Magas vérnyomással küzdöttem és betegeskedtem az utóbbi években, sokat pihentem itthon, és csak pár kötelességemet teljesítettem, amikre képes voltam. Tavaly júliusban az öntözések felügyelője megtudta, hogy régebben újonnan érkezőket öntöztem, és rám bízta ezt a feladatot. Nagyon lázba jöttem, hogy újra ezt a kötelességet láthatom el, és jól akartam csinálni. Amikor láttam, hogy a két felügyelő harminc körüli, jó képességűek, gyorsan megtanulták az alapeleveket, és hogy a húszéves Hszin Hszin nővér energikus és gyorsan tanul, képzelhetitek, milyen boldog voltam. Én hatvanéves voltam, és még mindig megvolt a lehetőségem a kötelességem elvégzésére ezekkel a fiatal testvérekkel; úgy éreztem, én is megfiatalodok. Biciklivel mentem az összejövetelekre, amiket az újonnan érkezőknek tartottam, és jártamban-keltemben himnuszokat dúdoltam; nagyon lelkesített a kötelességem. Egy idő után úgy éreztem, hogy mind az alapelvek megértésében, mind az életemben fejlődőm. Egyre jobban tetszett ez a kötelesség. De a lelkesedésemmel együtt új problémák is adódtak. A vérnyomásom nagyon magas volt, gyengélkedtem, már egy napnyi munka úgy kimerített, hogy semmire sem vágytam, csak hogy lefeküdjek és pihenjek. Hszin Hszin és a többiek az összejövetelek után is tudták folytatni a kötelességük során tapasztalt eltévelyedések összegzését, és előkészültek a következő napra. Én is többet akartam elvégezni, ahogy a fiatal munkatársaim, de vacsora után nem sokkal elálmosodtam és elbóbiskoltam, s így végül korán elmentem lefeküdni. Egyszer három egymást követő napon nem aludtam jól, és a testem ezt egyszerűen nem tudta elviselni. Tudtam, hogy nem fogom tudni jól végezni a kötelességemet, így megkértem Hszin Hszint, hogy legyen helyettem ő a vendéglátó az összejövetelen. Ezután elég levert voltam: nem tudtam a szokásos kötelességeimet ellátni, és segítséget kellett kérnem valakitől; úgy tűnt, hamarosan el fognak bocsájtani. Néha, amikor a felügyelőnk közösséget vállalt az újonnan érkezők öntözésének alapelveiről és a gyakorlás helyes útjairól, Hszin Hszin és a többiek egyből megértették, és képesek voltak az alapelveket különböző helyzetekben alkalmazni és gyakorlatba ültetni a kötelességük során, míg nekem hosszasan el kellett rajtuk gondolkodnom, és néha arra is szükség volt, hogy a felügyelő tovább kommunikáljon velem. Ebben az időben mindig nyugtalan voltam, nem tudtam éjjel kipihenni magam. Aggódtam, hogy az előrehaladott korom, a gyenge egészségem miatt, és mert olyan lassan értek meg dolgokat és feledékeny vagyok, ha eljön a nap, amikor már nem tudom ellátni a kötelességemet, akkor az majd az út vége lesz számomra hívőként. Akkor is elérhetem majd az üdvösséget? Állandóan csüggedt voltam, nem tudtam a kötelességemre koncentrálni. Közel sem voltam olyan jó a kötelességemben, mint Hszin Hszin. Annyira elegem volt az öregségből, idősnek és haszontalannak láttam magamat, és mindig aggódtam, hogy áthelyeznek. Irigykedtem minden fiatalra, és arra gondoltam, milyen jó lenne, ha vissza tudnám forgatni az időt húsz évvel, és visszanyerhetnék valamit a fiatalos életerőmből! Akkor fel tudnám áldozni magam Istenért az utolsó pillanatig, és nem lenne remény rá, hogy belépjek Isten királyságába? Amikor ezekre a dolgokra gondoltam, önkéntelenül is aggódni kezdtem a rendeltetési helyem miatt.

Egy nap a vezetőm meglátogatott, és azt mondta: „Az előrehaladott korod és magas vérnyomásod miatt áthelyezünk az általános ügyosztályra, így nem kell egész nap szaladgálnod.” Nehezen fogadtam el ezt a hírt. Tényleg szerettem az öntözői kötelességemet, és soha nem jutott eszembe abbahagyni, de most egyszer csak áthelyeztek. Egyre öregebb lettem, a jövőben még kevesebb lett volna a valószínűsége, hogy képes leszek ellátni az öntözést. Olyan volt, mintha valaki egy vödör hideg vizet zúdított volna rám, kioltva a szívemben a lelkesedés lángját. A testvéreim Isten szavait olvasták nekem, és az Ő akaratát kommunikálták felém, de én nem figyeltem. Ahogy ott ültem, szinte megbénultam, alig tudtam egyenesen tartani magam. Akkor éjjel csak forgolódtam az ágyamban, arra gondoltam, hogy milyen energikusak és élettel teliek a fiatal testvérek, milyen gyorsan megértették az igazságot és az alapelveket, és méltók voltak rá, hogy képezzék őket: ezek előtt a fiatalok előtt ott volt az egész jövő. Ugyanakkor nekem öregemberként nem tette lehetővé az egészségem, hogy feláldozzam magam Istenért, nem értettem meg túl sok igazságot, és nem igazán voltam érdemes a képzésre. Ezen felül még beteg is voltam, és a testem bármikor megadhatta magát. Isten bizonyára nem nézett jó szemmel egy olyan öregemberre, mint én, és nem volt egyértelmű, hogy jó rendeltetési helyem lesz-e. Bárcsak húsz évvel fiatalabb lennék, és teljesen annak tudnám szentelni magam, hogy feláldozom magam Istenért! Minél többet gondolkodtam, annál rosszabbul éreztem magam, nagyon levert voltam. Mintha egy kő nehezedett volna a mellkasomra, olyan szorítást érzetem, hogy alig tudtam lélegezni. Annyira megviselt az áthelyezés, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam egész éjjel.

Másnap pont volt egy összejövetel az öntözőmunkásoknak, és láttam, amikor a felügyelő, Csao Liang elhajtott a házam előtt. Ez a látvány olyan volt, mintha gyomorszájon ütöttek volna. Ha nem helyeztek volna át, most én is oda tartanék vele, de ez a hajó már elment. Miért kellett öregnek és betegnek lennem? Amikor ezeken gondolkodtam, nagy űrt éreztem magamban, és nem tudtam, hogyan tovább. Csak ültem ott tétlenül a székemen, és az eget bámultam az ablakon át. Azt gondoltam, hogy hívőként nem voltak jók a kilátásaim, és nem volt rá remény, hogy belépjek Isten királyságába. Minél többet gondolkodtam, annál rosszabbul éreztem magam, és elkezdtek záporozni a könnyeim. Ezért Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Nem voltam képes igazából alávetni magam, és elfogadni ezt az álthelyezést. Tudom, hogy ez lázadás Ellened, és ez elborzaszt Téged. Ó, Istenem! Kérlek, vezess engem, hogy megismerjem és alávessem magam.” Később Csao Liang látta, hogy rossz állapotban vagyok, és felolvasott egy passzust Isten szavaiból. „Tanuld meg alávetni magad, ha átalakul a kötelességed. Miután egy ideig képzésben részesültél az új kötelességed terén és eredményeket értél el a teljesítésében, rá fogsz jönni, hogy alkalmasabb vagy e kötelesség teljesítésére, és felismered, hogy hiba volt a saját preferenciáid alapján választani kötelességeket. Vajon ez nem oldja meg a problémát? A legfontosabb az, hogy Isten háza nem az emberek preferenciái alapján oszt be embereket bizonyos kötelességek teljesítésére, hanem annak alapján, amit a munka megkíván, és annak alapján, hogy eredményekhez vezet-e az, ha valaki teljesíti az adott kötelességet. Mondanátok azt, hogy Isten házának az egyéni preferenciák szerint kellene beosztani a kötelességeket? A személyes preferenciák kielégítésének feltétele alapján kellene kiválasztani kötelességekre embereket? (Nem.) Ezek közül melyik felel meg azoknak az alapelveknek, amelyekkel Isten háza hadra fogja az embereket? Melyik felel meg az igazságalapelveknek? Az, ha az Isten házában elvégzendő munka kívánalmai, valamint a kötelességüket teljesítő emberek eredményei szerint választanak ki embereket. Vannak bizonyos hobbijaid és érdeklődési köreid, és némileg vágysz a kötelességeid teljesítésére, de vajon a vágyaid, az érdeklődési köreid és a hobbijaid elsőbbséget élveznek Isten háza munkájával szemben? Ha makacsul azt mondogatod: »El kell végeznem ezt a munkát; ha nem engedik meg nekem az elvégzését, akkor nem akarok élni, nem akarom teljesíteni a kötelességemet. Ha nem engedik meg nekem ennek a munkának az elvégzését, akkor semmi más megtételére nem lesz meg bennem a lelkesedés, és nem is fogok megtenni minden tőlem telhető erőfeszítést« – vajon ez nem azt mutatja, hogy gond van a hozzáállásoddal, ami a kötelesség teljesítését illeti? Nem hiányzik ebből teljesen a lelkiismeret és az értelem? A saját személyes vágyaid, érdeklődései köreid és hobbijaid kielégítése végett nem átallod befolyásolni és hátráltatni a gyülekezet munkáját. Vajon ez összhangban van az igazsággal? Hogyan kezelje az ember azokat a dolgokat, amelyek nincsenek összhangban az igazsággal? Némelyek azt mondják: »Az embernek a kollektív én érdekében fel kell áldoznia az egyéni ént.« Így van? Ez az igazság? (Nem.) Miféle kijelentés ez? (Sátáni téveszme.) Ez egy megtévesztő, félrevezető és csalóka kijelentés. Ha a kötelességeid teljesítésére vonatkoztatod ezt a mondatot: »az embernek a kollektív én érdekében fel kell áldoznia az egyéni ént« – akkor szembeszegülsz Istennel és káromlod Őt. Ez miért káromolja Istent? Azért, mert Istenre erőlteted a saját akaratod, ami istenkáromlás! Megpróbálod Isten tökéletesítésére és áldásaira cserélni a személyes áldozatodat; az a szándékod, hogy alkut köss Istennel. Istennek nincs szüksége rá, hogy bármit is feláldozz magadból; Isten azt követeli meg, hogy az emberek gyakorolják az igazságot és elhagyják a hús-vér testet. Ha nem tudod gyakorolni az igazságot, akkor fellázadsz Isten ellen és ellenállsz Neki. Elégtelenül teljesítetted a kötelességed, mert helytelenek voltak a szándékaid, tévesek voltak a dolgokra vonatkozó nézeteid, a kijelentéseid pedig teljes mértékben ellentmondtak az igazságnak. Isten háza azonban nem fosztott meg téged a kötelesség teljesítésének jogától; csupán módosított a kötelességeiden, mert erre nem voltál alkalmas, és egy olyan kötelességet bízott rád, amelyre alkalmas vagy. Ez teljesen normális és könnyen érthető. Az embereknek helyén kell kezelniük ezt a dolgot” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs pozíció, és nincs remény az áldások elnyerésére). A passzus felolvasása után Csao Liang így vállalt közösséget: „Amikor Isten háza áthelyez valakit, az nem fosztja meg őt a lehetőségtől, hogy elvégezze a feladatát és megmeneküljön, ez csupán észszerű intézkedés a gyülekezet szükségleteit szem előtt tartva. Egy ideje rosszul érzed magad, előrehaladottabb korban vagy, magas a vérnyomásod. Ha történne veled valami, miközben mész a kötelességedet teljesíteni, vagy a különböző összejövetelekre, nemcsak a gyülekezetnek lenne rossz, hanem neked is. Az a legjobb, ha visszatérsz az otthoni gyülekezetedhez, és ott végzed a kötelességed. Először vessük alá magunkat, fogadjuk el Istentől, és tanuljunk a leckéből.” Nagyon elszégyelltem magam Csao Liang közössége után. Hiába hittem olyan régóta Istenben, továbbra sem vetettem alá magam a legkevésbé sem. Szerettem az öntözői kötelességemet, és olyan lelkes voltam, mint a fiatalok, de mivel már elmúltam hatvanéves, megbetegedtem, nem volt annyi energiám, olyan jó memóriám és képességem új dolgokat tanulni, mint nekik. Ha megengednék, hogy folytassam az öntözést, az negatívan befolyásolná az újonnan érkezők öntözésének eredményeit. A gyülekezet egy testhezállóbb kötelességet bízott rám, tekintve a munkám eredményeit és az egészségügyi problémáimat. Észszerűen kellett viselkednem, el kellett fogadnom és alá kellett vetnem magam ennek. Tehát Istenhez imádkoztam, mondván: hajlandó vagyok alávetni magam az Ő elrendezéseinek, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy teljesítsem az új kötelességemet. Később azon kezdtem tűnődni, hogy miért nem vetettem alá magam, amikor áthelyeztek? Miért lettem olyan lehangolt? A keresésem során Isten szavainak erre a passzusára bukkantam: „A testvérek között vannak idős emberek is, akik 60 fölöttiek és 80-90 év körüliek, és akik előrehaladott koruk miatt szintén nehézségeket tapasztalnak. Az ő gondolkodásuk az életkoruk ellenére nem feltétlenül annyira helyes vagy racionális, az elképzeléseik és nézeteik pedig nem feltétlenül egyeznek az igazsággal. Ezeknek az idős embereknek ugyanúgy vannak problémáik, és állandóan így aggódnak: »Az egészségem már nem olyan jó, és a lehetőségeim a kötelességek végzése területén korlátozottak. Vajon emlékezni fog rám Isten, ha csak ezt az aprócska kötelességet teljesítem? Néha megbetegszem, és szükségem van arra, hogy valaki gondoskodjon rólam. Amikor nincs, aki gondoskodjon rólam, nem vagyok képes ellátni a kötelességemet, mit tehetnék hát? Idős vagyok, nem emlékszem Isten szavaira, amikor olvasom azokat, és nehéz megértenem az igazságot. Amikor a közösségben az igazságot szólom, zavarosan és logikátlanul beszélek, és nincsenek olyan tapasztalataim, amelyeket érdemes lenne megosztanom. Öreg vagyok, és nincs elég energiám, a látásom nem valami jó, és már nem vagyok erős. Számomra minden nehéz. Nemcsak, hogy nem tudom teljesíteni a kötelességemet, de könnyen elfelejtek és elrontok dolgokat. Néha összezavarodom, és problémákat okozok a gyülekezetnek és a testvéreimnek. Szeretnék üdvösségre jutni és az igazságra törekedni, de ez nagyon nehéz. Mit tehetek?« Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, nyugtalankodni kezdenek, és azt gondolják: »Hogy lehet, hogy csak ennyi idősen kezdtem el hinni Istenben? Hogyhogy nem vagyok olyan, mint azok, akik a 20-as és 30-as éveikben járnak, vagy mint azok, akik a 40-es és 50-es éveikben? Hogyhogy csak most találkoztam Isten munkájával, amikor ilyen idős vagyok? Nem arról van szó, hogy rossz a sorsom; legalább most találkoztam Isten munkájával. A sorsom jó, és Isten jó volt hozzám! Csak egy dolognak nem örülök, éspedig, hogy túl öreg vagyok. Nem túl jó a memóriám, és az egészségem sem, de a szívem erős. Csak a testem nem akar engedelmeskedni, és elálmosodom, miután egy ideig hallgatok az összejöveteleken. Néha behunyom a szemem, hogy imádkozzak, és elalszom, az elmém pedig elkalandozik, amikor Isten szavait olvasom. Egy kevés olvasás után álmos leszek, elbóbiskolok, és a szavak nem mélyülnek el bennem. Mit tehetnék? Képes vagyok-e még ilyen gyakorlati nehézségek mellett is törekedni az igazságra és megérteni azt? Ha nem, és ha nem vagyok képes az igazságalapelvek szerint gyakorolni, akkor nem lesz-e hiábavaló az egész hitem? Nem maradok-e le az üdvösségről? Mit is tehetnék? Annyira aggódom! Ebben a korban már semmi sem fontos. Most, hogy már hiszek Istenben, nincs többé semmi gondom, vagy bármi, ami miatt aggódjak, a gyermekeim felnőttek, és nincs szükségük többé arra, hogy gondozzam vagy neveljem őket, a legnagyobb vágyam az életben, hogy az igazságra törekedjek, teljesítsem a teremtett lény kötelességét, és a hátralevő éveimben végül elérjem az üdvösséget. Most azonban a jelenlegi helyzetemet tekintve, homályosan látok a korom miatt, zavaros az elmém, rossz az egészségem, nem tudom jól teljesíteni a kötelességemet, és néha problémákat okozok, amikor próbálok minél többet tenni, úgy tűnik, hogy nem lesz könnyű számomra az üdvösség elérése.« Újra meg újra átgondolják ezeket a dolgokat, nyugtalanná válnak, majd azt gondolják: »Úgy tűnik, hogy a jó dolgok mindig csak a fiatalokkal történnek, nem az öregekkel. Úgy látszik, hogy bármilyen jók is a dolgok, én már nem fogom tudni élvezni azokat.« Minél többet gondolkodnak ezeken, annál inkább bosszankodnak, és annál nyugtalanabbak lesznek. Nemcsak aggódnak maguk miatt, hanem sértődöttek is. Ha sírnak, úgy érzik, nem igazán érdemes sírni, ha pedig nem sírnak, akkor ez a fájdalom és sérelem mindig velük marad. Mit kellene tehát tenniük? Vannak különösen olyan idős emberek, akik teljes idejükkel Istennek akarják áldozni magukat, és teljesíteni a kötelességüket, de fizikailag nincsenek jól. Néhányuknak magas a vérnyomása, másoknak magas a vércukorszintje, másoknak gyomor-bélrendszeri problémáik vannak, és fizikai erejük nem tud lépést tartani a kötelességük követelményeivel, ezért idegeskednek. Látják a fiatalokat, akik képesek enni és inni, futni és ugrálni, ezért irigykednek. Minél inkább látják, hogy a fiatalok ezt teszik, annál inkább elkeserednek, és azt gondolják: »Én is jól akarom végezni a kötelességemet, az igazságra akarok törekedni, megérteni és gyakorolni azt, de miért olyan nehéz ez? Olyan öreg és fölösleges vagyok! Vajon Istennek nem kellenek az öregek? Tényleg fölöslegesek az öregek? Hát nem érhetjük el az üdvösséget?« Szomorúak és képtelenek boldogok lenni, bárhogy is gondolkodnak erről. Nem akarnak lemaradni egy ilyen csodálatos időszakról és nagyszerű lehetőségről, de nem képesek teljes szívvel és lélekkel feláldozni magukat és teljesíteni a kötelességüket, mint a fiatalok. Ezek az idős emberek koruk miatt mély bánatba, szorongásba és aggodalomba merülnek. Minden alkalommal, amikor valamilyen problémával, kudarccal, nehézséggel vagy akadállyal találkoznak, a korukat hibáztatják, sőt, gyűlölik és nem szeretik magukat. De minden hasztalan, nincs megoldás, és nincs kiút számukra. Lehetséges-e, hogy tényleg nincs kiút számukra? Van-e valamilyen megoldás? (Az idős embereknek is teljesíteniük kell a kötelességeiket, amennyire képesek.) Ugye, elfogadható, hogy az idős emberek teljesítsék a kötelességeiket, amennyire képesek rá? Vajon az idősek már nem törekedhetnek az igazságra a koruk miatt? Vajon nem képesek megérteni az igazságot?” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan törekedjünk az igazságra? (3.)). Isten hangot adott minden idős ember belső gondolatainak. Az idősek is mindig fel akarják magukat áldozni Istenért, de a testük nem bírja. Nincs energiájuk vagy emlékezőtehetségük úgy tanulni, mint a fiataloknak, így csak azokat a kötelességeket tudják elvégezni, amikre képesek, de aggódnak, hogy túl keveset tesznek, és Isten nem fog rá emlékezni. És mivel előrehaladott korúak, rossz a látásuk, és így nem képesek megérteni túl sok igazságot, levertté, nyugtalanná válnak, és aggódnak a jövőjükkel és rendeltetési helyükkel kapcsolatban. Éppen abban a fajta állapotban voltam, amit Isten leleplezett. Láttam, hogy a legtöbben, akiket Isten házában képeznek, fiatalok, jó képességűek, energikusak, és gyorsan tanulnak, míg én sokkal idősebb voltam, és annak ellenére, hogy megvolt bennem a hajlandóság a kötelességteljesítésre, az energiám és a memóriám nem volt a fiatalokéhoz hasonlítható. A fiatalok még mindig tele voltak energiával, miután teljesítették a kötelességeiket, és át tudták tekinteni a munkájukban jelentkező problémákat és eltéréseket, valamint a gyakorlás útját is, miközben nekem korán le kellett feküdnöm. Néha, amikor a testem nem bírta a terhelést, másokat kellett megkérnem, hogy öntözzék az újonnan érkezőket helyettem. Amikor a felügyelők a hasznos alapelvekről és módszerekről vállaltak közösséget, a fiatalabbak rögtön megértették ezt, és alkalmazták mindenre a kötelességeikben, míg nekem sokkal tovább tartott, hogy megértsem. A fiatalabb testvérekkel összehasonlítva a kötelességteljesítés sokkal nagyobb teher volt számomra. Nagyon boldogtalan voltam a helyzet miatt, és magamat okoltam a koromért, és hogy nem vagyok képes elég jól teljesíteni a kötelességemet. Még ha követtem is az igazságot, nem értettem meg túl sokat, és Istennek ez bizonyára nem tetszett. Istent félreértve éltem, és képtelen voltam nem aggódni a jövőbeli rendeltetési helyem miatt. Rájöttem, hogy az időseknek és fiataloknak talán nem ugyanannyi az energiája és ugyanolyan a memóriája, de ugyanolyanok, ha a romlott beállítottságukról van szó. A fiatalok és az idősek ugyanolyan arrogánsak. A fiatalok és az idősek ugyanolyan önzőek. Ha egy Isten által felállított helyzettel találjuk magunkat szembe, ami nem tetszik nekünk, mind feltárjuk lázadó beállítottságunkat. Képtelenek vagyunk alávetni magunkat Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Mindig magunkkal törődünk először a saját érdekeinket érintő ügyekben, és felfedjük önző, hitvány, romlott beállítottságunkat. Az időseket és a fiatalokat egyaránt mélyen megrontotta a Sátán. Mindannyiunknak önreflexiót kell folytatnunk, el kell fogadnunk Isten szavainak ítéletét és fenyítését, és keresni kell az igazságot, hogy feloldjuk romlottságunkat. Azt gondoltam, hogy a korom és a munka, amit a kötelességembe fektettem mind olyan kritérium, ami alapján Isten eldönti, hogy kapjak-e dicséretet. Azt hittem, hogy Isten egyszerűen nem szereti az időseket, és kicsi az esélyem, hogy megmeneküljek. A nézeteim és elképzeléseim annyira abszurdak voltak! Most már tudom, hogy alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, a lehető legjobban teljesíteni a kötelességemet, koncentrálnom az önreflexióra és önmagam megismerésére, valamint törekedni a beállítottságom átalakítására a kötelességemben, mivel ez áll összhangban Isten akaratával. Miután erre rájöttem, egyfajta tisztánlátást nyertem.

Egy reggel a lelki áhítatok alatt ráakadtam egy passzusra Isten szavaiból, ami mély benyomást tett rám, és segített jobban megérteni Isten akaratát. „Vajon Isten házában, és amikor az igazságról van szó, az idősek különleges csoportot alkotnak? Nem. Az életkor lényegtelen, amikor az igazságról van szó, ugyanúgy, mint amikor a romlott beállítottságodról, a romlottságod mélységéről, és arról van szó, hogy alkalmas vagy-e arra, hogy törekedj az igazságra, hogy el tudod-e érni az üdvösséget, vagy hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy megmenekülj. Hát nem így van? Már oly sok éve beszélünk az igazságról, de soha nem beszéltünk különböző igazságokról az emberek különböző életkorának megfelelően. Az igazságot soha nem hirdettük kizárólag a fiataloknak vagy az időseknek, a romlott beállítottságokat sem tártuk fel ilyen módon, és azt sem mondtuk, hogy az idős koruk, merev gondolkodásuk és az új dolgok befogadására való képtelenségük miatt a romlott beállítottságuk természetesen csökken és megváltozik – ezt soha nem mondtuk. Soha egyetlen igazságot sem tárgyaltunk kifejezetten az emberek életkorának megfelelően, vagy az idősek kizárásával. Az idősek nem egy különleges csoportot képeznek a gyülekezetben, Isten házában vagy Isten előtt, hanem ugyanolyanok, mint bármely más korosztály. Nincs bennük semmi különleges, csupán annyi, hogy egy kicsit tovább éltek, mint mások, hogy néhány évvel korábban érkeztek erre a világra, mint mások, a hajuk egy kicsit őszebb, mint másoké, és a testük egy kicsit korábban öregedett meg, mint másoké; ezeken kívül nincs különbség” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan törekedjünk az igazságra? (3.)). Isten szavai által megtudtam, hogy Isten házában az időseket nem kell elkülöníteni. Ők csupán egy kicsit idősebbek, kicsit jobban el vannak használódva. Talán nincs meg bennük a fiatalok energiája és életereje, lehet, hogy vannak betegségeik, de az igazság előtt nincsenek életkori különbségtételek. Amikor Isten kifejezi a szavait, és végzi az utolsó napokbeli ítélő munkáját, nem tesz különbséget a fiatalok és idősek között. Mind az idősebbeket, mind a fiatalokat mélyen megrontotta a Sátán, és mindnyájuknak szükségük van Isten üdvösségére. Azt, hogy valaki megmenekül-e, vagy sem, nem az életkora határozza meg, vagy az, hogy milyen kötelességet teljesít; a kulcs az, hogy az igazságra törekvés útját járják-e. Ezt Isten igaz természete dönti el. A szekuláris világban az idősebb dolgozókat gyakran rossz szemmel nézik. Az emberek lassú felfogásúnak, gyengének találják őket, akik már nem képesek értéket létrehozni, így a legtöbb főnök a fiatal munkásokat kedveli az idősekkel szemben. Én Istent a hitetlenek elképzelései szerint határoltam körül, azt gondolva, hogy csak mert a fiatal testvérek sok kötelességet el tudnak látni, és sok mindenhez hozzájárulnak, nekik van a legjobb esélyük a megmenekülésre, míg az idősebbek jelentéktelen kötelességeket teljesítenek, és kevés dolgot végeznek, ezért nem állnak Isten kegyeiben, és kicsi az esélyük, hogy Isten megmenti őket. Nem értettem meg Isten igaz természetét, és a saját elképzeléseim és képzelgéseim alapján ítéltem Őt meg. Ez Isten káromlása volt! Isten házát az igazság uralja, Isten minden ember tetteit az igazság alapján értékeli. Mint annak a nővérnek az esete, aki fiatal és okos volt, vezetőként szolgált, de megsértette a munkarendet, megszakította és megzavarta a gyülekezet munkáját, valamint megbosszulta és elnyomta azokat, akik javaslatokat tettek neki. Végül gonosz embernek bélyegezték, és kizárták a gyülekezetből. De ismertem egy jóval idősebb nővért is, aki tanulatlan volt és átlagos képességű, de következetesen teljesítette a kötelességét. Igaz hite volt Istenben, és hűségesen végezte a kötelességét. Az idősebb testvérek talán nem olyan életerősek, és nincs jó memóriájuk, de a lehető legjobban végzik a kötelességeiket, az önreflexióra és saját maguk megismerésére koncentrálnak, és a beállítottságuk átalakítására törekednek a kötelességeikben. Őket is részesítheti dicséretben Isten, és lehet esélyük a megmenekülésre. Arra is rájöttem, hogy az öregedés egy természetes és megváltoztathatatlan folyamat, amit eleve elrendelt Isten, tehát alá kell magam vetni ennek, és azokat a kötelességeket elvégezni, amiket az adott életkorban megkaphatok. Tulajdonképpen amíg a megfelelő hozzáállással rendelkezem, és arra koncentrálok, hogy az igazságot keressem az új kötelességemben, akkor vajon nem nyerhetem el én is Isten megvilágosítását és vezetését? Vajon nem ismerhetem meg a romlottságomat és hiányosságaimat? Vajon nem törekedhetek továbbra is az igazságra? Isten nem fosztott meg a jogomtól, hogy végezzem a kötelességemet és elérjem az üdvösséget, és még kevésbé kezelt másként a korom miatt. De én hálátlan voltam Istennel szemben, sőt, tévesen azt hittem, hogy nem szereti az időseket, dacolva az ő elrendezéseivel és vezénylésével. Teljesen elment az eszem! Amikor ráébredtem minderre, lelkiismeret-furdalásom támadt. Nem lázadhatok tovább Isten ellen, és nem érthetem Őt félre, félre kellett tennem a félelmeimet és aggodalmaimat, és jól végezni az új kötelességemet, hogy ne hátráltassam a gyülekezet munkáját.

Ezután azon kezdtem tűnődni, hogy annak ellenére, hogy tudtam, a kötelességnek semmi köze az áldásokhoz vagy a balszerencséhez, mégis aggódni kezdtem a rendeltetési helyemen, miután olyan kötelességet osztottak rám, amivel elégedetlen voltam. Mi volt a problémám forrása? Az egyik összejövetelen a testvérek két passzust olvastak fel nekem Isten szavaiból, és az Ő szavai által beazonosítottam a problémám forrását. „Minden romlott ember önmagának él. Aki bírja, marja, ördög vigye az utolsót – ez az emberi természet summája. Az emberek a maguk érdekében hisznek Istenben; amikor elhagynak dolgokat, és áldozatot hoznak Istenért, azért teszik, hogy áldásban részesüljenek, és amikor hűségesek Hozzá, az is a jutalom reményében történik. Összességében tehát mindent az áldás, a megjutalmazás és a mennyek országába való belépés céljából tesznek. A társadalomban az emberek a maguk javáért dolgoznak, Isten házában pedig azért végeznek el egy-egy kötelességet, hogy áldást nyerjenek. Az áldások elnyerése végett adnak fel mindent és képesek sok szenvedést is elviselni: nincs ennél jobb bizonyíték az ember sátáni természetére” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Mielőtt a kötelességeik teljesítése mellett döntenének, az antikrisztusok szíve mélyén buzognak az elvárások – a kilátásaik, áldások, jó rendeltetési hely, sőt, még egy korona tekintetében is. Maximális önbizalmuk van. Ilyen szándékokkal és ambíciókkal jönnek Isten házába, hogy teljesítsék a kötelességeiket. Akkor vajon a kötelességük teljesítésében benne van az Isten által megkövetelt őszinteség, hamisítatlan hit és hűség? Ezen a ponton még nem látható a hamisítatlan hűségük, hitük, avagy őszinteségük, mivel a kötelességeik vállalása előtt teljességgel ügyletekben gondolkodnak, ők döntenek a kötelességeik teljesítéséről, érdekektől hajtva, vakamint túláradó ambícióikhoz társuló előfeltételeik és vágyaik alapján. Mi az antikrisztusok szándéka a kötelességeik teljesítésével? Az, hogy alkut kössenek, hogy csereberéljenek. Elmondható, hogy ezekhez a feltételekhez kötik a kötelesség teljesítését: »Ha teljesítem a kötelességemet, akkor áldásokat kell nyernem, és jó rendeltetési helyet kell kapnom. El kell nyernem mindazon áldásokat és előnyöket, amelyekről Isten azt mondta, hogy elő lettek készítve az emberiség számára. Ha nem tudom elnyerni ezeket, akkor nem fogom teljesíteni ezt a kötelességet.« Ilyen szándékokkal, ambíciókkal és vágyakkal jönnek Isten házába, hogy teljesítsék a kötelességeiket. Némileg őszintének tűnnek, és persze ami az új hívőket illeti, akik épp csak elkezdenek kötelességeket teljesíteni, náluk ez lelkesedésnek is nevezhető. Azonban ebben nincs hamisítatlan hit vagy hűség, csupán bizonyos fokú lelkesedés. Ez nem nevezhető őszinteségnek. Az antikrisztusok hozzáállásából ítélve, amikor ily módon teljesítik a kötelességeiket, ez teljességgel ügylet alapú, és tele van olyan előnyökre irányuló vágyakkal, amilyen az áldásokban részesülés, a mennyek országába való belépés, a korona elnyerése, valamint a jutalmakban részesülés” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Isten szavainak kinyilatkoztatása által megértettem, hogy nem különbözöm az antikrisztusoktól, és hogy csak azért hittem, és csak azért teljesítettem a kötelességemet, hogy áldásokat nyerjek, és beléphessek Isten királyságába. Mielőtt Istenbe helyeztem a hitemet, olyan sátáni mérgek szerint éltem, mint „aki bírja, marja, ördög vigye az utolsót”, „a kisujjadat se mozdítsd jutalom nélkül”. Azt hittem, hogy helyes és megfelelő volt a saját érdekeimet nézni. Ameddig valami az érdekemet szolgálta, megtettem, függetlenül attól, hogy mennyit szenvedtem, vagy milyen árat kellett fizetnem. Miután elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, azt hallottam, hogy örök életet nyerhetek és beléphetek Isten királyságába, ha feláldozom magam Istenért és elvégzem a kötelességem. Látva, hogy ezt a nagy áldást nem lehet pénzen vagy értéktárgyakkal megvásárolni, elhagytam a családomat, otthagytam az állásom, és elkezdtem követni Istent és végezni a kötelességemet. Amikor Isten háza az öntözés kötelességét bízta rám, azt gondoltam magamban: az öntözői kötelesség során sokat olvashatok Isten szavaiból, és sok esély nyílik az igazságról való közösségvállalásra, mindez jó esélyt biztosítana nekem, hogy elnyerjem az igazságot és elérjem az üdvösséget. Így volt motivációm, hogy jól végezzem a kötelességem, azt remélve, hogy elérhetem az üdvösséget, és beléphetek Isten királyságába. Ugyanolyan volt a hozzáállásom a kötelességemhez, mint egy antikrisztusnak. Csak azért végeztem el, hogy áldásokat nyerjek, és alkudoztam Istennel. Istent ez bizonyosan elborzasztotta. Nagyon lelkes voltam a kötelességemben, de gyengélkedtem, és fiatalabb sem lettem. Egyszerűen nem volt annyi energiám, erőm és olyan memóriám, mint a fiataloknak, sőt, mások segítségére szorultam a kötelességteljesítésben. Csak lelassítanám a munkát, ha tovább folytatnám az öntözést, és befolyásolnám az eredményét. Ha lenne egy kis önismeretem és eszem, nem ragaszkodnék az áldások iránti vágyamhoz, és helyet adnék a fiatalabb testvéreknek. Ez előnyös lenne a gyülekezeti munkára nézve. De én csak az áldások elérésére gondoltam. A kötelességet, amit Isten adott nekem, arra használtam, hogy kielégítsem az áldások iránti vágyamat. Amikor nem láttam reményt az áldások elérésére az új kötelességemben, nem vetettem alá magam, félreértettem Istent, sőt hibáztattam Őt. Hogyan tekinthetnének így olyannak, aki valóban aláveti magát Istennek, és hisz Benne? Olyan sátáni mérgek szerint éltem, mint „aki bírja, marja, ördög vigye az utolsót”, minden helyzetben először azt néztem, hogy profitálhatok-e belőle, vagy áldásokhoz juttat-e, az igazság elé helyezve a saját érdekeimet. Egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját, csak a saját érdekeimre gondoltam. Az, hogy Isten kiválasztott, hogy oly sokat élvezhettem a szavai öntözéséből és ellátásából hívőként töltött éveimben, hogy megértettem egyes igazságokat, és képes voltam teremtett lényként elvégezni a kötelességemet, az mind Isten hatalmas kegyelme volt. Mégsem mondtam köszönetet Istennek, és nem gondoltam arra, hogyan viszonozhatnám a szeretetét. Ha valami nem a szájam íze szerint történt, félreértettem és hibáztattam Istent. Teljesen elment az eszem! Hála Istennek, hogy időben leleplezett, különben, ha továbbra is ezt az üzletelő hozzáállást tanúsítanám a kötelességem iránt, nemcsak hogy nem nyerném el az igazságot, és nem érném el az üdvösséget, de Isten megvetne és ki is rekesztene. Miután minderre ráébredtem, lelkiismeret-furdalásom lett, és szemrehányásokat tettem magamanak, s ezért így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Sok éve követlek, de a legkisebb mértékben sem vetettem magam alá Neked, és félreértettem az akaratod. A kötelességet, amit teremtett lényként el kell végeznem, alkualapnak tekintettem cserébe az áldásokért. Mennyire megvethetted ezt! Ó, Istenem! Kész vagyok megbánni Előtted a bűneimet, kérlek, vezess, hogy a Te szavaid szerint élhessek!”

A lelki áhítatok során rábukkantam Isten szavainak egy passzusára, amely megmutatta a gyakorlás útját. „Az idős embereknek, amíg élnek, még inkább kell törekedniük az igazságra, az életbe való belépésre, és harmonikusan együtt kell működjenek a testvérekkel, hogy teljesítsék kötelességüket; csak így fejlődhet az érettségük. Az időseknek egyáltalán nem szabad azt feltételezniük magukról, hogy mások fölött állnak, sem az öregségüket fitogtatniuk. A fiatalok mindenféle romlott beállítottságot mutathatnak, akárcsak te; a fiatalok mindenféle bolondságot tehetnek, akárcsak te; a fiatalok elképzeléseket dédelgetnek, ahogyan az idősek is; a fiatalok lázadhatnak, ahogyan az idősek is; a fiatalok antikrisztusi beállítottságot tanúsíthatnak, ahogyan az idősek is; a fiataloknak vad ambícióik és vágyaik vannak, akárcsak az időseknek, a legcsekélyebb különbség nélkül; a fiatalok rendbontást és zavart okozhatnak, és eltávolíthatják őket az egyházból; ugyanez a helyzet az idősekkel is. Tehát azon kívül, hogy jól végezzék a kötelességüket a képességeik szerint, még sok mindent tehetnek. Hacsak nem vagy ostoba, tébolyult, és nem vagy képes megérteni az igazságot, és hacsak nem vagy képtelen gondoskodni magadról, akkor sok minden van, amit meg kell tenned. Éppen úgy, mint a fiatalok, törekedhetsz az igazságra, keresheted az igazságot, és gyakran kell Isten elé járulnod, hogy imádkozz, keresd az igazságalapelveket, törekedj arra, hogy teljes mértékben Isten szavai szerint szemléld az embereket és a dolgokat, azok szerint cselekedj, az igazságot mércédnek tekintve. Ezt az utat kell követned, és nem kell, hogy bánatot, szorongást vagy aggodalmat érezz azért, mert öreg vagy, mert sok betegséged van, vagy mert a tested öregszik. A bánat, szorongás és aggodalom érzése nem helyes – ezek irracionális megnyilvánulások” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan törekedjünk az igazságra? (3.)). Isten szavain keresztül megtanultam, hogy mindegy milyen kötelességet szab ki nekem a gyülekezet, Istennek az az akarata, hogy az igazságot keressem a kötelességemen keresztül, az igazságot arra használjam, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat, az alapelvek szerint gyakoroljam a kötelességemben az ügyek intézését, és végül rálépjek az üdvösség útjára. Azon kívül, hogy minden tőlem telhetőt megteszek a kötelességemben, elmélkedem a romlottság bármely megnyilvánulásán, amikor csak tudok, és tapasztalati tanúságtételi cikkeket írok. Amikor testvérekkel találkozom, megvitatjuk, milyen elképzeléseik vannak az újonnan érkezőknek, és azokról a dolgokról vállalok közösséget, amit értek. Békés és nyugodt vagyok, amióta így gyakorolok. A legnagyobb tanulság ebből a tapasztalatból számomra az, hogy Isten mindenkivel méltányosan bánik. Isten mindent az igazság alapján értékel, Őt nem érdekli, hány éves vagy, vagy milyen kötelességet teljesítesz. Őt csak az érdekli, hogy az igazságra törekvés útján jársz-e. Amíg az igazságot keresed, és a helyes úton jársz, esélyed van az üdvösség elérésére. Isten a legkevésbé sem nézi rossz szemmel időseket. Amikor visszagondolok rá, hogy mennyire félreértettem Istent, mindig úgy érzem, nagyon sokkal tartozom Neki, és könnyek szöknek a szemembe. Ebben az életkorban is megvan még az esélyem, hogy fogadjam a Teremtőt, és vagyok olyan szerencsés, hogy halljam Isten hangját, részesüljek a szavai ítéletében és fenyítésében, és feláldozzam magam Érte a kötelességeimben. Hogy ez micsoda áldás! Mindegy, hogy elérem-e az áldásokat, vagy hogy mi lesz a sorsom, szorgalmasan törekszem majd az igazságra, és megteszek minden tőlem telhetőt a kötelességemben, hogy viszonozzam Isten szeretetét.