2023-ban gyülekezetvezetői kötelességet végeztem, és Ho Li nővér volt a társam. Korábban Ho Lit vezetőnek választották, és rendelkezett némi tudással a különböző feladatok alapelveiről. Miután ketten felosztottuk a munkánkat, nem kellett túlságosan aggódnom a Ho Li által végzett munka miatt. Néha, amikor nehézségekbe ütköztem a munkám során, Ho Li ki tudott segíteni. Habár sok munkánk volt, nyugodt voltam, hiszen ő volt a társam. Júliusban Ho Lit prédikátornak választották, és több gyülekezetért is felelősséget vállalt. A gyülekezetünk munkája ekkor kizárólag rám hárult, és reméltem, hogy minél hamarabb akad majd valaki, akivel megoszthatom a munkát. A választás után Csao Hszin lett a társam. Nagyon örültem. Csao Hszin öntöző diakónusként szolgált, és valamennyire értett a gyülekezeti munkához. Biztos voltam benne, hogy gyorsan beletanul majd. Most, hogy volt valaki, akivel megoszthattam a munkát, némileg csökkenthettem a rám nehezedő nyomást. Beszélgettem Csao Hszinnel a rá váró feladatokról, de mivel Csao Hszin kissé idősebb volt, egy darabig nem tudta felfogni a dolgokat, és a munka nagy részét még mindig én végeztem. Némi neheztelést éreztem. Most már nemcsak a saját munkámat végeztem, de Csao Hszint is irányítanom kellett, ami még több munkát jelentett, mint korábban. Arra gondoltam azonban, hogy talán Csao nővér néhány nap gyakorlás után jobban megismeri majd a munkát.

Egy nap a megbeszélés után rájöttem, hogy az öntözési munkákat nem követték nyomon. Úgy gondoltam, hogy Csao Hszin talán jobban ismeri az öntözési munkálatokat, így biztosan nyomon követi. Amikor hazaértem, gyorsan megkérdeztem Csao Hszint, hogy nyomon követte-e az öntözési munkálatokat. Csao Hszin azt mondta, hogy még nem volt összejövetele, így nem tudja. Abban a pillanatban feltört belőlem a düh. Azt gondoltam: Nem könnyítene a rám nehezedő nyomáson, ha elvégeznéd a munka egy részét? Mi a különbség aközött, hogy két ember végzi a munkát, vagy csak én? Szemrehányó hangon ezt mondtam: „Ha a munka egy részét el tudnád végezni, nem javulna a hatékonyság? Gondolkodj el azon, hogy milyen romlott beállítottság akadályoz meg a munka elvégzésében!” Csao Hszin egy pillanatra elnémult, és abban a pillanatban rájöttem, hogy ha így beszélek, attól korlátozva fogja érezni magát. Ez is eszembe jutott: „Lehet, nem helyénvaló, hogy így bánok vele, főleg, hogy mostanában érzelmi gondokkal küszködik?” Némi önvádat éreztem magamban.

Úgy két héttel később a gyülekezet társunknak választotta Liu Vent. Liu Ven lelkiismeretesen és gondosan végezte a munkáját, de mivel új volt, nem tudta még a különböző feladatok alapelveit. A munkája során mindig adódtak problémák, és gyakran volt szüksége a segítségemre a megoldásukhoz. Eredetileg azt hittem, ha két nővérrel is együtt dolgozom, megoszlik majd a munka mennyisége, de ahelyett, hogy csökkentették volna, inkább növelték a terheimet. Nagy volt rajtam a nyomás, túl nehéz és kimerítő volt ezt a kötelességet végezni. Nem tudtam megállni, hogy legbelül ne érezzek némi megvetést a két nővér iránt, és nem nagyon akartam beszélgetni velük. Türelmetlen voltam, amikor kérdeztek tőlem, mire ők korlátozva érezték magukat, és nem mertek többet kérdezni. Ennek eredményeképpen egyes feladatok késve készültek el, mert nem tudták elvégezni őket. Abban az időben mindkét nővér nagyon negatív volt, úgy érezték, hogy semmit sem értek el, és nem elég jók a kötelességeik végrehajtásához, és én még mindig panaszkodtam, hogy nem hatékonyak. Most, hogy voltak társaim, úgy tűnt, még fáradtabb vagyok, mint korábban nélkülük. Habár ez három embernek való munka volt, a nagyobb részét végül én csináltam meg, és hátrányos helyzetben éreztem magam. Attól féltem, hogy ha nem csinálnám meg, akkor az hátráltatná a munkát, és én lennék érte a felelős. Ahogy erre gondoltam, a könnyeim maguktól folyni kezdtek, mintha nagyon rosszul bántak volna velem. Nem tudtam, hogyan nézzek szembe ezzel a környezettel; folyton sóhajtoztam, és mélyen el voltam keseredve. Arra gondoltam, hogy bárcsak elhagyhatnám ezt a gyülekezetet, de aztán rájöttem, hogy a menekülés nem megoldás a problémára. Akkoriban Istenhez fordultam, és így imádkoztam: „Istenem! Tudom, hogy sok romlott beállítottságot fedtem fel, de nem tudom, hol kezdjek neki a megértésüknek. Kérlek, világosíts meg, és vezess engem, hogy megérthessem a Te szándékodat!” Keresésem közben Isten szavait olvastam. „Az ember veleszületett beállítottsága a forrófejűséghez tartozik. Ha kár éri egy személy érdekeit, kicsinyes hiúságát vagy büszkeségét, ha nem érti az igazságot, vagy nem rendelkezik az igazságvalósággal, akkor hagyni fogja, hogy romlott beállítottsága diktálja a kár kezelését, és impulzív lesz és meggondolatlanul fog cselekedni. Amit ilyenkor kinyilvánít és felfed, az a forrófejűség. A forrófejűség pozitív vagy negatív dolog? Ez nyilvánvalóan negatív dolog. Nem jó dolog, ha valaki forrófejűen él; katasztrófához vezethet. Ha valakinek a forrófejűsége és a romlottsága lelepleződik, amikor dolgok történnek vele, vajon az olyan ember, aki keresi az igazságot és aláveti magát Istennek? Nyilvánvaló, hogy az ilyen ember nem Istennek alávetett. Ami a különféle embereket, eseményeket, dolgokat és környezeteket illeti, amelyeket Isten az emberek számára elrendez, ha valaki nem tudja elfogadni őket Istentől, ehelyett emberi módon birkózik meg velük és oldja meg őket, mi lesz ebből a végén? (Isten visszautasítja ezt a személyt.) Isten undorodni fog az illetőtől, akkor vajon ez tanulságos lesz az emberek számára? (Nem, nem lesz az.) Nemcsak a saját életében veszít, hanem mások számára sem lesz építő jellegű. Sőt, megalázza Istent, és arra készteti Őt, hogy visszautasítsa őt. Az ilyen személy elvesztette a bizonyságát, és nem szívesen látják, bárhová is megy. Ha Isten házának tagja vagy, mégis mindig forrófejű vagy a tetteidben, mindig feltárod azt, ami természetes benned, és mindig felfeded a romlott beállítottságodat, emberi eszközökkel és romlott sátáni beállítottsággal cselekedve, a végső következmény az lesz, hogy rosszat teszel, és ellenállsz Istennek – és ha mindvégig bűnbánat nélküli maradsz, és nem tudsz rálépni az igazságra való törekvés útjára, akkor fel kell tárni és ki kell vetni téged. Vajon nem súlyos-e az a probléma, hogy a sátáni beállítottságra hagyatkozva élünk, és nem keressük az igazságot, hogy megoldjuk azt? A probléma egyik aspektusa az, hogy az ember nem növekszik, illetve nem változik a saját életében; ezen túlmenően az ember hátrányosan befolyásol másokat. Nem szolgál semmiféle jó célt a gyülekezetben, és idővel nagy bajt fog hozni a gyülekezetre és Isten választott népére, akár egy büdös légy, amely ide-oda röpköd az étkezőasztal fölött, undort és utálatot keltve. Ilyen emberek szeretnétek lenni? (Nem.)” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A romlott beállítottság csak az igazság elfogadásával oldható meg). Amit Isten leleplezett, az az akkori helyzetem volt. Miért voltam mindig bosszús, sőt, miért tört ki belőlem a forrófejűség és a düh a nővértársaim irányába? Azért, mert miután kiválasztották őket vezetőnek, nem feleltek meg az elvárásaimnak. Ahelyett, hogy közvetlenül megoszlott volna a munka, és megkönnyítette volna a terheimet, még több energiámat vette el, hogy közösséget vállaljak velük, és a munkájuk hiányosságaival foglalkozzak. Úgy éreztem, hogy csak az időmet vesztegetik, és kellemetlenséget okoznak a hús-vér testemnek, ami ellenállást váltott ki belőlem. Nem kerestem az igazságot, és a romlott beállítottságomban éltem, megvetve őket, a dühömet és a forrófejűségemet rájuk zúdítva. Ez azt okozta, hogy a nővértársaim negatívvá váltak, és korlátozva érezték magukat, ami kihatott a munkánkra. Tényleg hiányzott az emberi mivoltom!

Később még többet olvastam Isten szavait. „Amikor bizonyos különleges kötelességek vagy kimerítőbb és fárasztóbb kötelességek végrehajtására kerül sor, akkor az embereknek egyrészt mindig el kell gondolkodniuk azon, hogy hogyan kell végezniük ezeket a kötelességeket, milyen nehézségeket kell elviselniük, valamint hogyan kell betartaniuk kötelességeiket és alávetniük magukat. Másrészt azt is meg kell vizsgálniuk, hogy milyen hamisítások vannak a szándékaikban, és ezek hogyan akadályozzák őket kötelességeik végzésében. Az emberek a nehézségek elszenvedése iránti ellenérzéssel születnek – egyetlen ember sem érez nagyobb lelkesedést vagy örömöt, ha több nehézséget kell elviselnie. Ilyen ember nem létezik. Az emberi test természetéből fakad, hogy az emberek aggódnak és szoronganak, amint a testük nehézségeket visel el. De vajon mennyi nehézséget kell most elviselnetek kötelességetek végzése során? Csak azt kell elviselnetek, hogy a testetek egy kissé fáradtnak érzi magát, és egy kicsit erőlködik. Ha még ezt a kis nehézséget sem tudod elviselni, akkor vajon lehet-e úgy tekinteni rád, mint akinek van elszántsága? Lehet-e úgy tekinteni rád, mint aki őszintén hisz Istenben? (Nem.) Ez így nem fog működni. [...] Nem könnyű feladat elviselni a nehézségeket a kötelesség végzése során. Egy bizonyos fajta munkát jól elvégezni sem könnyű. Minden bizonnyal Isten szavainak igazsága munkálkodik azokban az emberekben, akik képesek ezeket a dolgokat megtenni. Nem arról van szó, hogy a nehézségtől és a fáradtságtól való félelem nélkül születtek. Vajon hol lehet ilyen embert találni? Ezek az emberek mindannyian rendelkeznek valamilyen motivációval, és Isten szavai igazságának egy része az alapjuk. Amikor hozzáfognak a kötelességeikhez, megváltoznak a nézeteik és álláspontjaik – kötelességeik végzése könnyebbé válik, némi testi nehézség és a fáradtság elviselése pedig jelentéktelennek kezd tűnni számukra. Azok, akik nem értik meg az igazságot, és akiknek a dolgokról alkotott nézetei nem változtak meg, emberi eszmék, elképzelések, önző vágyak és személyes preferenciák szerint élnek, ezért vonakodnak és nem hajlandók végezni kötelességeiket. Amikor például piszkos és fárasztó munka elvégzésére kerül sor, némelyek azt mondják: »Engedelmeskedni fogok Isten háza intézkedéseinek. Bármilyen kötelességet is rendel el számomra az egyház, én végre fogom hajtani, függetlenül attól, hogy az piszkos-e vagy fárasztó, lenyűgöző-e vagy jelentéktelen. Nincsenek követeléseim, és kötelességemként fogadom el azt. Ez az a megbízatás, amelyet Isten rám bízott, egy kis piszok és fáradság pedig az a nehézség, amelyet el kell viselnem.« Így, amikor a munkájukkal foglalkoznak, egyáltalán nem érzik úgy, mintha nehézséget viselnének el. Míg mások talán piszkosnak és fárasztónak találják, addig nekik könnyűnek tűnik, mert a szívük nyugodt és háborítatlan. Istenért teszik, ezért nem érzik úgy, hogy nehéz lenne. Vannak, akik a piszkos, fárasztó, vagy jelentéktelen munka végzését státuszuk és jellemük megsértésének tekintik. Úgy érzékelik, hogy mások nem tisztelik őket, bántják, vagy lenézik őket. Ennek következtében, még ha ugyanazokkal a feladatokkal és munkamennyiséggel szembesülnek is, kimerítőnek találják azt. Bármit is tesznek, a szívükben neheztelést hordoznak, és úgy érzik, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azt ők szeretnék, illetve nem kielégítőek. Legbelül tele vannak negativitással és ellenállással. Vajon miért negatívak és ellenállóak? Mi képezi ennek a gyökerét? Legtöbbször az, hogy a kötelességeik végzéséért nem kapnak fizetést; úgy érzik, mintha ingyen dolgoznának. Ha lenne jutalom, az talán elfogadható lenne számukra, de nem tudják, hogy kapnak-e vagy sem. Ezért az emberek úgy érzik, hogy nem éri meg teljesíteni a kötelességeket, és azt az ingyenmunkával azonosítják, így gyakran negatívvá és ellenállóvá válnak, amikor a kötelességek végzéséről van szó. Vajon nem ez a helyzet? Őszintén szólva, ezek az emberek nem hajlandóak kötelességeket végezni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Azok, akik nem gyakorolják az igazságot, és a hús-vér testtel foglalkoznak, csak a saját testi érdekeikre gondolnak. Nem tekintik a kötelességeiket felelősségnek. Ha többet tesznek, úgy érzik, hogy veszítenek, ezért panaszkodnak és ellenállnak. Ez nem a kötelességeik végzése. Mivel saját magamhoz képest a nővértársaim újak voltak, nem tudták önállóan végezni a feladataikat, nagyobb szükségük volt a közösségvállalásomra és a segítségemre, ezért tele voltam panasszal, azt gondoltam, hogy elpazarolják a pihenőidőmet. Kitört belőlem a düh és a forrófejűség, nem voltam hajlandó beszélni velük, vagy foglalkozni azzal a munkával, amiért ők voltak a felelősek. Soha nem tekintettem a gyülekezeti munkát a kötelességemnek, és soha nem gondoltam arra, hogyan segíthetném a nővéreket abban, hogy gyorsan vállalják a felelősséget, hogy megakadályozzam a veszteségeket a gyülekezeti munkában. Még arra sem voltam hajlandó, hogy többet beszélgessek velük, vagy több időt és energiát fordítsak rájuk. Hogyan lehetne a viselkedésemet úgy tekinteni, hogy az a kötelességem hűséges teljesítése? Egy lelkiismeretes és értelmes ember semmilyen környezetben nem veszi figyelembe a személyes érdekeket. Hűséges marad Istenhez, és jól végzi a kötelességeit, bármennyire is szenved és fáradt. Én azonban mindig a fizikai kényelemre és komfortra gondoltam. Amikor a dolgok kicsit nehezebbé váltak, megbántva éreztem magam, azt gondoltam, hogy veszítek ezzel, és el akartam menekülni ebből a környezetből. Mindezt a romlott beállítottságaim okozták, a hús-vér test sóvárgásai, az önzés és a hitványság. A romlott beállítottságomban éltem, és ez nagymértékben korlátozta azokat a nővéreket, akik a társaim voltak. Mindennap figyelték az arckifejezésemet, mielőtt megszólaltak volna. Néha egyértelműen volt véleményük, de féltek, nehogy valami rosszat mondjanak, mert akkor esetleg dühösen reagálnék. Ennek következtében nem tudták megfelelően végezni a kötelességeiket, ahogyan azt eredetileg tehették volna. Hogy lehetne ezt a kötelességem végzésének tekinteni? Gyakorlatilag gonoszságot és megszakítást okozott! Most, hogy belegondolok, tényleg csúnya volt a viselkedésem.

Később kerestem az okot, hogy miért vágytam mindig a kényelemre, és miért foglalkoztam annyit a saját testi érdekeimmel. Isten szavait olvastam. „Amíg az emberek meg nem tapasztalták Isten munkáját, és meg nem értették az igazságot, addig a Sátán természete irányítja és uralja őket belülről. Konkrétan mit foglal magában ez a természet? Például miért vagy önző? Miért véded a saját pozíciódat? Miért vannak ilyen erős érzéseid? Miért élvezed ezeket az igaztalan dolgokat? Miért szereted ezeket a gonoszságokat? Mi az alapja annak, hogy ennyire odavagy az ilyesmikért? Honnan jönnek ezek a dolgok? Miért fogadod el őket ilyen boldogan? Mostanára már mind megértettétek, hogy mindezek mögött fő okként az áll, hogy a Sátán mérge ott van az emberben. Tehát mi is a Sátán mérge? Hogyan fejezhető ki? Például, ha azt kérdezed: »Hogyan kellene az embereknek élniük? Mi az, amiért az embereknek élniük kellene?« – egyesek azt felelik: »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög.« Ez az egyetlen mondat kifejezi a probléma gyökerét. A Sátán filozófiája és logikája vált az emberek életévé. Bármire is törekednek az emberek, saját magukért teszik – és így csak önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez az ember életfilozófiája, amely az emberi természetet is képviseli. Ezek a szavak már a romlott emberiség természetévé váltak, és igaz portrét festenek a romlott emberiség sátáni természetéről. Ez a sátáni természet már a romlott emberiség létezésének alapjává vált. Több ezer éve él a romlott emberiség a Sátán e mérge szerint, mind a mai napig” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan járjunk Péter útján?). A Sátán ezen mérge szerint éltem: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”. Mindent, amit tettem, magamért tettem, azt gondolva, hogy aki nem gondoskodik magáról, az ostoba. Ezért a kötelességem végzése közben minden gondolatomat és cselekedetemet az önérdek motiválta. Mióta Ho Li elment, reméltem, hogy hamarosan lesz valaki, akivel megoszthatom a munkámat, aki könnyít a terheimen, hogy kevésbé szenvedjek, és kevésbé érezzem magam fáradtnak. Mikor azt láttam, hogy Csao Hszin lassan jön bele a munkába, és nem tud sokat segíteni, megvetést éreztem iránta, és másik társat akartam. De Liu Ven vezetőként nem fogta fel megfelelően az alapelveket, és a munkája gyakran javításra szorult. Dühöt és forrófejűséget zúdítottam rájuk, azt éreztem, hogy nemcsak hogy nem segítettek a munka megosztásával, de azt is igényelték, hogy több energiát fordítsak a velük való közösségre. Így még kevesebb időm maradt a pihenésre, és kifejezetten nehezteltem rájuk. Amikor nehézségekbe ütköztek a munkájuk során, nem akartam belekeveredni, ami megoldatlan problémákhoz és a munka késedelméhez vezetett. Ha hajlandó lettem volna több áldozatot hozni és türelmesen segíteni a nővértársaimnak, bár ez fizikailag kifárasztott volna, de mind megoszthattuk volna a terheket, és a gyülekezet munkája zökkenőmentesen haladhatott volna előre. De én csak a saját testi érdekeimet tartottam szem előtt. Mivel a Sátán ezen mérge szerint éltem: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, egyre önzőbbé, gonoszabbá váltam, és egyre kevesebb emberi mivoltom volt, és még a munkában is késedelmet okoztam. Ha nem változom meg, Isten visszautasít és kiiktat! Isten elé járultam, és imádkoztam: „Istenem! Nem akarok többé a romlott beállítottságom szerint élni. Kérlek, vezess engem, hogy kiszabadulhassak a sátáni mérgek rabságából!”

Később így tűnődtem: Hogyan bánjak az emberekkel az alapelvek szerint? Isten szavai jutottak eszembe. „Először is meg kell értened az igazságot. Amint megérted az igazságot, könnyű lesz megértened Isten szándékait, és meg fogod ismerni azokat az alapelveket, amelyek szerint Isten megköveteli az emberektől, hogy másokkal bánjanak. Tudni fogod, hogyan bánj az emberekkel, és képes leszel Isten szándékainak megfelelően bánni velük. Ha nem érted meg az igazságot, akkor biztosan nem leszel képes megérteni Isten szándékait, és nem fogsz elvszerűen bánni másokkal. Isten szavai világosan megmutatják vagy utalnak arra, hogyan kell bánni másokkal; az a hozzáállás, ahogyan Isten bánik az emberiséggel, az a hozzáállás, amelyet az embereknek egymás iránti bánásmódjukban tanúsítaniuk kell. Hogyan bánik Isten minden egyes emberrel? Vannak, akiknek csekély az érettségük; vagy fiatalok; vagy csak rövid ideje hisznek Istenben; vagy természetlényegüknél fogva nem rosszak, nem rosszindulatúak, csak egy kicsit tudatlanok vagy hiányos képességűek. Vagy túl sok korlátozásnak vannak kitéve, és még nem értik az igazságot, még nincs belépésük az életbe, így nehezen tartják vissza magukat attól, hogy ostoba dolgokat tegyenek, vagy tudatlan cselekedeteket kövessenek el. De Isten nem az emberek múló ostobaságára összpontosít; Ő csak a szívüket nézi. Ha elhatározzák, hogy törekszenek az igazságra, akkor helyesen tesznek, és ha ez a céljuk, akkor Isten figyeli őket, vár rájuk, időt és esélyt ad nekik, amely lehetővé teszi számukra, hogy belépjenek. Nem arról van szó, hogy Isten leírja őket egyetlen vétkük miatt. Ez olyasmi, amit az emberek gyakran tesznek; Isten soha nem bánik így az emberekkel. Ha Isten nem bánik így az emberekkel, akkor az emberek miért bánnak így másokkal? Nem romlott beállítottságukat mutatja ez? Ez pontosan a romlott beállítottságuk. Meg kell vizsgálnod, hogyan bánik Isten a tudatlan és ostoba emberekkel, hogyan bánik a csekély érettségűekkel, hogyan bánik az emberiség romlott beállítottságának normális kinyilatkoztatásaival, és hogyan bánik azokkal, akik rosszindulatúak. Isten különböző módon bánik a különböző emberekkel, és változatos módon kezeli a különböző emberek sokféle állapotát is. Meg kell értened ezeket az igazságokat. Amint megértetted ezeket az igazságokat, tudni fogod, hogyan tapasztald meg a dolgokat, és hogyan bánj az alapelvek szerint az emberekkel” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazság elnyeréséhez az embernek a közeli emberektől, eseményekből és dolgokból kell tanulnia). Isten szavaiból megértettem, hogy Istennek alapelvei vannak az emberekkel való bánásmódról. Toleráns és türelmes azokkal, akiknek kicsi az érettsége, és lehetőséget ad nekik a fejlődésre. Viszont én nem vettem figyelembe a tényleges nehézségeket, amelyekkel az emberek szembesültek, és túl magasak voltak az elvárásaim. Csao Hszin idősebb volt, és kezdő ebben, így normális volt, hogy eleinte ismeretlen volt számára a munka. Ahelyett, hogy megértettem volna a nehézségeit, és szeretettel támogattam volna, azt követeltem, hogy azonnal vegye át a munkát, hiszen a kötelességét hajtotta végre. Liu Ven lassú tempójú volt, és hajlamos volt összezavarodni, amikor sok volt a munka, de stabilan és komolyan végezte a kötelességeit, és képes volt megbirkózni a tényleges feladatokkal. Én azonban nem segítettem a nővéreknek abban, hogy gyorsan megismerkedjenek a munkával, és túl magasak voltak az elvárásaim. Amikor nem tudtak megfelelni ezeknek az elvárásoknak, elégedetlenséget mutattam feléjük, ami azt eredményezte, hogy korlátozva érezték magukat. Visszagondolva rájövök, hogy amikor először végeztem vezetői kötelességeimet, akkor még nem tudtam semmit. A testvérek állandó segítsége révén értettem meg néhány alapelvet. De aztán túl sokat követeltem a társul kapott nővéreimtől, megnehezítve ezzel a dolgukat. Tényleg hiányzott belőlem az emberi mivolt! Erre gondolva nagyon szégyelltem magam.

Később, keresés közben Isten ezen szavait olvastam: „Kell, hogy legyenek elvek, melyek szerint a testvérek érintkeznek egymással. Ne mindig mások hibáira figyeljetek, ehelyett tartsatok gyakran önvizsgálatot, ismerjétek be aktívan másoknak, hogy mit tettetek, amivel zavart vagy kárt okoztatok nekik, és tanuljatok meg megnyílni és közösséget vállalni. Ily módon kölcsönös megértésre találhattok. Mi több, bármi történjék is veletek, a dolgokat Isten szavai alapján kell látnotok. Ha az emberek képesek megérteni az igazság alapelveit, és rátalálnak egy gyakorlati útra, akkor egy szívvé és elmévé olvadnak össze, és a testvérek közötti kapcsolat normális lesz, nem lesznek olyan közömbösek, hidegek és kegyetlenek, mint a nem hívők, és levetik a kölcsönös gyanakvás és óvatoskodás mentalitását. A testvérek bensőségesebbé válnak egymással; képesek lesznek támogatni és szeretni egymást; jóakarat lesz a szívükben, képesek lesznek toleranciára és együttérzésre egymás iránt, és támogatni és segíteni fogják egymást, ahelyett, hogy elidegenítenék egymást, irigykednének egymásra, egymáshoz méregetnék magukat, titokban versengenének és dacosak lennének egymással. [...] Ha az emberek romlott beállítottságaik szerint élnek, nagyon nehéz számukra békében létezni Isten előtt, és nagyon nehezen képesek az igazságot gyakorolni és Isten szavai szerint élni. Ahhoz, hogy Isten előtt élhessetek, először meg kell tanulnotok magatokba nézni, megismerni önmagatokat, őszintén imádkozni Istenhez, majd meg kell tanulnotok, hogyan tartsatok fenn jó viszonyt a testvéreitekkel. Toleránsnak kell lennetek egymással, elnézőnek kell lennetek egymással, és képesnek kell lennetek meglátni mások erősségeit és érdemeit – meg kell tanulnotok elfogadni mások véleményét és azt, ami helyes” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai világosan elmondják, hogy a testvérekkel való kapcsolatainkban nem szabad mindig a hiányosságaikra koncentrálnunk, hanem inkább az erősségeiket és érdemeiket kell meglátnunk. Toleránsnak kell lennünk egymással, és ki kell egészítenünk egymás erősségeit és gyengeségeit. Csao Hszin jobban tudott beszélni az igazságról, hogy megoldja a problémákat; néha, amikor én nem tudtam átlátni a testvérek problémáit, Csao Hszin megtalálta Isten odaillő szavait, hogy közösséget vállaljon, és megoldja a problémákat. Bár Liu Ven lassú tempójú volt, alaposan átgondolta a problémákat, komolyan és felelősségteljesen végezte a kötelességeit. Amikor sok munkám volt, hajlamos voltam a felületességre, de Liu Ven időnként emlékeztetett erre, ami szintén hasznos segítség volt számomra. Ha hárman harmonikusan dolgoznánk együtt, kiegészítve egymás erősségeit és gyengeségeit, az biztosan előrébb vinné a munkánkat. Később megnyíltam a nővértársaimnak az állapotomról, és rámutattunk egymás problémáira. A beszélgetés által megtaláltuk az együttműködésünk útját és az irányát is. Abban a pillanatban különös felszabadultságot éreztem. Látva, hogy az Isten által rendezett környezet jótékonyan hatott életem fejlődésére, különösen hálás voltam Istennek.