Idén február elején történt, és éppen szövegekkel foglalkozó kötelességet teljesítettem. Eleinte eléggé motivált voltam; az életbe való belépésem meglehetősen felszínes volt, és minden téren hiányosságokat mutattam, ezért úgy gondoltam, hogy a szövegalapú kötelességem gyakorlásával, valamint az igazságok és alapelvek jobb megértésével gyorsabban elérhetem az életben való növekedést. Később a felügyelőm egy Csin Lan nevű nővérhez társított, hogy egy csoport prédikációinak felülviszgálatát és tagjainak tanulmányait irányítsuk. Csin Lan régebb óta végzett szövegekkel foglalkozó kötelességet, mint én, és tisztában volt az alapelvekkel és a szakmai készségekkel. Nagyon boldog voltam, mivel a vele való együttműködés azt jelentette, hogy több dolgot tanulhattam, és gyorsabban fejlődhettem a kötelességemben. Tudván, hogy még csak most láttam neki ennek a kötelességnek, Csin Lin meglehetősen részletes útmutatást adott a munkánkhoz. Amikor átnézte a prédikációkat, először megkérdezte a véleményemet róluk, és ha valamit nem értettem, akkor pontról pontra megbeszélte velem. Szorgalmasan tanultam és jegyzeteltem; egészen nyugodt voltam attól, hogy ilyen módon végeztem a kötelességemet. Később, a munka áttekintése közben rájöttem, hogy tényleg sok a tennivaló. A prédikációk kiválasztása mellett folyamatosan nyomon kellett követnünk a csoporttagok aktuális helyzetét, és a munkában elért előrehaladását, és amikor a munkaeredmények romlottak, felül kellett vizsgálnunk az összes eltérést és problémát. Szakmai ismereteket is kellett tanulnunk, tehetséggondozást kellett végeznünk és így tovább. Azt gondoltam magamban, hogy „Ezeknek a különböző projekteknek az irányítása túl bonyolult; mennyi gondolatot és energiát kell beletennem, és mekkora áldozatot kell hoznom azért, hogy mindezt a munkát jól végezzem?” Amint ilyen gondolataim támadtak, úgy éreztem, hogy ez egyszerűen túl sok fejfájást okoz, és túl fárasztó a testemnek. Amikor a nővérekkel áttekintettük a munkában jelentkező eltéréseket, én is szerettem volna részt venni és bekapcsolódni, de amikor arra gondoltam, hogy mennyire új vagyok ebben a kötelességben, és hogy nem értem a dolgokat, és áradásul Csin Lan ismeri a munka minden aspektusát, jobbnak tűnt minél többet rábízni, és nekem elég volt, ha csak a hallgatóság szerepét játszom. Amikor az eltérések kijavításáról írtam a leveleket, csak a Csin Lan által kifejtett főbb pontokat rendszereztem, ami sok bajtól kímélt meg. Amikor a munkaeredmények rosszabbodtak, a nővérek mind elkezdtek nagyon aggódni, elgondolkodtak önmagukról, és összegezték a munkájukban mutatkozó eltéréseket, de engem ez nem zavart, mert azt hittem, hogy a munkaeredményeinknek semmi közük hozzám. Úgy gondoltam, hogy új vagyok a kötelességben, hogy nem értem a dolgokat sem, nem tudom megcsinálni azokat, és felületesen szemlélem a problémákat, ezért belenyugodtam abba, hogy tipikus szolga legyek. Mindennap csak rutinszerűen ellenőriztem a munkát, nem akartam túl sokat gondolkodni rajta. Néha már este 9 óra előtt is elálmosodtam.

Március elején több napig erős fájdalmat éreztem a térdemben és a mellkasomban. Egy nővér emlékeztetett, mikor így szól: „Mostanában nem mutattál túl sok hajlandóságot a teherviselésre a kötelességedben. Most, hogy megbetegedtél, végezhetsz egy kis önvizsgálatot.” Egy másik nővér tapasztalatát is felhasználta, hogy elbeszélgessen velem, elmondta, hogy ez a nővér mindig másokra hallgatott és másokra támaszkodott a kötelességében, nem volt saját véleménye a dolgokról, és később elbocsátották, mert nem volt hatékony a kötelességében. Csak az elbocsátás után bánta ezt meg, és jött rá a kötelessége fontosságára. Elég szörnyen éreztem magam, miután meghallgattam ennek a nővérnek a közlését, és erre gondoltam: „Hát nem ilyen állapotban voltam én is mostanában? Nem akartam semmivel sem foglalkozni, és csak úgy viselkedtem, mint egy szolga.” Isten szavainak egy szakasza jutott eszembe, amelyet néhány nappal korábban olvastam. „Egyesek látszólag alávetettséggel végzik a kötelességüket és bármit megtesznek, amit a Fennvaló elrendez. Amikor azonban arról kérdezik őket, hogy felületesen végzik-e a kötelességüket és az alapelvek szerint végzik-e azt, semmilyen határozott válasszal nem tudnak szolgálni, és csak ezt mondják: »Úgy teszek, ahogyan a Fennvaló utasít, és nem merek meggondolatlanul gaztetteket elkövetni.« Amikor arról kérdezik őket, hogy eleget tettek-e a felelősségüknek, azt mondják: »Egyébként azt teszem, amit tennem kell.« Látod? Mindig efféle hozzáállásuk van, amikor a kötelességüket végzik – nem sietnek, lassan teszik a dolgokat és nincs bennük sürgető érzés. Nem igazán tudsz hibát találni bennük, ha azonban az igazságalapelvekhez méred a kötelességvégzésüket, az eredménytelen és nem megfelelő színvonalú. Ez mégsem érdekli őket, hanem továbbra is úgy cselekszenek, mint azelőtt, és mégsem teszik meg mindazt, amit kezdeményezniük kellene. Hát nem makacsok, mint egy öszvér? Folyton ezt a hozzáállást tartják fenn: »Lehet akár ezer zseniális terved, nekem azonban megvannak a saját szabályaim. Én ilyen vagyok, és kész. Lássuk, mit tehetsz velem. Nekem ilyen a hozzáállásom!« Nem követtek el semmi rettenetes árulást vagy gonosz tettet, de túl sok jótettet sem. Mit mondanál, milyen úton járnak? Vajon jól viszonyulnak az Istenben való hitükhöz és a kötelességükhöz? (Nem.) Isten ezt mondja a Bibliában: »Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból« (Jelenések, 3:16). Langyosnak lenni, sem hidegnek, sem forrónak – vajon jó ez a hozzáállás? (Nem.) Egyesek ezt gondolják: »Ha gonoszságot teszek és megszakításokat okozok, gyorsan elítélnek majd. Ha azonban pozitívan és proaktívan csinálom a dolgokat, elfáradok, ha pedig valamiben hibát vétek, akkor lehet, hogy megmetszenek, sőt, akár el is küldenek, ami olyan kínos lenne! Így hát langyos maradok, sem hideg, sem forró. Bármire is kérsz, csinálok egy keveset belőle. Ha azonban nem kérsz meg arra, hogy tegyek valamit, nem fogok beavatkozni. Ily módon nem fáradok el, ráadásul az emberek nem tudnak majd hibát találni bennem. Ez remek megközelítés!« Jó vajon ez a magatartás? (Nem.)” (Az Ige, 7. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Isten szavai mély hatást gyakoroltak rám. Ő felfedte a kötelességem során fennálló állapotomat. Látszólag azt tettem, amit a felettesem mondott; ellenőriztem a munkát, kiválasztottam a prédikációkat, mindezeket elvégeztem, és nem gonoszkodtam vagy okoztam zavart. Azonban passzívan álltam hozzá a kötelességemhez. Már több mint egy hónapja szövegalapú munkát végeztem, és minden napom zavart fejjel és sürgető érzés nélkül telt. Csak úgy viselkedtem, mint egy szolga a kötelességem során, a levelekre adott válaszaimban Csin Lan álláspontját követtem, és nem vettem részt a munka felülvizsgálatában. Amikor nem történt előrelépés a munkában, nem aggódtam vagy szorongtam, és csak a „nem tudom megcsinálni” vagy „nem értem” kifogásokat alkalmaztam. Mindenhez hanyagul viszonyultam, és a legcsekélyebb teherérzettel sem rendelkeztem a kötelességem során. Azok, akik kötelességükben terhet viselnek, képesek figyelembe venni Isten szándékait, és elgondolkodni azon, hogyan lehet a munkát gyorsan elvégezni, a munkával kapcsolatos problémák megoldásához képesek keresni az igazságot, és elgondolkodni a megfelelő kérdéseken. Ami engem illet, én csak arra gondoltam, hogyan akadályozhatnám meg, hogy a testem szenvedjen. Minden munkámban arra a nővéremre támaszkodtam, akivel együttműködtem, és egyetlen feladatomnak sem tettem eleget. Ekkor jöttem rá, hogy ennek a nővérnek az emlékeztetője Isten szándékát tartalmazza. Ha továbbra is ugyanezt a hozzáállást követném, az nagyon veszélyes lenne, és magamat tenném tönkre. Miután ezt megértettem, úgy éreztem, hogy válságban vagyok, és bűnbánóan imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, túlságosan függök másoktól, és csak szolga akarok lenni. Soha nem vagyok hajlandó aggódni vagy szenvedni, és a legcsekélyebb teherérzetem sincs a kötelességemben. Ó Istenem, nem akarok ebben a »se nem hideg, se nem meleg« állapotban maradni, és nem akarom, hogy Te kirekesszél. Változni akarok; kérlek, vezess engem.” Ezután tudatosan az ellenkező hozzáállást tanúsítottam a kötelességemben, észben tartottam a fontos dolgokat, és többé nem szundikáltam el esténként.

Mivel azonban korábban nem fordítottam figyelmet a megfelelő munkára, és nem viseltem terhet a kötelességemben, hamarosan szembesültem ennek következményeivel. Az általam felügyelt munka egyáltalán nem hozott eredményt, és egyes testvérek negatívvá és passzívvá váltak a kötelességükben. Ahogy mondani szokták, „egy szakasz csak annyira jó, mint a parancsnoka”. Néhány nappal később, mivel senki sem haladt előre a szakmai készségek általam irányított csoportos elsajátításában, a felügyelő Csin Lant bízta meg a csoportos tanulmányok vezetésével. Nagyon rosszul éreztem magam, amikor ezt hallottam, és rájöttem, hogy nem beszéltem meg határozott időpontokat a tanulásra, és csak passzívan vártam, hogy Csin Lan minden alkalommal intézkedjen. Csin Lan persze rendelkezett szakmai képességekkel, de én még az alapvető felügyeletnek és a csoport emlékeztetésének feladatát sem teljesítettem. Ha egy kicsit figyelmesebb lettem volna, egy kicsit több terhet viseltem volna, és időben felügyeltem volna a tanulmányokat, nem helyeztek volna át. Isten engem ezen az ügyön keresztül fedett fel, én pedig feldúlt voltam, vádoltam magam, és arra gondoltam, „Hogyan végezhettem így a kötelességemet? Nem vagyok-e megbízhatatlan? Hol van a tisztességem és a méltóságom?” Később megláttam Isten szavainak ezt a két részletét. „Hogyan kellene az embereknek igazságos cselekedeteket végrehajtaniuk, illetve milyen állapotból és feltételek mellett kellene ezt tenniük ahhoz, hogy azt jó cselekedetek előkészítésének lehessen tekinteni? Az a legkevesebb, hogy pozitív és proaktív hozzáállásuk legyen, legyenek hűségesek, miközben a kötelességüket végzik, legyenek képesek az igazságalapelvek szerint cselekedni, valamint védelmezni Isten házának érdekeit. A kulcs, hogy pozitív és a proaktív légy; ha mindig passzív vagy, az problémás. Az olyan, mintha nem lennél tagja Isten házának és nem tennéd a kötelességed, hanem mintha nem lenne más választásod, mint tenni a kötelességedet azért, hogy egy munkáltató követelményei szerint fizetést keress – nem önként, hanem nagyon passzívan. Ha az érdekeidről nem lenne szó, akkor egyáltalán nem tennéd, vagy ha senki sem kérne rá, hogy megtedd, egyáltalán nem tennéd. Nos, ilyen megközelítéssel végezni a dolgokat nem jócselekedet. Ezért hát azok az emberek, akik ezt kedvelik, igen ostobák; mindenben passzívak, amit tesznek. Nem teszik meg azt, ami eszükbe jut, és azt sem, amit idővel és erőfeszítéssel meg tudnak valósítani. Csak várnak és megfigyelnek. Ez bajos és igen szánalmas. ... Isten képességet és sok kiváló feltételt adott neked, lehetővé téve számodra, hogy átlásd ezt a dolgot és alkalmas légy erre a munkára. Te azonban nem a helyes hozzáállást tanúsítod, hiányzik belőled a hűség és az őszinteség, és nem akarsz minden tőled telhetőt megtenni azért, hogy jól végezd azt. Ez igen nagy csalódást okoz Istennek! Amikor tehát sok dologgal kerülsz szembe, és lusta vagy és mindig bosszankodsz, és nem akarod megtenni ezeket, valamint magadban zsémbeskedsz: »Miért engem kérnek meg erre, nem pedig valaki mást?« – akkor az egy ostoba gondolat. Ha egy kötelesség rád esik, az nem szerencsétlen esemény; az megtiszteltetés, neked pedig örömmel el kellene fogadnod. Ez a munka nem fog elfárasztani, vagy halálosan kimeríteni. Épp ellenkezőleg: ha megfelelően kezeled ezt a munkát és mindent megteszel, hogy jól végezd, a szívedben békét és nyugalmat fogsz érezni, és nem okozol majd csalódást Istennek. Amikor pedig Isten elé járulsz, magabiztos lehetsz és emelt fővel állhatsz. Ha azonban nem végzed el ezt a munkát, vagy felületesen végzed el, akkor, még ha semmilyen veszteséget nem is okoztál, te személy szerint egy életen át sajnálni fogod! Olyan lesz, mint egy feneketlen fekete lyuk, fájdalmat és a nyugtalanság érzését okozva neked egész életed során. Amikor arról történik említés, hogy az embernek hűségesnek és őszintének kell lennie a kötelessége végzésében, és minden tőle telhetőt meg kell tennie, a szíved olyan kínokat fog érezni, mintha tűkkel szurkálnák. Nem leszel boldog, büszke, illetve megtiszteltetve azt a dolgot illetően. Ellenkezőleg: ez az agónia egész életedben elkísér majd. Ha valakinek van lelkiismerete, ezt a fajta szomorúságot fogja érezni. És mi a helyzet Isten szempontjával? Isten az igazságalapelvek segítségével jellemzi ezt a dolgot, aminek a természete sokkal súlyosabb annál, mint amit te érzel. Érted? Isten tehát átfogóan mérlegelni fogja a mindennapi viselkedésedet, az igazsághoz való hozzáállásodat, valamint a kötelességedhez való viszonyulásodat az általad járt út szemléletéhez. Tegyük fel, hogy az igazsághoz és a kötelességedhez való hozzáállásod mindig felületes, és a felszínen ígéreteket teszel, ám a kulisszák mögött nem ülteted mindezt a gyakorlatba, és késlekedsz, hiányzik belőled a sürgető érzés, valamint az a pozitív hozzáállás, hogy tekintettel légy Isten szándékaira. Még ha kívülről nézve nem is akadályozol és zavarsz, nem teszel gonoszságot, nem cselekedsz felelőtlen önkényességgel, és nem követsz el meggondolatlan gaztetteket, valamint jámbor és egészen jólnevelt személynek tűnsz, akkor is képtelen vagy pozitívan és proaktívan tenni azt, amit Isten kér tőled, hanem helyette dörzsölt vagy és lazsálsz, és kikerülöd a valódi munkavégzést. Ebben az esetben milyen úton jársz valójában? Még ha nem is az antikrisztus útja, de legjobb esetben is egy hamis vezető útja az” (Az Ige, 7. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). „Senki sem akarja, hogy elpusztítsák és a pokolra vessék, de sokan önmaguk ellenére is ismételten gonoszságot tesznek, és sebesen száguldanak a pokolba vezető úton. Egyesek ismételten semmibe veszik az Isten háza által adott lehetőségeket a kötelességvégzésre, semmibe veszik a Szentlélek indítását és a Szentlélek szemrehányását, és semmibe veszik Isten elvárásait. Kitartanak amellett, hogy felületesek legyenek, meggondolatlan gaztetteket kövessenek el, felelőtlen önkényességgel cselekedjenek, akadályozzanak és zavarjanak, javíthatatlan, szégyentelen egyének legyenek, és gonoszságot műveljenek. Senki sem kényszerít arra, hogy ezeket tedd, és Isten házában senki sem követelte, hogy ezeket tedd. Ez nyilvánvalóan a te személyes választásod; ez az, amit hajlandó vagy megtenni, amit szeretsz tenni, és amit lelkesedéssel teszel meg. Amikor elhangzik, hogy az általad járt út a pokolba és a pusztuláshoz vezet, feldúltnak és negatívnak érzed magad. Mi miatt kell negatívnak érezned magad? Vajon nem a saját hibád ez? Nem önmagad okoztad? Nem megérdemelt? Egyesek ezt mondják: »Amikor gonoszságot teszek, az azért van, mert nem bírok magammal. Minden alkalommal jól akarom csinálni a dolgokat, ám miután megtettem őket, rájövök, hogy az, amit tettem, nem volt jó.« Gonoszságot tettél, valamint akadályokat és zavarásokat okoztál, ami veszteségekhez vezetett a gyülekezet munkájában. Lehet, hogy nem vonnak felelősségre a vétkeidért, a vétkeid azonban rejtett kockázatokat szülnek, és előfordulhat, hogy a jövőben ismételni fogod a vétkeidet – ez nagyon veszélyes. Épp olyan ez, mint amikor valaki megy egy úton – minden lépés nyomot hagy. Felismered az általad elkövetett vétkeket? Érzel önvádat miattuk? Adósnak és szomorúnak érzed magad? Keservesen sírsz miattuk? Javítottál az irányon? Igazán gyűlölöd a gonosz tetteidet? Letetted a gonoszságodat, és őszinte bűnbánatot tartottál Istennek? ... Ha képtelen vagy az őszinte megbánásra, viszont becsapod Istent a fogadalmaiddal, akkor az út, amelyen jársz, pusztulásba vezet. A gonosz tetteid mindegyike egy kopogtatás a pokol kapuján; az egyik kopogtatás talán végül ki fogja nyitni, és akkor elérkezett a véged. Mondhatni, hogy egyesek – amióta hinni kezdtek Istenben, egészen mostanáig – folyamatosan halmozzák a gonosz tetteket, és minden cselekedetükkel és viselkedésükkel kopogtatnak a pokol kapuján, miközben Isten haragját is gyűjtögetik; azt várják, hogy Isten büntetése leszálljon rájuk” (Az Ige, 7. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Miután elolvastam Isten szavait, nagyon elbizonytalanodtam. Isten azt mondta, hogy azok, akik passzívak a kötelességükben, nem teszik meg azt, amire képesek, és felületesen és felelőtlenül járnak el a kötelességükben, olyan emberek, akik nem végeznek valódi munkát, az antikrisztusok útját járják, és Isten elítéli őket. Elgondolkodtam ezen: Annak ellenére, hogy kötelességet teljesítettem, nem gondoltam magamra úgy, mint Isten házának tagjára. Nemcsak hogy hűtlen voltam a kötelességemhez, de még a legalapvetőbb feladataimat sem teljesítettem. A nővér, akivel együttműködtem, összefogta a munkát, hogy kijavítsuk az eltéréseket, és jobban végezzük a kötelességeinket, de ami engem illet, nem vettem részt benne és nem érdeklődtem. Nem válaszoltam szorgalmasan a levelekre, és csak annak alapján írtam, amit a nővér mondott, mint egy agyatlan robot. Ráadásul nem vettem komolyan mindenki esetében a szakmai ismeretek tanulását, és késleltettem a fejlődésüket. Mindez annak volt köszönhető, hogy féltem a kötelességemet átgondolni, és nem viseltem terhet. Olyasvalami volt, amitől Isten irtózik, és amitől az emberek idegenkedtek, olyasvalami volt, amit Isten utált, és amitől az emberek idegenkedtek, és én bizonyosan nem voltam méltó a bizalmukra. Mindenben, amit tettem, csak a saját testemre gondoltam, nem akartam átgondolni a kötelességemet, nem akartam megfizetni az árát, csak szolga akartam lenni, és mindent el akartam intéztetni magamnak, egyáltalán nem törődtem a gyülekezet munkájával, és nem törődtem Isten szándékával. A kötelességemhez való ilyenfajta hozzáállásom igencsak csalódást okozott Istennek. Mindenben arra a nővérre támaszkodtam, akivel együttműködtem. Bár a testem talán megnyugodott, elvesztettem az esélyt, amit Isten adott nekem arra, hogy jó cselekedeteket készítsek elő, és soha nem fogom visszakapni azt. Adósnak éreztem magam, és mélyen sajnáltam. Isten szavainak az a sora, amely úgy szólt, hogy „A gonosz tetteid mindegyike egy kopogtatás a pokol kapuján” különösen megható volt számomra. Régebben azt hittem, hogy csak Júdás és mások, akik gonoszságot tettek, nyithatják fel a pokol kapuját, de kiderült, hogy Isten feljegyzett minden egyes alkalmat, amikor a kényelem után sóvárogtam, nem viseltem a kötelességem terhét, és megtagadtam a bűnbánatot, és minden egyes feljegyzés, amit Isten készített, egy kicsit szélesebbre tárta a pokol kapuját. A pokol kapuját az tárja fel, ha ismételten elmulasztjuk gyakorolni az igazságot. Ez a következmény valóban szörnyű! Ezen elgondolkodva végül rájöttem, hogy valóban veszélyben vagyok, egy kicsit lelkiismeret-furdalást éreztem, és azt gondoltam, hogy „Isten még így is adott nekem esélyt a bűnbánatra. Meg kell becsülnöm a lehetőséget, hogy megtegyem a kötelességemet, és jóvá tegyem a vétkeimet”. Imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, nincs bennem egy cseppnyi emberi mivolt vagy józan ész. Csak azzal törődöm, hogy testem kényelmét áhítozom, és egyetlenegyet sem végeztem el azok közül a kötelességek közül, amelyeket jól kellene elvégeznem. Nagyon elszomorítottalak Téged! Ó, Istenem, tudom, hogy kötelességem ilyen módon való végzése tönkretesz engem, és kárt okoz a gyülekezet munkájában. Kész vagyok a bűnbánatra, és elfogadni a Te vizsgálatodat. Kérlek, fegyelmezz meg engem, és engedd meg, hogy megértsem magam, és levetkőzhessem romlott hajlamomat.”

Később azt gondoltam, hogy „Miért félek mindig attól, hogy gondolkodjak és megerőltessem az elmémet? Ez miből ered?” Lássuk, mit mondanak Isten szavai erről a kérdésről. Isten szavai azt mondják: „A lusta emberek semmit sem tudnak csinálni. Egy szóval összefoglalva: hulladékok; másodrendű fogyatékosságuk van. Nem számít, mennyire jó képességgel rendelkeznek a lusta emberek, az nem egyéb, mint puszta kirakat; még ha jó képességűek is, semmi haszna. Túlságosan lusták, tudják, hogy mit kellene tenniük, de nem teszik; még ha tudják is, hogy probléma valami, nem keresik az igazságot az eloszlatása végett; tudják, hogy milyen nehézségeket kellene elszenvedniük azért, hogy hatékony legyen a munka, mégsem hajlandóak ilyen érdemleges szenvedést elviselni. Ennek következtében nem nyerhetnek el semmilyen igazságot, és nem végezhetnek valóságos munkát. Nem szeretnék elviselni azokat a nehézségeket, amelyeket viselniük kellene az embereknek; csak a kényelemben való elmerülést, az örömteli idők és a szabadidő élvezetét, valamint a szabad és nyugodt élet élvezetét ismerik. Hát nem hulladékok? Azok az emberek, akik nem tudnak nehézséget elviselni, nem érdemlik meg az életet. Akik folyton csak parazitaként akarnak élni, lelkiismeret és józan ész nélkül valók; vadállatok, és az ilyen emberek még munkavégzésre is alkalmatlanok. Mivel nem tudnak nehézséget elviselni, még ha végeznek is munkát, nem képesek jól végezni azt, és ha el szeretnék nyerni az igazságot, erre még kevesebb remény van. Az az ember, aki nem tud szenvedni, és nem szereti az igazságot, hulladék; még munkavégzésre sem alkalmas. Vadállat, és szemernyi emberi mivolt sincs benne. Az Isten szándékainak való megfelelés érdekében az ilyen embereket ki kell iktatni” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). „Milyen emberek hulladékok? A zavarodott fejű emberek, az olyanok, akik eltékozolják a napjaikat. Az efféle emberek semmiért sem vállalnak felelősséget, amit tesznek, és nem is veszik komolyan azt; mindent összezavarnak. Ügyet sem vetnek a szavaidra, bárhogyan is közlöd velük az igazságot. Ezt gondolják: »Ha akarom, így elevickélek. Mit számít? Mindenesetre most teszem a kötelességem és van mit ennem, ez elég jó. Legalább nem kell koldusnak lennem. Ha egy napon majd nem lesz mit ennem, akkor elgondolkodom rajta. A menny mindig nyitva hagy egy ajtót. Azt mondod, nincs lelkiismeretem és józan eszem, valamint, hogy zavarodott fejű vagyok – és akkor mi van? Nem szegtem meg a törvényt. Legfeljebb van egy kis jellembeli hiányosságom, de ez számomra nem veszteség. Amíg van mit ennem, addig rendben van.« Mit gondolsz erről a nézőpontról? Azt mondom neked: az ehhez hasonló zavarodott fejű embereknek, akik tétlenül töltik a napjaikat, mind az a sorsuk, hogy kirekesztik őket, és semmiféleképp nem érhetik el az üdvösséget” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szigorú szavai felkavarták elgémberedett szívemet, és leleplezték a lusta emberek lényegét. A lusta emberek nem hajlandóak szenvedni és megfizetni az árat, és mindig gondtalan életmódot szeretnének élni. Ezek az emberek nem képesek semmit sem elérni, így az igazság és az üdvösség elérése még lehetetlenebb számukra. Isten azt mondja, hogy a lusta emberek haszontalanok, vadállatok, és ki kell rekeszteni őket, és haszontalan emberként viselkedtem. Nem akartam átgondolni a kötelességemet és megfizetni az árát, és úgy éltem, mint egy parazita; mindenben másokra támaszkodtam, és csak sodródtam. Amikor először kezdtem el a szövegalapú kötelességemet, nem volt senki, akire támaszkodhattam volna, és képes voltam Istenre támaszkodni, szorgalmasan tanulni és elérni némi eredményt. Amint elkezdtem együttműködni a nővéremmel, már nem voltam olyan szorgalmas, langyos lettem a kötelességemben, és nem akartam gondolkodni a munkán, vagy megfizetni az árát, csak arra törekedtem, hogy pihenéssel és kikapcsolódással vészeljem át a napjaimat. Mivel nem viseltem terhet a kötelességemben, nem vállaltam a rám bízott munkából semmit. A többi nővér aggódott értem, és át kellett venniük a munkámat. Ennek ellenére nem voltam tudatos. Természetesen a nővéremtől függtem. Még azután is, hogy több mint egy hónapig végeztem a szövegalapú kötelességet, mindig azzal mentegetőztem, hogy csak most érkeztem, és nem tudok bizonyos dolgokról vagy nem vagyok képes bizonyos dolokat megtenni, és nem ellenőriztem a munkát. Milyen szégyentelen vagyok! A sátáni filozófia szerint éltem: „Az élet rövid, élvezd ki, amíg lehet”, és „Ünnepeljünk, mert az élet rövid, de biztos, hogy édes”. Ezek a dekadens és romlott nézetek és eszmék degenerálttá tettek. Csak arra gondoltam, hogyan tartsam távol a testemet a szenvedéstől és az aggodalomtól, és a legkevésbé sem foglalkoztam azzal, hogyan végezzem jól a kötelességemet. Késedelmet okoztam egy rendkívül fontos munkában, lényegében akadályoztam a gyülekezet munkáját, és a Sátán szolgájaként viselkedtem. Isten azt mondja, hogy azok, akik félvállról veszik kötelességeiket, még Júdásnál is szánalmasabbak, és Isten irtózik tőlük, és gyűlöli őket. Egy ilyen vétek nagyon súlyos. Eléggé megijedtem, amikor mindennek a következményeire gondoltam. A magamfajta nem volt megbízható, és ha továbbra is így bukdácsolok, akkor magamnak ártok. Arra gondoltam, hogy a disznók minden nap a disznóólban várják, hogy a gazdájuk megetesse őket, mélyen alszanak, miután ettek, a legkisebb aggodalom nélkül, hogy aztán a gazdájuk levágja őket. Ha továbbra is úgy élnék, mint eddig, és élvezném a testem kényelmét, akkor nem különböznék egy disznótól, és Isten általi kirekesztésem csak idő kérdése lenne! Nem akartam továbbra is lusta és haszontalan lenni, ezért így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, nem akarok továbbra is zötykölődni. Ez egy romlott életmód, aminek nincs értéke. Kérlek, vezess engem, hogy szorgalmasabbá váljak, és képes legyek jól teljesíteni a kötelességemet.”

Isten szavain keresztül megtaláltam a gyakorlás egy útját. Mindenható Isten azt mondja: „Anélkül végezni a kötelességedet, hogy gonoszságot tennél olyasmi, amit normális emberként el kell érned. A jócselekedetek előkészítése azonban azt jelenti, hogy proaktívan és pozitívan gyakorolnod kell az igazságot, és Isten követelményeinek, valamint az igazságalapelveknek megfelelően jól kell végezned a kötelességedet. Lennie kell benned hűségnek, hajlandónak kell lenned nehézségeket viselni és árat fizetni, hajlandónak kell lenned felelősséget vállalni és képesnek kell lenned pozitívan és proaktívan cselekedni. Az eme alapelvek szerint végzett cselekedetek alapvetően mind jótettek. Függetlenül attól, hogy nagy vagy kis dolgok, hogy érdemesek-e arra, hogy emlékezzenek rájuk az emberek, vagy sem, hogy az emberek becsülik vagy jelentéktelennek tartják-e őket, vagy hogy az emberek figyelemre méltónak gondolják-e őket, Isten szemében azok mind jótettek. Ha jócselekedeteket készítesz, az végül áldásokat hoz neked, nem pedig csapásokat. Tegyük fel, hogy semmilyen jócselekedetet nem készítesz, és megelégszel a következővel: »Megteszem, amit mondanak nekem, és elmegyek akárhová, ahová mondják. Soha nem beszélek és nem cselekszem elhamarkodottan, és soha nem keverek kajánul bajt, és nem okozok megszakításokat és zavarokat. Engedelmes és jólnevelt vagyok.« Ha folyton ezt a hozzáállást tanúsítod anélkül, hogy proaktívan keresnéd az igazságot és tiszteletben tartanád az alapelveket a kötelességed végzésében, anélkül, hogy azonnal helyesbítenéd az elhajlásaidat és a hibáidat, valamint változtatnál rajtuk, amikor felfedezed őket, és soha nem keresed pozitívan, proaktívan az igazságot, hogy megoldd a problémákat, amikor felfedezed lázadó mivoltodat, vagy észreveszed, hogy romlott beállítottságokat mutatsz, hanem inkább egyszerűen azt csinálsz, amit akarsz, akkor, még ha talán nem is okoztál veszteségeket Isten háza érdekeinek, illetve nem voltál hatással a gyülekezet munkájára, amit teszel, az legfeljebb csak munkavégzés. A munkavégzés természeténél fogva nem minősül jócselekedetnek. Akkor végső soron hogyan határozzák meg a jócselekedeteket? Ez az, amikor az, amit teszel, legalább a saját életbe való belépésedben segít, valamint a testvérekében, és hasznos Isten házának munkája számára. Ha előnyös számodra, mások számára és Isten háza számára, akkor a teljesítményed hatékony Isten előtt, Isten pedig elismeri azt. Isten ad neked egy pontszámot. Tehát mérd fel, hány jócselekedetet készítettél az évek során. Ezek a jócselekedetek vajon kiegyenlíthetik a vétkeidet? Miután kiegyenlítették, hány jócselekedet maradt? Pontoznod kell magad, és tudnod kell ezt a szívedben; nem szabad összezavarodnod ebben a dologban” (Az Ige, 7. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Isten szavai tartalmazzák szándékát és követeléseit, és megmondja nekünk a gyakorlás útját is. A teremtett lényként való kötelességteljesítés döntő fontosságú. A kötelesség alapelvek szerinti teljesítése, a szorgalom, az ár megfizetése és a teher viselése: csak a kötelesség ilyen módon történő proaktív teljesítésével lehet jó cselekedeteket előkészíteni, és megfelelni Isten szándékának. Ha csak végigcsinálod a kötelességedet, és csak azt teszed, amit kérnek tőled, az talán nem tűnik akadályozásnak vagy zavarkeltésnek, de nem teszed bele a szívedet a kötelességedbe, ezért Isten nem dicsér meg téged. Elgondolkodtam azon, hogy sem hideg, sem meleg nem voltam a kötelességemben, nem végeztem el a rám bízott munkát, és akadályoztam és megzavartam a kötelességem végzését. Nemcsak, hogy nem készítettem elő jó cselekedeteket, vétkeket is elkövettem. Az volt a kötelességem, hogy jó evangéliumi prédikációkat válasszak, hogy segítsek az evangélium terjesztésében, tanúságot tegyek Istennek, és még több embert vigyek Isten elé, hogy üdvösségre jussanak. Ez nagyon fontos feladat volt, és a legkisebb lazsálás is elfogadhatatlan volt. Éppen csak elkezdtem gyakorolni, és még mindig sok hiányosságom volt. Időt és energiát kellett szánnom a tanulásra és a mérlegelésre, és Isten követelései és alapelvei szerint kellett teljesítenem a kötelességemet. Azt is meg kellett tanulnom, hogy törődjek a munkával és érdeklődjek iránta, felelősséggel és szorgalommal kezeljem a kötelességemet, és vállaljam a munkámmal járó terheket. Csak ez felel meg Isten szándékának!

Ezután gyakran imádkoztam Istenhez, fellázadtam a testem ellen, nem viselkedtem többé olyan önelégülten és meggondolatlanul, és képes voltam proaktívan felvállalni a felelősségemet. Arra is rájöttem, hogy a gyülekezet nem azért rendelt a nővérem mellé, hogy élvezhessem a test kényelmét, hanem inkább azért, hogy kiegészíthessük egymás gyengeségeit és egyesíthessük hasznos ötleteinket. A kötelességünk ilyen módon való teljesítése csökkentené az eltéréseinket, hasznos lenne a kötelességünk szempontjából, és hasznos lenne az életbe való belépésünk szempontjából is. Én is elkezdtem tudatosan részt venni a csoportunk munkájában, gondolkodtam a munkánk felülvizsgálatán, és kifejeztem bizonyos gondolatokat, és a nővéreim pótolták a hiányosságaimat. Ilyen módon együttműködve a társalgásunk kifinomultabbá és irányítottabbá vált, és én is nyertem dolgokat ebből a folyamatból. Már nem vagyok annyira agyatlan, megtanultam átgondolni a kötelességemet, és a tudásomat tettekké formálni. Most már sokkal nyugodtabb vagyok. Egy idő után már nem éreztem magam olyan zavart fejűnek, mint korábban, fejlődtem az igazság és a szakmai készségek terén, és éreztem, hogy Isten megvilágosít és utat mutat! Hála Istennek!