Amikor iskolás voltam, feltűnt, hogy néhány osztálytársam eléggé szókimondó. Amikor látták, hogy mások tévednek, egyszerűen előálltak és megmondták, amivel gyakran megsértették az embereket, őket pedig kiközösítették. Azt gondoltam: „Nem buták egy kicsit ezek az emberek? Ahogy mondani szokás: »a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit«, valamint »soha ne tapints rá barátaid gyenge pontjára«. Láss mindent, de ne hozz szóba mindent, így az ember be tud illeszkedni a tömegbe. Ha túl nyílt vagy, még ha nincsenek is rossz szándékaid, az emberek rosszul fognak reagálni és elutasítanak téged. Hogyan lehet így barátokat szerezni?” Ezért soha nem mutatnék rá közvetlenül mások problémáira, amikor kommunikálok velük. Az osztálytársaim mind kedveltek és barátkoztak velem, mondván, könnyű velem kijönni és kedves vagyok, és úgy gondoltam, hogy elég jó emberi mivolttal rendelkezem. Miután hinni kezdtem Istenben, a testvérekkel is így érintkeztem. Nem mutattam rá mások problémáira, amikor észrevettem azokat. Mindig is úgy éreztem, hogy a túlzott közvetlenség kínosan érintené az embereket, hogy azt gondolnák, célba veszem őket, és próbálom felfedni a hiányosságaikat, és hogy ez tönkretenné a kapcsolatunkat. Csak miután megtapasztaltam egy kinyilatkoztatást és elolvastam Isten szavát, értettem meg, hogy a mód, ahogy másokkal érintkezem, ellentétes az igazsággal és Istennel.

2015-öt írtunk, és Leslie-vel társítottak egy videómunka kapcsán. Ő hosszabb ideje volt a hitben, mint én, és idősebb is volt nálam. Udvariasak voltunk egymással, elég jól kijöttünk, és szinte semmi konfliktus nem volt. Később felügyelőnek választottak. Egy alkalommal a többiek arról számoltak be, hogy Leslie felületes, alattomos és megbízhatatlan, valamint hogy hátráltatja a munkát. Úgy éreztem, hogy a problémája eléggé komoly, ezért beszéltem a munkatársaimmal arról, hogy rá kell mutatnunk Leslie problémáira, és le kell lepleznünk azokat, hogy elgondolkodhasson, megismerhesse önmagát, megbánhassa tettét és megváltozhasson. Munkatársaim egyetértettek, és megkérdezték, hogy kinek kellene közösséget vállalnia Leslie-vel. Ott álltam és nem szóltam semmit, nem akartam kockázatot vállalni, hogy megoldjam a problémát. Azt gondoltam: „Ha rámutatok a problémáira, vajon azt fogja gondolni, hogy célba veszem őt? Hogyan tudnánk azután kijönni egymással?” Meglepetésemre mindenki azt javasolta, hogy én vállaljak közösséget Leslie-vel. El akartam menekülni, de ha nem mutatok rá a problémáira, az a gyülekezeti munkára továbbra is hatással lett volna. Így végül el kellett szánnom magam és megtennem. Beletelt egy kis időbe, hogy mentálisan felkészüljek, és bátorítottam önmagamat, hogy rámutassak a problémáira. Gondolatban többször átvettem az elejétől a végéig, hogy mit fogok neki mondani. De amikor megláttam őt, teljesen összezavarodtam. Úgy éreztem, mintha fojtogatnának, és egyszerűen nem tudtam kinyögni a szavakat. Így hát gyengéd hangon megkérdeztem tőle: „Jó volt az állapotod az utóbbi időben? Voltak nehézségeid? Miért voltál annyira lassú a videók elkészítésében?” Leslie azt válaszolta, hogy aggódott amiatt, hogy a fia nem jár iskolába, ezért a munkája elhúzódott. Arra gondoltam: „Azt mondja, nehézségei vannak. Ha leleplezem, hogy felületes, alattomos és megbízhatatlan, vajon azt fogja gondolni, hogy túl szigorú vagyok és célba veszem őt? Ha a kapcsolatunk tönkremegy, sokkal kellemetlenebb lesz köztünk a helyzet.” Erre gondolván inkább nem mutattam rá a problémáira. Csak mondtam néhány vigasztaló szót, és röviden áttekintettem a kötelessége állapotát.

Mivel nem rendelkezett valódi önismerettel, továbbra is felületes volt a kötelességében, és sok hiba volt a videóiban. Rájöttem, hogy Leslie problémái eléggé komolyak, és el kell bocsátani, ha nem változtat. Később újra elmentem közösséget vállalni vele. Úgy gondoltam, hogy ezúttal mindenképpen rávilágítok a problémáira. De amint leültem, a szavak ismét a torkomon akadtak. Folyton azon gondolkodtam, hogyan mondjam el neki úgy, hogy ne érezze magát kényelmetlenül, miközben mégis tudomására hozom a problémáit, anélkül, hogy azt hihetné, célba veszem őt, vagy előítélet alakulna ki benne velem szemben. Tapintatosan megkérdeztem tőle: „Miért vagy folyton felszínes a kötelességedben?” Leslie ekkor elmesélte, hogy néha engedett a regényolvasás iránti testi vonzalmának, és elhanyagolta a kötelességeit. Annyira zaklatott lett, hogy sírva fakadt, amikor ezt mondta. Azt gondoltam: „Olyan nehéz időszakon megy keresztül. Ha elmondom neki, hogy alattomos és megbízhatatlan, vajon elviseli? Jobb, ha nem mondok semmit. Mindenesetre elismerte a problémáját, és most már biztos javulni fog.” Tehát megértést fejeztem ki az állapota iránt és biztattam, hogy tegyen nagyobb erőfeszítést a kötelessége teljesítéséért. Továbbra sem bánta meg a bűneit, hanyag megközelítése egyre rosszabb lett, és végül elbocsátották. Nem gondolkodtam el önmagamon, és az ügy a múlté lett.

Később elolvastam Isten szavából egy szakaszt, ami adott némi megértést az állapotomról. Mindenható Isten mondja: „Az emberek viselkedésének, és annak, ahogyan a világgal foglalkoznak, Isten szavain kell alapulnia; ez az emberi viselkedés legelemibb alapelve. Hogyan gyakorolhatják az emberek az igazságot, ha nem értik az emberi viselkedés alapelveit? Az igazság gyakorlása nem üres szavak ismételgetéséről vagy szlogenek kiabálásáról szól. Inkább arról, hogy az emberek, találkozzanak bármivel is az életben, aminek köze van az emberi viselkedés alapelveihez, a dolgok megítéléséhez vagy a kötelességeik teljesítéséhez, döntések elé kerülnek, és az igazságot kell keresniük, alapot és alapelveket kell keresniük Isten szavaiban, majd pedig meg kell találniuk a gyakorlás útját. Akik így tudnak gyakorolni, azok olyan emberek, akik az igazságra törekszenek. Akik képesek ilyen módon törekedni az igazságra, bármilyen nagy nehézségekkel is találkozzanak, azok Péter útját járják, az igazságra való törekvés útját. Például milyen elvet kellene követned a másokkal való interakciók során? Talán az eredeti álláspontod az, hogy »A harmónia kincs, a béketűrés pedig ragyogás«, vagyis, hogy mindenkinek a kedvében kell járnod, el kell kerülnöd, hogy másokat megszégyeníts, és senkit sem szabad megsértened, így ápolhatsz jó kapcsolatokat másokkal. Ez az álláspont gúzsba köt és csendben maradsz, amikor azt tapasztalod, hogy mások rossz dolgokat tesznek, vagy megsértik az alapelveket. Inkább azt választod, hogy az egyház munkája szenvedjen veszteségeket, minthogy bárkit is megsérts. Arra törekszel, hogy mindenkinek a kedvében járj, függetlenül attól, hogy ki az illető. Csak az emberi érzékenységre gondolsz, és arra, hogy megőrizd a méltóságod látszatát, amikor beszélsz, és mindig kedvesen hangzó szavakat használsz, hogy mások kedvében járj. Még ha rá is jössz, hogy valakinek problémái vannak, inkább eltűröd, és csak az illető háta mögött beszélsz azokról, szemtől szemben viszont fenntartod a békességet és a kapcsolatotokat. Mit gondolsz az ilyen viselkedésről? Nem egy kényszeres megfelelő viselkedik így? Meglehetősen alattomos, nem igaz? Megszegi az emberi viselkedés alapelveit. Vajon nem alantas dolog így viselkedni? Akik így viselkednek, azok nem jó emberek, ez nem nemes viselkedésmód. Nem számít, hogy mennyit szenvedtél, és nem számít, hogy milyen árat fizettél, ha alapelvek nélkül viselkedsz, akkor ebben a tekintetben kudarcot vallottál, és a viselkedésed Isten előtt nem lesz elismert, emlékezetes és elfogadott” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy valaki jól teljesítse kötelességét, legalább lelkiismerettel és értelemmel kell rendelkeznie). Isten szava világossá tette számomra, hogy bármi történjék is az életemben, ha az magatartási alapelveket vagy a dolgok megítélését illeti, nekem mindig az igazság alapelveit kell keresnem. Addig nem mertem rámutatni a testvérek problémáira, és úgy gondoltam, semmi gond nincs ezzel. Azt hittem, amíg jól kijövünk és nem veszekszünk, addig minden rendben van. Olvastam, hogy Isten azt mondja: „Nem számít, hogy mennyit szenvedtél, és nem számít, hogy milyen árat fizettél, ha alapelvek nélkül viselkedsz, akkor ebben a tekintetben kudarcot vallottál, és a viselkedésed Isten előtt nem lesz elismert, emlékezetes és elfogadott.” Ezek a szavak igazán meghatottak. Lehet, hogy úgy tűnt, mintha nem cselekednék semmi rosszat, de mindig féltem megbántani az embereket, és soha nem mertem őszintén rámutatni mások problémáira. Még ha észre is vettem egy problémát, és dühös voltam legbelül, akkor is csupa mosoly voltam velük szemben, vagyis a problémák, amelyeket meg kellett volna oldani, nem oldódtak meg, és ez a gyülekezeti munka kárára ment. Isten azt mondja, hogy az ilyen ember ravasz, csalárd, és elvtelen a magatartásában. Elgondolkodtam azon, hogyan kezeltem a Leslie-vel történt esetet. Jól tudtam, hogy alattomos, megbízhatatlan, és rossz hatással van a fejlődésre, de féltem, hogy boldogtalanná teszem, ha túl nyílt vagyok. Talán azt gondolná, hogy túl szigorú vagyok, és előítéletet alakítana ki velem szemben. Féltem, hogy elutasítaná ezt, elszomorodna, és akkor a dolgok kínossá válnának köztünk. A kapcsolatunk védelme miatt túlságosan féltem bármit is mondani, ami leleplezésére vagy a vele való foglalkozásra irányulna. Láttam, hogy felületességének problémája egyre rosszabbá válik, és dühös voltam, de a vele való közösségben féltem, hogy feldühítem, így nem mertem megemlíteni vagy felfedni a problémáját. Csak mondtam néhány ártalmatlan dolgot, ami felületesen érintette a témát, és még meg is vigasztaltam, az érzéseim ellenére. Az, hogy felügyelőként nem lepleztem le és nem oldottam meg a tapasztalt problémákat, azt jelentette, hogy felelőtlen és súlyosan hanyag voltam. Végre megértettem, hogy végig a „jó fejet” játszottam mások előtt, azt gondolva, hogy figyelmesnek és megértőnek lenni egy jó ember megnyilvánulása. Csak a tények feltárása után változtattam meg teljesen saját magamról a véleményem. Észrevettem Leslie problémáját, de nem mutattam rá és nem segítettem neki. Emiatt nem látta problémájának lényegét vagy következményeit, ezt megsínylette az élete, és a gyülekezet munkáját is hátráltatta. Annyira önző, alattomos és csalárd voltam. Hogyan is állíthattam, hogy jó emberi mivoltom van?

Később egy összejövetelen elolvastam Isten szavának elemzését a „Soha ne tapints rá a barátaid gyenge pontjára”, és „A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit” mondásokról. Ekkor rájöttem, hogy nem voltam hajlandó mások problémáira rámutatni, mert befolyásoltak ezek az eszmék. Mindenható Isten mondja: „Az életre vonatkozó filozófiák egyik tétele így szól: »A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit.« Ez azt jelenti, hogy egy baráti kapcsolat fenntartása érdekében az embernek hallgatnia kell a barátja problémáiról, még akkor is, ha világosan látja őket – hogy be kell tartania azokat az elveket, miszerint nem üt arcul másokat, és nem kritizálja a hiányosságaikat. Meg kell téveszteniük egymást, rejtőzködniük kell egymás elől, cselt kell szőniük egymás ellen, és bár kristálytisztán tudják, miféle ember a másik, nem mondják ki nyíltan, hanem ravasz módszereket használnak, hogy megőrizzék barátságos viszonyukat. Miért akarna valaki ilyen kapcsolatokat megőrizni? Ez arról szól, hogy nem akarunk ellenségeket szerezni ebben a társadalomban, a saját csoportunkon belül, ez ugyanis azt jelentené, hogy gyakran sodorjuk magunkat veszélyes helyzetekbe. Annak tudatában, hogy miután valakinek a hiányosságait szóvá tetted, vagy megbántottad az illetőt, az az ellenséged lesz és ártani fog neked, és nem akarván ilyen helyzetbe hozni magadat, az életre vonatkozó filozófiáknak azt a tételét alkalmazod, amely így szól: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld.« Ennek fényében, ha két ember ilyen kapcsolatban van egymással, azok igazi barátoknak tekinthetők? (Nem.) Nem igazi barátok, még kevésbé egymás bizalmasai. Akkor hát pontosan miféle kapcsolat is ez? Nem egy alapvető társas kapcsolat? (De.) Az ilyen társas kapcsolatokban az emberek nem mutathatják ki az érzelmeiket, nem folytathatnak mélyreható eszmecseréket, és nem beszélhetnek bármiről, amiről csak szeretnének. Nem mondhatják ki hangosan, ami a szívükben rejlik, vagy hogy milyen problémákat látnak a másik emberben, vagy azokat a szavakat, amelyek a másiknak hasznára lennének. Ehelyett kiválogatják a kedves mondanivalókat, hogy megtartsák a másik ember jóindulatát. Nem merik kimondani az igazságot vagy betartani az alapelveket, nehogy ellenséges érzületet keltsen másokban irántuk. Amikor valakit senki nem fenyeget, az az ember nem él viszonylagos békében és nyugalomban? Nem ez az emberek célja, amikor ezt a mondást népszerűsítik: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«? (De.) Világos, hogy ez a létezésnek egy ravasz, megtévesztő módja, egy kis védekezéssel, amelynek a célja az önfenntartás. Akik így élnek, azoknak nincsenek bizalmasaik, nincsenek közeli barátaik, akiknek a társaságában bármit mondhatnak, amit csak szeretnének. Védekeznek egymással szemben, számítgatnak és terveznek, és a kapcsolatból mindegyikük elveszi, amire szüksége van. Nem így van? Alapvetően annak a mondásnak, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, az a célja, hogy az ember ne sértsen meg másokat és ne szerezzen ellenségeket, hanem védje magát azzal, hogy nem bánt meg senkit. Ez egy technika és módszer, amit azért alkalmaz valaki, hogy ő maga ne sérüljön. Ha a lényegének ezt a többféle vetületét nézzük, akkor vajon az a követelmény az emberek erkölcsi magatartásával szemben, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, nemes követelmény? Pozitív? (Nem.) Akkor mit tanít az embereknek? Hogy ne sérts meg senkit, ne bánts meg senkit, különben a végén te fogod megjárni; továbbá, hogy ne bízz senkiben. Ha megbántod bármelyik jó barátodat, a barátság csendben változni kezd. Közeli jó barátodból idegen vagy az ellenséged lesz. Milyen problémákat oldhat meg az, ha arra tanítják az embereket, hogy így cselekedjenek? Még ha azáltal, hogy így cselekszel, nem is szerzel ellenségeket, sőt, elveszítesz néhányat, ettől majd csodálnak és elfogadnak az emberek, és mindig megtartanak barátjukként? Ez teljesen megvalósítja az erkölcsös magatartás normáját? Ez a legjobb esetben sem több, mint életre vonatkozó filozófia” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). Amikor Isten kielemezte az olyan mondások hatásait, mint a „Soha ne tapints rá barátaid gyenge pontjára” és „A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit”, úgy éreztem, mintha közvetlenül előttem állna, és leleplezne. E magatartási filozófiák szerint élve szavaim és tetteim csak arra szolgáltak, hogy megvédjenek. Bárkivel is találkoztam, mindig ragaszkodtam ahhoz az alapelvhez, hogy soha ne dühítsek fel és ne sértsek meg senkit. Mint iskolás koromban, láttam, hogy kiközösítették a nyers modorúakat, ezért úgy éreztem, hogy a jó kapcsolatok érdekében, soha nem szabad kimondanod, ahogyan valójában érzel, és soha nem szabad felhoznod a másik problémáit és megsérteni őt. Így az emberek kedvelni fognak, és könnyen beilleszkedsz. Még azután is ezt a magatartásmódot követtem a testvéreimnél, hogy hinni kezdtem Istenben. Hogy elkerüljem mások ellenszenvét vagy érzéseik megsértését, valahányszor leleplezésre volt szükségük, és esetleg megsértődtek volna, háttérbe húzódtam, vagy megemlítettem az egyik társamnak, hogy ő intézze a dolgot. Néha, amikor közösséget kellett vállalnom, csak néhány lényegtelen dolgot mondtam, ami illett a helyzethez, és emiatt rengeteg probléma nem oldódott meg időben. Olyan világi filozófiák mint „Még egy barát még egy út” és „A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit”, lettek a magatartásom jellemzői. Soha senkinek nem mondtam el, mit gondolok valójában, és egyre hamisabbá és csalárdabbá válltam. Azt gondoltam, hogy ha jó kapcsolatokat ápolok és mindenkivel jól kijövök, az arra fogja ösztönözni az embereket, hogy kedveljenek, így könnyedén el fogom nyerni mások jóváhagyását. Ha egy napon olyat mondanék, vagy tennék, ami szembenáll az alapelvekkel, az emberek nem hibáztatnának, és hagynák, hogy megőrizzem a méltóságomat. Rájöttem, hogy elvtelen voltam az interakcióimban. Csak azt akartam, hogy mindenki boldog és mosolygós legyen, és senki ne fedje fel a másik hiányosságait, így soha nem veszíteném el a méltóságomat, és megőrizhetném a státuszomat és az imázsomat. Nem az volt ezzel a célom, hogy megnyerjem az embereket és felhasználjam őket? Lehet, hogy szimpatikusnak, barátságosnak és empatikusnak tűntem, de az egész mögött a saját kimondatlan céljaimat követtem. Igazán gonosz voltam! Visszagondolva Leslie ügyére, világos volt számomra, hogy alattomos és megbízhatatlan, de hogy ne dühítsem fel őt, nem mutattam rá a problémáira vagy lepleztem le azokat, ami befolyásolta a munka előrehaladását. Nemcsak hogy ártottam neki a viselkedésemmel, de a gyülekezeti munkát is késleltettem. Isten mindig is arról kommunikált, hogy az Ő szavának megfelelően kell szemlélnünk az embereket és a dolgokat, viselkednünk és cselekednünk, az igazságot tekintve mércénknek. De a mindennapi életben sátáni filozófiák szerint éltem, beszédemben és tetteimben mindig korlátozva voltam. Képtelen voltam megfelelően közösséget vállalni vagy segíteni másokon, és még kevésbé voltam képes teljesíteni vezetői kötelezettségeimet. Nem gondolkodtam azon, hogyan beszéljek úgy, hogy az másokra építő hatást gyakoroljon, vagy hogyan védjem meg a gyülekezet munkáját. Végignéztem, ahogy a gyülekezet munkája kárt szenved, és az érzéseim ellenére is a jó fej szerepében tetszelegtem. Feláldoztam a gyülekezet érdekeit a sajátomért. Annyira hamis voltam, és hiányzott belőlem az emberi mivolt! Ha így folytatnám, Isten meggyűlölne és megutálna engem, a többiek pedig megvetnének és elutasítanának. Imádkoztam Istenhez: „Ó Istenem, látom, hogy a gyülekezet munkája kárt szenved, de én folyton a jó fej szerepét játszom. Nem védem a gyülekezet érdekeit, és ez biztos ellenszenves a számodra. Ó Istenem, meg akarom bánni a bűneimet. Kérlek, vezess engem, hogy megoldjam ezt a problémát, és olyan igazságérzettel rendelkező ember legyek, aki megvédi a gyülekezet munkáját.”

Ezt követően olvastam még Isten szavából. „Amikor történik veled valami, a világgal való megküzdés filozófiái szerint élsz, és nem gyakorlod az igazságot. Folyton attól félsz, hogy megsértesz másokat, nem pedig attól, hogy Istent sérted meg, és még Isten házának érdekeit is feláldozod azért, hogy a személyes kapcsolataidat megóvd. Milyen következményekkel jár, ha így cselekszel? Elég jól meg fogod védeni a személyes kapcsolataid, de Istent meg fogod sérteni, Ő pedig meggyűlöl és elutasít téged, és haragudni fog rád. Mindent összevetve melyik a jobb? Ha nem tudod megmondani, akkor teljes sötétben tapogatódzol; ez azt bizonyítja, hogy a legcsekélyebb mértékben sem érted az igazságot. Ha így folytatod, anélkül, hogy valaha is ráébrednél erre, igen nagy veszélyben vagy, és ha végül nem leszel majd képes eljutni az igazságra, akkor te leszel az, aki veszteséget szenved. Ha nem keresed ily módon az igazságot, és kudarcot vallasz, a jövőben képes leszel-e vajon keresni az igazságot? Ha továbbra sem, akkor már nem csak arról lesz szó, hogy veszteséget szenvedsz – végül ki leszel rekesztve. Ha egy »kedves ember« indítékaival és perspektívájával rendelkezel, akkor minden dologban képtelen leszel az igazságot gyakorolni és betartani az alapelveket, és akkor mindig kudarcot vallasz majd és elbuksz. Ha nem ébredsz fel és soha nem keresed az igazságot, akkor nem hívő vagy, és soha nem nyered el az igazságot és az életet. Mit kell tehát tenned? Amikor ilyen dolgokkal kerülsz szembe, imádkoznod kell Istenhez és Hozzá kell kiáltanod, üdvösségért könyörögve és arra kérve Őt, hogy adjon több hitet és erőt, s hogy tegyen képessé arra, hogy betartsd az alapelveket, megtedd, amit meg kell tenned, az alapelvek szerint tudd kezelni a dolgokat, szilárdan megállj abban a helyzetben, amelyben meg kell állnod, megóvd Isten házának érdekeit, és megakadályozd, hogy bármi kár érje Isten házának munkáját. Ha el tudod hagyni a saját érdekeid, a büszkeséged és a »kedves ember« álláspontját, és ha őszinte és teljes szívvel megteszed, amit meg kell tenned, akkor már legyőzted a Sátánt és elnyerted az igazságnak ezt az aspektusát. Ha mindenkor megmaradsz abban, hogy a Sátán filozófiája szerint élsz, a másokhoz fűződő kapcsolataidat véded, soha nem gyakorlod az igazságot, és nem mered betartani az alapelveket, akkor más dolgokban vajon képes leszel az igazságot gyakorolni? Akkor még mindig nem lesz hited és erőd. Ha soha nem vagy képes az igazság keresésére és elfogadására, akkor az efféle istenhit lehetővé teszi-e számodra az igazság elnyerését? (Nem.) És ha nem tudod elnyerni az igazságot, megmenekülhetsz-e vajon? Nem menekülhetsz meg. Ha mindig a Sátán filozófiája szerint élsz, teljességgel híján az igazságvalóságnak, akkor soha nem menekülhetsz meg” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szava világossá tette számomra, hogy mindig is az volt az alapelvem, hogy fenntartsam a kapcsolatokat, és soha ne szerezzek ellenséget, ahelyett, hogy Isten szavát gyakoroltam volna. Amikor olyasmit láttam, ami nem egyezett az igazsággal, egyszerűen beadtam a derekamat és megengedtem, hogy megvédjem a a másokkal való kapcsolataimat, ami lehetővé tette számomra, hogy a biztonság állapotában éljek. Rájöttem, hogy a mértékletesség útján járni teljes elvtelenség. Isten arra kér bennünket, hogy szavának megfelelően beszéljünk és cselekedjünk, hogy olyanok legyünk, akik szeretik azt, amit Ő szeret, utálják azt, amit Ő utál, és megkülönböztetik a jót a rossztól, hogy képesek legyünk megkülönböztetni mindenféle embert, és az alapelveknek megfelelően bánjunk másokkal. Csak ez a gyakorlat felel meg Isten akaratának. Bár tisztán láttam, hogy Leslie feltartja a munkát a kötelességében, mégsem kritizáltam vagy lepleztem le őt. Vigasztaltam, amikor sírni láttam, és eljátszottam a jó fejet, az érzéseim ellenére. Ezzel a kapcsolatunkat védtem, és a Sátán pártjára álltam azáltal, hogy elnéztem neki dolgokat. Annyira ostoba voltam. Korábban nem gondoltam, hogy ez a fajta viselkedés ekkora problémát jelent. Csak amikor a tények feltárultak, jöttem rá, hogy az ilyen magatartásfilozófiák szerint élni valóban nem volt a helyes út. Felügyelő voltam, de mindig féltem attól, hogy megsértsem az embereket, és nem volt igazságérzetem. Nem mertem felvetni az észlelt problémákat, vagy közösséget vállalni a megoldásukra, ami újra és újra felbukkanó problémákhoz vezetett. Ez nem volt valódi munkavégzés; ez Istennek való ellenállás volt.

Később rátaláltam a gyakorlás útjára Isten szavában: „Ha normális kapcsolatot akarsz kialakítani Istennel, a szívednek Felé kell fordulnia; ezt véve alapul másokkal is normális kapcsolatod lesz. Ha nincs normális kapcsolatod Istennel, tehetsz bármit, hogy a másokkal való kapcsolataidat fenntartsd, bármilyen szorgalmasan dolgozhatsz vagy bármennyi energiát beletehetsz, mindez csak egy emberi életfilozófiához tartozik majd. Emberi szemléleteken és emberi filozófiákon keresztül fogod óvni a pozíciódat az emberek között, és elérni dicséretüket, ahelyett, hogy normális emberi kapcsolatokat alakítanál ki Isten igéjének megfelelően. Ha nem az emberekkel való kapcsolataidra összpontosítasz, és ehelyett normális kapcsolatot tartasz fenn Istennel, ha hajlandó vagy a szívedet Istennek adni, és megtanulsz engedelmeskedni Neki, akkor az emberi kapcsolataid természetesen normálissá válnak. Ezután ezek a kapcsolatok nem a testre épülnek majd, hanem Isten szeretetének alapjára. Szinte nem is kerülsz testi kölcsönhatásba más emberekkel, hanem egy szellemi szinten lesz közösség és kölcsönös szeretet, vigasz és gondoskodás közöttetek. Mindez az Isten megelégítését célzó vágy alapján történik – ezek a kapcsolatokat nem emberi életfilozófiák révén maradnak fenn; természetesen formálódnak, amikor az ember terhet visel Istenért. Semmilyen mesterséges, emberi erőfeszítést nem igényelnek tőled, csupán Isten szavainak alapelvei szerint kell gyakorolnod” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Nagyon fontos, hogy normális kapcsolatot alakítsunk ki Istennel). Isten szava világossá tette számomra, hogy a normális interperszonális kapcsolatok nem a világi filozófiákon alapulnak. hanem az Ő szava gyakorlásának alapjára épülnek. Ha úgy hozza az élet, gyakorolnunk kell az igazságot, az elvek szerint kell cselekednünk, meg kell védenünk a gyülekezeti munkát, és terhet kell vállalnunk a testvérek életéért. Ez az egyetlen módja a normális interperszonális kapcsolatoknak. Felidéztem néhány testvér tapasztalaton alapuló bizonyságtételét. Amikor észrevették mások problémáit, képesek voltak rámutatni azokra, és Isten szavának megfelelően segíteni nekik. Bár az emberek néha veszítettek a tekintélyükből, ha keresték az igazságot, fel tudták használni a közösséget és a kritikát arra, hogy felfedezzék hiányosságaikat, megismerjék romlott beállítottságaikat, javítsanak helytelen állapotukon, előrelépést érjenek el az életükben, és egyre jobb eredményeket érjenek el a kötelességeikben. Ezt jelenti igazán szeretetteljesnek és segítőkésznek lenni. De azokat, akik nem törekednek az igazságra, a bírálat és a velük való foglalkozás leleplezi. Rosszul vannak az igazságtól, és amikor megmetszik őket és foglalkoznak velük, próbálnak kifogásokat találni és ellenállni, nulla elfogadással. Az ilyen ember nem igazi testvér, ezért el kell utasítani és ki kell közösíteni. Ezt felismerve még inkább úgy éreztem, hogy egyedül Isten szava a mércéje tetteinknek és magatartásunknak, hogy másokkal Isten szavának megfelelően kell bánnunk. Ez a helyes magatartásmód, ami megfelel a normális emberi mivolt normáinak.

Később megtudtam, hogy egy nővér arrogáns, önelégült, és nem fogad el javaslatokat. Továbbra is azt csinált, amit akart, és késleltette a munkát. Közösséget kellett vállalnom, és rá kellett mutatnom a problémáira, hogy elgondolkozhasson és megismerhesse önmagát, de kissé aggódtam. Mi van, ha nem fogadja el? Vajon előítélet alakulna ki benne velem szemben, és azt mondaná, hogy célba vettem őt? Felidéztem a korábbi kudarcomat és azt, amit nem sokkal azelőtt Isten szavában olvastam, és felkavart bennem valamit. Ha kapcsolatunk védelmében figyelmen kívül hagynám a gyülekezet munkáját, megsérteném Istent. Ezúttal Isten figyelte a hozzáállásomat, hogy lássa, megbántam-e a bűneimet és megváltoztam-e. Nem bánhattam úgy az emberekkel, mint korábban. Eszembe jutott Isten szava: „Amikor ilyen dolgokkal kerülsz szembe, imádkoznod kell Istenhez és Hozzá kell kiáltanod, üdvösségért könyörögve és arra kérve Őt, hogy adjon több hitet és erőt, s hogy tegyen képessé arra, hogy betartsd az alapelveket, megtedd, amit meg kell tenned, az alapelvek szerint tudd kezelni a dolgokat, szilárdan megállj abban a helyzetben, amelyben meg kell állnod, megóvd Isten házának érdekeit, és megakadályozd, hogy bármi kár érje Isten házának munkáját” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Éreztem, hogy Isten mellettem van, bátorít, hogy megtegyem ezt a lépést. Imádkoztam Istenhez, arra kérve Őt, hogy adjon hitet és erőt az igazság gyakorlásához a gyülekezet munkájának előtérbe helyezéséhez, és hogy a kapcsolatunk védelme miatt ne féljek megbántani az embereket. Az ima után megkerestem az illető nővért. Amellett hogy feltártam a szokásos viselkedésén alapuló problémáit, arra is rámutattam, hogy arrogáns, és nem fogadja el mások javaslatait, hogy ez az igazságtól való rosszullét és sátáni beállítottság. Azt mondtam, ha továbbra is akadályozza a gyülekezeti munkát anélkül, hogy megbánná a bűneit vagy megváltozna, akkor el lesz bocsátva. Miután mindezt elmondtam, nem éreztem úgy, mint korábban mindig, már nem féltem, hogy utálni fognak. Ehelyett nyugodtabb voltam, megbékéltem. Visszagondolva, mindig is sátáni magatartásfilozófiák szerint éltem, féltem megsérteni az embereket, tartottam a vitáktól és konfliktusoktól. Az interakciók során mindig fontosnak tartottam mások tiszteletét és védtem a kapcsolatokat, sok esélyt elszalasztva az igazság gyakorlására. Most, amikor rá kell mutatnom az emberek problémáira, még mindig félek egy kicsit, de biztos lehetek benne, hogy Istenhez imádkozom, és a saját szándékaimat és nézeteimet az alapelveknek megfelelően ültetem gyakorlatba. Ez a tapasztalat lehetővé tette számomra, hogy kijavítsam téves nézeteimet. Őszintén hálás vagyok Istennek!