A nevem Máté, és három évvel ezelőtt fogadtam el Mindenható Isten utolsó napokban végzett munkáját. 2020 októberében lettem gyülekezetvezető. Rájöttem, milyen nagy felelősség, és kicsit feszültnek éreztem magamat, de nagyon büszke is voltam. Úgy éreztem, azért választottak ki erre a kötelességre, mert másoknál jobb képességekkel rendelkezem. Kötelességemet rendkívül komolyan vettem, mindent megtettem, hogy beszélgetésekkel segítsek másoknak a kötelességeikkel kapcsolatos problémáik megoldásában. Idővel azt kezdtem érezni, hogy egyes kérdéseket képes vagyok megoldani, és ha bárhol szükség volt rám, odamentem, és közösséget vállaltam. Mindenki számára bizonyítani akartam, hogy kiváló vezető és jó problémamegoldó vagyok.

Majd egy gonosztevő pletykákat kezdett terjeszteni a gyülekezetben. A Kommunista Párt hazugságait terjesztette, Istent káromolva a gyülekezet csoportjaiban, elferdítette a tényeket, kiforgatta a dolgokat, megítélte Isten házának munkáját. Félre akarta vezetni az embereket, hogy elhagyják a gyülekezetet és elárulják Istent. Annyi összejövetelt és beszélgetést tartottam, amennyit csak tudtam, és úgy éreztem magamat, mint egy hadseregparancsnok, aki a csapatokat az ellenséges frakciók ellen vezeti! Bizonyítani akartam, hogy mindenkit meg tudok védeni, hogy lássák, nehéz teherrel is meg tudok birkózni, hogy felelősségteljes vagyok. De a valóságban nagyon gyengének éreztem magamat. Egyes téveszmékről magam sem tudtam, hogyan cáfoljam meg őket, és ezek rám is hatással voltak. De gyengeségemet nem akartam mások előtt felfedni. Nagynak és erősnek akartam mutatkozni, mert azt hittem, hogy ilyen egy igazi vezető. Saját állapotomról igazán soha nem nyíltam meg, mert azt gondoltam, hogy ha vezetőként a gyengeség jeleit mutatom, elveszítem az erő látszatát. Mit gondolnának rólam? Vajon azt gondolnák, hogy csak szavakról és doktrínákról tudok fecsegni, és az igazságvalóság hiányzik belőlem? Azt gondoltam, hogy gyülekezetvezetőként keménynek kell lennem, mint egy elnök vagy hadseregparancsnok. Nem engedhettem, hogy gyengeségemet bárki is lássa! Így az összejöveteleken mindig Isten szavairól nyert „mélyreható” megértésemről és saját tapasztalataimról beszéltem. Kudarcaim és romlottságaim felett azonban elsiklottam, és gyorsan áttértem azokra a dolgokra, amelyeket jól végeztem. Ha elálmosodtam egy összejövetelen, nem ismertem el, és ha problémám volt, azt mondtam, pillanatok alatt megtalálom majd az utat gyengeségem megoldásához. Arról beszéltem, hogyan öntöztem az új hívőket, és hogyan biztosítottam számukra lehetőségeket a tanulásra, hogy jótetteimmel dicsekedjek. Amikor a tapasztalatomat osztottam meg, szerettem Istennek hozott áldozataimról beszélni, elmeséltem, hogyan éjszakáztam kötelességem teljesítése érdekében, azt remélve, hogy majd mindenki felnéz rám.

Társam, Marinette nővér nagyon csodált engem, mert Isten szavaival mindig az állapotának megfelelően segítettem őt. Nagyon örültem és igazán elégedett voltam, amikor kifejezte csodálatát. A testvérek, akik éppen csak elkezdték az újonnan érkezők öntözését, szintén nagyon csodáltak. Egyszer egy nővér elakadt egy problémával, én pedig felhívtam őt és beszéltem vele erről. A közlésemet követően azt mondta, hogy megértette Isten szándékát, én pedig nagyon elégedett voltam magammal. Soha nem mondtam neki, hogy hasznos közlésem mind Isten útmutatása volt, hogy Isten megvilágosításából eredt, ezért minden dicsőség Őt illeti. A közlésemet követően néhány testvér azt mondta, „Ámen”, vagy hogy „Máténak annyira igaza van!”, vagy azt, hogy „Olyan hálás vagyok Máté közléséért!” Néha hangjukban csodálattal szóltak hozzám, és kikérték véleményemet a kötelességeik teljesítése során hozott döntéseikről. Tudtam, hogy fontos helyet foglalok el szívükben. Amikor láttam, hogy mennyire csodálnak engem, egy kicsit kényelmetlenül éreztem magamat, de szerettem azt az érzést, hogy felnéznek rám. Boldoggá tett. Majd egy nap láttam videón egy bizonyságtételt, melynek címe „A hivalkodással okozott kár” volt. Igazán megindító volt. Egy nővér, aki szintén vezető volt, kötelességének végzése során mindig magasztalta magát. Megsértette Isten természetét, és Ő betegséggel fegyelmezte meg. A lényeg az volt, hogy viselkedése undort keltett Istenben. Könnycseppek kezdtek az arcomon folyni, amikor a videót láttam, és rájöttem, hogy hivalkodásommal, hogy mások csodálatát elnyerjem, lázadtam Isten ellen és szembehelyezkedtem Vele. Az antrikrisztus útjára léptem. Soha nem ébredtem rá, hogy a hivalkodás ilyen súlyos probléma lehet. Azt mondogattam magamban: „Kihívtam Isten haragját.” Nagyon meg voltam rémülve, és nem tudtam, mit tegyek.

Majd elolvastam ezt a szövegrészt Isten szavaiból, amely segített megértenem romlottságomat. Isten szavai azt mondják: „Felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot, magamutogatók, megpróbálják elérni, hogy az emberek nagyra tartsák őket és hódoljanak nekik – a romlott emberiség ezekre a dolgokra képes. Az emberek ösztönösen így reagálnak, amikor a sátáni természetük irányítja őket – ez az egész romlott emberiségre jellemző. Hogyan szokták az emberek általában felmagasztalni önmagukat és önmagukról tenni bizonyságot? Hogyan érik el azt a célt, hogy az emberek nagyra tartsák őket és hódoljanak nekik? Bizonyságot tesznek arról, hogy mennyi munkát végeztek, mennyit szenvedtek, mennyire feláldozták magukat és milyen árat fizettek. Azáltal magasztalják fel önmagukat, hogy a befektetésükről beszélnek, ami magasabb, szilárdabb, biztosabb helyet biztosít számukra az emberek gondolkodásában: ezáltal még többen értékelik, tartják nagyra, csodálják őket, sőt hódolnak nekik – felnéznek rájuk és követik őket. E cél elérése érdekében az emberek sok olyan dolgot tesznek, amelyek a felszínen Istenről tesznek bizonyságot, de lényegében önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot. Vajon ésszerű-e így cselekedni? Túl vannak a racionalitás körén, és nem szégyellik magukat, vagyis szemérmetlenül tesznek bizonyságot arról, hogy mit tettek Istenért és mennyit szenvedtek Érte. Még az ajándékaikat, tehetségüket, tapasztalataikat, különleges képességeiket, a világi ügyeskedésekhez használt ügyes módszereiket, az emberekkel való játszadozásuk eszközeit és egyebeket is fitogtatják. Az önmaguk felmagasztalásának és önmagukról való bizonyságtételnek az a módszere, hogy önmagukat fitogtatják és másokat lekicsinyelnek. Emellett álcázzák és hamis színben tüntetik fel magukat: elrejtik a gyengeségeiket, hiányosságaikat és elégtelenségeiket az emberek elől, hogy mindig csak a ragyogó képességeiket lássák: még azt sem merik elmondani másoknak, amikor negatív érzéseik vannak. Nincs bátorságuk megnyílni és beszélgetni velük – ha valami rosszat cselekedtek, mindent megtesznek, hogy elrejtsék és eltussolják. Soha nem említik meg, hogy a kötelességük végzése közben milyen kárt okoztak a gyülekezet munkájában. Amikor azonban valamilyen kisebb mértékben hozzájárultak a munkához vagy valamilyen apró sikert értek el, egyből dicsekednek. Alig várják, hogy az egész világ megtudja, milyen rátermettek, milyen komoly képességekkel rendelkeznek, milyen kivételesek és mennyivel jobbak az átlagembereknél. Nem így akarják-e felmagasztalni önmagukat és önmagukról tenni bizonyságot? Az önmaga felmagasztalása és az önmagáról történő bizonyságtétel olyasvalami, amit egy lelkiismeretes és értelmes ember tesz? Nem. Amikor tehát az emberek így tesznek, általában milyen beállítottságot fednek fel? Arroganciát. Ez az egyik legfőbb feltárt beállítottság, amelyet a csalárdság követ – ez azt jelenti, hogy mindent megtesznek, hogy mások nagyra becsüljék őket. A szavaik teljesen áthatolhatatlanok, egyértelműen motivációkat és cselszövéseket tartalmaznak – felvágnak, de ezt a tényt el akarják rejteni. Az általuk mondottak eredménye az, hogy az emberekkel elhitetik, hogy jobbak másoknál, hogy senki sem egyenlő velük, hogy mindenki más alacsonyabb rendű náluk. És ezt az eredményt nem alattomos eszközökkel érik-e el? Milyen beállítottság áll az ilyen eszközök mögött? És vannak-e benne a gonoszság elemei? (Vannak.) Ez egyfajta gonosz beállítottság” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot). Olvasás közben Isten szavai közvetlenül a szívemig hatoltak. Teljesen világosan láttam, mi rejlik bennem. Azt a képet szerettem volna kialakítani magamról, hogy én erős és tökéletes vagyok. Amikor a tapasztalatomról beszéltem, akkor kiemeltem „hőstetteimet”, és a sikereimről szóltam, de szinte soha nem beszéltem a kudarcaimról. Amikor gyenge vagy negatív voltam, vagy problémával kellett szembenéznem, de még legrosszabb állapotomban is csak annyit mondtam: „Jól vagyok. Kisebb megpróbáltatáson megyek keresztül, de Isten segítségével majd túljutok rajta.” De a valóságban erős kín gyötört. Mindig arról beszéltem, mennyi szenvedésen megyek keresztül kötelességem végzése érdekében, kidomborítottam, milyen felelősségteljes is vagyok. De igazából nem ez volt a helyzet. Amikor kötelességem végzése során áldozatokat hoztam, azt leginkább a nevem és státuszom érdekében tettem. A mások csodálatát látva valami felkavarodott szívemben, és tudtam, hogy ez nem jó. De mégsem tettem semmit, hogy véget vessek ennek. Nem mondtam az embereknek, hogy ne csodáljanak, mert vágytam csodálatukra és dicséretükre, még arra is, hogy átvegyem Isten helyét szívükben. Nem voltam-e pont olyan arrogáns, mint az arkangyal? Nem Isten elé vezettem őket, hanem saját magam elé. Amikor ráébredtem, hogy testvéreim szívében átvehetem Isten helyét, a félelemtől remegni kezdtem, és szívemben tudtam, hogy Isten gyűlöli viselkedésemet. A tényekkel szembesülve Istenhez imádkoztam: „Isten, hivalkodóan viselkedtem, azt akartam, hogy mindenki magasabb rendűként tekintsem rám, olyan valakiként, aki minden problémájukat meg tudja oldani. A Te dicsőséged bitorlom! Isten, meg akarok térni Előtted!” Tele voltam megbánással. Aztán írtam egy bocsánatkérő levelet, amelyben felfedtem igazi énemet, és hogy miként magasztaltam fel saját magamat, és elküldtem azt minden gyülekezeti csoportnak. Azt is világosan mindenki tudomására hoztam, hogy nem szabad csodálniuk engem. Ismertem néhány olyan személyt, akik rendkívül felnéztek rám, ezért nekik külön üzenetekben szedtem ízekre bensőmet. Néhány nappal később Marinette nővér őszintén elmondta nekem, hogy korábban csodált engem, és szívében fontos helyet foglaltam el. Ezt hallva rendkívül elszégyelltem magamat, és úgy éreztem, hogy ez gonoszságom bizonyítéka. Abban a pillanatban megláttam saját rútságomat. Hivalkodóan viselkedtem, hogy elnyerjem mások csodálatát. Elvesztettem józan ítélőképességemet. Hogyan is lehetne ez a kötelességem végzése? Isten kiemelt engem a vezetői szerepre, és én ezt így viszonoztam Neki? Soha nem tapasztalt szégyenérzet töltött el. De továbbra sem igazán kerestem az igazságot, hogy megszabadulhassak romlottságomtól, így hamarosan ott folytattam, ahol abbahagytam.

Volt egy online összejövetel, amelyen más gyülekezetvezetők is részt vettek. Úgy éreztem, hogy a testvérek közlése túlságosan leegyszerűsített, és ez nyugtalanná tett. Azt gondoltam, hogy közlésük felszínes, és hogy más vezetők nem beszélnek magasztos dolgokról. Meg akartam mutatni nekik, hogy milyen egy jó beszélgetés, mindenkivel meg akartam osztani a saját meglátásaimat, hogy sokat tanulhassanak mondanivalómból. Utat akartam mutatni nekik. Így átgondoltam, mit is szeretnék mondani. Arra gondoltam, hogy valami megvilágosítóbbról szólok, hogy kitűnhessek a tömegből, és hogy súlyosabb közlést oszthassak meg. Azon gondolkodtam, hogyan fogalmazhatnám meg, hogyan emelhetném ki legjobban közlésemet. Igazán bizonyítani akartam mélyebb megértésemet, hogy mások méltányolják éleselméjűségemet. Sok példával éltem, és sok metaforát használtam, hogy a többiek lássák, milyen részletes és gazdag közléssel tudok szolgálni. Amikor befejeztem, örömmel hallottam, hogy mindenki azt mondja: „Ámen.” Majd megnéztem a csevegőablakot, hogy vajon testvéreim mondtak-e valami szépet a közlésemről. Amikor már majdnem befejeztük, Zen testvér megosztott egy közlést anélkül, hogy Isten szavait idézte volna, ahogyan azt mindig tesszük, mindent arra alapozva, viszont az én közlésemre hivatkozott, és azt mondta, hogy a dolgokat az én közlésemre alapozva kell tennünk. Láttam, hogy ismét saját magamat magasztalom, a többiek pedig ezért bálványozni kezdtek. Abban a pillanatban igazán kényelmetlenül éreztem magamat. Eszembe jutottak Isten szavai, amelyekről nemrégiben beszélgettünk. Isten szavai így szólnak: „Ha a testvérek képesek akarnak lenni arra, hogy megbízzanak egymásban, kisegítsék egymást és gondoskodjanak egymásról, akkor mindenkinek beszélnie kell a saját igaz tapasztalatairól. Ha semmit sem mondasz a saját igaz tapasztalataidról – ha csak az ember által megértett szavakat és doktrínákat hirdeted, ha csak egy kevés doktrínát prédikálsz az Istenbe vetett hitről, és elcsépelt közhelyekkel jössz, azzal kapcsolatban pedig, ami a szívedben van, nem nyílsz meg – akkor nem vagy becsületes ember, és képtelen vagy arra, hogy becsületes ember legyél” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A becsületes emberi lét legalapvetőbb gyakorlata). „Amikor bizonyságot tesztek Isten mellett, főként arról kell beszélnetek, hogy Isten hogyan ítéli és fenyíti meg az embereket, és milyen próbatételeket használ az emberek finomítása és beállítottságainak megváltoztatása céljából. Arról is beszélnetek kell, hogy mennyi romlottság tárult fel a tapasztalatotokban, mennyit szenvedtetek, mi mindent tettetek meg, hogy ellenálljatok Istennek, és végül hogyan hódított meg titeket Isten. Beszéljetek arról, hogy mennyi valódi ismeretetek van Isten munkájáról és hogyan kell tanúságot tennetek Isten mellett, valamint meghálálni az Ő szeretetét. Tartalommal kell megtöltenetek az efféle nyelvezetet, miközben egyszerűen fogalmaztok. Ne beszéljetek üres elméletekről. Beszéljetek gyakorlatiasabban; beszéljetek szívből. Így kell megtapasztalnotok a dolgokat. Ne vértezzétek fel magatokat mélyrehatónak tűnő, üres elméletekkel, arra törekedve, hogy felvágjatok; ha így tesztek, meglehetősen arrogánsnak és oktalannak tűntök majd. Többet kell beszélnetek a tényleges tapasztalatotokból származó valós dolgokról és többet kell szívből szólnotok; ez a leghasznosabb mások számára és a legmegfelelőbb is, hogy lássanak” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). Isten szavaiból láttam, hogy ki kell tárnom szívemet, és meg kell osztanom a valódi tapasztalatomat, őszintén kell beszélnem, és kerülnöm kell a kérkedő üres szavakat és a haszontalan közhelyeket. Egy igaz vezető megosztja saját megtapasztalását és megértését Isten szavairól, útmutatást nyújtva másoknak az igazság megértéséhez és Isten elé kísérve őket. Egy antikrisztus üres szavakról és doktrínákról beszél hivalkodva, dicséretet és csodálatot várva, és hogy másokat a saját színe elé gyűjtsön. Ami saját magamat illeti, csak ontottam az üres elméleteket anélkül, hogy az embereknek gyakorlati utat mutattam volna. Semmilyen valódi problémát nem oldottam meg. Nem az volt a célom, hogy segítsek nekik megérteni az igazságot és belépni Isten szavainak valóságába, hanem hogy csodálatot keltsek bennük magam iránt. A hivalkodás következményei nagyon világosak voltak. A többiek felnéztek rám, és nem Isten szavai mellett tettek tanúságot, hanem az én közléseimre hivatkoztak. Az emberek folyton ilyesmiket mondtak: „Máté közlésének köszönhetően”, vagy „Mint ahogy Máté testvér mondta.” Pál jutott az eszembe, aki mindig hivalkodott, és nem tett tanúságot az Úr Jézus szavai mellett. Ez arra vezette a hívőket, hogy 2000 éven át hízelegjenek Pálnak, és az ő szavai mellett tegyenek tanúságot. Nem ugyanazt tettem-e, mint Pál, és nem ugyanazon az Isten elleni antikrisztusi úton jártam-e? Igazán megrémültem, és egyszerűen gyűlöltem magamat. Elmondtam egy imát: „Ó, Isten! Ugyanazt a hibát követem el. A szavaid mutatták nekem az utat, de még mindig a Sátánt követem, kielégítve hiúságomat. Ismét a Sátán szerepét játszom. Isten, kérlek, segíts nekem, kérlek, ments meg engem!”

Egy este, mialatt egy összejövetelre készültem, megláttam ezt a szövegrészt: „Tudjátok-e, hogy mi a legnagyobb tabu az ember Istennek végzett szolgálatában? Néhány vezető és dolgozó mindig más akar lenni, mindig a többiek fölé akar emelkedni, hencegni és új trükköket kitalálni, hogy Isten lássa, mennyire rátermettek is ők valójában. Arra ugyanakkor nem összpontosítanak, hogy megértsék az igazságot és belépjenek Isten szavainak valóságába. Ez a legostobább viselkedésmód. Vajon nem pontosan ez tárja fel az arrogáns beállítottságot? [...] Isten szolgálatában az emberek nagy lépéseket szeretnének tenni, nagy dolgokat cselekedni, nagy szavakat mondani, nagy munkát végezni, nagy találkozókat tartani és nagy vezetők lenni. Ha mindig ilyen nagyra törő ambíciód van, akkor megszeged Isten adminisztratív rendeleteit; akik így tesznek, gyorsan meghalnak. Ha nem vagy jól nevelt, jámbor és megfontolt Isten szolgálatában, akkor előbb-utóbb megsérted az Ő beállítottságát” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten ezen szavai megbénítottak. E kinyilatkoztatáson keresztül megláttam vad ambíciómat és vágyamat arra, hogy nagy dolgokat érjek el. Elnökölni akartam az összejöveteleken, hogy bemutathassam ékesszólásomat. Szerettem hivalkodni, és soha egyetlen alkalmat sem mulasztottam el, hogy így tegyek. Azt akartam, hogy mások csodáljanak, és azt mondják: „Máté testvér olyan csodálatos összejöveteleket tart! Nincs nála jobb vezető!” E vágyaktól vezérelve minden összejövetelen, ahol jelen voltam, prédikálni akartam, és fel akartam vágni azt remélve, hogy a többiek csodálni és imádni fognak. Tetszett ez a fajta vezetői szerep. De amikor ezt olvastam: „Ha mindig ilyen nagyra törő ambíciód van, akkor megszeged Isten adminisztratív rendeleteit; akik így tesznek, gyorsan meghalnak”, remegtem, és mélységes félelmet éreztem szívemben. Azt gondoltam, hogy eleget teszek Istennek, de rájöttem, hogy undort keltek Benne. Én is undorodtam magamtól. Csak valami nagyot akartam véghezvinni és valami fennkölt dologról prédikálni. Nem motivált, hogy tanúságot tegyek Isten mellett, vagy hogy az igazságot gyakoroljam, és nem vettem magamra terhet a testvérek életéért. Mindent azért tettem, hogy felmagasztaljam saját magamat, és hogy mások szívében különleges helyet foglaljak el. Ez Isten adminisztratív rendeleteinek megsértése, mely rendeletek szerint: „Az embernek nem szabad felnagyítania önmagát, sem felmagasztalnia önmagát. Istent kell imádnia és felmagasztalnia” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A tíz adminisztratív rendelet, amelynek Isten választott népének engedelmeskednie kell a Királyság Korában). „Azoknak az embereknek, akik hisznek Istenben, alá kell vetniük magukat Istennek, és imádniuk kell Őt. Ne magasztalj fel senkit, és ne nézz fel senkire; ne azt csináld, hogy Istent teszed az első helyre, az embereket, akikre felnézel, a másodikra, magadat pedig a harmadikra. Egy ember sem foglalhat el helyet a szívedben, és nem szabad az embereket – különösen azokat, akiket mélyen tisztelsz – Istennel egyenrangúnak vagy egyenlőnek tekintened. Ez Isten számára tűrhetetlen” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A tíz adminisztratív rendelet, amelynek Isten választott népének engedelmeskednie kell a Királyság Korában). Nemcsak az önmagasztalás sértette az adminisztratív rendeleteket, de ami még rosszabb, másokat rossz útra vittem és Istennel szembeni ellenállásra vezettem, mert embert csodáltak. A következmények súlyosak, és bizonyosan megharagítanák Istent. Rettegtem. Azt gondoltam, lehetetlen, hogy Isten meg tudjon bocsátani nekem az Ő természetének megsértéséért. Nyomorúságosan éreztem magamat. Így imádkoztam: „Isten, nagyon szenvedek. Nem tudtam, hogy felkeltem a Te haragod, és szeretnék bűnbánatot tartani. Ó, Isten, kérlek, segíts megérteni a Te szándékod!”

Mialatt el voltam veszve félelmemben, elolvastam ezt a szövegrészt Isten szavaiból: „Ma Isten megítél, megfenyít és kárhoztat titeket, de tudnod kell, hogy a kárhoztatásod értelme az, hogy megismerd önmagadat. Ő azért kárhoztat, átkoz, ítél meg és fenyít, hogy megismerhesd önmagadat, hogy a beállítottságod megváltozhasson, sőt azért, hogy megismerhesd az értékedet, és meglásd, hogy Isten minden cselekedete igazságos és összhangban van az Ő természetével és az Ő munkájának követelményeivel, hogy Ő az ember üdvösségére vonatkozó tervének megfelelően cselekszik, és hogy Ő az igazságos Isten, aki szereti, üdvözíti, megítéli és megfenyíti az embert. Ha te csak azt tudod, hogy alacsony rangú, romlott és lázadó vagy, de nem tudod, hogy Isten az Ő üdvösségét akarja nyilvánvalóvá tenni a ma rajtad végzett ítélet és fenyítés által, akkor nincs módod tapasztalatot szerezni, még kevésbé vagy képes továbbhaladni. Isten nem azért jött, hogy öljön vagy pusztítson, hanem hogy megítéljen, megátkozzon, megfenyítsen és üdvözítsen. Amíg az Ő 6000 éves irányítási terve a végéhez nem ér – mielőtt felfedi az emberek minden egyes kategóriájának végkimenetelét –, Isten földi munkája az üdvösség érdekében történik; célja pusztán az, hogy az Őt szeretőket teljessé – teljességgel teljessé – tegye, és hogy megadják magukat az Ő uralma alatt” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Tedd félre a rang áldásait és értsd meg Isten szándékát, hogy üdvözítse az embert). Ezt elolvasva eltöltött a nyugalom érzése. Azt gondoltam, megbocsáthatatlan módon megsértettem Istent, de ez nem így volt. Isten fegyelmezett engem, de nem gyűlölt. Azt akarta, hogy megváltozzak. Láthattam Isten igazságosságát, és az Ő türelmességét és megbocsájtását. Tudtam, hogy ezúttal az igazságot kell keresnem, és fel kell oldanom romlottságomat.

Elolvastam egy másik szövegrészt Isten szavaiból: „Ahhoz, hogy becsületes ember légy, először is le kell vetkőztetned a szívedet, hogy mindenki belenézhessen és láthassa mindazt, amire gondolsz, és megnézhesse a valódi arcodat. Nem szabad megpróbálnod álcázni magad, vagy leplezni magad. Csak akkor fognak megbízni benned mások, és akkor tartanak majd becsületes embernek. Ez a legalapvetőbb gyakorlat, és előfeltétele a becsületes emberi létnek. Ha mindig tettetsz, mindig szentséget, nemességet, nagyságot és erős jellemet színlelsz; ha nem hagyod, hogy az emberek lássák romlottságodat és hibáidat; ha hamis képet festesz az embereknek, hogy azt higgyék, feddhetetlen vagy, nagyszerű vagy és önmegtagadó, igaz és önzetlen – ez vajon nem csalárdság és hamisság? Vajon idővel az emberek nem tudnak majd átlátni rajtad? Ezért ne ölts magadra álcát, és ne leplezd magad. Helyette tárd ki fedetlenül, önmagadat és szívedet, hogy a többiek lássák. Ha képes vagy lecsupaszítani a szívedet, hogy mások láthassák, ha minden gondolatodat és tervedet – mind a pozitívokat, mind a negatívokat képes vagy kiteríteni takargatás nélkül, az nem becsületesség? Ha képes vagy kitárulkozni mások előtt, akkor Isten is látni fog téged. Ezt mondja majd: »Ha kitárulkoztál mások előtt, hogy lássanak, akkor Előttem is bizonyára becsületes vagy.« Azonban, ha egyedül Isten előtt tárulkozol ki, amikor más emberek nem látnak, az ő társaságukban pedig mindig nagyszerűnek, nemesnek és önzetlennek tetteted magad, mit fog gondolni rólad Isten? Mit fog mondani? Azt mondja majd: »Teljes mértékben csalárd ember vagy. Teljes mértékben képmutató és aljas vagy, és nem vagy becsületes ember.« Így fog Isten elítélni téged. Ha becsületes ember kívánsz lenni, akkor függetlenül attól, hogy Isten vagy más emberek előtt vagy-e éppen, képes kell legyél tisztán és nyíltan számot adni belső állapotodról és a szívedben rejlő szavakról. Könnyű elérni ezt? Kell hozzá egy felkészülési idő, ahogy rendszeres imádság és Istenre való hagyatkozás is. Képezned kell magad arra, hogy minden dologban egyszerűen és nyíltan kimondd a szívedben lévő szavakat. Ha így képzed magad, akkor tudsz fejlődni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A becsületes emberi lét legalapvetőbb gyakorlata). Ez a szövegrész segített megértenem, mit akar tőlem Isten. Azt akarta, hogy becsületes ember legyek. Azaz meg kellett tanulnom leleplezni mások előtt romlottságomat és valódi gondolataimat, hogy láthassák gyengeségeimet és nehézségeimet. Ha továbbra is magasztalom magamat anélkül, hogy feltárnám kudarcaimat és gyengeségeimet, és közléseim által hamis képet festek magamról, az hazugság lenne. Ez nem lenne becsületes másokkal és Istennel szemben. Azon a napon megértettem, hogy mindenképpen becsületes embernek kell lennem. Valamennyire megértettem saját téveszméimet is. Azt gondoltam, hogy egy vezetőnek hősies embernek kell lennie gyengeségek nélkül, mint egy igazgató odakint a világban, hogy a többieknél magasabb lépcsőfokon kell állnia, a többieknél jobbnak kell lennie. De Isten nem ezt akarja. Isten egyszerű, becsületes embereket akar. Az ilyen emberek meg tudnak nyílni hibáikról, az igazságot szeretik és gyakorolják. Ők a testvérek életbe való belépésére összpontosítanak, az igazságot keresik, és alapelvek szerint cselekednek, nem az ambícióikat igyekeznek beteljesíteni. Eszembe jutott, mit mondott az Úr Jézus: „De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. [...] Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik” (Máté 23:8-12). Vezetőként egész életemben megjátszottam magamat, azt remélve, hogy az emberek bálványozni fognak. Ráébredtem, hogy igazán messze voltam attól, amit Isten kíván. Egy vezető a szolga szerepét játssza, és neki kell kötelezettségeket vállalnia. Soha nem szabad megfeledkeznie a felelősségéről, hogy öntözze és támogassa a testvéreket, és hogy az igazságot keresse, hogy segítsen nekik megoldani a problémáikat. Egy vezető nem hatalmasság, és nem áll mások felett. Isten a Teremtő, és minden ember teremtett lény, pozíciójától függetlenül. Mindannyiunknak a Teremtőt kell imádnunk! Abban a pillanatban megértettem szerepemet és felelősségemet, hogy a teremtett lény helyét kell elfoglalnom, és jól kell végeznem kötelességemet. Attól a ponttól kezdve megváltozott gondolkodásmódom, és azon kezdtem dolgozni, hogy becsületes legyek. Amikor észrevettem, hogy felmagasztalom magamat, mindig megnyíltam, és lelepleztem romlottságomat és hibáimat. Néha ez fájdalmas volt, de megmutatta, hogy valójában mennyire tisztességtelen voltam. Sok játszmát játszottam, és súlyosan megtévesztettem másokat. Minél inkább megnyíltam, annál inkább megláttam igazi valómat és igazi érettségemet. Ráébredtem, hogy semmi vagyok. Azelőtt minden közlésemben kiemeltem saját magamat, doktrínákkal segítve és ösztönözve az embereket. De most az igazi állapotomat kezdtem megosztani testvéreimmel, és őszinte voltam. Ugyanolyan nehézségeim voltak, mint nekik, ugyanolyan romlott voltam, mint ők, és én vezető voltam, de ettől eltekintve egyformák voltunk. Csak a kötelességeink voltak mások. Amikor ezt tettem, kicsit sem éreztem okosabbnak magamat másoknál. Helyette képes voltam tanulni az ő tapasztalataikból és a mások közléseitől megvilágosodást nyerni. Korábban alig figyeltem oda mások közléseire, arrogánsan azt feltételeztem, hogy én nyújtok megvilágosodást mások számára. Isten szavainak hála, szorosabb kapcsolatot alakítottam ki a többiekkel, így jobban megértettem őket, és képes voltam a tényleges állapotukat látni. Megértettem, hogy Isten úgy intézte, hogy sokat nyerhessek tőlük, mialatt segítséget nyújtottam számukra. Közösségünk révén sok dolgot tanultam. Kevésbé voltam gőgös és elbizakodott, és egyenrangúként tudtam viselkedni testvéreimmel. Gondolkodásom normálissá vált, és néha megfeledkeztem vezetői státuszomról, mialatt a közösségben voltam. Annyira hálás vagyok Istennek, hogy így megváltoztam.

Néha még most is hivalkodáson kapom magamat, és ez rámutat arra, hogy a Sátán milyen mélyen megrontott. Ez nemcsak egy múló dolog, hanem a csontomban és véremben van. Az igazság tápláléka nélkül, Isten kinyilatkoztatása és útmutatása nélkül testvéreimet továbbra is ellenőrzésem alatt tartottam volna, és tovább versengtem volna Istennel. Ez tény. Ha nem sikerül megváltozni, az nagyon veszélyes. Csakis az igazság segített felszabadulnom sátáni beállítottságom alól. Enélkül antikrisztussá váltam volna, és elkárhoztam volna. Isten útmutatásának köszönhetően megváltoztattam látásmódomat, és most tisztábban látom vezetői szerepemet. Ami még fontosabb, hogy Isten megment attól, hogy sátáni beállítottságom vezéreljen. Hála Mindenható Istennek!