Amikor fiatal voltam, anyám és apám elmondta, hogy Isten teremtette az embert, ezért az embernek a Teremtőt imádva kell élnie. Amikor idősebb lettem, elkezdtem összejövetelekre járni. De anyámat 2017 körül kizárták. Akkoriban gonosz ember volt. Akadályozta és megzavarta a gyülekezeti munkát, de makacsul nem volt hajlandó bűnbánatot tartani, ezért kizárták. Onnantól kezdve nem támogatott annyira a hitemben. 2018-ban kezdtem el a főiskolát, és valahányszor hazamentem, vagy anyám felhívott, mindig azt mondta, hogy tanuljak keményen, és arról kérdezgetett, hogy mik a terveim a tanulmányaimmal és az életemmel kapcsolatban. Szinte soha nem említette az Istenbe vetett hitemet, ráadásul a tanulmányaim nagyon elfoglaltak, és ritkán ettem és ittam Isten szavait, így fokozatosan eltávolodtam Istentől. Gyakran éreztem magam üresnek és kimerültnek.

Egy nap, amikor 2020-ban a téli szünet alatt otthon voltam, elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból. „Isten nem csupán a születésüktől a jelenig tartó évtizedekben fizeti meg az árat minden egyes emberért. Ahogy Isten látja, te számtalanszor érkeztél meg ebbe a világba, és számtalanszor reinkarnálódtál. Ki felügyeli ezt? Isten felügyeli ezt. Te minderről semmiképp nem tudhatsz. Valahányszor ebbe a világba érkezel, Isten személyesen rendezi el számodra a dolgokat: Ő rendezi el, hány évig fogsz élni, miféle családba fogsz születni, mikor építesz majd otthont és karriert, valamint hogy mit fogsz csinálni ebben a világban, és hogyan keresed majd a kenyeredet. Isten elrendez számodra egy megélhetési módot, hogy akadálytalanul teljesíthesd küldetésedet ebben az életben. Ami pedig azt illeti, hogy mit tegyél a következő megtestesülésedben, Isten aszerint rendezi el és adja át neked azt az életet, hogy mivel kell rendelkezned és mit kell megkapnod... Isten sokszor elrendezte már számodra ezeket a dolgokat, míg végül megszülettél az utolsó napok korszakába, a jelenlegi családodba. Isten elrendezett számodra egy környezetet, amelyben hihetsz Benne, lehetővé tette, hogy meghalld az Ő hangját és visszatérj az Ő színe elé, hogy követni tudd Őt és kötelességet végezz az Ő házában. Csakis Istennek ezzel az útmutatásával éltél a mai napig. [...] Isten teljes felelősséget vállal minden újból testet öltött lélekért. Figyelmesen dolgozik, élete árát fizetve, vezérelve minden embert és elrendezve minden egyes életüket. Isten így fáradozik és így fizeti meg az árat az emberért, és mindezeket az igazságokat és ezt az életet az embernek ajándékozza. Ha az emberek nem végzik a teremtett lények kötelességét ezekben a végső napokban, és nem térnek vissza a Teremtő színe elé – ha végül, akárhány életet és generációt éltek végig, mégsem végzik jól a kötelességeiket, és nem felelnek meg Isten követelményeinek –, nem lenne akkor túl nagy a tartozásuk Isten felé? Nem lennének méltatlanok mindarra az árra, amelyet Isten fizetett? Annyira hiányozna belőlük a lelkiismeret, hogy meg sem érdemelnék az ember nevet, mert az Istennel szembeni tartozásuk túl nagy lenne. Ezért ebben az életben – nem az előző életeidről beszélek, hanem ebben az életben –, ha nem vagy képes a küldetésed kedvéért feladni a dolgokat, amelyeket szeretsz, vagy olyan külsődleges dolgokat, amilyenek az anyagi élvezetek vagy a család szeretete és öröme – ha nem adod fel a hús-vér test örömeit azon árak kedvéért, amelyeket Isten fizet érted, vagy hogy viszonozd Isten szeretetét, akkor valóban elvetemült vagy! Valójában minden árat, amelyet Istenért fizetsz, érdemes megfizetni. Ahhoz az árhoz képest, amelyet Isten fizet érted, mit számít az a kis összeg, amelyet te felajánlasz vagy feláldozol? Mit számít az a kis szenvedés, amelyet eltűrsz? Tudod, Isten mennyit szenvedett? Az a kevés, amit te szenvedsz, említésre sem méltó ahhoz képest, amit Isten szenvedett. Ráadásul azáltal, hogy most elvégzed a kötelességedet, megszerzed az igazságot és az életet, végül pedig életben maradsz és belépsz Isten királyságába. Mekkora áldás ez! Miközben Istent követed, akár szenvedsz, akár árat fizetsz, valójában Istennel együtt munkálkodsz. Bárminek a megtételét kéri tőlünk Isten, mi hallgatunk Isten szavaira, és azoknak megfelelően gyakorolunk. Ne lázadj fel Isten ellen, és ne tegyél semmit, ami elszomorítja Őt. Ahhoz, hogy Istennel munkálkodj, szenvedned kell egy keveset, bizonyos dolgokról pedig le kell mondanod és félre kell tenned őket. Fel kell adnod a hírnevet, a nyereséget, a státuszt, a pénzt és az evilági örömöket – sőt, még olyasmiket is fel kell adnod, mint a házasság, a munka és a kilátásaid a világban. Tudja Isten, hogy feladtad-e ezeket? Látja Isten mindezt? (Igen.) Mit tesz Isten, amikor látja, hogy feladtad ezeket? (Isten megvigasztalódik és elégedett lesz.) Isten nem csak elégedett lesz és azt mondja: »Az ár, amelyet megfizettem, gyümölcsöt hozott. Az emberek hajlandóak Velem együtt munkálkodni, megvan bennük ez az elhatározás, és Én megnyertem őket.« Akár elégedett Isten, akár boldog, örül vagy megvigasztalódott, Istenben nem csak ez a hozzáállás van meg. Cselekszik is, és látni akarja a munkája által elért eredményeket, máskülönben nem volna jelentősége annak, amit megkövetel az emberektől. A kegyelem, szeretet és irgalom, amelyet Isten az ember iránt mutat, nem csupán egyfajta hozzáállás – hanem tény is. Milyen tény? Az, hogy Isten beléd ülteti az Ő szavait, megvilágosítva téged, hogy láthasd, mi olyan szeretetre méltó Benne, és miről szól ez a világ, hogy a szíved megteljen világossággal, lehetővé téve, hogy megértsd az Ő szavait és az igazságot. Így, bár nem is tudsz róla, elnyered az igazságot. Isten oly sok munkát végez rajtad, nagyon is valóságos módon, képessé téve téged arra, hogy elnyerd az igazságot. Amikor elnyered az igazságot, amikor elnyered azt a legdrágább dolgot, ami az örök élet, akkor Isten szándékai megelégülnek. Isten, amikor látja, hogy az emberek az igazságra törekednek és hajlandók Vele együttműködni, boldog és elégedett. Ilyenkor egyfajta hozzáállás jellemzi Őt, és ezzel a hozzáállással indul munkába, az embert pedig jóváhagyja és megáldja. Így szól: »Megjutalmazlak téged azokkal az áldásokkal, amelyeket megérdemelsz.« És ekkor már el is nyerted az igazságot és az életet. Amikor tudással rendelkezel a Teremtőről, és elnyerted az Ő megbecsülését, továbbra is ürességet érzel majd a szívedben? Nem. Beteljesültnek érzed majd magad, és örömérzet tölt el. Hát nem ezt jelenti az, hogy az ember életének értéke van? Ez a legértékesebb és legjelentőségteljesebb élet” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Nagy jelentőségű, hogy megfizessük az árat az igazság elnyeréséért). Isten szavaiból megértettem, hogy minden, amije az embernek van, Istentől származik, hogy csak azért élünk ma, mert Isten gondoskodik rólunk, és megóv minket, és hogy az embereknek csak akkor van lelkiismeretük, és csak akkor élnek értelmes életet, ha elvégzik a teremtett lényekként rájuk háruló kötelességeiket. Hogy az utolsó napokban születtem, és elég szerencsés voltam ahhoz, hogy meghalljam Isten hangját, ezt Isten már az idők kezdete előtt eleve elrendelte, akárcsak azt a felelősséget és küldetést, amit be kell töltenem. Bár kiskorom óta követtem a szüleimet a hitben, soha nem végeztem kötelességet. Szerettem volna, amikor főiskolára kerültem, de nem tudtam elengedni a tanulmányaimat és a jövőbeli kilátásaimat. Csak az összejöveteleken vettem részt, mert ez volt az előírás, de a szívem elidegenedett Istentől. Visszagondolva, az emberek, akikkel a főiskolán kapcsolatba kerültem, szinte mind nem hívők voltak, és idővel elkezdtem elvetemült irányzatokat követni, enni, inni és szórakozni. Egyre kevesebb időt töltöttem Isten szavainak evésével és ivásával, és egyre önzőbb és csalárdabb lettem. Nem különböztem azoktól, akik nem hittek. Isten e szavaira gondoltam: „Az emberek csak akkor tudnak fejlődni az életben, ha kötelességtevés közben keresik az igazságot a problémák megoldása érdekében” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (1.)). Megértettem, hogy csak a kötelességünk végzése és Isten munkájának megtapasztalása által nyerhetjük el az igazságot, növekedhetünk az életben, és lehetünk Isten által megnyertek. Hogyan is érhetnénk el az üdvösséget, ha nem hajtjuk végre a kötelességünket, és a világi irányzatokat követjük? Ezután véletlenül hallottam egy himnuszt Isten szavaiból: „Ébredjetek, fivérek! Ébredjetek, nővérek! Az én napom nem késik; az idő élet, és az időt visszaszerezni annyi, mint életet menteni! Az idő nincs messze! Ha megbuktok a főiskolai felvételi vizsgán, akkor tanulhattok, és annyiszor ismételhetitek meg, ahányszor csak akarjátok. Az Én napom azonban nem tűr további halasztást. Emlékezzetek! Emlékezzetek! Ezekkel a hasznos szavakkal buzdítalak benneteket. A világ vége a szemetek előtt bontakozik ki, és a nagy katasztrófák gyorsan közelednek. Mi a fontosabb: az életetek, vagy az alvásotok, ételetek, italotok és ruházatotok? Eljött az idő, hogy mérlegeljétek ezeket a dolgokat” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 30. fejezet). Miután meghallgattam ezt a himnuszt, rájöttem, hogy nem sok időm van kötelességet végezni. Ha nem sikerült volna bejutnom a főiskolára, maradhattam volna még egy évet az iskolában, hogy újra vizsgázhassak. De arra, hogy Isten megmentsen minket, csak egy esélyünk van, és ha ezt elszalasztjuk, akkor örökre elveszítjük. Arra is gondoltam, hogy milyen súlyos a világjárvány, és hogy Isten gondviselése és oltalma nélkül bármikor meghalhatok. Úgy éreztem, hogy a világjárvány Isten figyelmeztetése számomra. Évekig a világi irányzatokat követtem, és annyi időt elvesztegettem, annyi lehetőséget elszalasztottam, hogy a kötelességemet végezzem, és elnyerjem az igazságot. Már nem akartam több esélyt elszalasztani. Ha nem használom ki ezt az értékes időt arra, hogy a kötelességemet végezzem, és több jócselekedettel készüljek fel, akkor el fog sodorni a katasztrófa, és akkor már késő lesz megbánni. Immár egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy végezzem a kötelességemet, és amikor a világjárvány miatti lezárások véget értek, elkezdtem az újonnan érkezők öntözését végezni.

Mivel a világjárvány még mindig tartott, online vettem részt az órákon, és nem volt túl sok, így egyszerre tudtam követni az órákat, és végezni a kötelességemet. Soha nem gondoltam volna, hogy ettől anyám boldogtalan lesz. Mert azt akarta, hogy a szabadidőmben részmunkaidős állást vállaljak. Egyik este dühösen megkérdezte tőlem: „Mondtam, hogy szerezz munkát, mit gondolsz erről?” Ezt mondtam: „Az a tervem, hogy továbbra is a kötelességemet végzem.” Nagyon mérges lett, és ezt mondta: „Nem azt kérem, hogy hagyd abba a kötelességed végzését; tudsz mellette dolgozni is. Nem szabad olyan komolyan venned a hitedet. Ne légy olyan, mint én; én mindent feladtam, és végül kitakarítottak.” Ezt gondoltam magamban: „Ha ragaszkodunk a világi dolgokhoz, miközben hiszünk Istenben, azzal nem csak megpróbáljuk mindkettőt megkapni? Ez nem őszinte hit Istenben! És az, hogy feladod a munkádat és a családodat, és hogy kitakarítottak, ez két külön dolog. Azért takarítottak ki, mert mindenféle gonoszságot tettél, és nem voltál hajlandó bűnbánatot tartani.” Így hát ezt mondtam anyámnak: „Most tanulok; ha munkát is vállalnék, hogyan lenne időm a kötelességemet végezni? Nem vállalok munkát.” Anyám erre ezt vetette a szememre: „Látom, hogy nem hallgatsz semmire, amit mondok. Nem látod, hogy csak a legjobbat akarom neked?” Ezt válaszoltam: „Minden másban hallgatok rád, csak ebben nem.” Annyira dühös lett, hogy felkapta a laptopomat, és összetörte. Úgy éreztem, igazságtalanság ért, és nem értettem, miért tört ki ilyen dührohamban. Ezután, ahányszor el akartam menni egy összejövetelre, vagy végezni akartam a kötelességemet, anyám feladatokkal látott el. Néha elrohantam otthonról, mire ő dühös lett rám, és leszidott.

Egy nap ezt kérdezte tőlem: „Mik a terveid a jövőre nézve?” Így válaszoltam: „Úgy döntöttem, hogy Isten házában végzem a kötelességemet.” Látta, hogy a kötelességemet helyezem előtérbe, ezért szigorú arckifejezéssel ezt mondta: „Ennyi éven át neveltelek, és semmi jó nem lett belőle. Jobban jártam volna, ha kutyát tartok. Ha a kutyát megetetném, legalább csóválná a farkát. Mit kaptam cserébe azért a sok erőfeszítésért és az érted hozott áldozatért? Menj el! Menj, ahová csak akarsz! Nem akarok élősködőt ebben a házban!” Mikor ezt hallottam, megdöbbentem, és ezt gondoltam: „Én csak hiszek Istenben; semmi rosszat nem tettem, és mégis ki akarsz rúgni.” Az anyám így folytatta: „Ha kitartasz a hited és a kötelességed végzése mellett, ez a család szét fog esni. Attől a naptól kezdve nekem nem lesz lányom, és neked nem lesz anyád. Akkor a semmiért neveltelek fel.” Amikor ezt mondta, nagyon megbántva éreztem magam, hogy ez igazságtalanság, és erre gondoltam: „Anyám régen hitt Istenben; nem kellene támogatnia engem? Miért akadályoz engem?” Úgy éreztem, hogy két út van előttem: az Istenben való hit útja, mely a kötelességem végzésével és az anyámmal való kapcsolatom befejezésével jár, és az az út, amelyre lépve kielégítem a ragaszkodásomat, elárulom Istent, és nem leszek képes többé a kötelességemet végezni. Mintha a szívem kettéhasadt volna. Olyan mély ragaszkodást éreztem anyám iránt. Egész életemben nagyon szeretett engem. Megvonta magától a jó ételeket és az új ruhákat, és nekem adta a legjobb dolgokat. Számomra ő volt a legfontosabb személy. De Istent sem hagyhattam el. Isten az életet adta nekem. Isten volt az, aki miatt lélegezni tudtam, aki gondoskodott rólam, és gyerekkoromban megóvott. Az egészségem soha nem volt túl jó, és gyakran voltam beteg. Isten gondviselése és oltalma nélkül már régen meghaltam volna, és ma nem lennék itt. Ha elhagynám anyámat, legalább élni tudnék. De ha elhagynám Istent, nem válnék csak egy két lábon járó hullává? Mi értelme lenne akkor az életnek? Tudtam, hogy az Istenben való hitet kell választanom, de ha ezt a döntést hozom, akkor vajon nem anya nélkül leszek a jövőben? Akkor nem lesz többé szerető, kedves családom. Annyira nagy nyomást helyezett rám az anyám. Miért lehet csak az egyik vagy a másik? Miért kellett meghoznom ezt a döntést? Ekkor eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza, amelyet korábban olvastam. „Isten emberekben végzett munkája minden lépését illetően kívülről úgy tűnik, mintha emberek közti interakciókról lenne szó, mintha emberi elrendezésből vagy emberek általi zavarásból születne. A színfalak mögött azonban a munka minden lépése és minden történés egy-egy fogadás, amelyet a Sátán tesz Isten előtt, és amely szükségessé teszi, hogy az emberek szilárdan álljanak Isten mellett való bizonyságtételükben. Vegyük például Jób próbatételét: a színfalak mögött a Sátán fogadott Istennel, a Jóbbal történtek pedig emberek tettei és emberi zavarások voltak. Isten bennetek végzett munkájának minden egyes lépése mögött ott van a Sátán fogadása Istennel – az egész hátterében egy csata dúl” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Isten szavai segítettek megérteni, hogy bár a felszínen úgy tűnt, hogy anyám nyomást gyakorol rám, és választásra kényszerít, mindezek mögött egy lelki harc állt. Ez a Sátán kísértése is volt. A Sátán ismerte a leggyengébb pontomat, ezért a ragaszkodást használta fel arra, hogy nyomást gyakoroljon rám, hogy feladjam a hitemet. Ha követtem volna anyámat, feladtam volna a hitemet és a kötelességemet, akkor bedőltem volna a Sátán cselszövésének, és elvesztettem volna az esélyemet az üdvösségre. Akár kirúgnak az otthonomból, akár nem, nem árulhatom el Istent, és nem mondhatok le a kötelességemről a ragaszkodás kedvéért. Isten további szavai jutottak eszembe: „Amikor megpróbáltatásokkal kell szembenézned, eleget kell tenned Istennek, akkor is, ha keservesen sírsz, vagy ha vonakodsz megválni valamelyik szeretett tárgytól. Csak ez az igazi szeretet és hit” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). A szívem megerősödött. Bármivel is kell szembenéznem a jövőben, Istenre hagyatkozom, hogy tovább tudjak menni. Úgyhogy ezt mondtam anyámnak: „Mindig is akartam ezt a családot, és mindig is akartalak téged és apát. Inkább kevesebbet eszem, kevesebbet költök, és jó lányotok leszek. Ha nem tudok megfelelni az elvárásaidnak, akkor az azért van, mert egyszerűen nem vagyok képes rá. Ez minden, ami tőlem telik. De a helyes út az, ha hiszek Istenben és teljesítem a kötelességemet, és ezt nem adhatom fel.” Anyám hihetetlenül dühös lett, később elköltözött, és máshol bérelt lakást.

Időnként anyám áthívott a bérelt lakásába beszélgetni. Egyszer ezt mondta nekem: „Az apád egészségi állapota nem jó. Gondolnod kell rá. Mit fogsz tenni, ha egy nap megbetegszik? Soha nem mondtam, hogy nem hihetsz Istenben. Ez és ez az ember szintén hisz Istenben, és dolgozik is, ugye? Ne vedd olyan komolyan a hitet! Vajon nem csak a jövődre gondolok, amikor azt mondom neked, hogy szerezz munkát?” Annyira felzaklatott. Néhány éve apám egészségi állapota tényleg nem volt túl jó. Ha valóban megbetegszik, mit teszek majd én, a lánya, akinek nincs pénze, hogy segítsek? Minél többet gondolkodtam rajta, annál boldogtalanabb lettem. A szívemben folyamatosan így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Kérlek, védj meg a Sátán csapdáitól! Szeretnék eleget tenni Neked, de gyenge vagyok. Félek, hogy hamarosan összeomlok az ostrom alatt. Kérlek, adj nekem hitet, hogy átlássam a Sátán cselszövését, és szilárdan megálljak a Melletted tett bizonyságtételemben!” Az imádkozás után Isten e szavai jutottak eszembe: „Miért nem bízod őket az Én kezeimre? Nincs elegendő hited Bennem? Vagy attól félsz, hogy nem megfelelő intézkedéseket hozok számodra?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 59. fejezet). Isten szavai hirtelen megvilágosították a szívemet. Isten mindenek felett szuverenitással rendelkezik, és Ő irányítja az életünket és a halálunkat. Bizonyára még inkább Ő a szuverén afölött, hogy valaki megbetegszik-e vagy sem? Hogy apám beteg lesz-e vagy sem, vagy hogy milyen lesz az egészsége, azt nem tudtam befolyásolni. Isten kezében kell hagynom őt, és alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és intézkedéseinek. Azt is megértettem, hogy anyám a Sátán szolgájává vált. Ha a keménység kudarcot vallott velem szemben, akkor a szelíd megközelítéssel próbálkozott, minden eszközt felhasznált, hogy megkísértsen, és rávegyen arra, hogy eláruljam Istent. Ezért ezt mondtam anyámnak: „Most már felnőtt vagyok. Tudok önállóan gondolkodni, és saját döntéseket hozni. Megszilárdult az Istenbe vetett hitem. A hitem több annál, mint hogy csak azt mondom, hogy elismerem Őt, és a szívemben hiszek Benne. Valóban hinnék Istenben, ha nem végezném a kötelességemet? Nem érdekel, hogy az általad említett emberek hogyan hisznek Istenben. Ha ők kútba ugranak, akkor is követnem kellene őket? Nem arról van szó, hogy nincs lelkiismeretem. Van lelkiismeretem, és ezért tudom, mit kell tennem, és mit nem.” Tudtam, hogy én nem tudtam volna kimondani ezeket a szavakat. Isten vezetett engem, hogy szembeszálljak a Sátán cselszövéseivel.

Hazafelé mégis nagyon feldúlt voltam. Anyám újra és újra beszélt velem, és én nem értettem, miért kell mindig így viselkednie velem, vagy miért akarja folyton, hogy válasszak a hitem és a szüleim között. Mikor lesz ennek az egésznek vége? Tényleg nem akartam ezt többet átélni. Miközben sétáltam, Isten szavainak egy szakasza jutott eszembe: „Amikor Isten az ember finomításán munkálkodik, az ember szenved. Minél nagyobb mértékű az ember finomítása, annál inkább lesz istenszerető szíve, és annál jobban megnyilatkozik benne Isten hatalma. Ezzel szemben minél kisebb mértékű finomításban részesül egy ember, annál kevésbé lesz istenszerető szíve, és annál kevésbé fog benne megnyilatkozni Isten hatalma. Minél nagyobb mértékű az ilyen ember finomítása és fájdalma, minél több kínt él át, annál mélyebb lesz az Isten iránti szeretete, annál őszintébb lesz az Istenbe vetett hite, és annál mélyre hatóbb lesz az Istenről való tudása” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Séta közben elgondolkodtam Isten szavainak ezen a szakaszán, és anélkül, hogy észrevettem volna, a szívem erősebb lett. Pont azért, mert épp az imént a hit útját választottam, a Sátán megpróbál akadályozni. Ha nem hinnék Istenben, és nem a kötelességemet választanám, akkor nem kapnék ilyen finomítást. Arra a sok testvérre gondoltam, akiket üldöztek, és elszenvedték azt, hogy a családjuk akadályozta az Istenben való hitüket, de soha nem adták fel a hitüket és a kötelességüket. Ehelyett Istenhez imádkoztak, és Rá támaszkodtak, hogy szilárdan megálljanak a bizonyságtételükben. Épp úgy döntöttem, hogy követem Istent, és végrehajtom a teremtett lény kötelességét. A Sátán semmiképpen sem akart ilyen könnyen elengedni, ezért anyám folyamatos üldözése által próbálta elérni, hogy elforduljak Istentől. Isten arra is felhasználta ezt az üldöztetést, hogy tökéletesítse az Istenbe vetett hitemet, és hogy megtanuljak Rá támaszkodni, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben. Amikor ezt megértettem, nagyon meghatódtam. Isten nem hagyott el, amikor negatív voltam, hanem az Ő szavaival vezetett engem, lehetővé téve, hogy szilárdan megálljak, és ne hagyjam magam félrevezetni és elcsábítani a Sátán által. Éreztem, hogy Isten mellettem van, kézen fogva vezet előre. Nagyon stabilnak éreztem magam, mint akit támogatnak, és megvolt a hitem, hogy átvészeljem ezt a helyzetet.

Másfél hónappal később anyám hazaköltözött. Egy reggel anyám bejött a szobámba, és megkérdezte, hogy mit gondolok a munkavállalásról. Ezt mondtam: „Nem gondoltam meg magam. Úgy döntöttem, hogy Isten házában végzem a kötelességemet.” Hálátlan nyomorultnak nevezett, és dühében megütött. Nem emlékszem pontosan, hányszor pofozott meg. Még a nyakamat is megragadta, és a fejemet a falhoz ütötte. Csak akkor hagyta abba, amikor már majdnem nem kaptam levegőt. Tényleg nem értettem, miért teszi ezt velem. Nem csak egyszerűen hittem Istenben, és végeztem a kötelességemet? Nem csináltam semmi rosszat. Miközben vert engem, a testvérekre gondoltam, akiket a nagy vörös sárkány kegyetlenül megkínzott. A nagy vörös sárkány az ördögök királya, és olyan nagyon kínozza a testvéreket! De ez az anyám volt. Ő volt a hozzám legközelebb álló személy, és hogy olyan keményen megütött, attól nem fizikai fájdalmat éreztem – megszakadt a szívem.

Hamarosan elérkezett 2021 tavasza. Egy nap éppen hazaértem a kötelességem végzéséből, és anyám szándékosan veszekedni kezdett velem valami jelentéktelen dolog miatt. Újra meg akart ütni, és ezt kiabálta: „Ennyi éven át neveltelek, és semmi eredménye nem lett. Ha így kell lennie, akkor menj el! Tűnj el! Úgy teszek, mintha nem is az én lányom lennél. Nem tőlem származol!” Erre gondoltam: „Az egyetlen módja, hogy végezhessem a kötelességemet, ha elmegyek. De hogy őszinte legyek, a szüleimet sem akartam elhagyni. Az elköltözés azt jelentette volna, hogy egyedül kell élnem. Egyáltalán nem voltam bátor. Amikor arra gondoltam, hogy család nélküli gyerek leszek, nagyon felzaklatott. Ha arra kényszerítenének, hogy feladjam a hitemet, akkor megtarthatnám az otthonom, de Isten olyan sok kegyelmét élveztem, Isten annyi szavát ettem és ittam, hol lenne a lelkiismeretem, ha nem végezhetném a kötelességemet?” Abban a pillanatban annyira feldúlt voltam, mintha valaki késsel vágta volna ki a szívemet. Rendkívüli fájdalmamban arra gondoltam, hogy meghalok. Azt gondoltam, hogy ha meghalok, nem kell szenvednem ettől a fájdalomtól. Amikor a legnagyobb fájdalmaim voltak, Isten szavait olvastam. „Ma a legtöbb emberben nincs meg ez a tudás. Azt hiszik, hogy a szenvedésnek nincs értéke, a világ elutasítja őket, otthoni életüket gondok terhelik, Isten nem szereti őket, és kilátásaik lehangolóak. Egyesek szenvedése szélsőséges méreteket ölt, és gondolataik a halál felé fordulnak. Ez nem Isten iránti igaz szeretet; az ilyen emberek gyávák, nincs bennük állhatatosság, gyengék és tehetetlenek! Isten buzgón akarja, hogy az ember szeresse Őt, de minél inkább szereti Őt az ember, annál nagyobb az ember szenvedése, és minél inkább szereti Őt az ember, annál nagyobbak az ember megpróbáltatásai. Ha szereted Őt, akkor mindenféle szenvedés utolér téged – és ha nem, akkor talán minden simán megy neked, és teljes béke vesz körül. Amikor szereted Istent, úgy érzed majd, hogy körülötted sok minden leküzdhetetlen, és mivel érettséged túl csekély, finomításon mész keresztül; ráadásul képtelen leszel megfelelni Istennek, és mindig úgy fogod érezni, hogy Isten szándékai túl fennköltek, és elérhetetlenek az ember számára. Mindezek miatt finomításon mész keresztül – mivel sok gyengeség van benned és sok olyasmi, ami nem képes megfelelni Isten szándékainak, bensődben finomításon esel át. Tisztán kell látnotok azonban, hogy a megtisztulás csak finomítás által érhető el. Így ezekben az utolsó napokban bizonyságot kell tennetek Istenről. Nem számít, milyen nagy a szenvedésetek, el kell mennetek a legvégsőkig, utolsó leheletig hűségesnek kell lennetek Istenhez, s alávetni magatokat Neki; csakis ez az Isten iránti igaz szeretet, és csakis ez az erős és messze hangzó bizonyságtétel. [...] Isten munkájának nagy részéből látható, hogy Isten valóban szereti az embert, bár az ember szellemi szemei még nem nyíltak meg teljesen, és képtelen tisztán látni Isten munkájának nagy részét, az Ő szándékait és azt a sok mindent, ami Istenben szeretetre méltó; az emberben túl kevés az igaz szeretet Isten iránt. Mind ez idő alatt hittél Istenben, ma pedig Isten elvágott minden menekülési útvonalat. Realista megfogalmazásban nincs más választásod, mint elindulni a helyes úton, a helyes úton, amelyre Isten kemény ítélete és legfőbb üdvössége vezetett. Csak a nehézség és finomítás megtapasztalása után tudja meg az ember, hogy Isten szeretetre méltó. Mivel egészen máig ezt tapasztalta, elmondható, hogy az ember megismerte Isten szeretetreméltóságának egy részét, de ez még mindig nem elég, hiszen az ember oly tökéletlen. Az embernek többet kell megtapasztalnia Isten csodálatos munkájából, és többet a szenvedés általi finomításból, amelyet Isten rendezett el. Csak így változhat meg az ember életfelfogása” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek kiállása által ismerheted meg). Miután ezt elolvastam, nagy fájdalmat éreztem. A szenvedéssel való szembenézés Isten szeretete, de én mindig túl fájdalmasnak éreztem a helyzetet, és nem akartam továbbra is átélni. Tényleg nagyon törékeny voltam. Azt mondtam, hogy végezni akarom a kötelességemet, de amikor a dolgok nehézzé váltak, meghátráltam, és még a halálra is gondoltam. Ezzel nem éppenséggel bedőltem a Sátán cselszövésének? Isten akkor is ott lesz számomra, ha elköltözöm. Ez tökéletes helyzet volt arra, hogy megtanítson önállóan élni, és arra, hogy Istenre támaszkodjak, amikor problémák merülnek fel. Ez hasznos volt az életemre nézve. Miután megértettem Isten szándékát, nem szenvedtem többé magamban. Hajlandó voltam átélni a jelenlegi helyzetemet. Letérdelve így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Bármennyire is nehéz lesz az előttem álló út, én elszántan megyek tovább. Kérlek, vezess engem!” Miután imádkoztam, még nagyobb békét és nyugalmat éreztem. Másnap azt mondtam anyámnak, hogy elmegyek albérletbe. Váratlanul hirtelen megváltozott a hozzáállása, és önszántából hozzám szólt. A következő napokban sokat enyhült a magatartása. Ábrahám jutott eszembe. Amikor Isten azt mondta neki, hogy ajánlja fel legdrágább fiát Istennek, még ha vonakodott is, amikor elhatározta, hogy felajánlja a fiát Istennek, Isten nem fogadta el. Isten Ábrahám őszinteségét és engedelmességét akarta. Visszagondolva erre a tapasztalatra úgy érzem, hogy Isten próbára tett engem. Miután elhatároztam, hogy végrehajtom a kötelességemet, a Sátánnak nem maradt bevethető eszköze ellenem, és végre korlátok nélkül végezhettem a kötelességemet.

Később még többet olvastam Isten szavaiból, és végül némi tisztánlátásra tettem szert anyámmal kapcsolatban. Mindenható Isten azt mondja: „A testvérek közül azok, akik mindig negativitásukat hangoztatják, a Sátán szolgái, és megzavarják a gyülekezetet. Az ilyen embereket egy napon ki kell iktatni és el kell űzni. Ha az embereknek Istenbe vetett hitükben nincs Istent félő szívük, ha nincs Istennek alávetett szívük, akkor nemhogy nem lesznek képesek semmilyen munkát végezni Érte, hanem éppen ellenkezőleg, olyanokká válnak, akik megzavarják munkáját, és szembeszállnak Vele. Hinni Istenben, de nem alávetettnek lenni Neki és nem félni Őt, hanem ellenállni Neki, a legnagyobb szégyen egy hívő számára. Ha a hívők beszédükben és magatartásukban ugyanolyan nemtörődömök és gátlástalanok, mint a nem hívők, akkor még a nem hívőknél is gonoszabbak; ők archetipikus démonok. Akik a gyülekezeten belül mérgező, rosszindulatú beszédüknek adnak hangot, akik pletykákat terjesztenek, akik diszharmóniát szítanak, és klikkeket alkotnak a testvérek között – ők azok, akiket ki kellett volna zárni a gyülekezetből. Mivel azonban most Isten munkájának egy másik korszaka van, ezek az emberek korlátozva vannak, hiszen a biztos kiiktatás vár rájuk. Mindazoknak, akiket a Sátán megrontott, romlott beállítottságuk van. Egyeseknek csak romlott beállítottságaik vannak, de vannak, akik mások: nemcsak gonosz sátáni hajlamaik vannak, hanem természetük is rendkívül rosszindulatú. Nemcsak szavaik és tetteik fedik fel korrupt, sátáni hajlamaikat; ezek az emberek maguk az igazi ördögök és Sátánok. Viselkedésük félbeszakítja és megzavarja Isten munkáját, megzavarja a testvérek életbe való belépését, és kárt tesz a gyülekezet normális életében. Előbb-utóbb ezeket a báránybőrbe bújt farkasokat el kell takarítani; kíméletlen hozzáállást, elutasító hozzáállást kell kialakítani a Sátán ezen inasaival szemben. Csak így lehet Isten oldalán állni, és aki nem így tesz, az a Sátánnal együtt vergődik a mocsárban. Akik őszintén hisznek Istenben, azoknak mindig ott van a szívében, és mindig magukban hordozzák az Istent félő, istenszerető szívet. Azoknak, akik hisznek Istenben, óvatosan és körültekintően kell cselekedniük, és mindannak, amit tesznek, összhangban kell lennie Isten követelményeivel, és képesnek kell lennie megelégíteni az Ő szívét. Nem szabad önfejűeknek lenniük, azt tenniük, amihez csak kedvük van; ez nem fér össze a szent illendőséggel. Az embereknek nem szabad ámokfutás közepette Isten zászlóját lengetni mindenütt, és közben mindenhol hencegni és szélhámoskodni; ez a leglázadóbb magatartás. A családoknak is megvannak a maguk szabályai, a nemzeteknek pedig a maguk törvényei – vajon nem még inkább így van ez Isten házában? Ott talán nem még szigorúbbak a szabályok? Vajon nincs-e ott még több adminisztratív rendelet? Az emberek szabadon tehetnek, amit akarnak, de Isten adminisztratív rendeletein nem változtathatnak tetszésük szerint. Isten olyan Isten, aki nem tűri az emberektől a sértést; Ő olyan Isten, aki halálba küldi az embereket. Tényleg még mindig nem tudják ezt az emberek?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Figyelmeztetés azoknak, akik nem gyakorolják az igazságot). Láttam, hogy amit Isten leleplezett, az pontosan anyám viselkedése volt. Korábban egyáltalán nem láttam tisztán anyámat, és úgy éreztem, hogy képes lesz megérteni és támogatni engem a hitemben és a kötelességemben. Csak az ő akadályozása és üldözése által kezdtem meglátni a gonosz ember lényegét. Mindent értett, mégis üldözött és akadályozott a hitemben. Ezt az ő istengyűlölő lényege határozta meg. Korábban a megjelenése félrevezethetett, azt hittem, hogy sok éven át hitt Istenben, feladta a családját és a karrierjét, sokat szenvedett, hogy ő igaz hívő, és bár kitakarították a gyülekezetből, talán egyszer majd megváltozik. De valójában nemhogy nem tartott bűnbánatot, de előfordult, hogy Isten házáról elképzeléseket gyártott, negativitást sugárzott, még abban is akadályozott, hogy higgyek Istenben, és végezzem a kötelességemet, és azt akarta, hogy világi életet éljek, és higgyek Istenben is. Azt a látszatot keltette, hogy gondol rám, de lényegében azt akarta, hogy kerüljem Istent, és veszítsem el az esélyemet az üdvözülésre. Ismerte a gyenge pontomat, tudta, hogy félek attól, hogy elveszítem az otthonom, ezért mindenféle módon üldözött a hitemben. Ha nem azt tettem, amit mondott, trágár támadásokat intézett ellenem, és még meg is ütött. Láttam, hogy anyám természete gyűlölte az igazságot, és ellenséges volt Istennel szemben. Azt is megértettem, hogy az emberek közötti kapcsolatok alapja az érdek. Amikor a kötelességemet választottam, és nem tudtam munkát vállalni, nem tudtam azt tenni, amit anyám akart, ellenem fordult, megvert és szidott, ki akart tagadni, és még ki is dobott otthonról. Láttam, hogy nem igazán szeret engem. Amint valamennyire tisztán láttam anyám lényegét, a szívem el tudta engedni a ragaszkodásomat iránta.

Egy éven keresztül ebben a helyzetben éltem, és Isten vezetett, hogy legyőzzem anyám zavarását és üldözését. Úgy érzem, hogy Isten szavainak hatalma és tekintélye van. Újra és újra kivezettek a negativitásból és a gyengeségből, és eljuttattak odáig is, hogy némi tisztánlátással rendelkezzem anyám gonosz ember lényegét illetően. Hálát adok Istennek, hogy megmentett engem.