2012-ben gyülekezetvezetőnek választottak. Isten vezetésével gyülekezetünk evangélizációs munkája eredményeket hozott, és két új gyülekezetet is alapítottunk. Akkoriban a testvérek engem jelöltek ki a gyülekezet választási munkájának vezetésére, és amikor a testvérek rossz állapotban voltak, akkor is engem kértek meg, hogy vállaljak közösséget velük, és segítsek nekik. A közösségem után képesek voltak megváltoztatni az állapotukat. Különösen a munkatársi összejöveteleken, amikor láttam, hogy a mi gyülekezetünk szerezte a legtöbb újonnan érkezőt, hogy ebben a gyülekezetben van a legtöbb vezető és diakónus, és hogy a munka minden szempontból zökkenőmentesen halad, rendkívül boldog voltam. Azt hittem, hogy valóban rendelkezem a munkához szükséges képességekkel, és jó vagyok az emberek kiválasztásában és hasznosításában.

Később prédikátornak választottak. Egyszer elmentem egy gyülekezeti választásra elnökölni, és a választások első fordulójában egy Vang Csen nevű nővér kapta a legtöbb szavazatot. Ezt gondoltam magamban: „Bár Vang Csen meglehetősen státuszimádó, és szeret hencegni, a néhány alkalommal, amikor kapcsolatba kerültünk, észrevettem, hogy valamennyire tisztán látja a romlott beállítottságát. Alkalmas arra, hogy vezető legyen.” Aznap találkoztam Csang Linnel, akit korábban elbocsátottak a gyülekezetben betöltött vezetői pozíciójából. Csang Lin ezt mondta nekem: „Vang Csen gyakran magáról tesz tanúbizonyságot, és dicsekszik. Amikor az állapotáról vállal közösséget, csak a jó tulajdonságait említi, és soha nem beszél a romlottságairól. Ez oda vezetett, hogy a testvérek imádják őt, és azt mondják, hogy ő tud közösséget vállalni az igazságról, és meg tudja oldani a problémákat. Még az elbocsátása után sem szerzett önismeretet; őt vezetőnek választani nem helyénvaló!” Miután ezt hallottam, lett néhány elképzelésem Csang Linről. Ezt gondoltam: „Nem arról van szó, hogy téged épp most bocsátottak el, ezért rosszul érzed magad, hogy Vang Csent megválasztották? Ráadásul többször is beszéltem Vang Csennel, és szerintem megértést mutatott a korábbi elbocsátásával kapcsolatban. Egyáltalán nem úgy van, ahogy mondod. El kellene gondolkodnod a szavaid mögött rejlő indítékokon.” Korábban szinte az összes gyülekezeti választást én vezettem, és a megválasztottak többé-kevésbé megfeleltek a feladatuknak, ezért úgy gondoltam, hogy jó az ítélőképességem, és nem akartam elfogadni Csang Lin tanácsát. Amikor hazaértem, elmondtam annak a nővérnek, aki a társam volt, hogy Vang Csen kapta a legtöbb szavazatot ezen a választáson. Ezt hallva meglepődött, és ezt mondta: „Vang Csen erősen vágyik a státuszra, és komoly problémája van a dicsekvéssel. Vezetőként, amikor beszámolt a munkáról, csak a saját jó oldalát emelte ki, és soha nem említette az elhajlásait. Amikor az állapotáról beszélt, minden pozitív volt; soha senkinek nem engedte, hogy meglássa a romlott oldalát. Azt mondta, a testvérek mindannyian Vang Csennel beszéltek, ha valami felmerült, és nem keresik az alapelveket. Akkoriban közösséget vállaltunk vele, és rámutattunk a problémáira, de ő azt mondta, hogy nincsenek hátsó szándékai, csak a testvérek akarták őt csodálni. Miután elbocsátották, semennyi önismeretre nem tett szert.” A nővérem így folytatta: „Még mindig nem látunk át Vang Csenen; továbbra is keresned kell az igazságot róla.” Amikor meghallottam, hogy ez a nővérem is elutasította az általam kiválasztott személyt, eléggé felzaklatott. Ezt gondoltam magamban: „Olyan dolgokról beszélsz, amelyek több évvel ezelőtt történtek. Az utóbbi néhány alkalommal, amikor kapcsolatba kerültem vele, láttam, hogy képes megérteni önmagát. Nem úgy van, ahogy te mondod. Ne akarj másokat olyan gyorsan beskatulyázni! Arról nem is beszélve, hogy már néhány éve vezető vagyok, sok emberrel kerültem kapcsolatba, és tudom, hogyan kell tisztán látni az embereket. Nekem nagyobb tapasztalatom van az emberek kiválasztásában és hasznosításában, mint neked; tényleg tévednék ezúttal?” De kívülről mégis kedvesen ezt mondtam neki: „A dolgok, amikről beszélsz, több évvel ezelőtt történtek; most már van némi önismerete. Nem nézhetjük csupán az emberek múltját; megfelelően kell tekintenünk rájuk.” Amikor a nővérem nem válaszolt, még biztosabban hittem abban, hogy nekem van igazam.

Volt olyan alkalom is, amikor egy Li Li nevű nővérrel találkoztam. Elbocsátották a vezetői szerepéből, és rendkívül negatív volt, haza akart menni. Arra gondoltam, hogy Li Li talán azért akar hazatérni, mert nem volt végezni való kötelessége. Ha szerveznék neki egy kötelességet, talán már nem akarna hazamenni. A gyülekezetnek történetesen szüksége volt valakire, aki általános ügyekkel kapcsolatos munkát végez, és Li Li jutott eszembe. Megkérhetném, hogy végezze ezt a kötelességet. Elmentem abba a gyülekezetbe, ahol volt, és találkoztam a vezetőjével, Csang Hujjal, hogy beszéljünk arról, hogy Li Li átvegye az általános ügyekkel kapcsolatos feladatokat. Csang Huj ezt mondta: „Li Li nem mutatja jelét önismeretnek, mióta elbocsátották. Nem fogadja el, amikor a testvérek rámutatnak a problémáira, és mindenki korlátozva érzi magát miatta. A testvérek arról számoltak be, hogy szegényes emberi mivolttal rendelkezik, és nem fogadja el az igazságot.” Csang Huj szavait hallva tele voltam megvetéssel. Ezt gondoltam magamban: „Li Lit most bocsátották el; normális, hogy nem sok megértése van. És amikor a múltban kapcsolatba kerültem vele, nem vettem észre, hogy az emberi mivolta szegényes lenne. Tudjátok ti egyáltalán, hogyan kell megítélni az embereket? Bár Li Li elég sokat törődik a hírnévvel, és néha vitázik azokkal, akik rámutatnak, hogy problémák vannak vele, utólag önvizsgálatot tart, megpróbálja megismerni önmagát, és nem hagyja, hogy a rossz kedve akadályozza a kötelességét. Képes felvállalni a kötelessége terhét.” Ezért ezt mondtam Csang Hujnak: „Elég jól ismerem ezt a nővért, és nem vettem észre, hogy szegényes lenne az emberi mivolta. Megfelelő lesz ez a kötelesség neki.” Bár a felszínen nem tűntem túl hajthatatlannak, de továbbra is így gondoltam: „Évek óta vezető vagyok; tényleg rosszul ítélném meg ezt a dolgot? Azt tesszük, amit mondok. Csak azért jöttem ide, hogy tudassam veled ezt. Végül is a döntés az én kezemben van.” Miután beszéltem Csang Hujjal, rögtön elintéztem, hogy Li Li az általános ügyekkel foglalkozzon.

És ezzel együtt az arrogancia és az önhittség állapotában éltem; mindennek úgy kellett lennie, ahogy én mondtam, és nem fogadtam el mások tanácsait. Azt hittem, hogy nagyszerű vagyok, hogy van mélység abban, ahogyan a dolgokat látom. Amikor a munkáról beszéltem azzal a nővérrel, aki a társam volt, mindig úgy éreztem, hogy az én ítéletem jobb, mint az övé, és ragaszkodtam a nézeteimhez. Ezután a kötelességemben elért eredmények hanyatlani kezdtek, és az állapotom egyre rosszabb lett. Még akkor sem tudtam semmilyen fényről beszélni, amikor Isten szavaival közösséget vállaltam. Mindig elszundítottam, amikor a kötelességemet végeztem, és este nyolcra vagy kilencre elálmosodtam; akkor sem tudtam ellene küzdeni, ha akartam. Úgy éreztem, mintha elvesztettem volna a Szentlélek munkáját, mintha Isten elrejtette volna előlem az arcát. Akkoriban még tompa voltam ehhez az egészhez, még mindig képtelen voltam felismerni a problémáimat. Néhány nappal később szembesültem Isten ítéletével és fenyítésével.

Egyik este véletlenül kinyitottam egy jelentést tartalmazó levelet. Amikor megláttam, alig hittem a szememnek. A levélben az állt, hogy a prédikátorként töltött időm alatt nem az alapelvek szerint kezeltem a dolgokat. Amikor a testvérek jelentették nekem, hogy Vang Csen nem alkalmas vezetőnek, nem fogadtam el, és nem próbáltam megérteni a valós helyzetet. Vang Csen gyülekezetvezetőként töltött ideje alatt nem kereste Isten szavait, hogy közösséget vállaljon a testvérekkel, és segítsen nekik, amikor rossz volt az állapotuk, ehelyett lehordta őket, amiért nem törekedtek az igazságra. A nővér, aki a társa volt, Hsziaohszüe, rámutatott Vang Csen problémáira, de Vang Csen nemcsak hogy nem fogadta el azt, de még el is terjesztette Hsziaohszüe problémáit a testvérek között. Ez oda vezetett, hogy mindenki Vang Csen pártjára állt, és azt hitték, hogy Hsziaohszüe egy hamis vezető. Káosz tört ki a gyülekezetben, és a testvérek több mint két hónapig nem éltek normális gyülekezeti életet. Az életbe való belépésük veszteségeket szenvedett, és súlyos zavar és akadályozás érte a gyülekezeti munkát. Ezt a jelentést olvasva tetőtől talpig remegtem, és a szívem hevesen kalapált. Mintha a levél minden szava a szívembe fúródott volna, és mintha elítéltek volna; pánikba estem, és megriadtam. Ezt gondoltam magamban: „Most már tényleg végem van. A felsőbb szintű vezető el fog bocsátani?” Ezt is gondoltam: „Isten munkája most már a végéhez közeledik. Ha most elbocsátanak, az nem azt jelenti, hogy feltártak? Nem azt fogja jelenteni, hogy nem lesz reményem a megmenekülésre?” Úgy éreztem, mintha egy nehéz súly nyomná a mellkasomat. Abban a néhány napban nem ettem rendesen, és nem tudtam aludni, mert féltem, hogy a vezető bármikor elbocsáthat. Hamarosan a felsőbb szintű vezető megbeszélt velem egy találkozót. Látva, hogy nincs önismeretem, leleplezett és megmetszett, mondván, hogy rendkívül arrogáns vagyok, nem fogadom el a testvérek tanácsát, önkényesen és meggondolatlanul viselkedem a kötelességemben, és akadályozom és megzavarom a gyülekezeti munkát. Végül a vezető elbocsátott engem. Az elbocsátásom után nagyon negatív voltam; nem akartam Isten szavait enni és inni, sem imádkozni, és amint arra gondoltam, hogy a vezető hogyan leplezett le, szívszaggatóan szomorú lettem. Azt hittem, hogy végem van, hogy túl arrogáns és menthetetlen vagyok. Sőt, lemondtam magamról, és elmerültem a nyomorúságban, nem gondolkodtam el magamról, amikor volt rá időm, helyette inkább csak tévéműsorokat néztem, hogy eltompítsam a fájdalmat. Zavaros kábulatban teltek a napok, úgy éltem, mint egy két lábon járó hulla. Néha ezt gondoltam: „Pontosan miért is hiszek én Istenben? Tényleg csak úgy abbahagyom a törekvést, most, hogy el lettem bocsátva? Miért fogyott el most az az energia, amit régebben a törekvésre fordítottam? Olyan ember vagyok, aki őszintén hisz Istenben?” Ezen gondolkodva Isten színe elé járultam, és imádkoztam: „Ó, Istenem! Miután elbocsátottak, negativitásba süllyedtem, és végül ilyen lettem. Látom, hogy az érettségem valóban nagyon kicsi. Istenem, kérlek, vezess ki ebből a negatív állapotból!”

Egy nap a lelki áhítatom alatt Isten e szavait olvastam. „Némelyek úgy gondolják, hogy ha már valaki megtapasztalta, hogy megítélik, megfenyítik és megmetszik, vagy miután színt vallott, akkor már meg van szabva a kimenetele, és az a rendeltetése, hogy ne legyen reménye az üdvösségre. A legtöbben nem képesek tisztán látni ebben a kérdésben, haboznak a keresztútnál, nem tudva, hogyan járjanak az eléjük táruló ösvényen. Vajon ez nem azt jelenti, hogy még mindig híján vannak Isten munkája valódi ismeretének? Vajon akikben mindig kétségek vannak Isten munkáját és azt illetően, hogy Isten megmenti az embert, azokban van egyáltalán bármi igaz hit? Rendszerint, amikor némelyeket még nem metszettek meg, és még nem szenvedtek el semmilyen kedvezőtlen fordulatot, akkor úgy érzik, hogy a hitükben az igazságra kellene törekedniük és eleget kellene tenniük Isten szándékainak. Azonban amint némi csapás éri őket, vagy bármilyen nehézség adódik, felbukkan az áruló természetük, amit utálatos látni. Ezt követően aztán ők is utálatosnak érzik, és végül ítélkeznek a saját sorsuk felett, mondván: »Végem van! Ha képes vagyok ily dolgok megtételére, akkor ez vajon nem azt jelenti, hogy nekem befellegzett? Isten soha nem fog megmenteni engem.« Sokan vannak ebben az állapotban. Talán az is elmondható, hogy mindenki ilyen. Miért van az, hogy az emberek ilyen ítéletet mondanak magukra? Ez azt bizonyítja, hogy még mindig nem értik Istennek az emberiség megmentésére irányuló szándékát. Ha csupán egyszer megmetszenek téged, az oda vezethet, hogy hosszú időre negativitásba süllyedsz, képtelen vagy kimászni belőle, olyannyira, hogy akár még a kötelességedről is lemondasz; akár egy apró élethelyzet is annyira meg tud rémíteni, hogy már nem törekszel az igazságra és megrekedsz. Olyan ez, mintha az emberek csak akkor lennének lelkesek a törekvésükben, amikor hibátlannak és szeplőtelennek érzik magukat, ám amikor felfedezik, hogy rendkívül romlottak, akkor nincs szívük továbbra is törekedni az igazságra. Sokan szóltak már ezekhez hasonló csalódott és negatív szavakat: »Biztosan végem van, Isten nem fog megmenteni engem. Még ha Isten meg is bocsát nekem, én nem tudok megbocsátani magamnak; soha nem tudok megváltozni.« Az emberek nem értik Isten szándékát, ami azt mutatja, hogy még mindig nem ismerik az Ő munkáját. Tulajdonképpen természetes az, hogy az emberek időnként bizonyos romlott beállítottságokat fednek fel a tapasztalataik során, vagy meghamisítottan, felelőtlenül, felszínesen és hűtlenül viselkednek. Ez azért van, mert az embereknek romlott beállítottságaik vannak; ez egy könyörtelen törvény. Ha nem volnának ezek a megnyilvánulások, akkor vajon miért neveztetnének romlott emberi lényeknek? Ha az emberi lények nem lennének romlottak, akkor Isten üdvözítő munkájának nem lenne jelentősége. A probléma most az, hogy mivel az emberek nem értik az igazságot, illetve valójában nem értik magukat, és nem képesek tisztán látni a saját állapotukat, a világosság észrevételéhez szükségük van rá, hogy Isten kifejezésre juttassa az Ő felfedő és ítélkező szavait. Különben érzéketlenek és nehéz felfogásúak maradnának. Ha Isten nem munkálkodna ily módon, akkor soha nem változnának meg az emberek” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Amikor Isten szavainak ezt a szakaszát olvastam, az Ő szavai olyanok voltak, mint egy meleg áramlat, amely megnyugtatja a szívemet, vigasztal és bátorít. Végül felismertem, hogy azért éltem ebben a kétségbeesett állapotban, mert nem értettem meg Isten munkáját. Azt gondoltam, hogy mivel önfejűen választottam ki és hasznosítottam az embereket, akadályoztam és megzavartam a gyülekezeti munkát, Isten most már nem fog megmenteni. Valójában Isten ítélő és fenyítő munkája az volt, hogy segített megérteni a romlottságomat. Anélkül, amit a tények feltártak, és e nélkül a metszés nélkül, nem láttam volna, hogy milyen súlyos az arrogáns beállítottságom, és hogy mennyi olyan dolgot vagyok képes elkövetni, ami ellenáll Istennek. Most elbocsátottak, és ezzel Isten megóvott engem, lehetővé tette, hogy azonnal felhagyjak a gonosz tettekkel, és képes legyek önvizsgálatra, bűnbánatra és változásra. De továbbra is félreértettem Istent, azt hittem, hogy Ő felfedett és kiiktatott engem, ezért negativitásban éltem, és átadtam magam a kétségbeesésnek. Olyan mélyen megbántottam Istent! Úgy éreztem, rendkívül sokkal tartozom Istennek, és ezért ezt mondtam magamban: „Nem számít, mennyire romlott vagyok, továbbra is mindent meg kell tennem, hogy jobb legyek. Nem süllyedhetek egyre mélyebbre a negativitásban.” Ezután rendesen ettem és ittam Isten szavait, és mindennap imádkoztam Hozzá, és az állapotom fokozatosan javulni kezdett.

Ezalatt az idő alatt azon is elgondolkodtam, hogy miért buktam el, és miért botlottam meg. Isten szavainak e szakaszát olvastam: „Mit jelent »önkényesnek és meggondolatlannak« lenni? Azt jelenti, hogy amikor valamilyen problémával találkozol, úgy cselekszel, ahogyan jónak látod, mindenféle gondolkodási vagy kutatási folyamat nélkül. A mások által mondott dolgok közül semmi sem érinti meg a szívedet, illetve nem változtat a véleményeden. Még azt sem tudod elfogadni, amikor az igazságot közlik veled, a saját véleményedhez ragaszkodsz, nem figyelsz, amikor mások valami igazat mondanak, hanem azt hiszed, hogy neked van igazad, és a saját eszméidhez ragaszkodsz. Még ha helyesen gondolkodsz is, mások véleményét is fontolóra kellene venned. Ha pedig egyáltalán nem teszed, az vajon nem azt jelenti, hogy szélsőségesen önelégült vagy? A szélsőségesen önelégült és akaratos emberek számára nem könnyű elfogadni az igazságot. Ha valami rosszat teszel és mások kritizálnak, mondván, hogy »ezt nem az igazságnak megfelelően teszed«, te így felelsz: »még ha nem is úgy teszem, akkor is így fogom tenni«. Aztán majd találsz valamilyen indokot, amivel eléred, hogy helyesnek gondolják. Ha szemrehányást tesznek neked, mondván: »ha így cselekszel, az bomlasztó és kárt fog tenni a gyülekezet munkájában«, te nemcsak, hogy nem figyelsz oda, hanem folyamatos kifogásokkal állsz elő: »én úgy gondolom, hogy ez a helyes út, úgyhogy így fogom tenni«. Miféle beállítottság ez? (Arrogancia.) Ez arrogancia. Az arrogáns természet akaratossá tesz. Ha arrogáns természetű vagy, akkor önkényesen és meggondolatlanul viselkedsz, ügyet sem vetve arra, amit bárki mond” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Amit Isten leleplezett, az pontosan az én viselkedésem volt. Pontosan olyan voltam, mint amit Ő leírt: egy arrogáns beállítottságú, meggondolatlanul és önkényesen cselekvő ember. Úgy gondoltam, hogy elég tapasztalt vagyok az emberek kiválasztásában és hasznosításában, és hogy tudom, hogyan kell megítélni az embereket az alapelvek alapján, ezért nem voltam hajlandó meghallgatni a testvérek javaslatait, mert azt hittem, hogy nekem van igazam, és nem fogok rosszul megítélni senkit. Ami az egyházi vezetők megválasztásának kérdését illeti, Csang Lin és a nővér, aki a társam volt, emlékeztettek rá, hogy Vang Csen önmagáról tesz tanúbizonyságot, akkor sem nyert igazi önismeretet, miután elbocsátották, és alkalmatlan arra, hogy vezető legyen. Én azonban csak fél füllel hallgattam a nővérek tanácsaira, még mindig abban a hitben, hogy mivel sok éven át vezető voltam, jobban meg tudom ítélni az embereket. Nemcsak, hogy nem vizsgálódtam tovább, és nem értettem meg a dolgot, de még a nővéreket is megcáfoltam, azt akartam, hogy azt tegyék, amit mondtam. Mivel arrogáns és önelégült voltam, ragaszkodtam a saját nézeteimhez, és meggondolatlanul cselekedtem, Vang Csen lett a vezető, ami akadályozta és megzavarta a gyülekezeti életet. Ami Li Li előléptetését illeti, Csang Huj elmondta nekem, hogy Li Lit nemrég bocsátották el, és nincs önismerete, hogy szegényes emberi mivolttal rendelkezik, nem fogadja el mások tanácsait, és alkalmatlan az általános ügyek intézésére. Bár tudtam, hogy amit Csang Huj mond, annak van értelme, úgy gondoltam, Li Li állapotán javíthatna, ha kötelességet végezne. Azt is gondoltam, hogy elég jól ismerem őt, és hogy nem olyan, mint amilyennek Csang Huj mondta, ezért ragaszkodtam az előléptetéséhez. Ebben a két esetben, amikor embereket választottam ki és hasznosítottam, a testvérek mindkét alkalommal javaslatokat nyújtottak nekem, de én egy cseppet sem hallgattam arra, amit mondtak. Ennek eredményeként komoly akadályozásokat és zavarokat okoztam a gyülekezeti munkában, és a testvérek több mint két hónapig nem tudtak normális gyülekezeti életet élni. Ez annak a következménye volt, hogy az arrogáns beállítottságom szerint cselekedtem, önkényesen viselkedtem, és nem fogadtam el mások tanácsát. Mikor ezt megértettem, Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Ha nem jelentettek volna fel, nem bocsátottak volna el, és nem akadályoztak volna meg abban, hogy gonoszságot tegyek, ki tudja, mennyi gonoszságot követtem volna még el. Istenem! Köszönöm, hogy felfedtél engem; hajlandó vagyok bűnbánatot tartani.”

Később többet olvastam Isten szavaiból, és némileg megértettem a romlott beállítottságomat. Mindenható Isten azt mondja: „Ha arrogáns és önhitt a beállítottságod, akkor, ha azt mondják, ne ellenkezz Istennel, nem számít, nem tudod megállni, nem áll hatalmadban. Nem szándékosan tennéd; arrogáns és önhitt természeted uralma alatt tennéd. Arroganciád és önhittséged miatt lenéznéd Istent és úgy tekintenéd, mint aki nem számít; ezek arra késztetnének, hogy magadat magasztald, folyamatosan magad szerepeltesd; arra késztetnének, hogy megvess másokat, magadon kívül senkinek nem hagynának helyet a szívedben; megfosztanának Isten szívedben elfoglalt helyétől, és végül arra késztetnének, hogy Isten helyébe ülj és azt követeld az emberektől, hogy vessék alá magukat neked, és arra indítanának, hogy saját gondolataidat, ötleteidet és elképzeléseidet az igazságként tiszteld. Milyen sok gonoszságot követnek el az emberek arrogáns és önhitt természetük uralma alatt!” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). „Az arrogancia az ember romlott beállítottságának gyökere. Minél arrogánsabbak az emberek, annál észszerűtlenebbek, és minél észszerűtlenebbek, annál hajlamosabbak ellenállni Istennek. Mennyire súlyos ez a probléma? Az arrogáns beállítottságú emberek nemcsak mindenkit maguknál alacsonyabb rendűnek tekintenek, hanem ami a legrosszabb, leereszkedőek még Isten felé is, és nincs Istent félő szívük. Még ha úgy tűnik is, hogy az emberek hisznek Istenben és követik Őt, egyáltalán nem Istenként kezelik Őt. Mindig úgy érzik, hogy övék az igazság, és nagyon nagyra tartják magukat. Ez az arrogáns beállítottság lényege és gyökere, és ez a Sátántól származik. Ezért az arrogancia problémáját meg kell oldani. Azt érezni, hogy valaki jobb másoknál – ez triviális dolog. A kritikus probléma az, hogy az ember arrogáns beállítottsága megakadályozza őt abban, hogy alávesse magát Istennek, az Ő szuverenitásának és intézkedéseinek; az ilyen személy mindig hajlik arra, hogy versengjen Istennel a hatalomért és mások irányításáért. Ennek a fajta embernek a legkevésbé sincs Istent félő szíve, nem is beszélve az Isten iránti szeretetről vagy a Neki való alávetettségről. Az arrogáns és önhitt emberek, különösen azok, akik annyira arrogánsak, hogy elvesztették az eszüket, nem tudják alávetni magukat Istennek az Őbelé vetett hitükben, sőt, még magukat dicsérik és maguk mellett tesznek bizonyságot. Az ilyen emberek állnak leginkább ellen Istennek, és egyáltalán nincs bennük Istent félő szív” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten azt mondta, hogy az arrogáns beállítottságúak képesek olyan dolgokat tenni, amelyek akadályozásokat és zavarokat okoznak, és megszegik az alapelveket; képesek ellenállni Istennek. Évekig hittem Istenben, és némi eredményt is produkáltam a kötelességemben, ezért ezeket a dolgokat tőkének tekintettem. Azt hittem, hogy van bennem egy kevés igazságvalóság, hogy tehetséges vagyok, hogy jobb vagyok mindenkinél. Nagy önbizalmam volt, azt gondoltam, hogy minden kérdésben igazam van. A két alkalommal, amikor kiválasztottam és hasznosítottam embereket, Isten arra használta a testvéreket, hogy többször is emlékeztessenek arra, hogy ezeknek az embereknek a hasznosítása nem felel meg az alapelveknek, de én egyáltalán nem vettem őket komolyan. Azt hittem, hogy értem az igazságot, jól meg tudom ítélni az embereket, és ragaszkodtam a saját megoldásomhoz, hogy az embereket a saját elképzeléseim szerint válasszam ki és hasznosítsam, figyelmen kívül hagyva az igazságalapelveket. Azt gondoltam, hogy mindenki alábbvaló nálam, és nem tartottam Istent a szívemben; az arroganciám nem ismert határokat. Az, hogy a múltban láttam némi eredményt a kötelességem végzésekor, nem azért volt, mert jó képességű voltam, és megértettem az igazságot. Valójában amikor elkezdtem a kötelességemet végezni, sok mindent nem értettem. Amikor nehézségekkel szembesültem, Istenhez imádkoztam, és Istenre támaszkodtam, kerestem az Ő szándékát, és az alapelvek szerint cselekedtem. Ez megkönnyítette, hogy elnyerjem a Szentlélek útmutatását, és a kötelességemben is voltak eredmények. A Szentlélek munkája által elért eredményeket azonban a saját tőkémnek tekintettem, és mindig azt hittem, hogy értem az igazságot. Nem fogadtam el a testvérek tanácsát, nem kerestem az igazságalapelveket, önkényesen és meggondolatlanul cselekedtem, akadályozásokat és zavarokat okoztam a munkában, végül elvesztettem a Szentlélek munkáját, és elbocsátottak. Ez volt a kudarcom alapvető oka. Arra gondoltam, hogy Krisztus minden összejövetelen lehetőséget adott a testvéreknek, hogy kifejtsék álláspontjukat, és elfogadta a szavaikat, ha azok helyesek voltak. Látva Krisztus alázatosságát és elrejtettségét, valamint az Ő szépségének és jóságának lényegét, még jobban szégyelltem magam. Semmi voltam: megértettem néhány doktrínát, szereztem némi munkatapasztalatot, de aztán már nem hallgattam senkire, és a „csak nekem lehet igazam” hozzáállással cselekedtem. Ha akkoriban képes lettem volna nyitott elmével meghallgatni a testvérek tanácsait, és képes lettem volna elfogadni az igazságot, akkor nem választottam és hasznosítottam volna embereket úgy, ahogy a kedvem tartja, és nem okoztam volna ekkora kárt a munkának. Valóban nagy lelkiismeret-furdalásom volt! Amikor a testvérek jelentettek és elbocsátottak engem, ezt Isten azért rendezte így, hogy ne tehessek több gonoszságot; ez Isten oltalma volt. Az Ő oltalma nélkül, az arrogáns természetemet tekintve, nem tudni, milyen gonosz tetteket követtem volna el. Isten most lehetőséget adott nekem, hogy elgondolkodjak, és bűnbánatot tartsak. Éreztem, hogy Isten szeretete olyan nagy irántam, és a szívemben ezt mondtam magamnak: „A jövőben, bármit is teszek, többet kell keresnem az igazságot, és istenfélő szívvel kell rendelkeznem; nem cselekedhetek meggondolatlanul, a saját vágyaim alapján.”

2020-ban ismét gyülekezetvezető lettem. Akkoriban a gyülekezetünknek szüksége volt valakire, aki átveszi az öntözési munkát. A nővér, aki a társam volt, azt mondta, hogy a gyülekezetünkben egy Csenhszin nevű nővér aktívan végzi a kötelességét, tiszta szívű, igaz ember, és fejleszthető. Miután ezt hallottam, ezt gondoltam magamban: „Néhányszor már találkoztam ezzel a nővérrel. A közössége meglehetősen felszínes, és nem beszél a romlottságairól. Egy ilyen ember végezhet vajon öntözőmunkát?” Akkoriban két másik nővér is azt mondta, hogy bár Csenhszin aktív a tevékenységeiben, az igazsággal való közösségvállalás és a problémák megoldása terén hiányosságok mutatkoznak nála. Ezek után még biztosabb voltam abban, hogy jól ítéltem meg, hogy Csenhszin nem alkalmas az öntözőmunkára. Amikor ez a gondolat beugrott, rájöttem, hogy megint arrogáns és önelégült vagyok. Arra gondoltam, hogy a múltban hogyan vétkeztem a saját nézeteimhez való ragaszkodásom miatt, és úgy éreztem, hogy nem ragaszkodhatok tovább a nézeteimhez, hogy azokkal kell együtt keresnem, akik értik az igazságot. Még többet olvastam Isten szavait: „Amikor mások eltérő véleménynek adnak hangot – hogyan gyakorolhatsz, hogy ne légy önkényes és meggondolatlan? Először is, alázatos hozzáállásod kell legyen, félre kell tenned az általad helyesnek vélteket, és engedned kell, hogy mindenki közösséget vállaljon. Még ha a saját megoldásodat hiszed is helyesnek, nem szabad ragaszkodnod hozzá. Ez egyfajta előrelépés; az igazságot kereső, önmagadat megtagadó és Isten szándékainak eleget tevő magatartást mutat. Ha egyszer megvan ez a hozzáállásod, ugyanakkor nem ragaszkodsz a saját véleményeidhez, imádkoznod kell, keresned az igazságot Istentől, majd alapot keresned Isten szavaiban – Isten szavai alapján eldönteni, hogy hogyan cselekedj. Ez a legmegfelelőbb és legpontosabb gyakorlat. A Szentlélek akkor nyújt megvilágosítást, amikor keresed az igazságot és előhozol egy problémát, hogy mindenki együtt kommunikáljon róla és kutassa” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Azt mondták, hogy ez a nővér képes öntözőmunkát végezni, de én úgy érzem, hogy nem jó választás. Tudom, hogy arrogáns beállítottságom van, és nem feltétlenül ítéltem meg ezt helyesen. Kérlek, vezess, hogy lemondjak magamról, és lássam, hogyan cselekedjek az alapelvekkel összhangban, és oly módon, hogy az hasznos legyen a gyülekezeti munkának!” Az egyik összejövetelünkön történetesen ott volt a prédikátor, és én vele együtt kerestem. A prédikátor közösséget vállalt velem, és azt mondta, hogy az alapján hozzak ítéletet, ahogy a testvérek többsége értékeli Csenhszint. Körbekérdeztem, és megtudtam, hogy mindenki jó emberi mivoltúnak és türelmesnek gondolja Csenhszint, olyannak, aki képes tisztán megnyílni, amikor másokkal kapcsolatba kerül. Azt mondták, hogy bár az életbe való belépése kissé sekélyes, de képes terhet viselni a kötelességében. Akkoriban a gyülekezetben létszámhiány volt, és nem állt rendelkezésre alkalmasabb személy. Ez a nővér volt a legjobb egy középszerű csapatból, ezért helyénvaló volt, hogy őt válasszuk ki az öntözési munkára. A testvérek értékelése után végül Csenhszint választottuk ki az öntözőcsoport vezetőjének. Ezután, amikor Csenhszin társa voltam, észrevettem, hogy amikor történtek vele dolgok, képes volt felismerni a romlott beállítottságát, és volt némi igazságérzete is. Szerencse, hogy korábban meghallgattam mindenki tanácsát, és nem ragaszkodtam a saját nézeteimhez. A következő napokban, amikor a testvérekkel megvitattuk a dolgokat, valahányszor úgy éreztem, hogy nekem van igazam, vagy mások eltérő javaslatokat tettek nekem, tudatosan imádkoztam Istenhez, és lázadtam magam ellen, kereső szívvel hallgatva a testvérek javaslatait. Amikor így gyakoroltam, láttam, hogy a javaslataikat gyakran érdemes volt meghallgatni, és ezek gyakran megmutatták nekem azt, ami belőlem hiányzott. Ez sokat segített a kötelességem végrehajtásában. Az, hogy ma már képes vagyok egy kicsit megváltozni, mind Isten szavainak köszönhető. Hála Istennek!