2015-ben kezdtem el dolgozni az evangélium terjesztésén. Isten útmutatatása révén volt néhány sikerem. Néha találkoztam olyan emberekkel, akiknek sok vallásos elképzelésük volt, akik nem akarták megvizsgálni Isten utolsó napokbeli munkáját. Így hát Istenre támaszkodtam, közösséget vállaltam az igazságról, és ők elfogadták azt. Miután sikerült néhány dolgot megvalósítanom, úgy éreztem, hogy rátermett vagyok, és hogy eléggé nélkülözhetetlen is.

Aztán Liam testvérrel egy-egy gyülekezetben vállaltunk öntözési munkát. Amit én vállaltam el, az egy elég nagy gyülekezet volt, jó néhány taggal, így amikor elkezdtem, folyton Istenhez imádkoztam, és megbeszéltem a dolgokat a többiekkel. Hamarosan már jól mentek a dolgok. A legtöbb gyülekezeti tag rendesen részt vett az összejöveteleken, és kezdeményező módon végezte a kötelességeit. Mindezeket látva elégedett voltam magammal. Azt gondoltam, hogy még egy nagy gyülekezettel, ilyen sok taggal is gyorsan eredményeket érek el. Tehát biztosan jó képességem van. És láttam, hogy Liam öntözési munkája nem ment olyan jól. A gyülekezetében néhány dolgozót le kellett cserélni. Néhányan pedig negatív állapotban voltak, és közösségre volt szükségük. Eléggé lenéztem őt. Azt gondoltam, hogy én jobban tudnám csinálni. Aztán elkezdtem bekapcsolódni a munkájába. Összefoglaltam a hibákat annak a gyülekezetnek a tagjaival, és közösséget vállaltam Isten szavaival, hogy segítsek nekik, és aztán, ha kellett, megváltoztattam ezeknek az öntözőknek a kötelességeit. Aztán a munka felpörgött. Arra gondoltam, hogy elég gyorsan megoldottam a problémáinkat, ezért még inkább úgy éreztem, hogy nagyon tehetséges vagyok. Arrogánssá váltam. Amikor összegeztük a munkánkat, láttam a hiányosságaikat és a tévedéseiket, és nem tudtam nem szidni őket. Így: „Az öntözési munkálatok késedelmet szenvedtek. Próbálja egyáltalán valaki figyelembe venni Isten szándékát, és azt végrehajtani? Mindannyian olyan felelőtlenek és felületesek vagytok. Még jó, hogy mostanában történt némi előrelépés. Különben ki vállalná a felelősséget a késlekedésért?” Akkor senki sem szólt egy szót sem. Igazából azon gondolkodtam, hogy nem reagáltam-e kissé túl durván. De aztán arra gondoltam, hogy nem fogja érdekelni őket, hacsak nem használok erőteljes hangnemet. Nagyon lenéztem őket, és megmetszettem őket a hibáik miatt, mondván, hogy tegyék azt, amit mondok. Idővel észrevettem, hogy eltávolodtak tőlem. Alig beszéltek velem, kivéve, ha munkáról volt szó. Néha beszélgettek és nevetgéltek együtt, de amint megjelentem, szétszéledtek, mintha félnének. És mivel féltek a metszéstől, amikor valami felmerült, megkérdeztek, és hagyták, hogy én döntsek. Valahogy nyugtalan lettem, amikor megértettem a helyzetet. Azon tűnődtem, hogy nem vagyok-e önkényes, zsarnokoskodó. De aztán arra gondoltam, hogy határozottnak kell lennem a munkában. Ha nem így viselkedem, nem fognak hallgatni rám. Akkor hogyan jutnánk előre? Úgy éreztem, hogy az igazságérzetem a problémákra való rámutatást diktálja. Ezután az arroganciám még erősebb lett. Bármit is csináltunk, nekem kellett meghoznom a végső döntést. Én szerveztem egyedül a munkánk minden egyes részét, mert úgy éreztem, hogy a csapatban senki sem volt olyan rátermett, mint én. Még ha meg is beszéltem velük a dolgokat, akkor is azt csináltuk végül, amit én akartam. Ezért úgy gondoltam, ha rögtön döntést hozok, időt spórolunk. Még ha egy vezető jött is el egy összejövetelre, akkor sem vettem róla tudomást, így gondolkodtam: „És akkor mi van, ha vezető vagy? Meg tudod osztani az evangéliumot, és tudsz tanúságot tenni? El tudod végezni ezt a munkát? Az nem gyakorlati munkavégzés, hogy csupán az összejöveteleken beszélsz az igazságról. Nem érsz fel hozzám.” Így amikor a vezető megkérdezte tőlem, hogyan halad a munkánk, ha kedvem volt, többet is mondtam róla, de egyébként csak elsiklottam fölötte. Nem láttam értelmét, mert végül úgyis én vagyok az, aki meg fogja csinálni. A vezető felhívta a figyelmemet az arroganciámra. Azt mondta, nem tudok jól együttműködni másokkal, és ragaszkodom ahhoz, hogy enyém legyen az utolsó szó. Mivel így megmetszett, bevallottam neki, hogy arrogáns vagyok, de nem igazán érdekelt. Úgy gondoltam, hogy jó képességű és rátermett vagyok. Amíg jól végzem a munkámat, kit érdekel, hogy arrogáns vagyok-e? Különben is, én végzem a gyülekezet munkájának nagy részét. Mit tehetnek – talán elbocsátanak? Látod, kicsit sem fogadtam el a vezető metszését. Továbbra is csak úgy végeztem a kötelességemet, ahogy nekem tetszett, a munka egészét felvállalva.

Aztán egyszer egy új gyülekezetnek több emberre volt szüksége az öntözéshez. Anélkül, hogy bárkivel is megbeszéltem volna, egyszerűen úgy elintéztem, hogy egy nővér elmenjen segíteni nekik. Úgy véltem, hogy általában egyetértenek az általam javasolt dolgokkal, így nincs gond azzal, ha egyedül döntök. De meglepődtem. Később rájöttem, hogy a nővér nem értette eléggé az igazságot ahhoz, hogy ezt elvégezze. Nem tudott gyakorlati munkát végezni, ami komoly akadályt jelentett. De még mindig nem gondolkodtam el magamon. És mivel rendíthetetlenül arrogáns voltam, nem kerestem az igazságalapelveket, és nem vezettem másokat arra, hogy kötelességükben kövessék az alapelveket, mindenki folyton csak rohangált fel-alá, mindenféle valódi eredmény nélkül. Valóban akadályt gördítettem a fejlődésünk útjába. De még így sem láttam a saját problémáimat. Csak másokat hibáztattam, amiért nem vállaltak terhet. Egy ideig úgy tűnt, hogy elintézem a dolgokat, de volt egy furcsa előérzetem. Mintha valami szörnyűség készülődött volna. Nem tudtam, mit mondjak az összejöveteleken, a munkahelyi megbeszéléseken elálmosodtam, és nem voltam tisztában a helyzettel. Homályos volt az elmém. Nem volt energiám. Csak pihenni akartam. Rájöttem, hogy elvesztettem a Szentlélek munkáját, de nem tudtam, miért. Imádkoztam Istenhez, és kértem Őt, hogy segítsen megérteni saját magamat.

Egy vezető eljött egy összejövetelre, és megmetszett azért, ahogyan viselkedtem. Ezt mondta: „Arrogáns vagy. Állandóan szidod az embereket, visszafogod őket, és hencegsz a rangidős pozícióddal. Nehéz veled dolgozni, és soha nem beszéled meg a dolgokat másokkal. Azt teszel, amit akarsz, önkényes és zsarnokoskodó vagy. Ez az antikrisztusi beállítottság. Mindezek alapján úgy döntöttünk, hogy elbocsátunk téged.” Minden szavával egyenesen a szívembe döfött. Arra gondoltam, hogyan viselkedtem. Soha nem beszéltem meg a dolgokat a többiekkel. A saját utamat jártam, mint egy diktátor. Vajon nem olyan voltam, mint egy antikrisztus? Ez a gondolat nagyon megijesztett. Vajon Isten arra használta fel a helyzetet, hogy felfedjen és kivessen engem? Vajon így érnek véget a hitben töltött éveim? Napokig úgy éreztem magam, mint egy zombi. Félelemmel telve ébredtem, és egyszerűen nem tudtam, hogyan nézzek szembe a napommal. Folyamatosan imádkoztam Istenhez: „Istenem! Tudom, hogy a Te jóindulatú akaratod van ebben, de nem tudom, hogyan jutok túl rajta. Istenem, annyira negatív vagyok, és fájdalomban élek. Kérlek, világosíts meg, hogy megismerjem a Te szándékodat!” Aztán ezt olvastam Isten szavaiban. „Istent nem érdekli, hogy mi minden történik veled egy-egy napon, hogy mennyi munkát végzel el, hogy mennyi erőfeszítést teszel bele – Ő azt nézi, hogy milyen a hozzáállásod ezekhez a dolgokhoz. És mivel függ össze a hozzáállás, amellyel ezeket a dolgokat teszed, és ahogyan teszed azokat? Azzal, hogy törekszel-e az igazságra vagy sem, valamint az életbe való belépéseddel is. Isten az életbe való belépésedet nézi, az utat, amelyen jársz. Ha az igazságra törekvés útján jársz, és van belépésed az életbe, akkor képes leszel harmonikusan együttműködni másokkal, amikor a kötelességeidet teljesíted, és könnyedén fogod úgy teljesíteni a kötelességeidet, ami megfelelő. Ha azonban a kötelességeid teljesítése közben állandóan azt hangsúlyozod, hogy neked tőkéd van, hogy értesz a szakterületedhez, hogy tapasztalt vagy, s hogy tekintettel vagy Isten szándékaira, és mindenki másnál jobban törekszel az igazságra, majd azt hiszed, hogy mindezek miatt téged illet meg az utolsó szó joga, semmit nem beszélsz meg senki mással, állandóan úgy viselkedsz, mint aki a maga ura, a saját irányításoddal foglalkozol, és folyton csak egyedül akarsz tündökölni, akkor vajon az életbe való belépés útján jársz? Nem – ez státuszra törekvés, a Pál útján járás, nem pedig az életbe való belépés útja” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő teljesítése?). „Volt egy ember, aki néhány éve terjesztette már az evangéliumot, és szerzett benne némi tapasztalatot. Sok nehézséget szenvedett el az evangélium terjesztése közben, sőt, még be is börtönözték és több évnyi börtönbüntetésre ítélték. Miután kiszabadul, folytatta az evangélium terjesztését, és megnyer párszáz embert, akik közül némelyek jelentős talentumnak bizonyultak; néhányukat még vezetővé vagy munkássá is választották. Ennek eredményeként ez az illető nagy elismerésre méltónak hitte magát, és akárhová ment, ebből próbált tőkét kovácsolni, ezzel hencegett, és önmaga mellett tanúskodott. »Nyolc évet töltöttem börtönben, és szilárdan megálltam a bizonyságtételemben. Sokakat megnyertem az evangélium terjesztése közben, akik közül most néhányan vezetők és munkások. Hitelt érdemlek isten házában, hozzájárultam a munkához.« Bárhol terjesztette is az evangéliumot, gondja volt rá, hogy eldicsekedjen a helyi vezetőknek vagy munkásoknak. Ezt is mondták: »Figyelnetek kell arra, amit mondok; még a felsőbb vezetőiteknek is udvariasan kell beszélniük velem. Mindenkit megleckéztetek, aki nem így tesz!« Az ilyen emberek zsarnokok, nem igaz? Egy ilyen ember, ha nem terjesztette volna az evangéliumot és nem nyert volna meg másokat, merne vajon ilyen fellengzős lenni? Egész biztosan. Az, hogy képes így hencegni, azt bizonyítja, hogy ez benne van a természetében. Ez a természetlényege. Annyira arrogánssá válik, hogy híján van minden értelemnek. Az evangélium terjesztése és néhány ember megnyerése után tovább dagad arrogáns természete, és még gőgösebb lesz. Bárhová mennek az ilyen emberek, mindenütt hencegnek a tőkéjükkel, mindenütt elismerést próbálnak követelni maguknak, és még nyomást is gyakorolnak a különböző szintű vezetőkre, igyekeznek velük egyenrangúvá válni, vagy akár még azt is gondolják, hogy nekik maguknak kellene felsővezetőknek lenniük. Annak alapján, amit egy ilyen ember viselkedése megmutat, mindannyiunknak tisztán kellene látnunk, hogy milyen is a természetük, és hogy valószínűsíthetően milyen sors vár rájuk. Amikor egy démon szivárog be Isten házába, végez némi munkát, mielőtt kimutatná a foga fehérjét; bárki is metszi meg őt, nem figyel rá, és kitartóan küzd Isten háza ellen. Milyen természetűek a cselekedetei? Isten szemében a halállal cimborál, és nem nyugszik addig, amíg meg nem öli magát. Ezt így lehet csak helyesen megfogalmazni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium terjesztése az a kötelesség, amely alól egyetlen hívő sem bújhat ki). Mikor ezt olvastam, tényleg félelem költözött a szívembe. Éveken át terjesztettem az evangéliumot, és jól ment, ezért azt gondoltam, hogy nélkülözhetetlen vagyok, és sokkal járultam hozzá a munkához. Számon tartottam mindent, amit tettem. Úgy éreztem, hogy tiszteletbeli helyem van a gyülekezetben. Hogy tartópillér vagyok. Olyan arrogáns voltam. Mindenkit lenéztem. Megvetően le is szidtam az embereket, ami korlátozta a testvéreket. Nem voltam együttműködő a kötelességemben. De én önhatalmúlag azt tettem, amit akartam, és ez hátráltatta a gyülekezet munkáját. Még az sem érdekelt, amikor a vezető megmetszett. Még a képesítésemmel is dicsekedtem. Úgy gondoltam, hogy ő sem jobb nálam, és nem akartam elfogadni semmilyen segítséget. Egyedül döntöttem el a dolgokat. Ha a testvérek nem hallgattak rám, letoltam őket, és ha nem végezték jól a kötelességüket, elbocsátással fenyegettem őket. Ez a feladatvégzés megszállotjává tette őket, attól féltek, hogy elvesztik a kötelességüket, ha hibáznak, és fájdalomban éltek. Hogy lehetett ez a kötelesség végzése? Nem tettem-e gonoszságot, nem álltam-e ellen Istennek? Ez a gondolat nagyon megijesztett. Soha nem gondoltam, hogy valaha ilyen rosszat teszek, hogy ennyire megsebzem és visszatartom a testvéreket, hogy ilyen mértékben akadályozom a munkánkat. Isten ellen harcoltam, de azt hittem, hogy a kötelességemet végzem. Annyira irracionális voltam. Isten szavaiból megértettem, hogy ha valaki így cselekszik, azzal a halálba küldi magát. Mikor hallottam Isten szavainak hangnemét, különösen azt, hogy „halálba küldi magát”, tudtam, hogy Isten mennyire undorodik az ilyen emberektől. Összeszorult a szívem, mintha Isten halálra ítélt volna. Azt hittem, hogy képes vagyok mindent feláldozni a kötelességemért, hogy sikeres vagyok benne, így Isten biztosan elismer engem, és egy kis arrogancia aligha fog számítani. De aztán rájöttem, hogy ha nem törekszem az igazságra, és ha nem változtatok a beállítottságomon, akkor nem számít, hogy mennyi áldozatot hozok, vagy mit érek el. Csupán egy munkás vagyok. Isten szavainak ítélete és kinyilatkoztatása megmutatta nekem az Ő igazságos természetét, amelyet nem lehet megsérteni. Isten cselekedetei tökéletesen az alapelvek szerintiek. Ha a kinti világban valaki megvalósít néhány dolgot, akkor szert tehet némi tőkére és befolyásra. De Isten házában az igazság és az igazságosság uralkodik. A tőke és a befolyás használata bajba sodorja az embert. Megsértheti az Ő természetét.

Később elgondolkodtam azon, hogy néhány dolog elérése után miért éreztem, hogy olyan sok befolyásom van, és miért kezdtem diktatórikusan viselkedni a kötelességemben. Milyen természet irányított engem? Elolvastam Isten néhány szavát. „Ha a szívedben valóban érted az igazságot, akkor tudni fogod, hogyan gyakorold azt és hogyan vesd alá magad Istennek, és természetesen az igazságra törekvés útjára lépsz. Ha az út, amelyen jársz, a helyes út, és összhangban van Isten szándékaival, akkor a Szentlélek munkája nem fog elhagyni téged – ebben az esetben egyre kisebb lesz az esélye, hogy elárulod Istent. Az igazság nélkül könnyű rosszat cselekedni, és saját magad ellenére meg fogod tenni. Például, ha arrogáns és önhitt a beállítottságod, akkor, ha azt mondják, ne ellenkezz Istennel, nem számít, nem tudod megállni, nem áll hatalmadban. Nem szándékosan tennéd; arrogáns és önhitt természeted uralma alatt tennéd. Arroganciád és önhittséged miatt lenéznéd Istent és úgy tekintenéd, mint aki nem számít; ezek arra késztetnének, hogy magadat magasztald, folyamatosan magad szerepeltesd; arra késztetnének, hogy megvess másokat, magadon kívül senkinek nem hagynának helyet a szívedben; megfosztanának Isten szívedben elfoglalt helyétől, és végül arra késztetnének, hogy Isten helyébe ülj és azt követeld az emberektől, hogy vessék alá magukat neked, és arra indítanának, hogy saját gondolataidat, ötleteidet és elképzeléseidet az igazságként tiszteld. Milyen sok gonoszságot követnek el az emberek arrogáns és önhitt természetük uralma alatt!” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). „Sokféle romlott beállítottság létezik, amelyek a Sátán természetéhez tartoznak, de a legnyilvánvalóbb és a leginkább szembetűnő az arrogáns beállítottság. Az arrogancia az ember romlott beállítottságának gyökere. Minél arrogánsabbak az emberek, annál észszerűtlenebbek, és minél észszerűtlenebbek, annál hajlamosabbak ellenállni Istennek. Mennyire súlyos ez a probléma? Az arrogáns beállítottságú emberek nemcsak mindenkit maguknál alacsonyabb rendűnek tekintenek, hanem ami a legrosszabb, leereszkedőek még Isten felé is, és nincs Istent félő szívük. Még ha úgy tűnik is, hogy az emberek hisznek Istenben és követik Őt, egyáltalán nem Istenként kezelik Őt. Mindig úgy érzik, hogy övék az igazság, és nagyon nagyra tartják magukat. Ez az arrogáns beállítottság lényege és gyökere, és ez a Sátántól származik. Ezért az arrogancia problémáját meg kell oldani. Azt érezni, hogy valaki jobb másoknál – ez triviális dolog. A kritikus probléma az, hogy az ember arrogáns beállítottsága megakadályozza őt abban, hogy alávesse magát Istennek, az Ő szuverenitásának és intézkedéseinek; az ilyen személy mindig hajlik arra, hogy versengjen Istennel a hatalomért és mások irányításáért. Ennek a fajta embernek a legkevésbé sincs Istent félő szíve, nem is beszélve az Isten iránti szeretetről vagy a Neki való alávetettségről. Az arrogáns és önhitt emberek, különösen azok, akik annyira arrogánsak, hogy elvesztették az eszüket, nem tudják alávetni magukat Istennek az Őbelé vetett hitükben, sőt, még magukat dicsérik és maguk mellett tesznek bizonyságot. Az ilyen emberek állnak leginkább ellen Istennek, és egyáltalán nincs bennük Istent félő szív. Ha az emberek el akarnak jutni oda, hogy Istent félő szívük legyen, akkor először meg kell oldaniuk az arrogáns beállítottságukat. Minél alaposabban oldod meg arrogáns beállítottságodat, annál inkább lesz Istent félő szíved, és csak akkor tudod majd magad alávetni Neki, megszerezni az igazságot és megismerni Őt. Csak azok valóban emberek, akik elnyerik az igazságot” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai megtanítottak arra, hogy az arrogancia az Isten elleni lázadás forrása. Az arrogáns természetű ember nem tudja megállni, hogy ne álljon ellen Istennek. A viselkedésem az arrogáns természetem irányításának az eredménye volt. Miután elértem néhány dolgot, a fellegekben jártam, azt gondoltam, hogy jó képességű, rátermett és nélkülözhetetlen vagyok, hogy a gyülekezet nem tudna nélkülem boldogulni. Lenéztem a többieket, a pozíciómat kihasználva szidtam, korlátoztam, és semmibe vettem őket. Nem beszéltem meg a dolgokat senkivel, és önkényeskedtem. Jól éreztem magam egyedül, egymagam hoztam meg a döntéseket. Nem értékeltem a társamat. Annyira arrogáns voltam, és egyáltalán nem volt istenfélő szívem. Amikor a vezető megmetszett, elismertem az arroganciámat, de igazából nem nagyon érdekelt. Úgy éreztem, hogy az arrogancia nem is olyan rossz dolog, hogy ha arrogánsnak neveznek, az azt jelenti, hogy vannak készségeim. Különben miért lennék arrogáns? Észszerűtlen és teljesen szégyentelen voltam. A Sátán ezen mérge szerint éltem: „Az egész világegyetemben egyedül én vagyok a legfőbb uralkodó.” Úgy viselkedtem, mint a kakas a szemétdombon, nem törődve a többiekkel. Miben voltam más, mint a Kommunista Párt? A Kommunista Párt arrogáns és törvényellenes. Erőszakosan elnyomnak mindenkit, aki nem hallgat rájuk. Diktatórikus voltam a gyülekezetben, nem fogadtam el senki ellenőrzését. Hát nem pont olyan viselkedés volt ez, mint a nagy vörös sárkányé? Aztán rájöttem, hogy milyen arrogáns voltam. Nem törődtem másokkal, de még Istennel sem. Az Istennel ellentétes úton jártam. Ha nem tartok bűnbánatot, akkor Isten biztosan el fog átkozni és meg fog büntetni. Annyira világossá vált számomra. Nagyon súlyos következményei voltak az arrogáns természetemnek. Az én problémám nem volt olyan egyszerű, mint amikor egy kis romlottság mutatkozik meg valakiben. Ez eszembe juttatta, hogyan szóltam le másokat, és emeltem magam föléjük, hogy úgy beszéltem és állítottam be magam, mintha nem lennének velem egyenlők. Undorodtam magamtól. Akkor elhatároztam, hogy elkezdek az igazságra törekedni, és mindenben az igazságalapelveket keresem. Véget kellett vetnem annak, hogy arrogánsan éljek, és ellenálljak Istennek.

Később, amikor azt kerestem, hogyan közelítsek megfelelően az általam elért sikerekhez, ezeket a szavakat olvastam Istentől. „Képesek vagytok érzékelni Isten útmutatását és a Szentlélek megvilágosodását a kötelességetek teljesítése során? (Igen.) Ha képesek vagytok érzékelni a Szentlélek munkáját, ám még mindig nagyra tartjátok magatokat, és úgy gondoljátok, hogy rendelkeztek a valósággal, akkor mi folyik itt? (Amikor a kötelességünk teljesítése némi gyümölcsöt hoz, azt gondoljuk, hogy a fele érdem Istené, a másik fele pedig a miénk. Határtalanul felnagyítjuk az együttműködésünket, azt gondolva, hogy semmi nem volt fontosabb az együttműködésünknél, és hogy az Istentől való megvilágosodás nem lett volna lehetséges nélküle.) Akkor hát miért világosított meg téged Isten? Másokat is meg tud világosítani Isten? (Igen.) Amikor Isten megvilágosít valakit, az Isten kegyelméből van. És mi az a kis együttműködés a részedről? Olyasvalami, amiért érdem jár neked, vagy ez a kötelességed és a feladatod? (Ez a kötelességed és a feladatod.) Amikor felismered, hogy ez a kötelességed és a feladatod, akkor helyes a gondolkodásmódod, és eszedbe sem fog jutni, hogy megpróbálj elismerést szerezni érte. Ha mindig azt gondolod, hogy »ez az én hozzájárulásom. Vajon Isten megvilágosodása lehetséges lett volna az együttműködésem nélkül? Ez a feladat az ember együttműködését igényli; az együttműködésünk teszi ki az eredmény javát«, akkor tévedsz. Hogyan tudnál együttműködni, ha a Szentlélek nem világosított volna meg téged, és ha senki nem közölte volna veled az igazságalapelveket? Nem tudnád, mit követel Isten, és a gyakorlat ösvényét sem ismernéd. Még ha alá is akarnád vetni magad Istennek és együttműködni, nem tudnád, hogyan. Nem csupán üres szavakból áll ez a te »együttműködésed«? Valódi együttműködés nélkül csupán a saját ötleteid szerint cselekszel – ebben az esetben az általad teljesített kötelesség megfelel-e a mércének? Semmiképp sem, ami jelzi, hogy milyen problémával állunk itt szemben. Miről van szó? Nem számít, milyen kötelességet teljesít valaki, az, hogy eredményeket ér-e el, hogy a mércének megfelelően teljesíti-e a kötelességét, és elnyeri-e Isten jóváhagyását, az Isten tetteitől függ. Még ha teljesíted is a feladataidat és a kötelességed, ha Isten nem munkálkodik, ha Isten nem világosít meg és vezérel téged, akkor nem fogod tudni az ösvényed, az irányod, sem a céljaid. Végső soron mi adódik ebből? Miután annyi ideig fáradoztál, mégsem teljesítetted megfelelően a kötelességed, és nem tettél szert az igazságra és az életre – minden hiábavaló volt. Tehát az, hogy a kötelességed végzése megfelel-e a mércének, a testvéreid építésére, valamint Isten jóváhagyásának az elnyerése mind Istentől függ! Az emberek csak azokat a dolgokat tudják megtenni, amelyekre ők maguk képesek, amelyeket meg kell tenniük, amelyek a velük született képességeik határain belül vannak – semmi többet. Végső soron tehát a kötelességeid eredményes módon történő teljesítése Isten szavainak útmutatásától, valamint a Szentlélek megvilágosodásától és vezetésétől függ; csakis ekkor tudod megérteni az igazságot, és ekkor tudsz eleget tenni Isten megbízatásának azon ösvény szerint, amelyet Isten adott neked, és az Őáltala meghatározott alapelvek szerint. Ez Isten kegyelme és áldása, és ha az emberek nem tudják észrevenni ezt, akkor vakok” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavaiból megértettem, hogy minden, amit a kötelességemben elértem, Isten kegyelmének és a Szentlélek megvilágosításának köszönhető. És annak is köszönhető, hogy Isten közösséget vállalt velünk az igazsággal, nem pedig a képességem vagy a munkabírásom miatt értem el azt. A Szentlélek megvilágosítása és Isten szavai nélkül, lehettem volna bármilyen jó képességű, vagy bármilyen jó szónok, semmit sem értem volna el. És az a kis munka, amit végeztem, csak egy teremtett lény kötelessége volt. Az én felelősségem. Bármilyen kötelességről legyen is szó, ezt kell egy teremtett lénynek végeznie. Bármit érünk is el, az nem a mi személyes hozzájárulásunk. Én azonban nem tudtam, hogy miből vagyok. Azt hittem, hogy néhány eredmény azt jelenti, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, és azt gondoltam, hogy ezt ki tudom használni. Elégedett voltam magammal, mert megpróbáltam ellopni Isten dicsőségét. Arrogáns, észszerűtlen voltam. Minden, amit a kötelességünkben elérünk, a Szentlélek megvilágosításának és Isten szavainak köszönhető. Saját magunk semmit sem tudunk tenni. Visszagondolva, amikor arrogáns voltam a munkámban, nem értem el semmit, sőt, késleltettem a gyülekezet munkáját. Mint amikor rossz embert helyeztem az öntöző pozícióba. Ez azt jelentette, hogy a testvérek nem kaphatták meg a szükséges támogatást. Ez akadályozta a gyülekezet munkáját. És nem kerestem az igazságalapelveket, nem vezettem másokat arra, hogy a kötelességükben az alapelveket kövessék. Ez azt jelentette, hogy nem értünk el semmilyen eredményt. Késleltette a munkánk előrehaladását. Én azonban soha nem gondolkodtam el ezen. Csak gratuláltam magamnak, egyre arrogánsabb lettem, mintha a gyülekezet nem tudna nélkülem működni. De ha Isten meg tud világosítani engem, akkor másokat is meg tud világosítani, vagyis a gyülekezeti munka folytatódni fog, még az elbocsátásom után is. Annyira el voltam telve magammal, hogy azt hittem, a gyülekezet nem tud nélkülem tovább működni. Pál jutott eszembe a Kegyelem Korában. Úgy gondolta, hogy van némi tőkéje, miután végzett némi munkát, és elutasító volt másokkal szemben. Azt mondta, hogy ő sem ér kevesebbet, mint a többi tanítvány, lenézte Pétert, és megszégyenítette őt. Végül a munkájával próbált koronát kérni Istentől. Értelmetlenül arrogáns volt. Megértettem, hogy olyan vagyok, mint Pál, hogy ugyanazon az úton járok, mint ő. Isten szigorú ítélete és feltárása nélkül nem ismertem volna meg a problémáimat, még mindig azt gondolnám, hogy nagyszerű vagyok. Ezt látva meggyűlöltem magam. Meg akartam gyónni, és bűnbánatot akartam tartani.

Aztán ezt olvastam Isten szavaiban: „Tudja bárki is, hogy hány éve dolgozik Isten az emberiség körében és az egész teremtett világon? Az, hogy Isten konkrétan hány éve dolgozik és irányítja az egész emberiséget, nem ismert; senki sem tud pontos számot mondani, és Isten nem számol be ezekről a dolgokról az emberiségnek. Ha azonban a Sátán akarna valami ilyesmit tenni, vajon hírül adná? Egész biztosan. A Sátán fel akar vágni, hogy több embert vezethessen félre és több ember legyen tudatában a hozzájárulásainak. Miért nem számol be Isten ezekről a dolgokról? Isten lényegének van egy alázatos és rejtőzködő aspektusa. Mi az alázatosság és a rejtőzködés ellentéte? Az arrogancia és a magamutogatás. [...] Isten az emberiséget vezérelve ilyen nagy munkát visz véghez, és az egész világmindenség fölött Ő uralkodik. Óriási a hatalma és az ereje, de mégsem mondta soha ezt: »Rendkívüli hatalmam van.« Rejtőzködve marad mindenek közepette, miközben mindenek felett uralkodik, táplálja és ellátja az emberiséget, és lehetővé teszik az egész emberiségnek, hogy nemzedékről nemzedékre tovább létezzen. Vegyük például a levegőt és a napsütést, vagy az emberek földi létéhez szükséges összes anyagi dolgot – ezek mind szüntelenül áramlanak. Ahhoz, hogy Isten ellátja az emberiséget, nem fér kétség. Ha a Sátán tenne valami jót, vajon hallgatna róla, ő maga pedig ismeretlen hős maradna? Sohasem. Így vannak a gyülekezetben egyes antikrisztusok is, akik korábban veszélyes munkát vállaltak, akik elhagytak dolgokat és szenvedést álltak ki, vagy akár börtönbe is mentek; olyan antikrisztusok is vannak, akik egykor hozzájárultak Isten háza munkájának egyik aspektusához. Ők soha nem felejtik el ezeket a dolgokat, azt gondolják, hogy életük végéig köszönet illeti őket miattuk, és hogy ezek egész életükre tőkét jelentenek a számukra – amiből látszik, hogy milyen hitványak az emberek! Az emberek valóban hitványak, a Sátán pedig szégyentelen” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Második rész)). „Isten szereti az emberiséget, törődik az emberiséggel és aggódik érte, valamint folyamatosan és szüntelenül gondoskodik az emberiségről. Soha nem érzi azt a szívében, hogy ez többletmunka vagy olyasmi, amiért nagy elismerést érdemel. Nem érzi azt sem, hogy az emberiség megmentése, ellátása és az, hogy mindent megad az embereknek, olyan hatalmas hozzájárulás az emberiséghez. Egyszerűen csak csendben és halkan gondoskodik az emberiségről a Maga módján, a saját lényegén, tulajdonain és lényén keresztül. Nem számít, hogy az emberiség mennyi gondviselést és segítséget kap Tőle, Isten soha nem gondolkodik ezen, vagy nem próbálja learatni a babérokat. Ezt Isten lényege határozza meg, és pontosan ez Isten természetének valódi kifejeződése is” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.). Isten szavai által megértettem, hogy milyen jóindulatú az Ő természete és lényege. Isten a Teremtő, aki mindent ural és fenntart. Újra testté lett, igazságokat mond ki, hogy megmentse az emberiséget, és nagy árat fizet értünk. De soha, soha nem gondolt arra, hogy ez egy hatalmas hozzájárulás. És soha, semmivel sem dicsekedett. Ő csak csendben, mindenféle arrogáns hivalkodás nélkül végzi a munkáját. Ő több mint méltó a szeretetünkre és az örök dicséretre. Olyan értéktelen ember vagyok, egy nagy semmi, mégis annyira arrogáns voltam. Megszédültem a kis sikereimtől, mintha ez valami nagy hozzájárulás lenne, amire büszke lehetek. Lenéztem másokat, és önfejűen csináltam a dolgokat. Észszerűtlen és nagyon felületes voltam. Isten olyan alázatos, rejtőzködő és jóindulatú. Még inkább éreztem, mennyire undorító az arrogáns beállítottságom, és igazán vágytam arra, hogy megtudjam az igazságot, hogy hamar megszabadulhassak a beállítottságomtól, hogy emberi hasonlatosságot élhessek meg.

Aztán egy összejövetelen ezt olvastam Isten szavaiban. Mindenható Isten azt mondja: „Ma Isten megítél, megfenyít és kárhoztat titeket, de tudnod kell, hogy a kárhoztatásod értelme az, hogy megismerd önmagadat. Ő azért kárhoztat, átkoz, ítél meg és fenyít, hogy megismerhesd önmagadat, hogy a beállítottságod megváltozhasson, sőt azért, hogy megismerhesd az értékedet, és meglásd, hogy Isten minden cselekedete igazságos és összhangban van az Ő természetével és az Ő munkájának követelményeivel, hogy Ő az ember üdvösségére vonatkozó tervének megfelelően cselekszik, és hogy Ő az igazságos Isten, aki szereti, üdvözíti, megítéli és megfenyíti az embert” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Tedd félre a rang áldásait és értsd meg Isten szándékát, hogy üdvözítse az embert). Nagyon meghatottak Isten szavai, és egy kicsit jobban megértettem az Ő szándékát. Arroganciából végeztem a kötelességemet, problémákat okozva a gyülekezet munkájában, ezért az alapelveknek megfelelően elbocsátottak. Azt hittem, hogy Isten megpróbál felfedni és kivetni engem. Úgy véltem, hogy elítél engem, és nem érhetem el a megmentést. Végül rájöttem, hogy az elbocsátás nem azt jelenti, hogy ki leszek vetve. Ellenőrizte a gonosz lépteimet, és megmutatta nekem a romlottságomat, és azt, hogy rossz úton járok. Isten volt az, aki megmentett engem. Ez Isten legőszintébb szeretete volt irántam.

Később egy összejövetelen megnyíltam arról, hogy mennyire arrogáns voltam a kötelességemben, hogyan bántottam a testvéreket, és arról is, hogyan gondolkodtam el magamon. Azt gondoltam, hogy a többiek undorodni fognak tőlem, amiért ilyen embertelen voltam, és nem fogadnak el. De meglepetésemre a többiek nem estek nekem. Akkor még inkább lekötelezettnek éreztem magam irántuk. Előtte mindenkit bántottam az arroganciámmal, annyira embertelen voltam. Így aztán, amikor újra kötelességet vállaltam, visszafogottabb voltam. Már nem néztem le a többi testvért a hibáik miatt, és jobb volt a dolgokhoz való hozzáállásom. Tudatosan igyekeztem meghallgatni a többiek javaslatait a problémákkal kapcsolatban, és nem bíztam már túlságosan magamban. Amikor a vezetők ellenőrizték a munkámat, alázatosan elfogadtam azt, és együttműködtem velük. Egy idő után az állapotom jó irányba változott, és felügyelő lettem. A korábbi kötelességemben olyan arrogáns és bomlasztó voltam. De a gyülekezet adott még egy esélyt, hogy fontos kötelességet végezzek. Igazán éreztem Isten kegyelmét és kíméletességét irántunk. Ezután a kötelességemben már nem cselekedtem olyan önkényesen, eléggé istenfélő szívem lett. Folyton imádkoztam Hozzá. Ha a dolgok zavarossá váltak, megbeszéltem a többiekkel, hogy együtt keressük az igazságalapelveket. Miután egy kis ideig így dolgoztam, azt vettem észre, hogy a csapatunk egészének teljesítménye sokat javult. Korábban, amikor mindent egyedül csináltam, az kimerítő volt. Csak önmagamban nem értem el jó eredményeket. De most már megbeszélem a dolgokat a testvéreimmel, segítünk egymásnak, és így könnyebb megoldani a problémákat. Azáltal, hogy együttműködöm másokkal, láthatom, hogy valóban vannak erősségeik. Néhányan közülük keményen dolgoznak, és nagy erőfeszítéseket tesznek. Lehet, hogy néhányan nem rendelkeznek erős képességgel, de szorgalmasak, és fenntartják a gyülekezet munkáját. Ezekkel az erősségekkel én nem rendelkezem. A testvérektől tanulhatok is olyan dolgokat, amelyekkel pótolhatom a saját hibáimat. Így sokkal szabadabb és könnyebb az élet.

Egy évvel később egy gyülekezetvezető találkozót szervezett, hogy mindenki megoszthassa, mit tanult és tapasztalt abban az évben. Így hát elgondolkodtam, és átgondoltam mindazt, amit tanultam. Akkor jöttem rá, hogy ha nem bocsátottak volna el, még mindig nem látnám, milyen súlyos az arroganciám. Önkényes és önelégült voltam, csak azért, mert volt néhány adottságom. Isten fegyelmezése, ítélete és feltárása volt az, ami megmutatta nekem a sátáni természetemet. Ez megtanított Isten igazságosságára is, és egy eléggé istenfélő szívvel ajándékozott meg. Hálás vagyok Isten üdvösségéért!