Mindenható Isten azt mondja: „Ha egy kis korlátozást vagy nehézséget kell elviselnetek, az jót tesz nektek; ha könnyű dolgotok lenne, tönkremennétek, és akkor hogyan lehetnétek védettek? Ma azért részesültök védelemben, mert fenyítést, ítéletet és átkot kaptok. Azért vagytok védve, mert sokat szenvedtetek. Ha nem így lenne, már régen romlásba zuhantatok volna. Ez nem szándékosan nehezíti meg a dolgotokat – az ember természetét nehéz megváltoztatni, és így kell lennie ahhoz, hogy a beállítottsága megváltozzon. Ma még csak nem is rendelkeztek olyan lelkiismerettel vagy érzékkel, mint Pál, és még csak nem is rendelkeztek az ő öntudatával. Mindig nyomást kell gyakorolni rátok, és mindig fenyíteni kell titeket és ítélkezni felettetek ahhoz, hogy felébredjen a lelketek. A fenyítés és az ítélet a legjobb az életetek számára. És amikor szükséges, a tények fenyítésének is el kell érnie benneteket; csak akkor fogtok teljesen meggyőződni. A ti természetetek olyan, hogy fenyítés és átok nélkül nem lennétek hajlandóak fejet hajtani, nem lennétek hajlandóak engedelmeskedni. A tények nélkül, amelyek a szemetek előtt vannak, hatástalan lenne. Jellemben túlságosan alantasak és értéktelenek vagytok! Fenyítés és ítélet nélkül nehéz lenne meghódítani titeket, és nehéz lenne legyőzni igazságtalanságotokat és engedetlenségeteket. Régi természetetek oly mélyen gyökerezik. Ha a trónra helyeznének, fogalmatok sem lenne a világegyetemben elfoglalt helyetekről, még kevésbé arról, hogy hová tartotok. Még azt sem tudjátok, honnan jöttetek, hogyan is ismerhetnétek meg a teremtés Urát? Az idejében érkező mai fenyítések és átkok nélkül már régen elérkezett volna a végső napotok. A sorsotokról nem is beszélve – nem lenne az még inkább közvetlen veszélyben?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (6.)). Isten szavainak ezt a passzusát olvasva elgondolkodtam azon, hogy milyen sokáig hiányzott belőlem az öntudatosság, arrogáns beállítottsággal éltem, miközben gonoszságokat műveltem, megzavartam a gyülekezet munkáját, ami után kiközösítettek a gyülekezetből. Ez alatt az idő alatt, jóllehet fájdalmat és szenvedést éltem át, ténylegesen megértettem, hogy Isten fenyítése és ítélete az emberek iránt valójában szeretet, és egyben nagy oltalom is.

2007-ben még csak kicsit több mint egy éve hittem Istenben, amikor gyülekezetvezetővé választottak. Abban az időben nagyon lelkes voltam, aktívan látogattam az összejöveteleket, öntöztem az újonnan érkezetteket, és mindennap hirdettem az evangéliumot. Egy bizonyos idő után az evangéliumi munka, az öntöző munka és az emberek fejlesztése mind mutatott némi eredményt. Később, amikor bármelyik gyülekezetben gyengült a gyülekezeti élet vagy a munka eredményessége, a felső vezetés megkért, hogy menjek oda segíteni. Miután ott voltam egy ideig, a munka minden része visszatért a normális kerékvágásba az adott gyülekezetben, és ennek eredményeképp a testvérek különösen csodáltak. Nagyon büszke voltam, és emelt fővel járkáltam. Azt gondoltam: „Jobb vagyok a többi gyülekezetvezetőnél a problémamegoldásban, és hozzáértőbb vagyok. A gyülekezetek, ahol segítettem egy darabig, mind eredményesek lettek, és úgy tűnik, hogy tényleg tehetséges parancsnok vagyok a gyülekezetben.” Így hét egymást követő évben szolgáltam gyülekezetvezetőként. Úgy érzetem a lelkem mélyén, hogy vezetőnek születtem, így egyre arrogánsabbá váltam.

2015 telén Szejü nővérrel közösen lettünk a gyülekezeti munka felelősei. Ő régebb óta hitt Istenben, mint én, lelkiismeretes és teherbíró volt a kötelességeiben, de miután egy ideje már együttműködtünk, úgy találtam, hogy ítélőképessége és az igazságról való közösségvállalása nem olyan jó, mint az enyém, és a kötelességét sem végezte olyan hatékonyan, mint én. A szívem mélyén lenéztem őt, azt gondolva, hogy bár végzett már különféle kötelességeket korábban, én mégis jobb vagyok nála. Egyszer hallottam, amikor egy testvér azt mondja, hogy amikor nem ért el semmi eredményt az evangélium terjesztésében és nehézségek közepette élt, Szejü nem látta át a problémát, a közösségvállalása és a javaslatai pedig hatástalanok voltak. Amikor ezt meghallottam, nagy megvetést éreztem Szejü iránt a szívemben, és hangosan megdorgáltam őt a munkatársak előtt, mondván: „Ezzel a fajta közösségvállalással hogy tudnál problémákat megoldani? Hogy találhatnák meg a testvérek az utat?” Szejü lehajtotta a fejét, és halkan azt mondta: „Ez a rossz közösségvállalásom miatt volt.” Abban az időben nemcsak hogy a saját problémáimnak nem voltam tudatában, de engesztelhetetlen voltam, és továbbra is kritizáltam őt. Azt gondoltam a szívem mélyén: „Tényleg nem tudsz semmit felmutatni! Ha nem intéznél néhány általános ügyet, nélküled is boldogulnánk!”

2016 februárjában a prédikátorral való egyik munkatársi találkozó során, amikor a prédikátor feltett egy kérdést, Szejü válaszolt először, és én boldogtalanságot éreztem a szívemben azt gondolván: „Meg akarsz előzni? Itt vagyok, és még nem kaptam szót; miért te beszélsz most?” Majd félbeszakítottam, hogy én beszélhessek elsőként. Ekkor Szejü azt mondta: „Úgy érzem, hogy korlátozol.” Rögtön dühbe gurultam, és azt gondoltam: „A prédikátor és a diakónusok előtt árulkodsz rólam, és ezzel megszégyenítesz. Hogy állhatok meg szilárdan ebben a gyülekezetben a jövőben? Hogy néznek majd rám a többiek?” Dühösen azt mondtam: „Miben korlátozlak téged?” Szejü nem mert többet megszólalni. Innentől fogva előítélet alakult ki bennem vele szemben. Az egyik összejövetel során, amikor Szejü közösségvállalása egy kicsit tovább tartott, azonnal dühös lettem, félbeszakítottam őt, és elégedetlenkedve azt mondtam: „Csak fogd rövidre! Ne bocsátkozz részletekbe! Csak az időt pazarolod.” Még a munkatársi találkozókon is direkt kritizáltam őt a többi munkatárs előtt, amivel zavarba hoztam, így akarván megmutatni, hogy jobb vagyok nála. Amikor elhajlást észleltem a kötelességei ellátásában, akkor is kritizáltam. Mindezek hatására még inkább korlátozva érezte magát. Ezután Szejü kevesebbszer vállalt közösséget az összejöveteleken, és mindig az én reakcióimat figyelte, amikor beszélt, és amikor a távollétemben felmerültek dolgok, nem mert döntést hozni. A diakónusok között is volt, aki közvetlenül tőlem kért tanácsot a problémái megoldásában, és a gyülekezetben mindent nekem kellett irányítanom, és nekem kellett döntést hoznom. Abban az időben kissé nyugtalan voltam, de azt is érzetem, hogy a tevékenységemmel a gyülekezet munkáját támogatom teherbírással és felelősségtudattal. Továbbá amióta a gyülekezethez kerültem, a gyülekezeti élet valóban javult, és a különféle munkákkal is haladtunk. Hittem abban, hogy amit teszek, az pozitív, így nem sokat gondolkodtam ezen. Ugyanúgy folytattam, ahogy eddig, és ha azt láttam, hogy a munkatársaimnak vagy a testvéreknek hiba csúszott a kötelességébe, magamat föléjük helyezve megdorgáltam őket. A testvérek attól féltek, hogy meg fogom metszeni őket, és nem akartak már gyűlésre járni. A nővér, akivel együtt dolgoztam, régóta úgy érezte, hogy a korlátozásommal elnyomom, sírt, és le akart mondani. Ezt az eredményt látva szemrehányást tettem magamnak, mert rájöttem, hogy mások állandó dorgálása és kritizálása nem helyénvaló. De azután azt gonoltam: „A ti érdeketekben teszem ezt, nincsenek rossz szándékaim.” Az ilyen gondolatok után a szemrehányás minden érzése is eltűnt a szívemből.

2016 szeptemberében egy másik gyülekezet egybeolvadt a miénkkel, és a másik gyülekezetből két nővér, Csang Csing és Cseng Lu lettek a csoportvezetők. Abban az időben ki kellett képeznünk valakit az öntözők csoportvezetőjének. Csao Zsuj nővérre gonodoltunk. Jóllehet az igazságról való közösségvállalása hagyott kívánnivalót maga után, de megbízható volt, teherbíró, képes volt valódi munkát végezni, így őt akartuk kiképezni. Amikor Cseng Lu ezt meghallotta, voltak ellenvetései. Azt gondolta, hogy egy másik nővér, aki viszonylag új hívő volt és fiatalabb, több fejlődési potetnciállal rendelkezik és alkalmasabb, mint Csao Zsuj. Szejü jelentette ezt nekem, miután visszatért, és azonnal harag támadt a szívemben. Azt gondoltam: „Én vagyok felelős ezért a gyülekezetért, az enyém az utolsó szó. Te mégis beleütöd ebbe az orrodat. Te egy másik gyülekezettől vagy, mégis nyíltan akadályozod és megzavarod az én felelősségi köröm. Nem fogom hagyni, hogy végezd a kötelességed, és el foglak szigetelni, hogy ne tudj többé akadályozni vagy megzavarni.” Arra is gondoltam magamban: „Ez az én területem; ha nem hallgatsz rám, elmehetsz. Nem fogsz a mi gyülekezetünkben maradni.” Dühösen azt mondtam több diakónusnak: „Cseng Lu megzavarja a munkát; függeszétek fel a kötelességeit és szigeteljétek őt el, nehogy akadályozza és megzavarja ott a munkát!” Abban az időben az egyik nővér emlékeztetett rá, hogy „Ami teszel, az nem helyénvaló. Ha valamit rosszul csinál, akkor közösséget kell vállalnunk vele, és útmutatást kell adnunk neki. Ha így kezeled a dolgot, az kirekesztésnek tűnik.” Magamban azt gondoltam: „Ő még csak nem is a gyülekezetünk része. Miért ne tudnám, hogy kit kell képezni, és kit nem? Egyébként meg, bár Csao Zsujnak vannak hiányosságai, ő megbízható, és tud valódi munkát végezni. Már most ki nem állhatom Cseng Lut, és nem akarok közösséget vállalni vele.” Később, anélkül, hogy a gyülekezeti testvérekkel megbeszéltem volna, elszigeteltem Cseng Lut.

Ahogy az arrogáns beállítottságom egyre nőtt, néhány testvér jelentést tett rólam. Ezt követően a felső vezetés intézkedett, hogy valaki vizsgálja ki a helyzetet, és felolvasták nekem a testvérek jelentéseit. Mivel rendszeresen arrogánsan, önelégülten viselkedtem, és a többieket dorgáltam és korlátoztam, rossz emberi mivolttal rendelkező hamis vezetőként jellemeztek, és eltávolítottak. Amikor ezt meghallottam, egyáltalán nem tudtam elfogadni. Azt gondoltam magamban: „Hogy bocsáthattak el? Több mint tíz éve hiszek Istenben, a napjaimat munkával és önmagam feláldozásával töltöm. Mindig az élen jártam a gyülekezet dolgaiban. Hogy bocsáthattak el?” Nagyon méltánytalannak éreztem ezt, és a könnyek megállíthatatlanul záporoztak a szememből a hazafelé úton. Abban az időben senkit sem jelöltek ki a munkám átvételére, így időlegesen egyes feladatokban én is részt vállaltam. Ezt nem úgy fogtam fel, mint egy Isten által nyújtott lehetőséget a megbánásra. Inkább azt gondoltam, hogy bár elbocsátottak, azért továbbra is dolgozhatok. Úgy tűnt, a gyülekezet nem tud meglenni nélkülem. Nem telik sok időbe, és ismét én vezetem a gyülekezetet. Egy kisebb csoportgyűlésen az egyik nővér azt mondta nekem: „Soványabbnak tűnsz mostanában.” Azt feleltem: „Mostanában elgondolkodom magamon, és áhítati jegyzeteket írok otthon. Utálom magam, és írás közben is sírok.” A nővér erre azt mondta: „Te valóban az igazságra törekszel. Még az elbocsátásod után is áhítati jegyzeteket írsz.” Egy másik páros azt mondta: „Nővér, sokat elbírsz, és áldozatokat hozol. Nem fogadhatjuk el, hogy eltávolítottak. A vezető még külön is összeült és közösséget vállalt velünk.” Képmutatón azt feleltem: „Hamis vezető voltam, és megérdemeltem, hogy eltávolítsanak. Nem az én oldalamon kellene állnotok, hanem az igazság oldalán.” De legbelül nagyon örültem, és azt gondoltam: „Úgy tűnik, hogy a testvérek megismertek, és tudják, hogy tévesen vádoltak meg. Tudják, hogy sok munkát végzek a gyülekezetben. A felső vezetés elbocsáthatta volna a velem párban dolgozó nővért, de engem nem kellett volna elbocsátaniuk.” Arra is gondoltam, hogy az aznap felolvasott legtöbb jelentés a munkatársaimtól származott. Ettől még nagyobb lett az ellenállásom, és még kevésbé voltam hajlandó elfogadni: a saját érdekükben metszettem meg őket, de ők azt mondták, hogy megdorgáltam őket és lelepleztek, ami a leváltásomhoz vezetett. Nyilvánvalóan tettem pozitív dolgokat, de ők ezt nem látták. Tényleg keményen dolgoztam minden elismerés nélkül! A jövőben nem fogok többé rámutatni a problémáikra, és megnézem majd, hogyan boldogulnak nélkülem. Ebben az időszakban külsőleg továbbra is végeztem a kötelességeimet, de belül ellenálltam és vívódtam. Gyűlöletet tápláltam a munkatársak iránt, akik lelepleztek. Amikor megszólítottak, nem vettem róluk tudomást, alig beszéltem az összejövetelek során. Korlátoztam őket, állandóan a megnyilvánulásaimat figyelték, és az összejövetelek nem voltak hatékonyak. Az ilyen jelenetek láttán nemcsak a lelkiismeret-furdalásnak nem volt bennem semmi nyoma, hanem úgy éreztem, hogy az elszenvedett fájdalmat az ő jelentéseik okozták, és az, hogy lelepleztek. Nem is voltak ennek tudatában. Még az elégedetlenségemnek is utat engedtem a testvérek előtt, mondván: „Elbocsátottak, de még mindig arra kérnek, hogy legyek jelen a munkatársi összejöveteleken. Már nem vagyok vezető, akkor miért mennék oda? Elbocsátottak, de még mindig megkérnek erre meg arra. Még mindig minden az én vállamon nyugszik.” Egy hónappal később a vezetőség megtudta, hogy nem gondolkodtam el magamon, miután elbocsátottak, sőt, még az elégedetlenségemnek is hangot adtam a testvérek előtt, így közösséget vállaltak velem, és lelepleztek. Én azonban nem fogadtam ezt el, és haragudtam a nővérre, aki jelentette a helyzetet, az gondolván: „Megbíztam benned, te pedig elárultál azzal, hogy jelentetted a problémáimat. Ha leközelebb találkozunk, egész biztosan kritizálni foglak.” Egy összejövetelen dühösen vádoltam a nővért, mondván: „Soha többet nem mondok el neked semmit bizalmasan. Jelentetted, amit a romlottságom egyes elemeiről mondtam neked.” A nővér csak tehetetlenül ült ott. Aztán bántóan azt mondtam: „Soha többet nem fogok irányítani. Elbocsátottak, és nem hagyják, hogy hazamenjek, ehelyett itt kell szégyenkeznem. Ez olyan, mint amikor egy életlen késsel megvágnak.” A munkatársak meglepődve néztek rám, miután ezt hallották, és megint megzavartam az összejövetelt. Később a nővér, akivel párban dolgoztam, emlékeztetett rá, hogy a negativításomnak engedtem így utat. De én egyáltalán nem vettem észre.

Abban az időben ellenálltam, nem voltam hajlandó elfogadni az elbocsátást, és elégedetlenséget szítottam, utat engedtem a negativitásnak, és akadályoztam és megzavartam a gyülekezeti életet. Két hónappal később a testvérek több mint húsz olyan esetet lepleztek le, amikor akadályoztam és megzavartam a gyülekezeti munkát. Amikor egyesével meghallgattam a testvérek írásos vádjait, rendkívül kényelmetlenül éreztem magam, azt kívántam, bárcsak a föld nyelne el. A vezető azt mondta: „A testvérek jelentéseiből kiviláglik, hogy folyamatosan korlátoztad, megdorgáltad, sőt, még meg is büntetted a többieket a gyülekezetben. Önkényesen és meggondolatlanul cselekedtél, a testvérek pedig úgy érezték, hogy korlátozod őket. Törvénytelenül cselekedtél a gyülekezetben. Miután eltávolítottak, ellenálló és elégedetlen maradtál, megzavartad a gyülekezeti életet, és másokat félrevezető elképzeléseket terjesztettél, a testvéreket pedig arra késztetted, hogy álljanak ki érted. A tetteid alapján kiközösítünk a gyülekezetből, mint antikrisztust.” Akkor teljesen megdöbbentem. Soha eszembe se jutott ilyesmi. Sok éve hittem már Istenben, mégis így végeztem. A szívem borzalmasan fájt, és úgy éreztem, rám szakadt az ég. Nem tudtam, a síráson kívül mi egyebet tehetnék. Isten nélkül milyen út állt előttem? Belegondolni sem mertem. Úgy éreztem, az Istennel való életem véget ért. Az ezt követő napokban, amikor Istenhez imádkoztam, úgy éreztem, hogy nagyon-nagyon messze van. Már nem éreztem a jelenlétét. Céltalanul lapozgattam Isten szavait, legbelül sötétséget és ürességet éreztem, nem hozott világosságot az, hogy az Ő szavait ettem és ittam. Utat akartam találni Isten szavaiban, de úgy éreztem, az a nap más, mint az azt megelőzőek. Már nem voltam Isten családjának tagja, és Ő nem akart többé engem. Így minden napom állandó félelemben telt. Azután megbetegedtem. Akkoriban minden nap csak egy tányér híg levest ettem, gyakran sírtam fájdalmamban, kábulatban éltem, mint egy két lábon járó hulla. Úgy éreztem, nem tudok így élni tovább, ezért sürgetőn Istenhez imádkoztam. Azután egy reggel eszembe ötlött Isten szavainak egy passzusa: „Isten minden embert úgy ért, ahogyan az anya érti a gyermekét. Érti minden egyes ember nehézségeit, gyengeségeit, valamint szükségleteit. Sőt, Isten érti, milyen nehézségekkel, gyengeségekkel és kudarcokkal szembesülnek az emberek a beállítottságbeli változásba való belépés folyamata során. Ezek azok a dolgok, amelyeket Isten a legjobban ért” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A gyakorlás útja az ember természetének megváltoztatása felé). Világos lett számomra, hogy ez a megvilágosítás Istentől jött. Éreztem, hogy Isten nem hagyott el teljesen; még mindig mellettem volt, vigyázott rám. Sírtam, és így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Szóval nem mondtál le rólam. Még mindig mellettem vagy, elkísérsz, vezetsz.” Úgy éreztem, Isten szavai különösen vigasztalók, a sír széléről hoznak vissza, és bátorságot adnak a folytatáshoz. A szívem már nem volt olyan kétségbeesett. Ezután elkezdtem imádkozni Istenhez, hogy változtassa meg az állapotomat.

Egy nap ezt a tapasztalati himnuszt hallottam: „Isten szavai úgy ítéltek meg engem, mint egy penge a szívemben, és láttam, hogy milyen mélyen megromlottam. Semmi emberi nem volt bennem. Annyira arrogáns voltam, hogy hiányzott belőlem minden értelem, minden félelem és az Isten iránti alávetettség. A beállítottságom nem változott, még mindig a Sátáné voltam, valóban az a fajta voltam, aki ellenáll Istennek. Csak a sokadik ítélet után ébredtem fel, csak akkor volt bűnbánat és önutálat a szívemben. A fájdalom közepette Isten szavai vigasztaltak és bátorítottak, lehetővé téve, hogy újra felálljak elesett állapotomból. Hűséges és alávetett kívánok lenni, hogy viszonozzam Isten szeretetét, és gyakoroljam az igazságot, és teljesítsem emberi kötelességemet. Hála Istennek, hogy megítélte és megtisztította a romlottságomat. Megtapasztaltam, hogy milyen nagy az Ő szeretete. Ó, Istenem! Szeretnék jól törekedni az igazságra, egy új képmást megélni, és vigaszt nyújtani a Te szívednek” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket). Állandóan ezt a himnuszt hallgattam, és folyamatosan patakzottak a könnyeim. A szöveg minden sora megérintette a szívemet, pontosan azt fejezte ki, amit gondoltam. A lelkiismeretem mélyen elítélt. Visszagondolva a vádakra és az eltávolításra, amivel szembesültem, mindezek Isten által teremtett körülmények voltak. A cél az volt, hogy felébresszen, hogy bűnbánatban fordítson vissza Istenhez. Ez Isten szeretete és üdvössége volt. De én mindezt folyamatosan ellöktem magamtól. Egyszer sem fogadtam el Istentől, és nem tanultam meg a leckét, amit Isten tanítani akart nekem. Elszalasztottam a lehetőségeket, amelyeket Isten újra és újra felkínált. Most már nem volt több esélyem. Bűntudat és lekötelezettség töltött el, megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Később ráébredtem, hogy csak egy teremtett lény vagyok, és a lélegzetemet Isten adta. Még ha Isten nem is akart többé, amíg élek, addig viszonoznom kell az Ő szeretetét. Nem szűnhettem meg hinni Istenben csak azért, mert kiközösítettek. Az utolsó leheletemig követnem kell Istent, gondolkodnom kell önmagamon, és megismernem magamat. Amikor felismertem ezeket a dolgokat, elkezdtem gondolkodni, hogy miért közösítettek vajon ki, miután oly sok éve hittem már Istenben.

Ezután elolvastam egy passzust Isten szavaiból: „Ha évek óta hiszel Istenben, mégsem vetetted alá magad Neki soha, és nem fogadod el minden szavát, hanem azt kéred, hogy Isten hódoljon be neked, és a te elképzeléseid szerint cselekedjen, akkor te vagy a leglázadóbb mind közül; álhívő vagy. Hogyan tudnák az ilyen emberek alávetni magukat Isten munkájának és szavainak, amelyek nem felelnek meg az emberi elképzeléseknek? A leglázadóbbak azok, akik szándékosan dacolnak és ellenkeznek Istennel. Ők Isten ellenségei, az antikrisztusok. Mindig ellenséges magatartást tanúsítanak Isten új munkájával szemben; soha, a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatják arra, hogy alávessél magukat, és soha nem vetették alá magukat vagy alázkodtak meg örömmel. Felmagasztalják magukat mások előtt, és soha senkinek nem vetik alá magukat. Isten előtt a legjobbnak tartják magukat az igehirdetésben, és a legügyesebbnek abban, ahogy másokon dolgoznak. Soha nem dobják el a birtokukban lévő »kincseket«, hanem imádni való családi ereklyeként kezelik őket, hogy prédikáljanak róluk másoknak, és arra használják őket, hogy kioktassák azokat a bolondokat, akik bálványozzák őket. Valóban van bizonyos számú ilyen ember az egyházban. Azt lehet mondani, hogy ők »megfékezhetetlen hősök«, akik nemzedékről nemzedékre Isten házában időznek. Az igehirdetést (doktrínát) legfőbb kötelességüknek tekintik. Évről évre, nemzedékről nemzedékre buzgón teljesítik »szent és sérthetetlen« kötelességüket. Senki sem mer hozzájuk nyúlni; egyetlen ember sem mer nekik nyíltan szemrehányást tenni. »Királlyá« válnak Isten házában, zabolátlanok, ahogyan korról korra zsarnokoskodnak mások felett. A démonok e falkája arra törekszik, hogy összefogjon, és lerombolja művemet; hogyan engedhetem meg, hogy ezek az élő ördögök a szemem láttára létezzenek?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Azokat, akik igaz szívvel alávetik magukat Istennek, biztosan megnyeri Isten). Az Isten szavaiban rejlő ítélet felébresztette zsibbadt szívemet, különösen az „álhívő”, az „anitkrisztus” és a „démon” szavak, amelyek szíven szúrtak, és különösképpen elkeserítettek. Tovább gondolkodtam, és tűnődtem: „Miután annyi éven át hittem Istenben, feláldoztam a családomat és a karrieremet, elviseltem a szenvedést, és szorgalmasan végeztem a kötelességeimet, hogy bélyegezhettek meg álhívőként, antikrisztusként és démonként?” Ha visszatekintettem, azt láttam, hogy sok éven át voltam vezető, több munkát végeztem, mint sok másik munkatárs, több problémát oldottam meg, és a felső vezetés is nagyra értékelt. Ezeket tekintettem a megbízólevelemnek, azt hittem, hogy jobb képességem, jobb munkaképességem és több tehetségem van, mint másoknak. Ez arrogánssá tett. Különösen amikor gyengébb gyülekezetekhez küldtek, és gyors javulásnak voltam tanúja a gyakorlati együttműködés révén, akkor gondoltam úgy, hogy ez az én sikerem, úgy éreztem, mindenben kiváló vagyok és felsőbbrendű másoknál. Kezdtem mindenkit megvetni. Amikor a prédikátor eljött, és a munkáról érdeklődött, úgy tekintettem magamra, mint a gyülekezet nagyágyújára, aki a legnagyobb felhatalmazással rendelkezik, hogy beszéljen. Amikor azt láttam, hogy a velem párban dolgozó nővér szólal meg először, úgy gondoltam, elhomályosít engem. A kötelességem végzése alatt nem vettem tudomást a munkatársaim erősségeiről, és gyakran arrogánsan leckéztettem és kritizáltam őket rangidős mivoltomra hivatkozva. A velem párban dolgozó nővérrel szemben főnökösködtem, állandóan megdorgáltam, ha olyat tett, ami nem tetszett nekem, amitől ő úgy érezte, hogy korlátozom, és félénken végezte a kötelességeit, mindig azt figyelve, épp milyen lelkiállapotban vagyok. A gyülekezeti munkát illetően mindenben én döntöttem, teljes mértékben háttérbe szorítva a munkatársaimat. Amikor a csoportvezető kétségeit fejezte ki a választásommal kapcsolatban, úgy éreztem, hogy nem tartja tiszteletben a vezetői szerepemet, ezért nem bírtam őt elviselni, és elszigeteltem őt, anélkül hogy ezt bárkivel megbeszéltem volna, és elvettem tőle a kötelességeit, hogy megalapozzam a saját presztízsemet. Visszatekintve mindezekre a tettekre, vajon tényleg a kötelességemet teljesítettem? Uralkodó és önkényeskedő voltam a gyülekezetben, minden testvért rábírtam, hogy rám hallgasson, és az én akaratom szerint cselekedjen. Vajon ezzel nem csupán a hatalmat sajátítottam ki, és hoztam meg minden döntést a gyülekezetben? A érzéketlenségem és a hajthatatlanságom miatt nagyon sok gonoszságot követtem el anélkül, hogy észrevettem volna. Amikor Isten a testvéreket használta arra, hogy jelentsenek engem, és elbocsátottak a pozíciómból, ezt nem úgy fogtam fel, mint Isten szeretetét és igazságosságát az irányomban. Nem sikerült elgondolkodnom magamon és megismernem magamat. Inkább dacos és elégedetlen maradtam, a múltbeli lemondásaimat és áldozathozatalaimat tőkeként használtam, abban a hitben, hogy érdemes tisztviselő vagyok, akit nem lett volna szabad elbocsátani. Még az is eszembe juott, hogy a munkatársaim azért lepleztek le, mert nem tudtak velem kijönni. A munkatársi összejöveteleken úgy viselkedtem, mint egy hárpia, káoszt okoztam és játszottam a sértettet, amivel komolyan megzavartam a gyülekezeti életet. Ráadásul hamis színben tüntettem fel a saját magamról való tudásomat, félrevezetve a testvéreket, hogy így mellém álljanak és megvédjenek. Magamhoz ragadtam a hatalmat a gyülekezetben, rávettem az embereket, hogy rám hallgassanak, sőt, azokat, akik ellenkeztek velem még meg is támadtam és kizártam. Nem voltam hajlandó alávetni magam az elbocsátásnak, hadakoztam és tiltakoztam ellene, és olyan elképzeléseket terjesztettem, amelyekkel félrevezettem a testvéreket. A cselekedeteimet elnézve, azok pontosan olyanok voltak, mint amilyennek Isten szavai leleplezték: „Egyetlen ember sem mer nekik nyíltan szemrehányást tenni. »Királlyá« válnak Isten házában, [...]” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Azokat, akik igaz szívvel alávetik magukat Istennek, biztosan megnyeri Isten). Senki sem mert provokálni vagy megbántani; senki sem tudta rászánni magát, hogy leleplezzen vagy megvádoljon. Arrogáns természetem a hisztéria szintjére fokozódott. Nemcsak közönséges romlott beállítottságot fedtem fel, hanem sátáni természetű kitörést. Ezért nem volt túlzás antikrisztusnak minősíteni engem. Ahogy Isten háza velem bánt, az Isten igazságossága volt, és én ezt készségesen elfogadtam. Olyan sokszor ellenálltam Istennek! Még a halál sem tudná jóvátenni gonosz tetteimet, és megérdemeltem, hogy átkozott legyek. Folyamatosan Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Olyan sok gonoszságot tettem. Ha nem közösítenek ki, és a Te igazságos természeted nem tárul fel előttem, nem tudom, mennyi más gonoszságot tettem volna. Istenem, hajalndó vagyok bevallani és megbánni a bűneimet Előtted. Még ha most halállal sújtasz is, hajlandó vagyok engedelmesen alávetni magam.”

Később Isten szavait olvastam: „Ha a szívedben valóban érted az igazságot, akkor tudni fogod, hogyan gyakorold azt és hogyan vesd alá magad Istennek, és természetesen az igazságra törekvés útjára lépsz. Ha az út, amelyen jársz, a helyes út, és összhangban van Isten szándékaival, akkor a Szentlélek munkája nem fog elhagyni téged – ebben az esetben egyre kisebb lesz az esélye, hogy elárulod Istent. Az igazság nélkül könnyű rosszat cselekedni, és saját magad ellenére meg fogod tenni. Például, ha arrogáns és önhitt a beállítottságod, akkor, ha azt mondják, ne ellenkezz Istennel, nem számít, nem tudod megállni, nem áll hatalmadban. Nem szándékosan tennéd; arrogáns és önhitt természeted uralma alatt tennéd. Arroganciád és önhittséged miatt lenéznéd Istent és úgy tekintenéd, mint aki nem számít; ezek arra késztetnének, hogy magadat magasztald, folyamatosan magad szerepeltesd; arra késztetnének, hogy megvess másokat, magadon kívül senkinek nem hagynának helyet a szívedben; megfosztanának Isten szívedben elfoglalt helyétől, és végül arra késztetnének, hogy Isten helyébe ülj és azt követeld az emberektől, hogy vessék alá magukat neked, és arra indítanának, hogy saját gondolataidat, ötleteidet és elképzeléseidet az igazságként tiszteld. Milyen sok gonoszságot követnek el az emberek arrogáns és önhitt természetük uralma alatt! A rossz elkövetése jelentette problémát megoldandó először a természetüket kell orvosolniuk. A beállítottságot illető változás nélkül nem lehetne alapvető megoldást találni erre a problémára” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). Isten szavaiból megértettem, hogy az a képességem, hogy kisajátítsam a gyülekezetet, magamhoz vegyem az irányítást, megdorgáljam és korlátozzam a munkatársaimat, és kizárjam a tőlem különbözőket, abban gyökerezett, hogy arrogáns és beképzelt természetem irányított. Ez az arrogáns és beképzelt természet volt az oka, hogy olyan nagyra tartottam magamat, azt hittem, hogy minden, amit teszek, helyes, és hogy a testvéreknek engedelmeskedniük kell nekem. Bárkit, aki nem értett egyet velem, kizártam és megbüntettem. A Sátán olyan mérgei, mint „Az egész világegyetemben egyedül én vagyok a legfőbb uralkodó”, és „Boldoguljon, aki teljesíti elvárásaimat, és vesszen, aki ellenáll nekem!”, egyre arrogánsabbá és beképzeltebbé tett, azt tettem a gyülekezetben, amit csak akartam, féktelen, fékezhetetlenül nagyképű emberré váltam, elveszítve minden lelkiismeretet és értelmet, megfosztva minden emberi mivolttól. Ha nem változom meg, Isten végül ki fog rekeszteni és meg fog büntetni, mert ellenségeskedem Vele. Arra gondoltam, hogy Isten felemelt és lehetőséget adott, hogy gyakoroljam az irányítást. Az ilyen lehetőségek felkínálásával az volt a szándéka velem, hogy az igazságra törekedjek, és hogy az igazságról vállaljak közösséget a testvéreim támogatása és segítése érdekében. Én azonban basáskodtam, és kisajátítottam a hatalmat a gyülekezetben, megdorgáltam és leszidtam minden olyan testvért, aki romlottságot mutatott, rabszolgaként kezeltem őket, akiket szidtam és büntettem. Amikor valaki megkérdőjelezte a döntéseimet, elnyomtam és megbüntettem. Olyan elvetemült voltam! Mindegy, hogy mennyi fájdalmat okoztam a testvéreimnek, mennyi zavart okoztam a gyülekezeti életben, érzéketlen és keményszívű maradtam. Még azután sem bántam meg a bűneimet, hogy a gyülekezet elbocsátott a tetteim miatt, azt gondolva, hogy tehetséges vagyok és nélkülözhetetlen Isten házának, és továbbra is folytattam a zavarást és akadályozást, és elégedetlenséget szítottam a gyülekezetben, magamhoz édesgetve a testvéreket, hogy védjenek meg. Ezeket cselekedeteket a gyülekezet velem szembeni bánásmódjával szembeni dac szülte. Ez ellenállás és ellenségeskedés volt Istennel szemben. Az, hogy kizártak a gyülekezetből, teljes mértékben feltárta Isten igazságosságát, és teljesen az én hibám volt. A múlt minden egyes jelenetére visszaemlékezve mélyen elítéltem magamat. Az önutálat miatt többször megütöttem magam, de a vétkeim jóvátehetetlenek voltak. A testvérekre gondoltam, akiket megbántottam, és először egy olyan nővérhez mentem el, akit el tudtam érni. Sírva mondtam neki: „Már látom, hogy nincs bennem semmi emberi hasonlatosság. Amikor együtt dolgoztunk, minden okot felhasználtam, hogy lenézzelek, és sértő dolgokat mondtam, hogy megdorgáljalak és korlátozzalak. Most már tudom, hogy nem is voltam ember; borzalmasan arrogáns voltam. Elnézésedet kérem!” A nővér közösséget vállalt velem, és megvigasztalt, arra buzdított, hogy vonjam le a tanulságot ebből az esetből. Amikor végül alávetettem magam a kizárásnak, sokkal nyugodtabb lettem. A félelem és a tehetetlenség mindent elsöprő érzése kezdett enyhülni. Amikor visszagondoltam mindarra, amit tettem, olyan volt, mintha tüskéket szúrnának a szívembe, ami elviselhetetlenné tette a visszatekintést. Lehet, hogy nem lett jó kimenetele a dolognak, de hajlandó voltam alávetni magam és megbánást tanúsítani! Hogy lerójam a tartozásom, a gyenge és negatív testvéreket támogattam a legjobb képességem szerint. A testvéreket vendégül láttam a házamban gyűlésekre. Elmerültem Isten szavaiban, tapasztalati tanúságtételi cikkeket írtam, és észrevétlenül újra elkezdtem érezni Isten jelenlétét. Megtapasztaltam Isten szavainak iránymutatását és vezetését, és a szívem egyre jobban megtelt.

Két évvel később elérkezett a nap, amikor az egyik nővértől azt hallottam, hogy a gyülekezet vissza akar fogadni. Belül örültem, de még mindig nem igazán tudtam elhinni. Nagyon vártam, hogy visszatérhessek a gyülekezetbe, és magamban azt gondoltam: „Ha valaha visszatérek a gyülekezetbe, nem fogok gonoszságot művelni, ahogy korábban tettem.” Két nappal később váratlanul a vezető találkozóra hívott, és azt mondta: „Tudomást szereztünk a kiközösítésed utáni bűnbánó magatartásodról, többek között arról, hogy vendégül látod és támogatod a testvéreket, és leleplezed a saját gonosz tetteidet. Az alapelvek szerinti értékelés alapján a gyülekezet úgy döntött, hogy újra részt vehetsz a gyülekezeti életben. Hajlandó vagy visszajönni?” Annyira izgatott voltam, hogy folyton csak azt hajtogattam: „Hajlandó vagyok, hajlandó vagyok.” A hazafelé úton a szívem megtelt örömmel, és hangosan fel akartam kiáltani: „Istenem, Istenem! Újra itt vagyok a Te házadban.” Abban a pillanatban minden csodálatosnak tűnt, és a múlt keserűsége szertefoszlott. Amikor hazaértem, olyan izgatott voltam, hogy nem tudtam, mit is mondjak Istennek. Könnyekkel a szememben imádkoztam: „Istenem! Újra gyülekezeti életet élhetek a testvéreimmel. Istenem! Köszönöm Neked! Istenem! Köszönöm Neked!” Ezután ismét végeztem a kötelességeimet. Nagyra becsültem ezt a lehetőséget, hogy végezhetem a kötelességeimet, és nem akartam gonosz tettekkel ellenállni Istennek, mint tettem korábban. Mélyen megtapasztaltam, hogy Isten igazságos természete eleven és valóságos. Akár haragszik Isten, akár irgalmas és toleráns az emberekkel szemben, ez az Ő igazságos természetének a megnyilvánulása. Láttam, hogy Isten cselekedetei az emberekkel szemben mind szeretetből és üdvösségből fakadnak.

2020 novemberében, a gyülekezeti választáson engem választottak meg evangéliumi diakónusnak. Visszagondolva arra, hogy múltbeli gonosz tetteim hogyan zavarták meg és akadályozták a gyülekezet munkáját, rájöttem, hogy ez alkalommal Isten háza lehetőséget nyújtott számomra a bűnbánatra, és helyesen kell viselkednem. Többé nem hagyatkozhattam az arrogáns beállítottságomra a kötelességeim elvégzésében. Egy nap Isten szavait olvastam: „Ha vezetőként vagy dolgozóként mindig mások felettinek gondolod magad, és úgy élvezed a kötelességedet, mintha egy kormányzati beosztás lenne, ha mindig élvezed a státuszodból származó előnyöket, ha mindig a saját terveidet készíted, ha mindig a saját hírnevedet, hasznodat és státuszodat tartod szem előtt és élvezed, ha mindig a saját érdekeidet működteted, ha mindig arra törekszel, hogy magasabb státuszt szerezz, hogy több embert kezelj és irányíts és hogy kiterjeszd a hatalmad körét, akkor ez baj. Nagyon veszélyes, ha egy fontos kötelességet úgy kezelsz, mint egy lehetőséget, hogy élvezd a pozíciódat, mintha kormánytisztviselő lennél. Ha mindig így viselkedsz, ha nem kívánsz együttműködni másokkal, ha nem akarod felhígítani a hatalmadat és megosztani mással, ha nem akarod, hogy más háttérbe szorítson, ellopja a rivaldafényt, ha csak egyedül akarod élvezni a hatalmat, akkor antikrisztus vagy. De ha gyakran keresed az igazságot, ha gyakorlod, hogy lázadj a tested, a motivációid és az elképzeléseid ellen, és képes vagy arra, hogy felvállald a másokkal való együttműködést, megnyisd a szívedet, másokkal konzultálj és keress, figyelmesen meghallgasd mások ötleteit és javaslatait és elfogadd a helyes és az igazsághoz igazodó tanácsokat, függetlenül attól, hogy kitől származnak, akkor bölcsen és helyesen gyakorolsz, és képes vagy elkerülni, hogy rossz útra térj, ami oltalmat jelent számodra. El kell engedned a vezetői címeket, el kell engedned a státusz mocskos levegőjét, hétköznapi emberként kell kezelned magad, másokkal egy szinten kell állnod és felelősségteljesen kell viszonyulnod a kötelességedhez. Ha mindig hivatalos címként és státuszként vagy egyfajta babérként kezeled a kötelességedet, és azt képzeled, hogy mások azért vannak, hogy a pozíciódért dolgozzanak és szolgáljanak, akkor ez problémát jelent – Isten meg fog vetni és megundorodik tőled. Ha úgy hiszed, hogy egyenlő vagy másokkal, csak egy kicsit több megbízatást és felelősséget kapsz Istentől, ha meg tudod tanulni, hogy egyenrangúvá tedd magad velük, és még ahhoz is le tudsz alacsonyodni, hogy megkérdezd, mit gondolnak mások, ha komolyan, gondosan és figyelmesen meg tudod hallgatni, amit mondanak, akkor harmóniában fogsz együttműködni másokkal” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten szavai megmutatják nekünk a gyakorláshoz vezető utat. Isten azt követeli tőlünk, hogy engedjük el az irányító szerepét, és működjünk együtt harmonikusan másokkal, ne ragaszkodjunk a saját módszereinkhez, hallgassunk jobban mások tanácsaira, és tanuljunk az erősségeikből. Csak így tudjuk megfelelően végrehajtani a kötelességeinket. Régebben azt gondoltam, hogy korábban sok éven át vezetői kötelességeket végeztem és volt munkatapasztalatom, és hogy ez egyfajta tőkének számít, mindig azt hittem, hogy jobb vagyok másoknál, képtelen voltam meglátni a testvéreim erősségeit, és csak kárt okoztam nekik. Csak zavart okoztam a gyülekezet munkájában. Most rájöttem, hogy a nővér, akivel párban voltam, stabilan és teherbíróan teljesíti a kötelességét. Ha észrevette, hogy valaki az alapelvek ellen cselekszik, útmutatást és segítséget nyújtott. Én azonban nem értékeltem az erősségeit, és gyakran lenéztem őt. A legtöbbször nem hallgattam a tanácsaira, sőt, korlátoztam őt. Amikor erre gondoltam, elszégyelltem magam, és sajnáltam a nővéremet. Mindenkinek voltak erősségei. Isten azért párosított össze minket, hogy segíthessünk egymáson, tanuljunk egymástól, és kölcsönösen számon kérjük egymást, nehogy eltévelyedjünk. Ez a fajta gyakorlat jótékonyan hatott a gyülekezeti munkára. Most változtatnom kellett. Kötelességeim végrehajtása során az igazságot kellett keresnem, jobban kellett hallgatnom mások tanácsára, és nem a saját tapasztalataimra és képzettségemre hagyatkoznom. Az Isten szavai által mutatott utat kellett követnem.

Egy gyűlés során az evangélium egy potenciális befogadójával kapcsolatos nehézségeket és kérdéseket vitattuk meg. Más véleményen voltam, mint az egyik nővér, és amikor megosztottam a nézetemet, ő nem értett egyet velem. Egy kicsit zavarba jöttem, és azt gondoltam: „Az utóbbi időben a saját megközelítésemet követve fel tudtam mutatni eredményeket az evangélium terjesztésében. Hogyan tudnád te, aki fiatalabb vagy, és tapasztalatlan az evangéliumi munkában, megérteni, miként kell ezeket a kérdéseket kezelni?” A szívem mélyén elkezdtem arrogánsan ragaszkodni a saját véleményemhez, de ebben a pillanatban eszembe jutottak Isten szavai: „Ha úgy hiszed, hogy egyenlő vagy másokkal, csak egy kicsit több megbízatást és felelősséget kapsz Istentől, ha meg tudod tanulni, hogy egyenrangúvá tedd magad velük, és még ahhoz is le tudsz alacsonyodni, hogy megkérdezd, mit gondolnak mások, ha komolyan, gondosan és figyelmesen meg tudod hallgatni, amit mondanak, akkor harmóniában fogsz együttműködni másokkal” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Ekkor ébredtem rá, hogy a nővér elutasítása az álláspontomat illetően segíthet abban, hogy elengedjem a nagyképűségemet, megtanuljak harmonikusan együttműködni másokkal, és meghallgatni a tanácsaikat. Alapos megfontolás után úgy találtam, hogy a nővér javaslata helyénvaló és megalapozott. Abban a pillanatban rájöttem, hogy a múltban túlságosan önelégült voltam, magasabbrendűnek gondoltam magamat, és nem szívleltem meg mások tanácsait. Túlságosan arrogáns voltam. Azt is láttam, hogy a Szentlélek másként munkálkodik minden emberben. Mindegy, hogy ki tesz javaslatot, meg kell próbálni meghallgatni és tovább vizsgálódni, tanulni egymás erősségeiből és hiányosságaiból, hogy jól végezzük a munkánkat. Most, hogy a nővér javaslata megfelelő volt, el kell fogadnom. Azt mondtam: „Haladjunk a te terved szerint!” Amikor félretettem a saját véleményemet, és meghallgattam a nővér tanácsát a gyülekezeti munka érdekében, a bizonyosság érzése töltött el. Később, amikor a kötelességek elvégzése során problémákkal szembesültünk, mindenki megosztotta a saját álláspontját. Én elfogadtam testvéreimtől minden olyan megfelelő javaslatot, amely megoldhatta a problémát. Néha, amikor a testvéreim rámutattak a problémáimra, bár kényelmetlenül éreztem magam, el tudtam fogadni, és el tudtam gondolkodni rajtuk. Miután egy ideig így gyakoroltam, fejlődtem, és normálisan tudtam érintkezni a testvéreimmel.

Bár nagy fájdalmat okozott a kizárás, abban segített, hogy többet megtudjak a mélyen gyökerező arrogáns természetemről. Az ilyen körülmények megtapasztalása nélkül nehéz lett volna megváltoznia egy olyan arrogáns embernek, mint amilyen én voltam. Ha nem változtam volna meg, végül lelepleződnék és kirekesztenének. Ez az elbocsátás és kizárás Isten nagy szeretete és üdvössége az irányomban. Szívem legmélyéről őszintén dicsőítem Istent!