2020 áprilisában megválasztottak gyülekezetvezetőnek, és én vettem át az öntözéssel járó feladatokat. Észrevettem, hogy néhány új hívő az utóbbi időben nem jár rendszeresen az összejövetelekre, későn érkeznek, és korán távoznak. Néhányukat lefoglalta az iskola vagy a munka, és azt mondták, majd jönnek, ha az idejük engedi. Egyesek azért nem jártak, mert félrevezették őket a KKP és a vallási világ hazugságai. Próbáltunk beszélni velük, de néhányan még a telefont sem vették fel – gyakorlatilag eltűntek. Úgy gondolkodtam, hogy mi próbáltunk beszélni velük, de ők nem akarnak részt venni, ezért pedig nem mi vagyunk a felelősek. Ideje volt elengednünk őket. Ezenkívül Isten nem több embert akar, hanem a legjobbakat. Azokat menti meg, akik igaz hittel rendelkeznek, akik szeretik az igazságot. Ha nincs igaz hitük, a mi erőfeszítéseink mit sem számítanak. Így ima vagy útmutatás keresése nélkül, anélkül, hogy megbeszéltem volna a vezetőmmel, eldöntöttem, hogy kizárom ezeket az újonnan érkezetteket. Néhányukkal próbáltam beszélni, de nem akartak csatlakozni az összejövetelekhez, ami még inkább megerősített abban, hogy helyesen ítélkeztem. Az egyik nővérem észrevette, hogy két hónapon belül sok újonnan érkezett hívőt zártam ki, és megkérdezte tőlem, hogy ez tényleg helyes döntés volt-e. Felvetette, hogy beszélnünk kellene a vezetőnkkel az erre vonatkozó alapelvekről. Úgy vélekedtem, hogy régebben is így kezeltük a hasonló helyzeteket. Próbáltunk beszélni velük, de néhányukat el sem tudtuk érni, néhányuk pedig elvesztette a hit iránti érdeklődését. Felesleges volt az alapelveket keresni. Ezért elvetettem a javaslatát. Utólag kicsit nyomasztott a dolog, azon tűnődtem, vajon tényleg helyesen cselekedem-e. De arra jutottam, hogy nem lehet helytelen, mivel mi felajánlottuk nekik a támogatásunkat, ők azonban nem akarnak eljönni az összejöveteleinkre, és ez nem a mi hibánk. Úgy véltem, egyszerűen nem igazi hívők. Bár nyugtalan voltam emiatt, nem imádkoztam, nem kerestem útmutatást, és minden hónapban lemondtam néhány új tagról.

Később a vezetőm megtudta, hogy nem követem az erre vonatkozó alapelveket, és keményen megmetszett, amiért nem ismerem az alapelveket, és nem hívom segítségül azokat, csak megyek vakon a saját fejem után. Azt is mondta, hogy minden újonnan érkezettnek nagyon nehéz Isten elé járulnia, és a többi gyülekezetünkben a testvéreink mindent megtesznek, hogy támogassák ezeket az embereket, én viszont könnyedén félresöpröm őket. Behatároltam őket anélkül, hogy szeretetteljes támogatást nyújtottam volna nekik, ami súlyos felelőtlenség volt. Ezután megkérdezte tőlem, hogy miért nem járnak az összejövetelekre, milyen elképzeléseik és gondjaik vannak, és hogy próbáltam-e megoldani ezeket beszélgetés útján, és próbáltam-e más módon segíteni nekik. Egyetlen kérdésére sem tudtam válaszolni, de mint egy filmben, jelenetről jelenetre lepergett előttem, ahogy lemondok az új hívőkről. Végül aztán rájöttem, hogy nem vállaltam felelősséget értük, hogy valójában nem segítettem és nem támogattam őket szeretettel. Nem szereztem tisztánlátást arról, hogy milyen rendezetlen elképzeléseik vannak, vagy arról, hogy miért nem járnak el az összejövetelekre. Mivel egy ideig nem jelentek meg ezeken, elkönyveltem, hogy elvesztették az érdeklődésüket, és nem is foglalkoztam velük. Megértettem, hogy tényleg nem vállaltam fel a felelősséget az új hívők életéért, és az alapelvek ellenére könnyelműen kitaszítom őket. Valóban hiányzott belőlem az emberi mivolt. Ezért Isten elé járultam, hogy imádkozzak, és arra kértem Őt, világosítson meg, hogy megérthessem a szándékát, elgondolkodhassak magamon, és fejlődhessek az önismeretben.

Ezek után ezt a részt olvastam Isten szavaiban: „Óvatosan és körültekintőn és a szeretetre hagyatkozva kell bánnotok azokkal, akik az igaz utat kutatják, éspedig azért, mert akik az igaz utat kutatják, mind nem hívők – még a vallásos emberek is többé-kevésbé nem hívők közülük –, és mindnyájan törékenyek: Ha valami nincs összhangban az elképzeléseikkel, hajlamosak ellentmondani neki, és ha bármelyik kifejezés nem az akaratuk szerint való, hajlamosak vitatni azt. Éppen ezért toleranciára és türelemre van szükségünk ahhoz, hogy terjeszteni tudjuk nekik az evangéliumot. Rendkívüli szeretetet követel tőlünk, valamint bizonyos módszerek és megközelítések alkalmazását. Ami azonban kulcsfontossággal bír, az az, hogy olvassuk nekik Isten szavait, közvetítsük feléjük mindazokat az igazságokat, amelyeket Isten kimondott az ember megmentése végett, valamint hallassuk velük Isten hangját és a Teremtő szavait. Ha így teszünk, abból előnyük fog származni. Az evangélium terjesztésének legfontosabb alapelve az, hogy akik szomjaznak Isten megjelenésére és szeretik az igazságot, azok számára lehetővé kell tenni Isten szavainak olvasását és Isten hangjának meghallását. Ezért kevesebb emberi szót mondj nekik, és többet olvass nekik Isten szavaiból. Miután befejezted az olvasást, közöld az igazságot, hogy hallhassák Isten hangját és megérthessenek valamit az igazságból. Ekkor valószínűleg vissza fognak térni Istenhez. Az evangélium terjesztése mindenkinek felelőssége és kötelezettsége. Bárkire bízzák is ezt a kötelezettséget, nem szabad kibújnia alóla, vagy bármiféle kifogással vagy indokkal visszautasítania” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium terjesztése az a kötelesség, amely alól egyetlen hívő sem bújhat ki). „Vannak olyan emberek, akik most kezdtek el hinni Istenben, és gyakran negatívak és gyengék. Ennek az az oka, hogy nem értik az igazságot, az érettségük csekély, és nem értik meg az Istenbe vetett hittel kapcsolatos különféle igazságokat. Ezért azt hiszik magukról, hogy gyenge képességűek, nem tudnak lépést tartani, sok nehézséggel küzdenek, ami negativitást szül, és végül még a törülközőt is bedobják. Úgy döntenek, hogy feladják, abbahagyják az igazságra való törekvést. Kivetik saját magukat. Azt gondolják: »Akárhogy is legyen, Isten nem fog elismerni a Belé vetett hitemért. Isten nem is kedvel engem. És nincs is nagyon időm összejövetelekre járni. A családi életem nehéz, és pénzt kell keresnem«, és így tovább. Ezek lesznek az okai, hogy nem tudnak elmenni az összejövetelekre. Ha gyorsan nem jössz rá, mi történik, akkor valószínűleg úgy fogod kezelni őket, mint akik nem szeretik az igazságot, és akik nem igazán hisznek Istenben, vagy pedig úgy kezeled őket, mint akik a testi kényelemre áhítoznak, a világ dolgaira törekednek és képtelenek azokat elengedni, és emiatt magukra hagyod őket. Megfelel ez az igazságalapelveknek? Ezek az okok valóban tükrözik a természetlényegüket? Valójában nehézségeik és bonyodalmaik miatt válnak negatívvá. Ha meg tudod oldani ezeket a problémákat, nem lesznek olyan negatívak, és képesek lesznek követni Istent. Amikor gyengék és negatívak, szükségük van az emberek támogatására. Ha segítesz nekik, talpra tudnak állni. De ha figyelmen kívül hagyod őket, akkor könnyen feladják a negativitás miatt. Ez attól függ, hogy az egyház munkáját végző emberekben van-e szeretet, és hogy viselik-e ezt a terhet. Az, hogy egyesek nem jönnek gyakran összejövetelekre, nem jelenti azt, hogy nem hisznek igazán Istenben, ez nem egyenlő az igazság iránti ellenszenvvel, nem jelenti azt, hogy a testi kényelemre áhítoznak, és nem képesek félretenni a családjukat és a munkájukat, nem kell őket túlzottan érzelmes vagy pénzszerető embernek vélni. Csak hát ezekben a kérdésekben más az emberek érettsége és törekvése. Egyesek szeretik az igazságot, és képesek törekedni az igazságra; készek szenvedni azért, hogy feladják ezeket a dolgokat. Vannak, akiknek kevés a hitük, és amikor tényleges nehézségekkel szembesülnek, tehetetlenek, és nem tudják legyőzni azokat. Ha senki sem segíti vagy támogatja őket, bedobják a törülközőt, és lemondanak önmagukról. Ilyenkor szükségük van az emberek támogatására, gondoskodására és segítségére. Kivéve persze, ha álhívők, nem szeretik az igazságot és rossz emberek, mert ebben az esetben figyelmen kívül lehet őket hagyni. Ha valaki valóban hisz Istenben, és néhány valódi nehézség miatt nem jár gyakran összejövetelekre, akkor nem szabad magára hagyni, hanem szeretetteljes segítséget és támogatást kell nyújtani neki. Ha jó ember, van felfogóképessége és jó képességű, akkor még jobban megérdemli a segítséget és a támogatást” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Amikor elgondolkodtam e szavak jelentésén, nagyon elszégyelltem magam. Az utolsó napokban Isten testté lett, és eljött, hogy beszéljen hozzánk, és közöttünk dolgozzon a megmentésünkért. Tudja, hogy a Sátán mennyire megrontott minket, hogy tele vagyunk lázadással és ellenállással. Mindent megtesz azért, hogy minden egyes embert megmentsen. Isten akkor sem utasítana el valakit könnyelműen, ha csak a remény leghalványabb sugarát látja. Túláradó irgalommal és elfogadással tekint az emberekre; olyan nagy az irántunk való szeretete. Azok az új hívők olyanok voltak, mint az újszülöttek. Még nem értették az igazságot, és nem rendelkeztek az igaz út alapjaival. Törékenyek voltak az életben. Isten arra kér minket, hogy határtalan szeretetet és türelmet tanúsítsunk irántuk. Amíg igaz hitük van, és jó emberek, még ha gyengék is, vallási elképzeléseik vannak, és nincs idejük eljárni az összejövetelekre, addig nem küldhetjük el őket könnyelműen. Nem írhatjuk le őket egyetlen kis dolog miatt azt gondolván, hogy nem igaz hívők, amiért nem vettek részt az összejöveteleken, és nem tehetjük meg, hogy aztán tudomást sem veszünk róluk. Ezzel tönkretesszük őket. Friss hívőként nem jártam rendszeresen az összejövetelekre az otthoni elfoglaltságaim miatt, de a testvéreim nagyon megértőek voltak, módosították az időpontokat, hogy igazodjanak a programomhoz, és fáradhatatlanul beszélgettek velem. A segítségük és a támogatásuk révén felismertem, mennyire fontos az igazság keresése, és képes voltam megérezni Isten irántam tanúsított szeretetét és elfogadását. Ezek után rendszeresen részt tudtam venni az összejöveteleken, és feladatot is vállaltam. Ha akkor a testvéreim megvetettek volna, azt gondolván, hogy nem szeretem az igazságot, és álhívő vagyok, akkor már rég lemondtak volna rólam, és ma nem lennék itt! Megértettem, hogy egyáltalán nem törődtem Isten szándékával, és nem voltam megértő az új tagok nehézségeivel szemben. Elutasító és elégedetlen voltam, azt gondoltam, hogy más dolgok kötik le a figyelmüket, hogy túl sok elképzelésük van, ezért ítélkeztem róluk, és elutasítottam őket, és nem akartam többet tenni a támogatásukért. Gonosz emberi mivoltom miatt egy szemernyi felelősséget sem vállaltam az új hívők életéért. Imádkoztam Istenhez: „Istenem, meg akarok térni Hozzád. Kérlek, vezess engem, hogy mielőbb jóvátegyem a hibáimat, hogy szeretettel segítsem és támogassam ezeket az embereket!”

Ezután más gyülekezeti tagokkal együtt elkezdtük támogatni ezeket az újonnan érkezetteket. Megismertük a nehézségeiket, türelmesen közösséget vállaltunk velük, és néhányan közülük újból járni kezdtek az összejövetelekre. Egyiküket annyira lefoglalta a munkája, hogy nehezen tudott eljönni az összejövetelekre, és azt mondta: „Amíg hit van a szívemben, Isten soha nem fog eltaszítani.” Korábban azt hittem, hogy csak a pénzkeresésre koncentrál, és nincs valódi hite, de amikor jobban megismertem, megértettem, hogy azért nem jár az összejövetelekre, mert az időpontjaink nem megfelelőek a számára. Módosítottuk az időpontokat, hogy neki is megfeleljenek, és beszélgettünk vele, így megértette, hogy az utolsó napokban Isten az igazságot használja az emberiség megtisztítására és megmentésére, és az igaz hívőknek össze kell gyűlniük, hogy beszélgessenek Isten szavairól, keresniük kell és el kell nyerniük az igazságot, le kell vetkőzniük a romlottságukat, és változtatniuk kell az életfelfogásukon, és ez az egyetlen módja annak, hogy Isten megmentse őket, és elnyerjék az Ő jóváhagyását. Ha valaki nem jár el az összejövetelekre, csak a szíve mélyén hisz, és elismeri Istent, vagy ha hobbiként kezeli az összejöveteleket, az Isten szemében olyan, mintha nem lenne hívő. Még ha a végsőkig hiszel is, sosem nyered el Isten elismerését. Ez a nővérünk a beszélgetések révén rájött, hogy rosszul látta a dolgokat, és újra csatlakozni akart az összejövetelekhez. Szörnyen éreztem magam, és elöntött a megbánás, amikor ezek az új hívők sorra jelentek meg újra az összejöveteleken. Önkényesen leírtam az embereket. Majdnem tönkretettem az esélyüket az üdvösségre, ami nagy gonoszság lenne.

Egy napon a vezetőm megkérdezte: „Mióta elkezdted az öntözést, hány újonnan érkezettet hagytál elmenni a felelőtlenséged miatt? Amikor elengedted őket, segítségül hívtad az igazság alapelveit?” Fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak neki. Ezután elküldte nekem ezt a részt Isten szavaiból: „Sokan a saját elgondolásaikat követik, bármit is tesznek, valamint nagyon leegyszerűsítve értelmezik a dolgokat, és az igazságot sem keresik. Az alapelv teljesen hiányzik, és szívükben nem gondolnak arra, hogyan cselekedjenek Isten kérése szerint, vagy úgy, ami eleget tesz Istennek és konokul csak a saját akaratukat tudják követni. Istennek nincs helye az ilyen emberek szívében. Egyesek azt mondják: »Csak akkor imádkozom Istenhez, ha nehézségekkel találkozom, de mégsem tűnik úgy, hogy ennek lenne bármi hatása – ezért mostanában, ha történik velem valami, általában nem imádkozom Istenhez, mivel Istenhez imádkozni felesleges.« Isten teljesen hiányzik az ilyen emberek szívéből. Nem keresik az igazságot, bármit is tesznek a hétköznapokban; csak saját elgondolásaikat követik. Tehát vannak a tetteiknek alapelvei? Egyáltalán nincsenek. Mindent leegyszerűsítve látnak. Még amikor az emberek közlik velük az igazságalapelveket, akkor sem képesek elfogadni őket, mivel a tetteik mögött soha nem voltak alapelvek, Istennek nincs helye a szívükben, és nincs senki más a szívükben, csak saját maguk. Úgy érzik, hogy szándékaik jók, hogy nem követnek el gonoszságot, hogy nem lehet őket az igazság megsértőinek tekinteni; azt gondolják, hogy saját szándékaik szerint cselekedni az igazság gyakorlását kell, hogy jelentse, hogy az ilyen cselekvés Istennek való alávetettség. Valójában nem igazán keresnek vagy imádkoznak Istenhez ebben az ügyben, hanem felindulásból cselekednek, saját buzgó szándékaik szerint, nem úgy hajtják végre a kötelességüket, ahogyan Isten kéri, nincs Istennek alávetett szívük, nincs meg bennük ez a kívánság. Ez a legnagyobb hiba az emberek gyakorlásában. Ha hiszel Istenben, Ő még sincs a szívedben, akkor nem megtéveszteni próbálod Istent? És milyen hatása lehet az ilyen istenhitnek? Mit nyerhetsz vele? És mi az értelme annak, ha így hiszel Istenben?” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai pontosan feltárták az állapotomat és a viselkedésemet. Amikor elengedtem az új hívőket, nem imádkoztam, nem kerestem az igazságot, és nem is beszéltem róla a vezetőmmel. A tapasztalatom alapján, vakon cselekedtem, azt gondolván, hogy ha a korábban öntözött új hívek hónapokig kihagyták az összejöveteleket, akkor csak elengedtük őket, így ha ezek sem jöttek el újra, nem ugyanezt kellene tennünk? Azt hittem, tisztán látom, kik azok, akik nem keresik az igazságot vagy álhívők, ezért könnyedén megítéltem és eltaszítottam őket. Nem imádkoztam, nem kutattam, amikor nyugtalanított ez a helyzet, és nem is foglalkoztam vele, amikor a társam szóba hozta, csak mentem a saját fejem után. Az elképzeléseimet és a képzelődéseimet az igazság alapelveiként kezeltem, és azt hittem, nem tévedhetek. Nem gondoltam másokra, és nem tartottam Istent a szívemben. Túlságosan önfejű voltam! Az új hívők hitének valódiságát az alapján ítéltem meg, hogy eljártak-e az összejövetelekre, azt gondoltam, hogy ha egy darabig nem jelentkeznek, és nem jönnek vissza, akkor elengedhetjük őket. Bár nem jártak el az összejövetelekre, különbséget kellett volna tennem az igazi hívők és az álhívők között. Néhányan azok közül, akikről lemondtam, vonakodva jöttek el a családjuk más tagjaival, akik remélték, hogy ők is hívőkké válnak, de nem kötelezték el magukat tiszta szívből. Nem szerették Isten szavait olvasni vagy összejövetelekre járni. Néhányan továbbra is a hírnevet és a pénzt hajszolták, és gonosz irányzatokat követtek. Távolról sem érdekelte őket Isten követése. Idegenkedtek Isten szavaitól, és nem vállaltak közösséget azokban. Természetüknél fogva idegenkedtek az igazságtól, tehát eredendően álhívők voltak. Amikor az ilyen emberek távol maradnak az összejövetelektől, elengedhetjük őket. Egyes újonnan érkezettek emberi mivoltja jó, és a hitük őszinte, de nem értik az igazságot vagy az összejövetelek fontosságát, mert még az út elején járnak. Azt hiszik, elég, ha csak a szívükkel hisznek Istenben, és az összejövetelek nem számítanak, ezért nem foglalkoznak azokkal. Ha tudnak, eljönnek, ha nem, akkor kihagyják őket. Másoknál pedig gyakorlati nehézségek merülnek fel, például az összejövetelek időpontja ütközik a munkaidejükkel, ezért nem akarnak eljönni. Ilyenkor az a teendőnk, hogy közösséget vállalunk velük, szeretettel átsegítjük őket a nehézségeiken, és Isten szavai révén feloldjuk az elképzeléseiket, és megértetjük velük, hogy Isten szándéka az, hogy megmentse az embert, valamint az összejövetelek időpontjait az ő időbeosztásukhoz igazítjuk. Nem vettem figyelembe a tényleges helyzetüket és a kötelességem alapelveit. Nem értettem az igazságot, ehelyett makacsul, a saját belátásom szerint jártam el, könnyelműen lemondva az újonnan érkezettekről.

Isten mérhetetlen árat fizetett minden új hívőért, aki elfogadta az Ő utolsó napokban végzett munkáját. A testvérek türelmesen, szeretettel többször is megosztották velük az evangéliumot, de én, mivel nem is kerestem az igazság alapelveit, úgy ítéltem meg, hogy Isten nem fogja őket megmenteni. Tényleg indokolatlanul arrogáns voltam. Az, hogy nem jöttek el az összejövetelekre, nem az ő szemszögükből volt probléma, hanem azért, mert nem ismertem a helyzetüket, és nem segítettem és támogattam őket úgy, ahogy kellett volna. Azt a kijelentést, hogy Isten nem minél több embert akar, hanem a legjobbakat, kifogásként használtam arra, hogy lemondjak az újonnan érkezőkről. De ez valójában azt jelentette, hogy Isten királyságában olyan emberekre van szükség, akik igaz hittel rendelkeznek, és szeretik az igazságot, és azt, hogy Isten nem menti meg az álhívőket, a gonosztevőket és az antikrisztusokat. Én azonban úgy ítéltem meg, hogy az összejöveteleket kihagyó új hívők olyan emberek, akiket Isten nem ment meg. Félreértelmeztem Isten szavait. Nem nyújtottam nekik gyakorlati közösségvállalást vagy segítséget, nem hoztam áldozatot, és nem tettem meg azt, amit meg kellett volna tennem. Azt sem értettem meg, hogy tényleg érdekli-e őket az igazság vagy sem, vagy hogy valóban álhívők-e, ehelyett vakon, elfogultan elutasítottam őket. Ha a vezetőm nem metszett volna meg, nem fogtam volna fel, hogy ezzel tönkreteszem az esélyüket az üdvösségre. Megláttam, milyen gyűlöletes volt a viselkedésem. Nem ismertem az igazság alapelveit, és nem kerestem útmutatást, csak sátáni hajlamom hatása alatt cselekedtem. Ezek vétkek voltak! Tudtam, hogy meg kell térnem és meg kell változnom, különben Isten biztosan undorodni fog tőlem.

Istennek az a szándéka velem, hogy gyülekezetvezetőként öntözzem és tápláljam ezeket az újonnan érkező hittestvéreket, segítsek nekik tisztázni az elképzeléseiket és a problémáikat, hogy megismerhessék Isten munkáját, és gyorsabban gyökeret eresszenek az igaz úton. Én azonban azt tettem, amit én akartam. Nemcsak hogy a saját fejem után mentem, de mint egy világtalanokat vezető vak, tévútra is vittem másokat, így a testvérek is önkényesen elutasították az új hívőket, tönkretéve az esélyüket az üdvösségre. Gonosz dolgot tettem. Nagyon megijedtem, amikor láttam, milyen súlyos következményekkel jár, ha önfejűen cselekszem. Még gyűlöltem is magamat. Miért nem imádkoztam akkor Istenhez, vagy miért nem kerestem az igazság alapelveit? Miért nem fordultam a vezetőmhöz? Mi vitt rá erre a virtuskodásra? Imádkoztam Istenhez, utána pedig elolvastam egy részletet Isten szavaiból. „Ha a szívedben valóban érted az igazságot, akkor tudni fogod, hogyan gyakorold azt és hogyan vesd alá magad Istennek, és természetesen az igazságra törekvés útjára lépsz. Ha az út, amelyen jársz, a helyes út, és összhangban van Isten szándékaival, akkor a Szentlélek munkája nem fog elhagyni téged – ebben az esetben egyre kisebb lesz az esélye, hogy elárulod Istent. Az igazság nélkül könnyű rosszat cselekedni, és saját magad ellenére meg fogod tenni. Például, ha arrogáns és önhitt a beállítottságod, akkor, ha azt mondják, ne ellenkezz Istennel, nem számít, nem tudod megállni, nem áll hatalmadban. Nem szándékosan tennéd; arrogáns és önhitt természeted uralma alatt tennéd. Arroganciád és önhittséged miatt lenéznéd Istent és úgy tekintenéd, mint aki nem számít; ezek arra késztetnének, hogy magadat magasztald, folyamatosan magad szerepeltesd; arra késztetnének, hogy megvess másokat, magadon kívül senkinek nem hagynának helyet a szívedben; megfosztanának Isten szívedben elfoglalt helyétől, és végül arra késztetnének, hogy Isten helyébe ülj és azt követeld az emberektől, hogy vessék alá magukat neked, és arra indítanának, hogy saját gondolataidat, ötleteidet és elképzeléseidet az igazságként tiszteld. Milyen sok gonoszságot követnek el az emberek arrogáns és önhitt természetük uralma alatt!” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). Számtalanszor olvastam már ezt, de ez után az élmény után mélyen megérintett. Nem túl régóta szolgáltam gyülekezetvezetőként, és nem volt igazságvalóságom. Nem értettem olyan sok igazságelvet, de nagyon nagyra tartottam magam, mintha mindent értettem volna. Az új hívőknél csak a viselkedésükre figyeltem, a lényegükre nem. Ezenkívül sokat képzeltem magamról, így nem imádkoztam, nem kerestem választ, nem beszéltem a vezetőmmel, és még a társam tanácsát sem követtem. Hihetetlenül arrogáns voltam. Számos igazságalapelv vonatkozik az új hívőkkel való bánásmódra, például a szeretettel történő segítségnyújtás alapelve és a tisztességes bánásmód alapelve. Az elképzeléseik feloldásáról és más dolgokról is vannak igazságok. Ha kicsit is istenfélő szívem lett volna, és nem lettem volna olyan elbizakodott, hanem tényleg figyelembe vettem volna ezeket az elveket, soha nem lettem volna ilyen önfejű, és bomlasztó a munkánkat tekintve. Rájöttem, hogy az arrogáns hajlamom szerinti élet csak gonoszságra és Istennel szembeni ellenállásra késztet. Egyre jobban gyűlöltem magamat, és úgy éreztem, tényleg kárhozatot érdemlek Istentől. Megesküdtem, hogy keresnem kell az igazságot, hogy megszabaduljak az arrogáns hajlamomtól.

Ezek után elolvastam még néhány részletet. „A gyülekezeti vezetőknek és dolgozóknak két alapelvre kell figyelniük munkájuk során: Az egyik, hogy munkájukat pontosan a munkarendben kikötött alapelvek szerint végezzék, soha ne sértsék meg ezeket az alapelveket, és ne alapozzák a munkájukat semmi olyasmire, amit esetleg elképzelnek, vagy a saját elgondolásukra. Mindenben, amit tesznek, törődést kell mutatniuk a gyülekezet munkája iránt, és mindig Isten házának az érdekeit kell előtérbe helyezniük. Egy másik dolog – és ez rendkívül életbevágó – hogy mindenben a Szentlélek útmutatásának követésére kell összpontosítaniuk és mindent Isten szavait szigorúan betartva kell csinálniuk. Ha még mindig képesek szembe menni a Szentlélek vezetésével, vagy ha makacsul követik a saját elgondolásaikat és a saját képzeletük szerint végzik a dolgokat, akkor tetteik nagyon komoly ellenállást fognak jelenteni Istennel szemben” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Hogyan kellene elgondolkodnod önmagadon és megpróbálnod megismerni magadat, amikor olyasmit tettél, ami sérti az igazságalapelveket és nem tetszik Istennek? Amikor arra készültél, hogy megtedd azt a dolgot, imádkoztál Hozzá? Elgondolkodtál-e valaha is azon: »Így cselekedni vajon összhangban van az igazsággal? Hogyan tekintene Isten erre az ügyre, ha Elé vinnék? Örülne vagy bosszús lenne, ha tudna róla? Vajon gyűlölné vagy utálná?« Nem kutattad ezt ki, ugye? Még ha mások emlékeztetnének is rá, akkor is azt gondolnád, hogy nem volt nagy ügy, nem ellenkezett egy alapelvvel sem, és nem volt bűn. Ennek eredményeként megsértetted Isten természetét és haragra gerjesztetted Őt, egészen addig a pontig, hogy gyűlöljön téged. Ezt az emberek lázadó mivolta okozza. Ezért minden dologban az igazságot kell keresned. Ez az, amit követned kell. Ha előzőleg komolyan Isten elé tudsz járulni és imádkozni, utána pedig Isten szavai szerint keresni az igazságot, nem fogsz hibázni. Lehet, hogy lesz néhány elhajlás abban, ahogy az igazságot gyakorlod, de ezt nehéz elkerülni, és képes leszel helyesen gyakorolni, miután némi tapasztalatra tettél szert. Azonban, ha tudod, hogyan kell az igazsággal összhangban cselekedni, mégsem gyakorlod azt, akkor az a probléma, hogy nem kedveled az igazságot. Akik nem szeretik az igazságot, sosem fogják keresni azt, történjék velük bármi is. Csak azoknak van Istent félő szívük, akik szeretik az igazságot, és amikor olyan dolgok történnek, amelyeket nem értenek, képesek keresni az igazságot. Ha nem tudod felfogni Isten szándékait és nem tudod, hogyan gyakorolj, akkor kommunikálj olyanokkal, akik értik az igazságot. Ha nem találsz olyanokat, akik értik az igazságot, találj pár embert, akiknek tiszta megértésük van, hogy egy szívvel-lélekkel együtt imádkozzatok Istenhez, keressetek Istentől, várva Isten idejét, és várva, hogy Isten utat nyisson számotokra. Amennyiben mindannyian sóvárogtok az igazság után, és együtt kommunikáltok az igazságról, eljöhet az idő, amikor egyikőtök előáll egy jó megoldással. Ha mindannyian úgy találjátok, hogy a megoldás megfelelő és jó út, akkor lehet, hogy ez a Szentlélek megvilágosításának és megvilágításának köszönhető. Ha ezután továbbra is közösségben maradtok együtt, hogy egy még pontosabb gyakorlási útra leljetek, az minden bizonnyal összhangban lesz az igazságalapelvekkel. Ha gyakorlásodban azt fedezed fel, hogy a gyakorlásod módja valahogyan még mindig nem megfelelő, akkor gyorsan ki kell javítanod. Ha csak kis mértékben hibázol, Isten nem fog elítélni téged, mivel a szándékaid helyesek abban, amit csinálsz, és az igazság szerint gyakorolsz. Egyszerűen egy kicsit össze vagy zavarodva az alapelveket illetően, és hibát követtél el a gyakorlásodban, ami megbocsátható. De legtöbben, amikor csinálnak valamit, az alapján teszik, ahogy elképzelik, hogyan kell csinálni. Nem Isten szavaira alapozva elmélkednek azon, hogyan gyakoroljanak az igazság szerint, vagy hogyan nyerjék el Isten jóváhagyását. Ehelyett csak azon gondolkodnak, hogyan kedvezzenek saját maguknak, hogyan érjék el, hogy mások felnézzenek rájuk, és hogyan érjék el, hogy mások csodálják őket. Teljes mértékben saját elgondolásaik szerint teszik a dolgokat, és csupán azért, hogy önmagukat megelégítsék, ami problémás. Az ilyen emberek soha nem tesznek semmit az igazsággal összhangban, és Isten mindig utálni fogja őket. Ha igazán lelkiismeretes és értelmes ember vagy, akkor történjék bármi, képesnek kell lenned Isten elé járulni, imádkozni és keresni; légy képes arra, hogy komolyan megvizsgáld az indítékokat és hamisságokat a cselekedeteidben, légy képes eldönteni, mit helyénvaló tenni Isten szavai és követelményei szerint, és ismételten mérlegeld és elmélkedj azon, mely cselekedetek tetszenek Istennek, mely tettektől undorodik Isten, és mely tettek nyerik el Isten jóváhagyását. Időről időre végig kell menned ezeken a kérdéseken gondolatban, amíg tisztán nem érted őket. Ha tudod, hogy saját indítékaid vannak arra, hogy megtegyél valamit, akkor el kell gondolkodnod azon, hogy mik az indítékaid: vajon az, hogy eleget tegyél önmagadnak, vagy az, hogy Istennek tegyél eleget, hogy vajon számodra előnyös vagy Isten kiválasztott népe számára, és milyen következményekkel fog járni... Ha imáidban többet keresel és elmélkedsz így, és több kérdést teszel fel magadnak, hogy keresd az igazságot, akkor az elhajlások a tetteidben egyre kisebbek és kisebbek lesznek. Csak akik így tudják keresni az igazságot, azok olyan emberek, akik figyelembe veszik Isten szándékait, és akik félik Istent, mivel Isten szavainak követelményeivel összhangban keresel és alávetett szívvel, és az ilyen módon való keresésből levont következtetések összhangban lesznek az igazságalapelvekkel” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Az Ő szavai megmutatták nekem a gyakorlat ösvényét. A vezetőknek és a dolgozóknak is szigorúan a munkarend és az igazság alapelvei szerint kell dolgozniuk, és mindig biztosaknak kell lenniük abban, hogy a Szentlélek útmutatását követik. Nekünk is imádkoznunk kell és útmutatást kell kérnünk a kötelességünk végzése során, és meg kell őriznünk az istenfélő szívünket ahelyett, hogy a saját ötleteinket, elképzeléseinket vagy múltbeli tapasztalatunkat követjük, és azt tesszük, amit csak akarunk. Tényleg nem hihetünk vakon magunknak, hanem az igazság alapelveit kell keresnünk, ha pedig nem értünk valamit, útmutatást kell kérnünk, és beszélnünk kell másokkal, hogy megértsük az alapelveket, mielőtt cselekszünk. Ez igazodik Isten szándékához. Ez a tapasztalat igazi lecke volt számomra. Ha Isten nem rendezi úgy, hogy a vezetőm megmetsszen engem, még most sem érteném, hogy a tetteim milyen súlyos következményekkel járnak. Megfogadtam, hogy ezután az igazságot kell keresnem, és az alapelvek alapján kell végeznem a kötelességemet. Később, amikor néhány új tag elmaradozott az összejövetelekről, már nem mertem feltételezésekbe bocsátkozni, és olyan könnyelműen elutasítani őket. Az egyikükkel többször is kapcsolatba léptünk, hogy felajánljuk a támogatásunkat, és a vezetőnkkel is megbeszéltük a helyzetét. Meggyőződtünk róla, hogy álhívő, és elengedtük. A másik egy olyan nővér volt, aki kevesebb mint két éve hitt Istenben, szerette olvasni Isten szavait, és komolyan vette a kötelességét. Amikor az ítélkezésről és az emberek romlottságának leleplezéséről olvasott Isten szavaiban, magára vonatkoztatta őket, úgy érezte, hogy reménytelenül romlott, és majdnem feladta. Közösen elbeszélgettünk vele Isten szavairól, hogy megértse: Isten megmenti azokat, akiket a Sátán megrontott, Ő megérti a nehézségeinket és a gyengeségeinket, akárcsak egy anya, és amíg nem mondunk le az igazság kereséséről, addig Isten sem fog csak úgy lemondani rólunk, mert Ő megmenti az embert, amennyire csak lehetséges. Amikor ezt elmondtuk neki, ömleni kezdtek a könnyei, és megérezte Isten szeretetét. Néhányszor segítettünk neki, és most már újra rendszeresen jár az összejövetelekre.

Ez a tapasztalat feltárta előttem, hogy Isten milyen komoly szándékkal és hihetetlen szeretettel akarja megmenteni a romlott emberiséget. És Isten szavainak megtapasztalásán keresztül sikerült megértenem a saját arrogáns hajlamomat is, és láttam, milyen veszéllyel és következményekkel jár, ha a saját elképzeléseim alapján végzem a kötelességemet. Végre némileg istenfélő szívre tettem szert. Most már az alapelveknek megfelelően tudom végezni a kötelességemet, amit egyedül Isten útmutatásának köszönhetek. Hála Istennek!