2023 áprilisában az öntöző csoport vezetőjévé választottak. Ahogy egyre több új belépő lett, a csoport általános működését is ellenőriznem kellett. Úgy éreztem, hogy nincs elég óra egy napban. Néha, amikor a testvérek munkáját ellenőriztem, én magam kevesebb időt tölöttem az újonnan érkezettek öntözésével, máskor meg, amikor az újonnan érkezettek öntözését helyeztem előtérbe, nem ellenőriztem elég alaposan a csoport működését. Soha nem tudtam minden feladatot összeegyeztetni. Ez a helyzet aggodalommal töltött el, és attól tartottam, hogy a vezető azt fogja mondani, hogy nem jó a munkabírásom, és a gyenge a képességem. Különösen attól féltem, hogy a csoportvezetői kötelességemet átruházzák másra, és hogy a jövőben többé nem lesz rá alkalmam, hogy ilyen kötelességet végezzek. Azok közül a testvérek közül, akiket régebben megismertem, voltak, akik vezetők lettek, mások felügyelők. Mindeközben én csak csoportvezető voltam, és az a veszély leselkedett rám, hogy áthelyeznek. Némi elégedetlenséget éreztem. Vajon örök életemben ilyen középszerű ember leszek? Tényleg nem volt meg bennem a képesség, hogy vezető vagy felügyelő legyek? Eszembe jutott, hogy a testvérek arról beszéltek, az észszerű időbeosztás segíthet hatékonyabban végezni a kötelességünket, és remény költözött a szívembe. Nem használhatnám én is ezt a módszert a munkabírásom javítására? Ezenfelül, ha elviselném a szenvedést, és megfizetném az árat a kötelességteljesítés során, akkor Isten talán kedvezne nekem, és javítaná a képességem és a munkabírásom. Erre gondolva gyorsan akcióba is lendültem. Mindennap napirendet írtam, feljegyeztem, hogy melyik órában milyen tevékenységet végzek el, és minden tőlem telhetőt megtettem az időm leghatékonyabb beosztására. Egy ideig keményen dolgoztam, de nem láttam jelentős javulást a kötelességteljesítésem eredményességében. Akkoriban eléggé bosszantott, hogy miért nem tudok fejlődni. Isten miért részesített előnyben más testvéreket, és miért adott nekik jó képességet, ami alkalmassá tette őket olyan kötelességekre, mint a vezetői és felügyelői feladatok? Ami engem illet, bár régóta keményen dolgoztam, de már a csoportvezetés is megerőltető volt számomra. Isten tényleg nem kedvelt engem? Különösen amikor problémák merültek fel, vagy gyenge eredményeket értem el a kötelességemben, olyankor még lehangoltabbnak és negatívabbnak éreztem magam. Azt feltételeztem, hogy hamarosan elbocsátanak. Egyszer a felügyelőm tudomást szerzett az állapotomról, és azt mondta: „Túl nagy teher nehezedik a szívedre. A képességedet és munkabírásodat nem lehet a jó képességű testvérekéhez hasonlítani, de neked is vannak erősségeid, például az, hogy amikor problémákba és nehézségekbe ütközöl a kötelességedben, képes vagy tisztán megnyílni és kutatni. Az életbe való belépésnél is tudsz segíteni a többieknek. Mindössze annyit kell tenned, hogy kihasználod az erősségeidet, és jól végzed a kötelességedet.” Igen, úgy éreztem, hogy túl kimerítő az életem, és hogy feleslegesen nagy nyomást helyezek magamra.

Egy nap Isten szavait olvastam. „Úgy gondolod, hogy minél inkább képes vagy meghaladni, felülmúlni a saját képességed és adottságaid körét, az azt bizonyítja, hogy ez inkább Isten munkája; ha az őszinteséged és az együttműködési készséged egyre nagyobb, akkor ez azt jelenti, hogy Isten egyre többet munkálkodik benned, és hogy a képességed és az adottságaid egyre nagyobbak lesznek. Vajon ez nem az emberek elképzelése és képzelődése? (De igen.) Ti különösen hajlamosak vagytok így gondolkodni? (Igen.) Mi az eredménye az ilyen gondolkodásnak? Vajon nem mindig kudarc és a megvalósulás hiánya? Egyesek még negatívak is, mondván: »A lehető legnagyobb őszinteségemet adtam Istennek, miért nem ad Isten jobb képességet nekem? Miért nem ad nekem Isten transzcendens adottságokat? Miért vagyok mégis mindig gyenge? A képességem nem javult, semmit nem látok tisztán, és összezavarodom, amikor összetett dolgokkal kerülök szembe. Így volt korábban is, miért van még most is ugyanígy? Emellett, a kötelességtevésemben és abban, ahogy a problémákat kezelem, miért nem tudom soha meghaladni a testemet? Értek néhány doktrínát, de mégsem látom tisztán a dolgokat, amikor pedig a dolgok kezeléséről van szó, határozatlan maradok. Még mindig nem vagyok olyan jó, mint azok, akiknek magas a képessége; a munkavégző képességem szintén gyenge, a kötelességtevésem pedig nem hatékony. A képességem egyáltalán nem javult! Mi folyik itt? Lehetséges, hogy elégtelen az Isten iránti őszinteségem? Vagy Isten nem szeret engem? Hol van hiányosságom?« Egyesek különböző okokat keresnek, és sokféle megközelítést kipróbáltak már, hogy változtassanak ezen a tényen, például több prédikációt hallgattak, Isten több szavát jegyezték meg, több lelki áhítati jegyzetet írtak, valamint többet hallgatták az embereket az igazságról beszélni, és többet kerestek, de a végeredmény még mindig kiábrándító. A képességük és a munkavégző képességük ugyanolyan marad, mint korábban, mindenféle javulás nélkül, még akkor is, ha már három-öt éve hisznek Istenben” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). „Ha mindig úgy hiszed, hogy Isten azzal a céllal munkálkodik és beszél az emberek igazsággal való ellátása érdekében, hogy megváltoztassa az emberek mindeme veleszületett tulajdonságait, és úgy gondolod, hogy csak akkor tekinthető valaki teljesen újjászületett, igazán új embernek, ahogyan azt Isten mondja, akkor súlyos tévedésben vagy. Ez emberi elképzelés és képzelődés. Miután ezt megértetted, el kell engedned az ilyen elképzeléseket, képzelődéseket, spekulációkat vagy érzéseket. Vagyis az igazságra való törekvés során, e dolgok összegzéséhez nem szabad mindig az érzésekre vagy találgatásokra hagyatkoznod: »Vajon javult a képességem? Vajon megváltoztak a velem született tulajdonságaim? Még mindig olyan rossz a személyiségem, mint azelőtt? Vajon változtak az életmódbeli szokásaim?« Ne tűnődj ezeken; az ilyen töprengés hasztalan, mivel nem ezek azok az aspektusok, amelyeket Isten megváltoztatni szándékozik, és Isten szavai és munkája soha nem ezeket a dolgokat célozták meg. Isten munkája soha nem az emberek képességének, veleszületett tulajdonságainak, személyiségének stb. megváltoztatását célozták meg, és nem is azzal a céllal szólt Isten, hogy megváltoztassa az emberek ezen aspektusait. Más szóval, Isten munkája az eredeti állapotuk alapján látja el az embereket az igazsággal, azzal a céllal, hogy megértesse az emberekkel az igazságot, majd pedig elfogadják és alávessék magukat az igazságnak. Függetlenül attól, hogy milyen fajta képességed van, és függetlenül attól, hogy milyen a személyiséged és milyenek a veled született tulajdonságaid, amit Isten tenni akar, az az igazság beléd munkálása, hogy megváltoztassa a régi elképzeléseidet és romlott beállítottságaidat, ahelyett, hogy az eredeti képességedet, veleszületett adottságaidat és személyiségedet változtatná meg. Most már érted, hogy Isten munkája minek a megváltoztatását célozza meg, igaz? (Isten munkája az emberekben lévő régi elképzelések és romlott beállítottságok megváltoztatását célozza meg.) Most, hogy érted ezt az igazságot, el kell engedned ezeket a magasabb rendű, irreális képzelődéseket és elképzeléseket, és nem szabad ezeket az elképzeléseket és képzelődéseket arra használnod, hogy magadat méregesd, vagy követelményeket támassz magaddal szemben. Ehelyett azok alapján a különféle eredeti feltételek alapján kell keresned és elfogadnod az igazságot, amelyeket Isten adott neked. Mi ennek a végső célja? Az, hogy az eredeti állapotod alapján megértsd az igazságalapelveket, megérts minden egyes igazságalapelvet, amelyet a különböző helyzetekben, amelyekkel szembesülsz, gyakorolnod kellene, és ezen igazságalapelvek szerint tudd szemlélni az embereket és az ügyeket – valamint ezeknek megfelelően viselkedj és kezeld a dolgokat. Ha ezt teszed, az megfelel Isten követelményeinek” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavainak elolvasása után hirtelen ráébredtem, hogy az elképzeléseim és képzelgéseim szerint élek. Azt gondoltam, hogy ha valaki őszintén hisz Istenben, figyelmesen elvégzi a kötelességét, elviseli a szenvedést, és megfizeti az árat, akkor Isten kedvelni fogja, segíti a képessége és munkabírása javításában, és lehetővé teszi számára, hogy a kötelességében elért eredményei is túlszárnyalják az eredeti képességét és munkabírását. Még ha egy ilyen ember gyenge képességű is, azért még képes vezetői és felügyelői feladatokat ellátni a gyülekezetben, és annak oszlopává válni. Tehát, még ha lassan is végeztem a dolgokat, és gyenge munkabírással rendelkeztem, úgy gondoltam, hogy amíg odafigyelve végzem a kötelességemet, elviselem a szenvedést, és megfizetem az árat, addig Isten kegyes lesz hozzám. Ezért azt, hogy napirendet írtam, beosztottam az időmet, elviseltem a szenvedést, és megfizettem az árat, arra használtam, hogy javítsam a képességemet és a munkabírásomat. Ugyanakkor miután egy ideig keményen dolgoztam, a képességem és a munkabírásom nem javult annyira, mint ahogy azt elképzeltem, így negatívvá és lehangolttá váltam. Azt gondoltam, hogy Isten nem kedvel engem, és nem foglalkozik velem. Most, hogy Isten szavait olvastam, megértettem, hogy az Ő munkája nem természetfeletti, hanem gyakorlati. A képességemet Isten eleve elrendelte. Isten azért munkálkodott, hogy segítsen az embereknek belépni az igazságba, levetni a romlott beállítottságaikat és megélni a valódi emberi hasonlatosságukat. Nem azért munkálkodott, hogy megváltoztassa az emberek képességét és munkabírását. Amikor az emberek őszintén végzik a kötelességeiket és keresik az igazságot, elnyerhetik a Szentlélek megvilágosítását és irányítását, és áttörhetnek néhány korláton a kötelességükben. Ugyanakkor mindez az emberek adott képességén alapul, és ez olyasmi, amire képesek lehetnek, ha keményen dolgoznak. Nincs olyan eleve gyenge képességű ember, aki a Szentlélek munkájának elnyerése miatt jutott volna el a vezetői képességhez. Ezek mind az én elképzeléseim és képzelgéseim voltak. Rájöttem, hogy ha az istenhívők nem keresik az igazságot, és csak a saját elképzeléseik és képzelgéseik alapján törekednek rá, akkor nemcsak hogy nem lesznek képesek megérteni az igazságot és jól végezni a kötelességüket, de még Isten követeléseivel is szembemennek.

Valamivel később a munkával kapcsolatos igények miatt a felügyelőm úgy rendelkezett, hogy egy másik gyülekezetbe menjek újonnan érkezetteket öntözni. A nővér, akivel korábban párban dolgoztam, gyülekezetvezető lett, miközben én csak egy öntöző voltam. Hirtelen úgy éreztem, hogy hatalmas szakadék tátong közöttünk. Bár tudtam, hogy az emberek képessége nem változik meg Isten munkája által, nem voltam hajlandó ezt elfogadni, és elégedetlen voltam a képességemmel. Azt gondoltam, hogy a gyülekezet a jó képességű embereket segíti és támogatja, és ők voltak a gyülekezet tartóoszlopai is. Csak az ilyen embereknek voltak fényes kilátásaik, és a többiek őket tarották nagyra. Eközben a gyenge képességűek csak egy kis mellékes munkát tudtak elvégezni, az emberek lenézik, Isten pedig nem kedveli őket. Nem akartam, hogy „gyenge képességű”-nek bélyegezzenek. Azt gondoltam, hogy ha egyszer megbélyegeznek, ez egyenlő annak az elismerésével, hogy értéktelen söpredék vagyok. Semmilyen kilátásom sem lesz! Ez egyáltalán nem lenne jó; tovább kell próbálkoznom. Még ha nem is tudok sokat javítani a képességemen, azzal is megelégednék, hogyha a kötelességem során a szenvedés által és az árat megfizetve csak a többiekével egy szintre hoznám. Így aztán sietve belevetettem magam a munkába, és aktívan együttműködtem a többiekkel. Amikor elértem valamit, nagyon boldog voltam, és lelkesen meséltem róla a testvéreknek, remélve, hogy elnyerem a tetszésüket. Később azonban néhány megoldhatatlan nehézségbe ütköztem az újonnan érkezettek öntözésekor, és volt pár feladat is, amiket elhanyagoltam. Csüggedt és szomorú voltam. Úgy tűnt, hogy egyszerűen nem rendelkezem jó képességgel. Akkoriban már nagyon keményen dolgoztam, de még mindig nem teljesítettem jól. „Felejtsd el,” – gondoltam – „nem számít, milyen keményen dolgozol, ez nem fog változni! A gyenge képesség egy gyógyíthatatlan betegség.” Észrevétlenül ismét negatívvá és passzívvá váltam, amikor a kötelességemet végeztem, és nem akartam erőfeszítést tenni, hogy megoldjam a problémákat a munkámban. Még a felelősség alól is ki akartam bújni, azt gondolván, hogy korlátozott képességem miatt végzem rosszul a kötelességemet, és úgysem volt mit tenni. Ebben az időszakban kicsit kábultnak éreztem magamat, és amikor Isten szavait olvastam, nem voltam képes megnyugodni. Amikor imádkoztam, nem tudtam, mit mondjak Istennek. Mindig lehangolt voltam.

Egy nap a lelki áhítatom során két passzust olvastam el Isten szavaiból. „Ne állítsd magad kihívások elé, se a határaid ne próbáld feszegetni. Isten tudja, milyen a képességed, és milyenek az adottságaid. Azt, hogy Isten milyen képességet és adottságokat adott neked, Ő már rég előre meghatározta. Ha valaki mindig felül akarja múlni ezeket, az azt jelenti, hogy arrogáns és túlbecsüli önmagát, keresve a bajt, és ez elkerülhetetlenül kudarccal fog végződni. Vajon az ilyen emberek nem hanyagolják el a megfelelő feladataikat? (De igen.) Nem viselkednek jól nevelt módon, nem tartják erősen a rendes pozíciójukat, hogy a teremtett lény kötelességeit végezzék, a cselekedeteikben nem követik ezeket az alapelveket, hanem mindig kérkedni próbálnak. Van egy két részből álló mondás: »Egy idős hölgy kirúzsozza a száját – hogy legyen mit nézned.« Mi célból tenne ilyet az »idős hölgy«? (Hogy mutogassa magát.) Az idős hölgy fel akarja hívni az emberek figyelmét, mintha azt mondaná: »Idős hölgyként én nem vagyok hétköznapi – mutatok neked valami különlegeset.« Nem akarja, hogy lenézzék, hanem inkább azt akarja, hogy csodálják és tiszteljék; feszegetni akarja a határait, és túl akarja szárnyalni önmagát. Vajon ez nem arrogáns természetre vall? (De igen.) Ha arrogáns természeted van, akkor nem vagy jól nevelt, nem akarsz a rangodhoz illően viselkedni. Folyton kihívások elé akarod állítani magad. Amit mások meg tudnak tenni, azt te is meg akarod tenni. Amikor mások kimagaslanak, eredményeket érnek el, vagy hozzájárulnak valamihez, és mindenkitől dicséretben részesülnek, te kényelmetlenül érzed magad, féltékeny és elégedetlen vagy. Ezután ott akarod hagyni a jelenlegi feladataidat, hogy olyan munkát vállalj, amely lehetővé teszi, hogy ragyogj, egyben arra vágyva, hogy nagyra becsüljenek. Ám ilyen kimagasló feladatok elvégzésére nem vagy alkalmas, ezért hát nem időpocsékolás ez? Vajon ez nem a megfelelő feladataid elhanyagolása? (De igen.) Ne hanyagold el a megfelelő feladatokat, mert az elhanyagolásuk végül nem vezet jó eredményre. Ez nemcsak időpocsékolás, ami miatt mások lenéznek téged, hanem Isten utálatát is magadra vonod, végül pedig csupán magadat teszed meglehetősen negatívvá” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). „Isten azt figyeli, hogy a rangodhoz illően viselkedsz-e, és hogy olyasvalaki vagy-e, aki jól végzi a teremtett lény kötelességeit. Ő azt figyeli a kötelességtevésedben, hogy az Isten által neked adott eredeti feltételek mellett beleadod-e a teljes szívedet és erőfeszítésedet, valamint hogy alapelvek szerint cselekszel-e, hogy elérd az Isten által kívánt eredményeket. Ha mindezeket meg tudod tenni, Isten ötös osztályzatot ad neked. Ha nem Isten követelményeivel összhangban teszed a dolgokat, akkor annak ellenére, hogy talán erőfeszítést és munkát fektetsz bele, ha mindent azért teszel, hogy felvágj és magadat mutogasd, és nem teljes szívvel és erőfeszítéssel teszed a kötelességedet, hogy eleget tegyél Istennek, és nem az igazságalapelvek szerint teszed a dolgokat, akkor a megnyilvánulásaid, kinyilatkoztatásaid és a viselkedésed utálatos Isten számára. Miért veti meg Isten ezeket? Isten azt mondja, hogy nem a megfelelő feladatokra összpontosítasz, nem tetted bele a teljes szívedet, erőfeszítésedet, illetve elmédet a kötelességed végzésébe, és nem a helyes utat követed. Az a képesség, azok az ajándékok és tehetségek, amelyeket Isten neked adott, már elegendőek. Te vagy az, aki nem elégedett, nem vagy hűséges a kötelességedhez, soha nem tudod, hol a helyed, mindig hangzatos eszméket akarsz szajkózni és fel akarsz vágni, végül pedig elrontod a kötelességeidet. Az Istentől kapott képességed, ajándékaid és tehetség nem lettek teljes mértékben kihasználva, nem tettél teljes erőfeszítést, és semmilyen eredményt nem értél el. Habár lehet, hogy meglehetősen szorgalmas vagy, Isten azt mondja, hogy olyan vagy, mint egy táncoló bohóc, nem pedig olyan ember, aki elégedett és a megfelelő feladataira összpontosít. Isten nem kedveli az ilyen embereket” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy az arrogáns beállítottság irányított abban, hogy mindig a képességem megváltozását akartam. Nagyon arrogáns volt a beállítottságom, és soha nem voltam hajlandó lemaradni mások mögött. El akartam nyerni a többiek megbecsülését és elismerését, és ki akartam tűnni a tömegből. Azt hittem, hogy ez értéket ad az életemnek, tehát a képességem javításával ezt a célt akartam elérni. Gyerekkoromban mindig éltanuló voltam. Ha valakinek jobb lett a dolgozata, nem ismertem el a vereséget, és eltökélt szándékom volt, hogy legközelebb visszaszerezzem az elsőséget. Anyám gyakran mondogatta, hogy túlságosan versengő vagyok. A jó jegyeim miatt kiérdemeltem a szüleim és a tanáraim dicséretét, sőt, a tanárok még azt is megkövetelték az osztálytársaimtól, hogy tanuljanak tőlem. Nagyon élveztem ezt a fajta kitüntetést, és úgy gondoltam, hogy az embernek ki kell tűnnie a versenytársai közül. Most a kötelességemet is ugyanezzel a törekvéssel végeztem, mindig vezető vagy felügyelő akartam lenni. Azt gondoltam, hogy ezek az emberek a gyülekezet tartóoszlopai, és hogy mindenki csodálja és elismeri őket, a szerény képességű emberek pedig csak hétköznapi kötelességeket végezhetnek, a háttérben munkálkodva és semmirekellőként élve. Ezért amikor azzal szembesültem, hogy a nővér, akivel korábban párban dolgoztam, most gyülekezetvezető, miközben én csak egy közönséges öntöző voltam, nem tudtam ezt elfogadni. Nem akartam örökre ilyen középszerű maradni. Nem voltam hajlandó ezt elismerni, és beismerni a kudarcot, és nem voltam hajlandó a földön két lábbal állva végezni a kötelességemet. Mindig javítani akartam a képességemet, és vezetői vagy felügyelői kötelességeket végezni. Jóllehet Isten szavai világosan kimondták, hogy Isten munkája nem változtatja meg az emberek képességét, én továbbra sem voltam hajlandó ezt elismerni. Mindig is megpróbáltam mindent beleadni, hogy a kemény munka és az érte fizetett ár által javítsam a képességemet. Nagyon lázadó és arrogáns voltam! Isten azt mondja: „Az a képesség, azok az ajándékok és tehetségek, amelyeket Isten neked adott, már elegendőek. Te vagy az, aki nem elégedett, nem vagy hűséges a kötelességedhez, soha nem tudod, hol a helyed, mindig hangzatos eszméket akarsz szajkózni és fel akarsz vágni, végül pedig elrontod a kötelességeidet.” Gyenge volt a munkabírásom, és a képességem sem volt túl jó; nem voltam alkalmas vezetőnek. Ugyanakkor megvoltak azok a területek, amelyeken jártas voltam. Például ismertem egy idegen nyelvet, és szerettem Isten szavain elmélkedni. Amikor az igazságról való tudásomról vállaltam közösséget, akkor is viszonylag tiszta volt a gondolkodásom. Valójában az öntözési kötelesség, amit most végeztem, tökéletesen illett hozzám. Azonban nem tudtam megmaradni a helyemen, mindig javítani akartam a helyzetemen, és felügyelői kötelességeket akartam végezni. Kiderült, hogy a fejlődésre tett erőfeszítéseim egyike sem változtatott a képességemen, sőt, éppen ellenkezőleg, egészen szörnyűvé tették az állapotomat, és még a saját munkámat sem tudtam jól ellátni. Amikor rájöttem erre, bűnösnek és adósnak éreztem magam.

Később egyszer megint azt gondoltam: „Miért hiszem mindig azt, hogy a gyenge képesség rossz dolog? Miért hagyom, hogy ez befolyásolja a kötelességem teljesítését?” Mikor elolvastam Isten erre vonatkozó szavait, az állapotom a visszájára fordult. Mindenható Isten azt mondja: „Mivel a képességed és az adottságaid korlátozottak, a kötelességeid végzésének hatásai mindig középszerűek, soha nem érik el az általad eszményített szintet vagy színvonalat. Tehát öntudatlanul is folyamatosan felismered, hogy nem vagy semmiféle kiemelkedő, semmiféle felsőbbrendű vagy rendkívüli ember. Fokozatosan megérted, hogy a képességed nem olyan jó, mint amilyennek képzelted, hanem inkább nagyon is hétköznapi. Hosszú távon ez a folyamat nagyon hasznos a számodra, hogy megismerd önmagad – gyakorlatias módon tapasztalsz meg néhány kudarcot és visszaesést, és belső reflexió után pontosabbá válsz a szinted, adottságaid és képességed felmérésében. Mindinkább felismered, hogy nem vagy magas képességű ember, hogy habár lehetnek bizonyos erősségeid és ajándékaid, van némi ítélőképességed, vagy olykor van néhány ötleted és terved, még mindig nem ütöd meg az igazságalapelvek mértékét, távol vagy Isten követelményeitől és az igazság mércéitől, sőt az igazságvalóság birtoklásának normáitól még távolabb vagy – tudat alatt ilyen ítéleteid és értékeléseid vannak önmagadról. Önmagad megítélésének és értékelésének folyamata során az önismereted egyre pontosabbá válik, és a romlott beállítottságaid és a romlottság megnyilatkozásai fokozatosan csökkenni fognak, visszafogottabbá és kontrolláltabbá válnak. Természetesen nem a romlott beállítottságok kontrollálása a cél. Mi a cél? A cél az, hogy fokozatosan megtanuld az igazságot keresni a kontroll folyamatában, és az, hogy jól nevelt módon viselkedj, ne próbálj mindig hangzatos eszméket szajkózni vagy felvágni, ne törekedj mindig versenyszerűen arra, hogy a legjobb vagy a legerősebb légy, és ne próbáld mindig igazolni önmagad. Miközben ez a tudatosság folyamatosan mélyen a szívedbe vésődik, elgondolkodsz majd: »Kutatnom kell, melyek az erre vonatkozó igazságalapelvek, és mit mond erről Isten«. Ez a tudatosság fokozatosan megalapozottá válik a szíved mélyén, a keresésed, felismerésed és elfogadásod mértéke Isten szava és az igazság iránt pedig egyre növekszik, ami számodra az üdvözülés reményét jelenti. Minél inkább el tudod fogadni az igazságot, a romlott beállítottságaid annál kevésbé fogják felfedni magukat; még ennél is jobb eredmény, hogy több lehetőséged lesz arra, hogy Isten szavát használd gyakorlási mérceként. Vajon ez nem az üdvösségre vezető úton való fokozatos elindulás? Vajon ez nem jó dolog? (De igen.) Ám ha minden adottságod felsőbbrendű, tökéletes és rendkívüli az emberek között, akkor tudod-e még mindig az igazságot keresni, miközben ügyeket intézel, és a kötelességeidet végzed? Ezt nehéz megmondani. Ugye olyasvalakinek, aki minden területen rendkívüli képességekkel bír, csendes szívvel közeledni Istenhez vagy alázatos hozzáállással önmaga megértéséhez, felismerni hiányosságait és megismerni romlott beállítottságait, és eljutni arra a pontra, hogy keresi az igazságot, elfogadja az igazságot, majd gyakorolja az igazságot, meglehetősen nehéz ezt megtenni, nem igaz? (De igen.)” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (7.)). „A legtöbben azok közül, akiket Isten megment, nem azok, akik a világban vagy a társadalomban magas pozíciót töltenek be. Mivel a képességük és az adottságaik átlagosak, vagy akár gyengék, küszködnek azzal, hogy népszerűséget vagy sikert találjanak a világban, és gyakran úgy érzik, hogy az élet zord és igazságtalan. Ez a hit szükségességéhez vezet, végül pedig Isten elé járulnak, és bemennek Isten házába. Ez egy alapvető feltétel, amelyet Isten a kiválasztásuk során az embereknek ad. Csak akkor lehet meg az emberben a vágy Isten üdvösségének elfogadására, ha megvan benne ez az igény. Ha a feltételeid minden szempontból jók és alkalmasak lennének a világban való törekvésre, és mindig nevet akarnál szerezni magadnak, akkor nem lenne meg benned a vágy Isten üdvösségének elfogadására, sőt még csak lehetőséged sem lenne arra, hogy részesülj Isten üdvösségében. Még ha átlagos, vagy akár gyenge képességgel bírsz is, még mindig sokkal áldottabb vagy, mint a nem hívők, olyan szempontból, hogy lehetőséged van arra, hogy Isten megmentsen. Ezért a gyenge képesség nem a hiányosságod, és nem is akadálya annak, hogy levesd a romlott beállítottságaidat és elérd az üdvösséget. Végeredményben Isten az, aki ezt a képességet adta neked. Annyid van, amennyit Isten ad neked. Ha Isten jó képességet ad neked, akkor jó képességed van. Ha Isten átlagos képességet ad neked, akkor a képességed átlagos. Ha Isten gyenge képességet ad, akkor a képességed gyenge. Amint ezt megérted, el kell fogadnod Istentől, és képesnek kell lenned alávetni magad Isten szuverenitásának és intézkedésének. Melyik igazság képez alapot az alávetettséghez? Az, hogy Isten ilyen intézkedései Isten jóindulatát tartalmazzák; Istennek lelkiismeretes szándékai vannak, az embereknek pedig nem szabad panaszkodniuk, vagy félreérteniük Isten szívét. Isten nem fog nagyra becsülni téged a jó képességed miatt, és nem fog lenézni vagy megvetni a gyenge képességed miatt. Mi az, amit Isten megvet? Isten az olyan embereket veti meg, akik nem szeretik, illetve nem fogadják el az igazságot, az olyan embereket, akik értik az igazságot, de nem gyakorolják azt, azokat az embereket, akik nem teszik meg, amire képesek, az olyan embereket, akik nem képesek mindent beleadni a kötelességeikbe, mégis mindig extravagáns vágyaik vannak, mindig státuszt akarnak, mindig pozícióért versengenek, és mindig dolgokat akarnak Tőle. Ez az, amit Isten undorítónak és megvetésre méltónak talál” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (7.)). Isten szavait olvasva meghatódtam. Megértettem, hogy a gyenge képességemet Isten rendelte el, és benne van Isten jóakarata; ez egy jó dolog. Valójában a beállítottságom mindig is nagyon arrogáns volt. A múltban emiatt a beállítottságom miatt és azért, mert nem az alapelvek szerint végeztem a kötelességemet, károkat okoztam a munkámban, és vétkeztem. Ha jó képességű lennék, és eredményes a kötelességemben, a beállítottságom még arrogánsabb lenne, és még nehezebb lenne számomra a többi testvér véleményét figyelembe venni. Képtelen lennék az alázatra és az igazság alapelveinek keresésére. Ily módon könnyű lenne gonoszságot elkövetni, megszakítani és megzavarni a gyülekezet munkáját. Pontosan azért voltam képes a korábbiaknál kiegyensúlyozottabban és körültekintőbben végezni a kötelességemet, mert a képességem kissé gyenge volt, és nem tudtam megbirkózni a nagy munkaterheléssel. Néha, amikor a véleményem eltért a többiekétől, nem voltam annyira makacs. Ez az önvédelem egy ötudatlan formája volt, ami csökkentette annak a lehetőségét hogy gonoszságot műveljek. Eszembe jutott egy nővér, akivel korábban találkoztam, és akit mindenki jó képességűnek tartott, ami miatt irigyeltem őt. Később vezetővé választották, és egyre szélesebb lett az általa felügyelt munkák köre. Ugyanakkor nem törekedett az igazságra, nem figyelt arra, hogy Isten szavait egye és igya, és az igazságot sem kereste, hogy feloldja a romlott beállítottságát. Végül amikor megpróbáltatásokkal szembesült, elárulta Istent, és felhagyott a kötelességével. Ez megmutatta nekem, hogy nem számít, milyen jó képességű és munkabírású valaki, a legfontosabb az, hogy képes-e az igazságra törekedni és feloldani a romlott beállítottságát. Az ember képességének nincs köze ahhoz, hogy megmenthető-e vagy sem. A jó képesség nem feltétlenül jó dolog, mint ahogy a gyenge képesség sem feltétlenül rossz dolog. Az a legfontosabb, hogy valaki alá tudja-e rendelni magát Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, helyesen viszonyul-e a képességéhez, két lábbal a földön állva törekszik-e az igazságra, és jól végzi-e a teremtett lényként rárótt kötelességét. Ezek a legfontosabb dolgok.

Aztán elolvastam Isten szavainak egy passzusát, és megtaláltam az utat a gyakorláshoz. Mindenható Isten azt mondja: „Ne próbáld meg mindenáron megváltoztatni a képességedet, vagy minden szempontból javítani az adottságaidat, hanem inkább pontosan ismerd fel és helyesen közelítsd meg az eredeti képességedet és adottságaidat. Ha rájössz, hogy hol vannak hiányosságaid, gyorsan tanulmányozd azokat a területeket, amelyeken rövid időn belül fejlődést érhetsz el, hogy pótold ezeket a hiányosságokat. Azokat a területeket, amelyeket nem tudsz elérni, ne erőltesd. Igazítsd tetteidet a saját képességedhez és adottságaidhoz. A legfőbb alapelv az, hogy Isten szava, Isten emberekkel szemben támasztott követelményei, valamint az igazságalapelvek szerint tedd a kötelességedet. Mindegy, milyen szintű a képességed, elérheted az igazságalapelvek szerinti cselekvés és kötelességtevés különböző fokozatait; meg tudsz felelni Isten normáinak, illetve fel tudsz érni azokhoz. Ezek az igazságalapelvek egyáltalán nem üres beszédek; egyáltalán nem haladják meg az emberiséget. Ezek mind a teremtett emberiség romlott beállítottságaihoz, veleszületett tulajdonságaihoz, különböző adottságaihoz és képességéhez igazított gyakorlási utak. Ezért nem számít, hogy milyen a képességed, nem számít, az adottságaid hol elégtelenek vagy hibásak, ez nem probléma; ha valóban megérted az igazságot és hajlandó vagy gyakorolni az igazságot, akkor lesz előre vezető út. A képesség és az adottságok bizonyos vonatkozásaiban lévő hiányosságok egyáltalán nem akadályozzák az igazság gyakorlását. Ha hiányzik az ítélőképességed, vagy valamely más adottságod, akkor kereshetsz többet és beszélgethetsz többet, valamint kérhetsz útmutatást és tanácsot azoktól, akik értik az igazságot. Ha megérted és felfogod a gyakorlás alapelveit és útjait, akkor érettséged alapján minden erőfeszítéseddel gyakorlatba kell ültetned azokat. Elfogadás és gyakorlás – ez az, amit tenned kell” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (7.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az embernek nem kell megtenni minden tőle telhetőt, hogy megváltoztassa a képességét, hanem inkább olyan mértékben, mint amennyit az adott képességgel el tud érni, szívét, energiáját és elméjét a kötelessége teljesítésére kell fordítani. Szorgalmasan kell tanulmányoznia és mélyreható kutatást kell folytatnia az elsajátítandó szaktudásról, és ki kell aknáznia a képessége teljes potenciálját. Ami az ember képességét és munkabírását illeti, ha lehetséges, akkor ezeket lehet egy kicsit javítgatni, de ha valaki nem áll készen erre, akkor nem kell erőltetni a dolgot. Ennek megértése világosságot ébresztett a szívemben.

Innentől fogva azon gondolkodtam, hogy miként tegyem bele a szívemet és energiámat a kötelességem elvégzésébe a képességem határain belül. Rájöttem, hogy nem vagyok jó abban, hogy az újonnan érkezőket a kötelességeik elvégzésére ösztönözzem, ezért megpróbáltam keresni és átgondolni az ezzel kapcsolatos alapelveket. Azt is figyelmesen hallgattam, amit a testvérek megosztottak, és amiről beszéltek. Néha, amikor olyan problémákba ütköztem, amiknek a megoldása gondot okozott, nem próbáltam kitérni előlük, vagy Istent hibáztatni azért, mert gyenge képességet adott. Inkább imádkoztam, és Istenre támaszkodtam, miközben a testvérek segítségét is kértem, és közösséget vállaltam velük. Ennek a gyakorlásnak a során öntudatlanul is előálltam olyan tervekkel, amelyek egyes ügyek megoldását segítették. A képességem most is ugyanolyan, mint régebben. Nem változott. Ugyanakkor már értem, hogyan viszonyuljak helyesen magamhoz, és a szívem felszabadult.