Tavaly szeptemberben a rendőrség letartóztatta a nővért, akivel együtt dolgoztam. Akkor gyülekezetvezető voltam, és amikor láttam, hogy a testvérek mind félelemben élnek, és segítségre és támogatásra van szükségük, illetve hogy az eset utáni tennivalókat sürgősen el kell intézni, nagyon aggódtam, és elkezdtem megállás nélkül azon dolgozni, hogy áthelyezzem a könyveket, közösséget vállaljak a testvérekkel, hogy feloldjuk az állapotukat, illetve hogy az újonnan érkezőket öntözzem és támogassam. Akkoriban mindennap már pirkadat előtt úton voltam, és késő éjjelig dolgoztam, mielőtt lefeküdtem volna aludni. Bár néha nagyon fáradtnak éreztem magam, amikor azt láttam, hogy a testvérek állapota javul, és már rendesen tudják végezni a kötelességüket, illetve a könyveket is sikerült zökkenőmentesen biztonságba helyezni, nagyon boldog voltam, és azt gondoltam: „Képes vagyok jól intézni az ügyeket ilyen veszélyes körülmények között, és a gyülekezet munkája nem szenvedett semmi kárt. Ha továbbra is így működöm együtt, végül biztosan elnyerem Isten üdvösségét.” Amikor erre gondoltam, még nagyobb energiával végeztem a kötelességem. Miután felkeltem, minden reggel egyből összejövetelre mentem, és dolgozni kezdtem, de azon nem nagyon gondolkodtam el, hogy vajon az általam végzett munka összhangban van-e az alapelvekkel. Még amikor szakítottam is egy kis időt arra, hogy Isten szavait egyem és igyam, akkor is egyre azon töprengtem, hogy Isten szavainak mely passzusa tudná feloldani a testvérek állapotát, a saját állapotomra pedig csak nagyon ritkán vonatkoztattam Isten szavait. Néha rájöttem, hogy csak a munkára helyezek hangsúlyt, és alig foglalkozom az igazság keresésével és önvizsgálattal, de amikor láttam, milyen jól halad a munka, úgy éreztem, nem számít, hogy eszem és iszom-e Isten szavait, vagy hogy nem keresem az igazságot – amíg jól végzem a munkám, az elég. Ráadásul még mindig sok elvégzésre váró munka volt a gyülekezetben, úgyhogy belevetettem magam ezekbe a feladatokba.

Később párba osztottak velem egy nővért. Mivel neki néhány feladat még új volt, sok munkát én végeztem el. Amikor eljött az ideje, hogy megbeszéljük a munkát, azt vettem észre, hogy ez a nővér nem kezdeményez, ezért negatív véleményem volt róla, és durván beszéltem vele. Észrevettem, hogy korlátozva érzi magát miattam, de nem tartottam önvizsgálatot. Azt hittem, hogy ez nem komoly probléma, és nem fog hátráltatni a kötelességem végzésében. Még rengeteg munka várt rám – hogy lenne időm az igazság keresésére és az állapotom feloldására? Mi lenne, ha ezzel tölteném az időt, és ez késleltetné a munkát? Az volt a legfontosabb, hogy teljesítsem a kötelességemet, és eredményeket érjek el. Később továbbra is a munka foglalt le. Egy nap két diakónussal beszélgettem a munkáról. Mindketten ráérős emberek voltak, és nem fejezték ki aktívan a véleményüket, ezért kicsit türelmetlen lettem: „Ha nem fejezzük ki a véleményünket, amikor a munkáról beszélünk, hogy lesz így jó?” Leszidtam őket: „Testvéreim, ha soha nem fejezitek ki, hogy ti hogyan látjátok a dolgokat, akkor hogy fogjuk megbeszélni ezt a munkát?” Miután ezt elmondtam, az egyik testvér szégyenkezve leeresztette a fejét. Akkoriban sok ehhez hasonló eset történt. Ha azt vettem észre, hogy a testvérek nem fejezik ki aktívan a véleményüket, lenéztem őket ezért. Az egyik testvér egy kicsit negatívan érezte magát, és azt mondta: „Idős ember vagyok, és lassan reagálok – nem tudom veled tartani a tempót, és nem tudom rendesen elvégezni ezt a kötelességet.” Valójában tudtam, hogy a testvéreknek még új ez a kötelesség, és normális, hogy nem értik, vagy nem képesek elvégezni. Bátorítanom és segítenem kellett volna őket. De nem gondoltam, hogy olyan nagy probléma lenne, amit mondtam: nem követeltem tőlük többet, mint ami normális, csak azt szerettem volna, hogy nagyobb kezdeményezőkészséggel végezzék a kötelességüket. Ezért nem fektettem rá hangsúlyt, hogy ezt feloldjam. Azt gondoltam: „Az ember romlott beállítottsága nem tud egy pillanat alatt megváltozni. A problémákat munkával kell megoldanom, amíg van rá időm. Hogyan érhetnék el eredményt, ha nem végzem el a munkát?” Mivel csak a munka elvégzésével foglalkoztam, és sosem helyeztem hangsúlyt Isten szavainak olvasására és az igazság keresésére, vagy arra, hogy tanuljak a felmerülő problémákból, belül üresnek éreztem magam. Egyszer egy veszélyben lévő családot bíztam meg az Isten szavait tartalmazó könyvek megőrzésével, és miután egy felsőbb vezető ezt megtudta, megmetszett, amiért nem az alapelvek szerint jártam el. Ezt igazságtalannak éreztem, és egyre csak vitatkoztam és ellenálltam. Látva, hogy nem akarom elfogadni, a vezető azt mondta: „Sokat szaladgálsz és intézkedsz, de ezt alapelvek nélkül teszed, mindig a saját akaratod és tapasztalatod szerint, és ez ártani fog Isten háza érdekeinek. Ráadásul ha megmetszenek, nem veted alá magad, nem keresel, és nem gyakorolsz önvizsgálatot. Hogy tudsz így fejlődni?” Később elgondolkodtam a teljesítményemen, és rájöttem, hogy mindig csak arra helyeztem hangsúlyt, hogy munkaügyekben szaladgáljak – valóban nem rendelkeztem említésre méltó belépéssel az életbe. Imádkozva Isten elé járultam, és arra kértem Őt, vezessen engem, hogy felismerhessem és feloldhassam a problémáimat.

Keresés közben Isten szavait olvastam. „Az utolsó napokban Isten nem végzett olyan munkát, amely ne kapcsolódna az Ő szavaihoz. Mindvégig szólt, szavakat használt egész idő alatt, hogy az embert elvezesse a mai napig. Természetesen, mialatt beszélt, Isten szavakat használt ahhoz is, hogy megőrizze kapcsolatát azokkal, akik követik Őt, szavakat használt, hogy vezesse őket, és ezek a szavak a legfontosabbak azok számára, akik üdvözülni akarnak, vagy akiket Isten meg akar menteni. Isten ezeket a szavakat fogja használni, hogy beteljesítse az emberiség üdvösségének tényét. Nyilvánvalóan, akár tartalmukat, akár számukat tekintve, bármilyen szavak legyenek is ezek, illetve Isten szavaiból bármely rész legyen is, ezek a legfontosabbak mindazok számára, akik üdvözülni akarnak. Isten ezeket a szavakat használja arra, hogy elérje az Ő hatezer éves irányítási tervének végső hatását. Az emberiségnek – akár a mai, akár a jövőbeli emberiségnek – ezek a legfontosabbak. Ilyen Isten hozzáállása, ilyen az Ő szavainak célja és jelentősége. Tehát mit kellene tennie az emberiségnek? Az emberiségnek együtt kellene működnie Isten szavaiban és munkájában, nem pedig mellőzni azokat. Ám egyesek Istenbe vetett hite nem ilyen. Bármit mondjon is Isten, olyan, mintha szavainak semmi köze nem lenne hozzájuk. Még mindig arra törekszenek, amire csak akarnak, azt teszik, amit akarnak, és nem keresik az igazságot Isten szavai alapján. Ez nem Isten munkájának megtapasztalása. Vannak mások, akik nem figyelnek, bármit is mond Isten, akiknek csak egyetlen meggyőződés van a szívében: »Megteszem, bármit is kér Isten, ha Isten azt mondja, menjek nyugatra, nyugatra fogok menni, ha azt mondja, menjek keletre, keletre fogok menni, ha azt mondja, meg kell halnom, akkor hagyom, hogy lásson meghalni.« De van itt egy dolog: nem fogadják be Isten szavait. Azt gondolják magukban: »Annyi szava van Istennek, lehetnének egy kicsit egyértelműbbek és megmondhatnák pontosan, hogy mit tegyek. A szívemben képes vagyok alávetni magam Istennek.« Nem számít, hány szót szól Isten, az ilyen emberek végül képtelenek maradnak az igazság megértésére, és a tapasztalataikról vagy a tudásukról sem tudnak beszélni. Olyanok, mint a laikusok, akik híján vannak a szellemi megértésnek. Gondoljátok, hogy az ilyen embereket szereti Isten? Irgalmas akar-e lenni Isten az ilyen emberekhez? (Nem.) Biztosan nem. Isten nem kedveli az ilyen embereket. Isten azt mondja: »Elmondhatatlanul sok ezer szót szóltam. Hogy van az, hogy mint egy vak vagy süket, te sem nem láttad, sem nem hallottad azokat? Pontosan mit is gondolsz a szívedben? Semmivel sem látlak többnek annál, mint aki megszállottan hajszolja az áldásokat és a gyönyörű rendeltetési helyet – ugyanazokat a célokat hajszolod, mint Pál. Ha nem akarod hallgatni a szavaimat, ha nem kívánod követni az Én utam, akkor miért hiszel Istenben? Nem az üdvösséget, hanem a gyönyörű rendeltetési helyet, és az áldások iránti vágyat hajszolod. És mivel ezt tervezgeted, ami leginkább neked való, hogy munkás légy.« Valójában hűséges munkásnak lenni szintén az Isten iránti alávetettség egyik megnyilvánulása, de ez a minimális mérce. Sokkal jobb hűséges munkásnak maradni, mint fejest ugrani a kárhozatba és a pusztulásba, mint egy nem hívő. Isten házának kiváltképp szüksége van munkásokra, és az is áldásnak számít, ha valaki képes munkálkodni Istenért. Ez sokkal jobb – összehasonlíthatatlanul jobb – mint az ördög királyok talpnyalójának lenni. Azonban Istenért munkálkodni nem teljesen kielégítő Isten számára, mivel Isten ítélő munkája azért van, hogy megmentse, megtisztítsa és tökéletesítse az embereket. Ha az emberek megelégednek azzal, hogy csupán munkálkodnak Istenért, ez nem az a cél, amelyet Isten el kíván érni az emberekben való munkálkodás által, és ez nem is az a hatás, amelyet Isten látni kíván. Ám az emberek égnek a vágytól, bolondok és vakok: némi kicsinyes haszon megbabonázza, felemészti őket, és elvetik az élet becses szavait, melyeket Isten szólt. Még csak komolyan sem tudják venni azokat, nemhogy becsben tartani. Vajon okos vagy buta dolog nem olvasni Isten szavait vagy nem becsülni az igazságot? Elérhetik-e az emberek az üdvösséget ily módon? Az embereknek meg kellene érteniük mindezt. Csakis akkor van reményük az üdvösségre, ha félreteszik elképzeléseiket és képzelgéseiket, és az igazságra való törekvésre összpontosítanak” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten leleplezi, hogy az emberek csak felszínes cselekedetekre helyeznek hangsúlyt. Nem számít, mit közöl Isten, az emberek mindig közömbösek maradnak Isten szavai iránt, nem fektetnek hangsúlyt az Ő szavainak evésére és ivására, illetve arra, hogy keressék az igazságot a szavaiban. Az ilyen istenhittel egyáltalán nem lehet megtapasztalni Isten munkáját. Isten szavainak fényében felismertem, hogy én pont ilyen vagyok. Azt gondoltam, hogy bármit megtennék, amire a gyülekezet megkér, és ha jól végzem a munkám, eleget tudok tenni Istennek, és elnyerhetem az Ő elismerését. Emiatt a kötelességem végzése során csak a dolgok elintézésére fektettem hangsúlyt. Teljesen figyelmen kívül hagytam Isten szavait, ráadásul azt éreztem, hogy Isten szavainak evése és ivása hátráltatna a kötelességem végzésében. Tudtam, hogy Isten azért fejezett ki annyi szót az utolsó napokbeli munkája során, hogy az emberek az igazságra és a beállítottságuk megváltoztatására törekedjenek, és így végül elnyerhessék az igazságot, és részesülhessenek Isten üdvösségében. De mivel nem szerettem az igazságot, még mindig a saját elképzeléseim és képzelődéseim szerint törekedtem, és azt gondoltam, hogy elég a munkát elvégezni. Ezért amikor a másokkal való közös munka feltárta a romlottságomat, nem kerestem az igazságot, hogy feloldjam azt. Isten azért fejezi ki az igazságot, és leplez le mindenféle romlott beállítottságot az emberekben, Ő azért rendez el valódi körülményeket, amiket megtapasztalhatunk, hogy ezáltal megérthessük az igazságot, levethessük a romlottságunkat, és megtisztulhassunk. Ez Isten szeretete! Ha Isten csak azt akarná, hogy az emberek fáradozzanak és dolgozzanak, akkor nem kellett volna lépésről lépésre munkálkodnia mostanáig, nem kellene testet öltenie, kifejeznie az igazságot és annyi nehézséget elviselnie. Isten nagyon sok szavát elolvastam, de még mindig nem értettem meg a szándékát, hogy megmentse az embereket. A romlott beállítottságom egyáltalán nem változott meg. Pontosan az a fajta laikus voltam, akiről Isten szavai szólnak. Ha így folytatom, még akkor sem menekülhetnék meg végül, ha még több munkát végeznék. Később Isten elé járultam, és így imádkoztam: „Mindenható Isten! A leleplező szavaid segítségével végre felismertem az istenhitben való törekvésem téves szemléletét. Kész vagyok megbánást tanúsítani és megváltozni. Kérlek, vezess engem, hogy hátrahagyhassam téves nézeteimet, több energiát fektessek a szavaid olvasásába, az igazságra törekedjek, és az életbe való belépésre koncentráljak.”

Később Isten szavait olvastam. „Ezekben a napokban a legtöbb ember ilyesfajta állapotban van: Hogy áldásokat nyerjek, fel kell áldoznom magam Istenért, és meg kell fizetnem az árat Érte. Hogy áldásokat nyerjek, mindent ott kell hagynom Istenért; be kell teljesítenem, amivel Ő megbízott, és jól kell végeznem a kötelességemet. Ezt az állapotot az áldások elnyerésének szándéka uralja, ami példa arra, hogy valaki kizárólag abból a célból áldozza Istennek magát, hogy jutalmakat szerezzen Tőle, és koronát nyerjen. Az ilyen emberek szívében nincs jelen az igazság, és bizonyos, hogy megértésük pusztán néhány szóból és doktrínából áll, amellyel kérkednek, bárhová mennek. Az ő útjuk Pál útja. Az ilyen emberek hite a folyamatos gürcölés cselekedete, és a lelkük mélyén úgy érzik, hogy minél többet tesznek, az annál inkább bizonyítja Istenhez való hűségüket; hogy minél többet tesznek, Ő bizonyosan annál elégedettebb lesz; és hogy minél többet tesznek, annál inkább kiérdemlik, hogy koronát nyerjenek Isten színe előtt, és annál nagyobb áldásokban fognak részesülni. Úgy gondolják, hogy ha képesek szenvedést eltűrni, igét hirdetni és meghalni Krisztusért, ha fel tudják áldozni saját életüket, és teljesíteni tudnak minden kötelességet, amellyel Isten megbízta őket, akkor ők fogják elnyerni a legnagyobb áldásokat, és bizonyosan koronát fognak kapni. Pontosan ezt képzelte és erre törekedett Pál. Pontosan ezen az úton járt, és ilyen gondolatok vezérletével munkálkodott Isten szolgálatában. Talán ezek a gondolatok és szándékok nem sátáni természetből erednek? Olyan ez, mint amikor a világi emberek azt hiszik, hogy földi életükben a tudásra kell törekedniük, és miután megszerezték azt, kiemelkedhetnek a tömegből, tisztségeket viselhetnek, és státuszra tehetnek szert. Úgy gondolják, hogy ha már van státuszuk, valóra válthatják ambícióikat, és bizonyos mértékű sikerre vihetik vállalkozásukat vagy családi praxisukat. Hát nem ezen az úton jár minden nem hívő? Azok, akiket ez a sátáni természet ural, hitükben csak Pálhoz lehetnek hasonlók. Azt gondolják: »Mindent el kell vetnem, hogy feláldozzam magam istenért. Hűségesnek kell lennem isten előtt, és végül majd nagyszerű jutalmakat és koronákat kapok.« Ez ugyanaz a hozzáállás, amely a világi dolgokra törekvő világi embereket jellemzi. Ők egyáltalán nem különböznek ettől, és ugyanannak a természetnek vannak alávetve. Azok az emberek, akikben ez a fajta sátáni természet van, kinn a világban arra törekednek, hogy tudást, ismereteket, státuszt szerezzenek, és hogy kiemelkedjenek a tömegből. Ha hisznek Istenben, akkor pedig arra törekednek, hogy nagyszerű koronákban és nagyszerű áldásokban részesüljenek. Ha az emberek nem az igazságra törekednek, amikor hisznek Istenben, biztosan ezt az utat választják. Ez megváltoztathatatlan tény, természeti törvény. Azoknak az embereknek az útja, akik nem törekednek az igazságra, szöges ellentétben áll Péter útjával” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan járjunk Péter útján?). Isten leleplezi, hogy az emberek azért mondanak le önmagukról, és áldozzák fel magukat az istenhitükben és a kötelességük végzésében, hogy áldásokat szerezzenek, jó sorsot és jó rendeltetési helyet nyerjenek maguknak – az a motiváció irányítja őket, hogy áldásokat kapjanak. Amikor elgondolkoztam, rájöttem, hogy pontosan ezek a nézeteim a törekvéssel kapcsolatban. Úgy hittem, hogy ha több munkát és kötelességet végzek, teljesítem a vezetők által rám bízott feladatokat, és eredményeket érek el, azzal elnyerem Isten elismerését, és jó sorsom, illetve jó rendeltetési helyem lesz. Ezért szívvel-lélekkel belevetettem magam a dolgok elintézésébe, és mindennap szorgalmasan dolgoztam. Pálra gondoltam, aki csak a prédikálásra és munkára fektetett hangsúlyt. Messzire utazott, és nagy árat fizetett, de nem ültette gyakorlatba Isten szavait, és egyáltalán nem változott meg a romlott beállítottsága. Mindezzel pusztán üzletelt Istennel abban a reményben, hogy így elnyerheti a koronát, és jutalomban részesülhet. Sőt, végül saját maga mellett tett tanúságot a következő szavakkal: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” (Filippi 1:21). Megsértette Isten természetét, és Isten kirekesztette és megbüntette. Visszatekintve én is Pál útját jártam: a saját elképzeléseimre és képzelődéseimre hagyatkoztam, és azt hittem, elég, hogyha többet dolgozom, teljesítem a rám bízott kötelességeket, és eredményeket érek el, és Isten így biztosan jó rendeltetési helyet ad majd nekem végül. Ily módon csak a dolgok elintézésére fektettem hangsúlyt, sőt, azt gondoltam, hogy Isten szavainak evése és ivása hátráltatna engem. Arrogáns beállítottságot tanúsítottam, korlátoztam másokat, de nem helyeztem hangsúlyt a megoldásra. A felszínes áldozathozatalomat és a munkám eredményét arra akartam használni, hogy áldásokat kapjak cserébe Istentől. Hogyan nyerhetné ez el Isten elismerését? Kívülről úgy tűnt, mintha mindennap folyamatosan dolgoznék, és hűen végezném a kötelességem, de valójában ezt egyáltalán nem a gyülekezet érdekében tettem, vagy azért, hogy eleget tegyek Istennek, hanem csak a saját sorsomat és rendeltetési helyemet akartam biztosítani. Kihasználtam Istent azzal, hogy üzletelni próbáltam Vele, és ez az, amit Isten gyűlöl. Ha továbbra is önző szívvel és tisztátalan szándékkal törekednék, és egyáltalán nem változtatnám meg a romlott beállítottságomat, Isten végül bizonyosan kirekesztene.

Később Isten még több szavát elolvastam. „Bármi, ami Péter életében nem tett eleget Isten szándékainak, nyugtalanná tette őt. Ha nem tett eleget Isten szándékainak, lelkiismeret-furdalást érzett, és olyan megfelelő módot keresett, amellyel igyekezhetett eleget tenni Isten szívének. Életének még a legapróbb és legjelentéktelenebb vonatkozásaiban is megkövetelte magától, hogy eleget tegyen Isten szándékainak. Nem volt kevésbé igényes, amikor a régi beállítottságáról volt szó, mindig szigorú volt magával szemben támasztott követelményeit illetően, hogy egyre mélyebbre jusson az igazságban. [...] Az Istenbe vetett hitében Péter igyekezett mindenben megfelelni Istennek, és igyekezett alávetni magát mindannak, ami Istentől származott. A legcsekélyebb panasz nélkül képes volt elfogadni a fenyítést és az ítéletet, ahogyan a finomítást, a nyomorúságot és a nélkülözést az életében, amelyek közül egyik sem tudta megváltoztatni istenszerető szívét. Hát nem ez volt az Isten iránti leghőbb szeretet? Nem ez volt a teremtett lényre ruházott kötelesség végrehajtása? Akár fenyítésben, megítélésben, akár nyomorúságban, mindig képes vagy arra, hogy elérd a halálig tartó alávetettséget, és ez az, amit egy teremtett lénynek el kellene érnie, ez az Isten iránti szeretet tisztasága. Ha az ember képes ennyit elérni, akkor alkalmas teremtett lény, és nincs semmi, ami jobban eleget tenne a Teremtő szándékainak. Képzeld el, hogy képes vagy Istenért dolgozni, mégsem veted alá magad Istennek, és nem vagy képes Istent igazán szeretni. Ily módon nemcsak, hogy nem teljesítetted egy teremtett lény kötelességét, hanem Isten el is ítél téged, mert olyasvalaki vagy, aki nem rendelkezik az igazsággal, aki képtelen Istennek alávetni magát, és aki lázadozik Isten ellen. Te csak azzal törődsz, hogy Istennek dolgozz, és nem foglalkozol azzal, hogy az igazságot a gyakorlatba ültesd vagy megismerd önmagad. Nem érted, sem nem ismered a Teremtőt, és nem veted alá magad a Teremtőnek, sem nem szereted Őt. Olyasvalaki vagy, aki eredendően lázadó Istennel szemben, és ezért az ilyen embereket nem szereti a Teremtő” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A siker vagy a kudarc attól függ, milyen úton jár az ember). Isten szavai elmondják, hogy az élet bármilyen apró-cseprő dolgával is találkozott Péter, képes volt az igazságot keresni, és arra törekedni, hogy eleget tegyen Istennek. Arra is képes volt, hogy az általa felfedett romlott beállítottságokon azonnal elgondolkodjon, és munka közben a saját életbe való belépésére helyezett hangsúlyt. Terhet viselt Isten megbízatása és a saját életbe való belépése érdekében – a siker útját járta. Én viszont csak arra fektettem hangsúlyt, hogy dolgozzak és intézkedjek, az igazság keresésére pedig nem. Amikor romlottságot tanúsítottam, nem gondoltam, hogy ez baj, nem gondolkodtam el rajta, nem ismertem meg magam, és máig nem változtam meg – én a kudarc útját járom. Valójában az embereknek meg kell fizetniük az árat, és áldozatot kell hozniuk Istenért: ez a kötelességük. Nem úgy van, ahogy képzeltem, hogy elég a munkámat elvégezni. Képesnek kell lennünk az igazságot keresni, ha felmerül valami, a kötelességünk végzése során a saját romlottságunk és hiányosságaink felismerésére kell hangsúlyt helyeznünk, keresnünk kell az igazságot, hogy feloldhassuk a romlott beállítottságunkat, és a cselekedeteinkben és viselkedésünkben az igazságot kell mércének tekintenünk – csak így fejlődhetünk az életben. Bár a romlott beállítottságomat nem lehet egyik percről a másikra feloldani, arra kell fókuszálnom, hogy megismerjem azt, és új irányt válasszak, elgondolkodjak magamon Isten szavai alapján, rátaláljak az alapelvekre, amelyeket követnem kell, és Isten szavainak megfelelően gyakoroljak.

Elolvastam még egy passzust Isten szavaiból. „Bármennyire lefoglalják is a kötelességeik az igazságra törekvő embereket, akkor is tudják keresni az igazságot, hogy megoldják az őket érő problémákat, és igyekeznek beszélgetni azokról a dolgokról, amelyek nem világosak számukra a hallott prédikációk során, és naponta lecsendesítik a szívüket, hogy elgondolkodjanak azon, hogyan teljesítettek, majd megfontolják Isten szavait és tapasztalati bizonyságtételről szóló videókat néznek. Ezekből nyernek dolgokat. Nem számít, mennyire kötik le őket a kötelességeik, az egyáltalán nem akadályozza az életbe való belépésüket, és nem is késlelteti azt. Az igazságot szerető emberek számára természetes, hogy így gyakorolnak. Azok az emberek, akik nem szeretik az igazságot, nem keresik az igazságot és nem hajlandók elcsendesedni Isten előtt, hogy elgondolkodjanak magukon és megismerjék önmagukat, függetlenül attól, hogy lefoglalja-e őket a kötelességük, illetve, hogy milyen problémák érik őket. Tehát, függetlenül attól, hogy elfoglaltak vagy ráérősek a kötelességükben, nem törekszenek az igazságra. A helyzet az, hogy ha valaki szívből törekszik az igazságra és vágyik az igazságra, és hordozza az életbe való belépés és beállítottságbeli változás terhét, akkor szíve mélyén közelebb kerül Istenhez és imádkozik Hozzá, akármennyire is lefoglalja őt a kötelessége. Az ilyen ember biztosan nyer valamennyit a Szentlélek megvilágosításából és ragyogásából, és élete szüntelenül növekedni fog. Ha valaki nem szereti az igazságot és semmit nem visel az életbe való belépés és a beállítottságbeli változás terhéből, illetve, ha nem érdeklik ezek a dolgok, akkor semmit sem nyerhet. Arról elmélkedni, hogy az ember milyen romlottságot tárt föl, olyan dolog, ami bárhol, bármikor megtehető. Például, ha valaki romlottságot árasztott a kötelessége teljesítése közben, akkor a szívében imádkoznia kell Istenhez és el kell gondolkodnia önmagán, meg kell ismernie romlott beállítottságát és keresnie kell az igazságot, hogy megoldja ezt a problémát. Ez szívügy; nincs köze az adott feladathoz. Könnyű ezt megtenni? Attól függ, hogy olyasvalaki vagy-e, aki az igazságra törekszik. Akik nem szeretik az igazságot, azokat nem érdeklik az életben való növekedés ügyei. Nem veszik fontolóra az efféle dolgokat. Csak azok hajlandóak tenni az életben való növekedésért, akik az igazságra törekszenek; csak ők elmélkednek gyakorta a ténylegesen létező problémákon, illetve azon, hogy hogyan keressék az igazságot e problémák megoldására. Valójában a problémák megoldásának folyamata és az igazságra való törekvés folyamata ugyanaz. Ha valaki folyamatosan az igazság keresésére összpontosít a problémák megoldása érdekében, miközben a kötelességét teszi, és több évnyi ilyen gyakorlat során elég sok problémát megoldott, akkor a kötelességteljesítése bizonyosan megfelel a mércének. Az ilyen embereknél sokkal kevesebb a romlottság kiáramlása, és sok valódi tapasztalatot szereztek a kötelességük teljesítése során. Ők így képesek tanúskodni Isten mellett. [...] Az, hogy valaki törekszik-e az igazságra, nem attól függ, hogy mennyire foglalja le a kötelessége vagy mennyi ideje van; ez attól függ, hogy szívből szereti-e az igazságot. A helyzet az, hogy mindenkinek ugyanannyi ideje van; a különbség az, hogy ki mivel tölti el. Lehetséges, hogy aki azt mondja, hogy nincs ideje az igazságra törekedni, testi élvezetekkel tölti az idejét, vagy valamilyen külső törekvéssel van elfoglalva. Ezt az időt nem az igazságra való törekvéssel tölti, hogy megoldja a problémákat. Így vannak ezzel azok az emberek, akik hanyagok a törekvésükben. Ez késlelteti az életbe való belépésük nagy ügyét” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (3.)). Isten szavaiban rátaláltam a gyakorlás útjára: Mindennap időt kell szánnom Isten szavainak evésére, ivására, és az azokon való gondolkodásra, önvizsgálatot kell tartanom, hogy milyen romlottságom mutatkozott meg aznap, és hogy mit tettem az alapelvek figyelembe vétele nélkül. Nem számít, mennyi időt töltök ezzel, ha learathatom a hasznát. Amikor nem foglal le a kötelességem végzése, időt szakíthatok Isten szavainak olvasására, amikor pedig sok a dolgom, fókuszálhatok a kötelességemre, miközben a való életbe ültetem Isten szavait, hogy gyakoroljam és megtapasztaljam őket. Korábban, ha lelki áhítatról vagy arról volt szó, hogy Isten szavainak keresésével feloldjam az állapotomat, mindig azt hoztam fel, hogy nincs rá időm. Valójában azonban nem arról volt szó, hogy annyira lefoglalt a kötelességem, hogy nem volt időm Isten szavait olvasni, hanem arról, hogy nem szerettem az igazságot, és csak a munkára fektettem hangsúlyt. Még amikor nem foglalt le a kötelességem, akkor sem összpontosítottam Isten szavainak olvasására vagy az igazság keresésére, hogy feloldjam a saját romlott beállítottságaimat. Most már értem, hogy valójában nem lehet elválasztani egymástól a kötelességvégzést az életbe való belépéstől. A kötelességünk végzése során az igazságot keressük, hogy feloldjuk a problémákat és a romlott beállítottságunkat – ez pedig mind az életbe való belépésről szól. El kell végeznünk a ránk osztott munkát, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül az életbe való belépést. Ezután arra fektettem hangsúlyt, hogy Isten szavain elmélkedjek, az igazságot keressem, és önvizsgálatot tartsak. Kihasználtam, amikor akadt egy kis időm. Amikor ettem, sétáltam vagy mostam, egyben a saját állapotomon és Isten szavain is gondolkodtam – ha törekedni és keresni akartam, mindig találtam rá időt. Ezután önvizsgálatot is tartottam. Mindig lenéztem a társaimat, és gyakran forrófejű voltam – ez vajon milyen probléma? Imádkozva Isten elé járultam, és rátaláltam Isten szavainak bizonyos passzusaira, amik az én állapotomról szóltak, és ezeket ettem és ittam. Tudtam, hogy a forrófejűségem arrogáns természetből fakad, és hogy túl sokat követelek másoktól. A társam egy idős testvér volt, és még sosem végezte azt a kötelességet korábban. Normális volt, hogy kicsit lassabban reagált a dolgokra. Mindig a saját sztenderdjeim szerinti elvárásokat támasztottam felé, és elítélően beszéltem vele. Nem gondoltam át a dolgokat az ő szempontjából, és nem úgy álltam a dolgokhoz, hogy figyelembe vettem volna a testvérek más-más helyzetét. Ily módon mindig megbántottam és korlátoztam másokat. Cseppet sem voltam ésszerű. Amikor ezt felismertem, végre elkezdtem valóban komolyan venni ezt a problémát. A következő munkamegbeszélésen, amikor azt láttam, hogy a testvérek lassan válaszolnak, már helyesen tudtam ezt kezelni, és hagytam nekik egy kis időt gondolkodni. A vonatkozó alapelvekről kicsit részletesebben tudtam közösséget vállalni, és amikor feltettek nekem bizonyos kérdéseket, türelmesen tudtam velük beszélgetni, keresni az igazságot, és együtt belépni. Később, ha valami felmerült, elkezdtem arra helyezni a hangsúlyt, hogy megvizsgáljam, mit tártam fel. Amikor helytelen gondolataim vagy ötleteim voltak, vagy amikor romlott beállítottságot fedeztem fel magamban, tudatosan Istenhez imádkoztam, és kerestem az arra vonatkozó igazságokat, hogy feloldjam azt, ahelyett hogy az ilyen dolgokat a saját romlott beállítottságom szerint kezeltem volna.

Később volt egy időszak, amikor megint nagyon lefoglalt a kötelességem. Néhány testvér nem az alapelvek szerint cselekedett, és közösséget kellett vállalni velük, hogy ezt feloldjuk. Volt néhány potenciális érdeklődő is, akikkel meg kellett osztani az evangéliumot. Amikor láttam, hogy mennyi munka vár elvégzésre, az első reakcióm az volt, hogy gyorsan belevessem magam, és elintézzem. De akkor eszembe jutott, hogy korábban mindig csak az érdekelt, hogy megoldjam az ilyen ügyeket, oda mentem, ahova kellett, megcsináltam, amire szükség volt, de semmit nem nyertem vele. Nem tehettem megint ezt, az alapelveket kellett keresnem. Úgyhogy lenyugodtam, és elgondolkodtam a testvérek megnyilatkozásain, kikerestem Isten néhány szavát, és átgondoltam, hogyan vállaljak közösséget az eredmények elérése érdekében, hogy felismerjék a probléma lényegét. Az evangélium lehetséges befogadóival kapcsolatban is kiderítettem, hogy mi a fő problémájuk, és előre felkészültem a vonatkozó igazság keresésével. A keresés által megértettem bizonyos igazságalapelveket, amiket korábban nem fogtam fel, nyertem valamennyit, és elértem némi eredményt a kötelességemben. Ezen a tapasztalaton keresztül felismertem, milyen fontos, hogy odafigyeljek az életbe való belépésre, és az igazságalapelveket keressem a kötelességem végzése során.