Korábban, amikor az Úr Jézusban hittem, gyakran olvastam a Bibliát, és terjesztettem az Úr evangéliumát. Miután Mindenható Istenben kezdtem hinni, és olvastam az Ő szavait, megtudtam, hogy Mindenható Isten kifejezi az igazságot az utolsó napokban, hogy elvégezze az emberek megítélésének munkáját – megtisztítsa és megmentse őket. Így még aktívabban végeztem a kötelességemet és terjesztettem az evangéliumot. A gyakorlás révén világosabbá vált számomra az Isten munkájáról való tanúságtétel igazsága, megértettem az evangélium hirdetésének alapelveit, és némi tapasztalatot szereztem, így a prédikálásom elég hatékony volt. A testvéreim mind azt mondták, hogy nagyon jó vagyok benne, és hogy meg tudom ragadni az evangélium címzettjeinek elképzeléseit, és a feloldásuk érdekében tudok beszélgetni azokról. Az általuk nehéznek talált problémák nekem nem jelentettek nagy kihívást. Később, miközben az evangéliumot hirdettem, a rendőrség letartóztatott, és egy év börtönre ítéltek. Mikor kiengedtek, gyorsan újra belekezdtem az evangélium hirdetésébe. Sok testvérem csak nemrég tanulta meg, hogyan kell hirdetni az evangéliumot, és nem értek el nagy eredményeket, ezért a vezető engem bízott meg az evangéliumi munka vezetésével. A testvéreimmel közösen elemeztünk néhány olyan elképzelést, amelyet az evangélium címzettjei általában vallottak, és elmagyaráztam, hogyan lehet ezeket a közösség által feloldani. Néha olyan evangéliumi címzettekkel találkoztunk, akiknek rengeteg vallásos elképzelésük volt, és a testvérek többször is beszélgettek velük, de eredménytelenül. De amikor én beszélgettem velük, gyorsan feloldottam az elképzeléseiket. Ahogy telt az idő, a gyülekezetünk evangélizációs munkája egyre jobb eredményeket ért el. És lassan elkezdtem csodálni magamat. Azt gondoltam, hogy a képességem valóban kiemelkedő, könnyen meg tudok oldani olyan problémákat, amelyeket a többi testvér nem. Azt hittem, hogy ritka tehetség vagyok. Kezdtem egyre többre tartani magam, és megvetettem a többieket a figyelmetlenségük és a gyenge képességük miatt.

Egyszer odajött hozzám egy nővér, aki az újonnan érkezőket öntözte. Azt mondta, hogy egy újonnan érkezőnek problémái vannak, és azt akarta, hogy beszélgessek vele. Nagyon bosszantott. Ezt gondoltam: „Miért nem tudsz megoldani egy ilyen egyszerű problémát? Ennyire figyelmetlen vagy a kötelességed végzésében, ennyire nem vállalod fel a terhet? Ennyire gyenge képességű vagy, hogy még egy újonnan érkező elképzeléseit sem tudod megoldani?” Ezért így szidtam őt: „Ha még egy újonnan érkezőt sem tudsz jól megöntözni, akkor mire vagy te jó?” A nővérem csak lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit. Könnyek hullottak a szeméből. Tudtam, hogy nem helyes ilyet mondani. De ezt gondoltam: „Ha nem vagyok vele kemény, akkor nem fogja megszívlelni, és nem fog fejlődni.” Ezután nem mert hozzám fordulni, ha valami problémája volt. Negatív volt, és korlátozva érezte magát. Úgy érezte, hogy az ő képessége túl gyenge ahhoz, hogy végezze a kötelességét, és megöntözze az újonnan érkezőket. Tudtam, hogy mit érez, de nem gondolkodtam el magamon. Nem beszélgettem vele, és nem próbáltam segíteni neki. Gondolatban lenéztem őt: hiszen nem késleltette-e a dolgokat, hogy ő végezte ezt a munkát, annak ellenére, hogy nem tudott ilyen egyszerű problémákat megoldani? Így aztán nem engedtem, hogy öntözze azt az újonnan érkezőt. Egy másik alkalommal egy gyülekezetvezetővel együtt tartottunk egy összejövetelt az újonnan érkezőknek. De a vezető közössége után az újonnan érkezők problémái nem oldódtak meg. Erre gondoltam: „Vezető létedre még az újonnan érkezőket sem tudod megöntözni.” Úgyhogy a kezembe vettem a dolgokat, és megkérdeztem tőlük: „Mindannyian megértettétek, amit a nővér az előbb mondott?” Megrázták a fejüket, és azt mondták, hogy még mindig nem értik. Ezután hosszasan beszéltem velük Isten munkájának három szakaszáról. Boldogan hallgattak, és sokan ezt mondták: „Most, hogy így elmondtad, már értjük.” Mikor láttam, hogy így állnak hozzám, az nagyon boldoggá tett. Úgy éreztem, hogy az evangélium hirdetésében és az öntözésben jobb vagyok, mint a vezető.

Utána állandóan azon kaptam magam, hogy lenézek másokat. A beállítottságom egyre arrogánsabb lett. Minden munkával kapcsolatos ügyben, legyen az kicsi vagy nagy, a többiekre kényszerítettem az akaratomat. Egyszerűen azt hittem, hogy jobb vagyok, mint a testvéreim, és ha meg is beszélem velük a dolgokat, úgyis csak rajtam múlik minden, úgyhogy jobb, ha csak magam eldöntöm, és nem vesztegetem az időt. És a prédikálási és öntözési munkában úgy éreztem, hogy mindenki fölött állok, és hogy jobb, ha mindent magam csinálok. Így hát elkezdtem egyszerre prédikálni és öntözni. Mindenféle munkát magamra vállaltam. Annyira elfoglalt voltam, hogy egy pillanatra sem tudtam leállni. De aztán a vezető rájött, hogy senkit nem oktatok; hogy nem hagyom a többieket gyakorolni, és megmetszett. Ezt mondta: „Egyedül gondoskodsz mindenről. Nem gondolod, hogy ez arrogáns dolog?” Még amikor a metszéssel és a szemrehányással néztem szembe, akkor sem gondoltam, hogy ez nagy ügy. Mindennap reggeltől estig prédikáltam az újonnan érkezőknek, és öntöztem őket. Ezzel vállaltam a terhet a kötelességemben. A képességem és a munkakészségeim jók voltak. Azt gondoltam, hogy amíg eredményeket érek el, addig az arroganciám nem jelent problémát. Továbbra is a magam módján csináltam a dolgokat. Akármilyen ügy adódott, azt magam intéztem, anélkül, hogy a többiekkel beszéltem volna. Néhány testvérem azt érezte, hogy korlátozva van. Úgy gondolták, hogy nem elég jók, és negatív állapotban éltek. Mások kifejezetten függni kezdtek tőlem. Nem vállaltak terhet a kötelességeikben, mindig az én utasításaimra vártak, és ez kihatott az evangélizációs és az öntözési munkára. Akkoriban nem. Nem gondolkodtam el, amíg meg nem fegyelmeztek. Nem sokkal mindezek után a szemem krónikusan könnyezni kezdett. Néha annyira súlyosan, hogy már nem is láttam. Az orvos azt mondta, hogy a könnycsatornáim elzáródtak, és műtétre van szükségem. De én nem akartam megműttetni magam, ezért elmentem. És miközben hazafelé mentem, elkezdtem gondolkodni. Így töprengtem: „Olyan hirtelen csapott le rám ez a szembetegség, hogy biztosan Isten szándéka áll mögötte. Vajon valamilyen módon megsértettem Istent?” Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy milyen állapotban végeztem a kötelességemet. Magamban imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy világosítson meg, hogy megérthessem a problémámat.

Amikor visszaértem, Isten szavait olvastam: „Egyesek, akik végeztek egy kis munkát és egész jól vezettek egy gyülekezetet, azt gondolják, hogy mások felett állnak, és gyakran efféle szavakat terjesztenek: »Miért állít engem Isten fontos helyre? Miért emlegeti a nevemet? Miért beszél folyton hozzám? Isten nagyra tart engem, mert jó képességem van és mert a hétköznapi emberek felett állok. Ti még féltékenykedtek is, amiért Isten jobban bánik velem. Mire kell féltékenykednetek? Nem látjátok, milyen sok munkát végzek és mennyi áldozatot hozok? Nem kellene irigyelnetek, bármilyen jó dolgokat ad is nekem Isten, ugyanis megérdemlem őket. Sok éve dolgozom és sokat szenvedtem. Megérdemlem az elismerést és alkalmas vagyok rá.« Vannak mások, akik ezt mondják: »Isten megengedte nekem, hogy részt vegyek a munkatársi összejöveteleken és hallgassam az Ő közléseit. Megvan ez a jogosultságom – nektek megvan-e? Először is, jó képességeim vannak és jobban törekszem az igazságra, mint ti. Sőt, nálatok jobban feláldozom magam és el tudom végezni a gyülekezet munkáját – ti el tudjátok-e?« Ez arrogancia. Az emberek kötelességteljesítésének és munkájának eredményei különbözőek. Némelyeknek jó, míg másoknak gyenge eredményei vannak. Némelyek jó képességekkel születnek és az igazságot is képesek keresni, ezért a kötelességeikből származó eredmények gyorsan javulnak. Ez a jó képességeiknek köszönhető, amit Isten rendelt eleve így. De hogyan oldjuk meg azt a problémát, ha valaki gyenge eredményeket ér el kötelessége teljesítésében? Folyamatosan keresned kell az igazságot és szorgalmasan kell dolgoznod, és aztán fokozatosan te is jó eredményeket érhetsz el. Amíg törekszel az igazságra és a képességed határáig teljesítesz, addig Isten jóváhagy. De függetlenül attól, hogy a munkád eredményei jók-e vagy rosszak, nem szabad téves elképzelésekkel rendelkezned. Ne gondold, hogy »alkalmas vagyok arra, hogy Istennel egyenrangú legyek«, »jogosult vagyok arra, hogy élvezzem, amit Isten nekem adott«, »jogosult vagyok arra, hogy Isten dicsérjen engem«, »alkalmas vagyok arra, hogy másokat vezessek« vagy »alkalmas vagyok arra, hogy másokat oktassak«. Ne mondd, hogy alkalmas vagy. Az embereknek ne legyenek ilyen gondolataik. Ha ilyen gondolataid vannak, az azt bizonyítja, hogy nem vagy a téged megillető helyen és azzal az alapvető értelemmel sem rendelkezel, amivel egy emberi lénynek kellene. Hogyan tudnád hát levetni arrogáns beállítottságodat? Nem tudod” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az arrogáns természet az ember Istennel szembeni ellenállásának gyökere). Isten szavai felfedték az állapotomat. Rájöttem, hogy a viselkedésemet az arrogáns természetem uralta. Amikor eredményeket értem el a prédikációs és öntözési munkával, úgy éreztem, hogy magasabb szintre emelkedek. Azt hittem, hogy a rátermettségem és a képességem olyan jó, hogy nélkülözhetetlen vagyok az evangéliumi munkában. Ezeket a képességeket tőkének tekintettem. Annyira arrogáns voltam, hogy mindenki mást figyelmen kívül hagytam. Úgy viselkedtem, mintha a többiek fölött állnék, szidtam és korlátoztam őket. Amikor a nővéremnek nehézségei támadtak az újonnan érkezők öntözésével, nem segítettem neki megoldani a problémát – csak a státuszomat felhasználva megdorgáltam. És amikor a vezetővel együtt öntöztük az újonnan érkezőket, és a vezető nem oldotta meg a problémáikat, nem működtem együtt a közösségvállalással. Ehelyett lenéztem a vezetőt, és szándékosan kérkedtem az újonnan érkezők előtt. Amikor problémák merültek fel a munkában, nem kerestem az igazság alapelveit, és nem vitattam meg a dolgokat a testvéreimmel. Azt hittem, hogy megvan a tapasztalatom ahhoz, hogy tisztán lássam a dolgokat, hogy én magam mindent el tudok dönteni és el tudok intézni. Senki másnak nem adtam lehetőséget a gyakorlásra, és még amikor megmetszettek, akkor sem kezeltem ezt problémaként. Továbbra is úgy gondoltam, hogy felvállalom a terhet a kötelességemben. Rangidősként tekintettem magamra, és nem fogadtam el a metszést. Tényleg nagyon arrogáns voltam. A szívemben nem féltem Istent, és nem vetettem Neki alá magam. Én voltam a felelős az evangéliumi munkáért. A testvéreimet is ki kellett volna képeznem az evangélium hirdetésére. De ehelyett megvetettem és lenéztem őket, és mindent magam intéztem. Ennek eredményeképpen úgy érezték, hogy korlátozom őket, és néhányan valóban függtek tőlem, képtelenek voltak terhet viselni a kötelességükben, és ez hatással volt az evangéliumi munkára. Ez nem a kötelességem végzése volt – hanem gonoszság, és az evangéliumi munka akadályozása. Korábban azt gondoltam, hogy a kötelességemben terhet vállalok azzal, hogy mindent magam csinálok. De csak arrogáns voltam. A többiek fölé helyeztem magamat, úgy kezeltem őket, mintha nem lennének fontosak, mindent én akartam irányítani, szándékosan és felelőtlenül az arrogáns beállítottságom szerint cselekedtem, anélkül, hogy Istenre vagy más emberekre gondoltam volna. Nem ez volt az arkangyal beállítottsága? Ha nem tartanék bűnbánatot, akkor Isten visszautasítana és kiiktatna. Erre gondolva rájöttem, hogy Isten ezzel a betegséggel fenyít és fegyelmez engem. Ha Isten nem találta volna ki ezt a forgatókönyvet számomra, akkor továbbra is az arrogáns beállítottságom szerint cselekedtem volna. Továbbra is gonosz dolgokat tettem volna, megsértettem volna Isten természetét, és büntetést kaptam volna. Amikor erre rájöttem, sírva imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Annyira arrogáns vagyok, hogy nincs bennem emberi mivolt és értelem. Nem vagyok méltó arra, hogy Előtted éljek. Istenem! Nem akarok ellenállni Neked, se lázadni Ellened. Bűnbánatot akarok tartani!” Ezután nyíltan megosztottam az állapotomat a testvéreimmel. Lelepleztem és elemeztem a kárt, amit az arrogáns beállítottságom miatt okoztam nekik, és bocsánatot kértem tőlük. Ezután alázatosabb lettem a kötelességem végrehajtásában. Mindent megbeszéltem a testvéreimmel, és nemsokára elmúlt a betegségem. Szívem mélyéből hálát adtam Istennek.

Egy kis idő múlva a gyülekezet megbízott, hogy egy másik helyen hirdessem az evangéliumot. Nem tudtam megállni, hogy ne kezdjem el újra csodálni magam: tehetséges vagyok az evangélium terjesztésében. Különben miért küldtek volna máshová, hogy hirdessem az evangéliumot? Egy nap elmentem, hogy két potenciális megtérő számára hirdessem az evangéliumot. Nem gondoltam, hogy nehéz lesz, ezért nem próbáltam előre megérteni a helyzetüket és a főbb elképzeléseiket. Ehelyett, ahogy korábban is tettem, közvetlenül tanúságot tettem Isten munkájának három szakaszáról. Mivel vallási hazugságok félrevezették őket, amint ezt meghallották, tudták, hogy Mindenható Isten hívője vagyok, ezért elkezdtek védekezni. Nem voltak hajlandóak tovább hallgatni. Akkor ez megdöbbentett. Mindig így beszélgettem, és így tettem tanúságot. Akkor ezúttal miért fulladt kudarcba? Sokat utaztam, hogy idejöjjek, és azt gondoltam, hogy gyorsan kiterjeszthetem az evangéliumi munkát. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kudarcot vallok. Hogyan terjesszem most az evangéliumi munkát? De továbbra sem voltam hajlandó csak úgy feladni. Talán ez csak egy egyszeri probléma volt, és csak ez alkalommal rontottam el a dolgokat. Sok éve hirdettem az evangéliumot, ezért biztos voltam benne, hogy meg tudom csinálni. Így hát tovább kerestem az evangélium potenciális befogadóit. De bárhová mentem, mindenhol kudarcot vallottam. Nagyon frusztrált voltam, és depressziós állapotba kerültem. Ezután leváltottak. Fájt a gondolat, hogy a prédikálásom ennyire hatástalan volt. Úgy éreztem, hogy haszontalan vagyok. Ha ez így folytatódik, vajon nem fognak kiiktatni engem? Hiányoztak azok a napok, amikor szenvedélyesen hirdettem az evangéliumot. Bár a munka nehéz és fárasztó volt, mégis boldoggá tett, hogy olyan jó eredményeket értem el. De miért nem tudtam most is olyan eredményeket elérni? Erre a gondolatra elviselhetetlen fájdalmat éreztem a szívemben. Fájdalmamban újra és újra Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Milyen tanulságokat kell levonnom ebből a helyzetből? Kérlek, világosíts meg engem, és vezess, hogy megértsem magam!”

Keresésem közben láttam meg Isten szavainak ezt a részletét. Mindenható Isten azt mondja: „Ha valaki tehetséges, vagy vannak adottságai, az azt jelenti, hogy eleve jobb valamiben, vagy valamilyen szempontból kiemelkedik mások közül. Lehet, hogy te például kicsit gyorsabban reagálsz másoknál, kicsit gyorsabban megérted a dolgokat, mint mások, elsajátítottál bizonyos szakmai készségeket, vagy lehet, hogy ékesszóló előadó vagy, és így tovább. Ezek olyan adottságok és tehetségek, amelyekkel rendelkezhet valaki. Ha rendelkezel bizonyos tehetségekkel és erősségekkel, nagyon fontos, hogy hogyan érted meg, és hogyan kezeled azokat. Ha úgy gondolod, hogy pótolhatatlan vagy, mert senki más nem rendelkezik a te tehetségeddel és adottságaiddal, és hogy az igazságot gyakorolod azzal, hogy az adottságaidat és tehetségedet a kötelességed végzésére használod, akkor ez az álláspont vajon helyes vagy helytelen? (Helytelen.) Miért mondod azt, hogy helytelen? Mi is pontosan a tehetség és az adottság? Hogyan kellene megértened, és használnod őket, hogyan kellene foglalkoznod velük? Tény, hogy bármilyen adottságod vagy tehetséged is van, az nem jelenti azt, hogy birtokában vagy az igazságnak és életnek. Ha valakinek vannak bizonyos adottságai és tehetsége, akkor helyénvaló, hogy olyan kötelességet teljesítsen, amely ezeket az adottságokat és tehetséget hasznosítja, ez azonban nem jelenti azt, hogy az igazságot gyakorolja, és azt sem, hogy az alapelvek szerint cselekszik. Például, ha az éneklés adottságával születtél, akkor az éneklési képességed az igazság gyakorlását jelenti-e? Azt jelenti-e, hogy az alapelvek szerint énekelsz? Nem. Tegyük fel például, hogy veleszületett irodalmi tehetséged van, és jól írsz. Ha nem érted meg az igazságot, akkor vajon az írásod megfelelhet-e az igazságnak? Azt jelenti-e szükségszerűen, hogy tapasztalati tanúságtétellel rendelkezel? (Nem.) Ezért az adottságok és a tehetségek különböznek az igazságtól, és nem lehet összehasonlítani őket. Bármilyen adottsággal is rendelkezel, ha nem törekszel az igazságra, akkor nem fogod jól teljesíteni a kötelességedet. Vannak, akik gyakran fitogtatják adottságaikat, és általában úgy érzik, hogy jobbak másoknál, ezért lenéznek másokat, és kötelességeik végzése során nem hajlandóak együttműködni másokkal. Mindig irányítani akarnak, ennek következtében pedig kötelességeik végrehajtása során gyakran megsértik az alapelveket, és a munkájuk is nagyon alacsony hatékonyságú. Az adottságok arrogánssá és önelégültté tették őket, lenéznek másokat, mindig úgy érzik, hogy ők jobbak másoknál, és hogy senki sem olyan jó, mint ők, és ezért elbizakodottá válnak. Nem tették-e tönkre ezeket az embereket az adottságaik? Bizony tönkretették. Akik tehetségesek és adottságokkal rendelkeznek, azok a legnagyobb valószínűséggel arrogánsak és önelégültek. Nagyon veszélyes az, ha nem törekednek az igazságra, és mindig az adottságaik szerint élnek. Függetlenül attól, hogy milyen kötelességet teljesít valaki Isten házában, függetlenül attól, hogy milyen tehetséggel rendelkezik, ha nem törekszik az igazságra, akkor biztosan nem fogja teljesíteni a kötelességét. Bármilyen adottságokkal és tehetséggel is rendelkezik valaki, jól kell teljesítenie azt a fajta kötelességet. Ha arra is képes, hogy megértse az igazságot, és az alapelvek szerint cselekedjen, akkor adottságai és tehetsége szerepet fognak játszani annak a kötelességnek a végrehajtásában. Akik nem fogadják el az igazságot, és nem keresik az igazságalapelveket, cselekedeteik során pedig csak az adottságaikra hagyatkoznak, semmilyen eredményt sem fognak elérni a kötelességeik végrehajtásában, és azt kockáztatják, hogy kirekesztik őket. [...] A tehetséges és adottságokkal rendelkező emberek azt hiszik, hogy nagyon okosak, hogy képesek megérteni mindent, azt azonban nem tudják, hogy az adottságok és a képességek nem az igazságot képviselik, hogy azoknak semmi közük az igazsághoz. Ha az emberek az adottságaikra és a képzelődéseikre hagyatkoznak a cselekedeteikben, akkor a gondolataik és a véleményük gyakran ellentétes az igazsággal – ezt azonban nem látják, továbbra is azt gondolják: »Nézd, milyen okos vagyok, milyen okos döntéseket hoztam! Milyen bölcs döntéseket! Egyikőtök sem veheti fel velem a versenyt.« Mindig a nárcizmus és az önbecsülés állapotában élnek. Nehezen tudják lecsendesíteni a szívüket, és elgondolkodni azon, hogy mit kér tőlük Isten, mi az igazság, és melyek az igazságalapelvek. Így nehéz számukra megérteni az igazságot, és még ha kötelességeket végeznek is, nem képesek gyakorolni az igazságot, és így az igazságvalóságba való belépés is nagyon nehéz számukra. Egyszóval, ha valaki nem képes törekedni az igazságra, és elfogadni azt, akkor függetlenül attól, hogy milyen adottságokkal vagy tehetséggel rendelkezik, nem lesz képes jól végezni a kötelességét – ehhez a legkisebb kétség sem férhet” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Pontosan mi az, amire az emberek támaszkodnak, hogy éljenek?). Miután elgondolkodtam Isten szavain, megértettem, hogy a különleges tehetségek és adottságok nem jelentik azt, hogy birtokában vagy az igazságnak. Ha nem érted az igazságot, és úgy hajtod végre a kötelességedet, hogy nem keresed az alapelveket, és mindig tőkeként használod a tehetségedet és adottságaidat, akkor idővel egyre arrogánsabb leszel. Rájöttem, hogy mióta elkezdtem a kötelességemet, az adottságaimból éltem. Jól ismertem a Bibliát, és volt tapasztalatom az evangélium hirdetésében, ezért ezeket a dolgokat tőkeként kezeltem, és egyre arrogánsabbá váltam. Mindenki mást lenéztem. Mindenkit úgy kezeltem, mintha nem számítanának. A vezető megmetszett az arroganciám miatt, de én ezt nem fogadtam el. Továbbra is tőkeként használtam az adottságaimat, és visszautasítottam a javaslatait. Prédikálás közben nem kerestem az igazság alapelveit. Az adottságaimra és a tapasztalatomra támaszkodtam, és megpróbáltam nagy dolgokat elérni. És ennek eredményeként újra és újra kudarcot vallottam. De még akkor sem gondoltam, hogy a hozzáállásom problémát jelent. Nem gondolkodtam el. Szégyentelenül azt hittem, hogy mivel van adottságom és tapasztalatom, jól el tudom végezni a kötelességemet. Olyan arrogáns és észszerűtlen voltam! Pálra gondoltam, aki tehetséges, intelligens és ékesszóló volt. Alaposan ismerte a Szentírást, kiválóan tudta hirdetni az evangéliumot és megtéríteni az embereket. De mindezt tőkeként használta fel. A beállítottsága egyre arrogánsabb lett, és semmibe vette a többi embert. Azt állította magáról, hogy az apostolokkal egyenlő, és csak a jutalomért és a koronáért dolgozott. Még azt is állította, hogy ő az élő Krisztus. És végül Isten megbüntette. Az ő története megmutatja, hogy ha adottságaid vannak, az nem jelenti azt, hogy birtokában vagy az igazságvalóságnak. Ha nem törekszel az igazságra, a romlott beállítottságod nem fog megváltozni, és akkor fel fognak fedni, és ki fognak iktatni. A tehetségünk és az adottságaink segíthetnek abban, hogy a kötelességünket végezzük, de a legfontosabb dolog az igazság alapelveinek keresése. Ha továbbra is úgy használnám az adottságaimat, hogy nem keresném ezeket az alapelveket, akkor soha nem lennék képes jól teljesíteni a kötelességemet. Később rátaláltam Isten szavainak egy másik részletére, ami valamennyire tisztázta ezt a kérdést. Mindenható Isten azt mondja: „Képesek vagytok érzékelni Isten útmutatását és a Szentlélek megvilágosodását a kötelességetek teljesítése során? (Igen.) Ha képesek vagytok érzékelni a Szentlélek munkáját, ám még mindig nagyra tartjátok magatokat, és úgy gondoljátok, hogy rendelkeztek a valósággal, akkor mi folyik itt? (Amikor a kötelességünk teljesítése némi gyümölcsöt hoz, azt gondoljuk, hogy a fele érdem Istené, a másik fele pedig a miénk. Határtalanul felnagyítjuk az együttműködésünket, azt gondolva, hogy semmi nem volt fontosabb az együttműködésünknél, és hogy az Istentől való megvilágosodás nem lett volna lehetséges nélküle.) Akkor hát miért világosított meg téged Isten? Másokat is meg tud világosítani Isten? (Igen.) Amikor Isten megvilágosít valakit, az Isten kegyelméből van. És mi az a kis együttműködés a részedről? Olyasvalami, amiért érdem jár neked, vagy ez a kötelességed és a feladatod? (Ez a kötelességed és a feladatod.) Amikor felismered, hogy ez a kötelességed és a feladatod, akkor helyes a gondolkodásmódod, és eszedbe sem fog jutni, hogy megpróbálj elismerést szerezni érte. Ha mindig azt gondolod, hogy »ez az én hozzájárulásom. Vajon Isten megvilágosodása lehetséges lett volna az együttműködésem nélkül? Ez a feladat az ember együttműködését igényli; az együttműködésünk teszi ki az eredmény javát«, akkor tévedsz. Hogyan tudnál együttműködni, ha a Szentlélek nem világosított volna meg téged, és ha senki nem közölte volna veled az igazságalapelveket? Nem tudnád, mit követel Isten, és a gyakorlat ösvényét sem ismernéd. Még ha alá is akarnád vetni magad Istennek és együttműködni, nem tudnád, hogyan. Nem csupán üres szavakból áll ez a te »együttműködésed«? Valódi együttműködés nélkül csupán a saját ötleteid szerint cselekszel – ebben az esetben az általad teljesített kötelesség megfelel-e a mércének? Semmiképp sem, ami jelzi, hogy milyen problémával állunk itt szemben. Miről van szó? Nem számít, milyen kötelességet teljesít valaki, az, hogy eredményeket ér-e el, hogy a mércének megfelelően teljesíti-e a kötelességét, és elnyeri-e Isten jóváhagyását, az Isten tetteitől függ. Még ha teljesíted is a feladataidat és a kötelességed, ha Isten nem munkálkodik, ha Isten nem világosít meg és vezérel téged, akkor nem fogod tudni az ösvényed, az irányod, sem a céljaid. Végső soron mi adódik ebből? Miután annyi ideig fáradoztál, mégsem teljesítetted megfelelően a kötelességed, és nem tettél szert az igazságra és az életre – minden hiábavaló volt. Tehát az, hogy a kötelességed végzése megfelel-e a mércének, a testvéreid építésére, valamint Isten jóváhagyásának az elnyerése mind Istentől függ! Az emberek csak azokat a dolgokat tudják megtenni, amelyekre ők maguk képesek, amelyeket meg kell tenniük, amelyek a velük született képességeik határain belül vannak – semmi többet. Végső soron tehát a kötelességeid eredményes módon történő teljesítése Isten szavainak útmutatásától, valamint a Szentlélek megvilágosodásától és vezetésétől függ; csakis ekkor tudod megérteni az igazságot, és ekkor tudsz eleget tenni Isten megbízatásának azon ösvény szerint, amelyet Isten adott neked, és az Őáltala meghatározott alapelvek szerint. Ez Isten kegyelme és áldása, és ha az emberek nem tudják észrevenni ezt, akkor vakok” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavait olvasva megértettem, hogy az eredményeket, amelyeket az evangélium hirdetése és az újonnan érkezők öntözése során elértem, nem magamnak köszönhetem. Isten kegyelmének és a Szentlélek útmutatásának köszönhető. Ha Isten szavai nem beszélnének az igazság alapelveinek minden aspektusáról, hogy irányt és gyakorlati utat nyújtsanak nekünk, akkor mit értenék meg? A Szentlélek megvilágosítása és Isten szavainak útmutatása nélkül, akármilyen ékesszóló, nagy tudású vagy a Bibliát ismerő lennék is, soha nem oldanám fel azoknak a vallásos embereknek az elképzeléseit. A tények kinyilatkoztatása révén rájöttem, hogy a Szentlélek megvilágosítása nélkül csak egy bolond vagyok, aki semmit sem tud megoldani, aki egyetlen embert sem tud megtéríteni. Mindig azt hittem, hogy a kötelességemben elért eredmények azt jelentik, hogy jó a képességem, hogy értek hozzá. De valójában nem értettem Isten munkáját, és nem ismertem magamat. Ezeket a dolgokat mindig tőkének használtam, hogy felvágjak. Annyira szégyentelen voltam ezzel kapcsolatban!

Később ezt a szakaszt is olvastam Isten szavaiban: „Isten szereti az emberiséget, törődik az emberiséggel és aggódik érte, valamint folyamatosan és szüntelenül gondoskodik az emberiségről. Soha nem érzi azt a szívében, hogy ez többletmunka vagy olyasmi, amiért nagy elismerést érdemel. Nem érzi azt sem, hogy az emberiség megmentése, ellátása és az, hogy mindent megad az embereknek, olyan hatalmas hozzájárulás az emberiséghez. Egyszerűen csak csendben és halkan gondoskodik az emberiségről a Maga módján, a saját lényegén, tulajdonain és lényén keresztül. Nem számít, hogy az emberiség mennyi gondviselést és segítséget kap Tőle, Isten soha nem gondolkodik ezen, vagy nem próbálja learatni a babérokat. Ezt Isten lényege határozza meg, és pontosan ez Isten természetének valódi kifejeződése is” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.). Isten szavait olvasva meghatódtam. Isten természete annyira csodálatos! Hogy megmentsen minket, akiket a Sátán mélyen megrontott, Isten kétszer is testté lett. Olyan sok munkát elvégzett, olyan sok mindent mondott, és nagy megaláztatást és fájdalmat szenvedett el. De Isten soha nem kérkedett az emberiség előtt. Soha nem érezte úgy, hogy ezzel elismerést kellene szereznie. Isten lényege az arrogancia nyomát sem mutatja. Ehelyett csendben dolgozik, hogy befejezze az Ő munkáját. Isten alázatossága csodálatra méltó. Még annyira sem vagyok jó, mint egy hangya. Elértem pár jó eredményt a kötelességemben, és nagyszerűnek éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy sok mindent elértem, így mindenki mást lenéztem. Amikor arra gondoltam, hogyan viselkedtem, amikor kioktattam a többieket, hogy milyen volt a hangnemem, a stílusom, undort éreztem. Ha Isten nem rendezte volna el mindezt azért, hogy felfedjen és megmetsszen engem, akkor az arrogáns természetem megzavarta és akadályozta volna a gyülekezet munkáját. De Isten meggátolta, hogy rálépjek erre a gonosz útra, és megengedte, hogy bűnbánatot tartsak és megváltozzak. Isten megmentett engem. Annyira hálás voltam Neki! Ezért így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Nem akarok az arrogáns beállítottságom szerint élni. Kérlek, vezess és ments meg engem, és segíts, hogy emberként éljek!”

Nem sokkal később az állapotom egy kicsit javult. A vezetőm elintézte, hogy ismét az újonnan érkezőket öntözzem. Egyszer az egyik nővéremnek gondjai voltak egy újonnan érkező öntözésével, és nem tudta, mit tegyen. Így hát hozzám fordult közösséget keresve. Kiderült, hogy nem értette meg igazán annak az újonnan érkezőnek a problémáit, és kezdtem megvetést érezni iránta. Erre gondoltam: „A képességed túl gyenge. Még az újonnan érkező problémáit sem látod meg. Ha mindenki úgy öntözné az újonnan érkezőket, mint te, akkor vajon nem akadozna a gyülekezet munkája?” De ezúttal tisztában voltam vele, hogy ezzel az arrogáns beállítottságomat fedem fel. Ezért Istenhez imádkoztam, fellázadva önmagam ellen. Később Isten szavait olvastam: „Ha alapos szaktudással rendelkezel, akkor ne nagyképűsködj és ne kérkedj a képzettségeddel, hanem proaktívan tanítsd meg az újoncoknak a képességeidet és a tudásodat, hogy mindenki jól tudja teljesíteni együtt a kötelességét. Lehet, hogy te tudsz a legtöbbet a szakmádról és készségek vonatkozásában az élen jársz, azonban ez olyan ajándék, amelyet Isten adott neked, és a kötelességed teljesítésére, valamint az erősségeid kihasználására kell használnod. Nem számít, mennyire képzett vagy tehetséges vagy, egyedül nem tudod felvállalni a munkát. A kötelesség teljesítése hatékonyabb, ha mindenki fel tudja fogni az adott szakmához tartozó képességeket és tudást. Azt mondják, hogy az ügyes embernek is szüksége van három másik támogatására. Nem számít, mennyire hozzáértő valaki, mindenki más segítsége nélkül ez nem elegendő. Tehát ne legyen senki arrogáns, és senki ne kívánjon egymaga cselekedni, illetve döntéseket hozni. Az emberek lázadjanak fel a test ellen, tegyék félre a saját ötleteiket és véleményeiket, és dolgozzanak harmóniában mindenki mással. Akinek van szaktudása, az segítsen szeretetteljesen másoknak, hogy ők is elsajátíthassák ezeket a készségeket és tudást. Ez hasznára válik a kötelesség teljesítésének. [...] Ha törődsz Isten szándékaival, és hajlandó vagy hűségesnek lenni az Ő házának a munkájához, akkor ajánld fel minden erősségedet és képességedet, hogy mások megtanulhassák és felfoghassák ezeket, és jobban teljesítsék a kötelességüket. Ez felel meg Isten szándékainak; csak az ilyen emberekben van emberi mivolt, őket szereti és áldja meg Isten” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő teljesítése összehangolt együttműködést kíván). Isten szavai megmutatták nekem a gyakorlás útját. A nővérem még csak tanulta az újonnan érkezők öntözését. Természetes volt, hogy bizonyos kérdéseket nem tudott megérteni vagy megoldani. Mindent meg kellett tennem, hogy segítsek neki fejlődni, és megtanítsam, hogyan oldja meg ezeket a kérdéseket. Így hát beszélgettem vele, és együtt találtuk meg Isten szavainak vonatkozó részeit. Később sikerült megoldani az újonnan érkező problémáit, és ő is hajlandó volt hirdetni az evangéliumot. A nővéremmel nagyon boldogok voltunk. Ezután, amikor a testvéreimmel dolgoztam, alázatosabb voltam. Néha, amikor az evangéliumot hirdetik, képtelenek megoldani az evangélium címzettjeinek problémáit. De már nem becsülöm le őket. Ehelyett beszélgetünk, és együtt keressük az alapelveket. Amikor alternatív javaslatokat tesznek, tudatosan erőt veszek magamon, és meghallgatom őket. Már nem parancsolgatok nekik, és nem nézem le őket. Így cselekedve békét és megkönnyebbülést érzek a szívemben.