Egy átlagos családba születtem Észak-Mianmarban. 2018 decemberében elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, és miközben tanultam, részt vettem az összejöveteleken. 2021-ben lediplomáztam, és egy távoli, hegyvidéki régióban tanítottam. Bár tanár voltam, egyben katona is. Mindenben engedelmeskednem kellett a feletteseimnek. Ellenkező esetben a frontvonal legveszélyesebb és legtávolabbi részén lévő erdőkbe osztottak volna be. Észben tartottam a felettesek szavait, és szorgalmas tanítással töltöttem napjaimat. Jó viselkedésem miatt az iskola vezetője megkért, hogy felügyeljem a diákszövetséget. Bár minden nap lefoglalt a munka, belül üresnek éreztem magam. Azt is tapasztaltam, hogy az internetkapcsolat elég rossz a régióban, így nem tudtam összegyűlni a többiekkel. Pont a járvány kezdetén érkeztem meg, és mivel az összes várost és utat lezárták, egy teljes félévre elveszítettem a kapcsolatot a többiekkel. Bár nem voltam kapcsolatban a többiekkel, mégis imádkoztam és olvastam Isten szavát. Egyszer egy olyan szakaszt olvastam Isten szavából, amely igazán motivált. Mindenható Isten azt mondja: „Tudatában vagy-e a vállaidra nehezedő súlynak, a megbízatásodnak és a felelősségednek? Hol van a történelmi küldetéstudatod? Hogyan fogsz mesterként megfelelően szolgálni a következő korban? Erősen tudatában vagy-e mesteri mivoltodnak? Hogyan magyaráznád meg a »mindenek ura« jelentését? Valóban minden élőlény és minden fizikai dolog ura a világon? Milyen terveid vannak a munka következő szakaszának folytatására? Hány ember vár rád, hogy a pásztoruk légy? Nehéz-e a feladatod? [...] Eszedbe jutott-e valaha, hogy milyen bánatos és aggódó Isten szíve? Hogyan tudja elviselni az ártatlan emberiség látványát, amit a saját kezével teremtett, miközben az ilyen kínokat szenved el? Elvégre az emberi lények áldozatok, akiket megmérgeztek. És jóllehet az ember a mai napig fennmaradt, ki gondolta volna, hogy az emberiséget már rég megmérgezte a gonosz? Már elfelejtetted, hogy te is az áldozatok egyike vagy? Nem akarsz-e azért küzdeni Isten iránti szeretetedből, hogy megmentsd ezeket a túlélőket? Nem akarod-e minden energiádat annak szentelni, hogy visszafizesd Istennek, Neki, aki úgy szereti az emberiséget, akár a saját testét és vérét? Mindent összevetve hogyan értelmeznéd, hogy Isten felhasznál téged rendkívüli életeden keresztül? Valóban megvan-e benned az elszántság és a bizalom ahhoz, hogy egy kegyes, Istent szolgáló ember tartalmas életét éld?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Hogyan kell a jövőbeni küldetésedhez hozzáállnod?). Miután elolvastam Isten szavát, megértettem sürgető akaratát az emberiség megmentéséért. Reméli, hogy több igaz hívő nyerheti el az Ő üdvösségét. Ez az Ő legsürgetőbb kívánsága. Hívőként kötelességem terjeszteni Isten evangéliumát. Teremtett lényként ez a kötelességem. Akkor már majdnem három éve voltam a hitben, ettem és ittam Isten szavát, és megértettem néhány igazságot. Bár a munka és a rossz internet miatt nem tudtam rendesen összejöveteleket tartani, az evangéliumot mégis tudtam terjeszteni. Több embert tudtam Isten elé vinni, hogy elfogadják az Ő üdvösségét az utolsó napokban. A katasztrófák egyre nőnek és a járvány javában tart, de nagyon sokan még nem hallották Isten hangját, és még nem kapták meg üdvösségét, ami Istent szomorúsággal és aggodalommal tölti el. Nem tudtam lelkiismeretlen lenni. Meg kellett osztanom az evangéliumot, Elébe kellett vinnem a jó emberi mivolttal rendelkezőket, akik hittek Benne, és megtennem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Neki. De mind az érettségem, mind az igazságra vonatkozó megértésem korlátozott volt, és nem tudtam, hogyan kell prédikálni. Akartam, de képtelen voltam rá. Ezért így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Nem vagyok elég érett, és nem tudom, hogyan kell prédikálni. Kérlek, vezess, hogy az igaz hitűeket színed elé vigyem. Tudom, hogy az evangélium terjesztése nem könnyű, de útmutatásoddal biztos vagyok benne, hogy el tudom őket hozni Eléd.”

Ezután elterveztem, hogy megosztom az evangéliumot a kollégáimmal és a diákjaimmal. De akkoriban sok ellentmondás volt bennem. Mivel a feletteseim azt mondták, hogy tanár és katona vagyok, így nem tehetek semmit, ami nem a tanítással kapcsolatos, és ha rajtakapnak, a frontvonalra küldenek, ahol gyakran vannak konfliktusok és terrortámadások, és bármelyik pillanatban meghalhatok. Azt is hallottam, hogy az iskola előző igazgatója egy keresztény volt, akit áthelyeztek egy másik iskolába a felettesei, mert a diákjainak prédikált, lefokozták egyszerű tanárrá, és ha újra megszegi a szabályokat, a frontvonalra küldik. Mindezeken elgondolkodva, egyfajta félelmet éreztem. Azt gondoltam: „Az igazgató az eltávolítása után is tudott tanítani, de én csak egy egyszerű tanár vagyok. Ha megtudják, hogy prédikálok, egyenesen a frontra küldenek, és nincs több esély arra, hogy tanár legyek. Az állásom elvesztését kibírom; az igazi probléma az, hogy bármikor meghalhatok egy ilyen veszélyes helyen.” Ezek a gondolatok túlságosan megijesztettek ahhoz, hogy az iskolában prédikáljak. De arra gondoltam, hogy Isten munkája hamarosan véget ér, és a katasztrófák egyre nőnek, és ha nem prédikálok a kollégáimnak, barátaimnak és diákjaimnak, és nem viszem őket Isten elé, egy napon katasztrófába zuhannak, megbüntetik őket és elveszítik az esélyüket a megmentésre. Isten sürgető akarata az, hogy terjedjen a királyság evangéliuma és megmentse a megmenthetőket, én meg csak a saját jövőm és sorsom miatt aggódtam, és túl gyáva voltam terjeszteni az utolsó napok evangéliumát. Igazán cserbenhagytam Istent! Olyan sok ellentmondás feszült bennem! Később elolvastam Isten szavának néhány szakaszát, amelyek hitet adtak. Mindenható Isten azt mondja: „Nem kell félned ettől meg amattól; nem számít, mennyi nehézséggel és veszéllyel szembesülhetsz, képes vagy arra, hogy szilárdan megmaradj Énelőttem, gátló körülményektől nem korlátozva, hogy akaratom akadálytalanul végrehajtható legyen. Ez a te kötelességed, [...] Mindent el kell viselned; készen kell állnod Értem arra, hogy lemondj mindenről, amit birtokolsz, és mindent megtegyél azért, hogy kövess Engem, készen kell állnod arra, hogy mindenedet feláldozd. Itt az ideje, hogy próbára tegyelek téged: Felajánlod-e Nekem hűségedet? Tudsz-e hűségesen követni Engem az út végéig? Ne félj; az Én támogatásom mellett ki tudná valaha is eltorlaszolni ezt az utat? Emlékezz erre! Ne feledkezz meg róla! Minden, ami történik, az Én jó szándékomból történik, és minden az Én megfigyelésem alatt áll. Tudod-e követni az Én szavamat mindenben, amit mondasz és teszel? Amikor a tűz próbatételei rádtörnek, letérdelsz-e és felkiáltasz-e? Vagy meglapulsz és képtelen vagy továbblépni?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 10. fejezet). „Mit kell tenned teremtett lényként? Teljesítened kell a kötelességedet, teljes szíveddel, elméddel és erőddel tenni, amit tenned kell. A többi, a kilátásokkal és sorssal, valamint az emberiség jövőbeli rendeltetési helyével kapcsolatos dolog nem olyasmi, ami felől dönthetsz, ezek Isten kezében vannak; mindezek a Teremtő szuverenitása alá tartoznak, és egyetlen teremtett lényhez sem. [...] Egy tényt muszáj elismerned: nem számít, miféle ígéretről van szó, legyen az jó vagy hétköznapi, legyen kellemes vagy érdektelen, minden a Teremtő szuverenitása, elrendezései és meghatározásai alá tartozik. A teremtett lénynek egyedül az a kötelessége és kötelezettsége, hogy a Teremtő által kijelölt helyes irányt és utat kövesse és azon járjon. Az, hogy végül mit fogsz nyerni, és hogy Isten ígéretei közül melyikben részesülsz majd, mind a törekvéseden, a választott ösvényeden és a Teremtő szuverenitásán alapul” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Kilencedik rész)). Isten szava egyértelműen azt mondta nekem, hogy ne féljek, és hogy minden Isten kezében van. Az, hogy tanárként folytatom-e, vagy kiküldenek a frontra, nem egy személytől függött, csakis Istentől. Ez nem az igazgatón vagy a vezetőkön múlott. Bíznom kellett Istenben. Istennel a hátam mögött nem volt félnivalóm, bármily nehéz is volt az evangélium terjesztése. Mindig attól féltem, hogy amint az iskola megtudja, hogy prédikálok, a frontvonalra küldenek, és komoly veszélybe kerülök, ezért nem mertem megosztani az evangéliumot. Egyáltalán nem bíztam Istenben. A következő szavak érintettek meg leginkább: „Teljesítened kell a kötelességedet, teljes szíveddel, elméddel és erőddel tenni, amit tenned kell. A többi, a kilátásokkal és sorssal, valamint az emberiség jövőbeli rendeltetési helyével kapcsolatos dolog nem olyasmi, ami felől dönthetsz, ezek Isten kezében vannak; mindezek a Teremtő szuverenitása alá tartoznak, és egyetlen teremtett lényhez sem.” Sokkal motiváltabbnak éreztem magam. Teremtett lényként tennem kell a kötelességemet, és teljes szívemből teljesítenem azt. Nem számított, mi történik a munkámmal, akár a frontvonalra küldenek, akár halálos veszélybe kerülök, ezeket a dolgokat mind a teremtés Ura diktálta és rendezte el. Mindig tartottam attól, hogy a vezetők a frontvonalra küldenek, ha prédikáláson kapnak, mert nem értettem Isten mindenható szuverenitását, mintha a sorsomról a vezetők dönthetnének. Milyen ostoba voltam. A katasztrófák és a járvány egyaránt súlyosbodnak, és tényleg nincs vesztegetni való idő. Szerencsés voltam, hogy megkaptam Isten utolsó napokbeli munkáját, de nem prédikáltam a körülöttem lévőknek. Adósa voltam az embereknek, és lázadtam Isten ellen, és a lelkiismeretem nem talált békére. Felismerve ezeket a dolgokat, hitet nyertem. Hajlandó lettem félretenni aggodalmaimat, és tenni a kötelességemet – prédikálni és tanúskodni Istenről.

Később azon tűnődtem: „Miért ijeszt meg annyira a frontra küldés gondolata hogy nem merem teljesíteni a kötelességemet? Pontosan mi korlátoz?” Később ezt láttam Isten szavában. „Az emberiség Istenbe vetett hitével kapcsolatban az a legszomorúbb, hogy az ember Isten munkája közepette intézi a saját irányítását, és mégsem törődik Isten irányításával. Az ember legnagyobb kudarca abban áll, hogy miközben igyekszik alávetni magát Istennek és Őt imádni, az ember a saját ideális rendeltetési helyét építgeti, és azt tervezgeti, hogyan kaphatná meg a legnagyszerűbb áldást és a legjobb rendeltetési helyet. Még ha valaki fel is fogja, hogy ő mennyire szánalmas, megvetésre méltó és kisszerű, hányan lennének készek elhagyni saját ideáljaikat és reményeiket? És ki képes megállítani saját lépteit és többé nem csak saját magára gondolni? Istennek azokra van szüksége, akik hajlandók szorosan együttműködni Vele, hogy beteljesítsék az Ő irányítását. Azokra van szüksége, akik készek alávetni magukat Neki azáltal, hogy teljes elméjüket és testüket az Ő irányítási munkájának szentelik. Olyan emberekre nincs szüksége, akik mindennap csak a markukat tartják, hogy kolduljanak Tőle, olyanokra pedig még kevésbé, akik adnak egy keveset, aztán várják a jutalmat. Isten megveti azokat, akik egy apró hozzájárulás után csak ülnek a babérjaikon. Gyűlöli azokat a hidegvérű embereket, akik nehezményezik az Ő irányítási munkáját, és csak arról hajlandók beszélni, hogyan jutnak a mennybe és nyernek áldásokat. Még nagyobb utálat él Benne azok iránt, akik kihasználják a lehetőséget, amelyet az emberiség megmentéséért végzett munkája jelent. Ez azért van, mert ezek az emberek sohasem törődtek azzal, hogy Isten mit kíván megvalósítani és megszerezni az Ő irányítási munkája révén. Csakis az érdekli őket, hogyan használhatják ki az Isten munkája által teremtett alkalmat arra, hogy áldásokat nyerjenek. Nem törődnek Isten szívével, mert teljesen lefoglalják őket a saját kilátásaik és a saját sorsuk. Azok, akik nehezteléssel tekintenek Isten irányítási munkájára, és hiányzik belőlük a legcsekélyebb érdeklődés is az iránt, hogy Isten hogyan menti meg az emberiséget, és mi az Ő akarata, csak azt csinálják, ami nekik örömet szerez, oly módon, aminek semmi köze Isten irányítási munkájához. Az ő viselkedésükről Isten nem emlékezik meg, nem helyesli azt – és még kevésbé tekint rá kegyesen” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának keretében menthető meg). Miután elgondolkodtam Isten igéjén, rájöttem, hogy a prédikációtól való túlzott félelmem fő oka a sorsom miatti aggodalom volt. Féltem, hogy a vezetők a frontra küldenek, amint prédikáláson kapnak, és ha ez megtörténik, nem csak, hogy képtelen leszek gyűlést tartani vagy Isten szavát olvasni, hanem az erdőkben fegyverrel járőrözve kell töltenem a napjaimat. Egy konfliktusoktól és terrorizmustól sújtott régió volt, és ha ott baklövést követek el, valószínűleg meghalok, Láttam, hogy az áldások elnyeréséért hiszek Istenben, Láttam, hogy az áldások elnyeréséért hiszek Istenben, nem pedig hogy az igazságot keressem, vagy a termetett lény kötelességét teljesítsem. Hitem és kötelességem a saját érdekeimet szolgálta. Hajlandó voltam megtenni olyan dolgokat, amelyek áldásokat hoznak nekem, de olyanokat nem, amelyek nem. Olyan volt, mint egy főnök és egy munkás közötti kapcsolat – haszonorientált és tranzakciós, Isten iránti szeretet vagy törődés nélkül. Annyira önző és aljas voltam. Hittem Istenben, de egy cseppnyi szenvedést vagy a legkisebb nehézséget sem tűrtem. Úgy véltem, elég Isten szavát vigasztalódva olvasni, Őt énekkel és tánccal dicsérni, de ez a hitem soha nem vezetett volna arra, hogy igazán megtapasztaljam vagy megértsem Isten szavát, felismerjem romlott beállítottságomat, vagy üdvösséget szerezzek. A mi hitünkben Isten megkívánja tőlünk, hogy figyeljünk az Ő akaratára, szeressük Őt, és tanúskodjunk Róla. Nem számít, mivel állunk szemben, mindig keresnünk kell az igazságot, alávetni magunkat Istennek, félni Istent és kerülni a rosszat, és csak akkor érhetjük el az üdvösséget. Az áldásokra való törekvésem nem volt összhangban Isten akaratával, és messze állt az Ő követelményeitől. Hívőként törekednem kell szeretni Istent és alávetni magam Neki, odaszánni magam, hogy tanúságot tegyek az utolsó napokbeli munkájáról. Csak ez éri meg, és ennek van értelme. Ezért imádkoztam Istenhez, hogy ne gondolkodjak folyton a saját jövőmön. Terjesztenem és tanúsítanom kellett Isten üdvözítő munkáját az utolsó napokban.

Először a kollégáimnak prédikáltam, de azt tapasztaltam, hogy nagyon ellenállnak az Istenben való hitnek, ezért a diákjaimnak kezdtem prédikálni. Minden nap tanítás után felolvastam nekik Isten szavát, mint: „Isten az ember életének forrása”, „Isten elnököl az egész emberiség sorsa felett”, és olyan dolgokról beszéltem, mint Isten munkájának három szakasza. Nagyon szívesen hallgattak. Isten útmutatásának köszönhetően egy hónapon belül több mint 50 embert térítettem meg az iskolában. A hitem megerősödött ebben az időben. Láttam, hogy ezek a diákok szívesen gyülekeztek és jól megértették a dolgokat, ezért még nagyobb meggyőződéssel prédikáltam és tettem tanúságot Istenről. Már nem éreztem magam annyira idegesnek vagy ijedtnek, mert tudtam, hogy Isten velem van, és igazán megértettem, mire gondolt, amikor ezt mondta: „Hinned kell, hogy minden Isten kezében van, és az emberek csak együttműködnek. Ha őszinte vagy, Isten látni fogja, és minden helyzetben kiutat nyit számodra. Nincs leküzdhetetlen nehézség; ebben hinned kell. Ezért, amikor teljesítitek a kötelességeiteket, nem kell aggódnotok. Amíg teljes szívedből mindent beleadsz, Isten nem ad neked nehézségeket, és nem ad többet, mint amennyivel meg tudsz birkózni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenben való hitben az Ő szavainak gyakorlása és megtapasztalása a legfontosabb). Isten azt mondja nekünk, hogy amíg őszintén együttműködünk Vele, Ő utat nyit számunkra. Nem kellett annyit aggódnom. Csak a legjobbat kellett nyújtanom, mindent beleadnom, és munkám során Istenre hagyatkoznom. Amit Isten kér tőlem, az mind elérhető számomra, és nem haladja meg az érettségemet.

Ahogy egyre több diák fogadta el Isten utolsó napokbeli munkáját, a Sátán erői kezdtek beavatkozni. Az iskola diákjai a buddhizmusban hívő etnikai kisebbséghez tartoztak, így mindig is buddhisták voltak. Néhány diák azt mondta nekem, hogy a szüleik megtiltották nekik, hogy higgyenek. Egy diák azt mondta, hogy a szülei még arra is figyelmeztették, hogy ha rájönnek, hogy újra hisz Istenben, kidobják, és kitagadják, mint lányukat. Elég sok diák nem tudta, mit tegyen. Akkoriban attól tartottam, hogy negatívvá és gyengévé válnak a családjuk általi üldöztetés miatt, vagy úgy érzik, képtelenek folytatni és elhagyják a hitet. Nagyon aggódtam, és nem tudtam, mit tegyek. Isten munkája hamarosan véget ér. Ha elhagyják a hitet, elveszítenék Isten üdvösségét. Hogyan számolhatnék el ezzel Isten előtt? A napjaimat azzal töltöttem, hogy imádkoztam, és kértem Istent, hogy vezessen. Később ezt olvastam Isten szavában. „Amikor Isten munkálkodik, gondjaiba vesz valakit, átvizsgálja őt, támogatja és jóváhagyja őt, a Sátán ott ólálkodik a nyomában, igyekszik rászedni az illetőt és ártani neki. Ha Isten meg kívánja nyerni ezt az embert, a Sátán minden tőle telhetőt megtesz, hogy akadályozza Istent, mindenféle gonosz csellel kísérti, zavarja meg és hátráltatja Isten munkáját, hogy megvalósítsa saját rejtett célját. Mi ez a cél? Ő nem akarja, hogy Isten bárkit is megnyerjen; ő akarja megkaparintani azokat, akiket Isten meg kíván nyerni, ellenőrizni akarja őket, átvenni fölöttük az irányítást, hogy azok őt imádják, csatlakozzanak hozzá a gonosz cselekedetek elkövetésében, és ellenszegüljenek Istennek. Nem ez a Sátán baljós indítéka? [...] Miközben a háborúját vívja Istennel, és a nyomában ólálkodik, a Sátán célja, hogy leromboljon minden munkát, amelyet Isten el akar végezni, hogy megszállja és ellenőrzése alá vegye mindazokat, akiket Isten meg akar nyerni, hogy teljesen megsemmisítse azokat, akiket Isten meg akar nyerni. Ha nem semmisülnek meg, akkor a Sátán birtokába kerülnek, hogy használja őket – ez az ő célja” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló IV.). Átgondolva Isten szavát, megértettem, hogy míg Isten az ember megmentésén dolgozik, a Sátán a háta mögött megrontja és bántja az embert, beavatkozik és lerombolja Isten munkáját. Ezt a Sátán gonosz lényege határozza meg. Prédikálunk és tanúskodunk Istenről, hogy megmentsük az embereket, de a Sátán ezt nem tudja elviselni. A Sátán folyamatosan próbál akadályozni és zaklatni minket azzal a szándékkal, hogy lerombolja Isten munkáját, Ezzel arra késztet minket, hogy elsodródjunk Istentől és eláruljuk Őt. Akkor elveszítjük üdvösségét, és elkísérjük a Sátánt a pokolba. Át kellett látnom a Sátán trükkjein, és elkerülnöm a csapdáit. Felismerve ezeket a dolgokat, felolvastam Isten szavát a testvérekkel, hogy megértsék az igazságot és átlássanak a Sátán trükkjein. Így vállaltam közösséget velük: „Tudjátok, miért ütközünk annyi akadályba, ha hiszünk Istenben? Azért, mert mindig is a Sátán hatalma alatt éltünk, de most, hogy hiszünk Istenben, elfogadjuk az Ő üdvösségét és hallgatunk szavára, már nem imádjuk a Sátánt. A Sátán nem akarja, hogy Isten megmentsen minket, ezért a körülöttünk lévőket arra használja, hogy zaklasson bennünket, Az a szándéka, hogy meggátoljon abban, hogy higgyünk az igaz Istenben, visszavigyen minket az uralma alá, megrontson minket, ártson nekünk és eljátssza az esélyünket arra, hogy Isten megmentsen minket. Tehát nem dőlhetünk be a Sátán trükkjeinek.” Később közösséget vállaltam velük annak az igazságáról, hogy: „mi az igaz Isten és a hamis istenek közötti különbség”, „honnan származik a buddhizmus” és hogy „Csak egy igaz Isten van.” A közösségem után az egyik testvér azt mondta: „Most már értem, hogy ha hiszünk Istenben és elfogadjuk az Ő munkáját, akkor akadályoznak és zaklatnak minket, mert nem imádjuk a Sátánt, és a Sátán mindent megtesz, hogy ne higgyünk Istenben, és ne járjunk a helyes úton. Tisztánlátásra van szükségünk, és nem eshetünk a Sátán csapdáiba.” Az egyik nővér azt mondta: „Most már értem, hogy mi az igaz Isten és mik a hamis istenek. Csak az igaz Isten képes megteremteni a mennyet és a földet és minden dolgot, valamint az emberiséget. Nemcsak Ő teremtett mindent, de uralkodik is felette. A mindennapi kenyerünkkel is bőségesen ellát bennünket. A hamis isten még egy bogarat sem tud teremteni, nemhogy a mennyet és a földet és minden dolgot, ezért nem szabad hinnünk bennük.” Hallva, hogy a testvérek ezt mondják, nagyon meghatódtam. A Sátán elleni szellemi harcban megértették az igazságot Isten szavából, és keresztülláttak a Sátán trükkjein. Egyikük sem botlott el. Ehelyett még határozottabban követték Istent. Mindezt Isten szavával érték el. Az Istenbe vetett hitem is sokkal erősebb lett akkor.

Egyszer az igazgató nagyon rámförmedt. Azt mondta: „Jonah, figyelj rám. Ez a harmadik alkalom, hogy be kell hívjalak ide. Ne kényszeríts arra, hogy elmondjam, amit már tudsz. Igazi híresség lettél. Az emberek kilométeres körzetből tudják, hogy az iskolában prédikálsz! Az a feladatunk, hogy tanárok legyünk és átadjuk a tudást a diákoknak, akkor miért az Istenben való hitet adod át? Itt az összes falubeli buddhista. Inkább a szokásaikat kell tiszteletben tartananunk és a saját hitüket tanítanunk nekik. Az efféle prédikálásod nagy hatással van az iskolánkra – tönkre akarod tenni a hírnevünket? Azt akarod, hogy a diákok és családjaik semmibe vegyenek? Amit csinálsz, az szakmaiatlan és etikátlan! Nem vagy méltó arra, hogy tanár legyél! Ha nem térsz magadhoz, a félév végén át leszel helyezve!” Annyira bosszús voltam, és tudtam, hogy ezek a szavak az ördög Sátántól származnak. Csak azt akarta, hogy az emberek kövessék az ördögöt, és nem engedte, hogy imádatban Isten elé járuljanak. Az Istenbe vetett hit a legigazabb dolog, de az ő szemében gonosz volt. Láttam, hogy ezek az ördögök hamisan ábrázolják a tényeket, és nem tudják megkülönböztetni a jót a rossztól. A kollégiumban nagyon feldúltnak éreztem magam. Nem tudtam, mi lesz ezután, és tudat alatt újra elkezdtem gondolkodni a jövőmön. Mi történne, ha valóban áthelyeznének? Kiküldenének a frontvonalra? Hogyan nézzek szembe a szörnyű helyzettel a frontvonalon? Hogyan hihetnék Istenben? Meg lehet még menteni engem?... Ezek a gondolatok könnyeket csaltak a szemembe. Nem éreztem magam álmosnak azon az éjszakán. Egész éjjel csak ültem az asztalnál, és újra és újra Istenhez imádkoztam: „Istenem, miért nem tudom megállni, hogy ne féljek ebben a helyzetben?” Elgondolkodtam azon, hogy a Sátán hogyan rontja meg az embereket, amit Isten szava említ. Isten azt mondja: „Az első az irányítás és a kényszer. Vagyis a Sátán minden tőle telhetőt megtesz, hogy átvegye az irányítást a szíved fölött. Mit jelent a »kényszer«? Azt jelenti, hogy fenyegető és erőszakos taktikák segítségével bír engedelmességre, és emlékeztet a következményekre, amennyiben nem engedelmeskedsz. Te pedig félsz, és nem mersz ellenszegülni, így aztán aláveted magad neki” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Átgondolva Isten szavát, jobban megértettem a Sátán csúf arcát. Sátán tudta, hogy félek, hogy a frontra küldenek, ahol állandóan halálos veszélyben lennék. Ez a halálfélelem végzetes hibám és legnagyobb gyengeségem volt. Sátán arra használta az igazgatót, hogy zaklasson, és az áthelyezés lehetőségét, hogy megfenyegessen. Ezt azért tette, hogy engedjek neki, és megalkudjak vele, feladva a kötelességemet és az Isten melletti tanúságtételemet. Úgy tűnhetett, hogy az igazgató azt teszi, ami a legjobb nekem, de valójában arra kényszerített, hogy hagyjam abba a prédikálást, hogy megmentse a hírnevét. Nem hagyta, hogy hirdessem Isten üdvösségének evangéliumát, hanem azt akarta, hogy a Sátán útját hirdessem, és megállapodjak a Sátánnal. Láttam az igazgató valódi gonosz arcát. Szert tettem némi tisztánlátásra, és tudtam, hogy ezek a Sátán trükkjei. Tudtam, miért éreztem magam annyira szorongatva, amikor prédikáltam. Azért, mert annyira féltem a haláltól. Féltem, hogy ha egyszer áthelyeznek a frontra, hogy megvédjem a határt, bármikor megölhetnek, és még jobban féltem attól, hogy a halál után nem lesz módom hinni Istenben vagy megmenekülni, úgyhogy haboztam és negatívvá váltam.

Ezt követően imában Isten elé vittem ezt az állapotomat, kérve, hogy vezessen a halálfélelem leküzdésében. Később olvastam egy részt Isten szavából. „Hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a legkülönbözőbb halálnemek érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon törvényesen végezték ki őket a bűntetteik miatt? Nem. Azért kárhoztatták, verték meg, szidalmazták és küldték őket a halálba, mert az Úr evangéliumát terjesztették, a világi emberek pedig megvetették őket – így jutottak vértanúságra. [...] Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, vagy hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek és ezeknek a teremtett lényeknek a végső kimenetelét. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ők pontosan azokon a halálnemeken keresztül kárhoztatták a világot és tanúskodtak Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – használták, hogy Isten cselekedetei mellett tanúskodjanak, Isten nagy ereje mellett tegyenek bizonyságot, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei igazak, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és a megtestesült Isten. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és megerősítsék az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus Krisztus, hogy Ő Isten megtestesülése, hogy az Ő egész emberi mivoltért elvégzett megváltás munkája révén maradhat fenn az emberi mivolt – ez a tény örökre változhatatlan. Akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának terjesztése miatt, vajon milyen mértékig teljesítették a kötelességüket? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsőségek; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek történetesen képesek voltak a legdrágább kincsüket – az életüket – felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ez az ember kötelezettségének teljesítése. Ezek az emberek akkor sem fordítottak hátat a felelősségüknek, amikor a Sátán fenyegette és rettegésben tartotta őket – még akkor sem, amikor az életükkel fizettette meg velük az árat. Ez az, amikor az ember maximálisan teljesíti a kötelességét. Hogy mit értek ezalatt? Azt talán, hogy ti is ugyanilyen módon tanúskodjatok Isten mellett és terjesszétek evangéliumát? Nem feltétlenül kell így tenned, de azt meg kell értened, hogy ez a te felelősséged, hogy ha Isten úgy látja szükségesnek, úgy kell elfogadnod, mint amit becsületbeli ügyed elvégezni. Ma félelem és aggodalom van az emberekben, de mi célt szolgálnak ezek az érzések? Ha Isten nem látja szükségét, hogy így cselekedj, akkor mi haszna aggódni miatta? Ha pedig Isten szükségesnek látja, hogy így tégy, akkor nem szabad kibújnod a felelősség alól, vagy nemet mondanod rá. Akkor proaktív módon együtt kell működnöd, és aggodalom nélkül el kell fogadnod. Nem számít, hogy hal meg az ember, az a lényeg, hogy ne a Sátán előtt, és ne a Sátán kezében haljon meg. Ha meg kell halnia az embernek, Isten kezében haljon meg. Az emberek Istentől jönnek, és Istenhez térnek vissza – ilyen értelemmel és hozzáállással kell bírnia egy teremtett lénynek. Ez az a végső igazság, amelyet meg kell értenie az embernek az evangélium terjesztése és a kötelességének teljesítése során – az életével kell fizetnie az arról szóló evangélium terjesztéséért és az amellett való tanúságtételért, hogy a megtestesült Isten elvégezi a munkáját és megváltja az emberiséget. Ha ez a törekvés él benned, ha képes vagy ily módon tanúságot tenni, az csodálatos. Ha még mindig nincs ilyen törekvésed, akkor legalább az előtted álló felelősséget és kötelességet teljesítsd megfelelőlen, a többit pedig bízd Istenre! Akkor, ahogy telnek a hónapok és az évek, te pedig egyre tapasztaltabb és idősebb leszel, és mind mélyebben megérted az igazságot, talán felismered majd, hogy kötelességed és felelősséged felajánlani az életedet Isten evangéliumának munkájára egészen életed utolsó pillanatáig” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium terjesztése az a kötelesség, amely minden hívő becsületbeli ügye). Isten szavából láttam, hogy a Kegyelem Korában az Úr Jézus tanítványait elítélték és üldözték Isten evangéliumának hirdetése miatt, de nem számít, milyen folyamatok vagy eszközök által haltak meg, ezek nem képviselték a végkimenetelüket. Az ember testének élete és halála nem mutatja, hogy jó vagy rossz lesz-e a kimenetele. Bár az Úr Jézus tanítványainak végzetes üldöztetése rossz dolognak tűnhet, a valóságban mártírhalált haltak, hogy teljesítsék Isten megbízatását, és erről Isten megemlékezik. Szembesülve a Sátán gonosz erőivel, tanúskodtak Isten munkájáról, életükre vagy biztonságukra való tekintet nélkül. Ez még erősebbé tette a bizonyságukat, legyőzve a Sátánt. Az élet a legértékesebb dolog, ami az embernek van, de ők ezt a legértékesebb életet felajánlották, hogy tanúskodjanak Istenről, és megismertessék a világgal Isten munkáját. Ez a legnagyobb bizonyságtétel. Isten szavaira gondolva megalázottnak és megszégyenültnek éreztem magam. Amikor az igazgató figyelmeztetett, hogy áthelyeznek, ha újra prédikálok, annyira féltem. Féltem, hogy a frontra küldenek, és ha egyszer meghalok, akkor számomra vége lesz, és nem leszek megmenthető. Túlságosan becsültem az életemet, és nem volt gerincem vagy bizonyságom. Az apostolok mellett tényleg alulmaradtam. Azon gondolkodtam, honnan ered az életem, és hogy azt Isten adta. Isten dönti el, mikor halunk meg, és senki sem él ennél tovább egy perccel sem. Ha Isten megvéd egy embert, és nem hagyja meghalni, az akkor sem hal meg, ha a legveszélyesebb helyen van is. Az emberek nem irányíthatják, hogy mikor élnek vagy halnak meg, nem is beszélve a végkimenetelükről. Ez még inkább Isten kezében van. Az Úr Jézus azt mondta: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt” (Máté 16:25). Amikor prédikálunk és tanúskodunk Istenről, sok üldöztetéssel és viszontagsággal szembesülünk. Az Úr Jézus tanítványaihoz hasonlóan egyeseket akár halálra is üldözhetnek azért, mert prédikálnak és tanúskodnak Istenről, de a lelkük Isten kezében van. Bár a testük halott, ez nem jelenti azt, hogy nincs végkimenetelük. Minden Isten kezében van, és Isten rendezi el. Ha nem tenném a kötelességemet, vagy nem hirdetném az evangéliumot, mert vágyom az életre és félem a halált, még ha nem is küldtek volna a frontra vagy nem kerülök halálos veszélybe, Isten szemében egy sétáló holttest lettem volna, egy halott ember, akit a végén ki kell rekeszteni. Mindent kockára kell tennem, még a saját életemet is, hogy kövessem Istent és hirdessem az evangéliumot. Ha valóban a frontra küldenek, alá kell vetnem magam Isten rendelkezéseinek. A fronton lévő katonáknak is prédikálhatnék, hogy több embert vigyek Isten elé. Még ha egy napon tényleg halálra is üldöztek volna azért, mert prédikáltam és tanúskodtam Istenről, ezt Isten engedte volna meg, és én alá kívántam vetni magam. Ezen gondolkodva elhatároztam Isten előtt, hogy továbbra is prédikálok és tanúskodok Róla, és hogy nem korlátozhat senki.

Ezt követően naponta imádkoztam Istenhez, és folytattam a prédikálást és a közösségvállalást Isten szaváról a többiekkel. A leckéik áttekintésében is vezettem őket, és a szünidőben gyülekezési alkalmakat szerveztem, és sokkal aktívabbak lettek, mint korábban. A vizsgáik után láttam, hogy ezek a testvérek nagyon jó jegyeket kaptak, az átlagok mindegyik tárgyból 76 és 98 között mozogtak. Egyikük sem bukott meg. El voltam bűvölve! Az igazgató látta az osztályom jó jegyeit, és így szólt hozzám: „Az osztályod a legmagasabb pontszámot kapta az iskolában, ezért úgy döntöttünk, hogy a következő félévben az osztályfőnökük lehetsz. Minden jót kívánok a következő félévben.” Nagyon örültem ennek hallatán, mert ez teljesen felülmúlta az elvárásaimat. Erről eszembe jutott egy mondat a Példabeszédek könyvéből a Bibliában: „Olyan Jahve kezében a király szíve, mint a patak vize: arra vezeti, amerre akarja” (Példabeszédek 21:1). Minden Isten kezében van, és Isten irányítja mindannyiunk sorsát. Mindaddig, amíg hiszek Istenben, és őszintén együttműködök Vele, Ő utat nyit számomra. Még mindig hirdetem az evangéliumot az iskolában, vezetem a testvéreket az összejöveteleken, és elég sokan elfogadták Isten utolsó napokbeli munkáját. Visszatekintve a prédikálás ezen napjaira, sokat nyertem, és tudom, hogy ez mind Isten útmutatása volt.