Írta: Li Zsuj, Kína

Mindig is gyenge volt az egészségem. Miután férjhez mentem, a család és az üzlet körüli teendők kötöttek le, és nem tudtam mindennap időben enni és pihenni. Az évekig tartó rohanás és kimerültség miatt az egészségi állapotom romlott, és szívizomgyulladásom, antrális gyomorhurutom, epehólyaggyulladásom és szédülésem lett. Csontkinövésem is volt, és a gerincem felső része gyakran fájt. Gyakorlatilag az egész testem csupa betegség volt. A szívizomgyulladásom különösen súlyos volt, már egy kis munkától is kifulladtam, és alig kaptam levegőt. Azokban az években a betegség gyötört, és sokat szenvedtem. Legtöbbször csak pihenni tudtam otthon, és haszontalannak éreztem magam. Igazán irigy voltam, amikor energiával teli embereket láttam az utcán, és gyakran feltettem magamnak a kérdést: „Mikor lesz nekem is olyan egészséges testem, mint nekik?”

2004-ben elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Alig több mint egy évvel később a betegségeim lényegében meggyógyultak, és igazán hálás voltam Istennek. Elhatároztam magamban: „Teljes szívemből kell hinnem Istenben, hogy viszonozzam a szeretetét!” Ezután, amikor láttam, hogy a testvérek nehézségekkel küzdenek, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek nekik, és bármilyen kötelességet is bíztak rám, igyekeztem a tőlem telhető legjobban végezni. 2009-ben a vezető közösséget vállalt velem, és megkért, hogy öntözzem az újonnan érkezőket. Azt gondoltam magamban: „Az otthoni üzletünk teljesen rajtam múlik, és ha csak időnként végzem a kötelességemet, az nem befolyásolja a pénzkeresetemet. De ha az újonnan érkezőket öntözöm, az több időt és energiát fog igényelni, és ha senki sem foglalkozik az üzlettel, akkor be kell majd zárni?” Így vívódtam magamban. De aztán arra gondoltam, hogy Isten meggyógyította a betegségeimet, és hogy Isten milyen nagy kegyelemben részesített; tudtam, hogy megfelelően kell végeznem a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét. Úgy éreztem, ha most lemondanék a pénzkeresésről, és több erőfeszítést fordítanék a kötelességemre, Isten biztosan megvédene, és jó egészséget adna nekem, és amikor Isten munkája befejeződik, talán Isten még a csapásoktól is meg fog óvni, és meg fogja engedni nekem, hogy bejussak a mennyei királyságba, hogy nagy áldásokat élvezhessek. Így hát elfogadtam ezt a kötelességet, és átadtam az üzletet a férjemnek. Néha több mint húsz kilométert gyalogoltam egy nap alatt, hogy hirdessem az evangéliumot, és mire hazaértem, a bokám bedagadt. De a szívemben soha nem panaszkodtam. Amikor arra gondoltam, hogy a jövőben Istennek még több kegyelmében és áldásában részesülök, és hogy bejutok a mennyei királyságba, még motiváltabb lettem a kötelességem végzésére.

2017-ben egy napon egy kemény csomót találtam a mellemben. Miután elmentem a kórházba, az orvos azt mondta: „Biopsziával kell megállapítani, hogy ez a daganat jó- vagy rosszindulatú. Ha rosszindulatú, akkor meg kell műteni.” Kicsit megijedtem, és arra gondoltam: „Ha rosszindulatú, az nem azt jelenti, hogy végem van? Az egy gyógyíthatatlan betegség lenne!” De aztán eszembe jutott: „Én egy teremtett lény vagyok – hogy élek vagy halok, az Isten kezében van. Ha Isten azt akarja, hogy éljek, nem fogok meghalni, még akkor sem, ha rákos vagyok.” Ettől a gondolattól enyhült a félelmem. Miután megjött a biopszia eredménye, az orvos közölte velem, hogy mellrákot diagnosztizáltak nálam, és kiírt a műtétre. A műtét kevesebb mint három óra alatt sikeresen lezajlott. Tudtam, hogy ez Isten védelme volt, és igazán hálás voltam Neki. Arra is gondoltam, hogy még ebben a nagy betegségben sem panaszkodtam Isten ellen, és hogy Isten biztosan elveszi a rákot. A műtét után kemoterápián estem át. Azt hittem, ezután hazaengednek, de meglepetésemre az orvos azt mondta, hogy az állapotom meglehetősen súlyos, és a rákos sejtek már átterjedtek a nyirokcsomóimra. Azt is mondta, hogy a kemoterápia nem volt hatásos, és sugárkezelésnek kell alávetnem magam. Teljesen ledöbbentem. Más betegektől hallottam, hogy a sugárkezelés különösen fájdalmas, és hogy mindent kihánynak, amit esznek, és rendkívül legyengülnek. Néhányan még járni sem tudtak, és a családtagjaiknak kellett őket tolószékben tolniuk. Néhányuknál a sugárkezelés után sem sikerült kontrollálni a rákot, és végül meghaltak. Nagyon féltem. Azt gondoltam: „A sugárkezelés annyira fájdalmas – el fogom tudni viselni? Ha a rákos sejteket nem sikerül kontrollálni a sugárkezelés után, meg fogok halni? Ha így halok meg, nem veszítem el a megmentés esélyét? Akkor nem volt hiábavaló az áldozat és az önmagam feláldozása ennyi éven át? Miért nem óv meg engem Isten az éveken át tartó szenvedésemért és önmagam feláldozásáért? A kórteremben több beteg nem is hisz Istenben, de a kemoterápia után kontroll alatt tartották a rákot, és hazaengedték őket. Miért van az, hogy bár hiszek Istenben, mégis rosszabbul vagyok, mint a nem hívők? Lehetséges, hogy Isten elhagyott?” Erre gondolva feltartóztathatatlanul sírtam, mint egy gyerek, és annyira gyötrődtem, hogy enni és aludni sem tudtam. Isten szavait is csak átfutottam olvasás közben, és még az imádkozáshoz sem találtam a szavakat. A szívemet sötétség és fájdalom töltötte el. Kétségbeesésemben letérdeltem, és Istenhez imádkoztam: „Istenem, már attól is félek, ha csak a sugárkezelésre gondolok. Attól tartok, ha meghalok, elveszítem a megmentés esélyét. Istenem, most nagyon gyenge vagyok. Kérlek, adj útmutatást, hogy megértsem a szándékodat!” Imádkozás után eszembe jutott Isten szavainak egy részlete: „Az embereknek az a helyes, ha Istent követik, és minél messzebbre jutnak, annál fényesebb lesz az út. Isten nem fog tévútra vezetni téged, és még ha a Sátán kezébe is ad, a végsőkig Ő viseli a felelősséget. Ilyen hittel kell rendelkezned, és ez az a hozzáállás, amellyel a teremtett lényeknek viszonyulniuk kell Istenhez” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerjük meg Isten szuverenitását?). Isten szavai hitet adtak. Jób jutott eszembe. Bár Isten megengedte a Sátánnak, hogy megkísértse Jóbot, megparancsolta a Sátánnak, hogy ne vegye el Jób életét. Így, bár Jób teste sokat szenvedett, nem vesztette el az életét a Sátán ártalma miatt. Bár rákos voltam, és a testem nagyon gyenge volt, az a tény, hogy még mindig éltem, és hogy a műtét simán ment, nem Isten oltalmának volt köszönhető? Hinnem kell Istenben.

Később Isten szavait olvastam, és némi megértést nyertem Isten embereket megpróbáló és finomító szándékáról. Mindenható Isten azt mondja: „Minél inkább finomítja Isten az embereket, annál inkább képes az emberek szíve szeretni Istent. A szenvedés a szívükben az életük javát szolgálja; ettől jobban el tudnak csendesedni Isten előtt, szorosabb lesz a kapcsolatuk Istennel, és jobban képesek lesznek meglátni Isten mérhetetlen szeretetét és hatalmas üdvösségét. Péter több száz alkalommal tapasztalta a finomítást, Jób pedig számos próbatételen ment keresztül. Ha azt kívánjátok, hogy Isten tökéletessé tegyen benneteket, nektek is több százszor át kell esnetek a finomításon; keresztül kell mennetek ezen a folyamaton és erre a lépésre kell támaszkodnotok – csak ekkor váltok képessé eleget tenni Isten szándékainak és fogtok Isten által tökéletességre jutni. A finomítás a legjobb eszköz, amellyel Isten tökéletessé teszi az embereket; csak a finomítás és a keserves megpróbáltatások révén alakulhat ki az emberek szívében igaz szeretet Isten iránt. Szenvedés nélkül az emberekben nincs igaz szeretet Isten iránt; ha nem próbálják meg őket belülről, ha nincsenek kitéve valódi finomításnak, akkor a szívük mindig kifelé fog kalandozni. Miután egy bizonyos pontig finomítva lettél, látni fogod a saját gyengeségeidet és nehézségeidet, látni fogod, hogy mennyi minden hiányzik belőled, és hogy képtelen vagy legyőzni sok nehézséget, amellyel találkozol, és látni fogod, hogy mennyire lázadoztál. Csak a megpróbáltatások során képesek az emberek igazán megismerni a valós állapotaikat; a megpróbáltatások alkalmasabbak az emberek tökéletesítésére” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember csak a finomítás megtapasztalása által juthat az igaz szeretet birtokába). „Istenbe vetett hitükben az emberek arra törekszenek, hogy áldásokat szerezzenek a jövőre; ez a cél a hitükben. Minden embernek megvan ez a szándéka és reménye, ám a természetük romlottságát megpróbáltatásokon és finomításon keresztül kell feloldani. Bármely szempontok is azok, amelyekből nem tisztultak meg az emberek és még mindig romlottságot fednek fel, azokból a szempontokból kell finomítani őket – ez Isten elrendezése. Isten környezeteket alakít ki számodra, és arra kényszerít, hogy azokban finomításon menj keresztül, hogy megismerhesd saját romlottságodat. Végül eljutsz egy olyan pontra, ahol kész leszel feladni a számításaidat és vágyaidat, és alávetni magad Isten szuverenitásának és elrendezésének, még ha az a halált is jelentené. Ezért, ha az emberek nem mennek át több évnyi finomításon, ha nem viselnek el bizonyos mértékű szenvedést, akkor nem lesznek képesek megszabadulni a hús-vér test romlottságának korlátaitól a gondolataikban és szívükben. Bármely szempontból is alanyai az emberek még mindig a sátáni természetük korlátainak, és bármely szempontból is vannak még mindig meg a saját vágyaik és a saját követeléseik, ezek azok a szempontok, amelyekben szenvedniük kell. Az emberek csak a szenvedésen keresztül képesek tanulságokat levonni, ami azt jelenti, hogy csak így képesek elnyerni az igazságot és megérteni Isten szándékait. Ami azt illeti, sok igazság szenvedés és próbatételek megtapasztalásával érthető meg. Senki sem foghatja fel Isten szándékait, nem ismerheti meg Isten mindenhatóságát és bölcsességét, és nem értheti meg teljesen Isten igazságos természetét, amikor kényelmes és könnyed környezetben van, vagy amikor kedvezőek a körülmények. Ez lehetetlen lenne!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy Isten megpróbálja és finomítja az embereket, hogy megtisztítsa őket, arra kényszerítve őket, hogy keressék az igazságot, és megismerjék a romlottságukat, tisztátalanságaikat és szándékaikat. Ez teszi lehetővé az emberek számára, hogy valódi megértésre jussanak Istenről, és őszinte szeretetet alakítsanak ki Iránta. A rák nem azért alakult ki, mert Isten fel akart fedni és ki akart iktatni engem, hanem mert romlott beállítottságom volt, és tisztátalanságok voltak a hitemben. Csak egy ilyen betegség által tárulhattak fel ezek a dolgok. Korábban feladtam az üzletemet, hogy Istenben higgyek és a kötelességemet végezzem, és bármennyit is szenvedtem a kötelességemben, nem panaszkodtam. Mindig is tőkeként kezeltem ezeket az áldozatokat és önmagam feláldozását Isten előtt, és még azt is hittem, hogy olyan valaki vagyok, aki aláveti magát Istennek, és szereti Őt. De most, hogy rákos lettem, és sugárkezelésre volt szükségem, egyáltalán nem volt hitem Istenben, és félreértettem Őt, azt gondolva, hogy már nem akar engem. Még az erőfeszítéseimet és önmagam feláldozását is tőkeként használtam, hogy megpróbáljak vitatkozni Istennel, panaszkodva, hogy nem óv meg engem. Láttam, hogy igazán lázadó vagyok, és tele vagyok követelésekkel és elvárásokkal Isten iránt. E betegség megtapasztalása nélkül soha nem ismertem volna meg a romlott beállítottságomat vagy a helytelen szándékaimat az istenhitben. Ha egyáltalán nem változnék meg addigra, amikor Isten befejezi a munkáját, akkor teljesen elveszíteném az üdvösség esélyét. Ezzel az engem ért betegséggel Isten nem kiiktatni akart engem, hanem megmenteni! De én nem értettem Isten szándékát, sőt, félreértettem Őt, és panaszkodtam Rá. Erre gondolva mély bűnbánatot és szégyent éreztem. Csendben imádkoztam Istenhez a szívemben, készen arra, hogy bűnbánatot tartsak Előtte, és keressem az igazságot, hogy elgondolkodjak a romlott beállítottságomon.

Keresésem közben Isten szavait olvastam, és némileg megértettem magam. Mindenható Isten azt mondja: „Az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által adott jutalmat. Egy ilyen önérdeken alapuló kapcsolatban nincs rokoni ragaszkodás, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak adakozás van és irgalom. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék. Most, hogy idáig jutottak a dolgok, ki fordíthatja vissza ezt az irányt? És hány ember képes igazán megérteni, milyen válságossá vált ez a kapcsolat? Hiszem, hogy amikor az emberek elmerülnek az áldottság örömteli légkörében, egyikük sem tudja elképzelni, hogy milyen kínos és elviselhetetlen látvány egy ilyen kapcsolat Istennel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). „Mi a probléma azzal, hogy az emberek mindig követeléseket támasztanak Istennel szemben? És mi a probléma azzal, hogy mindig elképzeléseik vannak Istenről? Mi rejlik az ember természetében? Rájöttem, hogy függetlenül attól, hogy mi történik velük, vagy hogy mivel foglalkoznak, az emberek mindig a saját érdekeiket védik, és a saját hús-vér testük miatt aggódnak, és mindig olyan okokat vagy kifogásokat keresnek, amelyek őket szolgálják. A legkevésbé sem keresik vagy fogadják el az igazságot, és minden, amit tesznek, a saját hús-vér testük igazolása és a saját kilátásaik tervezése érdekében történik. Mindig kegyelmet kérnek Istentől, és minden lehetséges előnyt meg akarnak szerezni. Miért követelnek az emberek olyan sok mindent Istentől? Ez azt bizonyítja, hogy az emberek természetüknél fogva kapzsik, és hogy Isten előtt egyáltalán nincs bennük észszerűség. Mindenben, amit az emberek tesznek – akár imádkoznak, akár beszélgetnek vagy prédikálnak –, amire gondolnak, amire törekszenek és ami után sóvárognak, az mindig csak annyit tesz ki, hogy dolgokat követelnek és kéregetnek Istentől, remélve, hogy nyerhetnek Tőle valamit. Egyesek azt mondják, hogy »ez az emberi természetből fakad«, ami helyes. Ezenkívül az, hogy az emberek túl sok követelést támasztanak Istennel szemben, és túl sok túlzó vágyuk van, azt bizonyítja, hogy az emberek teljesen híján vannak a lelkiismeretnek és az észszerűségnek. Mindannyian a saját érdekükben követelnek és kérnek dolgokat, vagy igazolni próbálják magukat és kifogásokat keresnek – mindezt önmagukért teszik. Sok mindenből látható, hogy amit az emberek tesznek, az teljesen híján van az észszerűségnek, ami tökéletesen bizonyítja, hogy a »mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« sátáni logikája már az ember természetévé vált. Milyen problémát jelez az, hogy az emberek túl sokat követelnek Istentől? Azt jelzi, hogy az embereket a Sátán egy bizonyos fokig megrontotta, és Istenbe vetett hitükben egyáltalán nem Istenként tekintenek Őrá” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az emberek túl sokat követelnek Istentől). Isten leleplezi, hogy az ember természete önző és aljas, és bármit is tesz, az mind a saját hasznára van. Még az Istenbe vetett hite is személyes szándékokat hordoz, és hiába reméli, hogy a szenvedést és önfeláldozást egy jó rendeltetési helyre válthatja be. Amit Isten leleplezett, az pontosan az én állapotom volt. Mielőtt Istenre találtam, tele voltam betegséggel, és miután Istenre találtam, minden betegségem meggyógyult. Így hálát és dicséretet adtam Istennek, és elhatároztam, hogy viszonzom a szeretetét, és bármilyen kötelességet is jelölt ki nekem a gyülekezet, azt aktívan végeztem. Még az üzletemet is félretettem, és teljes időben feláldoztam magam Istenért. Amikor kiderült, hogy rákos vagyok, bár úgy tűnt, hogy némileg alávetett vagyok, a valóságban megpróbáltam az „alávetettséget” Isten oltalmára cserélni, remélve, hogy meggyógyítja a betegségemet. Amikor láttam, hogy a nem hívők felépülnek a rákból, miközben nekem a kemoterápia után még sugárkezelésen is át kellett esnem – nemcsak szenvedéssel, hanem életveszéllyel is szembenézve –, lelepleződött a valódi természetem. Elkezdtem panaszkodni, hogy Isten nem óv meg engem, és észszerűtlenül követeltem, hogy vegye el a betegségemet. Láttam, hogy a hitemet az áldások elnyerésének szándéka vezérelte, és hogy az évek során tett erőfeszítéseim és önfeláldozásaim nem arra irányultak, hogy jól végezzem egy teremtett lény kötelességét, hanem arra, hogy a szenvedéseimet és önfeláldozásaimat kegyelemre, áldásokra és mennyei jutalmakra próbáljam cserélni. Igazán önző és aljas voltam. Pál Európa nagy részén hirdette az evangéliumot, és sokat szenvedett, de mindezt azért tette, hogy jutalmakat és koronát követeljen Istentől. A végén még ezeket a szégyentelen szavakat is mondta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:7-8). Az erőfeszítéseim és önfeláldozásaim, akárcsak Pálé, tele voltak szándékokkal, és egyáltalán nem volt bennem őszinteség vagy hűség Isten iránt. Úgy kezeltem Istent, mint egy végső menedéket, mint egy munkaadót, aki jutalmat és bért ad nekem. A szenvedésem és önfeláldozásom csak arra szolgált, hogy előnyöket szerezzek Istentől. Ezzel megpróbáltam becsapni és kihasználni Istent. Ez igazán utálatos Isten számára. Ha nem változtatnék a törekvésem mögött álló helytelen szemléletmódomon, és nem törekednék a beállítottságom megváltoztatására, akkor bármilyen aktívan is végezném a kötelességemet, a végén mégsem nyerném el az üdvösséget. A szívemben imádkoztam Istenhez: „Istenem, a rák ezen megtapasztalása által, láttam, hogy bár sok éve hiszek Benned, nem volt bennem őszinteség vagy hűség Irántad. Még a kötelességemben is csak kegyelmet és áldásokat próbáltam követelni Tőled. Most már látom, milyen önző és aljas vagyok. Istenem, nem kívánok többé így lázadni Ellened. Bármilyen helyzet is érjen engem, kész vagyok arra, hogy az igazság keresésére összpontosítsak, és alávessem magam a Te vezénylésednek és elrendezéseidnek.”

Egyik lelki csendességem során Isten szavainak egy passzusát olvastam, és helyes megértést nyertem arról, hogy mit jelent kötelességet végezni. Mindenható Isten azt mondja: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy bajt szenved. A kötelesség az, amit az embernek jól kell végeznie; ez az ő mennyei hivatása, és ellenszolgáltatás keresése, valamint feltételek és kifogások nélkül kell végrehajtania. Csak ezt lehet a kötelesség végrehajtásának nevezni. Áldásokat kapni azokra az áldásokra utal, amelyeket az ember akkor élvez, amikor tökéletessé teszik, miután megtapasztalja az ítéletet. Bajt szenvedni azt a büntetést jelenti, amelyet az ember akkor kap, ha a beállítottsága nem változik, miután keresztülment a fenyítésen és az ítéleten; vagyis amikor nem jutott tökéletességre. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy bajt szenvednek, a teremtett lényeknek jól kell végezniük a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad az áldásokban való részesülés érdekében végezned a kötelességedet, és nem szabad megtagadnod a kötelességed végrehajtását attól való félelmedben, hogy bajt szenvedsz. Hadd mondjam el nektek ezt az egy dolgot: az ember kötelességének végzése az, amit tennie kell, és ha nem végzi a kötelességét, akkor ez a lázadó mivolta. Az ember a kötelessége végrehajtásának folyamata révén változik meg fokozatosan, és ezen folyamat során bizonyítja hűségét. Ily módon minél inkább teszed a kötelességedet, annál több igazságot tudsz majd elnyerni, és annál gyakorlatiasabbá válik a kifejezésmódod. Azok, akik csupán felületesen végzik a kötelességüket, és nem keresik az igazságot, a végén ki lesznek iktatva, mert az ilyen emberek nem az igazság gyakorlásában hajtják végre a kötelességüket, és nem gyakorolják az igazságot a kötelességük végzésében. Ők azok, akik változatlanok maradnak, és bajt fognak szenvedni. Nemcsak a kifejezéseik tisztátalanok, hanem minden, amit kifejeznek, gonosz” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy teremtett lények vagyunk, így a kötelességünk végzése tökéletesen természetes és indokolt. Ez az, amit tennünk kell. Nem szabad ezt alkueszközként használnunk, hogy alkukat kössünk Istennel. Annak, hogy áldást nyerünk vagy csapás ér minket, semmi köze a kötelességünk végzéséhez – nem arról van szó, hogy a kötelességünk egyszerű elvégzése végül garantálja az áldásokat. Amit Isten néz, az az, hogy történt-e változás a beállítottságunkban. Ha átéljük Isten szavai ítéletét és fenyítését, és a romlott beállítottságunk megváltozik, valódi alávetettségre teszünk szert Isten iránt, és jól tudjuk végezni egy teremtett lény kötelességét, csak akkor nyerhetjük el Isten jóváhagyását. Ha a romlott beállítottságunk nem tisztult meg, akkor bármennyire is rohangálunk és feláldozzuk magunkat, mégsem fogunk áldásokat nyerni. Visszagondoltam arra, amikor ez a betegség élet-halál kérdése volt. A múltbeli szenvedésemet és önfeláldozásomat tőkeként kezeltem, hogy követeljem Istentől, hogy óvjon meg, tévesen azt gondolva, hogy mivel megfizettem az árat, Istennek kegyelmet kellene adnia nekem. Istennek annyi kegyelmében és áldásában részesültem, mégsem tekintettem a kötelességemet a saját felelősségemnek. Már egy kis erőfeszítésért vagy önfeláldozásért is áldásokat és jutalmakat kértem Istentől. Igazán híján voltam a lelkiismeretnek és a józan észnek! Isten kiemelt engem az emberek hatalmas tengeréből, visszavitt a házába, és megengedte, hogy kötelességet végezzek. Isten szándéka az volt, hogy a kötelességem végzése közben keressem az igazságot, és hogy megváltoztassam a romlott beállítottságomat, hogy ebben megtisztulhassak és megmenekülhessek. Alá kell vetnem magam Istennek, és arra kell törekednem, hogy eleget tegyek Neki. Erre gondolva magamban elhatároztam: „Ha a sugárkezelés után a rákom nem gyógyul meg, még ha meg is halok, továbbra is kész leszek alávetni magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és nem fogok többé panaszkodni Isten ellen. Ha a rákot sugárkezeléssel meg lehet gyógyítani, akkor utána még buzgóbban fogok törekedni az igazságra, és jól fogom végezni a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét.” Amint megértettem ezeket a dolgokat, abbahagytam a túlzott gondolkodást, és elmentem a férjemmel a kórházba sugárkezelésre. A kórházban az orvos megkért, hogy emeljem fel a karomat, hogy elkészítsék a sugárkezeléshez szükséges pozicionáló sablont. De a karom annyira fájt, hogy még vállmagasságig sem tudtam felemelni. A gép nem tudta megcélozni az érintett területet, és a sablont nem lehetett elkészíteni. Az orvosnak nem volt más választása, mint hazaküldeni, hogy néhány napig tornázzak, és jöjjek vissza, ha már fel tudom emelni a karomat. Otthon nem mertem késlekedni, és folyamatosan tornáztam. De három nap után még mindig nem tudtam felemelni a karomat. A kórházi ágyon feküdtem, és csendben imádkoztam Istenhez: „Istenem, akár probléma nélkül áteshetek ma a sugárkezelésen, akár nem, kész vagyok alávetni magam a Te vezénylésednek és elrendezéseidnek!” Anélkül, hogy észrevettem volna, képes lettem felemelni a karomat, és a fejem mögé tenni. Amikor az orvos ezt látta, azonnal elkészítette nekem a sablont. A sugárkezelés alatt nem szenvedtem túl sokat, és nem volt sok mellékhatásom sem, és tisztán tudtam, hogy ez Isten oltalma volt számomra. Igazán hálás voltam Istennek. Így, tizenhét sugárkezelési alkalom után, a betegségemet sikerült kontroll alá vonni. Ezután folytattam a kötelességeim végzését a testvérek mellett.

2020-ban vendéglátási kötelességet végeztem. A munka miatt időnként el kellett mennem ügyeket intézni, és néha az ügyintézés után este nagyon fáradtan tértem haza. Eszembe jutott, hogy egy betegtársam egyszer azt mondta: „A rák után abszolút nem szabad túlerőltetni magad, különben könnyen kiújulhat. Ha a rák kiújul, az már gyógyíthatatlan lehet.” Az orvos is azt tanácsolta, hogy pihenjek többet, és ne dolgozzam túl magam. Különösen, amikor eszembe jutottak azok a halálesetek a kiújulás miatt, amikről a kórházban hallottam, egy kicsit megijedtem. Mi van, ha a rák visszatér? Meg fogok halni tőle? De ebben az időben a KKP őrjöngve tartóztatta le a testvéreket, és nekem biztosítanom kellett a környezetet, és biztonságban kellett tartanom őket, így egyszerűen nem volt időm elmenni a kórházba kontrollvizsgálatra. Bár nem dobtam el a kötelességemet, gyakran aggódtam a betegségem miatt, és időről időre azt gondoltam magamban: „Bár az egészségem gyenge, az évek során soha nem hagytam abba a kötelességem végzését. Isten biztosan megakadályozza, hogy a rákom kiújuljon, ugye?” Rájöttem, hogy ismét megpróbálok alkudozni Istennel, ezért gyorsan imádkoztam Istenhez, hogy fellázadjak e szándékom ellen. Később elolvastam egy részletet Isten szavaiból, és egy kicsit jobban átláttam az élet és halál kérdését. Isten azt mondja: „Aki az emberi élet több évtizedes megtapasztalása során megismerte a Teremtő szuverenitását, az az élet értelméről és értékéről tiszta felfogással bíró ember. Az ilyen embernek mélyreható tudása van az élet céljáról, valódi átéléssel és tapasztalattal rendelkezik a Teremtő szuverenitásáról, és ezen túlmenően képes alávetni magát a Teremtő hatalmának. Az ilyen ember megérti annak jelentését, hogy a Teremtő miért teremtette az emberiséget, megérti, hogy az embernek imádnia kell a Teremtőt, továbbá hogy minden, amit az ember birtokol, a Teremtőtől származik, és egy nap, a nem túl távoli jövőben visszatér Hozzá. Az ilyen ember megérti, hogy a Teremtő rendezi el az ember születését, és szuverenitása van az ember halála felett, továbbá hogy mind az életet, mind a halált a Teremtő hatalma előre elrendelte. Ha tehát valaki valóban megérti ezeket a dolgokat, akkor természetesen nyugodtan szembe tud majd nézni a halállal, nyugodtan el tudja engedni minden külsődleges dolgát, képes lesz készségesen elfogadni mindazt és alávetni magát mindannak, ami utána következik, és üdvözölni fogja az élet utolsó fordulópontját, amelyet úgy, ahogy van, a Teremtő rendezett el, ahelyett, hogy állandóan rettegne tőle és harcolna ellene” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy a születés, az öregedés, a betegség és a halál mind Isten kezében van, és hogy az ember halálának idejét Isten eleve elrendelte. Nem úgy van, ahogy a nem hívők mondják, hogy a túlhajszoltság okozza a rák kiújulását, ami halálhoz vezet. Ha Isten eleve elrendelte, hogy csak egy bizonyos korig éljek, akkor még ha mindennap az ágyban pihennék is és nem erőltetném túl magam, akkor sem tudnám elkerülni a halált. Ha abbahagynám a kötelességem végzését, mert félek a rákom kiújulásától, akkor az igazi lázadás lenne Isten ellen. Még ha a rákom végül nem is újulna ki, ha nem végezném jól a kötelességemet, akkor az életem üres lenne, és Isten utálna. Azt is megértettem, hogy az, hogy élek vagy halok, Isten szuverenitásától és elrendezéseitől függ, és az aggodalmaim és aggályaim ezen nem változtathatnak. Amit tennem kell, az az, hogy alávetem magam Isten elrendezéseinek, és jól végzem a kötelességemet. Akkor, még ha egy nap el is hagyom ezt a világot, nem éltem hiába. Ezt felismerve többé nem aggódtam amiatt, hogy a rákom kiújul-e, és hogy meg fogok-e halni.

Aztán elolvastam egy másik részletet Isten szavaiból, és a gyakorlás útja még világosabbá vált. Mindenható Isten azt mondja: „Ha Istenben való hitedben és igazságra való törekvésedben képes vagy azt mondani: »Függetlenül attól, hogy Isten megengedi-e, hogy betegség vagy bármilyen kellemetlen esemény érjen engem – bármit tesz Isten – alá kell vetnem magam, és teremtett lényként a helyemen kell maradnom. Minden más előtt az igazság ezen szempontját – az alávetettséget – kell gyakorlatba ültetnem, meg kell valósítanom és meg kell élnem az Istennek való alávetettség valóságát. Ezenfelül nem dobhatom félre azt, amivel Isten megbízott, és a kötelességet, amelyet tennem kell. Utolsó lélegzetvételemmel is ki kell tartanom a kötelességem mellett.« Ez nem bizonyságtétel? Amikor ilyen elszánt vagy és ilyen állapotban vagy, még mindig panaszkodni fogsz Istenre? Nem, nem fogsz. Ilyenkor azt fogod gondolni magadban: »Isten adja nekem ezt a leheletet, Ő látott el és óvott meg ennyi éven át, sok fájdalomtól megkímélt engem, sok kegyelmet és sok igazságot adott nekem. Megértettem igazságokat és misztériumokat, amelyeket emberek nemzedékeken át nem értettek. Olyan sokat nyertem Istentől, tehát viszonoznom kell mindezt Istennek! Korábban az érettségem csekély volt, nem tudtam jobban, és mindig olyan dolgokat tettem, amelyek fájdalmat okoztak Istennek. Lehet, hogy nincs több esélyem, hogy viszonozzam ezt Istennek a jövőben. Bármennyi időm maradt hátra, fel kell ajánlanom azt a kis erőt, amim van, és fel kell ajánlanom Istennek mindazt, amit képes vagyok megtenni, hogy Isten lássa: nem veszett kárba, hogy ennyi éven át ellátott, hanem meghozta gyümölcsét, és hogy vigaszt hozhassak Istennek, és többé ne bántsam Őt vagy ne okozzak csalódást Neki.« Ez hogy hangzik? Ne azon gondolkodj, hogyan mentsd meg magad vagy menekülj el, így gondolkodva: »Mikor gyógyulok meg ebből a betegségből? Amikor meggyógyulok, meg fogok próbálni minden tőlem telhetőt, hogy végezzem a kötelességemet, és odaadó legyek. Hogyan legyek odaadó, amikor beteg vagyok? Hogyan végezhetem egy teremtett lény kötelességét?« Amíg van egyetlen lélegzetvételed is, vajon nem vagy képes végezni a kötelességedet? Amíg van egyetlen lélegzetvételed is, képes vagy nem hozni szégyent Istenre? Amíg van egyetlen lélegzetvételed is, amíg az elméd tiszta, képes vagy nem panaszkodni Istenre? (Igen.) Most könnyű »igent« mondani, de amikor valóban megbetegszel, azt fogod mondani, hogy »Nem könnyű«. Így hát törekednetek kell az igazságra, gyakran keményen dolgozni az igazságon és többet töprengeni azon, hogyan tudtok eleget tenni Isten szándékainak, hogyan tudjátok viszonozni Isten szeretetét, és hogyan tudjátok jól végezni egy teremtett lény kötelességét. Mi az a teremtett lény? Egy teremtett lény felelőssége csupán annyi, hogy hallgassa Isten szavait? Nem. Az is a felelőssége, hogy megélje Isten szavait. Isten olyan sok igazságot adott neked, olyan sokat az útból és olyan sok életet, azért, hogy megélhesd ezeket a dolgokat, és bizonyságot tegyél Mellette. Ez az, amit egy teremtett lénynek tennie kellene, és ez a te felelősséged és kötelezettséged” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak Isten szavainak gyakori olvasása és az igazságról való elmélkedés révén lehet követendő út). Megértettem, hogy Isten elvárásai velünk szemben nagyon egyszerűek, mégpedig az, hogy megéljük az alávetettség valóságát, és hogy mindegy, hogy betegséggel vagy más viszontagságokkal nézünk-e szembe, jól kell végeznünk a kötelességünket. Az életemet Istentől kaptam, és a továbbiakban az, hogy a betegségem kiújul-e és hogy meghalok-e, mind Isten kezében van, és kész voltam alávetni magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Csak fizikailag éreztem magam kissé fáradtnak, de ez nem jelentette azt, hogy a rákom kiújult volna, és nem voltam annyira kimerült, hogy ki se tudtam volna kelni az ágyból. Különösen a KKP testvérek elleni őrjöngő letartóztatásai közepette a szívemet a kötelességemre kell összpontosítanom, és imádkoznom kell Istenhez és Rá kell támaszkodnom, hogy megóvja a testvéreket, hogy békében végezhessék a kötelességüket. Ezután ugyanúgy folytattam a kötelességem végzését, mint addig. Néha többet pihentem, amikor rosszul éreztem magam, és amikor jobban lettem, felkeltem, és Isten szavait olvastam. Amikor el kellett mennem ügyeket intézni, ugyanúgy elmentem, anélkül, hogy túl sokat gondolkodtam volna a betegségemen. Egy idő után elmentem a kórházba kontrollvizsgálatra, és a rák nem újult ki. Így végeztem a kötelességemet, néhány havonta eljártam a kórházba kontrollvizsgálatokra, és most már több év telt el, és a rákom még mindig nem újult ki. Igazán hálás vagyok Isten oltalmáért és útmutatásáért.

Ezen a betegségen keresztül jobban megértettem Isten emberiség megmentésére irányuló szándékát, és láttam, hogy bármit is tesz Isten, az arra szolgál, hogy megtisztítsa az embert, és eltávolítsa az ember romlott beállítottságát és a hitében lévő tisztátalanságokat. Ugyanakkor azt is megértettem, hogy amíg az ember él, addig az igazságra kell törekednie, alá kell vetnie magát Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és jól kell végeznie a kötelességét. Csak így lehet értelmes és értékes életet élni. Mostantól buzgón fogok törekedni az igazságra, törekedni fogok a beállítottságom megváltoztatására, és jól fogom végezni a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. Hála Istennek!