Barbara nővérrel két éve ismertük egymást, és egy elég jó kapcsolatot építettünk ki, és valahányszor beszélgetni kezdtünk, úgy éreztem, örökké folytathatnánk. Gyakran beszélgetünk egymás tapasztalatairól és arról, hogy mit nyertünk belőlük. Valahányszor történt vele valami, felkeresett, és valahányszor problémám volt, közösséget akartam vállalni vele. Mindig türelmesen vállalt velem közösséget, és én értékeltem ezt a szoros kapcsolatot. Úgy éreztem, nagyszerű, hogy van mellettem egy nővér, aki segíthet és támogathat engem.

Tavaly véletlenül meghallottam, hogy Barbara néhány nővérrel arról cseveg, hogy milyen nagyszerű eredményeket ért el az utóbbi időben az evangéliumi munkájában, hogy azok közül, akiknek prédikált, hányan voltak tele vallásos elképzelésekkel, majd az imádkozás és az Istenbe vetett bizalom által, miután türelmesen közösséget vállalt velük, és felolvasta nekik Isten szavát, hamar elfogadták Isten utolsó napokbeli munkáját. Láttam a nővéreket, amint ezt hallva csodálattal néznek rá, mindenféle kérdésekkel bombázzák őt, a gyakorlat jó útjait keresve. Kicsit aggódtam, és azt gondoltam: „Jó, hogy ilyen jól halad az evangéliumi munkájával, de csak a nagyszerű eredményeiről beszélt, arról nem, hogy milyen konkrét utat járt be, és arról sem tanúskodott, hogy Isten hogyan vezette őt ebben az időben. Vajon nem kérkedik azáltal, hogy így beszél?” Néhány nappal később Faye nővér azt mondta nekem: „Barbara annyira tehetséges, és máris nagyszerű eredményeket ért el az evangéliumi munkájában. Elmondta, hogy egy vezető még arra is felkérte Barbarát, hogy ossza meg a tapasztalatait egy összejövetelen.” Elszorult a szívem, amikor ezt hallottam. Miért mondja ezeket Barbara? Faye most annyira csodálja őt, de ez nem előnyös számára. Rájöttem, hogy Barbara mindig dicsekedett a kötelessége teljesítése során elért jó eredményeivel, és kissé kellemetlenül éreztem magam. Isten közölte, hogy a kérkedés és önmagunk felmagasztalása a sátáni beállítottság kinyilatkoztatása, ezért veszélyes lenne így folytatni. Nem hagyhattam, hogy ez így folytatódjon. Meg kellett találnom az alkalmat, hogy felhívjam rá Barbara figyelmét. De valahányszor arra gondoltam, hogy felhozom neki ezt a problémát, haboztam. Visszaemlékeztem néhány tapasztalatra pár évvel korábbról. A társam, Janie gyakran sulykolta a doktrínákat, magas pozícióból korholt másokat, de soha nem boncolgatta vagy nem ismerte meg önmagát. Megemlítettem neki ezt a problémát, és nemhogy nem akarta elfogadni, de még vissza is vágott azáltal, hogy felhozta múltbeli kudarcaimat és vétkeimet. Utána nem volt hajlandó még csak tudomást sem venni rólam. Ez nagyon kínossá és fájdalmassá tette számomra a dolgokat. Egy másik alkalommal egy összejövetel során Roxanna nővér eltért a témától a közösségében, és én felhívtam erre a figyelmét. Később megnyílt előttem és elmondta, hogy nagyon kínosan érezte magát és ellenálló volt, amikor felhívtam a figyelmét a problémájára, és úgy érezte, szándékosan próbálom megnehezíteni a dolgát, olyannyira, hogy már nem is akart közösséget vállalni a későbbi összejöveteleken. Noha tovább folytatta a keresést, elmélkedett és felismerte a problémáit, ezt hallani tőle nagyon nehéz volt számomra. Ezek után nagyon óvakodtam attól, hogy mások problémáira rámutassak. Arra gondoltam, milyen jó volt mindig is a kapcsolatom Barbarával, és azon tűnődtem, hogy ha felhívom a figyelmét a problémájára, vajon nem kerülne-e kellemetlen helyzetbe? Mit tennék, ha nem hallgatna meg és előítéletei lennének velem szemben, ha úgy érezné, hogy leleplezem a hiányosságait és próbálom megnehezíteni a dolgát, és aztán nem venne tudomást rólam? Naponta sokszor találkozunk, így a dolgok nagyon kényelmetlenné válnának. Ráadásul nem mindig kérkedett így. Talán Isten szavának olvasása által, képes lesz elgondolkodni és magától ráébredni erre. Akkor sebaj, csendben maradok.

Egy nap Barbara elmondta, hogy néhány testvér pár javaslatot tett neki. Azt mondták, hogy szeret kérkedni és másokat csodálatra késztetni a közösségében. Ez meglehetősen kellemetlenül érintette őt. Ezt hallva teljesen összezavarodtam. Az igazság az volt, hogy én is láttam őt kérkedni az utóbbi időben, de mivel féltettem a kapcsolatunkat, egyszerűen szemet hunytam, és nem mondtam neki semmit. Nem ez volt-e a tökéletes lehetőség? Nem kellett volna-e nekem is szót emelnem az általam észlelt problémákról? De aztán arra gondoltam, hogy már így is elég nehéz helyzetben van. Azon tűnődtem, vajon el tudná-e viselni és elutasítóvá válna-e, ha én is felszólalnék. Én is rájöttem, hogy fel kell hívnom a figyelmét az általam észlelt problémákra, de aggódtam, hogy azt gondolná, hogy túl kemény vagyok, és eltávolodna tőlem, ezért alaposan átgondoltam, hogy milyen hangnemet használjak, és hogyan fejezzem ki magam tapintatosabban, és ne szégyenítsem meg őt. Ezért csak példákat hoztam fel arra, hogyan magasztaltam fel önmagamat és kérkedtem a múltban, aztán hogyan gondolkodtam el rajta és értettem meg ezt, és csak úgy mellékesen a végén érintettem röviden az ő problémáját. Féltem, hogy megszégyenítem, ezért mondtam neki néhány vigasztaló szót: „Mindenkinek vannak romlott beállítottságai, és ezt megmutatni teljesen normális. Én is ezt teszem. Mindig nagyon arrogáns és önhitt voltam, és gyakran kérkedtem. Ne hagyd, hogy ez korlátozzon, a megfelelő hozzáállással kell rendelkezned önmagaddal szemben.” Nem válaszolt semmit erre. De aztán történt valami, ami ismét elbizonytalanított.

Az egyik összejövetelen Barbara elmondta, hogyan fogta fel Isten szavát, majd beszélt egy nemrégiben átélt tapasztalatról, amelyet az evangélium terjesztése során szerzett. Arról beszélt, hogy hogyan prédikált egy pásztornak, aki évtizedek óta hitt az Úrban. A férfi tele volt vallásos elképzelésekkel, és rengeteg pletykát meghallgatott. Még többszöri prédikálás után sem fogadta el az evangéliumot. De aztán Barbara elment, hogy közösséget vállaljon és vitázzon vele, és azáltal, hogy rátalált Isten szavának releváns szakaszaira, egyenként megcáfolta a férfi elképzeléseit, aki végül fokozatosan feladta az elképzeléseit, és elfogadta Isten utolsó napokbeli munkáját. Amikor befejezte a beszédét, mindenki figyelme az ő evangéliumi tapasztalatára irányult, és elterelődött Isten szaváról. Akkoriban egy kicsit tisztában voltam vele: Nem tér ez el a témától? Bár az evangéliumi tapasztalatáról vállalt közösséget, amikor befejezte, mindenki elkezdte csodálni őt és felnézni rá. Ez nem azt jelenti, hogy kérkedik? Szerettem volna ezt megjegyezni neki, és rávenni, hogy hagyjon fel ezzel a témával, de egyszerűen nem sikerült kinyögnöm a szavakat: Ha félbeszakítom őt ennyi ember előtt, nem szégyenül-e meg? Igaz, hogy Barbara bizonyos eredményeket ért el evangéliumi munkájában, szóval ha ezt mondom neki, nem fogja-e mindenki azt gondolni, hogy féltékeny vagyok és szándékosan nehezítem meg a dolgát? Lehet, hogy jók a szándékai, és nem próbál kérkedni? Ezért nem szólaltam fel, de nem tudtam annyira lehiggadni, hogy elgondolkozzam Isten szaván, és a közösségem homályos volt, mivel csak néhány üres szót mondtam, és így az összejövetel véget ért.

Azon az estén álmatlanul hánykolódtam az ágyamban. Folyton azokra a dolgokra gondoltam, amiket Barbara mondott, hogy dicsekedjen az összejövetelen, valamint a csodálatra, amit mindenki arcán láttam. Amit ő közölt, az nem segített a többieknek jobban megérteni Isten szavát, inkább mindannyiuk figyelmét az ő evangéliumi munkájára terelte, így az összejövetel nem ért el semmi jót. Attól tartva, hogy megszégyenítem őt, nem szóltam semmit, és nem sikerült megvédenem a gyülekezeti életet. Vajon nem akartam csupán mások kedvére tenni, mindenféle igazságérzet nélkül? Eszembe jutott Isten szavának egy szakasza: „Alaposan meg kell vizsgálnod önmagad, hogy lásd, megfelelő ember vagy-e. Céljaidat és szándékaidat Engem szem előtt tartva tűzöd ki? Minden szavadat és cselekedetedet az Én jelenlétemben mondod és teszed? Megvizsgálom minden gondolatodat és ötletedet. Nem érzed bűnösnek magad? [...] Gondolod, hogy legközelebb be tudod pótolni azt az evést és ivást, amit a Sátán ezúttal elvett? Így most már világosan látod; olyasmi-e ez, amit be tudsz pótolni? Be tudod-e pótolni az elvesztegetett időt? Szorgalmasan meg kell vizsgálnotok önmagatokat, hogy megtudjátok, miért nem volt evés és ivás az utóbbi néhány összejövetelen, és ki okozta ezt a bajt. Egymás után közösségben kell lennetek, amíg ez világossá nem válik. Ha egy ilyen személy nincs erősen korlátozva, akkor testvéreitek nem fogják megérteni, és akkor ez újra megtörténik. Szellemi szemetek csukva van; túl sokan vagytok vakok! Ráadásul azok, akik látnak, nem törődnek vele. Nem állnak ki, és nem szólalnak fel, és ők is vakok. Azok, akik látnak, de nem szólalnak fel, némák. Sokan vannak itt fogyatékkal élők” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 13. fejezet). Isten szava mélyen elszomorított. Arra gondoltam, hogyan tért el Barbara a témától a közösségében, vesztegette mindenki idejét, és befolyásolta az összejövetel eredményességét, én pedig csak némán végignéztem. Folyton az járt az eszembe: „Világosan láttam, hogy Barbara eltér a témától, akkor miért nem védtem meg a gyülekezeti életet? Miért döntöttem úgy, hogy csendben maradok, és mások kedvére teszek?” Először is nem voltam biztos abban, hogy Barbara cselekedetei önmagát felmagasztaló és kérkedő magatartásnak minősülnek-e. Igaz, hogy volt némi tapasztalata az evangélium terjesztésében, és ezeknek a tapasztalatoknak a közlése hasznos lehet mások számára, akkor tekinthető-e kérkedésnek az ily módon történő közösségvállalása? Másodszor, aggódtam, hogy nem látom tisztán a dolgokat, hogy a felszólalásom korlátozná őt, és hogy a többiek azt fogják hinni, hogy irigységből mondom ezeket.

A másnapi összejövetelen szóba hoztam az aggodalmaimat, és segítséget kértem néhány nővértől. Együtt felolvastunk egy szakaszt Isten szavából: „Felmagasztalják magukat és magukról tanúskodnak, kérkednek, és próbálják elérni, hogy az emberek nagyra tartsák és imádják őket – a korrupt emberiség ezekre a dolgokra képes. Az emberek ösztönösen így reagálnak, amikor a sátáni természetük irányítja őket, és ez az egész romlott emberiségre jellemző. Általában hogyan magasztalják önmagukat és hogyan tanúskodnak önmagukról az emberek? Hogyan érik el azt a célt, hogy az emberek nagyra tartsák és imádják őket? Arról tanúskodnak, hogy milyen sok munkát végeztek, milyen sokat szenvedtek, mennyire feláldozták magukat és milyen árat fizettek. A tőkéjükről beszélve önmaguk felmagasztalására használják ezeket a dolgokat, ami szilárdabb és biztosabb helyet teremt számukra az emberek fejében, hogy többen becsüljék, tartsák nagyra, csodálják, sőt imádják őket, többen nézzenek fel rájuk és kövessék őket. E cél elérése érdekében az emberek sok mindent megtesznek, ami a felszínen Isten mellett tanúskodik, de lényegében önmagukat magasztalják és önmagukról tanúskodnak. Vajon észszerű így cselekedni? Túlmennek a racionalitás hatókörén, és nem szégyellik magukat, vagyis gátlástalanul tanúskodnak amellett, hogy ők mit tettek Istenért és milyen sokat szenvedtek Érte. Még az adottságaikkal, tehetségükkel, tapasztalatukkal, különleges képességeikkel, a világi ügyeket illető okos technikáikkal, az emberekkel való játszadozáshoz használt eszközeikkel és sok egyébbel is dicsekednek. Önmaguk felmagasztalásának és az önmagukról való tanúskodás módszere az, hogy kérkednek és lekicsinyelnek másokat. Emellett álcázzák és beburkolják magukat, elrejtve gyengeségeiket, hibáikat és hiányosságaikat az emberek elől, hogy azok mindig csak a ragyogóságukat lássák. Még azt sem merik megmondani másoknak, amikor negatívan éreznek; hiányzik belőlük a bátorság, hogy megnyíljanak és beszélgessenek velük, amikor pedig valamit rosszul csinálnak, mindent megtesznek, hogy eltitkolják és elleplezzék azt. Ők aztán soha nem tesznek említést a kárról, amelyet a gyülekezet munkájának okoztak, miközben a kötelességüket tették. Amikor azonban valami apró hozzájárulást tettek vagy elértek egy kis sikert, azzal gyorsan eldicsekednek. Alig várják, hogy az egész világ tudtára adják, mennyire ügyesek, milyen nagyszerű a képességük, mennyire kivételesek, és mennyivel jobbak az átlagembereknél. Vajon nem önmaguk felmagasztalásának és az önmagukról való tanúskodás módja ez?” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot). Isten szavának kinyilatkoztatása által megértettem, hogy az önmagukat felmagasztaló Antikrisztusok egyik jele az, hogy mások előtt fitogtatják ajándékaikat, erősségeiket, hozzájárulásaikat, és elért eredményeket, hogy az emberek tehetségesnek és alkalmasnak gondolják őket, és elnyerjék tiszteletüket és csodálatukat. Az evangélium terjesztése és Istenről való bizonyságtétel alapvetően pozitív dolgok. Ha Barbara az erősségeivel, mint evangéliumi dolgozó arról szólt volna, hogy milyen nehézségekkel találkozott, hogyan támaszkodott akkor Istenre és tapasztalta meg az Ő munkáját, mit nyert és tanult ebből, valamint a gyakorlat jó útjairól, amelyeket összefoglalt, az a közösség tanulságos lett volna. De Barbara csak arról beszélt, hogy hány embert térített meg, mennyit szenvedett, mekkora árat fizetett, azonban azok közül, akik őt hallgatták, senki sem kapott jobb megértést Istenről, vagy tisztább képet arról, hogyan kell gyakorolni vagy megközelíteni a különböző kérdéseket. Ehelyett csak többet tudtak meg róla és megtudták, hogy adottságai és képességei vannak az evangélium megosztásában, és sokkal lelkesebb, mint mások. Mindenki dicsérte és irigyelte őt, és mélyen alkalmatlannak érezte magát. Láttam, hogy a kérkedés, a felmagasztalás és az Istenről való bizonyságtétel eredményei nem azonosak. A közösségvállalás révén a korábbi nézeteim megerősödtek, és megállapítottam, hogy a legtöbb, amit Barbara mondott, nem Istenről tanúskodott, és inkább azért mondta, hogy felmagasztalja önmagát és kérkedjen. Antikrisztusi beállítottságot mutatott, amely Isten undorát és gyűlöletét váltja ki. A nővérek emlékeztettek arra is, hogy Barbara talán még nincs tisztában a romlott beállítottsággal, amelyet felfedett, és miután észleltük ezt, szeretetteljesen kell felhívnunk erre a figyelmét. Nem tehetünk mások kedvére csak azért, hogy megvédjük a kapcsolatainkat. A nővérek szavai szégyenérzettel töltöttek el, és úgy döntöttem, mihamarabb közösséget vállalok Barbarával.

Miután a találkozó véget ért, egyszerűen nem tudtam lenyugodni. Már korábban észrevettem Barbara problémáit, de nem mertem rámutatni ezekre, és még ha mondtam is valamit, csak átsiklottam a problémán anélkül, hogy bármit is elértem volna, vagyis Barbara soha nem gondolkodott el igazán a problémáján, vagy nem volt tudatában ennek. Nyugtalanság és bűntudat töltött el ezektől a gondolatoktól, és nem tudtam megállni, hogy el ne töprengjek: „Általában annyira vidám és élénk vagyok Barbarával, és mindent elmondok neki, akkor miért találom olyan nehéznek, hogy rámutassak a problémáira? Miért nem tudom kimondani?” Keresésemben és elmélkedésemben Isten szavát olvastam. „Ti mindannyian jól neveltek vagytok. Mindannyian odafigyeltek arra, hogy kifinomultan és visszafogottan beszéljetek, valamint arra is, hogy milyen módon beszéltek. Tapintatosak vagytok, és megtanultátok, hogy ne sértsétek meg mások méltóságát és büszkeségét. Szavaitokban és tetteitekben mozgásteret hagytok az embereknek. Megtesztek mindent, amit tudtok, hogy megnyugtassátok az embereket. Nem leplezitek le sebeiket vagy hiányosságaikat, és igyekeztek nem megbántani vagy zavarba hozni őket. Ez az az interperszonális alapelv, amely szerint a legtöbb ember cselekszik. És milyen alpelv ez? (Ez a mások kedvében járás; ez csalárd és alattomos.) Sunyi, alattomos, hamis és álnok. Az emberek mosolygós arca mögött sok rosszindulatú, álnok és aljas dolog rejtőzik” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). „Azok, akik a középutat járják, a legalattomosabb emberek mind közül. Nem sértenek meg senkit, simulékonyak és dörzsöltek, minden helyzetben jól játszanak, és senki sem látja a hibáikat. Olyanok, mint az élő sátánok!” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazság gyakorlásával vetheti le a romlott természet béklyóit). „A világi ügyekre vonatkozó filozófiák egyik tétele így szól: »A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit.« Ez azt jelenti, hogy egy baráti kapcsolat fenntartása érdekében az embernek hallgatnia kell a barátja problémáiról, még akkor is, ha világosan látja őket – hogy be kell tartania azokat az elveket, miszerint nem üt arcul másokat, és nem kritizálja a hiányosságaikat. Meg kell téveszteniük egymást, rejtőzködniük kell egymás elől, cselt kell szőniük egymás ellen, és bár kristálytisztán tudják, miféle ember a másik, nem mondják ki nyíltan, hanem ravasz módszereket használnak, hogy megőrizzék barátságos viszonyukat. Miért akarna valaki ilyen kapcsolatokat megőrizni? Ez arról szól, hogy az ember nem akar ellenségeket szerezni ebben a társadalomban, a saját csoportján belül, ez ugyanis azt jelentené, hogy gyakran sodorja magát veszélyes helyzetekbe. Annak tudatában, hogy miután valakinek a hiányosságait szóvá tetted, vagy megbántottad az illetőt, az az ellenséged lesz és ártani fog neked, és nem akarván ilyen helyzetbe hozni magadat, a világi ügyekre vonatkozó filozófiáknak azt a tételét alkalmazod, amely így szól: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld.« Ennek fényében, ha két ember ilyen kapcsolatban van egymással, azok igazi barátoknak tekinthetők? (Nem.) Nem igazi barátok, még kevésbé egymás bizalmasai. Akkor hát pontosan miféle kapcsolat is ez? Nem egy alapvető társas kapcsolat? (De.) Az ilyen társas kapcsolatokban az emberek nem mutathatják ki az érzelmeiket, nem folytathatnak mélyreható eszmecseréket, és nem beszélhetnek bármiről, amiről csak szeretnének. Nem mondhatják ki hangosan, ami a szívükben rejlik, vagy hogy milyen problémákat látnak a másik emberben, vagy azokat a szavakat, amelyek a másiknak hasznára lennének. Ehelyett kiválogatják a kedves mondanivalókat, hogy megtartsák a másik ember jóindulatát. Nem merik kimondani az igazságot vagy betartani az alapelveket, nehogy ellenséges érzületet keltsen másokban irántuk. Amikor valakit senki nem fenyeget, az az ember nem él viszonylagos békében és nyugalomban? Nem ez az emberek célja, amikor ezt a mondást népszerűsítik: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«? (De.) Világos, hogy ez a létezésnek egy ravasz, megtévesztő módja, egy kis védekezéssel, amelynek a célja az önfenntartás. Akik így élnek, azoknak nincsenek bizalmasaik, nincsenek közeli barátaik, akiknek a társaságában bármit mondhatnak, amit csak szeretnének. Védekeznek egymással szemben, számítgatnak és terveznek, és a kapcsolatból mindegyikük elveszi, amire szüksége van. Nem így van? Alapvetően annak a mondásnak, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, az a célja, hogy az ember ne sértsen meg másokat és ne szerezzen ellenségeket, hanem védje magát azzal, hogy nem bánt meg senkit. Ez egy technika és módszer, amit azért alkalmaz valaki, hogy ő maga ne sérüljön. Ha a lényegének ezt a többféle vetületét nézzük, akkor vajon az a követelmény az emberek erkölcsi magatartásával szemben, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, nemes követelmény? Pozitív? (Nem.) Akkor mit tanít az embereknek? Hogy ne sérts meg senkit, ne bánts meg senkit, különben a végén te fogod megjárni; továbbá, hogy ne bízz senkiben. Ha megbántod bármelyik jó barátodat, a barátság csendben változni kezd. Közeli jó barátodból idegen vagy az ellenséged lesz. [...] Akkor hát mi lesz annak a vége, amire ez a mondás tanítja az embereket? Becsületesebbé vagy csalárdabbá teszi az embereket? Az lesz a következménye, hogy az emberek csalárdabbak lesznek, az emberek szíve jobban eltávolodik egymástól, az emberek közötti távolság megnő, és az emberek kapcsolatai bonyolulttá válnak; az emberek társas kapcsolatainak bonyolódásával egyenértékű. Az emberek között elvész a kommunikáció lélektől lélekig, és mindkét fél részéről zárkózott gondolkodásmód lép a helyébe. Lehetnek még így normálisak az emberek kapcsolatai? Javulni fog a társadalmi légkör? (Nem.) Hát ezért nyilvánvalóan hamis ez a mondás: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld.« Ha erre tanítják az embereket, azzal nem lehet elérni, hogy normális emberi mivoltukat éljék meg; továbbá nem tudja az embereket hitelessé, egyenessé vagy őszintévé tenni. Egyáltalán semmi pozitívat nem képes elérni” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). Isten szavának olvasása által rájöttem, hogy a Barbarával való interakcióm során világi ügyekre vonatkozó sátáni filozófiákra hagyatkoztam, mint például: „A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit.” „Soha ne üss övön alul”, és „Még egy barát: még egy út.” Egészen addig a pontig az emberekkel való érintkezés alapelveiként tekintettem ezekre a filozófiákra. Azt hittem, hogy az effajta viselkedés az egyetlen módja az emberek közti kapcsolatok fenntartásának, ne sérts meg másokat, és ne okozz bajt önmagadnak. Isten szavának kinyilatkoztatása révén végre rájöttem, hogy ezek a filozófiák ravasz, csalárd és hamis életmódok voltak, azzal, hogy óvatossá tették az embereket egymással szemben, és megakadályozták az őszinte interakciót, még kevésbé engedték meg a szeretetet egymás iránt. Ha így érintkezel másokkal, ugyan elkerülöd a sértést és nem okozol bajt önmagadnak, megakadályoz abban, hogy igaz barátokat szerezz, és csupán azt teszi lehetővé, hogy az emberek egyre hamisabbá és csalárdabbá váljanak. Azt is megértettem, hogy őszintének kell lennünk, amikor másokkal érintkezünk, és amikor látod, hogy valakinek problémája van, az együttérzésre kell hagyatkoznod, hogy a lehető legjobban segíthess neki. Még ha pillanatnyilag nem is tudják ezt elfogadni, és félreértenek, neked továbbra is be kell tartanod ezeket az elveket, és helyes szándékokkal kell közelítened feléjük. Azok számára, akik őszintén elfogadják az igazságot, amikor metszik őket, bár pillanatnyilag zavarban és elutasítóak lehetnek, később képesek lesznek keresni az igazságot és elgondolkodni önmagukon. Nemcsak hogy nem fognak neheztelni másokra, hanem hálásak lesznek annak, aki kijavította őket. Visszagondoltam a Barbarával való interakcióimra. Több alkalommal is tisztán láttam, ahogy dicsekszik mások előtt, és hogy a többiek nagyon nagyra tartották őt, de féltem, hogy ha felhívom a figyelmét a problémájára, megsértem az egóját, és hogy ő majd mellőzne engem a jövőben. Ezért, hogy jó viszonyban maradjak vele, csak végignéztem, anélkül, hogy bármit is mondtam volna neki, vagy segítettem volna, amikor romlottságot tanusított, ami azt jelentette, hogy nem gondolkodott el rajta, és nem ismerte a problémáját, és később visszatért a régi szokásaihoz. Megértettem, hogy e sátáni filozófiák szerint élve csak a kapcsolatunkat akartam megvédeni, hogy Barbara azt mondja, megértő és együttérző ember vagyok. Nem vettem figyelembe az ő életre való bemenetelét. Ha hamarabb felhívtam volna a figyelmét az általam észlelt problémákra, talán szerzett volna némi megértést romlott beállítottságáról, és nem mondott volna ilyen ésszerűtlen dolgokat az összejöveteleken. Mások kedvére tettem, hogy megvédjem a kapcsolatunkat! Ez valóban káros viselkedés volt! Aztán eszembe jutott egy másik nővér, akivel kapcsolatba kerültem. Észrevettem, hogy gyakran hanyag a kötelességében, és hogy amikor a többiek rámutattak a problémáira, ő vitatkozott, és képtelen volt elfogadni azt. Szerettem volna közösséget vállalni vele, hogy segítsek neki elgondolkodni, de úgy éreztem, hogy eléggé idős, és ha rámutatnék a problémájára, megsérteném az egóját, és túlságosan szigorúnak tartana. Így hát szemet hunytam a problémája felett, és látszólag vidám, beszédes és barátságos maradtam vele. Csak azután, hogy elbocsátották, mert hanyag volt a kötelességében, bántam meg, hogy nem segítettem neki hamarabb. Csak miután távozott, közöltem vele az általam észlelt problémákat. Bár felismerte a problémáját, szemrehányást tett nekem, amiért nem mutattam rá hamarabb erre és azt mondta, hogy ha korábban képes lett volna megjavulni, talán nem bocsátották volna el. Ennél a gondolatnál végre beláttam, hogy e filozófiák szerint élni és az emberek kedvére tenni egyáltalán nem ugyanaz, mint igazán jó embernek lenni. Ez egyáltalán nem mutat őszinteséget vagy együttérzést mások iránt, ehelyett önző és csalárd. Sátáni beállítottságot éltem meg, és undorító voltam Isten előtt. Barbara mindig olyan őszinte volt velem, de én csak ezekre a filozófiákra hagyatkoztam a vele való interakcióim során, és nem gyakoroltam az igazságot. Csak azon gondolkodtam, hogyan ne sértsem meg őt, és hogyan őrizzem meg azt a jó képet, amit rólam alkotott, és amikor láttam, hogy romlottságot mutat, egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Nevezhetem-e magam jó barátnak, miközben így viselkedem? Láttam, hogy a mondás: „A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit” valóban a Sátán ördögi szava volt, és én nem akartam többé e szerint élni.

Elmélkedésem során rájöttem, hogy más oka is volt annak, hogy nem mertem rámutatni Barbara problémájára: Téves nézetet tápláltam. Mindig azt gondoltam, hogy mások problémájára rámutatni annyi, mint az ő hibájukat felfedni, hogy ez sérti az egójukat, valószínűleg megbántja őket, és hogy ez egy hálátlan cselekedet. Tehát Barbarával kapcsolatban mindig attól tartottam, hogy megsértődne, ha rámutatnék a problémájára, és ez tönkretenné a kapcsolatunkat, ami nagyon megnehezítette az igazság gyakorlását. Ezért Istenhez fordultam, és kértem Őt, hogy vezessen a problémám megoldásában.

Keresésem során Isten ezen szavait olvastam: „Isten azt követeli, hogy az emberek mondjanak igazat, azt mondják, amit gondolnak, és ne csapjanak be, vezessenek félre, nevessenek ki, csúfoljanak, tegyenek nevetség tárgyává, gúnyoljanak és korlátozzanak másokat, illetve ne mutassanak rá a gyengeségeikre és ne bántsák meg őket. Nem ezek-e a beszéd alapelvei? Mit jelent az, hogy ne mutassunk rá mások gyengeségeire? Azt jelenti, hogy ne feketítsünk be másokat. Ne kapaszkodjunk a múltbéli hibáikba vagy hiányosságaikba, hogy megítéljük vagy elítéljük őket. Ez a legkevesebb, amit meg kell tenned. Proaktív szempontból hogyan fejeződik ki az építő beszéd? Ez elsősorban bátorítás, iránymutatás, vezetés, buzdítás, megértés és vigasztalás. Ugyanakkor, egyes különleges esetekben szükségessé válik, hogy közvetlenül leleplezzük mások hibáit és megmetsszük őket, hogy megismerjék az igazságot, és felébredjen bennük a vágy a bűnbánatra. Csak így érhető el a kellő hatás. Az efféle gyakorlás nagy hasznára van az embereknek. Valódi segítség számukra és építő számukra, nemde? [...] És összességében mi az alapelv a beszéd mögött? Ez: mondd ki, ami a szíveden van, és a valódi tapasztalataidról beszélj, valamint arról, amit valóban gondolsz. Ezek a szavak a leghasznosabbak az emberek számára, ezek gondoskodnak az emberekről, segítik őket, pozitívak. Tagadd meg ama hamis szavak kimondását, azokét, amelyek nem szolgálják az emberek javát és nem építik őket; ezzel elkerülöd, hogy árts nekik és gáncsold őket, negativitásba süllyeszd őket és negatív hatást gyakorolj. Pozitív dolgokat kell mondanod. Törekedned kell, hogy amennyire csak tudod segítsd az embereket, a javukat szolgáld, gondoskodj róluk, igaz istenhitet hívj elő bennük; és engedned kell, hogy az emberek segítséget kapjanak és sokat nyerjenek az Isten szavait illető tapasztalataidból és abból, ahogyan megoldod a problémákat, és képesek legyenek megérteni Isten munkája megtapasztalásának és az igazságvalóságba való belépés útját, lehetővé téve számukra, hogy legyen belépésük az életbe és az életük növekedhessen – ami mind annak a hatása, hogy a szavaid mögött elvek vannak és azok építőek az emberek számára” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (3.)). „Ha jó a kapcsolatod egy testvérrel vagy nővérrel, és az illető megkér, hogy mutass rá, mi a gond vele, akkor hogyan kellene megtenned ezt? Ez ahhoz kapcsolódik, hogy miként közelíted meg a dolgot. [...] Akkor hát hogyan közelíts ehhez a kérdéshez az igazságalapelveknek megfelelően? Milyen cselekedet felel meg az igazságnak? Hány idevonatkozó alapelv van? Az első, hogy legalább mások botlását ne idézd elő. Először is figyelembe kell venned a másik gyengeségeit, és hogy miként tudsz úgy szólni hozzá, hogy az ne okozza a botlását. Ez a legkevesebb, amit át kell gondolnod. A következő, ha tudod, hogy olyan valakiről van szó, aki valóban hisz Istenben és el tudja fogadni az igazságot, akkor amint észreveszed, hogy problémája van, kezdeményezd a segítését. Ha semmit nem teszel és kineveted, azzal bántod őt és kárt okozol neki. Aki így tesz, annak nincs lelkiismerete, sem esze, és nem is szeret másokat. Akiknek van némi lelkiismeretük és eszük, azok nem tudnak csupán viccként tekinteni a testvéreikre. Ki kell gondolniuk annak különböző módjait, ahogyan segítenek nekik a problémájuk megoldásában. Meg kell értetniük az illetővel, hogy mi történt és hol követett el hibát. Az már az ő dolga, hogy tud-e bűnbánatot tartani; mi eleget tettünk a feladatunknak. Még ha most nem is tart bűnbánatot, előbb-utóbb eljön a nap, amikor észhez tér, és nem fog rád panaszkodni vagy téged vádolni. Az a legkevesebb, hogy ahogyan a testvéreiddel bánsz, nem maradhat a lelkiismeret és az ész mércéi alatt. Ne legyél mások lekötelezettje; segíts nekik, amennyire csak tudsz. Ezt kell tenniük az embereknek. A legjobb emberek azok, akik szeretettel és az igazságalapelveknek megfelelően tudnak bánni a testvéreikkel. Ők a legjószívűbb emberek is. Természetesen azok a valódi testvérek, akik el tudják fogadni és gyakorolni tudják az igazságot. Ha valaki csupán azért hisz Istenben, hogy jóllakjon kenyérrel vagy áldásokat kapjon, de nem fogadja el az igazságot, az nem testvér. A valódi testvérekkel az igazságalapelvek szerint kell bánnod. Nem számít, hogyan hisznek Istenben vagy milyen ösvényen járnak, segíts nekik a szeretet lelkületében. Mi az a minimális hatás, amit el kellene érni? Először is ne okozd a botlásukat, és ne engedd, hogy negatívvá váljanak. Másodszor, segíts nekik, fordítsd vissza őket a rossz ösvényről. Harmadszor pedig érd el, hogy megértsék az igazságot és a helyes ösvényt válasszák. Ez a háromféle hatás csak úgy érhető el, ha a szeretet lelkületében segítesz nekik. Ha nincs benned igaz szeretet, akkor nem tudod elérni ezt a háromféle hatást, jó esetben is csupán egyet vagy kettőt tudsz elérni. Ez a háromféle hatás adja mások segítésének három alapelvét is. Ismered ezt a három alapelvet, és kézben tartod őket, azonban hogyan valósulnak meg ezek ténylegesen? Valóban érted a másik nehézségét? Vajon ez nem egy másik probléma? Abba is bele kell gondolnod, hogy »honnan ered a nehézsége? Tudok neki segíteni? Ha túlságosan éretlen vagyok, és nem tudom megoldani a problémáját, és elővigyázatlanul szólok, akkor lehet, hogy a rossz ösvényre terelem. Ezen túlmenően, milyen az illető felfogóképessége és mi a képessége? Vajon önfejű? Van lelki megértése? El tudja fogadni az igazságot? Törekszik az igazságra? Ha azt látja, hogy én hozzáértőbb vagyok nála, és közösséget vállalok vele, akkor vajon feltámad benne a féltékenység vagy a negativitás?« Ezeket a kérdéseket mind fontolóra kell venni. Miután átgondoltad ezeket a kérdéseket és már tisztán látsz, menj és vállalj közösséget az illetővel, olvass fel több olyan részt is Isten szavaiból, amely a problémájára vonatkozik, és tedd lehetővé számára, hogy Isten szavaiban megértse az igazságot és ráleljen a gyakorlat ösvényére. Akkor meg lesz oldva a probléma és túljut a nehézségén. Vajon egyszerű dolog ez? Ez nem egyszerű dolog. Ha nem érted az igazságot, akkor mindegy, mennyit mondasz, semmi haszna nem lesz. Ha érted az igazságot, akkor csupán néhány mondattal meg tudod világosítani őt és ez a javára válik” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekedve oszlathatja el elképzeléseit és félreértéseit Istenről). Isten szavából megértettem, hogy ha azért leplezed le mások hiányosságait, hogy kihasználd a gyengeségeiket, hogy megítéld és elítéld őket, és ha a szándékod az, hogy kigúnyold, kinevesd és vádold őket, akkor ez undorító Isten szemében. De ha rámutatsz egy személy problémáira és hiányosságaira azzal a szándékkal, hogy segíts neki, az építő jellegű, és a mások iránti együttérzés és az életükért érzett felelősség kifejeződése. Ha az illető az igazságra törekszik, akkor mások segítségével képes lesz elgondolkodni magán és az igazságot keresni, hogy megoldja a problémáit, és előrelépést fog elérni az életbe való bemenetelében. Néhányan azonban ellenállnak és idegenkednek attól, hogy metsszék őket, és rámutassanak a problémáikra. Ez azt mutatja, hogy nem fogadják el az igazságot, és beállítottságuk idegenkedik az igazságtól. Rájöttem, hogy korábban úgy gondoltam, hogy egy másik ember problémáinak megemlítése a hiányosságai leleplezésével azonos, és hogy ez egy hálátlan feladat. Ez a nézet teljesen téves volt. Azt is megértettem, hogy vannak alapelvei annak, hogy mások problémáira rámutassunk. Nem pusztán a jó szándékról és a lelkesedésről van szó, vagy arról, hogy közvetlenül rámutassunk mások problémáira, függetlenül attól, hogy kikről van szó. Néha használnod kell a bölcsességet, és követned kell az igazságalapelveket. A legfontosabb az, hogy figyelembe vedd a releváns igazságokat, hogy segíts másoknak megérteni az igazságot és Isten szándékát azáltal, hogy rámutatsz a dolgokra, és hogy egy gyakorlási utat adj nekik. Csak így segítesz igazán az embereknek. Ezen a ponton végre rájöttem, hogy azért nem értem el jó eredményeket, amikor korábban mások problémáira rámutattam, mert nem az igazságalapelveket kerestem. Akárcsak Roxannával, aki hiú volt, aggódott a hírnevéért, és akit korábban nem metszettek meg. Amikor rájöttem, hogy eltér a témától a közösségében, nemcsak hogy rá kellett volna mutatnom a problémájára, de meg kellett volna osztanom vele az Isten szavával való közösségvállalás alapelveit is, hogy segítsek neki megtalálni a gyakorlás útját. Ezzel elkerülhettem volna, hogy korlátozom őt, ő pedig a későbbi összejöveteleken az alapelvek szerint vállalhatott volna közösséget. Amikor megértettem ezt az alapelvet, már többé nem féltem rámutatni Barbara problémáira, és tudtam, hogy segítenem kell neki az alapelvek szerint és együttérzéssel, hogy megakadályozzam őt abban, hogy rossz útra térjen. Szívemben Istenhez fordultam és Őhozzá imádkoztam: „Hogyan tudok hatékonyan közösséget vállalni Barbarával, nem korlátozni őt, és lehetővé tenni számára, hogy megértse az igazság ezen aspektusát, és felismerje a problémáját?”

Amikor időm engedte, elgondolkodtam ezen a problémán, kikerestem és átgondoltam Isten azon szavait, amelyek leleplezik azokat, akik kérkednek és önmagukat dicsőítik. Kerestem az alkalmat, hogy megnyíljak a Barbarával való közösségben. És hogy beszéljek vele a problémáiról, amelyeket ebben az időszakban észrevettem, valamint a kérkedés természetéről és következményeiről, és a hozzáállásról, amellyel Isten ezt a fajta viselkedést kezeli. Miután közösséget vállaltam vele, Barbara végre ráébredt a problémája súlyosságára, rájött, hogy a státusz iránti megszállottság irányította, hogy szereti, ha az emberek szívükbe zárják és csodálják őt, és hogy Isten undorodik az efféle törekvéstől. Később egy összejövetelen boncolgatta és kifejtette ezt a viselkedését, ami mindenkinek segített ezt felismerni. Látva, hogy Barbara képes volt felismerni a problémáját, elgondolkodni rajta, és gyűlölni önmagát, boldoggá tett. De ugyanakkor bűntudatot is éreztem. Sajnáltam, hogy idáig tartott, hogy közösséget vállaljak vele erről, és felhívjam a figyelmét erre. Nem vált előítéletessé velem szemben, mert rámutattam a problémájára és lelepleztem azt, és a kapcsolatunk sem romlott meg, ehelyett közelebb kerültünk egymáshoz, mint korábban. Megértettem, hogy csak akkor érezhetünk békességet, ha Isten szava szerint élünk, és az igazságalapelvek szerint érintkezünk másokkal.