Írta: Hszinhszin, Kína

2020 júniusában gyülekezetvezetővé választottak. Eleinte, amikor a munkám során problémákba ütköztem, tudatosan kerestem az alapelveket, sőt, még akkor is kikértem a munkatársaim tanácsát, ha tudtam, mit kell tenni, és csak azután cselekedtem, hogy közös megegyezésre jutottunk. Egy idő után azonban úgy találtam, hogy legtöbbször a saját javaslataim voltak a helyénvalóbbak. Továbbá, mivel korábban már voltam vezető és dolgozó, úgy éreztem, hogy megértettem néhány alapelvet, és pontosabban átlátom az embereket és a dolgokat, valamint a munkát is jobban meg tudom szervezni. Különösen emlékszem egy esetre, amikor az evangelizációs munka nem hozott jó eredményeket, és a nővértársam nem tudta, hogyan oldja meg a helyzetet. Én azt javasoltam, hogy az evangelizációs munkában részt vevő összes testvér gyűljön össze, hogy közösséget vállalhassunk a munka nehézségeiről, és az igazságot keresve megoldásokat találjunk. Egy idő elteltével minden testvér hatékonyan tudta kamatoztatni az erősségeit a kötelessége végzése során, és az evangelizációs munka hatékonysága jelentősen javult. Öntudatlanul a büszkeség és az önelégültség állapotába csúsztam, úgy érezve, hogy van munkaképességem, és megfelelően tudom irányítani a személyzetet és a gyülekezeti munkát is.

Néhány hónappal később a gyülekezetnek evangéliumi diakónust kellett választania. A választás előtt végignéztem a gyülekezetben mindenkit, és Li Jang nővért találtam a legalkalmasabbnak. Sok éve hitt már, képes volt a lemondásra és az áldozathozatalra, és éles eszű volt. Korábban már sok helyen hirdette az evangéliumot, némi eredménnyel. Most is, alig hogy visszatért a városba, máris megtérített több embert, ezért úgy gondoltam, megfelelő lenne evangéliumi diakónusnak. Azonban, miután több értékelésben is azt olvastam, hogy nagyon arrogáns beállítottságú, gyakran korlátoz másokat, és elveszi az emberek lelkesedését a kötelességük végzése iránt, haboztam. De aztán arra gondoltam: „Jó munkaképessége van, és hatékonyan tudja hirdetni az evangéliumot, és még ha vannak is ilyen problémái, amíg mindannyian segítünk, nem lehet nagy gond.” Miután egy ideig gondolkodtam rajta, végül mégis úgy éreztem, hogy Li Jang alkalmas evangéliumi diakónusnak. Másnap megosztottam a nézeteimet a társammal. Ő így válaszolt: „Li Jang súlyosan korlátoz másokat. Az rendben van, ha egyedül hirdeti az evangéliumot, de attól tartok, ha evangéliumi diakónus lesz, megzavarja majd az evangéliumi munkát, ezért óvatosnak kell lennünk.” Nem örültem túlságosan, amikor ezt hallottam a nővértől. Azt gondoltam: „Te még csak rövid ideje hiszel Istenben, ezért a te nézőpontod túlságosan egyoldalú. Én pontosabban látom át az embereket és a dolgokat, tehát nyugodtan hallgass csak rám!” Megvető arckifejezéssel azt mondtam: „Az evangéliumi diakónusok kiválasztásánál az a legfontosabb, hogy az illetőnek megvan-e a munkaképessége és a tehetsége az evangélium hirdetéséhez. Lehet, hogy Li Jang arrogáns, és hajlamos másokat korlátozni, de van munkaképessége, és eredményeket tud elérni az evangélium hirdetésében. Meg kell tanulnunk az embereket az erősségeik és képességeik szerint alkalmazni, és nem leragadni az apró problémáiknál.” A társam erre nagyon lemondó lett, így nem szólt többet.

Ezután, amikor a választásról beszélgettem a testvérekkel, nem a választási alapelvekről beszéltem nekik, hanem szándékosan azt hangsúlyoztam, hogy azt kell megválasztani, akinek van munkaképessége, és aki hatékonyan végzi a kötelességét. A közlésem hatására a legtöbb testvér Li Jangot szavazta meg evangéliumi diakónusnak. Akkoriban eléggé boldog voltam. De aztán, miután a felettes vezetőm elolvasta Li Jang értékelését, azt mondta, hogy Li Jang mindig korlátoz másokat, elveszi a lelkesedésüket, különösen arrogáns, és nem fogadja el a testvérek tanácsait, így ha őt választjuk evangéliumi diakónusnak, az könnyen megzavarhatja a munkát. Én meg azt gondoltam: „Nem ismered a gyülekezet személyzeti helyzetét. Ha mindig ilyen szigorúan állsz a dolgokhoz, soha nem fogunk találni senkit, aki alkalmas a feladatra. Különben is, Li Jang nem teljesen elutasító mások javaslataival szemben. Amikor legutóbb megmetszettem, elfogadta. Igazán alkalmas a szerepre.” Erre gondolva gyorsan azt mondtam: „Li Jang el tudja fogadni a kritikát és a metszést, és az evangélium hirdetésében is hatékony. A jövőben többet segíthetünk neki az arrogáns beállítottságával kapcsolatban; el tudja látni ezt a pozíciót. Különben is, jelenleg nincs nála alkalmasabb személy a gyülekezetben.” Miután a vezető meghallgatott, lemondóan azt mondta: „Akkor hadd gyakoroljon egy ideig, és meglátjuk. Ha azt tapasztalod, hogy támadja az embereket és megzavarja a munkát, akkor azonnal bocsásd el!” És így lett Li Jang az evangéliumi diakónus.

Nem sokkal később a társam azt mondta: „Mostanában kapcsolatban voltam Li Janggal, és azt tapasztaltam, hogy még mindig súlyosan korlátozza az embereket. Amikor az evangéliumi munkásoknak hiányosságaik vannak, nem közösségvállalással segíti őket, hanem támadja őket, azt mondva, hogy haszontalanok és túl lassan haladnak. Azt mondja, hogy egyedül végzi az összes munkát, és hogy a többi testvérrel való együttműködés túl fárasztó, ami mindenkit negatív állapotba hoz.” Nem vettem komolyan a szavait, arra gondolva: „Mindenkiben van romlottság. Amíg Li Jang hatékonyan tudja végezni a kötelességét, addig rendben van. A te tapasztalatod és a belátásod még túl sekélyes. Sok hozzá hasonlót láttam már. Amíg gyakran vállalunk vele közösséget és megmetsszük, addig tovább tud dolgozni.” Így hát azt mondtam a társamnak: „Inkább az erősségeit nézzük! Arrogáns, de tudja hirdetni az evangéliumot. Türelmesnek kell lennünk ezekkel az apró hibákkal szemben. A jövőben többet fogok vele közösséget vállalni.” Miután így megcáfoltam, a társam nem mondott semmi többet. Később, amikor találkoztam Li Janggal, le akartam leplezni és boncolgatni a problémáit, de amint találkoztunk, azt mondta, hogy az evangelizációs munka most nagyon hatékony. Láttam, hogy nagyon proaktív a kötelességében, ezért csak futólag említettem meg az arrogáns beállítottságával és mások korlátozásával kapcsolatos problémát, és közösséget vállaltam vele arról, hogyan kell helyesen bánnia a testvérekkel. Miután meghallgatott, azt mondta, hogy hajlandó változtatni, így nem szóltam többet. Később több nővér is egymás után jelentette, hogy Li Jang nemcsak, hogy nem végzett valódi munkát, de nem is vállalt közösséget az igazságról, hogy megoldja a problémákat, amikor a testvéreknek nehézségeik voltak, sőt, dühbe gurult, szidta és támadta őket, negatív állapotba hozva őket. Ennek eredményeként az evangelizációs munka hatékonysága meredeken zuhant. Azt gondoltam: „Tényleg hiba volt, hogy ragaszkodtam ahhoz, hogy őt válasszuk diakónusnak? Mivel a testvérek már sokszor említették, nem ragaszkodhatok tovább a nézeteimhez.” Ezután összegyűjtöttem mindenki értékelését Li Jangról, és láttam, hogy gyakran támaszkodott a többéves evangéliumhirdetési tapasztalatára, hogy magas lóról szidjon és támadjon másokat, amitől korlátozva és negatív állapotban érezték magukat, és nem tudták normálisan végezni a kötelességüket. Amikor mások rámutattak a problémáira, vitatkozott és védekezett. Többen is közösséget vállaltak vele, de nem fogadta el. Ezeket az értékeléseket olvasva megdöbbentem. Nem számítottam rá, hogy Li Jang problémái ennyire súlyosak. Oly sok évnyi munka után nem egy igaz embert választottam diakónusnak, felfordulást okoztam a munkában, és panaszokat idéztem elő a többi testvér körében. Nehezemre esett mindezt felismerni. Később, Li Jang következetes viselkedése alapján megállapították, hogy alkalmatlan evangéliumi diakónusnak, és elbocsátották.

Miután elbocsátották Li Jangot, valami megmagyarázhatatlant éreztem, mintha keményen arcon csaptak volna. Eszembe jutott, hogy a társam hányszor beszélt Li Jang problémáiról, de én nem vettem komolyan, aminek következtében súlyos veszteségek érték a gyülekezet munkáját. Rendkívül nagy megbánást és bűntudatot éreztem, és azt kérdeztem magamtól: „Hogyan követhettem el ekkora hibát Li Jang kiválasztásával? Hogyan kellene elgondolkodnom ezeken a kudarcokon, és az igazság melyik aspektusába kell belépnem?” Imádkoztam Istenhez, kérve, hogy világosítson meg, hogy megismerhessem önmagam. Isten szavainak ezen szakaszát olvastam: „Egyesek soha nem keresik az igazságot a kötelességeikben. Egyszerűen csak a saját elgondolásaik és képzelődéseik szerint cselekszenek, és folyamatosan önkényesek és meggondolatlanok. Egyáltalán nem az igazság gyakorlásának útján járnak. Mit jelent »önkényesnek és meggondolatlannak« lenni? Azt jelenti, hogy amikor egy problémával találkozol, úgy cselekszel, ahogy jónak látod, anélkül, hogy gondolkodnál vagy keresnéd az igazságot. Még ha valaki más valami helyeset is mond, az nem tud megindítani vagy nem tudja megváltoztatni a véleményedet. Még akkor sem vagy hajlandó elfogadni az igazságot, amikor közlik veled. Csak a saját nézeteidhez ragaszkodsz, azt hiszed, hogy neked van igazad, és a saját elgondolásaidba kapaszkodsz. Még ha a gondolataid helyesek is, akkor is figyelembe kellene venned mások véleményét. Vajon nem rendkívül önelégült dolog egyáltalán nem figyelembe venni ezeket a véleményeket? A rendkívül önelégült és akaratos emberek számára nem könnyű elfogadni az igazságot. Tegyük fel, hogy valami rosszat teszel, és mások kritizálnak amiatt, hogy nem az igazság szerint cselekszel, te pedig azt válaszolod: »Még ha nem is aszerint cselekszem, akkor is így fogom tenni a dolgokat«, és még keresel is valami okot, hogy elhitesd velük, hogy amit teszel, az helyénvaló. Szemrehányást tesznek neked, mondván, hogy a tetteid bomlasztóak és károsak lesznek a gyülekezet munkájára nézve, te pedig nemcsak hogy nem hallgatsz rájuk, de tovább vitatkozol: »Szerintem ez a helyes út, úgyhogy én így fogom tenni a dolgokat.« Miféle beállítottság ez? (Arrogancia.) Ez arrogancia. Az arrogáns természet akaratossá tesz téged. Arrogáns természeted van, ezért önkényesen és meggondolatlanul viselkedsz, nem törődve azzal, hogy ki mit mond” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai pontosan leleplezték az állapotomat. Azt gondoltam, hogy mivel sok éven át voltam vezető, elsajátítottam néhány alapelvet, és elértem némi eredményt a munkámban, úgy éreztem, hogy értem az igazságot, és tisztán átlátom az embereket és a dolgokat. Ennek eredményeként bíztam magamban. Amikor történt valami, azt tettem, amit akartam, és nem volt bennem semmilyen kereső szándék. A társam rámutatott, hogy ki kell derítenünk, vajon Li Jang tartott-e bűnbánatot és megváltozott-e, ami teljes mértékben megfelelt az alapelveknek, de én nem fogadtam el, és ragaszkodtam hozzá, hogy rám hallgasson. A választás során szándékosan a saját nézeteimet hangsúlyoztam, hogy félrevezessek másokat. A választás után a felettes vezetőm emlékeztetett, hogy Li Jang nem alkalmas, de én arrogánsan ragaszkodtam a saját nézeteimhez, és okokat kerestem, hogy megcáfoljam a vezetőt. Miután Li Jang evangéliumi diakónus lett, mindenben korlátozott másokat. Amikor a társam újra rámutatott erre a problémára, még mindig nem gondolkodtam el a viselkedésemen. Úgy éreztem, túl kevés a tapasztalata és a belátása, és nem vettem komolyan a szavait. Még azt is mondtam, hogy normális, ha azok, akik intelligensek és jó képességűek, egy kicsit arrogánsak. Ezt kifogásként használtam, hogy megvédjem Li Jangot, és elnézzem a tetteit. Makacsul ragaszkodtam a saját nézeteimhez. Nem néztem, hogy végzett-e valódi munkát, vagy okozott-e zavarást és bomlasztást, ami oda vezetett, hogy mindenki korlátozva érezte magát általa a kötelességében, súlyosan akadályozva az evangelizációs munkát. Olyan arrogáns, önelégült és meggondolatlan voltam! Miféle kötelességvégzés volt ez? Én bomlasztottam és megzavartam a gyülekezeti munkát, gonoszt cselekedtem és ellenálltam Istennek, ami Isten undorát és iszonyodását váltotta ki. Amint ezt felismertem, félelem fogott el, ezért gyorsan Istenhez imádkoztam, hogy bűnbánatot tartsak, mondván, hogy meg akarom változtatni a helytelen állapotomat és nézeteimet, és keresni akarom az emberek kiválasztásának alapelveit.

Keresésem során elolvastam a 63. alapelvet, „A vezetők és dolgozók megválasztásának alapelvei”-t, Az igazság gyakorlásának 170 alapelvéből. Ez említi: „Nem minden arrogáns beállítottságú embert kell egy kalap alá venni. Ha valaki képes elfogadni az igazságot és valódi munkát végezni, akkor megválasztható.” Láttam, hogy arrogáns beállítottságú embereket is ki lehet választani, de van egy előfeltétele: képesnek kell lenniük elfogadni az igazságot és valódi munkát végezni. Bár Li Jangnak volt némi intelligenciája és képessége, és jól hirdette az evangéliumot, a beállítottsága különösen arrogáns volt, és lenézett másokat csak azért, mert több tapasztalata volt az evangélium hirdetésében, mint nekik. Amikor mások rámutattak a problémáira, nem fogadta el azokat és nem gondolkodott el önmagán, hanem inkább vitatkozni és igazolni próbálta magát. Még ha időnként látszólag el is fogadta, utána egyáltalán nem változott. Nem volt az a fajta ember, aki elfogadja az igazságot. Hajlamos volt arra is, hogy a státuszát felhasználva korlátozza és támadja a testvéreket, akik ezért negatív állapotban éltek, ami súlyosan befolyásolta az evangelizációs munkát. A hozzá hasonló emberek – akik nem tudnak valódi munkát végezni, sőt, még zavarják és bomlasztják is a munkát – alkalmatlanok arra, hogy használják őket, és nem választhatók meg evangéliumi diakónusnak, még ha tehetségesek is. Továbbá, amikor Li Jangot kiválasztottam, téves nézőpontom volt. Azt gondoltam, amíg valakinek van tapasztalata és hatékony az evangélium hirdetésében, megválasztható evangéliumi diakónusnak, de ez teljes mértékben a saját elképzelésem és képzelődésem volt. Az, hogy Li Jang új hívőket tudott behozni az evangélium hirdetésével, csak azt jelentette, hogy jó az evangélium hirdetésében, nem pedig azt, hogy alkalmas lenne az evangelizációs munka felügyeletére. Nem számít, mennyi tapasztalatot szerzett a prédikálásban, ha rossz az emberi mivolta, sátáni beállítottságából fakadóan korlátoz és támad másokat, és nem fogadja el a metszést, akkor gondot fog okozni. Egy ilyen ember alkalmazása csak akadályozhatta és megzavarhatta a gyülekezet munkáját. Amikor a dolgok velem történtek, nem kerestem az igazságot. A saját elképzeléseim és képzelődéseim alapján láttam az embereket és a dolgokat. Miféle istenhit volt ez? Ahogy ezen elgondolkodtam, mély szomorúságot éreztem a szívemben. Imádkoztam Istenhez, mondván, hogy keresni kívánom az igazságalapelveket, és többé nem cselekszem önkényesen a saját akaratom szerint.

Bár megvolt bennem a vágy a változásra, a saját akaratom még mindig túl erős volt, így nem sokkal később újra elkövettem ugyanazokat a régi hibákat. Egy nap, miközben a felettes vezetőm a munkánkról tájékozódott, látta, hogy Hszü Csie nővérnek, aki a szövegalapú munkáért volt felelős, gyenge a képessége. Hosszú ideig művelték, de nem mutatott nyilvánvaló fejlődést, és nem végzett hatékony munkát. A vezetőm azt javasolta, hogy gyorsan találjak valakit jobb képességgel és belátással, akit művelhetünk, és azt mondta, nem számít, ha rövid ideje gyakorol. Azt gondoltam: „Bár Hszü Csienek nincs jó képessége, hosszú ideje végzi ezt a kötelességet, és teherbíró, tehát jobb, mint bárki, aki új a munkában. Az újak nem értik az alapelveket, és nincs munkatapasztalatuk, így időbe telne a művelésük. Összehasonlítva, Hszü Csie még mindig jobb a szerepre. Lehet, hogy mostanában csak azért nem hatékony, mert rossz állapotban van. Ha egyszer kiigazítja az állapotát, az eredményei természetesen javulni fognak.” Tehát nem jelöltem ki más kötelességet Hszü Csiének. Egy idő után a vezető újabb levelet küldött, amelyben arra kért, hogy új kötelességet jelöljek ki Hszü Csiének, és Hszin Jü nővért ajánlotta, mondván, hogy jó a képessége és az íráskészsége, és hogy korábban már végzett szövegalapú munkát, és érdemes művelni. Láttam, hogy Hszin Jü csak rövid ideje hisz Istenben, és kevés a tapasztalata, ezért kételkedtem benne, hogy valóban el tudja-e látni a munkát. Ezt szem előtt tartva ragaszkodtam Hszü Csie megtartásához, és nem műveltem Hszin Jüt. Csak a hónap végén derült ki, hogy a szövegalapú munka szinte teljesen leállt. A vezetőm megmetszett, mondván, hogy túlságosan ragaszkodom a nézeteimhez, hogy kétszer is javasolta Hszü Csie áthelyezését és Hszin Jü művelését, de én nem tettem meg, súlyosan akadályozva a szövegalapú munkát. Ezt hallva szörnyen éreztem magam. A vezetőm kétszer is emlékeztetett, hogy Hszü Csiének gyenge a képessége, és nem alkalmas a művelésre. Miért nem tudtam elfogadni? Miért ragaszkodtam mindig ahhoz, hogy a saját akaratom szerint használjam az embereket? Szembesülve a munkában okozott hatalmas veszteséggel, nagy bűntudatom volt, ezért imádkoztam Istenhez, kérve, hogy világosítson meg és adjon útmutatást, hogy elgondolkodhassak a problémáimon.

Később Isten néhány szavát olvastam: „A természetes jellemeddel és egyéni preferenciáid szerint szolgálod Istent. Mi több, mindig azt gondolod, hogy a dolgok, amiket hajlandó vagy megtenni, azok, amelyek gyönyörködtetőek Isten számára, és amiket nem kívánsz megtenni, azok, amelyek Isten számára utálatosak; teljes egészében saját preferenciáid szerint munkálkodsz. Lehet-e ezt Isten szolgálatának nevezni? Végül is a legkisebb változás sem történik az életfelfogásodban; ehelyett a szolgálatod még inkább makaccsá tesz, ezáltal mélyre gyökereztetve romlott beállítottságodat, így szabályok alakulnak ki benned Isten szolgálatát illetően, amelyek alapja elsősorban a saját jellemed és a saját beállítottságod szerinti szolgálatból származtatott tapasztalat. Ezek az ember tapasztalata és leckéi. Ez az ember világi ügyekre vonatkozó filozófiája. Az efféle emberek farizeusok és vallási tisztviselők. Ha most nem ébrednek fel és nem térnek meg, biztosan hamis krisztusokká és antikrisztusokká válnak, akik félrevezetik az embereket az utolsó napokban. A hamis krisztusok és antikrisztusok, akikről szó volt, az ilyen emberek közül kerülnek majd ki. Ha azok, akik Istent szolgálják, saját jellemüket követik és saját akaratuk szerint cselekednek, a bármikori kiiktatást kockáztatják. Azok, akik sokéves tapasztalatukat Isten szolgálatára használják, hogy mások szívét megnyerjék, hogy kioktassák és korlátozzák őket, és hogy felsőbbséget élvezzenek – és akik sosem térnek meg, sosem vallják meg bűneiket, soha nem mondanak le a státusz nyújtotta előnyökről – ezek az emberek szükségképp elbuknak Isten előtt. Ugyanabból a fajtából valók, mint Pál, elbizakodnak rangidősségük miatt, és a saját érdemeikkel dicsekednek másokkal szemben. Az ilyen embereket Isten nem tökéletesíti. Az ilyen szolgálat Isten munkájának akadályozását jelenti. Az emberek mindig a régihez ragaszkodnak. A múlt elképzeléseihez ragaszkodnak, mindenhez, ami a múltból való. Ez nagyban akadályozza szolgálatukat. Ha nem veted le ezeket, tönkreteszik az egész életedet. Még ha lábadat töröd futás közben, megszakadsz a munkában, vagy akár mártírrá válsz Isten »szolgálatának« kedvéért, Isten nem fog jóváhagyni a legkevésbé sem. Épp ellenkezőleg: azt fogja mondani, hogy gonosztevő vagy” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A vallásos szolgálatot el kell törölni). „Ha valaki nem szereti az igazságot és gyakran cselekszik a saját elgondolásai szerint, akkor gyakran megsérti Istent. Isten visszautasítja és félreteszi őt. Az ilyen emberek cselekedeteit Isten gyakran nem ismeri el, és ha nem tudják, hogy meg kell térniük, hamarosan büntetéssel fognak szembenézni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Ahogy Isten szavain elgondolkodtam, egy kis félelmet éreztem. Azt gondoltam, hogy mivel hosszú ideje végeztem a kötelességemet és volt némi tapasztalatom, ez azt jelenti, hogy értem az igazságot, ezért a saját elképzeléseimet az igazságként fogtam fel és gyakoroltam, a munkatapasztalatomat pedig tőkének tekintettem. Ennek eredményeként egyre arrogánsabbá váltam. Amikor különböző dolgok történtek, nem volt helye Istennek a szívemben: nem kerestem az igazságalapelveket, nem fogadtam el mások javaslatait, és makacsul azt tettem, amit akartam. Mindez veszteségeket okozott a gyülekezet munkájában. Végre megértettem, hogy a munkatapasztalat nem jelenti azt, hogy értem az igazságot, és rendelkezem valóságokkal. Azzal, hogy nem törekszem az igazságra, és a saját tapasztalatom és akaratom szerint cselekszem, csak megzavarhatom és bomlaszthatom a gyülekezet munkáját. Isten házában az igazság uralkodik, és az igazság az emberek cselekedeteinek a mércéje, de én mégis a saját munkatapasztalatomat és akaratomat hittem tévesen igazságnak. Miféle istenhit volt ez? Ez az önmagamba vetett hit volt! Eszembe jutott, hogy a gyülekezetből kiközösített antikrisztusok mind arrogánsak, önhittek és önkényesek voltak. Kötelességeik során figyelmen kívül hagyták Isten házának alapelveit és meggondolatlanul cselekedtek, és nem számít, hogyan emlékeztették vagy metszették meg őket mások, soha nem tartottak bűnbánatot. A végén súlyosan megzavarták a gyülekezet munkáját, aminek következtében kiközösítették és kiiktatták őket. Nekem nem ugyanolyan beállítottságom volt, mint ezeknek az antikrisztusoknak? Dehogynem! Én is egy antikrisztus útján jártam! Különösen nagy megbánást és bűntudatot éreztem, és gyűlöltem magam, amiért ennyire arrogáns és önelégült vagyok.

Később Isten szavainak egy másik részletét olvastam, és megtudtam, hogyan gyakoroljak. Isten szavai azt mondják: „Amikor mások eltérő véleményeket fogalmaznak meg, hogyan kellene gyakorolnod, hogy ne cselekedj akaratosan vagy meggondolatlanul? Először is alázatosnak kell lenned, félre kell tenned azt, amit helyesnek hiszel, és hagynod kell, hogy mindenki beszéljen. Még ha úgy is hiszed, hogy igazad van, nem szabad ragaszkodnod a saját nézeteidhez. Ez a fejlődés. Ez az igazság keresésének hozzáállását mutatja, valamint azt a hozzáállást, hogy megtagadod önmagad és eleget teszel Isten szándékainak. Ha már megvan benned ez a hozzáállás, azzal egyidejűleg, hogy nem ragaszkodsz a saját nézeteidhez, imádkoznod kell, keresned kell az igazságot Istennél, alapot kell keresned Isten szavaiban, és Isten szavai alapján kell eldöntened, hogyan cselekedj. Ez a legmegfelelőbb és legpontosabb módja a gyakorlásnak. Ha az emberek képesek keresni az igazságot, és felvetni egy problémát, hogy mindenki beszélgessen róla és együtt keressen, akkor a Szentlélek megvilágosítást nyújt. Isten alapelvek szerint világosítja meg az embereket – Ő a te hozzáállásodat nézi. Ha makacsul ragaszkodsz az álláspontodhoz, függetlenül attól, hogy a nézeteid helyesek vagy tévesek, Isten elrejti előled az arcát, és nem vesz tudomást rólad. Hagyja, hogy falba ütközz, hogy felfedjen téged, leleplezve a csúfságodat. Ha viszont megfelelő a hozzáállásod – nem ragaszkodsz a saját nézeteidhez, és nem is vagy önelégült, önkényes vagy meggondolatlan –, úgy állsz hozzá, hogy keresel és elfogadod az igazságot, és beszélgetsz mindenkivel, akkor a Szentlélek munkálkodni fog köztetek, és lehet, hogy valakinek a szavain keresztül engedi meglátnod a fényt. Néha, amikor a Szentlélek megvilágosít, csupán néhány szóval vagy kifejezéssel, vagy azzal, hogy ad egy ötletet, megérteti veled egy dolog lényegét. Abban a pillanatban észhez térsz, és rájössz, hogy amihez ragaszkodtál, az nem helytálló, és egyúttal a cselekvés legmegfelelőbb módját is megérted. Azzal, hogy elértél egy ilyen szintet, vajon nem kerülted el, hogy gonoszságot tegyél, és egyúttal nem kerülted el, hogy viseld egy hiba következményeit? Vajon nem Isten oltalma ez? (De az.) Hogyan lehet ezt elérni? Ezt csak akkor lehet elérni, ha istenfélő a szíved, és alávetett szívvel keresed az igazságot. Miután megkaptad a Szentlélek megvilágosítását, és meghatároztad a gyakorlás alapelveit, a gyakorlásod összhangban lesz az igazsággal és eleget tesz Isten szándékainak” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megláttam, hogy bármi is történik velünk, meg kell tartanunk istenfélő szívünket, keresnünk kell Isten szándékát és az igazságalapelveket. Különösen, amikor a testvéreink a miénktől eltérő javaslatokat tesznek, először meg kell tagadnunk magunkat, és el kell fogadnunk azokat. Még ha azt is gondoljuk, hogy nekünk van igazunk, félre kell tennünk magunkat, keresnünk kell, és közösséget kell vállalnunk a testvéreinkkel. Csak így nyerhetjük el Isten útmutatását és megvilágosítását. Évek óta hittem Istenben, mégsem tudtam elfogadni az igazsággal összhangban lévő javaslatokat. Még mindig teljesen az arrogáns beállítottságom szerint éltem. Bár ennyire elszegényedett, szánalmas, mocskos és romlott voltam, mégis büszkén jónak tartottam magam, és cselekvés közben továbbra is erősen hittem magamban. Ezen elgondolkodva rájöttem, hogy ez szégyentelen dolog volt. Elhatároztam, hogy soha többé nem bízom magamban, és hogy mindenben jobban fogom keresni az igazságalapelveket és többet fogok közösséget vállalni másokkal, hogy jól végezhessem a kötelességemet.

Ezután elkezdtem keresni, hogyan lehet észszerűen elrendezni a kötelességeket mindenki képességei és erősségei alapján. Isten ezen szavait olvastam: „Mindenkinek a maga szerepét kell betöltenie, és a saját képességei szerint kell hozzájárulnia a dolgokhoz. Megfelelő kötelességeket kell elrendezni az emberek számára az adottságaik, talentumaik, képességeik, az életkoruk, valamint annak alapján, hogy mennyi ideje hisznek Istenben. Ezeket az elrendezéseket úgy kell szabni, hogy illeszkedjenek minden fajta emberhez, és úgy kell kiigazítani, hogy helyt adjanak a köztük lévő különbségeknek, hogy végrehajthassák kötelességeiket Isten házában, és a számukra legjobb funkciókat töltsék be” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). „Egyesek tehetségesnek hiszik magukat az írott szó terén, ezért erélyesen követelik, hogy azzal kapcsolatos kötelességet végezhessenek. Isten háza persze nem fog csalódást okozni nekik, Isten háza nagyra becsüli a tehetséges egyéneket, és bármilyen ajándékuk vagy erősségük legyen is az embereknek, Isten háza lehetőséget fog adni nekik azok kamatoztatására, és így a gyülekezet úgy rendezi, hogy szövegekkel dolgozhassanak. Miután azonban eltelik némi idő, kiderül, hogy valójában nincs is ilyen adottságuk, és hogy nem képesek megfelelően elvégezni ezt a kötelességet; a legkevésbé sem hatékonyak. A tehetségükből és a képességükből adódóan teljességgel inkompetensek ebben a munkában. Mit kell tehát tenni ilyen körülmények közepette? Lehetséges egyszerűen csak elviselni őket és ezt mondani: »Szenvedélyes vagy, és noha nincs sok tehetséged, és átlagos képességű vagy, hogyha hajlandó vagy a kemény munkára és nem idegenkedsz tőle, akkor Isten háza elvisel majd téged és hagyni fogja, hogy tovább végezd ezt a kötelességet. Nem számít az sem, ha nem jól csinálod. Isten háza szemet huny felette, és nincs szükség a leváltásodra«? Vajon e szerint az alapelv szerint kezeli Isten háza a dolgokat? Nyilvánvalóan nem. Ilyen körülmények között normálisan megfelelő kötelességeket rendeznek nekik a képességük és az erősségeik alapján; ez az egyik oldala a dolognak. De nem elég mindössze erre hagyatkozni, mivel az emberek sok esetben maguk sem tudják, hogy mely kötelességekre alkalmasak, és még ha jónak is gondolják magukat valamiben, az nem feltétlenül lesz igaz, ezért ki kell próbálniuk a dolgot, és gyakorolniuk kell egy ideig; úgy helyes, ha annak alapján születik döntés, hogy hatékonyak-e vagy sem. Ha egy darabig gyakorolnak, és nem hoznak semmilyen eredményt vagy nem haladnak semmit, és megerősítést nyer, hogy nem érdemes művelni őket, akkor ki kell igazítani a kijelölt kötelességüket, és helyette egy megfelelő kötelességet kell rendezni a számukra. Az emberek kijelölt kötelességeinek ily módon történő átrendezése és kiigazítása a helyes cselekedet, és az alapelvvel is összhangban van” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére). Isten szavaiból megláttam, hogy a gyülekezet minden embernek emberi mivolta, képességei és erősségei alapján rendezi el a kötelességeket, hogy mindenki a megfelelő helyen a legjobban tudja betölteni a szerepét. Vannak, akik szövegalapú munkát végeznek, de egy ideig tartó művelés után sem mutatnak fejlődést. Hiányzik belőlük a képesség, és nem elég jók a munkához, ezért nem maradhatnak abban a szerepben. Ehelyett a képességeiknek megfelelő kötelességet kell számukra elrendezni, ami mind nekik, mind a gyülekezet munkájának a javára válik. Az alapelvek szerint, bár Hszü Csienek jó volt az emberi mivolta és teherbíró volt a kötelességében, a képessége gyenge volt, így bár évekig végzett szövegalapú munkát, a haladás túl lassú volt, ami azt jelenti, hogy valóban nem volt alkalmas a szövegalapú munka felügyeletére. Bár Hszin Jü rövidebb ideje hitt, mint Hszü Csie, tisztán értette az igazságot, éleslátó volt, jó képességekkel rendelkezett, és szeretett írni. Bár még nem volt képzett a feladatra, ha egy ideig művelnék, fejlődést mutathatna, és kompetenssé válhatna. Amint megértettem az emberek alkalmazásának és művelésének alapelveit, Hszin Jüt bíztam meg a szövegalapú munka vezetésével, és Hszü Csiét áthelyeztem egy másik kötelességre, és egy idő után a szövegalapú munka fokozatosan javult.

Később láttam, hogy Vang Csen nővér egy másik csoportból jól ír, és úgy éreztem, hogy művelhető lenne szövegalapú munkára, ezért ajánlottam őt. A társam azonban azt mondta, hogy arrogáns és önelégült, hajlamos korlátozni az embereket, és mindig elvárja, hogy mások rá hallgassanak, ezért alkalmatlan a művelésre. Amikor ezt hallottam tőle, nem örültem neki, és azt gondoltam: „Bár igaz, hogy Vang Csen egy kicsit arrogáns és hajlamos korlátozni az embereket, ez a viselkedés mind a múlté. Most már el tudja fogadni a metszést, és mutatott némi változást. Szerintem nagyon alkalmas a szövegalapú munkára.” Így hát ragaszkodni akartam a nézetemhez, de aztán eszembe jutott: „Mindig a saját akaratom szerint választottam ki az embereket, ami veszteségeket okozott a gyülekezet munkájában. Most ismét anélkül jelölöm ki Vang Csent, hogy az alapelveket keresném. Ezt a döntést egyoldalúan hoztam meg. Még mindig önkényesen cselekszem! Nem ragaszkodhatok többé a saját nézeteimhez. Ebben az ügyben az igazságot kell keresnem. Az egyetlen pontos módja, hogy meghatározzam ezt, az az alapelvek szerinti eljárás.” Később Isten szavaiban olvastam: „Az előléptethető és művelhető emberek egy másik típusát azok alkotják, akik különleges tehetséggel vagy ajándékokkal rendelkeznek, illetve elsajátítottak valamilyen szakmai készséget. Mi az a mérce, amit Isten háza megkövetel az ilyen emberek csoportvezetővé való kiműveléséhez? Először is nézd meg az emberi mivoltukat – amíg viszonylag szeretik a pozitív dolgokat és nem gonosz emberek, addig ez elég. Lehet, hogy egyesek megkérdezik: »Miért nem követelmény, hogy olyasvalakik legyenek, akik az igazságra törekszenek?« Azért, mert a csoportvezetők nem gyülekezetvezetők vagy dolgozók, és nem is öntözők, és túl sok lenne azt követelni tőlük, hogy megfeleljenek az igazságra való törekvés mércéjének, a legtöbbjük számára pedig elérhetetlen. Ez nem követelmény olyanoktól, akik az általános ügyek munkáját, illetve a szakmai munka konkrét tételeit végzik; ha az lenne, csak kevesen felelnének meg, így a mércét alacsonyabbra kell tenni. Amíg az emberek értik a szakmájukat, képesek vállalni a munkát, és nem követnek el gonoszságot, illetve nem okoznak zavarást, az elég. Ezeket az embereket illetően, akik jártasak bizonyos készségekben és szakmákban, valamint rendelkeznek bizonyos erősségekkel, ha Isten házában olyan munkát fognak végezni, amely bizonyos készségismeretet igényel és kapcsolódik a szakmájukhoz, amennyiben a jellemük tekintetében viszonylag jámborak és becsületesek, nem gonoszak, nem eltorzult a felfogásuk, képesek elviselni a nehézségeket és hajlandóak megfizetni az árat, akkor ez elég” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Isten háza ezen alapelv alapján műveli a különleges képességű embereket: Elfogadható emberi mivolttal kell rendelkezniük, a megértésüknek torzulásmentesnek kell lennie, komolyan kell venniük a kötelességüket, és szeretniük kell a pozitív dolgokat. Vang Csennek volt ugyan némi arrogáns beállítottsága, de ha mások javaslata helyes volt és megfelelt az igazságnak, akkor is el tudta fogadni. Volt tehetsége a szövegalapú munkához, tudott szenvedni és áldozatot hozni a kötelességében, és védelmezte a gyülekezet munkáját, így megfelelt az alapelvnek. Később, az alapelvet felhasználva, közösséget vállaltam a felettes vezetőmmel és több társammal a nézeteimről, és mindenki egyetértett abban, hogy Vang Csen művelhető, így beosztottam őt a szövegalapú munkára. Megbecsülte a lehetőséget, és jó eredményeket ért el az új kötelességében. Megláttam, hogy amikor mindenben Isten szándékát keressük és a kötelességünket az igazságalapelvek szerint végezzük, akkor megkapjuk a Szentlélek útmutatását, és a szívünk felszabadult és békés lesz.