Néhány évvel ezelőtt újonnan érkezetteket öntöztem hozzám hasonló korú testvérekkel. Nagyon lelkesek és felelősségtudók voltak. Mások gyakran dicsérték őket, ami miatt igencsak csodáltam őket. Reméltem, hogy egy nap olyan leszek, mint ők, és mások felnéznek majd rám. Később áthelyeztek egy másik gyülekezethez. Nem telt el sok idő, amikor egy ottani vezetőt hamis vezetőnek nyilvánítottak és leváltották, mert nem végzett gyakorlati munkát, és engem választottak helyette gyülekezetvezetőnek. A testvérek, akik ismertek, bátorítottak, mondván: „Isten felemel, jobb, ha megbecsülöd ezt.” Tudtam, hogy ez a kötelesség nagy felelősséget ró rám, és éreztem, hogy ez egy nagyszerű lehetőség lesz a bizonyításra. Ha jól végzem a dolgom, a testvérek fel fognak nézni rám. Csendben megfogadtam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jól végezzem ezt a kötelességet.

Ezután minden csoportösszejövetelen azt elemeztem, hogy az előző vezető nem végzett valódi munkát, gyakran beszélt negatívan, amitől aztán mindenki nagyon mérges lett rá. Ezt látva gyakran kellett magamat emlékeztetni arra, hogy a testvérek most már képesek felismerni a hamis vezetőket, és azt várják tőlem, hogy gyakorlati munkát végezzek. Keményen kell dolgoznom, és törekednem arra, hogy elnyerjem az elismerésüket. Gyülekezetvezetőként nekem kell a legkezdeményezőbbnek lennem a gyülekezetben, és hajlandóságot kell mutatnom arra, hogy mindenkinél többet szenvedjek, és hogy több áldozatot is hozzak, mint bárki más. Több hitem kell, hogy legyen, mint másoknak, amikor megpróbáltatásokkal szembesülök, és nem válhatok negatívvá, amikor ők azzá válnak. Minden tekintetben jobbnak kell lennem a többieknél a gyülekezetben, hogy mindenki állandóan az én dicséretemet zengje. Mivel ilyen gondolatok uraltak, az összes csoportösszejövetelt magamra vállaltam, és esténként későn feküdtem le. Néha, amikor a többiekkel csevegtem, direkt elszóltam magam, hogy mennyire lefoglal a gyülekezeti munka, és hogy milyen későn fekszem le aludni. Ezt hallván azt gondolták, hogy nagyon felelősségtudó vagyok és nagyon is hajlandó vagyok szenvedni, és mindig azt mondták, hogy vigyázzak magamra. Otthonról származó finomságokkal és italokkal is megajándékoztak. Amikor valamelyikük rossz állapotban volt, mindegy, hogy milyen volt az időjárás, odasiettem, hogy segítsek neki. Az összejöveteleken meséltem a testvéreknek egy illetőről, aki sokáig negatív volt, de azután ismét pozitív lett, miután közösséget vállaltam vele. Akkor mindenki azt gondolta, hogy nagyon szeretetteljes és türelmes vagyok a fiatal korom ellenére. Hogy jobban belelendüljek a gyülekezeti munkába, abban a pillanatban, hogy megjelent egy potenciális megtérő, sietve megkértem az evangéliumi diakónust, hogy menjen és vállaljon vele közösséget, és néha még én magam is elmentem, hogy tanúskodjak neki. Az evangéliumi munka egész jól haladt, és egy összejövetelen azt mondtam a többieknek: „Látjátok? Régebben nem volt túl jó az evangéliumi munkánk, de most már minden hónapban vannak olyanok, akik elfogadják Isten munkáját. Még nagyobb erőfeszítéseket kell tennünk.” A testvérek ekkor úgy érezték, hogy az evangéliumi munka jó kezekbe került, mióta megérkeztem, és még inkább felnéztek rám és bálványoztak. Amikor a tapasztalataimról vállaltam közösséget az összejöveteleken, nagy hangsúlyt fektettem a pozitív belépés eseteire. Attól tartottam, hogy ha túl sokat beszélek a romlottságomról, akkor a többiek azt fogják gondolni, hogy gyenge vagyok, amikor problémák merülnek fel, hogy kicsi az érettségem, és nem fognak többé felnézni rám. Így általában nagyon keveset beszéltem a negativitásomról és gyengeségemről, és arról, hogy milyen romlottságot fedek fel. Azt, hogy keresem az igazságot, hogy gyakorlom Isten szavait, hogy a kötelességemet hittel végzem, és hogy látom Isten irányítását, azt mind felmagasztaltam, és ezekről minden apró részletet elmeséltem. Mivel sokáig így vállaltam közösséget, a többiek azt gondolták, hogy nagyszerű példája vagyok az igazságra való törekvésnek, és hogy mindig megtalálom a gyakorlás útját. Megkerestek, hogy vállaljak velük közösséget, amikor nehézségeik adódtak.

Egy idő után a gyülekezeti munka minden területén beindult a fejlődés. A emberek hite megnőtt, és egyre többen akarták végezni a kötelességüket. Ezt a sikert látva még inkább úgy éreztem, hogy a gyülekezet tartóoszlopa vagyok. Kihúztam magam, és bátrabban beszéltem, bárhova is mentem. Azt gondoltam, jól végzem a gyülekezetvezetői feladatomat, és hogy kiérdemeltem a pozíciómat. Amikor másokkal dolgoztam, mindig magamhoz ragadtam az irányítást. Úgy tettem, mintha jobb lennék náluk, hogy csodáljanak, és megtegyék, amit mondok. Egyszer ki kellett bérelnünk egy házat egy összejövetelre. Egy diakónus és az a testvér ment el megnézni a házat, aki a munkapartnerem volt. Azt gondoltam: „Kell, hogy legyen beleszólásom egy ilyen fontos kérdésbe. Nem hagyhatjátok jóvá anélkül, hogy én magam ne láttam volna.” A lelkem mélyén igazából tudtam, hogy ez a testvér idősebb és tapasztaltabb nálam, és hogy jobban fogja tudni nálam, hogy megfelel-e a ház vagy sem. De én csak azon törtem a fejem, hogyan tudnám megmutatni, milyen okos vagyok, és arra gondoltam: „Milyen más részletet vagy problémát kellene figyelembe vennünk a házbérlésnél?” Így felvetettem néhány kérdést, és rávettem őket, hogy menjenek vissza még vizsgálódni. Végül akadt pár probléma azzal a házzal, és amikor a munkatársaim tudomást szereztek erről, azt mondták: „Annyira szégyelljük magunkat. Idősebbek vagyunk nálad, de nem gondoltuk át a dolgokat olyan alaposan, mint te.” Nagyon elégedett voltam magammal, amikor ezt meghallottam. Ettől kezdve mindenki hozzám jött, hogy válaszokat keressen és megbeszéljen velem dolgokat. Idővel azok, akikkel együtt dolgoztam, kissé passzívvá váltak, azt várták, hogy mindenről fejtsem ki a véleményemet. Egyre inkább kezdtek rám támaszkodni.

Úgy találtam, hogy a presztízsem lassanként megerősödik a munkatársaim körében, és hogy minden gyülekezeti dologban – legyen az kicsi vagy nagy – el kell mondanom a véleményem. A testvérek minden nehézség esetén hozzám fordultak, hogy vállaljak velük közösséget. A gyülekezet nélkülözhetetlen tagjának éreztem magamat, és gyakran voltam önelégült. Néha azt gondoltam, hogy azokat, akikre felnéznek, szerencsétlenség éri, ez nyugtalanított, és azon tűnődtem: „Mindenki annyira felnéz rám – vajon tévútra kerültem?” De azután azt gondoltam: „Vezető vagyok. A testvéreknek hozzám kell fordulniuk a problémáikkal. És vannak olyan gondjaik, amiknek a megoldásában tudok segíteni. Számukra természetes, hogy rám támaszkodnak! Ki nem szeret olyasvalakivel lenni, aki segít neki?” Így tehát figyelmen kívül hagytam a Szentlélek szemrehányásait és figyelmeztetéseit, és nem vizsgáltam meg a saját állapotomat, vagy azt, hogy milyen úton járok. Ehelyett csak ugyanazon a régi, téves úton mentem tovább. Eltompult szívem csak akkor ébredt erre rá, amikor Isten megfenyített és megfegyelmezett.

Amikor egy reggel felébredtem, úgy éreztem, hogy nagyon fáj a bal szemem. Folyamatosan ömlött a könny a szememből, és amikor belenéztem a tükörbe, azt láttam, hogy az arcom egész bal oldala lebénult. Nem tudtam becsukni a szemem, vagy megmozdítani a szám. Fogalmam sem volt, hogy mi történt. Az aznap délutáni összejövetelen az egyik nővér teljesen ledöbbent a láttamra, és azt mondta, hogy ez arcidegbénulás, és azonnal kezeltetnem kell. Ha késlekedem, az arcom soha többé nem lesz olyan, amilyen volt. Ez egy igazi csapás volt, az agyam teljesen kikapcsolt. Hogy szerezhettem egy ilyen betegséget ennyire fiatalon? Ha igaz, amit a nővér mond, és az arcom teljesen el fog torzulni, akkor hogy végzem majd a kötelességemet? Hogy nézek szembe az emberekkel? Teljesen elhűltem, és kezdett elernyedni a szívem. Mindenki az én betegségemről beszélt, de a fejemben teljes káosz uralkodott. Semmi energiám nem maradt.

Aznap a hazafelé utam teljes homályba veszett. Istenhez akartam imádkozni, de nem tudtam, mit mondjak. Csak arra voltam képes, hogy kérleljem Istent, vezessen a szívem lecsendesítésében és az Ő szándékának keresésében. Hirtelen eszembe jutott Isten szavainak egy himnusza: „Hogyan tapasztald meg a betegséget, amikor utolér? Járulj Isten elé és imádkozz, keresd és tapogasd ki Isten szándékát; vizsgáld meg magad, hogy kiderítsd, mit tettél, ami ellenkezett az igazsággal, és milyen romlottságot nem oldottál meg magadban. A romlott beállítottságod nem oldható meg anélkül, hogy szenvedésen mennél át. Csak a szenvedés által megedződve képesek rá az emberek, hogy ne legyenek kicsapongóak és mindig Isten előtt tudjanak élni. Amikor valaki szenved, mindig imádkozik. Nem gondol az étel, a ruházat és egyéb élvezetek gyönyöreire; állandóan imádkozik a szívében, megvizsgálva magát, vajon tett-e bármi rosszat, illetve esetleg hol ellenkezett az igazsággal. Rendszerint, amikor komoly betegséggel vagy furcsa bajjal szembesülsz, ami nagy szenvedést okoz számodra, ez nem véletlenül történik” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenbe vetett hitben az igazság elnyerése a legfontosabb). Isten szavai azt mondják: „Rendszerint, amikor komoly betegséggel vagy furcsa bajjal szembesülsz, ami nagy szenvedést okoz számodra, ez nem véletlenül történik.” Isten szavai ráébresztettek, hogy ez a betegség nem volt véletlen. Egész biztosan Isten jóakarata húzódott mögötte, így fegyelmezett meg. Őszintén vizsgálódnom kellett, és elgondolkodni magamon, hogy rájöjjek, mivel sértettem meg Őt. Isten elé járultam imádságban: „Mindenható Isten! Most beteg vagyok, és a szívem mélyén tudom, hogy így fegyelmezel meg engem, hogy arra használod ezt a betegséget, hogy figyelmeztess, és rászoríts: gondolkodjak el önmagamon. De én most annyira eltompult vagyok. Nem jöttem még rá a problémáimra. Kérlek, világosíts meg, hogy megtanuljam a leckét ezen a betegségen keresztül!” Az imádság után továbbra is azon gondolkodtam, hogy mivel sértettem meg Istent, de nem tudtam rájönni. Így ismét Isten elé járultam komoly imádságban, és arra kértem Őt, hogy vezessen. Pár napon keresztül így imádkoztam és kerestem. Hála legyen Istennek, hogy meghallgatta az imáimat. Nem sokkal később Isten olyan helyzeteket rendezett el, amelyeken keresztül képes voltam meglátni a problémáimat.

Egy nap elmentem Beatrice nővér házához akupunktúrára. A családja minden tagja a hogylétem felől érdeklődött, attól tartottak, hogy talán negatívnak érzem magam. Az akupunktúra alatt Beatrice A betegségek kezelésének alapelveit olvasta. Azt mondta, ne aggódjak, csak imádkozzak Istenhez, támaszkodjak Rá egyre jobban, és higgyek, és hogy a kezelésektől hamarosan jobban leszek. De mivel korábban azt mondta, hogy sürgős kezelés nélkül az arcom örökre béna marad, nagyon féltem. Amikor azonban láttam, mennyire aggódik miattam, azt gondoltam: „Ha a többiek tudnák, hogyan érzem magam valójában, vajon azt gondolnák, hogy kicsi az érettségem? Ha valaki megpróbáltatással szembesül vagy megbetegszik, közösséget vállalok vele a hittel kapcsolatos igazságokról, és magamat is nagyon erősnek érzem a hitemben. De most, hogy hirtelen megbetegedtem, hiányzik belőlem a hit, és süt belőlem az aggodalom és a félelem. Vajon így nem mindenki azt fogja hinni, hogy csak szavakat és doktrínákat prédikálok?” Elmosolyodtam hát, és azt mondtam Beatrice-nek: „Valóban egy kissé gyengének érzem magam most, hogy beteg vagyok, de hiszek benne, hogy minden Isten kezében van. A fizikai szenvedés semmi. Az fáj a legjobban, hogy nem jövök rá Isten szándékára, és nem tudom kideríteni, hogy mik a problémáim. Felzaklat, hogy ilyen eltompult vagyok.” Csodálkozva nézett rám és azt mondta: „El kellene gondolkodnod magadon, most, hogy beteg vagy. Vizsgáld meg és próbáld megérteni magad, és járj kezelésre is! Talán azért betegedtél meg, mert mindig olyan keményen dolgozol. Hajnaltól napestig végzed a kötelességedet, és mi mind tiszteljük ezt. Még most is menni akarsz a kötelességedet végezni. Vigyáznod kell magadra. Megdorgáltam a nővért, akivel együtt dolgozol, hogy nem vette ki eléggé a részét a munkából. Emlékeztettem rá, hogy figyelmesebbnek kell lenni a gyülekezeti munkával kapcsolatban.” Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, amikor ezt mondta, ezért rendreutasítottam, mondván: „Nem én vagyok az egyetlen, aki gyülekezeti munkát végez. Ne emelj piedesztálra!” Hazafelé az jutott eszembe: „Hogy kritizálhatta azt a nővért miattam? Nekem nagyobb a felelősségem a szemében, mint mindenki másnak? Bizonyára mindig dicsérem magamat és másokat lekicsinyelek.” Arra gondoltam, hogy Beatrice elől is elrejtettem a gyengeségem, és úgy tettem, mintha nagyon erős lenne a hitem – nem vezettem vajon ezzel félre? Ezen gondolkodtam, amikor láttam, hogy Jaqueline nővér közeledik felém. Nagyon aggódott értem, és így szólt: „Nagyon kell vigyáznod magadra. Mi lesz velünk, ha ez a betegség leterít?” Ahogy ilyen őszintén beszélt, nagyon megijedtem. Miközben folytattam az utamat, folyton azon gondolkodtam, amit mondott. Kezdtem belül ideges lenni, és arra gondoltam: „Én csak egy jelentéktelen gyülekezetvezető vagyok. A gyülekezet jól megvan nélkülem is. Hogy kérdezhet olyat, hogy mi lesz velük nélkülem? Ha ezt mondja, az azt mutatja, hogy a szívükbe zártak. A szív Isten temploma, tehát ha a szívükbe zártak, azzal vajon nem állok ellen Istennek?” Arra gondoltam, hogy mindig az emberek elismerésére és csodálatára vágytam, de amikor a nővér ezt mondta, kényelmetlenül éreztem magam és féltem. Vajon a többi testvért is félrevezettem? Ha a többiek is úgy éreztek, ahogy Jaqueline, ezt azt jelentette, hogy saját magam elé hoztam az embereket? Az antikrisztusok útját jártam! Azokra az antikrisztusokra gondoltam, akiket már láttam korábban kiűzetni, és éreztem, hogy a hideg futkos a hátamon. Úgy éreztem, mintha valami nagy csapás ért volna. Amikor hazaértem, elővettem Isten szavainak a könyvét, és ezt olvastam: „Az arrogáns természetű emberek képesek arra, hogy lázadjanak Isten ellen, ellenálljanak Neki, olyan cselekedeteket kövessenek el, amelyek ítélkeznek Felette és elárulják Őt, és olyan dolgokat tegyenek, amelyekkel felmagasztalják magukat, és saját önálló királyságuk megalapítására tett kísérleteket jelentenek. Tegyük fel, hogy egy országban van több tízezer ember, akik elfogadták Isten munkáját, és Isten háza téged küldött oda, hogy vezesd és pásztorold Isten választottjait. És tegyük fel, hogy Isten háza hatalmat adott neked, és megengedte, hogy önállóan dolgozz, anélkül, hogy Én vagy bárki más felügyelne. Több hónap elteltével olyan lennél, mint egy szuverén uralkodó, minden hatalom a te kezedben lenne, te dirigálnál, az összes kiválasztott téged tisztelne, téged imádna, neked vetné alá magát, mintha Isten lennél, minden szavukkal a dicséretedet zengve, azt mondván, hogy éleslátóan prédikálsz, és kitartóan állítva, hogy épp a te kijelentéseidre volt szükségük, hogy te tudsz gondoskodni róluk és te tudod vezetni őket, és szívükben nem lenne hely Isten számára. Nem lenne-e problémás az efféle munka? Hogyan csináltad volna? Az, hogy ezek az emberek ilyen reakcióra képesek, azt bizonyítaná, hogy az általad végzett munka egyáltalán nem Istenről való bizonyságtételt jelentett; hanem inkább csak önmagadról tettél bizonyságot és hivalkodtál. Hogyan tudtál ilyen következményt elérni? Vannak, akik ezt mondják: »Amit én közlök, az az igazság; természetesen soha nem magamról tettem bizonyságot!« Ez a hozzáállásod – ez a mód – ez az, hogy Isten helyéből próbálsz beszélni az emberekhez, és nem az, hogy egy romlott ember helyén állsz. Minden, amit mondasz, fellengzős beszéd és másokkal szemben támasztott követelés; egyáltalán semmi köze hozzád. Ezért a következmény, amit elérnél, az, hogy az emberek addig imádjanak és irigyeljenek téged, amíg végül mind alávetik magukat neked, bizonyságot tesznek melletted, felmagasztalnak téged és az egekig hízelegnek neked. Amikor ez megtörténik, akkor véged; elbuktál! Nem mind ezen az úton vagytok-e épp most? Ha arra kérnek, hogy vezess néhány ezer vagy néhány tízezer embert, el lennél ragadtatva. Ez aztán arroganciát szülne, és megpróbálnád elfoglalni Isten helyét, beszélve és mutogatva, nem tudnád, mit viselj, mit egyél vagy hogyan járj. Tobzódnál az élet örömeiben és magasra emelnéd magad, a hétköznapi testvérekkel nem méltóztatnál találkozni. Teljesen elfajulnál – és felfednének és kiiktatnának, lesújtanának, mint az arkangyalt. Mindannyian képesek vagytok erre, nem igaz? Szóval mit kellene tennetek? Ha egy napon olyan intézkedések történnének, miszerint ti lennétek felelősek az evangéliumi munkáért minden országban, és ti képesek volnátok az antikrisztus útját járni, akkor hogyan lehetne a munkát kiterjeszteni? Nem lenne ez bajos? Ki merne akkor kiengedni oda titeket? Miután odaküldtek, soha többé nem térnél vissza; nem figyelnél oda semmire, amit Isten mond, és folyton csak hivalkodnál és önmagadról tennél bizonyságot, mintha üdvösséget hoznál az embereknek, Isten munkáját végezve és azt éreztetve az emberekkel, hogy Isten megjelent és itt munkálkodott – s amint az emberek imádnának téged, repesnél az örömtől, és még azt is elfogadnád, ha Istenként kezelnének téged. Amint elérnéd ezt a szintet, véged volna; leselejteznének. Anélkül, hogy ráébrednél, ez a fajta arrogáns természet végül tönkretenne. Olyan ember példája ez, aki antikrisztusok útját járja” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az arrogáns természet az ember Istennel szembeni ellenállásának gyökere). „Míg mások esetleg arra használják a pozíciójukat, hogy ismételten bizonyságot tegyenek saját maguk mellett, felnagyítsák magukat és versengjenek Istennel emberekért és státuszért. Különféle módszereket és intézkedéseket alkalmaznak, hogy az emberek imádják őket, folyamatosan próbálják megnyerni és irányítani őket. Néhányan még szándékosan félre is vezetik az embereket, hogy azt higgyék, ők maguk az Isten, hogy úgy bánjanak velük, mint Istennel. Soha nem mondanák el senkinek, hogy ők meg lettek rontva – hogy ők is romlottak és arrogánsak, és ne imádják őket, s hogy bármennyire is jól teljesítenek, mindez Isten felmagasztalásának köszönhető, meg hogy amúgy is azt teszik, amit kell. Miért nem mondják ki ezeket a dolgokat? Mert mélyen félnek attól, hogy elveszítik helyüket az emberek szívében. Ezért az ilyen emberek soha nem magasztalják Istent, és soha nem tesznek tanúságot Isten mellett” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.). „Mindenki, aki antikrisztusok útját járja, önmagát magasztalja, és önmaga mellett tesz bizonyságot, mindenhol önmagát reklámozza és fitogtatja, és egyáltalán nem törődik Istennel. Megtapasztaltátok már ezeket, amikről beszélek? Sokan kitartóan tanúskodnak magukról arról beszélve, hogyan szenvednek el ezt meg azt, hogyan dolgoznak, hogyan értékeli őket Isten, milyen munkát bíz rájuk, és hogy milyenek ők. Szándékosan használnak bizonyos hangnemeket beszéd közben, és színlelnek bizonyos modort, míg végül némelyek valószínűleg kezdik azt hinni, hogy ők Isten. A Szentlélek már régen elhagyta azokat, akik elérik ezt a szintet, és bár még nem lettek kitakarítva vagy kiűzve, hanem maradtak, hogy szolgálatot végezzenek, a sorsuk már megpecsételődött, és csak a büntetésükre várnak” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az emberek túl sokat követelnek Istentől). Isten szavai tőrként hasítottak a szívembe. Pont olyan voltam, ahogy Isten szavai leírták: mindig magamat magasztaltam és felvágtam a kötelességemben. Amióta csak vezető lettem, azt gondoltam, hogy jobbnak és érettebbnek kell lennem másoknál, hogy elnyerjem mindenki elismerését és csodálatát. Amikor a tapasztalataimról vállaltam közösséget, megjátszottam magam, és alig beszéltem a saját gyengeségeimről és romlottságomról, féltem, hogy a többiek nem néznének rám fel, ha tudnák, hogy én is ugyanolyan romlott vagyok, mint ők. Most, hogy megbetegedtem, negatívvá váltam, panaszkodni kezdtem, és nagyon meg voltam ijedve, de hogy megőrizzem a rólam kialakult képet, elrejtettem a valódi érzéseimet, és csak a pozitív dolgokról beszéltem, hogy a többiek még inkább körülrajongjanak, és azt gondolják, milyen pozitív vagyok, és mennyivel több hitem van, mint másoknak. Vezetőként egyébként is az volt a dolgom, hogy sokáig fennmaradjak és többet szenvedjek. De én mindig direkt elszóltam magam a testvérek előtt, hogy milyen elfoglalt vagyok, hogy milyen sokáig fennmaradok, és milyen keményen dolgozom, hogy azt gondolják, mennyire felelősségtudó és szorgalmas vagyok. Az összes eredmény, amiket elértem a kötelességemben, nyilvánvalóan a Szentlélek érdeme volt, de én soha nem magasztaltam Istent, csak felvágtam azzal, hogy mennyit szenvedek és mennyi áldozatot hozok, hogy mindenki úgy gondoljon rám, mint a gyülekezet tartóoszlopára, mintha nélkülem semmi sem működne. Mindig is így vállaltam közösséget, félrevezetve a többieket, ami oda vezetett, hogy meg lettem fegyelmezve ezzel a betegséggel. De a többiek azt hitték, a kemény munka betegített meg, és a nővért, akivel dolgoztam, megdorgálták, hogy nem vette ki a részét a munkából, mintha én viselném a legnagyobb terhet a gyülekezetért. Ily módon felmagasztaltam magam és felvágtam, s ezzel félrevezettem, csapdába csaltam másokat, és saját magam elé hoztam őket. Nyíltan ellenséges voltam Istennel. Amikor erre gondoltam, önkéntelenül is félni kezdtem. Azért, hogy a többiek felnézzenek rám és bálványozzanak, minden eszközt felhasználtam, hogy felvágjak és félrevezessem őket, ami oda vezetett, hogy rám támaszkodtak, és Isten számára már nem maradt hely a szívükben. Az én véleményemet és jóváhagyásomat akarták mindenben. Hát nem úgy uralkodtam a gyülekezeten, mint egy királynő? A gyülekezetnek Isten imádatára szolgáló helynek kellett volna lennie. Azzal, hogy felmagasztaltam magamat és másokat saját magam elé hoztam, vajon nem Isten helyébe próbáltam lépni, Őt pedig névleges vezetővé alacsonyítani? Antikrisztus módjára álltam ellen Istennek és árultam el Őt, azt a szörnyű bűnt követtem el, hogy megsértettem Isten természetét! Ekkor rettegés lett úrrá rajtam. Azért betegedtem meg, mert magamra haragítottam Istent, és Ő most megmutatta az igazságosságát. Gyűlöltem magamat, amiért olyan eltompult és lázadó voltam, és láttam, hogy Isten igazságos természete nem tűri a sértést. Leborultam Isten elé, hogy imádkozzak és megbánjam bűneimet. „Mindenható Isten! Az elmúlt évben nem Téged szolgáltalak, hanem gonoszságokat műveltem. Saját magam elé hoztam az embereket, versengtem Veled az irányításért. Úgy viselkedtem, mint egy antikrisztus, annyira megvetendően és szégyenletesen. Édes Istenem, tényleg rosszat cselekedtem.” A lelkiismeret-furdalásom miatt túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy szembenézzek Istennel.

Azután gondolkodni kezdtem: „Hogy térhettem ilyen rossz útra? Mi a csuda okozta ezt?” Isten szavait olvastam: „Vannak, akik különösen bálványozzák Pált. Szeretnek eljárni, beszédeket tartani és munkát végezni, szeretnek összejöveteleken részt venni és prédikálni, és szeretik, ha vannak emberek, akik hallgatják őket, imádják őket, és körülöttük forognak. Szeretnek helyet foglalni mások szívében, és méltányolják, ha mások értékelik az általuk mutatott képet. Boncolgassuk a természetüket ezekből a viselkedésekből. Mi a természetük? Ha tényleg így viselkednek, akkor ez elég ahhoz, hogy kimutassák, hogy arrogánsak és önhittek. Egyáltalán nem imádják Istent; magasabb státuszra törekednek, és hatalmat akarnak mások felett, hogy birtokolják őket, és hogy helyet foglaljanak a szívükben. Ez a Sátán klasszikus képmása. Természetük kiemelkedő aspektusa az arrogancia és az önhittség, hogy nem hajlandóak imádni Istent, és a vágy, hogy mások imádják őket. Az ilyen viselkedések nagyon világos képet adnak természetükről” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). „Amióta a Sátán megrontotta az emberiséget, az emberek természete romlani kezdett, és fokozatosan elveszítették azt az értelmet, amivel a normális emberek rendelkeznek. Már nem úgy viselkednek, mint az ember helyzetében lévő emberi lények, hanem vad törekvésekkel vannak tele; túlléptek az ember pozícióján – de még mindig arra vágynak, hogy még magasabbra emelkedjenek. Mire utal ez a »magasabbra«? Felül szeretnék múlni Istent, a mennyeket és minden mást is. Miben gyökerezik az, hogy az emberek efféle beállítottságokat fednek fel? Mindent összevetve az ember természete túlságosan arrogáns. [...] Az arrogancia megnyilvánulása az Isten elleni lázadás és ellenállás. Amikor az emberek arrogánsak, önhittek és önelégültek, hajlamosak létrehozni saját független birodalmukat, és oly módon cselekedni, ahogy csak akarnak. Másokat is a saját kezükbe vesznek és az ölelésükbe vonnak. Az, hogy az emberek képesek ilyen arrogáns tettekre, csak azt bizonyítja, hogy arrogáns természetük lényege a Sátáné; vagyis az arkangyalé. Amikor az arroganciájuk és önhittségük elér egy bizonyos szintet, többé nem marad hely Isten számára a szívükben, és félreteszik Istent. Ezután Istenek akarnak lenni, késztetni az embereket, hogy engedelmeskedjenek nekik, és ők lesznek az arkangyal. Ha ilyen sátáni arrogáns természeted van, nem lesz helye Istennek a szívedben. Még ha hiszel is Istenben, Isten többé nem fog téged elismerni, gonosz embernek fog tekinteni, és ki fog iktatni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az arrogáns természet az ember Istennel szembeni ellenállásának gyökere). Isten szavai által világosan megértettem a problémám lényegét, és megláttam annak az okát, hogy miért mindig magamat magasztaltam fel, és miért hivalkodtam a kötelességemben. Mindez az arrogáns, beképzelt természetem miatt volt. Az út, amelyen jártam, már a kezdetektől fogva helytelen volt. Az, hogy felmagasztaltam magamat és hivalkodtam a kötelességemben, pont olyanná tett, mint amilyen Pál volt. Pál mindig önmagát magasztalta és önmagáról tett tanúságot, miközben a munkáját végezte, és a leveleiben egyetlenegyszer sem tett tanúságot amellett, hogy az Úr Jézus a megtestesült Isten. Csak arról tanúskodott, hogy ő maga mennyit szenvedett és mennyi áldozatot hozott, még azt is mondta, hogy „Nekem élni Krisztus” (Filippi 1:21), és hogy „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:7-8). Elhitette másokkal, hogy megérdemli a koronát és a jutalmakat. Láttam, hogy pont olyan a természetem, mint Pálé. Élveztem, ha felnéznek rám és bálványoznak, ha körém sereglenek az emberek, és ha azt hallom, hogy az mindenhol emberek dicsérnek, amerre járok. Muszáj volt, hogy helyem legyen az emberek szívében. Pontosan úgy, ahogy Isten szavai mondták, láttam, hogy azok közé tartozom, akiknek a természetére jellemző „az arrogancia és az önhittség, hogy nem hajlandóak imádni Istent, és a vágy, hogy mások imádják őket”. Annyira arrogáns voltam, hogy azt nem lehetett ésszel felérni. Nem voltam képes elfoglalni a helyemet mint teremtett lény, és imádni Istent, és nem kezeltem Istent Istenként, hanem inkább magamat tiszteltem. Úgy állítottam be magam a kötelességemben, hogy felnézzenek rám és bálványozzanak, hogy ez félrevezesse a testvéreimet. Amikor problémák merültek fel, ők rám támaszkodtak, és rám bízták az összes döntést a munkában. Magam elé hoztam az embereket, és megalapítottam a saját királyságomat. Hogyan ne kelthetné fel Isten haragját ez a fajta viselkedés, és hogyan ne gyűlölhetne meg engem Isten? A betegségem Isten igazságossága volt, és megérdemeltem, mert gonoszságot műveltem és ellenálltam Istennek. Megköszöntem Istennek, hogy megfegyelmezett, és megálljt parancsolt a gonosztetteimnek.

Amikor erre rájöttem, így imádkoztam Istenhez: „Holnaptól célzottan az igazságot fogom gyakorolni, és fel fogok lázadni a testem ellen. Le fogom leplezni a romlottságomat, hogy mások is lássák a csúfságomat, hogy annak lássanak, aki vagyok, és többé ne bálványozzanak.” A másnap reggeli áhítat során elolvastam Isten szavait arról, hogy miként legyünk őszinték és nyíltak, és hogy miként magasztaljuk fel Istent és tanúskodjunk mellette. Isten szavai azt mondják: „Amikor bizonyságot tesztek Isten mellett, főként arról kell beszélnetek, hogy Isten hogyan ítéli és fenyíti meg az embereket, és milyen próbatételeket használ az emberek finomítása és beállítottságainak megváltoztatása céljából. Arról is beszélnetek kell, hogy mennyi romlottság tárult fel a tapasztalatotokban, mennyit szenvedtetek, mi mindent tettetek meg, hogy ellenálljatok Istennek, és végül hogyan hódított meg titeket Isten. Beszéljetek arról, hogy mennyi valódi ismeretetek van Isten munkájáról és hogyan kell tanúságot tennetek Isten mellett, valamint meghálálni az Ő szeretetét. Tartalommal kell megtöltenetek az efféle nyelvezetet, miközben egyszerűen fogalmaztok. Ne beszéljetek üres elméletekről. Beszéljetek gyakorlatiasabban; beszéljetek szívből. Így kell megtapasztalnotok a dolgokat. Ne vértezzétek fel magatokat mélyrehatónak tűnő, üres elméletekkel, arra törekedve, hogy felvágjatok; ha így tesztek, meglehetősen arrogánsnak és oktalannak tűntök majd. Többet kell beszélnetek a tényleges tapasztalatotokból származó valós dolgokról és többet kell szívből szólnotok; ez a leghasznosabb mások számára és a legmegfelelőbb is, hogy lássanak. Valaha ti voltatok azok, akik a leginkább szembehelyezkedtek Istennel, akik a legkevésbé voltak hajlandóak alávetni magukat Neki, most azonban meg lettetek hódítva – ezt sose felejtsétek el. Többet kellene elmélkednetek és gondolkodnotok ezekről a kérdésekről. Ha az emberek egyszer világosan megértik őket, tudni fogják, hogyan tegyenek bizonyságot; különben szégyenletes és értelmetlen cselekedeteket követhetnek el” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). „A tapasztalataid megosztása és közlése azt jelenti, hogy közlöd a tapasztalatodat és Isten szavairól való ismeretedet. Ez arról szól, hogy hangot adsz szíved minden gondolatának, az állapotodnak, és a benned feltáruló romlott beállítottságnak. Arról szól, hogy hagyod, hogy mások észrevegyék ezeket a dolgokat, majd az igazság közlése által megoldod a problémát. Csak akkor fog mindenki profitálni és learatni a jutalmakat, amikor a tapasztalatokat ily módon. Egyedül ez az igazi gyülekezeti élet” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A becsületes emberi lét legalapvetőbb gyakorlata). Isten szavaiból megértettem: ahhoz, hogy valóban magasztaljuk Istent és tanúságot tegyünk Róla, többet kell beszélnünk a romlottságunkról és lázadó mivoltunkról, fel kell fednünk valódi állapotunkat és gondolatainkat, beszélnünk kell az alantas indítékainkról, arról, hogy mit tettünk, és mi lett az eredménye, és arról, hogy miként tapasztaljuk meg Isten szavainak ítéletét, és hogyan ismerjük meg önmagunkat. Aztán le kell lepleznünk és elemeznünk kell romlott lényegünket, hogy mindenki láthassa, milyenek is vagyunk, és arról kell beszélnünk, hogy Isten miként fenyített és fegyelmezett meg minket, és hogyan rendezett helyzeteket, hogy vezessen minket, hogy mindezek által mindenki láthassa Isten szeretetét az emberek iránt. Ezen felül szívből kell beszélnünk, és nem szabad dicsekednünk vagy felvágnunk. Most, hogy rátaláltam a gyakorlás útjára, a közösségvállalás során megnyíltam a testvérek előtt arról, hogy miként jártam az antikrisztusok útját az utóbbi időben. Ízekre szedtem az ijesztő következményeit annak, hogy ezen az úton jártam és félrevezettem az embereket, és minél többet beszéltem erről, annál világosabban láttam önmagamat. Később a többiek azt mondták, hogy mindebből semmit sem vettek észre, és hogy az ügyes beszédem és a jótetteim félrevezették őket. Az egyik nővér azt mondta: „Régebben azt gondoltam, hogy nagyszerűen tudod gyakorolni az igazságot, mintha mindig pozitív tudtál volna maradni Isten szavainak olvasása által. Most látom, hogy te is romlott vagy, hogy te is voltál negatív és gyenge, és hogy a romlott emberek mind egyformák. Senkit sem bálványozhatunk, és nem emelhetünk piedesztálra.” Egy másik nővér azt mondta: „Régebben azt gondoltam, hogy igazán erős vagy, és soha nem akartam megnyílni előtted. Azt gondoltam, hogy milyen romlott vagyok hozzád képest! Most, hogy ma megnyíltál előttünk, látom, hogy mind egyformák vagyunk.” Amikor hallottam, hogy a nővérek ezt mondják, annyira szégyelltem magam, és olyan lelkiismeret-furdalást éreztem. Azt mondtam nekik: „Ne nézzetek fel rám többé! Az antikrisztusok útját járom, és mindnyájatokat félrevezettelek.” Akkor a munkapartnereim és munkatársaim Isten szavait hívták segítségül, hogy megismerjem magam, és hirtelen sokkal közelebb éreztem magam mindnyájukhoz. Sokkal nyugodtabb voltam, amikor aznap hazaértem. Aznap este szinte megfeledkeztem a betegségemről, és úgy aludtam, mint a bunda. Nagyon boldog voltam, amikor másnap felébredtem, és azt láttam, az arcom megint a régi. Mindössze egy éjszaka alatt meggyógyultam!

Az ezt követő összejövetelen ezt olvastam Isten szavaiban: „Általában, amikor azokról van szó, akiknek szándékai és céljai nem egyenesek, valamint azokról, akik szeretnek mások előtt villogni, akik égnek a vágytól, hogy cselekedjenek, akik hajlamosak széthúzásokat okozni, akik remekül szajkózzák a vallási doktrínákat, akik a Sátán inasai, és így tovább – amikor ezek az emberek kiállnak, a gyülekezet problémájává válnak, és ez azt eredményezi, hogy a testvéreik hiába eszik és isszák Isten szavait. Ha ilyen emberekkel találkoztok, akik színészkednek, azonnal tiltsátok le őket. Ha ismételt figyelmeztetés ellenére sem változnak, akkor veszteséget fognak szenvedni. Ha azok, akik makacsul kitartanak szokásaik mellett, megpróbálnak védekezni, és megpróbálják elfedni bűneiket, a gyülekezetnek azonnal ki kell zárnia őket, és nem szabad mozgásteret hagynia nekik. Ne veszítsétek el a sokat azzal, hogy megpróbáljátok megmenteni a keveset; a teljes képet tartsátok szem előtt” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 17. fejezet). Isten szavai felfedték a legnyilvánvalóbb jellemvonásomat az elmúlt évben. Amióta vezető lettem, mindig örömömet leltem abban, hogy magamhoz ragadjam a vezetést mindenben, amit csináltam. Úgy tettem, mintha mindenkinél jobb lennék. Amikor a munkáról beszéltem a munkapartnereimmel, bár nekik is megvoltak a maguk ötletei, mindig magamhoz kellett ragadnom a vezetést és osztogatni a „felsőbbrendű” tanácsaimat. Úgy tűnt, hogy proaktív és pozitív vagyok, de valójában csak azt akartam, hogy az emberek csodáljanak, és hogy felvágjak mindenben, amit csinálok. Erre gondolva rájöttem, hogy az arrogáns természetem miatt viselkedtem ilyen szégyenletesen. A többiek tisztelték a véleményemet, és megvitatták velem a dolgokat. Ők megélték az igazságvalóságot, nem voltak diktatórikusak vagy arrogánsok. De én ezt úgy vettem, mintha jobb lennék náluk, és mindig lekezelő akartam lenni, és megmutatni, hogy mennyivel jobb vagyok. Ez az egész annyira nevetséges volt! Úgy éreztem magam, mint a császár A császár új ruhájában. Minden önismeretnek híján voltam. Nem tudtam, hogy mennyire szégyenletesen viselkedem, de minden adandó alkalommal felvágtam. A viselkedésemre visszagondolva el voltam keseredve és szégyenkeztem. Azért gondoltam azt, hogy csodálatos vagyok, mert sosem ismertem magam igazán. Féltem, amikor arra gondoltam, hogy milyen úton jártam, különösképpen amikor Isten szavait olvastam arról, mit tegyünk, amikor olyan emberekkel találkozunk, akiknek rosszak az indítékai, akik szeretnek hencegni: eszerint kell cselekednünk: „azonnal tiltsátok le őket”, és ha nem gondolkodnak el magukon, hanem kifogásokat keresnek, „a gyülekezetnek azonnal ki kell zárnia őket”. Ez megmutatta Isten igazságosságát és fenségét. Azt hittem, hogy ez így van rendjén. Minden adandó alkalommal felvágtam, és végül félrevezettem a testvéreimet, és arra késztettem őket, hogy még jobban bálványozzanak engem. Ez oda vezetett, hogy Isten számára nem maradt hely a szívükben. Azokat, akikkel együtt dolgoztam, titokban marionettfigurákká alacsonyítottam, és a továbbiakban nem viselkedtek felelősségtudóan. A gyülekezetben garázdálkodva csak kárt okoztam anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna, miközben azt hittem magamról, hogy feltörekvő csillag vagyok. Ha Isten nem ítélt volna meg olyan szigorúan, soha nem tudtam volna meg semmit önmagamról, vagy arról, hogy rossz úton járok, vagy hogy innen már nincs visszaút. Amikor ezt megértettem, kezdett megváltozni a szemléletem. Régebben azt gondoltam, hogy ha rátermett ember vagyok, akire felnéznek mások, akkor egy kis felvágás nem nagy ügy, még akkor se, ha dicsekvő. Most rájöttem, hogy ilyen aljas módon felvágni azért, hogy az emberek felnézzenek rám, szégyenletes dolog. Éreztem, mennyire méltatlan, hogy nem értem meg magam, hogy nem törekszem a beállítottságom megváltoztatására, hogy az arrogáns beállítottságomat követem, és minden adandó alkalommal felvágok. Akikben van emberi mivolt, azok le tudják vetni az arroganciájukat, félik Istent, helyesen viselkednek, buzgón végzik a kötelességüket, és mind szóban, mind tettekben tanúságot tesznek Istenről. Az ilyen emberek értelmes és méltóságteljes életet élnek.

Ezek után undorodtam magamtól és visszataszítónak éreztem magam minden alkalommal, amikor önkéntelenül is felvágtam. Ekkor tudatosan emlékeztettem magam arra, hogy őszintének kell lennem, és nem dicsekedhetek, bárkivel is vagyok. Különösképpen a közösségvállalásomban kellett gyakorlatiasabbnak lennem, és nem hivalkodnom. Mielőtt közösséget vállaltam a tapasztalataimról, gondolatban imádkoztam Istenhez, kértem, hogy vigyázzon a szívemre, és módosítottam az indítékaimat, hogy jobban tanúskodhassak Róla. A közösségvállalás után megkérdeztem magamtól, hogy vajon volt-e felvágás abban, amit előzőleg mondtam. Néha rájöttem, hogy volt egy kis felvágás abban, amit mondtam, tehát amikor legközelebb ugyanezzel a csoporttal találkoztam, feltárulkoztam, és elemeztem a korábbi viselkedésem, hogy mindannyian megértsék a szavaimat, és ne bálványozzanak vakon. Amikor így vállaltam közösséget, a testvérek képesek voltak meglátni a valódi érettségemet, és már nem néztek fel rám.

Visszagondolva mindarra, ami történt, Isten lehetőséget teremtett, hogy végezzem a kötelességemet, de én az antikrisztusok útját jártam, hogy a saját dolgommal törődjek, és Isten ellenségévé váltam. Olyan sokkal tartozom Istennek. Ha nem fegyelmezett volna meg azzal a betegséggel, a szavai ítélete nélkül még most sem ismerném egyáltalán magamat. Régebben mindig azt a himnuszt énekeltem, aminek a címe Tudd, hogy Isten fenyítése és ítélete szeretet, de soha nem volt igazi tapasztalatom vagy megértésem ezzel kapcsolatban. Most éreztem meg igazán, hogy Isten ítélete, fenyítése és fegyelmezése az Ő legnagyobb szeretetét és üdvösségét jelenti. Nagyon meghatódtam, miközben Isten szeretetén elmélkedtem, és sajnáltam, hogy korábban nem törekedtem az igazságra. Azt mondtam magamnak, hogy törekednem kell arra, hogy őszinte ember legyek. Az összejöveteleken arra összpontosítottam, hogy miként tudok úgy közösséget vállalni Isten szavairól, hogy Isten mellett tegyek tanúságot. A munkatársaimmal kapcsolatban pedig külön erőfeszítést tettem, hogy tiszteletben tartsam és megerősítsem az igazságalapelvekkel összhangban álló nézeteiket, és már nem hallgattattam el őket, és nem mutogattam magam, mint korábban. A munkatársaim és én egyenrangúak voltunk, senki nem vette át többé a vezetést. Amikor problémák adódtak, mindenki az igazságalapelveket kereste, és ezeket ültette át a gyakorlatba. Annyira hálás voltam Isten ítéletéért és fenyítéséért, amelyek segítségével megértettem Isten igazságos természetét, és valamennyire istenfélő szívre tettem szert. Arra törekedtem, hogy teremtett lényként álljak Isten szolgálatába, és jól végezzem a kötelességemet. Köszönöm Mindenható Istennek, hogy megmentett.