2022 augusztusában az általam írt egyik tapasztalati tanúságtétel-cikkből videó készült, és feltették az internetre. Nagyon meglepődtem és izgatott lettem, és rögtön elmentem egy nővérhez, akit jól ismertem, hogy elmeséljem neki. Akkor ezt nem sokaknak mondtam el, mert tudtam, hogy mindez Isten megvilágosításának és útmutatásának köszönhető, és nem szabad dicsekednem. Több hónappal később két másik tapasztalati tanúságtétel-cikkemből is videót csináltak, és feltöltötték az internetre. Ezúttal már nem tudtam magamban tartani az izgatottságomat, és ezt gondoltam magamban: „Három tapasztalati tanúságtétel-cikkemet kiválasztották, hogy videó készüljön belőlük. A gyülekezetünkben még soha senkinek nem választották ki ennyi cikkét, ami bizonyítja, hogy vannak valóságos tapasztalataim, hogy tudom, hogyan ismerjem meg önmagam, és hogy meg tudom osztani tapasztalati tanúságtételemet. Úgy tűnik, nem vagyok túl messze az üdvösség elérésétől.” Akkor épp egy összejövetelen voltam több másik nővérrel, és ezt gondoltam magamban: „Ha tudnák, hogy a tapasztalati tanúságtétel-cikkeimből videó készült, és felkerült az internetre, biztos irigyelnének, és felnéznének rám. Azt gondolnák, hogy az igazságra törekszem, és van belépésem az életbe.” Eszembe jutott, amit Hsziaohsziao nővér mondott pár nappal azelőtt, amikor az állapotáról beszélt. Szívében ellenkezést érzett azzal az emberrel szemben, aki felügyelte és ellenőrizte a munkáját, és nem tudta, hogyan oldja fel ezt az állapotot. Így ezt mondtam: „Írtam egy tapasztalati tanúságtétel-cikket, amely arról az állapotról szól, amiben Hsziaohsziao van. Arról szól, hogy nem akartam elfogadni a vezetőmtől a felügyeletet a kötelességem végzése közben. Együtt megnézhetnénk.” Később elküldtem a videót a testvéreknek, és részletesen elemeztem, hogy ennek a tapasztalatnak a során hogyan tudtam az állapotomra koncentrálni, boncolgatni és felismerni azt. Miután Hsziaohsziao megnézte a videót, az arcán irigység tükröződött. Egy másik nővér, Li Csi, ezt mondta: „Én nem tudom úgy megragadni a feltárt romlottságaimat és úgy megismerni magamat, mint te, és nem tudom, hogyan keressem a vonatkozó igazságokat, hogy feloldjam a problémáimat. Csak nagy vonalakban értem az állapotomat. Ez után a közösségvállalás után már valamennyire értem az utat az életbe való belépéshez. Tényleg nagyon sok hiányosságom van!” Nagyon boldog voltam, és ezt gondoltam magamban: „Tényleg értem az igazságot, van életbe való belépésem, és fel tudom oldani az állapototokat. Tudok beszélni a gyakorláshoz vezető utakról is.” Úgy gondoltam, a jelenlevők mindegyikénél jobb vagyok, és tele voltam magabiztossággal. Li Csi korábban negatív állapotban élt, és nem akart eljönni összejövetelekre, ezért célzottan megkérdeztem tőle: „Hajlandó vagy részt venni a következő összejövetelen?” Li Csi boldogan így felelt: „Igen, szívesen; elmegyek, ha te is ott leszel. Azelőtt nem tudtam, hogyan koncentráljak az életbe való belépésre, és most már valamennyire értem. Olyan hasznos dolog összejövetelekre járni!” Li Csi elégedett arcát látva nagy sikerélményem volt, és úgy véltem, nagyszerű vezető vagyok. Nemcsak a munkával kapcsolatos problémákat tudom megoldani, hanem abban is tudom vezetni a testvéreket, hogyan törekedjenek az életbe való belépésre. Akkoriban gyakran az öncsodálat állapotában éltem. Nagyszerűnek tartottam magam, és bárhová mentem, mindig azt gondoltam, hogy nekem van a legtöbb tapasztalatom, a legtöbb életbe való belépésem, és a legtöbb igazságvalóságom.

Az egyik összejövetelen Ji Zsan nővér megkért, osszam meg velük a munkamódszeremet. Ez a kérés önkéntelenül is egy kis örömmel töltött el. Ezt gondoltam: „Látom, ti mind nem tudjátok, hogyan kell dolgozni. Várjatok csak, én elmondom, hogyan végzem a munkámat, és megmutatom, milyen jó a munkakészségem.” Szerényen így kezdtem: „Amikor elkezdtem ezt a kötelességet végezni, eleinte én sem tudtam, hogy kell dolgozni, és hogyan állítsam fel a prioritásokat.” Ezután hosszú litánia következett arról, hogyan dolgozom. Láttam, hogy a testvérek mind szorgalmasan hallgatják a közösségemet, és irigykedő pillantásokat vetnek rám. Azt gondoltam, elég jól sikerült a közösségvállalásom, és nagyon örültem. Ezután egy másik csoport összejövetelére mentem. Miközben közösséget vállaltam velük, azon töprengtem, hogyan tudnék úgy beszélni, hogy a testvérek lássák a munkaképességemet. Úgy véltem, hogy az általam irányított evangéliumi munka fel tud mutatni néhány eredményt, ezért arra fektettem a hangsúlyt, hogy hogyan irányítom ezt az evangéliumi munkát. Azt mondtam: „Először is megfelelően kell beosztani a dolgozókat. A testvéreknek a képességük és a szaktudásuk szerint osztottam ki a kötelességeket. Ezenkívül viszonylag nagy hangsúlyt fektettem az evangéliumterjesztők állapotának és problémáinak megoldására. Amikor szívvel-lélekkel végeztem az evangéliumi munkát, minden hónappal nőtt a megnyert emberek száma. A testvérek dicsértek, és azt mondták, jó a képességem, és jól dolgozom.” Látva, hogy mind feszülten figyelnek rám, örültem, de kicsit sajnálkoztam is. Mert épp akkor csak három ember hallgatta a közösségvállalásomat. Arra gondoltam: „De jó lenne, ha többen lennének, és mind megtudnák, milyen jó a munkaképességem.” Az összejövetel után kényelmetlenül éreztem magam. Volt egy halvány érzésem, hogy felmagasztaltam magam, és önmagam mellett tettem tanúságot. De újra átgondoltam, és arra jutottam, hogy egyszerűen ez volt a tapasztalatom, és minden, amit mondtam, igaz volt. Nem arról volt szó, hogy felmagasztaltam volna magam, és önmagam mellett tettem volna tanúságot. Épp amikor örömmámorban úsztam, váratlanul levelet kaptam egy nővértől. A levélben rámutatott a problémámra, és leleplezett: „Amikor az összejöveteleken közösséget vállalsz, mindig hivalkodsz, arról beszélsz, te hogyan dolgozol, milyen eredményeket érsz el végül, és milyen nagyra tartanak mások. Ezekről nagyon részletesen beszámolsz, de sosem hallok arról, hogyan teszel tanúságot Isten mellett. Amikor a közösségedet hallgattam, én is felnéztem rád, és arra gondoltam, fiatal korod ellenére milyen jól dolgozol, és mennyire törekszel az igazságra. Egy pillanat alatt a szívembe zártalak, és a többi testvér is meglehetősen jó véleménnyel volt rólad. Mindenkit magad elé vezettél, és elérted, hogy felnézzenek rád, és imádjanak téged. Veszélyes továbbmenni ezen az úton: ez az antikrisztusok útja.” A levelet olvasva borzalmasan éreztem magam. De egyáltalán nem gondolkoztam el magamon, csak beismertem, hogy rossz úton járok.

Ezután nagy sötétséget éreztem a szívemben. Ha történt velem valami, nem arra koncentráltam, hogy elgondolkodjak magamon, és ha olyasmit láttam, ami nem tetszett, indulatba jöttem. Mindennel kapcsolatban úgy gondoltam, hogy nekem van igazam, és a testvérek tévednek. Például amikor az általam irányított munka gyenge eredményeket hozott, nem gondolkoztam el azon, hogy végeztem-e valódi munkát, hanem a testvéreimre hárítottam a felelősséget, mondván, hogy az ő gyenge képességük okozta az eredmények hiányát. Ráadásul nem megfelelő embereket választottam ki, és a velem párban dolgozó nővér emlékeztetett is, hogy az alapelvek szerint válasszam ki az embereket. De én ellenkeztem, és a szívem mélyén nem fogadtam el ezt. Negatív és ellenséges voltam, azt mondtam, gyenge a képességem, és nem tudok valódi munkát végezni. Amikor Jang Ting nővérrel felülvizsgáltuk az evangéliumi munkát, láttam, hogy nem történt javulás, és minden ok nélkül őt metszettem meg, mondván, hogy nem visel terhet, és nem végez valódi munkát. Ez eléggé megviselte Jang Tinget. Már elég rossz volt az állapotod. Én is észrevettem ezt, és éreztem, hogy nem rendelkezem a Szentlélek munkájával. De mikor ezek történtek velem, egyszer sem próbáltam megismerni önmagamat, és nem cselekedtem az alapelvek szerint. A testvéreimet is csak korlátoztam, és ártottam nekik. Erre gondolva megrémültem. A hírnevet és a státuszt hajszoltam, gyakran felmagasztaltam magam, és önmagam mellett tettem tanúságot. Amikor történt velem valami, nem fogadtam el az igazságot, és senkinek sem hajtottam hasznot. Elég hamar leváltottak. Ekkoriban úgy éreztem, nemsokára elérkezik a katasztrófa. Szívem mélyén nagyon jól tudtam, hogy Isten ítélete és fenyítése sújtott le rám. Nagyon rosszul éreztem magam, és sajnáltam, hogy nem tanúsítottam időben megbánást. Szívemben némán imádkoztam Istenhez: „Istenem! A kötelességem végzése közben önmagamat magasztaltam, és önmagam mellett tettem tanúságot, Te pedig a testvéreimet használtad, hogy felhívják a figyelmemet a problémámra. Tudom, hogy Te így szeretsz és oltalmazol engem. Istenem! Kérlek, világosíts meg, vezess, és segíts valóban megismernem önmagamat!”

Ezután elgondolkodtam magamon, és megpróbáltam önismeretet szerezni azon problémák alapján, amikre a testvérek felhívták a figyelmemet. Lelki áhítatom idején Istennek ezeket a szavait olvastam: „Felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot, magamutogatók, megpróbálják elérni, hogy az emberek nagyra tartsák őket és hódoljanak nekik – a romlott emberiség ezekre a dolgokra képes. Az emberek ösztönösen így reagálnak, amikor a sátáni természetük irányítja őket – ez az egész romlott emberiségre jellemző. Hogyan szokták az emberek általában felmagasztalni önmagukat és önmagukról tenni bizonyságot? Hogyan érik el azt a célt, hogy az emberek nagyra tartsák őket és hódoljanak nekik? Bizonyságot tesznek arról, hogy mennyi munkát végeztek, mennyit szenvedtek, mennyire feláldozták magukat és milyen árat fizettek. Azáltal magasztalják fel önmagukat, hogy a befektetésükről beszélnek, ami magasabb, szilárdabb, biztosabb helyet biztosít számukra az emberek gondolkodásában: ezáltal még többen értékelik, tartják nagyra, csodálják őket, sőt hódolnak nekik – felnéznek rájuk és követik őket. E cél elérése érdekében az emberek sok olyan dolgot tesznek, amelyek a felszínen Istenről tesznek bizonyságot, de lényegében önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot. Vajon ésszerű-e így cselekedni? Túl vannak a racionalitás körén, és nem szégyellik magukat, vagyis szemérmetlenül tesznek bizonyságot arról, hogy mit tettek Istenért és mennyit szenvedtek Érte. Még az ajándékaikat, tehetségüket, tapasztalataikat, különleges képességeiket, a világi ügyeskedésekhez használt ügyes módszereiket, az emberekkel való játszadozásuk eszközeit és egyebeket is fitogtatják. Az önmaguk felmagasztalásának és önmagukról való bizonyságtételnek az a módszere, hogy önmagukat fitogtatják és másokat lekicsinyelnek. Emellett álcázzák és hamis színben tüntetik fel magukat: elrejtik a gyengeségeiket, hiányosságaikat és elégtelenségeiket az emberek elől, hogy mindig csak a ragyogó képességeiket lássák: még azt sem merik elmondani másoknak, amikor negatív érzéseik vannak. Nincs bátorságuk megnyílni és beszélgetni velük – ha valami rosszat cselekedtek, mindent megtesznek, hogy elrejtsék és eltussolják. Soha nem említik meg, hogy a kötelességük végzése közben milyen kárt okoztak a gyülekezet munkájában. Amikor azonban valamilyen kisebb mértékben hozzájárultak a munkához vagy valamilyen apró sikert értek el, egyből dicsekednek. Alig várják, hogy az egész világ megtudja, milyen rátermettek, milyen komoly képességekkel rendelkeznek, milyen kivételesek és mennyivel jobbak az átlagembereknél. Nem így akarják-e felmagasztalni önmagukat és önmagukról tenni bizonyságot? Az önmaga felmagasztalása és az önmagáról történő bizonyságtétel olyasvalami, amit egy lelkiismeretes és értelmes ember tesz? Nem. Amikor tehát az emberek így tesznek, általában milyen beállítottságot fednek fel? Arroganciát. Ez az egyik legfőbb feltárt beállítottság, amelyet a csalárdság követ – ez azt jelenti, hogy mindent megtesznek, hogy mások nagyra becsüljék őket. A szavaik teljesen áthatolhatatlanok, egyértelműen motivációkat és cselszövéseket tartalmaznak – felvágnak, de ezt a tényt el akarják rejteni. Az általuk mondottak eredménye az, hogy az emberekkel elhitetik, hogy jobbak másoknál, hogy senki sem egyenlő velük, hogy mindenki más alacsonyabb rendű náluk. És ezt az eredményt nem alattomos eszközökkel érik-e el? Milyen beállítottság áll az ilyen eszközök mögött? És vannak-e benne a gonoszság elemei? (Vannak.) Ez egyfajta gonosz beállítottság. Látható, hogy ezeket az általuk alkalmazott eszközöket csalárd beállítottság irányítja – miért mondom tehát, hogy ez gonosz? Mi köze van ennek a gonoszsághoz? Mit gondoltok: Nyíltan beszélhetnek-e a céljaikról, amikor felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot? Nem. A szívük mélyén azonban mindig van egy vágy. Amit mondanak és tesznek, ennek a vágynak a beteljesítését segíti elő – a szavaik és cselekedeteik céljait és motivációit a legnagyobb titokban tartják. E célok elérése érdekében például félrevezetést vagy valamiféle homályos taktikákat alkalmaznak. Az ilyen titkolózás nem fondorlatos természetű? Nem nevezhető-e az ilyen fondorlatosság gonosznak? (De igen.) Valóban gonosznak nevezhető, és mélyebbre hatol, mint a csalárdság” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot). Isten szavai fején találták a szöget, és leleplezték, milyen szándékkal és célból magasztaljuk magunkat, és tanúskodunk önmagunk mellett. Azért tesszük ezt, hogy az emberek felnézzenek ránk, imádjanak, és a szívükbe zárjanak minket. Visszagondolva csak azért magasztaltam magam és hivalkodtam, hogy az emberek nagyra tartsanak, és felnézzenek rám. Amikor láttam, hogy a cikkeimből videók készülnek, és felkerülnek az internetre, nem azokról az eredményekről tanúskodtam, amelyeket Isten a rajtam végzett munkával elért, hanem ezeket tőkének használtam, hogy hivalkodjak, és mások nagyra tartsanak. Azon az összejövetelen, amikor hallottam, hogy Hsziaohsziao hasonló állapotban volt, mint amilyet én is megtapasztaltam, nem az Isten szavaival kapcsolatos tudásomról vállaltam közösséget a saját tapasztalatom alapján, hogy segítsek neki megérteni az igazságot, és felismerni saját romlott hajlamát, hanem hivalkodtam, és szándékosan részletesen elemeztem a cikkeimet, hogy megmutassam a testvéreknek, hogy jó képességem van, van belépésem az életbe, és az igazságra törekszem. Reméltem, így majd felnéznek rám, és imádni fognak. Sőt, amikor Ji Zsan nővér megkérdezte, hogyan dolgozom, nem arról vállaltam közösséget, hogyan sajátítsuk el a munka alapelveit, hanem arról áradoztam, milyen jól szervezem meg a munkát, hogy mindenki azt gondolja, jó a munkaképességem, ezután pedig felnézzenek rám, és imádjanak. Ugyanez történt, amikor a másik csoport összejövetelére mentem. A közösségvállalásomhoz szándékosan a legnagyobb sikeremet választottam, hogy dicsekedjek, és megmutassam nekik, nem vagyok átlagos, és jó benyomást keltsek bennük. Igazából amikor elkezdtem végezni a kötelességemet, sok mindent nem értettem, és sokszor vallottam kudarcot. Isten szavainak útmutatása és a testvéreim közössége és segítsége tette lehetővé, hogy valamennyit megértsek az alapelvekből. De nem beszéltem a romlottságomról vagy a hiányosságaimról, és kifejezetten a legfényesebb, legjobb oldalamat mutattam, hogy a testvérek lássák: jó képességű vagyok, törekszem az igazságra, van munkaképességem, tehetséges vagyok, és így mindenki új színben lásson. Azért vállaltam közösséget az összejöveteleken, hogy hivalkodjak, hogy megmutassam, milyen jó vagyok a munkában és a tapasztalásban, hogy másoknak jó véleményük legyen rólam, és felnézzenek rám. Önmagam mellett tanúskodtam, hivalkodtam, és félrevezettem másokat. Az, hogy ilyen szándékból vállaltam közösséget a testvéreimmel, alávaló és elvetemült dolog volt! Eszembe jutott, mi áll a tíz adminisztratív rendeletben, amelyeket Isten választott népének be kell tartania. „1. Az embernek nem szabad felnagyítania önmagát, sem felmagasztalnia önmagát. Istent kell imádnia és felmagasztalnia” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A tíz adminisztratív rendelet, amelynek Isten választott népének engedelmeskednie kell a Királyság Korában). Isten szava pedig így szól: „Mindenki, aki antikrisztusok útját járja, önmagát magasztalja, és önmaga mellett tesz bizonyságot, mindenhol önmagát reklámozza és fitogtatja, és egyáltalán nem törődik Istennel. Megtapasztaltátok már ezeket, amikről beszélek? Sokan kitartóan tanúskodnak magukról arról beszélve, hogyan szenvednek el ezt meg azt, hogyan dolgoznak, hogyan értékeli őket Isten, milyen munkát bíz rájuk, és hogy milyenek ők. Szándékosan használnak bizonyos hangnemeket beszéd közben, és színlelnek bizonyos modort, míg végül némelyek valószínűleg kezdik azt hinni, hogy ők Isten. A Szentlélek már régen elhagyta azokat, akik elérik ezt a szintet, és bár még nem lettek kitakarítva vagy kiűzve, hanem maradtak, hogy szolgálatot végezzenek, a sorsuk már megpecsételődött, és csak a büntetésükre várnak” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az emberek túl sokat követelnek Istentől). Isten szavait olvasván éreztem, hogy az Ő igazságos természetét nem szabad megsérteni. Isten azt utálja legjobban, ha az emberek hivalkodnak, és önmagukat magasztalják, ezért az ilyen emberek könnyen elveszíthetik a Szentlélek munkáját. Ha nem tanúsítanak megbánást, végül büntetés vár rájuk. Isten szavainak olvasása után végre ráébredtem az igazságra. Eszembe jutott, hogy annak érdekében, hogy az emberek nagyra tartsanak, mindig lelkesen szóba hoztam, hogy írtam pár tapasztalati tanúságtétel-cikket. A Szentlélek munkájának és útmutatásának eredményeit a saját nagyszerű eredményemként fogtam fel, és mindenhol hirdettem. Akár összejövetelen voltam a testvérekkel, akár a munkát beszéltük meg, akárkivel találkoztam, megragadtam az alkalmat, és arcátlanul házaltam a tapasztalatommal, hogy a testvérek lássák: jó képességű vagyok, van munkaképességem, és az igazságra törekszem, hogy ezért aztán nagyra tartsanak, és imádjanak. Pimaszul hivalkodtam, és megpróbáltam elnyerni az emberek szívét. Ezzel megsértettem Isten természetét. Abban az időben, amikor elvesztettem a Szentlélek munkáját, a sötétségbe süllyedtem, és végül leváltottak, felmerült bennem, hogy Isten igazságos természete sújtott le rám. Isten annyira utálta, amit teszek, hogy elrejtette előlem az Ő arcát. Isten igazságos és szent, az Ő természetét nem szabad megsérteni, de én szégyentelen voltam, és pimaszul elloptam Isten dicsőségét. A saját érdememnek állítottam be Isten munkájának eredményeit, és dicsekedtem az erősségeimmel. Egyáltalán nem volt Istent félő szívem, és az antikrisztusok útját jártam. Gonoszat cselekedtem. Amikor idáig jutottam a gondolataimban, a szívem fájdalmasan görcsbe rándult. Láttam, hogy bár kielégítettem a státusz iránti vágyamat azzal, hogy magasztaltam magam, és önmagam mellett tanúskodtam, cserébe Isten meggyűlölt, és elveszítettem a Szentlélek munkáját. Ha így folytatom, elveszítem az esélyemet az üdvösségre. Most pedig leváltottak, ami Istentől jövő figyelmeztetés volt. Megfelelően el kellett gondolkodnom magamon, és megbánást tanúsítanom.

Azon tűnődtem, miért tudtam így magasztalni magam, önmagam mellett tanúskodni, és erre a tévútra lépni. Milyen romlott beállítottság irányított? Ezenkívül imádkoztam Istenhez, és megkértem, hogy világosítson fel és vezessen. Lelki áhítatom során Istennek ezeket a szavait olvastam: „Ha arrogáns és önhitt a beállítottságod, akkor, ha azt mondják, ne ellenkezz Istennel, nem számít, nem tudod megállni, nem áll hatalmadban. Nem szándékosan tennéd; arrogáns és önhitt természeted uralma alatt tennéd. Arroganciád és önhittséged miatt lenéznéd Istent és úgy tekintenéd, mint aki nem számít; ezek arra késztetnének, hogy magadat magasztald, folyamatosan magad szerepeltesd; arra késztetnének, hogy megvess másokat, magadon kívül senkinek nem hagynának helyet a szívedben; megfosztanának Isten szívedben elfoglalt helyétől, és végül arra késztetnének, hogy Isten helyébe ülj és azt követeld az emberektől, hogy vessék alá magukat neked, és arra indítanának, hogy saját gondolataidat, ötleteidet és elképzeléseidet az igazságként tiszteld. Milyen sok gonoszságot követnek el az emberek arrogáns és önhitt természetük uralma alatt!” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). „Az arrogáns természetű emberek képesek arra, hogy lázadjanak Isten ellen, ellenálljanak Neki, olyan cselekedeteket kövessenek el, amelyek ítélkeznek Felette és elárulják Őt, és olyan dolgokat tegyenek, amelyekkel felmagasztalják magukat, és saját önálló királyságuk megalapítására tett kísérleteket jelentenek. Tegyük fel, hogy egy országban van több tízezer ember, akik elfogadták Isten munkáját, és Isten háza téged küldött oda, hogy vezesd és pásztorold Isten választottjait. És tegyük fel, hogy Isten háza hatalmat adott neked, és megengedte, hogy önállóan dolgozz, anélkül, hogy Én vagy bárki más felügyelne. Több hónap elteltével olyan lennél, mint egy szuverén uralkodó, minden hatalom a te kezedben lenne, te dirigálnál, az összes kiválasztott téged tisztelne, téged imádna, neked vetné alá magát, mintha Isten lennél, minden szavukkal a dicséretedet zengve, azt mondván, hogy éleslátóan prédikálsz, és kitartóan állítva, hogy épp a te kijelentéseidre volt szükségük, hogy te tudsz gondoskodni róluk és te tudod vezetni őket, és szívükben nem lenne hely Isten számára. Nem lenne-e problémás az efféle munka? Hogyan csináltad volna? Az, hogy ezek az emberek ilyen reakcióra képesek, azt bizonyítaná, hogy az általad végzett munka egyáltalán nem Istenről való bizonyságtételt jelentett; hanem inkább csak önmagadról tettél bizonyságot és hivalkodtál. Hogyan tudtál ilyen következményt elérni? Vannak, akik ezt mondják: »Amit én közlök, az az igazság; természetesen soha nem magamról tettem bizonyságot!« Ez a hozzáállásod – ez a mód – ez az, hogy Isten helyéből próbálsz beszélni az emberekhez, és nem az, hogy egy romlott ember helyén állsz. Minden, amit mondasz, fellengzős beszéd és másokkal szemben támasztott követelés; egyáltalán semmi köze hozzád. Ezért a következmény, amit elérnél, az, hogy az emberek addig imádjanak és irigyeljenek téged, amíg végül mind alávetik magukat neked, bizonyságot tesznek melletted, felmagasztalnak téged és az egekig hízelegnek neked. Amikor ez megtörténik, akkor véged; elbuktál! Nem mind ezen az úton vagytok-e épp most? Ha arra kérnek, hogy vezess néhány ezer vagy néhány tízezer embert, el lennél ragadtatva. Ez aztán arroganciát szülne, és megpróbálnád elfoglalni Isten helyét, beszélve és mutogatva, nem tudnád, mit viselj, mit egyél vagy hogyan járj. Tobzódnál az élet örömeiben és magasra emelnéd magad, a hétköznapi testvérekkel nem méltóztatnál találkozni. Teljesen elfajulnál – és felfednének és kiiktatnának, lesújtanának, mint az arkangyalt. Mindannyian képesek vagytok erre, nem igaz? Szóval mit kellene tennetek? Ha egy napon olyan intézkedések történnének, miszerint ti lennétek felelősek az evangéliumi munkáért minden országban, és ti képesek volnátok az antikrisztus útját járni, akkor hogyan lehetne a munkát kiterjeszteni? Nem lenne ez bajos? Ki merne akkor kiengedni oda titeket? Miután odaküldtek, soha többé nem térnél vissza; nem figyelnél oda semmire, amit Isten mond, és folyton csak hivalkodnál és önmagadról tennél bizonyságot, mintha üdvösséget hoznál az embereknek, Isten munkáját végezve és azt éreztetve az emberekkel, hogy Isten megjelent és itt munkálkodott – s amint az emberek imádnának téged, repesnél az örömtől, és még azt is elfogadnád, ha Istenként kezelnének téged. Amint elérnéd ezt a szintet, véged volna; leselejteznének. Anélkül, hogy ráébrednél, ez a fajta arrogáns természet végül tönkretenne. Olyan ember példája ez, aki antikrisztusok útját járja” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az arrogáns természet az ember Istennel szembeni ellenállásának gyökere). Isten szavaiból megértettem, hogy ez az arrogáns természet irányított, amikor magasztaltam magam, és önmagam mellett tanúskodtam. Mivel három cikkemből videó készült, és ezek felkerültek az internetre, igen nagyra tartottam magamat, és úgy gondoltam, rendelkezem az igazságvalósággal, és üdvözülni fogok. Azzal is dicsekedtem, hogy meg tudom oldani a testvérek problémáit, és én vagyok a legalkalmasabb vezető. Mikor a testvérek az állapotukról beszélgettek, vagy amikor munkamegbeszélést tartottunk, minden alkalmat megragadtam, hogy megmutassam nekik a tapasztalati tanúságtétel-cikkeimet, és elemezzem, hogyan szereztem tudást és tapasztalatot, hogy lássák, hogy rendelkezem az igazságvalósággal, nagyra tartsanak, és imádjanak. Olyan arrogáns voltam, hogy teljesen észszerűtlenül viselkedtem, és nem tudtam, ki is vagyok. Bárki, aki csak egy kis józan ésszel és Istent félő szívvel rendelkezik, minden dicsőséget Istennek tulajdonít, ha az Ő munkájának eredményeit látja. De bennem nem volt semmi józan ész. Több tapasztalati tanúságtétel-cikket írtam, és úgy véltem, rendelkezem az igazságvalósággal, így aztán önmagam mellett kezdtem el tanúskodni. Tényleg szégyentelen voltam! Pál jutott eszembe, akinek rendkívül arrogáns és önhitt természete volt. Úgy vélte, többet ért meg másoknál, és az apostolok tömege fölé emelkedik. Sosem elemezte és nem próbálta megismerni önmagát, és nem fogadta el Isten ítéletét és fenyítését. Amikor Pál némi eredményt fedezett fel a munkájában, mindenhol dicsekedett, és megmutatta, hogy jól dolgozik, és jól prédikál. Arról tanúskodott, milyen sok szenvedést visel el, és milyen nagy árat fizet, és elég sok hívőt félrevezetett. Tévesen elhitette az emberekkel, hogy rendelkezik az igazságvalósággal, és rávette őket, hogy az ő szavait Isten szavaiként kezeljék. Végül megsértette Isten természetét, és Isten megbüntette őt. Az általam mutatott beállítottság ugyanolyan volt, mint Pálé. Én is rendkívül arrogáns és önhitt voltam. Több tapasztalati tanúságtétel-cikket írtam, és azzal kérkedtem, hogy rendelkezem az igazságvalósággal. Mindig ezekkel a cikkekkel hencegtem, így a testvérek imádni kezdtek. Éppúgy félrevezettem az embereket, mint Pál. Csak Isten az igazság, és csak Isten szavai oldhatják meg az emberek állapotait és nehézségeit. És csak Isten szavai alkalmasak arra, hogy mindenkinek terjesszük őket. Csak Isten méltó az emberek imádatára és csodálatára. Én csak egy egyszerű romlott ember voltam, de mindig arra törekedtem, hogy az emberek nagyra tartsanak és imádjanak. Az Istennek való ellenállás útján jártam. Ha nem tanúsítanék megbánást, megsérteném az Ő természetét, és elpusztíttatnék. Legbelül remegtem a félelemtől; úgy éreztem, Isten haragja bármely pillanatban lecsaphat rám. A szívem mélyén folyamatosan ezt mondogattam Istennek: „Istenem! Tévedtem. Pusztán csak egy romlott emberi lény vagyok. Arrogáns a beállítottságom. Elloptam a dicsőségedet, és elveszítettem a Szentlélek munkáját. Ez a Te igazságosságod. Nagyon észszerűtlen vagyok, és valóban büntetést érdemlek. Istenem! Annyira félek, hogy elhagysz engem! Kész vagyok Eléd járulni és bűnbánatot tanúsítani.”

Később önvizsgálatot is tartottam, és rájöttem: mindig azt hittem, hogy a tapasztalati tanúságtétel-cikkek írása azt jelenti, hogy birtokában vagyok az igazságvalóságnak, és nagyszerű vagyok. Ez a nézet megfelelt vajon az igazságnak? Olvastam Isten szavait, és megtaláltam a választ erre a kérdésre. Isten azt mondja: „Az emberek élete nagyon lassan halad előre, mivel az emberek által megértett igazság érinti az emberek természetlényegét, az emberek létezését és azokat a dolgokat, amik által az emberek élnek, és ez érinti az ember beállítottságának átalakulását, akárcsak az ember életében bekövetkező változásokat. Hogyan lehet ilyen könnyen átváltoztatni az életedet egy másik életté? Egyrészt ez Isten munkáját igényli, ugyanakkor az emberek aktív közreműködésére is szükség van; ráadásul ott vannak a külső környezet próbatételei valamint a személyes törekvésed; ezenkívül megfelelő képességgel és érzékelőképességgel kell rendelkezned, és Isten ekkor további megvilágosítást és útmutatást ad majd neked; mi több, Isten némi fenyítést, ítéletet és metszést is kiszab majd rád, a testvéreid pedig kritizálni fognak téged, és mégis felfelé kell törekedned, azért, hogy a Sátánhoz tartozó dolgok megsemmisülhessenek. Csak ekkor léphetnek be apránként azok a pozitív dolgok, amelyek az igazsághoz tartoznak. [...] Ne gondold, hogy azért, mert sok prédikációt hallgattál, az igazság az életeddé vált és elérted az igazságot. Még mindig messze vagy attól! Ne gondold, hogy csak azért, mert írtál egy tanúságtevő cikket, vagy volt ilyen tapasztalatod, már meg is vagy mentve. Még nem vagy ott! Ez csak egy apró töredék a hosszú élettapasztalatodban. Lehet, hogy ez a töredék csak egy pillanatnyi hangulat, egy pillanatnyi érzés, egy pillanatnyi kívánság vagy ambíció, és semmi több. Egy napon, amikor gyenge vagy és visszatekintesz, és meghallgatod azokat a bizonyságtételeket, amelyeket egykor tettél, az esküket, amelyeket egykor tettél, valamint azokat a megértéseket, amelyekre egykor eljutottál, idegennek fogod érezni őket, és azt mondod majd: »Ez én voltam? Ilyen nagy volt az érettségem? Hogy lehet, hogy nem tudom? Biztos nem én voltam az, ugye?« Ezen a ponton rádöbbensz, hogy az életed még mindig nem változott meg. Mit jelez az, hogy az életed nem változott? Azt, hogy a beállítottságod még mindig nem alakult át. Hogy fogod érezni magad, amikor rájössz, hogy annak ellenére, hogy bizonyságokat tettél és akkoriban azt gondoltad, hogy már nagy az érettséged, még mindig olyan negatívvá tudsz válni, mint amilyen most vagy? Nem gondolnád, hogy túlságosan nehéz átalakítani az ember beállítottságát? Az igazság nem olyasmi, amit egyik napról a másikra az emberekbe lehet plántálni. Ha az emberek valóban elnyerik az igazságot mint életüket, akkor áldottak lesznek, és az életük más lesz. Többé nem lesznek olyanok, mint amilyenek most, gyakorta fedve fel romlott beállítottságokat, hanem képesek lesznek teljesen alávetni magukat Istennek és hűségesen tenni a kötelességüket, és teljesen átalakulnak majd” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Első rész)). „A legtöbb ember tapasztalati tanúságtevő cikkei arról szólnak, hogy megtapasztaltak egy olyan környezetet, amely arra kényszerítette őket, hogy egy bizonyos módon cselekedjenek, és ezáltal elérték cselekedeteikben az »Istennek való alávetettséget«. Meglehetősen elégedettek önmagukkal, azt gondolják, rendelkeznek az igazságvalósággal. Bár írtál egy tanúságtevő cikket, valójában ez a dicsekvésről, az önmagad melletti tanúskodásról és önmagad megalapozásáról szól: »Nézzétek, van bizonyságtételem. Nem hagytam cserben Istent. Ragaszkodtam a kötelességemhez ebben a környezetben!« Mások, miután megmetszették őket, elgondolkodtak magukon és felismerték, hogy felületesek voltak és nem tettek eleget Istennek, és hajlandóak bűnbánatot tartani. Még ha van is egy időszak, amikor bűnbánatot tanúsítanak, amikor úgy tűnik, hogy már nem felületesek, megváltozott-e a romlott beállítottságuk? Nem; a színfalak mögött még mindig annyira arrogánsak és elbizakodottak. Az az álláspont, perspektíva és azok a nézőpontok, ahonnan az embereket és a dolgokat szemlélik és kezelik, alapvetően nem Isten szavain alapulnak, így a romlott beállítottságuk egyáltalán nem kezdett el megváltozni! Mi az a változás akkor, amiről beszélsz? Ez csupán a viselkedés, az életmód és talán a hangnem, a kifejezésmód változása, valamint azé a stílusé, ahogyan másokkal érintkezel, és ahogyan ügyeket intézel. A hited szintén erősödött; képes vagy keresni az igazságot, miután sokszor átestél metszésen különböző környezetekben, és most sok igazságot értesz, az elhatározásod pedig, hogy követed Istent, szilárdabb, mint korábban – ezek az aspektusok mind megváltoztak. Ezek a változások az embereket magabiztosabbá teszik az üdvösség elnyerésében, hajlandóbbá az igazságra való törekvésre, és még reménytelibbé és optimistábbá Isten követésével kapcsolatban. Bármilyen próbatétel vagy megpróbáltatás jön is az útjukba, nem válnak negatívvá és nem hagyják el a hitüket. … De mi a rossz hír? Az, hogy az általatok feltárt és felmutatott változások pusztán a viselkedésben, a gondolkodásban és az ideológiában jelennek meg, néhány viszonylag pozitív, proaktív és optimista elem jeleivel a tudatalattitokban felébredve. Ezek a jelek azonban nem jelentik azt, hogy a romlott beállítottságotok változni kezdett” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Miután elolvastam Isten szavait, nagyon megalázva éreztem magam, és szégyenkeztem. Régen azt hittem, hogy ha több olyan tapasztalati tanúságtétel-cikket is írok, amiből videó készül, és felkerül a honlapra, akkor rendelkezem az igazságvalósággal, és jobb vagyok másoknál, sőt, nem állok messze az üdvözüléstől. Isten szavai szerint viszont ez a nézetem téves volt, és nem felelt meg az igazságnak. Még ha egy dologban el is gondolkoztam magamon, és volt valamennyi tudásom róla, és ezért írtam egy tapasztalati tanúságtétel-cikket, ez csak annyit jelentett, hogy ebben a fázisban elnyertem néhány jutalmat és némi tudást, nem azt, hogy megszabadultam romlott beállítottságomtól, és rendelkezem a valósággal és az élettel. Valójában mélyen megrontott a Sátán; sátáni beállítottságaim mélyen gyökereztek bennem, és számos sátáni méreg is belém ivódott. Szó sem volt arról, hogy ha megértettem valamennyit az igazságból, vagy egy adott dologban egyszer gyakorolni tudtam az igazságot, akkor a sátáni beállítottságaim teljesen megváltoznak. Akkoriban az arrogáns beállítottságomban éltem, úgy gondoltam, mindenkinél jobb és magasabb rendű vagyok, szégyentelenül magasztaltam magam és hivalkodtam, arrogáns beállítottságom és lobbanékonyságom miatt pedig vakon megmetszettem testvéreimet. Még mindig sok arrogáns beállítottságomat nem oldottam fel, és egyáltalán nem Isten szava volt az életem. Azt is felismertem, hogy a tapasztalati tanúságtétel-cikkek, amelyeket írtam, csak annyit jelentettek, hogy romlott beállítottságaimnak és téves nézeteimnek egy részét valamennyire megértettem, és időszakosan az igazság egy részét át tudtam ültetni a gyakorlatba, de természetlényegemet nem gyűlöltem teljes szívemből, és nem lázadtam ellene. Amikor egy hasonló helyzettel találtam szemben magam, még mindig megbéklyóztak romlott beállítottságaim, és nem tudtam átültetni az igazságot a gyakorlatba. Mint korábban, amikor arról a tapasztalatomról írtam, hogy kényszeresen meg akartam felelni másoknak, és felismertem, hogy ez az elképzelés irányított: „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld”, és hogy önző és megvetendő voltam, a saját érdekeimet védtem. Isten szavainak olvasásán keresztül kicsit tisztábban láttam ezt a nézőpontot, de mikor később ugyanilyen helyzettel találkoztam, még mindig önző, csalárd természetem irányított, és nem tudtam teljes mértékben gyakorolni az igazságot. Arra volt szükségem, hogy még többet elfogadjak Isten szavainak ítéletéből és fenyítéséből, és fokozatosan levessem romlott beállítottságomat. Akiknek valóban megváltoznak a beállítottságai, és birtokolják az igazságvalóságot, azok Isten szavai szerint nézik a dolgokat, bármi történjék is velük, nem pedig a sátáni romlott beállítottságuk és sátáni nézőpontjaik szerint élnek. Szilárdan meg tudnak állni a helyükön teremtett lényekként, tanúságot tesznek Isten mellett, és normális emberi hasonlatosságot élnek meg. De engem még mindig gyakran a romlott beállítottságaim irányítottak, és amit megéltem, abban nyoma sem volt az Isten melletti tanúságtételnek. Ráadásul arcátlanul magasztaltam magam, és önmagam mellett tettem tanúságot, a Sátán mintájára éltem. Megaláztam Istent; volt hát bármi igazságvalóságom? Nagyon messze álltam az üdvösségtől. Csak ekkor láttam meg a valódi érettségemet: romlott ember voltam, aki alapvetően méltatlan arra, hogy mások felnézzenek rá, és dicsérjék őt. Ha elértem valami eredményt a kötelességemben, az Isten szavainak és munkájának, illetve a Szentlélek megvilágosításának és útmutatásának érdeme volt. Isten megvilágosítása és útmutatása nélkül csak egy bolond lennék, aki semmit sem ért, semmit sem ér, és semmivel sem jobb másoknál. Amikor ezt felismertem, egy kicsit undorodtam magamtól. Még mindig annyi romlottság volt bennem, annyi mindennek híján voltam, mégsem ismertem magam egyáltalán, és mégis azt gondoltam, hogy rendelkezem az igazságvalósággal. Arrogáns és észszerűtlen voltam, és Isten valóban utált engem.

Kicsit több mint egy hónap múlva ismét rám bízták a korábbi kötelességemet. Nagyon féltem, hogy ugyanazokba a hibákba esem majd, és gyakran imádkoztam Istenhez, kérve őt, hogy mutasson nekem utat az igazság gyakorlásához. Egyszer összejövetelen voltam néhány vezetővel, és Csang Jing azt mondta, észreveszi a testvérei problémáját, de nem meri megmondani nekik, mit tegyenek. Én úgy gondoltam, ez egy kényszeres megfelelő megnyilvánulása. Az jutott eszembe: „Elég sokan vagyunk itt; mi lenne, ha megmutatnám nekik a tapasztalati tanúságtétel-cikket, amit erről írtam? Akkor biztosan nagyra tartanának engem, és rögtön jó képet alakítanék ki magamról a testvérek körében.” De ekkor ráébredtem, hogy ismét hivalkodni akarok. Isten szavai jutottak eszembe: „Annak elkerülése érdekében, hogy megismételjék a régi hibáikat, az embereknek először is tisztában kell lenniük azzal, hogy még nem nyerték el az igazságot, hogy még nem történt változás az életfelfogásukban, és hogy bár hisznek Istenben, továbbra is a Sátán hatalma alatt élnek és nem mentették meg őket; bármikor képesek elárulni Istent és eltávolodni Tőle. Ha megvan ez a válságérzet a szívükben – vagyis ha, ahogyan az emberek gyakorta mondják, béke idején felkészültek a veszélyre –, akkor képesek lesznek valamelyest kordában tartani magukat, és amikor valami történik velük, akkor imádkozni fognak Istenhez és Rá hagyatkoznak, és képesek lesznek elkerülni, hogy elkövessék ugyanazokat a régi hibákat. [...] Három igen fontos pontot kell észben tartanod: először is, még mindig nem ismered Istent; másodszor, semmilyen változás nem történt a beállítottságodban; harmadszor pedig, még nem élted meg az igaz emberképmást. Ez a három dolog összhangban áll a tényekkel, valós, és tisztában kell lenned velük. Tisztában kell lenned önmagaddal. Ha megvan benned az akarat, hogy megoldd ezt a problémát, válassz magadnak egy mottót. Például: »a trágya vagyok a földön« vagy »én vagyok az ördög« vagy »gyakran visszaesem a régi szokásaimba«, illetve »mindig veszélyben vagyok«. Ezek bármelyike alkalmas arra, hogy személyes jelmondatodul szolgáljon, és segíteni fog, ha mindig emlékezteted magad rá. Ismételgesd magadban, gondolkodj el rajta, és lehet, hogy kevesebb hibát fogsz elkövetni vagy abba is hagyod a hibázást. Mindazonáltal a legfontosabb az, hogy több időt tölts Isten szavainak olvasásával, hogy megértsd az igazságot, hogy megismerd saját természetedet, és hogy levesd a romlott beállítottságodat. Csak így leszel biztonságban. Egy másik dolog, hogy soha ne vállald »Isten tanúja« pozícióját, és soha ne nevezd magad Isten tanújának. Csak személyes tapasztalatról beszélhetsz. Beszélhettek arról, hogy Isten hogyan mentett meg titeket, közölhetitek, hogy Isten hogyan hódított meg és beszélhettek arról, hogy milyen kegyelmet adományozott nektek. Sose feledjétek, hogy ti vagytok a legmélyebben megromlott emberek; trágya és szemét vagytok. Az, hogy most képesek vagytok elfogadni Isten utolsó napokban végzett munkáját, teljességgel annak köszönhető, hogy Ő felemelt titeket. A megtestesült Isten csak azért mentett meg benneteket és csak ezért részesített ilyen óriási kegyelemben, mert ti vagytok a legromlottabbak és a legmocskosabbak. Ezért aztán nincs mivel dicsekednetek, és csak dicsérhetitek Istent és hálát adhattok Neki. A ti üdvösségetek pusztán Isten kegyelmének köszönhető” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). Szívemben világosan láttam, hogy nem törekedhetek továbbra is arra, hogy az emberek nagyra tartsanak; meg kell szabadulnom ettől a helytelen szándékomtól. Isten az igazság forrása, és csak Isten szavai oldhatják fel az emberek állapotát. Többet kell Isten szavairól közösséget vállalnom és tanúskodnom a testvéreim előtt, és segítenem nekik, hogy megtanuljanak elgondolkozni önmagukon, és megismerni önmagukat Isten szavain keresztül, és megtalálják a gyakorlás útját. Eszembe jutott az is, amikor kudarcot vallottam abban az időszakban, és rájöttem, nem hivalkodhatom továbbra is úgy, mint azelőtt. Ezért szívemben imádkoztam Istenhez: „Istenem! Tudom, hogy a szándékaim nem helyesek, és hogy ismét hivalkodni akarok, és arra törekedni, hogy az emberek nagyra tartsanak. Istenem! Kész vagyok lemondani belső szándékaimról és vágyaimról; többé nem akarom a kudarc útját járni. Nem akarok mást, csak jól végezni a kötelességemet; kérlek, mutass nekem utat az igazság gyakorlásához!” Imádkozás után lenyugodtam, és meghallgattam Csang Jing problémájának részleteit, és azon gondolkoztam, az igazság melyik aspektusáról vállaljak közösséget, hogy eredményeket érjek el. Csak amikor figyelmesen hallgattam, akkor jöttem rá, hogy az állapota és a nézetei mások voltak, mint annak idején nekem. Ezután megtaláltam Isten néhány olyan szavát, amelyek Csang Jing állapotára vonatkoztak, és közösséget vállaltam róluk, valamint rámutattam Csang Jing problémáira Isten szavai alapján. A közösségvállalás után Csang Jing nyert némi megértést az állapotát illetően, és kész volt Isten szavai szerint gyakorolni, és a gyülekezet érdekeit védeni. Amikor láttam, hogy el tud magán gondolkodni, és szerzett némi tudást, nagyon örültem. Első kézből tapasztaltam meg azt a lelki nyugalmat, ami az Isten szavai szerinti gyakorlásból ered. Egy összejövetelen megnyíltam, és beszéltem a testvéreimnek a korábbi kudarcélményemről, elemeztem magam, közösséget vállaltam a romlott hajlamomról szerzett tudásomról, és tanúsítottam, hogy amikor Isten szava megítélt és leleplezett, nyertem némi ismeretet saját arrogáns természetemről. Hogy akár saját tapasztalatunkról beszélünk, akár a testvérek nehézségeit és problémáit próbáljuk megoldani, jobban kell elemeznünk magunkat, jobban megértenünk saját romlottságunkat és hiányosságainkat, jobban tanúskodnunk Isten szavairól és az Ő munkájáról és útmutatásáról. Csak így tudjuk magasztalni Istent, és tanúságot tenni Mellette.

Miután akkor leváltottak, megértettem, hogy ezzel Isten megmentett engem. Természetem annyira arrogáns volt, hogy noha tudtam, hogy romlott beállítottságot mutatok, akaratlanul is önmagamat magasztaltam, és önmagam mellett tanúskodtam. Az antikrisztusok útját jártam, és nem tudtam megváltozni. A leváltásomnak köszönhetően nem cselekedtem többé gonoszságokat, mélyen elgondolkoztam magamon, megpróbáltam megismerni önmagam, és kész lettem megbánást tanúsítani és megváltozni. Hálát adok Istennek, hogy ilyen értékes alkalmam nyílt megtapasztalni az Ő munkáját, és képessé lettem arra, hogy fejet hajtsak, elgondolkodjak önmagamon, megpróbáljak önismeretet szerezni, és megtaláljam a gyakorlás útját. Tudom, hogy a kötelességem teljesítése során Istent kell magasztalnom, és Mellette kell tanúságot tennem.