2020 áprilisában gyülekezeti diakónusnak választottak. Eleinte eléggé izgultam, és aggódtam, hogy rosszul fogok teljesíteni, de a testvéreim segítségének és támogatásának köszönhetően fokozatosan felfogtam néhány alapelvet, és képes voltam némi munkát elvégezni. Később gyülekezetvezetőnek választottak, és még több munkát felügyeltem. Előfordult, hogy a felsővezetőmtől nagy dicséretet kaptam. Például azt mondta, hogy akkor nem kell aggódnia, amikor rám osztja a munkát, miközben másokat, akik ugyanazt a feladatot kapták, felügyelnie kell. Emiatt azt kezdtem hinni, hogy elég jól csinálom. Később egy Christopher nevű testvért, akit előtte én öntöztem, gyülekezetvezetőnek választottak. Christopher csupán átlagos képességű volt, de szerette terjeszteni az evangéliumot, és elég jó eredményeket ért el. Örültem, hogy megválasztották, mivel ez a saját győzelmemet tükrözte, hiszen én öntöztem és fejlesztettem őt.

2022 júniusában elmentem egy faluba, hogy ellenőrizzem az evangéliumi munkát. Christopher biztonsági okokból nem tudott személyesen részt venni, ezért online működött együtt velem. Megkérdezte, hogy milyen helyzetben vagyok a faluban, így segített időben azonosítani és orvosolni a problémákat. De akkoriban azt gondoltam, hogy mivel új volt a hitéletben, és csak nemrég lett vezető, képtelen lesz elvégezni a munkát. Két éve voltam vezető, és megértettem néhány alapelvet; mi több, én magam öntöztem Christophert, ezért nem akartam őt társamnak, és nem akartam, hogy részt vegyen az általam felügyelt munkában. Egy nap Christopher ezt az üzenetet küldte nekem: „Mik a további terveid ebben a faluban? Beszélgessünk róla, amikor ráérsz!” Ezt az üzenetet látva némi ellenállást éreztem magamban: „Még csak néhány nap telt el, és máris a munkám előrehaladásáról kérdezősködsz? Ez nem megy ilyen gyorsan. Elvégre nem ez az egyetlen projektem van.” Nem akartam vele erről tovább beszélgetni, ezért csak ennyit válaszoltam: „Csak most érkeztem, még nem kezdtem el tervezni.” Ezt válaszolta: „Akkor a lehető leghamarabb el kell kezdened a tervezést.” Amikor megláttam az üzenetét, ezt gondoltam: „Valóban sikeres lehet ez a projekt, ha hagyom, hogy egy nálam kevesebb képességgel és tapasztalattal rendelkező ember társamként viselkedjen?” Nem örültem ennek az egésznek. Ezután, amikor Christopher jött, hogy tájékozódjon a munkám előrehaladásáról, egyszerűen nem akartam tudomást venni róla. Alig beszéltem vele a munkáról, úgy éreztem, hogy semmi értelme nem lenne, és hogy végül úgyis mindent nekem kell majd megcsinálnom. Ezért minden munkát én magam intéztem a faluban. Egyszer Christopher egy ilyen üzenetet küldött nekem: „Egy szomszédos faluban van néhány újonnan érkező, akik a letartóztatástól való félelmükben nem akarják hirdetni az evangéliumot. Régebben nagyon motiváltak voltak, de az utóbbi időben már nem járnak összejövetelekre. El tudnál menni egy kis támogatást nyújtani nekik?” Amikor megláttam az üzenetét, ezt gondoltam: „Nincs szükségem arra, hogy ezt mondd nekem. Nyilvánvalóan szükségük van a támogatásomra, de most nincs rá időm. Az a falu elég messze is van, nem olyan egyszerű csak úgy elindulni és odamenni. Végül úgyis én fogok odamenni, nem te. Amúgy sem csinálsz igazából semmit, úgyhogy nincs értelme ezt veled megbeszélni. Saját ötleteim és terveim vannak ezekkel a projektekkel kapcsolatban; és a saját ütemtervem szerint haladok, nincs szükségem a te útmutatásodra és ellenőrzésedre.” Tehát így válaszoltam: „Még nem volt időm elmenni. Az újonnan érkezettek napközben dolgoznak, és az időbeosztás még nem alakult ki.” Christopher egysoros válasszal reagált: „Ó, akkor jól van.” Bárki más esetében tovább érdeklődött volna a munka részleteiről, de a válaszomat látva nem merte megtenni. Ezután lényegében már nem beszéltem Christopherrel a munkáról, és amikor megpróbált megbeszélést egyeztetni velem, mindig azt mondtam: „Egyéb munkáim nagyon lefoglalnak. Később egyeztetünk, amikor időm lesz rá.” Még amikor akadt is szabadidőm, nem kerestem őt, és egyszerűen más munkát végeztem. Fokozatosan úgy alakult, hogy a testvérek az általam felügyelt három csoportban nem tudtak harmonikusan együttműködni, csak magukban dolgoztak, és ritkán beszélték meg a munkát egymással. Az összejöveteleink légköre kevésbé volt élénk, mint más gyülekezetekben, és az evangéliumi munkánkban gyenge eredményeket értünk el. Akkoriban volt némi önismeretem, de csak a kifogásokat kerestem. Azt mondtam, hogy nem a Christopherrel való együttműködést kerülöm, csak más dolgom van, és nincs elég időm megbeszélni vele a dolgokat. Egyszer Christopher meghívott egy találkozóra a három csapat felügyelőjével, hogy összefoglaljuk a kötelességeinkkel kapcsolatos problémáinkat, és közösséget vállaljunk róluk. Isten szavaira hivatkozva Christopher ezt mondta: „Isten szavai azt mondják, hogy amikor a kötelességeinkben fennakadásokkal találkozunk, időt kell szakítanunk arra, hogy összefoglaljuk a problémákat, és azonosítsuk az eltéréseket. Mostanában nem működünk harmonikusan együtt, mindenki a saját feje után megy, nem vagyunk egy véleményen, és nem támogattuk igazán a testvéreket, ami ahhoz vezetett, hogy nem tudunk haladni a munkával. A jövőben többet kell kommunikálnunk és megbeszélést tartanunk, együtt kell dolgoznunk, hogy jól végezzük a munkánkat.” Ő és a többiek közösséget vállaltak a gyakorlás jó módszereiről is, amelyeket más gyülekezetek alkalmaztak, de nekem nem volt kedvem hallgatni rájuk, és a magam módján gyakoroltam tovább. Ennek következtében az általam felügyelt munka három teljes hónapig nem hozott semmilyen eredményt. Később öt tisztviselő jött a faluból, ahol éltem, hogy kikérdezzenek, megpróbáltak kutatni a telefonomban, és figyelmeztettek, hogy ha rajtakapnak az evangélium terjesztésén a faluban, akkor elküldenek a kerületi önkormányzathoz, hogy ők foglalkozzanak velem. Kicsit megdöbbentem a történteken, és elgondolkodtam: „Miért történt ez? Az utóbbi pár hónapban gyenge eredményeket értem el a kötelességemben, és ritkán beszéltem meg Christopherrel a munkát. Isten vajon arra akar emklékeztetni ezzel a helyzettel, hogy tanuljak ezekből a kudarcokból? Ha nem gondolkodom el, és nem oldom meg a problémáimat, lehet, hogy már nem sokáig fogom végezni ezt a kötelességet.”

Egy augusztus végi napon online találkozóm volt néhány munkatársammal, hogy megbeszéljük, el kellene-e hagynom azt a falut. Egy csoportvezető ezt kérdezte: „Az elmúlt három hónapban semmi eredményt nem értél el ebben a faluban, mit gondolsz, miért van ez?” Azt mondtam, hogy nem tudom biztosan. A csoportvezető ezt válaszolta: „Nem kellene elgondolkoznod ezen a problémán? A testvérek azt mondják, hogy önkényesen cselekszel, és nem működsz együtt másokkal. Nem vagy elérhető, amikor megkeresnek, hogy a munkáról beszéljenek veled. Azért küldtünk ebbe a faluba, hogy motiváld a testvéreket, és támogasd az evangéliumi munkát, de nem tetted meg, amit kellett volna.” Egy másik csoportvezető ezt mondta: „Ha nem végezted el, amivel megbíztak, akkor vissza kellene jönnöd!” Éreztem, hogy az arcom elvörösödik, és minden egyes szavukkal mintha gyomorszájon vágtak volna. Abban a pillanatban legszívesebben elbújtam volna egy sarokban. Úgy éreztem, igazságtalanok velem: nem utasítottam el teljesen az együttműködést, és nem kizárólag az én hibám volt, hogy nem értünk el eredményeket. A kormány keményen üldözött minket, és én más projektekért is felelős voltam. Hogy mondhatták, hogy nem tettem meg, amit meg kellett volna tennem? A csoportvezető megkérdezte, hogy van-e valami ötletem, de én nem tudtam, mit mondjak, ezért csak ennyit válaszoltam: „Akkor visszamegyek.” Aztán gyorsan befejeztem a hívást. Miután letettem, az ágyamra omlottam, és könnyekben törtem ki. A csoportvezetők szavai visszhangzottak a fejemben: „Mit keresel még mindig ott, ha nem tetted meg, amit kellett volna?” „Ha nem végezted el azt, amivel megbíztak, akkor vissza kell jönnöd!” Minél többet gondolkodtam, annál negatívabb lettem. A következő napokban folyamatosan imádkoztam Istenhez, és a vezetőm közösséget vállalt velem, és támogatott engem. Ez lehetővé tette számomra, hogy lecsendesítsem a gondolataimat, és elgondolkodjak az akkori állapotomon. Ezt gondoltam: „Mostanában mindent egyedül csináltam. Lenéztem Christophert, és nem akartam munkáról beszélni vele. Amikor megpróbált velem a munkáról egyeztetni, mindig azt mondtam, hogy el vagyok foglalva. Igazából csak nem akartam, hogy részt vegyen a munkámban. Egyértelműen elmerültem a romlott beállítottságomban, és halogattam a munkát, de amikor megmetszettek, vitatkoztam, és egyáltalán nem viselkedtem észszerűen.” Eszembe jutott, hogy a testvérek azt mondták, hogy önkényesen jártam el a kötelességemben, és nem beszéltem meg a munkát másokkal – ez egy nagyon komoly probléma volt, úgyhogy kerestem egy ide vontakozó részletet Isten szavaiból. Mindenható Isten azt mondja: „A felszínen úgy tűnhet, hogy egyes antikrisztusoknak segítőik vagy partnereik vannak, de ha történik valami, akkor az antikrisztusok valójában soha nem hallgatnak mások mondandójára, akármennyire igazuk van is azoknak. Még csak figyelembe sem veszik, és még kevésbé beszélik meg vagy beszélgetnek róla. Egyáltalán nem figyelnek oda, mintha ott sem lennének a többiek. Amikor az antikrisztusok meghallgatják mások mondandóját, mindössze gépiesen cselekszenek vagy szerepet játszanak azért, hogy mások a tanúi legyenek. Amikor azonban eljön a végső döntéshozatal ideje, az antikrisztusok mondják ki a döntő szót; mindenki más szava hiábavaló, egyáltalán nem számít. Amikor például két ember felelős valamiért, és az egyiküknek antikrisztusi lényege van, mi mutatkozik meg ebben az emberben? Bármiről legyen is szó, ő és csakis ő az, aki kezdeményez, aki a kérdéseket felteszi, aki elrendezi a dolgokat és aki megoldással áll elő, és a legtöbbször mindent eltitkol a partnere elől. Mi a szemében a partnere? Nem a helyettese, hanem egyszerűen csak kirakati bábu. Az antikrisztus szemében egyszerűen nem létezik a partnere. Akármikor probléma adódik, az antikrisztus gondolja át, és ha döntött a teendőkről, mindenki mást tájékoztat arról, hogy így és így kell csinálni, és senkinek sem szabad azt megkérdőjeleznie. Mi a lényege a másokkal való együttműködésének? Alapvetően az, hogy az övé legyen a végső szó, soha nem beszéli meg senkivel a problémákat, egyedül vállal felelősséget a munkáért, és kirakati bábut csinál a partneréből. Mindig egyedül cselekszik, és sosem működik együtt senkivel. Soha nem beszél vagy kommunikál senki mással a munkájáról, gyakran hoz egyedül döntéseket és foglalkozik egyedül a problémákkal, és mások sok dolog terén azután tudják csak meg, hogy miként lett befejezve vagy kezelve az adott dolog, miután az már megtörtént. Mások ezt mondják az antikrisztusnak: »Minden problémát meg kell beszélned velünk. Mikor kezelted azt az embert? Hogyan kezelted őt? Hogyhogy nem tudtunk róla?« Az antikrisztus sem magyarázattal nem szolgál, sem figyelmet nem szentel nekik; semmi hasznát nem látja a partnereinek, csupán dekorációnak vagy kirakati bábunak tekinti őket. Amikor történik valami, ő gondolja át, ő hoz döntést egyedül, és úgy cselekszik, ahogy csak szeretne. Nem számít, hányan vannak körülötte, olyan, mintha ott sem lennének ezek az emberek. Az antikrisztus levegőnek nézi őket. Ennek alapján van bármilyen valóságos aspektusa a másokkal való partnerségének? Egyáltalán nincs, mindössze gépiesen cselekszik és szerepet játszik. Mások ezt mondják neki: »Miért nem beszélgetsz mindenki mással, amikor egy problémával találkozol?« Ő ezt feleli: »Mit tudnak ők? Én vagyok a csoportvezető, az én dolgom a döntés.« »És miért nem beszélgettél a partnereddel?« – kérdezik a többiek. Mire az antikrisztus így válaszol: »Elmondtam neki, de nem volt véleménye.« Öntörvényűen cselekszik, de azzal a kifogással leplezi azt a tényt, miszerint másoknak nincs véleményük, vagy nem képesek önállóan gondolkodni. Ezt pedig azután a legcsekélyebb önvizsgálat sem követi. Az ilyen ember számára lehetetlen volna az igazság elfogadása. Ez a probléma az antikrisztus természetével” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok mennyire önkényesen cselekszenek, nem működnek együtt másokkal, saját maguk hoznak döntéseket, mindig ők hozzák meg a végső döntést, nem beszélik meg a munkát a társukkal, és miután egyedül döntenek, csak a saját fejük után mennek. Nem fogadják el a mások által tett jó javaslatokat, és gyakran becsmérelnek másokat, miközben azt hiszik, hogy nekik zseniális ötleteik vannak. Az antikrisztusok szemében a társak nem sokkal jelentenek többet, mint egy háttérzaj, vagy mint a kellékek a díszletben. Rájöttem, hogy úgy viselkedtem, mint egy antikrisztus: mióta csak elkezdtem együttműködni Christopherrel, lenéztem őt a gyengébb képessége, rosszabb készségei és viszonylagos tapasztalatlansága miatt. Nem akartam, hogy részt vegyen a projektemben. Azt hittem, hogy mivel hosszabb ideje szolgálok vezetőként, mint ő, többet értek, mint ő, és magam is el tudom intézni a munkát; úgy éreztem, hogy nem tud jó javaslatokkal szolgálni, ezért értelmetlen vele megbeszélést tartani. Amikor a munkával kapcsolatos terveimről kérdezett, ellenálltam, és azt éreztem, hogy a felettesemnek tüntette fel magát azzal, hogy rögtön a haladásomról kérdezett, úgyhogy egyszerűen nem vettem róla tudomást. Amikor néhány testvér nem merte teljesíteni a kötelességét a letartóztatástól való félelmük miatt, és Christopher megkérdezte, hogy támogattam-e őket, akkor csak a feladatát teljesítette, és én mégis arrogánsan ezt gondoltam: „Hogy képzelte, hogy parancsolgat nekem, amikor ő maga sem tudta megoldani a problémát?” Később, amikor összegyűltünk, hogy összefoglaljuk a problémákat, a testvérek megosztották a gyakorlás néhány útját, de én nem fogadtam el azokat. Mivel önkényesen cselekedtem, nem működtem együtt másokkal, és nem fogadtam el a javaslataikat, folyamatosan sikertelen voltam a kötelességemben. Mindig a saját meggyőződésem szerint hajtottam végre a kötelességemet, azt tettem, amit én jónak láttam, egyáltalán nem működtem együtt másokkal, ami késedelmeket eredményezett a munkában. Gonoszságot követtem el! Ezen elgondolkodva képes voltam elfogadni a csoportvezetők irányítását és a metszését. A viselkedésem már negatívan befolyásolta a gyülekezet munkáját. Ha nem metszettek volna meg így, nem gondolkoztam volna el magamon, és nem ismertem volna fel, hogy milyen komoly a problémám. A metszés Isten szeretetének egyik formája!

Utána imádkozva Istenhez fordultam, és azt kerestem, hogy miért nem tudok másokkal társulni a kötelességemben, és miért kell mindig ragaszkodnom az utolsó szóhoz. Később találtam egy olyan szakaszt Isten szavaiból, amely igazán az én állapotomról szólt. Mindenható Isten azt mondja: „Lehet, hogy több éven át elláttátok a feladataitokat, de nem történt észrevehető előrelépés az életbe való belépésetekben, csupán néhány felszínes doktrínát értetek meg, és nincs valódi ismeretetek Isten természetéről és lényegéről, nincs említésre méltó áttörés – ha ma ez az érettségetek, akkor mire lehettek képesek? A romlottságnak milyen kinyilatkoztatásait mutatjátok majd? (Arroganciát és beképzeltséget.) Az arroganciátok és beképzeltségetek felerősödik, vagy változatlan marad? (Felerősödik.) Miért fognak ezek felerősödni? (Mert magasan képzettnek fogjuk tartani magunkat.) És mi alapján ítélik meg az emberek saját képzettségük szintjét? Annak alapján, hogy hány éven keresztül teljesítettek egy bizonyos kötelességet, mennyi tapasztalatot szereztek, nem? És ha ez a helyzet, akkor nem fogtok fokozatosan elkezdeni rangidősség alapján gondolkodni? Például egy bizonyos testvér sok éven át hitt Istenben, és hosszú ideig teljesítette kötelességét, így ő a legalkalmasabb a beszédre; egy bizonyos nővér nem régóta van itt, és bár van egy kis rátermettsége, nem jártas e kötelesség teljesítésében, és nem régóta hisz Istenben, így ő a legkevésbé alkalmas arra, hogy beszéljen. Az a személy, aki a legalkalmasabb a beszédre, azt gondolja magában: »Mivel rangidős vagyok, ez azt jelenti, hogy a kötelességem teljesítése megfelelő színvonalú, és a törekvésem elérte a csúcspontját, és nincs semmi, amiért törekednem kellene vagy amibe bele kellene mennem. Jól teljesítettem ezt a kötelességet, többé-kevésbé elvégeztem ezt a munkát, Istennek elégedettnek kell lennie.« És ily módon kezd önteltté válni. Ez azt jelzi, hogy belépett az igazságvalóságba? Megállt az előrelépésben. Még mindig nem nyerte el az igazságot vagy az életet, mégis magasan képzettnek gondolja magát, rangidősségről beszél, és várja Isten jutalmát. Ez nem az arrogáns beállítottság kinyilatkoztatása? Amikor az emberek nem »magasan képzettek«, tudják, hogy óvatosnak kell lenniük, emlékeztetik magukat arra, hogy ne kövessenek el hibákat; amint azt hiszik, hogy magasan képzettek, arrogánssá válnak, elkezdenek nagy véleménnyel lenni magukról, és hajlamosak az önteltségre. Ilyenkor vajon nem az a valószínű, hogy jutalmat és koronát kérnek Istentől, ahogy Pál tette? (De igen.) Milyen kapcsolat van ember és Isten között? Nem ez a kapcsolat a Teremtő és a teremtett lények között. Ez nem más, mint üzleti kapcsolat. És amikor ez a helyzet, az embereknek nincs kapcsolatuk Istennel, és Isten valószínűleg elrejti az arcát előlük – ami veszélyes jel” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az üdvösség útjára csak istenfélelemmel lehet rálépni). Isten leleplezi, hogy ha valaki nem törekszik az igazságra, és nem ismeri meg önmagát, azt fogja hinni, hogy ha egy bizonyos ideig végezte a kötelességét, akkor tőkét és tapasztalatot halmozott fel, és elkezd rangidősként viselkedni, lenézve másokat, arrogánsan pöffeszkedve, miközben nem keresi az igazság alapelveit, és nem társul másokkal a kötelességében, önkényesen úgy cselekszik, ahogy neki tetszik, és az Istennel szembeni ellenállás útját járja. Attól kezdve, hogy beléptem a hitbe, mindig végeztem valamilyen kötelességet, és két évig vezető voltam. Arra gondoltam, hogy már régóta hiszek, van némi munkatapasztalatom és hozzáértésem, ezért arrogáns lettem. Boldogan fejlesztettem másokat, és ellenőriztem a munkájukat, de az nem tetszett, amikor Christopher a társam lett, és elkezdett részt venni a munkámban. Folyton arra gondoltam, hogy én voltam az, aki öntözte és fejlesztette őt, hogy az ő képessége gyengébb, mint az enyém, hogy még csak most kezdte, és nincs sok tapasztalata, ezért nem akartam, hogy részt vegyen a munkámban. Amikor megkérdezte, hogy támogattam-e az újonnan érkezőket, és hogy mi a munkabeosztásom, megelégeltem, és csak felületesen válaszoltam neki. Nem tartottam szükségesnek, hogy megbeszélést tartsak vele, és azt gondoltam, hogy ha meg is tenném, nem lenne semmi érdemleges javaslata. Gondoltam, nélküle is meg tudom csinálni, ezért nem beszéltem meg vele a dolgokat, nem működtem együtt vele, és a legtöbb döntést és intézkedést magam hoztam meg. Pusztán kelléknek tekintettem. Isten megköveteli, hogy megtanuljuk másokkal együttműködve végezni a kötelességeinket, ez egy kulcsfontosságú alapelve a kötelességeink végrehatjásának, de én nem vettem tudomást Isten követelményéről és Isten házának alapelveiről. Mindig úgy gondoltam, hogy egyedül is jól boldogulok, magam is el tudom végezni a munkát, és nincs szükségem rá, hogy bárki mással együttműködjek. Azt hittem, mindent el tudok intézni, és nincs szükségem arra, hogy valaki felügyelje a munkámat. Milyen arrogáns és önhitt voltam! Arrogáns beállítottságom miatt nem voltam tekintettel másokra, és Isten nem kapott helyet a szívemben. Nem volt Istent félő szívem, és az Istennel szembeni ellenállás útját jártam. Amikor először érkeztem a faluba, tele voltam hittel, és végezni akartam a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. Soha nem gondoltam volna, hogy a dolgok így fognak alakulni. Hogy lehettem ilyen arrogáns és érzéketlen? A legkevésbé sem voltam tudatában annak, hogy milyen téves úton járok. Ha így folytatnám, antikrisztussá válnék, aki akadályozza Isten munkáját, és végül Isten leleplezne és kiiktatna, ami után a hitéletemnek vége lenne. Mindezt felismerve kissé megijedtem, és magamban imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Akadályoztam a gyülekezet munkáját. Most már felismerem a romlottságomat és a problémáim súlyosságát. Bűnbánatot akarok tartani, és nem akarok Neked ellenállni a romlott beállítottságommal.”

Azon is elgondolkodtam, hogy mit rontottam el, amikor az emberekkel kapcsolatba kerülve hajlamos voltam a képességükre és a munkatapasztalatukra koncentrálni. Mi volt a legfontosabb szempont a kötelességemben? Miközben ezekkel a kérdésekkel küzdöttem, Isten szavainak egy másik szakaszára bukkantam. Isten szavai azt mondják: „Bármit tégy is Isten házában, nem a magad vállalkozásán dolgozol; ez Isten házának a munkája, ez Isten munkája. Állandóan észben kell tartanod ezt a tudást és felismerést, és ezt kell mondanod: »Ez nem a saját ügyem; a kötelességem végzem és a felelősségemnek teszek eleget. Az egyház munkáját végzem. Olyan feladat ez, amit Isten bízott rám, és Érte teszem. Ez a kötelességem, nem pedig a magánügyem.« Ez az első dolog, amit meg kell érteniük az embereknek. Ha úgy kezelsz egy kötelességet, mint a saját személyes ügyeidet, ha nem keresed az igazságalapelveket, amikor cselekszel, és a saját indítékaid, nézeteid és terved szerint végzed el, akkor nagy valószínűséggel fogsz hibákat elkövetni. Miként kell hát cselekedned, ha nagyon világos különbséget teszel a kötelességed és a saját, személyes ügyeid között, valamint tisztában vagy azzal, hogy ez egy kötelesség? (Keresni kell, hogy Isten mit kér, és keresni az alapelveket.) Így van. Ha valami történik veled és nem érted az igazságot, és van valamilyen elképzelésed, de még mindig nem világosak számodra a dolgok, akkor találnod kell az igazságot értő testvéreket, akikkel beszélgethetsz; ez az igazság keresése, és minden egyéb előtt ez a hozzáállás, amelyet a kötelességed irányában tanúsítanod kell. Nem szabad annak alapján döntened dolgokról, hogy mit gondolsz megfelelőnek, majd lecsapnod a bírói kalapácsot és azt mondanod, hogy az ügy le van zárva – ez könnyen vezet problémákhoz. [...] Istent nem érdekli, hogy mi minden történik veled egy-egy napon, hogy mennyi munkát végzel el, hogy mennyi erőfeszítést teszel bele – Ő azt nézi, hogy milyen a hozzáállásod ezekhez a dolgokhoz. És mivel függ össze a hozzáállás, amellyel ezeket a dolgokat teszed, és ahogyan teszed azokat? Azzal, hogy törekszel-e az igazságra vagy sem, valamint az életbe való belépéseddel is. Isten az életbe való belépésedet nézi, az utat, amelyen jársz. Ha az igazságra törekvés útján jársz, és van belépésed az életbe, akkor képes leszel harmonikusan együttműködni másokkal, amikor a kötelességeidet teljesíted, és könnyedén fogod úgy teljesíteni a kötelességeidet, ami megfelelő” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő végzése?). Isten szavai teljesen világosak. Mikor a kötelességünket végezzük Isten házában, az nem azzal jár, hogy a saját tetszésünk szerint magunkban cselekedjünk, mások bevonása nélkül. A kötelességünk az Isten háza által elvégzett munka része, és ha önkényesen cselekszünk, és nem működünk együtt, akkor fennáll a veszélye, hogy akadályozzuk és megzavarjuk a munkát. Azt is megtanultam, hogy Isten nem az alapján méri az embert, hogy mióta hisz, mennyi munkát végzett el, vagy mennyi tapasztalatot szerzett a kötelessége révén, hanem inkább az igazsághoz való hozzáállása, a kötelességében való eligazodása alapján, és hogy az igazságra való törekvés útját járja-e. Ha nem keresném az igazságot, nem fogadnám el mások jó javaslatait, és én akarnék mindenben dönteni, nem érnék el jó eredményeket a kötelességemben. Mindig is tőkének tekintettem a feltételezett képességemet, azt, hogy már egy ideje vezető vagyok, és hogy van tapasztalatom. Azt gondoltam, hogy ezekkel a minősítésekkel jól fogom végezni a kötelességemet, és soha nem gondoltam az igazságalapelvekre. Az igazság az, hogy a tapasztalat és képesség birtoklása nem jelentette azt, hogy az igazság alapelveivel rendelkezem; ezek csak olyan eszközök voltak, amiket a kötelességemben fel tudtam használni. Rájöttem, hogy a tapasztalatot és a képességet tekintettem az igazság alapelvének, és azt hittem, hogy megértem az igazságot, és az alapelv szerint cselekszem. Egyre arrogánsabb lettem, lenéztem a testvéreket, és azt tettem, amihez kedvem volt. Ez azt eredményezte, hogy három hónapnyi munka után egyáltalán nem értem el semmilyen eredményt. Rájöttem, hogy ahhoz, hogy valaki jól végezze a kötelességét, nem számít, hogy mióta hívő, hogy korábban mennyit tett hozzá, vagy hogy mennyi tapasztalattal rendelkezik. A legfontosabb az igazság keresése, az alapelv szerinti cselekvés, és a másokkal való harmonikus együttműködés.

Később olvastam két másik szakaszt Isten szavaiból, amelyek világosan megmutatták, hogyan lehet harmonikusan együttműködni másokkal. Isten szavai azt mondják: „A harmonikus együttműködés sok mindent magában foglal. E sok dolog közül az egyik legkevesebb, hogy megengedjük másoknak, hogy beszéljenek és különböző javaslatokat tegyenek. Ha valódi értelemmel bírsz, akkor függetlenül attól, hogy milyen munkát végzel, először meg kell tanulnod az igazság alapelveit keresni, és proaktív módon mások véleményét is ki kell kérned. Mindaddig, amíg minden javaslatot komolyan veszel, majd egy szívvel és egy elmével oldod meg a problémákat, alapvetően harmonikus együttműködést fogsz elérni. Így sokkal kevesebb nehézséggel fogsz találkozni a kötelességed végzése során. Bármilyen problémák merüljenek is fel, könnyű lesz megoldani őket. Ez a harmonikus együttműködés hatása. Néha előfordulnak viták jelentéktelen dolgok miatt, de amíg ezek nem befolyásolják a munkát, addig nem jelentenek problémát. A legfontosabb dolgokban és a gyülekezet munkáját érintő fontosabb dolgokban azonban konszenzusra kell jutnotok, és az igazságot kell keresnetek, hogy megoldjátok őket. [...] El kell engedned a vezetői címeket, el kell engedned a státusz mocskos levegőjét, hétköznapi emberként kell kezelned magad, másokkal egy szinten kell állnod és felelősségteljesen kell viszonyulnod a kötelességedhez. Ha mindig hivatalos címként és státuszként vagy egyfajta babérként kezeled a kötelességedet, és azt képzeled, hogy mások azért vannak, hogy a pozíciódért dolgozzanak és szolgáljanak, akkor ez problémát jelent – Isten meg fog vetni és megundorodik tőled. Ha úgy hiszed, hogy egyenlő vagy másokkal, csak egy kicsit több megbízatást és felelősséget kapsz Istentől, ha meg tudod tanulni, hogy egyenrangúvá tedd magad velük, és még ahhoz is le tudsz alacsonyodni, hogy megkérdezd, mit gondolnak mások, ha komolyan, gondosan és figyelmesen meg tudod hallgatni, amit mondanak, akkor harmóniában fogsz együttműködni másokkal. Milyen hatást ér el ez a harmonikus együttműködés? A hatás hatalmas. Olyan dolgokat fogsz szerezni, amelyekkel korábban soha nem rendelkeztél, amelyek az igazság fényét és az élet realitásait jelentik: felfedezed mások erényeit és tanulni fogsz az erősségeikből. Van még valami: Másokat ostobának, butának, bolondnak, nálad alacsonyabb rendűnek képzelsz, de amikor meghallgatod a véleményüket vagy megnyílnak előtted, akaratlanul is felfedezed, hogy senki sem olyan átlagos, mint gondolod, hogy mindenki más gondolatokkal és ötletekkel szolgálhat, és hogy mindenkinek megvannak a maga érdemei. Ha megtanulsz harmonikusan együttműködni, az azon túl, hogy segíthet mások erősségeiből tanulni, leleplezheti az arroganciádat és önelégültségedet, és megakadályozhat abban, hogy okosnak képzeld magad. Amikor már nem tartod magadat okosabbnak és jobbnak mindenki másnál, nem fogsz többé ebben a nárcisztikus és önelégült állapotban élni. És ez ugye oltalmat jelent a számodra? Ez az a lecke, amit meg kell tanulnod, és az az előny, amit a másokkal való együttműködésből nyerhetsz” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). „Szerintetek tökéletes bárki is? Nem számít, mennyire erősek az emberek, vagy mennyire rátermettek és tehetségesek, még mindig nem tökéletesek. Az embereknek fel kell ismerniük ezt, ez tény, és ilyen hozzáállással kellene az embereknek rendelkezniük, hogy helyesen közelítsék meg saját érdemeiket és erősségeiket, illetve hibáikat; ezzel az észszerűséggel kellene az embereknek rendelkezniük. Ilyen észszerűséggel megfelelően tudsz foglalkozni a saját erősségeiddel és gyengeségeiddel, valamint másokéival is, és ez képessé tesz téged arra, hogy velük együtt egyetértésben dolgozz. Ha megértetted az igazságnak ezt az oldalát, és be tudsz lépni az igazságvalóságnak ebbe az aspektusába, akkor harmonikus kapcsolatod lehet a testvéreiddel, az ő erősségeikre támaszkodva ellensúlyozni tudod a saját gyengeségeidet. Így bármilyen kötelességet teljesítesz, bármit csinálsz, mindig jobbá válsz benne és megkapod Isten áldását” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai világos leírást adnak a gyakorlás útjáról. A társakkal való együttműködésben a többiekkel egy szinten kell állnunk, meg kell tanulnunk figyelmesen meghallgatni őket, és aktívan kérdeznünk kell arról, amit nem értünk. Ha így gyakorolunk, felfedezhetjük a testvérek erősségeit, és azokat a területeket, amelyeken erősebbek nálunk. Akkor nem fogjuk lenézni őket, és nem fogunk többé olyan önelégülten és önkényesen viselkedni. Tisztábban is kellene értenünk magunkat, és nem szabadna ilyen nagyra tartanunk magunkat. Meg kell tanulnunk felismerni mások erősségeit, és helyesen kell viszonyulnunk a gyengeségeikhez. Visszatekintve azt látom, hogy annak ellenére, hogy két évig szolgáltam vezetőként, nem voltam tehetséges az evangélium terjesztésében, és támogatásra volt szükségem, amikor az evangéliumi munkát ellenőriztem. Ami Christophert illeti, nem régóta volt hívő, de mindig terjesztette az evangéliumot, nagyszerű eredményeket ért el, és sok embert térített meg. Neki több tapasztalata volt az evangélium terjesztésében, ezért aktívan kellett volna kérnem a segítségét. Emellett Christopher nagyon felelősségteljesen végezte a kötelességét, nagy terhet vállalt a munkájában, aktívan keresett engem a munkák összefoglalása érdekében, és más gyülekezetek jó gyakorlatait alkalmazta. Ezek mind olyan erősségek voltak, amelyekből tanulhattam. Túl arrogáns voltam, és nem ismertem fel Christopher erősségeit, sőt, lenéztem őt. Nem fogadtam el a javaslatait, és nem engedtem, hogy részt vegyen a munkámban. Egy senki voltam, és mégis nagyon magabiztos – ez annyira kínos! A legcsekélyebb önismerettel sem rendelkeztem. Ha korábban jól tudtam volna együttműködni Christopherrel, a munka nem késett volna meg. Visszagondolva mély megbánást éreztem. A múltbeli vétkeim jóvátehetetlenek voltak, de a továbbiakban hajlandó voltam jól végezni a kötelességemet. Amikor problémák merültek fel, beszéltem és kommunikáltam másokkal, a gyülekezet érdekeit helyeztem előtérbe, megtanultam másokkal együttműködni, és már nem azon a régi úton jártam.

Később elmentem a faluból. Különböző projekteket és egy új társat kaptam. Ezúttal Mina nővér lett a társam. Boldog voltam, hogy harmonikusan együttműködhetek vele, hogy jól végezzük a kötelességeinket. A későbbiekben lassan kezdtem észrevenni, hogy bár Mina idősebb volt nálam, még nem olyan régóta hitt Istenben, és rövidebb ideje végezte a kötelességét, mint én. A munka felügyeletét és ellenőrzését illetően még mindig voltak hiányosságai. Néha azt is meghallottam, hogy a testvérek felhozták bizonyos problémáit. Az arrogáns beállítottságom kezdett újra előtörni. Kezdtem úgy gondolni, hogy én vagyok a kulcsszereplő a munkánkban, és Mina nővér csak gyakorolni van ott. Egyszer, amikor egy munkajavaslatot kellett írnunk, a vezetőnk kifejezetten azt mondta, hogy együtt beszéljük át a munkát, de én ezt gondoltam magamban: „Ez nem egy nehéz feladat, könnyen el tudnám intézni egyedül is, és nincs szükség arra, hogy mindketten dolgozzunk rajta. Nem olyan dolog, amit ne tudnék egyedül megcsinálni.” Az összejövetel után egyedül akartam folytatni a munkát, de Mina azonnal felhívott, és tudtam, hogy megbeszélést akar. Nem igazán volt kedvem hozzá, ezért nem vettem fel a telefont. Utána egy kis bűntudatot éreztem. Arra gondoltam, hogy korábban mennyire akadályozta a munkát az arroganciám, és az, hogy nem voltam hajlandó együttműködni Christopherrel, és ha így folytatom, az biztosan hatással lesz a munkánkra. Ezért így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Mina kezdeményezően keresett, hogy megbeszéljük a munkát, de én arrogáns voltam, és nem akartam együttműködni vele. Istenem, nem akarok továbbra is önkényesen cselekedni, és nem akarom megzavarni az egyház munkáját. Kérlek, vezess engem, hogy ne az arrogáns beállítottságom szerint éljek tovább, és harmonikusan működhessek együtt Minával!” Ekkor eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza: „Harmonikus együttműködést kell megvalósítanotok Isten munkája céljából, a gyülekezet hasznára, és hogy testvéreiteket előrehaladásra sarkalljátok. Össze kell hangolódnotok egymással, egyik a másikat jobbítva és jobb eredményt érni el a munkában, hogy tekintettel legyetek Isten szándékaira. Ez az igazi együttműködés, és csak azok nyernek majd valódi belépést, akik ebben részt vesznek” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Szolgálj úgy, ahogy az izráeliták tették). Isten szavai mélyen megérintettek. Ahhoz, hogy jól végezzem a kötelességemet, meg kell tanulnom harmonikusan együttműködni Minával, és nem szabad tovább az arrogáns beállítottságom szerint élnem és önkényesen cselekednem. Ezzel felhívtam Minát, és megbeszéltük a további munkarendünket. Mina megosztotta velem az ötleteit, és nagyon jónak találtam őket, így végül alkalmaztam is azokat. Pillanatok alatt összeállítottunk egy tervet, sokkal gyorsabban, mint amire korábban egyedül képes voltam. Igazán boldog voltam. Nem volt valami nagy eredmény, de nagyszerű érzés volt lemondani magamról, és Isten szavai szerint gyakorolni. Ezután megtanultam együttműködni más testvérekkel, és azt láttam, hogy minden egyes hónappal jobb eredményeket értünk el a munkánkban. Őszintén hálát adtam Istennek!