Kiskoromtól kezdve viszonylag introvertált voltam, és nehezen fejeztem ki magam. Amikor idegenekkel kerültem kapcsolatba, nem nagyon mertem megszólalni, és amikor sok ember volt körülöttem, nagyon ideges voltam. Mindig attól féltem, hogy nem fejezem ki magam világosan, és bolondot csinálok magamból. Emiatt gyakran éreztem magam kisebbrendűnek. 2023 augusztusában a gyülekezet úgy intézte, hogy én öntözzem az újonnan érkezőket. Ennek a kötelességnek a végzése megkövetelte, hogy gyakran gyűljek össze az újonnan érkezőkkel, és kommunikálnom kellett a többi öntözővel is. Ilyen helyzetekben gyakran ideges voltam, és attól féltem, hogy amikor nekem kell beszélgetnem, nem fogok világosan szólni, és akkor mit gondolnak majd rólam a testvérek?

Egyszer Stacy, a társamnak beosztott nővér elvitt az újonnan érkezők összejövetelére. Legalább 40-50 ember volt ott. Amikor megláttam ezt a helyzetet, nem tudtam megállni, hogy ne izguljak. Túl sok ember volt ott. Milyen szégyenletes lenne silányul beszélni egy ilyen tömeg előtt? Ezt gondolnák: „Ha ilyen vagy, hogy még csak nem is beszélsz érthetően, akkor valóban tudsz öntözni minket?” Nem néznének le engem? Erre gondolva nem tudtam megnyugodni, és nagyon izgultam. Különösen, amikor Stacy közösségét láttam, a világos gondolkodását és a gyakorlatias tartalmát, akkor nagyon irigyeltem őt. Nagyon feldúlt is voltam, és féltem, hogy amint ideges leszek az ott lévő sok embertől, az agyam leáll, és nem leszek képes közösséget vállalni. Milyen kellemetlen lenne! Mit gondolnának rólam az újonnan érkezők? Erre gondolva úgy döntöttem, hogy nem fogok beszélni. Csak a hallgató szerepét fogom játszani! Így az egész összejövetel úgy telt el, hogy egyetlen szót sem szóltam. Amikor a többi öntözővel gyűltünk össze, akkor is így volt. Látva, hogy mindannyian viszonylag jól fejezik ki magukat, irigykedni kezdtem. Úgy gondoltam, hogy az önkifejezésem nem megfelelő, és nem elég jó ahhoz, hogy szerepeljek, ezért még kevésbé voltam magabiztos beszéd közben. Nagyon levert voltam, és ezt gondoltam: „Mindannyian öntözési kötelességeket végzünk, hogyan lehet ekkora szakadék közöttünk? Soha nem mondok semmit; nem fogják-e azt gondolni, hogy egyáltalán nem tudok közösséget vállalni, és csalódást okozok nekik?” Kissé negatív voltam, és még ezt is gondoltam: „Amikor annak idején úgy intézték, hogy öntözési kötelességeket végezzek, nem volt ez egy hiba? Ennek a kötelességnek a végzéséhez beszélnünk kell az igazságról, és jól kell magunkat kifejezni. Annyira nem tudok megnyilvánulni, hogy attól félek, hogy nem tudom végezni ezt a kötelességet.” De aztán azt gondoltam, hogy Isten határozza meg, hogy valaki melyik kötelességet melyik szakaszban végzi, és nem akartam méltatlan lenni az Ő figyelmességére. De a jövőben gyakran kell majd sok ember előtt beszélnem; mit tegyek? Abban a néhány napban folyamatos szenvedésben éltem, és nem tudtam kiszabadulni ebből a hangulatból.

Egy nap beszéltem egy nővérrel az állapotomról, és megkért, hogy olvassak el egy szakaszt Isten szavaiból: „Ha gyakran érzel vádaskodást az életedben, ha a szíved nem talál nyugalmat, ha nincs békéd vagy örömöd, gyakran aggódsz és szorongsz mindenféle dolog miatt, mit jelent ez? Csupán azt, hogy nem gyakorolod az igazságot, nem állsz meg szilárdan az Isten melletti bizonyságtételedben. Ha a Sátán természetének közepette élsz, hajlamos vagy arra, hogy sokszor ne gyakorold az igazságot, eláruld az igazságot, önző és hitvány legyél; csak a saját képedet, nevedet, státuszodat és érdekeidet véded. Ha mindig magadért élsz, az nagy fájdalmat okoz neked. Olyan sok önző vágyad, elakadásod, béklyód, kétséged és aggodalmad van, hogy egyáltalán nincs békéd vagy örömöd. A megrontott testért élni annyit jelent, mint mérhetetlenül szenvedni. Más a helyzet azoknál, akik törekszenek az igazságra. Minél jobban megértik az igazságot, annál szabadabbá és felszabadultabbá válnak; minél inkább gyakorolják az igazságot, annál nagyobb lesz a békéjük és az örömük. Amikor elnyerik az igazságot, teljesen a világosságban fognak élni, élvezni fogják Isten áldásait, és egyáltalán nem lesznek fájdalmaik” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az életbe való belépés a kötelesség teljesítésével kezdődik). Isten szavai leleplezték a valódi állapotomat, és megértettem, hogy miért éltem át ekkora fájdalmat ez idő alatt. Azért, mert mindig a hiúság és a büszkeség állapotában éltem, és nem az igazságot gyakoroltam. Nem számít, hogy az összejövetelen az újonnan érkezőkkel vagy a többi öntözővel kommunikáltam, nem mertem igazán kifejezni magam, és mindig féltem, hogy mások lenéznének, ha rosszul vállalnék közösséget. Újra és újra átgondoltam, és tele voltam aggodalommal a saját hiúságom és büszkeségem miatt, és csak a büszkeségemre és az érdekeimre gondoltam. Egyszerűen azért volt elviselhetetlen a fájdalmam, mert folyamatosan a romlott beállítottságomban éltem. Isten szavainak olvasása által valamennyire megértettem a problémámat.

Pár nappal később a felelős személy azt mondta, hogy onnantól kezdve felváltva fogjuk vezetni az öntözők közötti kommunikációt. Amikor ezt meghallottam, akaratom ellenére megint ideges lettem, és ezt gondoltam: „Most azokkal a testvérekkel kell szembesülnöm, akik ugyanazt a kötelességet végzik, mint én. Összesen 11-en vannak. A közösségem, melyet a víziókkal kapcsolatos igazsággal vállalok, már most sem olyan jó, mint az övék, és most még az összejövetelekért is én leszek a felelős. Mivel képtelen vagyok kifejezni magam, izgulok, amikor a beszélgetésre kerül a sor, dadogok, és a gondolkodásom zavarossá válik, mit fognak rólam gondolni így a többiek?” Néhány nappal később eljött egy összejövetel ideje, és a felelős személy felhívott és biztatott, hogy vegyek rajta részt. Bár nem én vezettem az összejövetelt, belül mégis küszködtem. Féltem, hogy ha elmegyek, és közösségvállalásra kérnek fel, nem fogok semmit mondani, és az lenne a legnagyobb megaláztatás. Nem mertem részt venni rajta. Ezután néhány napig úgy éreztem, mintha egy kő nehezedne a szívemre, és nem kaptam levegőt. Még ha azon a napon el is kerültem, vajon képes lennék-e örökké elkerülni? Azt gondoltam, hogy talán tényleg nem vagyok alkalmas az öntözési kötelességek végzésére, de amikor arra gondoltam, hogy feladom, szemrehányást tettem magamnak, és úgy éreztem, hogy tartozom Istennek. Csak akkor fordult meg az állapotom, amikor Isten e szavait olvastam. Isten szavai azt mondják: „Vannak, akik gyermekkoruk óta introvertáltak. Nem szeretnek beszélni, és nehezen szocializálódnak. Még harmincas-negyvenes éveikben járó felnőttként sem tudják legyőzni ezt a személyiségjegyet: nem erősségük a beszéd vagy a társalgás, és az interakciókban sem jók. Miután vezetővé válnak, ez a személyiségjegy bizonyos korlátot és akadályt jelent a munkájukban. Gyakran okoz nekik szorongást és frusztrációt, ezért korlátok közé szorítva érzik magukat. A befelé fordulás és a beszédtől való vonakodás a normális emberi mivolt megnyilvánulása. Mivel ezek a normális emberi mivolt megnyilvánulásai, vajon Isten előtt véteknek tekinthetők? Nem, nem számítanak véteknek, és Isten megfelelően fog velük bánni. Függetlenül attól, hogy milyen problémáid, hiányosságaid vagy hibáid vannak, ezek egyike sem probléma Isten szemében. Isten azt nézi, hogyan keresed az igazságot, hogyan gyakorlod az igazságot, hogyan cselekszel az igazság alapelvei szerint, és hogyan követed Isten útját a normális emberi mivolt eredendő állapotában – ezeket nézi Isten. Ezért az igazság alapelveit érintő ügyekben ne hagyd, hogy az olyan alapvető állapotok, mint a normális emberi képesség, ösztönök, személyiségjegyek, szokások és életmódok korlátozzanak. Természetesen ne fektess energiát és időt abba se, hogy megpróbálod legyőzni ezeket az alapállapotokat, és ne is próbáld megváltoztatni őket. […] Bármi is volt az eredeti személyiséged, az olyan is marad. Ne próbáld megváltoztatni a személyiségedet az üdvösség elérése érdekében. Ez megtévesztő elképzelés – bármilyen is a személyiséged, objektív tény marad, amit nem tudsz megváltoztatni. Az objektív okokat tekintve az eredménynek, amelyet Isten a munkájában el akar érni, semmi köze a személyiségedhez. Az, hogy el tudod-e érni az üdvösséget, szintén nem függ a személyiségedtől. Ezen felül annak, hogy olyan személy vagy-e, aki gyakorolja az igazságot és rendelkezik az igazságvalósággal, semmi köze a személyiségedhez. Ne próbáld tehát megváltoztatni a személyiségedet azért, mert bizonyos kötelességeket végzel vagy bizonyos feladatokért felelsz – ez téves elképzelés. Mit kell tehát tenned? A személyiségedtől vagy az eredendő állapotodtól függetlenül ragaszkodnod kell az igazság alapelveihez, és gyakorolnod kell őket. Isten végső soron nem a személyiséged alapján méri fel, hogy követed-e az Ő útját vagy el tudod-e érni az üdvösséget. Isten nem veszi figyelembe, hogy milyen eredendő képességekkel, tehetségekkel, adottságokkal vagy készségekkel rendelkezel, és természetesen azt sem értékeli, hogy mennyire fékezted meg a testi ösztöneidet és a szükségleteidet. Isten inkább azt nézi, hogy miközben Istent követed és a kötelességeidet végzed, gyakorlod és megtapasztalod-e az Ő szavait, megvan-e benned a szándék és az elhatározás, hogy az igazságra törekedj, végül pedig, hogy elérted-e az igazság gyakorlását és Isten útjának követését. Ezt nézi Isten. Érted ezt? (Igen, értem.)” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavait olvasva nagyon meghatódtam, és kissé felszabadultabbnak éreztem magam. Megértettem, hogy Isten nem az emberek ösztöneit és személyiségét akarja megváltoztatni, hanem inkább a romlott beállítottságaikat. A személyiségbeli hibák a normális emberi mivolt megnyilvánulásai, amelyeket Isten nem ítél el. Mindig is volt egy bizonyos nézőpontom; azt hittem, hogy introvertált vagyok, rosszul fejezem ki magam, és hogy nem vagyok alkalmas az öntözési kötelességek végzésére. Ahányszor extrovertált emberekkel találkoztam, akik jól fejezték ki magukat, korlátozva éreztem magam, és mindig féltem attól, hogy mit gondolnának rólam az emberek, ha rosszul fejezném ki magam. Alsóbbrendűnek éreztem magam, szégyenlős voltam, és még inkább úgy éreztem, hogy nem tudom végezni ezt a kötelességet. Kiderült, hogy ez az én paranoiás nézetem volt. Az, hogy introvertált voltam, és nem fejeztem ki magam jól, nem befolyásolta a kötelességem végrehajtását. Arra gondoltam, amikor a múltban más kötelességeket végeztem, amikor szorgalmasan próbáltam elmélkedni Isten szavain, és amikor szorgalmasan végeztem a kötelességemet, hogy akkoriban tudtam eredményeket elérni. Az összejöveteleken és a beszélgetéseken némi megvilágosodást és megvilágítást is nyertem. Habár nem tudtam olyan jól kifejezni magam, mint a többiek, ez nem azt jelentette, hogy ne tudtam volna egyáltalán semmit sem tisztán kifejezni. Valójában amit Isten adott nekem, az elég volt. Ez főleg azért volt, mert a hiúság és a büszkeség korlátoztak, és attól féltem, hogy ha rosszul vállalok közösséget, bolondot csinálok magamból. Mindig kifogásként használtam az introvertáltságomat, és azt, hogy rosszul bánok a szavakkal, és nem gondolkodtam azon, hogyan oldhatnám meg ezeket a nehézségeket a kötelességemben, és pláne nem gondolkodtam el a romlott beállítottságomról. A hiúságomban és a büszkeségemben éltem, képtelen voltam kiszabadulni. Isten szavai megértették velem, hogy rossz volt a problémák megoldásához való hozzáállásom, és nem kellene mindig alsóbbrendűnek és negatívnak éreznem magam, mert introvertált vagyok, és nem tudom jól kifejezni magam, mert az ember személyiségét Isten határozza meg, nem lehet megváltoztatni, és ez nem egy romlott beállítottság. Csak annyit tehetek, hogy az igazságra törekszem, megoldom a romlott beállítottságomat, és többé nem fog korlátozni a hiúság és büszkeség. Így nyugodt és szabad lehetek. Később Isten szavai szerint gyakoroltam, felismertem a személyiségbeli hibáimat, és szembenéztem azokkal. Azokon a területeken, ahol megfeleltem a feladatnak, megtettem minden tőlem telhetőt, és ahol nem voltam a helyzet magaslatán, ott együtt dolgoztam a társaimnak kijelölt nővérekkel, és tanultam tőlük, hogy pótoljam a gyengeségeimet. Többé nem éreztem magam kisebbrendűnek és szomorúnak, mert introvertált voltam, és nem tudtam jól bánni a szavakkal.

Később, amikor egy nővérrel beszélgettem az állapotomról, megkért, hogy olvassak fel egy részt Isten szavaiból. Mindenható Isten azt mondja: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy a normális emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a csontjaikban benne lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusok számára a hírnév és a státusz az életük és egész életen át tartó céljuk. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak; különben nem fontolgatnák ezeket a problémákat. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé valami külső dolog, ami nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a csontjaikban, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek az iránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára tehát a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, hogy mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a hírnév és a státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten leleplezte, hogy az antikrisztusokat elsősorban a hírnevük és a státuszuk érdekli. A hírnevet és a státuszt még a saját életüknél is fontosabbnak tartják. Visszagondolva, nekem is ilyen volt az állapotom. A valóságban, amikor az újonnan érkezőkkel gyűltem össze, csak figyelmesen el kellett tűnődnöm Isten szavain, és közösséget kellett vállalnom azokkal a részekkel, amelyeket meg tudtam érteni. Én azonban nem ezt tettem. Amikor megláttam az újonnan érkezőket, nem arra koncentráltam, hogy Isten szavain elmélkedjek, vagy arra, hogyan oldjam meg az újonnan érkezők problémáit, hanem inkább arra, hogy hogyan beszélgessek, hogy jó benyomást keltsek magamról. Amikor azon töprengtem, hogy mit gondolnának rólam mások, ha rosszul fejezném ki magam, és rosszul vállalnék közösséget, a szívem összeszorult, és nem mertem közösséget vállalni. Így volt ez akkor is, amikor összejövetelen vettem részt az öntözőkkel, és kommunikáltam velük. Amikor láttam, hogy mind jobban fejezték ki magukat, mint én, nem arra gondoltam, hogy tanuljak tőlük, és kommunikáljak velük, hogy ellensúlyozzam a gyengeségeimet, hanem ehelyett arra gondoltam, hogy mit gondolnának rólam, ha rosszul fejezném ki magam, és rosszul vállalnék közösséget. Amikor nem mondtam semmit, akkor is aggódtam, hogy mit gondolnak majd rólam. Valaha bizonyos mértékig a hiúság és a büszkeség béklyói szorítottak, nem kerestem gyorsan az igazságot az ügyek megoldására, hanem inkább attól féltem, hogy mások átlátnak rajtam. Inkább nem végeztem volna el ezt a kötelességet, minthogy az emberek semmirekellőnek nevezzenek. Így legalább a méltóságom utolsó morzsáját is megőrizhettem. Láttam, hogy mindegy, hogy beszéltem vagy hallgattam, és mindegy, hogy milyen csoporttal voltam, mert akárhol voltam, csak a saját hiúságomra és büszkeségemre gondoltam. A fájdalom, a negativitás és a kisebbrendűség, amit akkor éreztem, mind a hiúságom és a büszkeségem miatt volt. Az okozta ezeket, hogy képtelen voltam megmutatni emberek előtt mutatkozni, és még a kötelességemet is fel akartam adni, mert nem tudtam kielégíteni a büszkeségemet. Arra gondoltam, hogy amikor fiatal voltam, a szüleim gyakran mondták, hogy „a hírnév megfizethetetlen”. Mivel egy ilyen sátáni méreg befolyásolt, bárkivel is kerültem kapcsolatba, mindig jó benyomást akartam tenni, és ha nem sikerült elérnem, hogy jó véleménnyel legyenek rólam, legalább azt nem akartam hagyni, hogy lenézzenek. Ilyen voltam, legyen szó iskolai, munkahelyi, vagy a kötelesség végzése során szerzett ismeretségekről, és amikor a hírnév és a státusz iránti igényemet nem tudtam kielégíteni, olyan volt, mintha elvesztettem volna az életemet. Megértettem, hogy az antikrisztusok beállítottságait fedtem fel. Ezt mind felismerve megértettem azt is, hogy Isten figyelmessége állt a hátterében annak, hogy ilyen személyiséget határozott meg számomra. Isten ezen szavait olvastam: „Miután a Sátán megrontotta őket, az emberek a Sátán romlott beállítottságát életük lényegeként birtokolják, vagyis a romlott beállítottságuk szerint élnek, és az életüket ez a romlott beállítottság irányítja. Ha valaki emellett jó képességű, rendkívüli képességű, és minden területen teljes, tökéletes és csodálatos képességekkel rendelkezik, az csak elősegíti a romlott beállítottságát. Ez ennek a romlott beállítottságnak a féktelen elhatalmasodásához vezet, amit már nem lehet kordában tartani. Ennek eredményeként még arrogánsabbá, hajthatatlanabbá, csalárdabbá és gonoszabbá válik. Az igazság elfogadásának nehézségei egyre nőnek, és nem képes feloldani a romlott beállítottságát” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (7.)). Isten szavait olvasva megértettem, hogy ha érthető lennék, nagyon jól ki tudnám fejezni magam, és képes lennék könnyedén irányítani mindenféle helyzetet, a figyelem középpontjában állnék, és mások megbecsülnének, akkor bizonyára elégedett lennék magammal, és örömmámorban úsznék. De mivel nem vagyok ügyes az önkifejezésben, képes vagyok a nehézségek közepette is Istenre támaszkodni és Őrá nézni, valamint meglátni saját gyengeségeimet és alkalmatlanságomat, jelentéktelenségemet és beszédbeli ügyetlenségemet, és ezért nem merek túlságosan gőgös lenni. Annyira megszállottja voltam a hírnévnek és a státusznak, mégis beszédhibás voltam, és rosszul fejeztem ki magam. Olyan nagy hibáim voltak, de mégis annyira az érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam. Ha meggyőzően beszélnék, csak egyre arrogánsabbá válnék, és mint a Sátán, azt hinném, hogy jobb vagyok mindenkinél. Isten hatalmas védelmet biztosított nekem azzal, hogy nem adta meg a jól beszélés képességét!

Később még többet olvastam Isten szavaiból: „Az igazságra való törekvés a legfontosabb dolog, függetlenül attól, hogy milyen szempontból nézzük. Elkerülheted az emberi mivolt hibáit és hiányosságait, de soha nem kerülheted ki az igazságra való törekvés útját. Függetlenül attól, hogy mennyire tökéletes vagy nemes az emberi mivoltod, vagy hogy kevesebb hibád és hiányosságod van, és több erősséggel rendelkezel, mint más emberek, ez nem jelenti azt, hogy megérted az igazságot, és nem helyettesítheti az igazságra való törekvésedet. Ellenkezőleg: ha az igazságra törekszel, sokat értesz az igazságból, valamint kellően mély és gyakorlatias megértéssel rendelkezel róla, akkor ez az emberi mivoltod sok hibáját és problémáját ellensúlyozza” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). „Ha minden, amire a rendelkezésre álló óráidban nap mint nap gondolsz, azzal van kapcsolatban, hogy miként oldd meg a romlott beállítottságod, hogyan gyakorold az igazságot, és hogyan értsd meg az igazságalapelveket, akkor meg fogod tanulni, hogy Isten szavai szerint használd az igazságot a problémáid megoldására. Így el fogod nyerni annak képességét, hogy önállóan élj, lesz belépésed az életbe, és nem szembesülsz majd nagy nehézségekkel Isten követésében. Fokozatosan be fogsz menni az igazságvalóságba. Ha a szívedben még mindig a presztízsre és a státuszra összpontosítasz, ha azzal vagy elfoglalva, hogy hivalkodj és mások felnézzenek rád, akkor nem olyan valaki vagy, aki az igazságra törekszik, és rossz ösvényre tértél. Amire törekszel, az nem az igazság, és nem is az élet, hanem az általad szeretett dolgok: a hírnév, a nyereség és a státusz – ez esetben amit teszel, abból semmi nem kapcsolódik az igazsághoz, mind gaztett és munkavégzés. Ha a szívedben szereted az igazságot, és mindig az igazságra törekszel, ha változásra törekszel a beállítottságodban, ha képes vagy elérni az Istennek való valódi alávetettséget, félni Istent és kerülni a rosszat, és ha visszafogott vagy mindenben, amit teszel, és képes vagy elfogadni Isten átvizsgálását, akkor az állapotod folyamatosan javulni fog, és olyan valaki leszel, aki Isten előtt él” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A jó viselkedés nem jelenti azt, hogy valaki természete megváltozott). Isten szavaiból megértettem, hogy azok, akik nem törekednek az igazságra, akármilyen jól is fejezik ki magukat, akármilyen jó személyiségük van, akármilyen ügyesen is beszélnek, vagy akármennyien is néznek fel rájuk, Isten nem fogja elismerni őket. Isten nem azt nézi, hogy mik az emberek hiányosságai, hanem azt, hogy képesek-e az igazságra törekedni, alávetni magukat Neki, és félni Őt. A kötelességem végrehajtásával, ami az újonnan érkezők öntözéséről szólt, Isten szándéka az volt, hogy az igazságra törekedjek a kötelességem végzése közben, hogy teljesítsem a feladatomat, függetlenül attól, hogy az újonnan érkezőkkel vagy az öntözőkkel kerültem kapcsolatba, és ugyanakkor keressem az újonnan érkezők nehézségeinek és ügyeinek megoldását, azért, hogy az igaz útra alapozhassanak, és hamarabb végezhessék a teremtett lényekként rájuk háruló kötelességeiket. Amikor azonban az újonnan érkezők és az öntözők elé kerültem, minden nap a saját hiúságomra és státuszomra gondoltam. Ez a merő ellentéte volt annak az útnak, amelyről Isten beszél, és amelyen az igazságra törekvő és az azt szerető emberek járnak. Így csak egyre távolabb kerültem volna Isten követeléseitől, és Ő végül kiiktatott volna engem. Onnantól kezdve Isten szavainak megfelelően elkezdtem tudatosan edzeni magam, hogy teljes szívvel végezzem a kötelességemet, megoldjam a saját romlott beállítottságomat, az igazság alapelveire és a kötelességem megfelelő végzésére koncentrálva. Ezután, amikor felváltva vezettük az összejöveteleket, már nem akartam megúszni. Tudtam, hogy az összejövetelek vezetésével gyakorolhatom és fejleszthetem az önkifejezésemet, pótolhatom a hiányosságaimat, és jól végezhetem a kötelességemet, ezért kértem Istent, hogy adjon nekem hitet és erőt. Nem arra koncentráltam, hogy mások mit gondolnak rólam; elég volt, ha szabad utat engedtem annak, amit Isten eredetileg adott nekem, és annak, amit magam is el tudok érni. Amikor az én beszélgetésemre került sor, nyugodtan közösséget vállaltam az általam megértett dolgokkal, és olyan dolgokat is kifejeztem, amikre nem készültem fel; többé már nem korlátozott a büszkeségem.

Ezt megtapasztalva megtudtam, hogy nem a rossz beszédem miatt voltam depressziós és fájdalommal teli, sokkal inkább azért, mert a hírnevet és státuszt hajszoltam. Az emberi mivolt hiányossága, ha valaki ügyetlenül és rosszul fejezi ki magát, de ez nem egy halálos betegség. Hogy az ember teljes szívvel az igazságra törekedjen, és az igazság alapelveit keresse, amikor problémákkal vagy nehézségekkel találkozik a kötelességének végrehajtása során; ez a legfontosabb dolog.