A gyülekezet videós munkájáért voltam felelős. A gyakorlás időszaka után megértettem néhány alapelvet, és a jártasságom fejlődött. Ezenkívül általában könnyedén felfedeztem a problémákat a munkánkban, és a megbeszéléseken a többiek gyakran megfogadták a javaslataimat. Egy idő után eléggé önelégült lettem. Egyre jobban hittem magamban, éreztem, hogy van bennem valamilyen képesség, meglehetősen tisztán értem az alapelveket, és átfogóan látom a problémákat. Bár nem voltam gyülekezetvezető, és nem voltam felelős semmilyen nagyobb munkáért, úgy gondoltam, hogy a csapatunk projektjeit irányítani nem is olyan rossz!

Észrevettem, hogy társam, Justin testvér egy ideje kissé passzívan végzi a kötelességét. Mindig én vezettem a munkamegbeszéléseket és a csoportos tanulást, és megvetettem őt, amiért nem visel terhet. A későbbi megbeszéléseink során, egyszerűen figyelmen kívül hagytam Justin javaslatait, és sokszor elutasítottam a véleményét. Arra gondoltam, hogy társas viszonyunk során a legtöbbször az én ötleteim szerint végződtek az ügyek, szóval akár én magam is csinálhatnám a dolgokat. Egy idő után egyszerűen átvettem Justin munkájának egy részét. Munkamegbeszéléseink során, amikor a többiek nem fogadták el a javaslataimat, ismételten hangsúlyoztam, hogy az én nézőpontom a helyes, és néha szabályokat és doktrínákat hoztam fel bizonyítékként, mintha ezek alapelvek lennének, hogy a többiek rám hallgassanak. Ilyenkor utólag kicsit nyugtalan lettem, úgy éreztem, mintha mindig kényszerítenék másokat, hogy hallgassanak rám. Vajon ez nem arrogancia volt? Néha megpróbáltam elfogadni mások javaslatait, de a végén az én gondolkodásom bizonyult helyesnek, így még önteltebbé váltam. Néha tudatosult bennem, hogy arrogáns beállítottságot tanúsítok, de nem vettem ezt nagyon a szívemre. Úgy éreztem, kicsit arrogáns vagyok, de mégis igazam van. Az volt a szándékom, hogy jól végezzük el a munkánkat, így ez nem lehetett túl nagy probléma. Abban az időben nem tetszett nekem semmi, amit a többiek csináltak. Úgy éreztem, hogy nem elég képzettek, és nem látják a teljes képet a megfontolásaikban. Amikor javaslatokat tettek, ha azok nem illettek az elképzeléseimhez, gondolkodás nélkül elutasítottam, és magamban lenéztem azokat. Egyszer egy videó, amit egy nővér készített, több fordulós szerkesztésen ment keresztül, és még mindig nem lett jó. Nem kérdeztem meg, hogy milyen nehézségei vannak, hanem elkezdtem szidni: „Odafigyeltél erre egyáltalán? Nem látod, mások mit csinálnak, és nem tudsz tanulni abból?” Néha, amikor a testvérek megosztották egymással egy videó készítésének ötletét, én rövid úton elutasítottam azt, mielőtt megértettem volna. Ennek eredményeként a testvérek mind féltek velem dolgozni, és még a videóikat sem merték elküldeni, hogy megnézzem azokat. Más alkalommal egy nővér anyagokat talált egy csoportos tanulás megszervezéséhez. Gyors pillantást vetettem rájuk, és anélkül, hogy bárkivel is megbeszéltem volna, lefitymáltam a talált anyagokat, mondván, hogy nincs referenciaértékük. Valójában, habár a tanulási anyagok, amiket talált, nem voltak tökéletesek, még hasznosak lehettek volna a készségfejlesztéshez. Egy nővér később rámutatott, hogy ha másokkal való megbeszélés nélkül teszek dolgokat, az arrogáns viselkedés. Akkoriban egyáltalán nem ismertem magam, azt gondoltam, hogy csak elmulasztottam közreműködést kérni, és ha a jövőben jobban odafigyelek erre, akkor az elég lesz. Sőt, azt hittem, hogy én kezelem és oldom meg a legtöbb problémát a munkánk során, és én mondom ki a végső szót a kisebb és nagyobb ügyekben, így a felügyeletem nélkül a csapatunk munkája zűrzavaros lenne. Bár párban kellett dolgoznom valakivel, azt hittem, hogy én vagyok a csapat felügyelője, mind névleg, mind ténylegesen. E gondolat hatására úgy éreztem, hogy más vagyok, mint a többiek, hogy én vagyok a kormányrúdnál. Még arrogánsabb lettem. Egyszer néhány nővér és én egyeztettünk egy találkozót egy másik csapattal, hogy beszélgessünk a munkáról, de valami közbejött az utolsó pillanatban, és nem tudtam részt venni, így mondtam, hogy menjenek nélkülem. Pánikba estek, amint meghallották, hogy nem mehetek, azt mondták, hogy nem tudják vállalni ezt a felelősséget, ezért megvárják, amíg lesz időm.

Utána az egyik nővér ezt mondta nekem: „Már mindenben tiéd az utolsó szó a csapatban, kis és nagy kérdésekben egyaránt. Ha valaki problémába ütközik, nem az igazságot keresi, hanem rád támaszkodik. Úgy érzik, nem boldogulnak nélküled. Nem kellene elgondolkodnod magadon? Ez már igazán veszélyes!” Miután ezt hallottam tőle, egy darabig nem tudtam lecsillapítani az érzéseimet. A testvérek úgy érezték, nélkülem nem boldogulnak, és mindennek rajtam keresztül kell történnie. Vajon ez nem a csapat feletti irányítás gyakorlása volt? Ez antikrisztusi magatartás. De bármit is tettem, az volt a szándékom, hogy jól végezzem el a munkát. Hogyan alakulhatott ez így? Nem tudtam, hogyan értsem ezt meg. Zavarodottan és negatív érzelmi állapotban megosztottam állapotomat Istennel, és kértem az Ő útmutatását. Valaki elküldött nekem egy részletet Isten szavaiból, amely leleplezi az antikrisztusok beállítottságát, ami nagyon illik az én állapotomhoz. Isten azt mondja: „Az antikrisztus irányításának legáltalánosabb jelensége, hogy a hatáskörén belül egyedül övé a végső szó. Ha nincs jelen, senki sem mer döntéseket hozni vagy egy ügyet lerendezni. Nélküle a többiek olyanokká válnak, akár az elveszett gyermekek, akik nem tudják, hogyan imádkozzanak, keressenek vagy tanácskozzanak egymással, és úgy viselkednek, mint a bábok vagy a halottak. [...] Az antikrisztus stratégiája az, hogy mindig újszerűnek és egyedinek tűnik, valamint lenyűgöző felszólalásokat tesz. Nem számít, hogy mennyire helytállóak valaki másnak a megállapításai, ő elutasítja azokat. Még ha mások javaslatai összhangban is vannak a saját elgondolásaival, ha nem ő javasolta elsőként, akkor soha nem fogja elismerni vagy a magáévá tenni azokat. Ehelyett mindent megtesz, hogy lekicsinyelje, majd a visszájára fordítsa és elítélje, kitartóan kritizálva azokat, mígnem a javaslattevő úgy érzi, hogy az elgondolásai helytelenek voltak, és beismeri saját tévedését. Csak akkor fogja az antikrisztus végre elengedni ezt. Az antikrisztusok élvezik, hogy másokat lekicsinyelve önmagukat építik, és arra törekszenek, hogy mások imádják, és a középpontba helyezzék őket. Csak maguknak engedik meg, hogy tündököljenek, míg mások csupán a háttérben húzódhatnak meg. Bármit is mondanak vagy tesznek, az helyes, és bármit is mondanak vagy tesznek mások, az helytelen. Gyakran állnak elő újszerű nézetekkel, hogy a visszájára fordítsák mások nézeteit és cselekedeteit, hibát találva mások javaslataiban, akadályozva és elutasítva azokat. Így a többieknek hallgatniuk kell rájuk, és a terveik szerint kell cselekedniük. Ezeket a módszereket és stratégiákat arra használják, hogy folyamatosan visszautasítsanak téged, támadjanak, és azt éreztessék, hogy inkompetens vagy, így véve rá téged arra, hogy egyre inkább alávesd magad nekik, egyre jobban csodáld, és egyre nagyobb becsben tartsd őket. Így teljesen az irányításuk alá kerülsz. Ez az a folyamat, amely által az antikrisztusok leigázzák és irányítják az embereket” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Ötödik tétel: Félrevezetik, behúzzák, fenyegetik és irányítják az embereket). Miután ezt elolvastam, tartottam magam ahhoz, amit Isten mondott. Egész idő alatt én voltam a felelős a csapat munkájáért, de a többiek még mindig nem tudták a kötelességüket az alapelveknek megfelelően végezni, és mindenről, amit csak tettek, engem kérdezgettek. Nélkülem nem mertek végleges döntést hozni, vagy más csapatokkal kommunikálni. Mindannyiukat én korlátoztam. Ártottam nekik. Azon tűnődtem, vajon mit tettem és mondtam, ami ilyen eredményre vezetett. Akár a munkáról vitatkoztunk, akár az ötleteket beszéltük át, ha valakinek más volt a nézőpontja, mint az enyém, rengeteg okot találtam arra, hogy elutasítsam, soha nem az igazságalapelvekről szóló beszélgetésre összpontosítva. Nem dicsértem Istent, és nem is tettem bizonyságot mellette, hanem mindenkit arra kényszerítettem, hogy rám hallgasson. Amikor azt gondoltam, hogy valami helyes, agresszív és erőszakos lettem. Megvetéssel töltött el, amikor hiányosságokat láttam a testvérek felkészültségében, és nyíltan és burkoltan is becsméreltem őket. Mindenkit arra akartam kényszeríteni, hogy rám hallgasson, ha pedig nem tették ezt, akkor hangsúlyoztam, hogy képzett vagyok, és értem az alapelveket. Egy idő után, amikor mindig semmibe vettem és leértékeltem másokat, magamat pedig felmagasztaltam, a testvérek mind úgy érezték, hogy nem elég jók, és nincs olyan teljes látásmódjuk, mint nekem, ezért mindenről engem kérdeztek. Valójában, ha meggondolom, sokszor az általuk javasolt tervek nagyon jók voltak, és talán nem voltak teljesen tökéletesek, de segíthettem volna javítani rajtuk. De én inkább ragaszkodtam ahhoz, hogy hangsúlyozzam az igazamat, és elutasítottam a többiek elképzeléseit, úgy gondoltam, hogy ezt a munkánk érdekében teszem. Annyira arrogáns és önismeret nélküli voltam!

Ezt is olvastam Isten szavaiban: „Miután az emberek arrogánssá váltak természetükben és lényegükben, gyakran megtehetik, hogy lázadnak Isten ellen és ellenállnak Istennek, nem veszik figyelembe a szavait, elképzeléseket gyártanak Róla, olyan dolgokat tesznek, amelyek elárulják Őt, és olyan dolgokat, amelyekkel önmagukat magasztalják és önmaguk mellett tesznek bizonyságot. Azt mondod, hogy nem vagy arrogáns, de tegyük fel, hogy kaptál egy gyülekezetet, és megengedték, hogy vezesd azt; tegyük fel, hogy Én nem metszettelek, és Isten családjában senki sem kritizált vagy segített téged: miután egy ideig vezetted, az embereket a lábad elé terelnéd, és arra késztetnéd, hogy engedelmeskedjenek neked, sőt, odáig mennél, hogy csodáljanak és tiszteljenek téged. És miért tennéd ezt? A természeted határozná meg; nem lenne más, mint természetes kinyilatkoztatás. Nincs szükséged arra, hogy ezt másoktól tanuld, és arra sincs szükség, hogy ők ezt megtanítsák neked. Nincs szükséged arra, hogy mások erre utasítsanak vagy kényszerítsenek; ez a fajta helyzet természetesen jön létre. Minden, amit teszel, arról szól, hogy arra késztesse az embereket, hogy felmagasztaljanak, dicsérjenek, imádjanak, engedelmeskedjenek neked, és mindenben rád hallgassanak. Ha megengedik neked, hogy vezető legyél, az természetesen idézi elő ezt a helyzetet, és ezen nem lehet változtatni. És hogyan jön létre ez a helyzet? Ezt az ember arrogáns természete határozza meg. Az arrogancia megnyilvánulása az Isten elleni lázadás és ellenállás. Amikor az emberek arrogánsak, önhittek és önelégültek, hajlamosak létrehozni saját független birodalmukat, és oly módon cselekedni, ahogy csak akarnak. Másokat is a saját kezükbe vesznek és az ölelésükbe vonnak. Az, hogy az emberek képesek ilyen arrogáns tettekre, csak azt bizonyítja, hogy arrogáns természetük lényege a Sátáné; vagyis az arkangyalé. Amikor az arroganciájuk és önhittségük elér egy bizonyos szintet, többé nem marad hely Isten számára a szívükben, és félreteszik Istent. Ezután Istenek akarnak lenni, késztetni az embereket, hogy engedelmeskedjenek nekik, és ők lesznek az arkangyal. Ha ilyen sátáni arrogáns természeted van, nem lesz helye Istennek a szívedben. Még ha hiszel is Istenben, Isten többé nem fog téged elismerni, gonosz embernek fog tekinteni, és ki fog iktatni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az arrogáns természet az ember Istennel szembeni ellenállásának gyökere). Isten szavaiból megértettem, hogy hogy azért nem voltam képes összehangolódni a testvérekkel, mert az arrogáns természetem irányított. Láttam, hogy ha arrogáns, elbizakodott természetű vagyok, nem kell semmi különöset tennem, az ilyen helyzet természetesen alakul ki, és így mindenkit arra kényszerítek, hogy rám hallgasson. Ha arra az időre gondolok, amikor a többi testvérrel együtt dolgoztam ebben a kötelességben, akár a videókhoz tettünk javaslatokat, akár a munkát szerveztük, mindig úgy gondoltam, hogy nekem vannak a legjobb ötleteim. Amikor észrevettem, hogy Justin kissé passzívan végzi a kötelességét, nem beszélgettem vele, hogy segítsek neki, hanem a szívem mélyén lenéztem őt, mert gyenge képességű, és nem visel terhet, és egyszerűen átvettem a teljes felelősséget, mindent magam csináltam, mintha csak én lennék az egyetlen, aki el tudja intézni a dolgokat, senki más. Amikor olyan területeket láttam, ahol a többiek felkészültsége hiányzott, megvetettem a többieket a képesség és a megértés hiánya miatt, mintha az én megértésem lenne a legpontosabb, és én ismerném a legjobban az alapelveket. Másokat mindig lekicsinyeltem, magamat pedig felmagasztaltam, úgy állítottam be a gondolataimat és a véleményemet másoknak, mintha az lenne az igazság. Egy idő után a többiek úgy érezték, hogy ők maguk semmit sem tudnak elvégezni, nekem kell azt megtennem, egészen addig, hogy minden ügyben engem kérdeztek meg, és rám támaszkodtak. Ha nem voltam ott, nem mertek továbblépni. Isten szavaiban ezt olvastam: „Amikor az arroganciájuk és önhittségük elér egy bizonyos szintet, többé nem marad hely Isten számára a szívükben, és félreteszik Istent. Ezután Istenek akarnak lenni, késztetni az embereket, hogy engedelmeskedjenek nekik, és ők lesznek az arkangyal.” Amikor Isten szavainak kinyilatkoztatásával szembesültem, szégyenkeztem és bűntudatot éreztem. Felismertem, hogy nagyon súlyos problémám van. Piedesztálra emeltem magam, mindig azt hittem, hogy tehetséges és jó képességű vagyok, hogy nem vagyok egy hétköznapi ember, hanem természetszerűleg rendelkezem azzal az adottsággal, hogy én legyek a felelős, a hajó kapitánya, és a többieknek nincs jó képességük. E gondolataim és elképzeléseim felidézése rémületet és undort keltett bennem. Tényleg nem volt bennem szégyenérzet! Együtt dolgoztunk, hogy végezzük a kötelességünket, mindannyian elfogadtuk Isten vezetését, és az igazság alapelveinek való alávetettséget, de én mindenkit arra kényszerítettem, hogy elfogadja az én vezetésemet, és alávesse magát nekem. Rosszul cselekedtem. Annyira arrogáns lettem, hogy elvesztettem minden józan eszemet. „A tíz adminisztratív rendelet, amelynek Isten választott népének engedelmeskednie kell a Királyság Korában” tartalmazza Isten ezen szavait: „Az embernek nem szabad felnagyítania önmagát, sem felmagasztalnia önmagát. Istent kell imádnia és felmagasztalnia” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája). A szívem mélyén mindig úgy éreztem, hogy magasabb szinten állok, mint a csapat többi tagja, és mindig a többi testvér fölé helyeztem magam. Rossz helyen álltam – piedesztálra emeltem magam. Ez a gondolat nagyon riasztó, nagyon ijesztő volt számomra. Azonnal elmondtam egy imát: „Istenem, túl arrogáns és öntelt vagyok. Megsértettem a természetedet, anélkül, hogy távolról is tudatában lettem volna ennek. Szeretnék bűnbánatot tartani, elfoglalni a számomra rendelt helyet, és jól végezni a kötelességemet.” A felügyelőm később eljött, hogy beszélgessen velem. Elmondása szerint néhány testvér említette, hogy ha velem dolgoznak, nagyon korlátozva érzik magukat. Azt mondták, hogy megvető vagyok, lenézek másokat, és mindig elutasítom mások ötleteit, és néhányan közülük így nyilatkoztak: „Láttam már korábban is arrogáns embereket, de ilyen arrogánsat még soha.” Ezek a szavak egyenesen a szívembe hatoltak. Soha nem képzeltem volna, hogy a testvérek ilyennek látnak engem, hogy ennyire gátoltam és megbántottam őket. Néhány napig úgy éreztem, mintha kést döftek volna a szívembe. Különösen akkor, amikor a munkáról beszéltünk, senki más nem mert megszólalni, és a légkör különösen hűvös volt, még inkább éreztem a szemrehányást. Tudtam, hogy ez teljes mértékben az általam rájuk szabott korlátozásoknak köszönhető. Fájdalmamban és nyomorúságomban Isten elé álltam az imádságomban, arra kérve Őt, hogy vezessen engem, hogy őszintén elgondolkozzam és magamba szálljak.

Áhítatomban Isten szavainak egy részletét olvastam, ami segített, hogy jobban megértsem önmagam. Isten szavai azt mondják: „Egyes vezetők soha nem az alapelvek szerint dolgoznak, hanem öntörvényűek, önkényesek és meggondolatlanok. A testvérek rámutathatnak erre és azt mondhatják: »Ritkán tanácskozol bárkivel is, mielőtt cselekednél. Nem tudjuk, mik az ítéleteid és a döntéseid, csak miután meghoztad őket. Miért nem vitatod meg őket senkivel? Miért nem tudatod velünk előre, amikor döntést hozol? Még ha helyes is, amit teszel és a képességed nagyszerűbb is a miénknél, akkor is előbb tájékoztatnod kellene minket róla. Legalábbis, jogunk van tudni, mi történik. Azzal, hogy mindig öntörvényűen cselekszel, az antikrisztus útját járod!« És vajon mit mondana erre a vezető? »Az én házamban én vagyok a főnök. Minden dologról én döntök, akár kicsi, akár nagy. Ehhez szoktam hozzá. Ha a tágabb családomban bárkinek problémája van, hozzám jön, és megkér, hogy döntsem el, mit tegyen. Tudják, hogy jól oldok meg problémákat. Ezért vagyok a családom ügyeinek felelőse. Amikor csatlakoztam a gyülekezethez, úgy gondoltam, többé nem kell ügyekkel bajlódnom, de aztán vezetőnek választottak. Nem tehetek róla – erre a sorsra születtem. Isten adta nekem ezt a képességet. Arra születtem, hogy döntéseket hozzak és másokat irányítsak.« Ebből az következik, hogy az ő sorsuk az, hogy tisztviselők legyenek, mások pedig bakának és szolgának születtek. Úgy gondolják, övék az utolsó szó, és hogy a többi embernek rájuk kell hallgatnia. Még ha a testvérek látják is ennek a vezetőnek a problémáját és rámutatnak erre, ő akkor sem fogadja el, és azt sem fogadja el, hogy megmetsszék. Harcolni fog és ellenáll, amíg a testvérek az eltávolításáért nem kiáltanak. Mindeközben a vezető így fog gondolkodni: »Ilyen képességgel, mint az enyém, az a sorsom, hogy vezető legyek, bárhová megyek is. Az olyan képességgel, mint a tiétek, mindig szolgák és cselédek lesztek. A ti sorsotok az, hogy mások parancsoljanak nektek.« Milyen beállítottságot fednek fel azzal, hogy gyakran mondanak ilyen dolgokat? Egyértelmű, hogy ez romlott beállítottság, arrogancia, önhittség és extrém beképzeltség, mégis szégyentelenül csillogtatják és kérkednek vele, mintha ez erősség és előny lenne. Amikor valaki romlott beállítottságot fed fel, el kell gondolkodnia magán, meg kell ismernie romlott beállítottságát, meg kell bánnia és lázadnia kell ellene, és addig kell az igazságra törekednie, amíg az alapelvek szerint nem tud cselekedni. Ez a vezető azonban nem így gyakorolja. Ehelyett javíthatatlan marad, ragaszkodik a saját nézeteihez és módszereihez. Ebből a viselkedésből láthatjátok, hogy egyáltalán nem fogadja el az igazságot és egyáltalán nem olyasvalaki, aki törekszik az igazságra. Nem hallgat senkire, aki leleplezi és megmetszi őt, ehelyett továbbra is tele van önigazolással: »Hmm – én már csak ilyen vagyok! Ezt hívják kompetenciának és tehetségnek – közületek bárki rendelkezik-e ezekkel? Az a sorsom, hogy vezető legyek. Bárhová megyek, vezető vagyok. Hozzászoktam, hogy enyém az utolsó szó és én hozom meg a döntéseket mindenben, anélkül, hogy másokkal megbeszélném. Én ilyen vagyok, ez a személyes varázsom.« Hát nem féktelen szégyentelenség ez? Nem ismeri el, hogy romlott a beállítottsága, és nyilvánvalóan nem fogadja el Isten szavait, amelyek megítélik és leleplezik az embert. Ellenkezőleg, saját eretnekségeit és téveszméit tekinti az igazságnak, és megpróbálja elérni, hogy mindenki más elfogadja és tisztelje azokat. Mélyen legbelül úgy hiszi, hogy Isten házában neki kell uralkodnia, nem pedig az igazságnak, hogy neki kell ott dirigálnia. Nem arcátlan szemtelenség ez?” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (1.)). Zavarba jöttem Isten szavainak e kinyilatkoztatása miatt. Én pontosan így cselekedtem. Volt némi jártasságom, és úgy tűnt, hogy van egy kis intelligenciám és képességem is, ezért úgy gondoltam, hogy én mondhatom ki a végső szót. Ahogy én láttam, a többi testvér semmit sem tudott jól csinálni, én pedig nem vettem ezt komolyan, még akkor sem, ha valaki rámutatott a hibámra. Azt hittem, csak azért vagyok arrogáns, mert jó képességű vagyok, és a javaslataim helyesek. Egyáltalán nem ismertem magam. Valójában sokszor nem láttam pontosan a kérdést, és nem vettem figyelembe a teljes képet, például amikor a nővér által talált tanulási anyagokat haszontalannak minősítettem, de a többiek úgy találták, hogy azoknak van némi referenciaértékük, és jó javaslatokat tettek. És bár néhány dologban helyes volt az elképzelésem, mégsem kellett volna arrogánsan erőltetnem, hogy mások is elfogadják azt. Az alapelvekről kellett volna beszélnem, valamint a személyes megértésemről és nézeteimről, és ha mindenki megfelelőnek érezte volna, amit mondtam, akkor természetesen elfogadták volna. De ehelyett arrogáns és öntelt voltam, egyáltalán nem láttam a többiek erősségeit, és nem gondolkoztam el magamon. Magamban gyakran számolgattam, hogy mely dolgokban hoztam helyes döntéseket, és mely problémákat fedeztem fel és oldottam meg a munkánk során. Minél többet számolgattam ezeket a „teljesítményeket”, annál inkább úgy éreztem, jobb vagyok a többieknél. Arroganciám erősödött, és egyre inkább lenéztem másokat. Még azt is gondoltam, hogy engem a felügyelő szerepére teremtettek, így aztán gőgös voltam, és mindenben én akartam kimondani a végső szót. Nagyon arrogáns és észszerűtlen voltam, és egy cseppet sem változtattam sátáni beállítottságomon. Másokkal sem tudtam jól kijönni. Miért kellett arrogánsnak lennem? Annyira elégedett voltam magammal, hogy az már tényleg szánalmas volt! Visszatekintve az egészre, láttam, hogy mennyire agresszív és erőszakos voltam, és ez megbánással töltött el.

Volt egy másik részlet, amit később olvastam. „Azt mondanátok, hogy nehéz az embernek megfelelően teljesítenie a kötelességét? Valójában nem az; csak az szükséges hozzá, hogy az emberek képesek legyenek alázatos hozzáállást tanúsítani, rendelkezzenek némi józan ésszel, és megfelelő álláspontra helyezkedjenek. Nem számít, mennyire vagy képzett, hány díjat nyertél vagy hogy mit értél el, és az sem, hogy milyen magas státusszal vagy ranggal bírsz; ezt mindet el kell engedned, le kell szállnod a magas lóról – ez mind semmit sem számít. Bármily nagy dicsőségek is ezek, Isten házában nem emelkedhetnek az igazság fölébe, mivel e felszínes dolgok nem az igazság és nem léphetnek az igazság helyébe. Világosan kell látnotok e dolgot illetően. Ha ezt mondod: »Nagyon tehetséges vagyok, nagyon éles az eszem, gyorsak a reflexeim, gyorsan tanulok, és rendkívül jó a memóriám, így engem illet a végső döntés meghozatala«, azaz ha mindig tőkeként használod ezeket a dolgokat, drágának és pozitívnak tartva őket, az bizony baj. Ha ezek a dolgok foglalják el a szíved, ha gyökeret vertek a szívedben, akkor nehéz lesz számodra elfogadni az igazságot – a következményekre pedig jobb nem is gondolni. Így aztán először le kell tenned és meg kell tagadnod azokat a dolgokat, amelyeket szeretsz, amelyek jónak tűnnek, amelyek becsesek a számodra. Azok a dolgok nem az igazság; éppen ellenkezőleg: meggátolhatnak abban, hogy bemenj az igazságba. A legfontosabb dolog tehát az, hogy keresned kell az igazságot a kötelességed teljesítése során, és az igazság szerint kell gyakorolnod, hogy azután megfelelővé váljon a kötelességed teljesítése, mivel a kötelesség megfelelő teljesítése csupán az első lépés az életbe való belépés útján. Mit jelent itt az »első lépés«? Egy út kezdetét jelenti. Minden út kezdetét veszi valamivel; mindig van valami, ami a legelemibb, a legalapvetőbb, és a kötelesség megfelelő teljesítésének elérése is egy út: az életbe való belépés útja. Ha mindössze illőnek tűnik, ahogy a kötelességet teljesíted, de nincs összhangban az igazságalapelvekkel, akkor nem megfelelően teljesíted a kötelességedet. Hogyan kell akkor az embernek munkálkodnia ezen? Az igazságalapelveken kell munkálkodnia és azokat kell keresnie; az a kulcsfontosságú, hogy az ember fel legyen vértezve az igazságalapelvekkel. Ha csupán a viselkedéseden és a vérmérsékleteden javítasz, de nem vagy felvértezve az igazságvalóságokkal, az haszontalan. Lehet, hogy van valamilyen tehetséged vagy szakterületed. Ez jó dolog – de csak akkor használod megfelelően, ha a kötelességed teljesítése során használod. Ahhoz, hogy jól teljesítsd a kötelességedet, semmilyen javulásra nincs szükség az emberi mivoltod vagy a személyiséged terén, és arra sincs, hogy félretedd az adottságodat vagy a tehetségedet. Nem erre van szükség. Ami igazán fontos, az az, hogy megértsd az igazságot és megtanuld alávetni magad Istennek. Romlott beállítottságod óhatatlanul fel fog tárulni, miközben a kötelességedet végzed. Mit kell tenned ilyenkor? Keresned kell az igazságot a probléma megoldása érdekében, és el kell kezdened az igazságalapelvekkel összhangban cselekedni. Tégy így, és nem lesz probléma a számodra, hogy jól teljesítsd a kötelességedet! Bármiben vagy tehetséges, bármi a szakterületed, és bármilyen szaktudással bírsz, nagyon is helyes mindezeket a kötelességed teljesítése során használnod – csakis így teljesítheted jól a kötelességedet. Egyfelől a lelkiismeretedre és az értelmedre kell hagyatkoznod a kötelességed teljesítése közben, másfelől pedig keresned az igazságot a romlott beállítottságod megoldása érdekében. Aki így teljesíti a kötelességét, belépést nyer az életbe, és képessé válik a kötelessége megfelelő teljesítésére” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő végzése?). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy Isten nem aszerint mérlegeli, hogy valaki elég jól végzi-e a kötelességét, hogy az illető látszólag mennyit tett, és hogy azt jól tette-e, hanem aszerint, hogy milyen utat jár be a kötelességében, és hogy keresi-e és gyakorolja-e az igazságot. Megtanultam azt is, hogy ahhoz, hogy feloldjam az arrogáns beállítottságomat, és elég jól végezzem a kötelességemet, először is félre kell tennem azokat az adottságokat és erősségeket, amelyekre büszke voltam, és Isten elé kell állnom, hogy az igazságot keressem. Ha csak a képességemre és az adottságaimra támaszkodva tenném a dolgokat, anélkül, hogy az igazságot keresném vagy az alapelveket követném, Isten nem helyeselné, bármennyit is tennék. Korábban lenéztem a többieket a jártasság és a képesség hiánya miatt. Amikor láttam, hogy elkövetnek egy kis hibát, vagy valamit tökéletlenül csinálnak, tele voltam megvetéssel és lenézéssel irántuk, nyíltan és belül is. De amikor az általam készített videók visszakerültek többszöri átdolgozásra, és a többiek javaslatokat tettek, senki sem nézett le, hanem türelmesen elmondták, mit kell javítani. Emellett szinte soha nem fogadtam el a velem együtt dolgozó emberek javaslatait, és bár néhány testvéremnek nem voltak nagy adottságai vagy képessége, a kötelességükben az alapelveket keresték, alázatosan meghallgatták mások javaslatait, és képesek voltak a harmonikus együttműködésre. Kínos volt számomra összehasonlítani magam velük. Láttam, hogy mennyire gyenge vagyok az igazság megismerésében. Ezután a kötelességem végzésekor, amikor nézeteltérés volt köztem és a többiek között, azt gyakoroltam, hogy félreteszem magam, és az igazságalapelveket keresem, és úgy tekintettem erre, mint egy lehetőségre, hogy gyakoroljam az igazságot.

Egyszer egy videó elkészítéséről beszélgettem két nővérrel, és különböző elképzeléseink voltak. Azt hittem, nekem van a legjobb ötletem, és azon gondolkodtam, mit mondhatnék, hogy bebizonyítsam, nekem van igazam, hogyan győzzem meg őket. Hirtelen rájöttem, hogy megint arrogáns beállítottságot tanúsítok, hogy a saját véleményemet akarom felhasználni mások gondolatainak semmibevételére. Gyorsan elmondtam egy imát, kértem Istent, vezessen abban, hogy félretegyem magam, és meghallgassam a többiek javaslatait. Eszembe jutott valami, amit Isten mondott: „A gyülekezetben előfordulhat, hogy a Szentlélek megvilágosodása és útmutatása száll bárkire azok közül, akik értik az igazságot, és akiknek megvan a felfogóképességük. Ragadd meg a Szentlélek megvilágosítását és megvilágítását, járj közvetlenül a nyomában és bensőségesen működj együtt vele. Ezt téve mindig a leghelyesebb ösvényen fogsz járni; ez a Szentlélek által kalauzolt ösvény. Figyelj nagyon oda arra, hogyan munkálkodik a Szentlélek azokban, akikre hatással van, és hogyan kalauzolja őket. Gyakran légy közösségben másokkal, tegyél javaslatokat és fejtsd ki a saját nézeteidet – ez a kötelességed, és ezt szabadon megteheted. Végül azonban, amikor döntést kell hozni, ha csupán te hozod meg a végső döntést, mindenki másnak pedig azt kell tennie, amit mondasz, és elfogadni az akaratodat, akkor ezzel megsérted az alapelveket. Annak alapján válaszd ki, mi a helyes, amit a többség gondol, és aztán hozd meg a döntést. Ha a többség javaslatai nincsenek összhangban az igazságalapelvekkel, akkor ragaszkodj az igazsághoz. Csak ez van összhangban az igazságalapelvekkel” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megértettem, hogy az én kötelességem az ötletadás és a videók készítése, de annak eldöntése, hogy melyik terv a legjobb, nem egyetlen emberen múlik. A testvéreknek ezt együtt kell megvitatniuk és eldönteniük, aztán a legjobb javaslat szerint kell eljárni. Igazán megnyugodtam, amint ezt a gyakorlatba ültettem. Miután ez a videó elkészült, a testvérek az én változatomat választották, de én nem néztem le a két nővért emiatt. Azt éreztem e folyamat során, hogy végre a gyakorlatba ültetem az igazságot, anélkül, hogy az arrogáns beállítottságom szerint élnék. Azt is megtapasztaltam, hogy Isten nem azért hozza létre a helyzeteket, hogy lássa, kinek van igaza, és ki téved, hanem azért, hogy lássa, milyen beállítottsággal élnek az emberek. Ha valakinek igaza van, de arroganciát tanúsít, Isten azt utálja, gyűlöli.

Azután, amikor megpróbáltam komolyan megfontolni mások ötleteit, rájöttem, hogy a testvérek javaslataiban sok olyan szempont van, amit fel lehet használni, és ők más szemszögből nézik a dolgokat, mint én. Korábban mindig azt hittem, hogy mások nem látják a teljes képet, mert én csak a saját szemszögemből néztem a dolgokat, és igazából alig hallgattam meg mások ötleteit. Aztán rájöttem, hogy mindenkinek vannak erősségei, és vannak dolgok, amiket tanulhatok tőlük. Nem akartam továbbra is gőgösen hinni magamban, de készen álltam arra, hogy jól dolgozzak a többiekkel, keressem az igazságot, jobban meghallgassam mások javaslatait, és együttműködjek a kötelességünk végzésében.