Egy nap pár gyülekezetvezető felhívta a figyelmem egy problémára. Isabella, aki az evangélium hirdetését szervezte, nem az elveink szerint járt el, nem beszélte meg a dolgokat a gyülekezetvezetőkkel, véletlenszerűen osztotta ki a feladatokat, akadályozva a testvéreink és nővéreink aktuális munkáját, és ezzel együtt a gyülekezet működését. Erre gondolkodás nélkül azt feleltem: „Isabella biztosan azért változtatta meg a feladatok kiosztását, mert erre volt szükség.” Az egyik vezető így folytatta: „Isabellának nincsenek meg a képességei ehhez a munkához. Nem jól oldotta meg a beosztást, és ennek nem örültek a többiek. Negatív állapotba kerültek, és ez hatással volt az evangélium hirdetésére. Nem gondolod, hogy alkalmatlan erre a feladatra?” Nagyon bántott, hogy el akarják venni tőle a munkakört, ezért visszaszóltam: „És ha nem Isabella irányítja az evangélium hirdetését, talán találtok nála jobbat? Van bárki, aki megfelel erre a feladatra? A felhozott problémák egyértelműen léteznek, de nem túl jelentősek. Isabella eredményes a munkájában, nem küldhetjük el ilyen apróságok miatt! Biztosítanunk kell a gyülekezet munkáját.” Azért mondtam ellent, mert azt gondoltam, hogy ez csak szőrszálhasogatás, hiszen senki sem tökéletes! Mind romlottak és gyarlók vagyunk – talán elvárhatjuk másoktól, hogy mindent jól csináljanak? Miért nem a munkája eredménye számít? Mi lesz, ha elküldjük, és rosszabbak lesznek az eredményeink? Ettől alkalmatlannak tűnhetek, mint egy hamis vezető. Mit fognak rólam így gondolni? Talán engem is elküld majd a felsőbb vezető, ha megtudja? A két gyülekezetvezető erre nem tudott mit válaszolni, és azt mondta: „Egyelőre hagyjuk, hogy folytassa a munkáját.” Pár nappal később a felsőbb vezető kapcsolatba lépett velem online, és megkérdezte, hogyan végzi Isabella a feladatát. Azt válaszoltam: „Egész jól. Van eredménye a munkájának, és tényleg elintézi, amit el kell.” A vezető akkor visszakérdezett: „És mik ezek az eredmények, amiket említettél? Megnézted, hogy ténylegesen hány ember tért meg az evangéliumi munkájának köszönhetően? Tudtad, hogy meghamisítja az adatokat? Nem elég jók a képességei ehhez a munkához. Nem tudja megoldani a problémákat. Tudtál erről? Tudtad, hogy elvek nélkül osztja ki a feladatokat, akadályozva az evangélium hirdetését?” Ezeket a kérdéseket hallva egyre csak kalapált a szívem, semmire sem tudtam gondolni. Mivel egy kérdésre se tudtam felelni, a vezető folytatta: „Szörnyen magabiztos vagy! A túlságosan magabiztos emberekből hiányzik az önismeret. Ha valóban ismernéd magad, miért ne lázadnál önmagad ellen? Miért ne tagadnád meg önmagad? Egyértelműen felhívták a figyelmed a problémára, te mégsem fogadtad el. Ennyire arrogáns vagy? Megvan benned az igazságvalóság? Akiben valóban él az igazságvalóság, nem önmagában hisz, hanem odafigyel, ha másnak van igaza. Elfogadja és aláveti magát az igazságnak. Ilyen a normális emberi mivolt. Milyen ember az, aki ennyire arrogáns és önhitt? El tudja fogadni az igazságot? Az arrogáns emberek nem fogadják el az igazságot, és biztosan nem vetik magukat alá az igazságnak. Az arrogáns, önhitt emberek nem ismerik magukat, nem képesek lázadni önmaguk ellen, és nem tudják gyakorlatba ültetni az igazságot vagy követni az igazságalapelveket. Nem férnek meg másokkal. Arrogáns ember az, akinek nem változtak a beállítottságai. Ezekből a dolgokból láthatjuk, hogy az arrogáns emberek mind öreg Sátánok, akik teljesen változatlanok maradtak. Önvizsgálatot kellene tartanod arról, hogy te is ilyen ember vagy-e.” Ez akkor teljesen lesújtott – mintha villám csapott volna belém. Miután kijelentkeztem, csak ültem ott, és egyre az forgott a fejemben, amiket mondott nekem: „nem fogadják el az igazságot”, „nem vetik magukat alá az igazságnak”, „nem férnek meg másokkal”, „nem változtak a beállítottságai”, és „mind öreg Sátánok, akik teljesen változatlanok maradtak”. Minél többet gondoltam erre, annál rosszabb lett, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Fájdalmamban így imádkoztam sírva: „Ó, Istenem! Sose gondoltam volna, hogy arrogáns, önhitt ember vagyok, aki nem fogadja el az igazságot! Kérlek, segíts megismerni önmagam!”

Egy nap aztán lelki áhítat közben ezt olvastam Isten szavaiból: „Az arrogancia az ember romlott beállítottságának gyökere. Minél arrogánsabbak az emberek, annál irracionálisabbak, és minél irracionálisabbak, annál hajlamosabbak ellenállni Istennek. Mennyire súlyos ez a probléma? Az arrogáns beállítottságú emberek nemcsak mindenkit maguknál alacsonyabb rendűnek tekintenek, hanem ami a legrosszabb, leereszkedőek még Isten felé is, és nincs Istent félő szívük. Még ha úgy tűnik is, hogy az emberek hisznek Istenben és követik Őt, egyáltalán nem Istenként kezelik Őt. Mindig úgy érzik, hogy övék az igazság, és nagyon nagyra tartják magukat. Ez az arrogáns beállítottság lényege és gyökere, és ez a Sátántól származik. Ezért az arrogancia problémáját meg kell oldani. Azt érezni, hogy valaki jobb másoknál – ez triviális dolog. A kritikus probléma az, hogy az ember arrogáns beállítottsága megakadályozza őt abban, hogy alávesse magát Istennek, az Ő uralmának és intézkedéseinek; az ilyen személy mindig hajlik arra, hogy versengjen Istennel a hatalomért és mások irányításáért. Ennek a fajta embernek a legkevésbé sincs Istent félő szíve, nem is beszélve az Isten iránti szeretetről vagy a Neki való alávetettségről. Az arrogáns és önhitt emberek, különösen azok, akik annyira arrogánsak, hogy elvesztették az eszüket, nem tudják alávetni magukat Istennek az Őbelé vetett hitükben, sőt, még magukat dicsérik és maguk mellett tesznek bizonyságot. Az ilyen emberek állnak leginkább ellen Istennek, és egyáltalán nincs bennük Istent félő szív. Ha az emberek el akarnak jutni oda, hogy tisztelik Istent, akkor először meg kell oldaniuk az arrogáns beállítottságukat. Minél alaposabban oldod meg arrogáns beállítottságodat, annál inkább lesz Istent félő szíved, és csak akkor tudod majd magad alávetni Neki, megszerezni az igazságot és megismerni Őt. Csak azok valóban emberek, akik elnyerik az igazságot” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai megvilágosítottak. Valóban így van. Az arrogancia a romlottság gyökere. Olyan arrogáns voltam, hogy nemcsak másokat néztem le, hanem még Istent is! Amikor felmerültek a problémák, nem járultam Isten elé, hogy az Ő akaratát vagy az igazságalapelveket keressem, hanem a magam útját járva azt akartam, hogy mindenki rám hallgasson. Felidéztem a gyülekezetvezetők nekem adott visszajelzéseit Isabella problémáival kapcsolatban. Gondolkodás nélkül mindent cáfoltam, amit mondtak. Azt mondták, Isabellának nem voltak elvei, anélkül osztotta ki a feladatokat, hogy megbeszélte volna a gyülekezetvezetőkkel, és ezzel akkora zavart okozott, hogy az emberek már azt sem tudták, mi a feladatuk. Én teljesen tagadtam ezt a problémát, egyáltalán nem hallgattam rájuk. Csak Isabellát védtem, azt bizonygatva, hogy csak azért tett így, mert sürgősen szükség volt emberekre az evangélium hirdetéséhez. A gyülekezetvezetők azt mondták, hogy nincsenek meg a képességei ehhez a munkához, és hogy nem alkalmas az evangéliumot hirdető munkánk irányítására. Nem jártam utána a konkrét szituációnak, és nem gondoltam bele, hogy elvi alapon nem kellene-e áthelyezni őt. Ehelyett ellenálltam, és bosszankodtam. Megkérdeztem a gyülekezetvezetőket, hogy miért ne irányíthatna ő, és hogy tudnának-e jobb felügyelőt találni nála. Elutasítottam és elnyomtam őket. A probléma felhozásával a gyülekezetvezetők felelősséggel jártak el, és a gyülekezet munkáját támogatták, én viszont végig úgy éreztem, hogy jobban értem náluk az igazságot, hogy jobban látom a helyzetet, és hogy ők csak felületesen értik az igazságot, nem jól látják a dolgokat, ezért nem kell rájuk hallgatnom. Annyira arrogáns és önhitt voltam! Makacsul mentem a magam feje után, nem fogadtam el az igazságot, egyetlen igaz állítást sem fogadtam el. Mindent cáfoltam, amit csak mondtak, addig vitatkozva velük, amíg inkább elhallgattak. Olyan arrogáns voltam, hogy semmilyen érvelés nem hatott rám, és semmi tisztelet nem volt bennem Isten felé. Nem az alapelvek szerint alkalmaztam az embereket, és már így is ártottam a gyülekezet munkájának. Ráadásul nemcsak a hibáimat nem ismertem el, hanem még a gyülekezetvezetőket hibáztattam, amikor ezt szóvá tették. Leszidtam őket, hogy kukacoskodnak, és igazságtalanul bánnak Isabellával. Hát nem csak egy öreg Sátán voltam, minden beállítottságbeli változás nélkül? Hogy tudtam volna így harmonikusan együttműködni másokkal?! Erős bűntudatom lett, ahogy így belegondoltam, és imádkoztam Istenhez, készen arra, hogy megbánjam bűneimet, és megoldjam Isabella helyzetét. Tüzetesebb vizsgálódás után megtudtam, hogy Isabella megtévesztő jelentéseket tett a munkájáról, és mindent összezavart, és hogy rengeteg új tag nem járt el az összejövetelekre, mert nem rendelt hozzájuk öntözőket. Isabella alkalmatlan volt, viszont arrogáns és diktatórikus is, és nem beszélte meg a munkáját senkivel. Egyedül nem tudta megoldani a problémákat, mások tanácsát pedig nem fogadta el, ezért sok probléma maradt sokáig megoldatlanul, hátráltatva az evangélium hirdetését. Ezekkel a tényekkel szembesülve végül elismertem, hogy rossz embert választottam. Amikor a gyülekezetvezetők azt javasolták, hogy váltsuk le, nem értettem velük egyet, sőt, még el is nyomtam őket. Ahogy belegondoltam, egyre rosszabbul éreztem magam, és gyűlöltem magam, amiért ilyen arrogáns és önhitt voltam. Imádságban Isten elé járultam, arra kérve Őt, hogy segítsen megérteni a problémám lényegét.

Később elolvastam egy passzust Isten szavaiból, ami az arroganciám problémáját tárgyalja. Mindenható Isten mondja: „Az arrogancia és az önelégültség az ember legnyilvánvalóbb sátáni beállítottsága, és ha az emberek nem fogadják el az igazságot, akkor nem tudják letisztogatni magukról. Minden embernek arrogáns és önelégült beállítottsága van, és mindig önhittek. Nem számít, mit gondolnak vagy mit mondanak, avagy miként látják a dolgokat, mindig úgy hiszik, hogy a saját nézőpontjuk és a saját hozzáállásuk a helyes, és amit mások mondanak, az nem olyan jó vagy helyes, mint amit ők mondanak. Mindig a saját véleményükhöz ragaszkodnak, és nem számít, ki beszél, nem hallgatnak rá. Még ha helyes is az, amit más mond, vagy megfelel az igazságnak, nem fogadják el; csupán úgy tűnik, mintha hallgatnák, de valójában nem fogják átvenni az elképzelést, és amikor eljön a cselekvés ideje, még mindig a saját módjukon teszik a dolgokat, mindig azt gondolva, hogy helyes és értelmes az, amit mondanak. Lehet, hogy amit mondasz, az tényleg helyes és értelmes, vagy hogy amit tettél, az helyes és hibátlan, de milyen beállítottságot fedtél fel? Vajon nem arrogancia és önelégültség ez? Ha nem veted le ezt az arrogáns és önelégült beállítottságot, akkor az vajon nem lesz hatással a kötelességed teljesítésére? Vajon nem lesz hatással az igazság gyakorlására? Ha nem oldod meg az arrogáns és önelégült beállítottságodat, akkor az vajon nem okoz majd neked komoly visszaeséseket a jövőben? Biztosan fogsz tapasztalni visszaeséseket, ez elkerülhetetlen. Áruld el nekem, vajon Isten látja az ember ilyen viselkedését? Naná, hogy látja! Isten nem csupán tüzetesen megvizsgálja az emberek szívének mélységeit, de mindig és mindenhol megfigyeli minden szavukat és tettüket. Vajon mit szól Isten, amikor meglátja ezt a viselkedésedet? Isten azt fogja mondani: »Hajthatatlan vagy! Érthető, hogy talán ragaszkodsz a saját elképzeléseidhez, amikor nem tudod, hogy tévedsz, azonban amikor egyértelműen tudod, hogy tévedsz, és még mindig ragaszkodsz az elképzeléseidhez, és inkább meghalnál, mintsem bűnbánatot tarts, akkor konok bolond vagy, aki bajban van. Ha függetlenül attól, ki tesz javaslatot, te mindig negatív, ellenálló hozzáállást tanúsítasz vele szemben, és egy kicsit sem fogadod el az igazságot, és ha teljesen ellenálló, bezárt és elutasító a szíved, akkor rendkívül nevetséges, abszurd ember vagy! Túlságosan nehéz foglalkozni veled.« Milyen tekintetben nehéz foglalkozni veled? Azért nehéz foglalkozni veled, mert ami lerí rólad, az nem téves megközelítésmód, nem téves viselkedés, hanem a beállítottságod kiáradása. Milyen beállítottság kiáradása? Azon beállítottságé, hogy eleged van az igazságból és gyűlölöd az igazságot. Ha olyanként határoztak meg, aki gyűlöli az igazságot, akkor bajban vagy Isten szemében, és Ő gyűlöl, elutasít és figyelmen kívül hagy majd téged. Ami az embereket illeti, ők legfeljebb az mondják: »Ennek az embernek rossz a beállítottsága, rendkívül csökönyös, hajthatatlan és arrogáns! Nehéz vele kijönni és nem szereti az igazságot. Soha nem fogadta el az igazságot, és nem ülteti át az igazságot a gyakorlatba.« Legfeljebb mindenki ezt az értékelést adja neked, de vajon ez az értékelés eldönti a sorsod? Az emberektől kapott értékelés nem tudja eldönteni a sorsod, azonban van valami, amiről nem szabad megfeledkezned: Isten tüzetesen megvizsgálja az emberek szívét, ugyanakkor Isten minden szavukat és tettüket is megfigyeli. Ha Isten így határoz meg téged, és azt mondja, hogy gyűlölöd az igazságot, ha nem csupán azt mondja, hogy némileg romlott a beállítottságod, és hogy kissé engedetlen vagy, akkor ez vajon nem igen komoly probléma? (Bizony, komoly.) Ez bajt jelent, és ez a baj nem abban rejlik, ahogyan az emberek tekintenek rád, vagy ahogyan értékelnek, hanem abban rejlik, ahogyan Isten a romlott beállítottságodra tekint, miszerint gyűlölöd az igazságot. Hogyan tekint hát erre Isten? Csupán eldöntötte, hogy gyűlölöd és nem szereted az igazságot, ez minden? Vajon ilyen egyszerű ez? Honnan jön az igazság? Kit jelképez az igazság? (Istent jelképezi.) Gondolj csak bele: Ha valaki gyűlöli az igazságot, akkor ami Istent illeti, Ő hogyan fog tekinteni rá? (Az ellenségeként.) Vajon nem komoly probléma ez? Ha valaki gyűlöli az igazságot, akkor Istent gyűlöli!” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az embernek csak úgy lehet normális kapcsolata Istennel, ha gyakorta Előtte él). Isten szavainak kinyilatkoztatása nagy hatást gyakorolt rám. Megláttam az arroganciám és önelégültségem visszataszító romlottságát. Pár nővérem tanácsot adott azzal kapcsolatban, akit választottam, de én egyáltalán nem fogadtam el – úgy éreztem, nekem van igazam. Esélyt sem adtam nekik, hogy megszólaljanak, egyre csak szidtam és akadályoztam őket. Arrogáns megjegyzéseim voltak, és nem hagytam őket érvényesülni. Ez nemcsak a hozzáállásomban és viselkedésemben lévő hiba volt, hanem sátáni természet, ami undorodik az igazságtól, és gyűlöli azt. Amikor arra gondoltam, hogyan beszéltem és viselkedtem, amikor letorkoltam a vezetőket, olyan rosszul lettem, mintha férgeket etettek volna velem. Hihetetlen szégyent, megaláztatást éreztem. Ha elegünk van az igazságból és gyűlöljük azt, az Isten szemében olyan, mintha Istent gyűlölnénk, és az ellenségei lennénk. Isten ellenségei pedig mind ördögök. A felsőbb vezető jól látta, amikor változatlan öreg Sátánnak nevezett. Ez a természetlényegem. A problémákkal szemben ellenálltam, dacos voltam, és nem akartam elfogadni az igazságot, hanem romlott, sátáni természetem szerint végeztem a kötelességem. Hogyan tudnék nem ellenállni Istennek, nem megsérteni az Ő természetét? És hogyan kerülhetném el a kritikát? Ezen a ponton rájöttem, hogy Isten igazsága volt, hogy így metszett meg és így foglalkozott velem. Bár sértette a büszkeségem, és nehéz volt, hogy így lelepleztek és kritizáltak, segített felismernem az arrogáns természetemet, és növelte bennem a tiszteletet Isten felé.

Később elolvastam egy részt Isten szavaiból, ami segített jobban megérteni és világosabban látni az állapotomat. Mindenható Isten mondja: „Mindegy, hogy mit tesznek, az antikrisztusoknak mindig megvannak a saját céljaik és szándékaik, mindig saját tervük szerint cselekednek, és hozzáállásuk Isten házának intézkedéseihez és munkájához a következő: »Lehet ezer terved, de nekem egy szabályom van«; mindezt az antikrisztusok természete határozza meg. Vajon képesek arra az antikrisztusok, hogy megváltoztassák a gondolkodásmódjukat, és az igazságalapelvek szerint cselekedjenek? Ez teljességgel lehetetlen volna, hacsak a Fennvaló közvetlenül meg nem követeli tőlük, hogy így tegyenek, mely esetben képesek lesznek vonakodva, kényszerűségből tenni egy kicsit. Ha egyáltalán semmit nem tennének, akkor lelepleződnének és leváltanák őket. Csakis ilyen körülmények között képesek egy kis gyakorlati munkát elvégezni. Ez az antikrisztusok hozzáállása a kötelességeik teljesítéséhez; ez a hozzáállásuk az igazság gyakorlásához is: amikor az igazság gyakorlása kedvező számukra, amikor mindenki el fogja ismerni és csodálni fogja őket érte, akkor biztos, hogy engedelmeskednek, és tesznek némi jelképes erőfeszítést, ami épphogy csak elfogadhatónak tűnik mások számára. Ha az igazság gyakorlása semmilyen előnnyel nem jár számukra, ha senki sem látja, és a felső vezetők nem látják, akkor olyankor szóba sem jöhet számukra az igazság gyakorlása. A körülményektől és a helyzettől függ, hogy gyakorolják-e az igazságot, és azt fontolgatják, hogyan tudják úgy megtenni, hogy mások számára is látható legyen, és mekkora előnyökkel jár majd; zseniálisan értenek ezekhez a dolgokhoz, és képesek különböző helyzetekhez alkalmazkodni. Mindenkor saját hírnevüket, nyereségüket és státuszukat tekintik, és egyáltalán nem fordítanak figyelmet Isten akaratára, ezáltal pedig alulmaradnak az igazság gyakorlásában és az alapelvek fenntartásában. Az antikrisztusok csak saját hírnevükre, nyereségükre, státuszukra és személyes érdekeikre figyelnek, és elfogadhatatlan számukra, hogy semmilyen előnyük ne származzon, vagy ne hívják fel magukra a figyelmet, az igazság gyakorlása pedig problémás számukra. Ha nem ismerik el az erőfeszítéseiket, és nem látják a munkájukat, még ha mások előtt dolgoznak is, akkor egyáltalán nem fognak semennyi igazságot gyakorolni. Ha a munkát közvetlenül Isten háza szervezte, és nincs más választásuk, mint megtenni azt, még akkor is azt mérlegelik, hogy vajon hasznos lesz-e az a státuszuk és jó hírnevük számára. Ha a státuszuk szempontjából jó, és javíthatja a jó hírüket, akkor mindenüket beleadják ebbe a munkába és jó munkát végeznek; úgy érzik, két legyet ütnek egy csapásra. Ha hírnevük, nyereségük, státuszuk szempontjából nem jár semmilyen előnnyel, de ha rosszul végeznék el, az lejárathatná őket, akkor kitalálnak egy módot vagy kifogást arra, hogy kibújjanak alóla. Bármilyen kötelességet teljesítenek is az antikrisztusok, mindig ugyanahhoz az elvhez ragaszkodnak: valamennyi nyereségre szert kell tenniük hírnevük, státuszuk vagy érdekeik vonatkozásában, és nem szabad semminemű veszteségnek kitenniük magukat. Az antikrisztusok legjobban az olyan munkát szeretik, amikor nem kell szenvedniük vagy megfizetniük semmilyen árat, és ami előnyös a jó hírük vagy a státuszuk számára. Összegezve, bármit is tesznek, az antikrisztusok először a saját érdekeiket tekintik, és csak akkor cselekednek, amikor az egészet átgondolták; nem vetik magukat alá az igazságnak igazán, őszintén és teljesen, kompromisszum nélkül, hanem szelektíven és feltételekhez kötötten teszik azt. Mi ez a feltétel? Az, hogy a státuszukat és hírnevüket meg kell védeni, és nem szenvedhetnek semmilyen veszteséget. Csak miután ez a feltétel teljesült, akkor fognak dönteni és választani, hogy mit tegyenek. Vagyis az antikrisztusok komolyan mérlegelik, hogyan bánjanak az igazságalapelvekkel, Isten megbízatásaival és Isten házának munkájával, illetve hogyan foglalkozzanak azokkal a dolgokkal, amelyekkel szembesülnek. Nem gondolkoznak azon, hogyan tegyenek eleget Isten akaratának, hogyan akadályozzák meg, hogy Isten házának érdekei kárt szenvedjenek, hogyan tegyenek eleget Istennek, illetve hogyan váljanak a testvéreik hasznára; nem ezek a dolgok azok, amelyeken gondolkodnak. Min gondolkodnak az antikrisztusok? Azon, hogy kihat-e majd saját státuszukra és jó hírükre a dolog, valamint azon, hogy a tekintélyük csorbul-e. Ha valaminek az igazságalapelvek szerinti elvégzése hasznos a gyülekezet munkája és a testvérek számára, ám saját hírnevük megsínylené, és ezáltal sok ember felismerné valódi érettségüket és megtudnák, milyen fajta természetlényeggel rendelkeznek, akkor biztosan nem fognak az igazságalapelvekkel összhangban cselekedni. Ha némi gyakorlati munka elvégzése által több ember becsüli őket nagyra, néz fel rájuk és csodálja őket, lehetővé téve számukra, hogy még nagyobb tekintélyre tegyenek szert, vagy azt, hogy szavaik tekintélyt hordozzanak, és az emberek alávessék magukat nekik, akkor úgy döntenek, hogy megteszik; ellenkező esetben azonban soha nem választják azt, hogy figyelmen kívül hagyják saját érdekeiket Isten házának munkájára, illetve a testvérekre való tekintettel. Ez az antikrisztusok természetlényege” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavai rámutattak, hogy az, hogy ellenálló és ingerlékeny voltam az Isabellával kapcsolatos problémákkal szemben, és hogy nem akartam leváltani őt, nemcsak az arrogáns természetem miatt volt. Önző, aljas indítékok húzódtak meg mögötte. Azért utasítottam el a vezetők javaslatait, hogy meg tudjam védeni a jó hírnevemet és a státuszomat. Annak a két vezetőnek igaza volt Isabellával kapcsolatban. Egyértelműen nem volt felügyelőnek való, és már így is akadályozta az evangélium hirdetését. Egyből el kellett volna küldenem, de mindenféle kifogást találtam, hogy miért ne tegyek így, hogy meg tudjam őrizni a jó hírnevem és a státuszom. Emiatt a két gyülekezetvezető nem tudta, hogyan rendezze el a dolgokat, és így ez még tovább befolyásolta az evangélium hirdetését. Az arroganciám, és hogy nem támogattam a gyülekezet munkáját, hanem csak a saját hírnevemre és státuszomra gondoltam, befolyásolta az evangélium hirdetését és a testvérek életbe való belépését. Zavartam a gyülekezet munkáját. Látszólag a gyülekezet munkáját támogattam, de valójában csak a jó hírnevemet és a státuszomat akartam menteni. Amíg ezzel meg tudtam védeni a pozíciómat, még ha valakivel problémák is voltak, akit én választottam, és ez akadályozta a gyülekezet munkáját, elfordítottam a tekintetem. Kész voltam semmibe venni a gyülekezet érdekeit, ha ezzel megóvhattam a saját státuszomat. Hát, nem egy antikrisztus viselkedik így? Isten szavainak ítélete és kinyilatkoztatása által felismertem Isten-ellenes természetlényegemet, és világosan láttam hitvány, gonosz indítékaimat. Ezen a ponton kicsit féltem, és kész voltam megbánni bűneimet Istennek, felhagyni gonosz tetteimmel és azzal, hogy arrogánsan ellenállok Neki.

Egyszer lelki áhítat közben elolvastam egy passzust Isten szavaiból, ami utat mutatott a gyakorláshoz. „Amikor mások eltérő véleménynek adnak hangot – hogyan gyakorolhatsz, hogy ne légy önkényes és meggondolatlan? Először is, alázatos hozzáállásod kell legyen, félre kell tenned az általad helyesnek vélteket, és engedned kell, hogy mindenki közösséget vállaljon. Még ha a saját megoldásodat hiszed is helyesnek, nem szabad ragaszkodnod hozzá. Ez egyfajta előrelépés; az igazságot kereső, önmagadat megtagadó és Isten akaratának eleget tevő magatartást mutat. Ha egyszer megvan ez a hozzáállásod, ugyanakkor nem ragaszkodsz a saját véleményeidhez, imádkoznod kell, keresned az igazságot Istentől, majd alapot keresned Isten szavaiban – Isten szavai alapján eldönteni, hogy hogyan cselekedj. Ez a legmegfelelőbb és legpontosabb gyakorlat. A Szentlélek akkor nyújt megvilágosítást, amikor keresed az igazságot és előhozol egy problémát, hogy mindenki együtt kommunikáljon róla és kutassa. Isten alapelvek szerint világosítja meg az embereket, számba veszi a hozzáállásukat. Ha te makacsul ragaszkodsz az álláspontodhoz attól függetlenül, hogy a nézeted helyes-e vagy helytelen, Isten elrejti az arcát előled és nem vesz tudomást rólad; falnak fog ütköztetni, leleplez és feltárja a rút állapotodat. Ha azonban helyes a hozzáállásod, sem a saját utadhoz nem ragaszkodsz, sem önelégült, sem önkényes és meggondolatlan nem vagy, hanem az igazság keresésének és elfogadásának hozzáállását tanúsítod, ha mindenkivel közösséget vállalsz, akkor a Szentlélek elkezd munkálkodni közöttetek, és talán megértésre vezet téged valaki szavain keresztül. Esetenként, amikor a Szentlélek megvilágosít, csupán néhány szóval vagy mondattal vezet rá egy dolog lényegének megértésére, vagy azzal, hogy ad egy ötletet. Abban a pillanatban ráébredsz, hogy amihez ragaszkodtál, az téves, és ugyanabban a pillanatban megérted a cselekvés legmegfelelőbb módját is. Azzal, hogy elértél egy ilyen szintet, vajon nem sikerült elkerülnöd, hogy gonoszságot tegyél, és egyúttal nem kerülted el, hogy viseld egy hiba következményeit? Vajon nem Isten megtartása ez? (De az.) Hogyan lehet ilyesmit elérni? Ez csak akkor sikerül, ha Istent félő a szíved, és engedelmes szívvel keresed az igazságot. Miután megkaptad a Szentlélek megvilágosítását, és meghatároztad a gyakorlás alapelveit, a gyakorlásod összhangban lesz az igazsággal és képes leszel eleget tenni Isten akaratának” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai utat mutattak a gyakorláshoz. Annak, hogy ne kövessek el gonosz tetteket és ne zavarjam a gyülekezet munkáját, az a kulcsa, hogy igazságkereső hozzáállásom legyen a problémákhoz, szívből tiszteljem Istent, együtt tudjak működni másokkal, és először álljak félre, imádkozzak, és keressem az igazságot, ha többféle véleménnyel találkozom. Ez az egyetlen módja, hogy elnyerjük a Szentlélek munkáját, helyesen tegyük a dolgokat, és a lehető legkevesebb hibát vétsük. Amikor ezt megértettem, megvilágosodtam, és már tudtam, mit kell tennem. Isabellát ezután elbocsájtottam, és új felügyelőt választottam. Kis idő múlva az evangélium hirdetése észrevehetően jobban ment. Ezt látva viszont még jobban bánkódtam, még erősebb bűntudatom lett. Gyűlöltem a korábbi arroganciámat, és azt, ahogy önkényesen megtartottam Isabellát a posztján, vétkezve és megzavarva a gyülekezet munkáját. Imádkoztam azért, hogy mindenben az igazságot keressem, és többet ne a magam feje után menjek, hagyva, hogy az arrogancia irányítsa az életem.

Nem sokkal később újabb helyzet állt elő. Tettem néhány javaslatot az evangélium hirdetésével foglalkozó diakónusoknak, és ahogy kiejtettem őket a számon, mindenki lehurrogott. Ezt kicsit megalázónak éreztem, és azon tűnődtem, hogy tényleg minden helytelen volt-e, amit mondtam. Mindenben nektek van igazatok? Mit fognak rólam mint vezetőről gondolni a többiek, ha minden véleményemet elutasítják? Biztosan azt fogják gondolni, hogy nem értem az igazságot, és nincs bennem gyakorlatiasság. Ezután is hallgatni fognak vajon rám? Nem veszítem el a szemükben a vezetői presztízsemet? Erre a gondolatra megint csak a jó hírnevem érdekében akartam szólni, mások nézeteit tagadva. Aztán hatalmas bűntudatom lett, amikor rájöttem, hogy nem helyes az állapotom. Magamban így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, tudom, hogy igazuk van, de megsértették a büszkeségem, és megint a jó hírnevemet és státuszomat akarom megvédeni. Kérlek, vigyázz rám, és segíts elfogadnom a helyes tanácsaikat, követnem az igazságalapelveket, és nem romlottságban élni!” Az imám után Isten e szavait olvastam: „Az embernek minden tettét meg kell beszélnie a többiekkel. Először hallgasd meg mindenki más mondandóját. Ha a többség nézete helyes és összhangban van az igazsággal, akkor fogadd el és vesd alá magad. Bármit is teszel, ne onts magadból hangzatos nézeteket. Ez soha, semmilyen embercsoportban nem jó dolog. [...] Gyakran légy közösségben másokkal, tegyél javaslatokat és fejtsd ki a saját nézeteidet – ez a kötelességed, és ezt szabadon megteheted. Végül azonban, amikor döntést kell hozni, ha csupán te hozod meg a végső döntést, mindenki másnak pedig azt kell tennie, amit mondasz, és elfogadni az akaratodat, akkor ezzel megsérted az alapelveket. [...] Ha semmi nem világos számodra, és nincs véleményed, akkor tanulj meg hallgatni és engedelmeskedni, valamint keresni az igazságot. Ez a teljesítendő kötelességed; ez az illedelmes viselkedés. Ha nincs saját véleményed és mindig attól félsz, hogy ostobának látszol, hogy nem tudsz kitűnni, és megszégyenülsz – ha attól félsz, hogy mások lenéznek és nem lesz helyed a szívükben, és ezért mindig megpróbálod a rivaldafénybe erőltetni magad és hangzatos elképzeléseket ontani magadból, abszurd állításokkal hozakodva elő, amelyek nem felelnek meg a valóságnak, ám te elfogadtatnád őket másokkal – akkor vajon a kötelességed teljesíted? (Nem.) Mit csinálsz? Rombolóan viselkedsz” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai megvilágosítottak. A munkában való részvétel, a véleményem és javaslataim kifejezése mind a kötelességem és feladataim része volt, de az, hogy mindenkinek dirigáltam, csak arrogancia. A munkamegbeszéléseken mindenkinek joga van kifejezni a véleményét, és a döntésünknek az igazságalapelvekkel kell összhangban lennie, ami a gyülekezet munkáját is támogatja. Ez az igazságot elfogadó magatartás. Ezután az igazság gyakorlására kezdtem koncentrálni, és amikor különböző véleményekkel találkoztam a megbeszéléseken, mélyebben belekérdeztem mások ötleteibe, hogy egyetértésre jutva találhassunk egy megvalósítható megoldást. Emlékszem, egyszer valamit magam végeztem el, és kicsit nyugtalan voltam. Imádság és elmélkedés segítségével végül rájöttem, hogy nem beszéltem a társaimmal, hogy egyetértésre jussunk, és ez nem a helyes hozzáállás volt. Közösségvállalással mindenkinek bevallottam, hogy arrogáns voltam, nem beszéltem meg velük a döntésemet, hogy ilyen módon elvakult voltam, és hogy szeretnék megváltozni, és máshogy csinálni ezentúl. Arra is megkértem mindenkit, hogy figyeljenek oda rám. Úgy éreztem, hogy az, hogy félreálltam, és így az igazságot gyakoroltam, megnyugtatott.

A következő megbeszéléseken ezt gyakoroltam, és a dolgok így végül jobban mentek, bármilyen komolyabb probléma nélkül. Annyira hálás voltam Istennek! Megtapasztaltam, hogy ha nem vagy arrogáns, és jól tudsz együttműködni másokkal, elnyerheted a Szentlélek munkáját, és nagyobb eséllyel sikerül elintézni a dolgokat. Most már jobban értem az arrogáns, önelégült, romlott beállítottságomat. Képes vagyok gyakorolni az igazságot, és változtam kicsit. Ez Isten szeretete és üdvössége. Csak Isten ítélete, fenyítése, metszése és törődése tudja megváltoztatni és megtisztítani az embereket.