Írta: Roxana, Tajvan

Amikor iskolás voltam, feltűnt, hogy néhány osztálytársam eléggé szókimondó. Amikor látták, hogy mások tévednek, egyszerűen előálltak és megmondták, amivel gyakran megsértették az embereket, őket pedig kiközösítették. Azt gondoltam: „Nem buták egy kicsit ezek az emberek? Ahogy a mondás szól: »a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit«, valamint »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha leleplezel másokat, ne a hiányosságaikat leplezd le«. Láss mindent, de ne hozz szóba mindent, így az ember be tud illeszkedni a tömegbe. Ha túl nyílt vagy, még ha nincsenek is rossz szándékaid, az emberek nem fognak kedvelni, és el fognak utasítani téged. Hogyan lehet így barátokat szerezni?” Ezért soha nem mutattam rá közvetlenül mások problémáira, amikor érintkeztem velük. Az osztálytársaim mind szívesen barátkoztak velem, mondván, könnyű velem kijönni és kedves vagyok, és úgy gondoltam, hogy elég jó emberi mivolttal rendelkezem. Miután hinni kezdtem Istenben, a testvérekkel is így érintkeztem. Nem mutattam rá mások problémáira, amikor észrevettem azokat. Mindig is úgy éreztem, hogy a túlzott közvetlenség kínosan érintené az embereket, hogy azt gondolnák, célba veszem őket, és szándékosan próbálom leleplezni a hiányosságaikat, és hogy ez tönkretenné a kapcsolatunkat. Csak miután megtapasztaltam, hogy felfedtek, és olvastam Isten szavát, értettem meg, hogy a mód, ahogy másokkal érintkezem, ellentétes az igazsággal, és ellenáll Istennek.

2015-öt írtunk, és Leslie-vel társítottak egy videómunka kapcsán. Ő hosszabb ideje volt a hitben, mint én, és idősebb is volt nálam. Udvariasak voltunk egymással, elég jól kijöttünk, és szinte semmi konfliktus nem volt. Később felügyelőnek választottak. Egy alkalommal a többiek arról számoltak be, hogy Leslie felületes, alattomos és megbízhatatlan a kötelességében, valamint hogy hátráltatja a munkát. Úgy éreztem, hogy a problémája eléggé komoly, ezért beszéltem a nővértársaimmal arról, hogy rá kell mutatni Leslie problémáira, és le kell leplezni azokat, hogy elgondolkodhasson, megismerhesse önmagát, megbánhassa tettét és megváltozhasson. A nővéreim egyetértettek, és megkérdezték, hogy kinek kellene közösséget vállalnia Leslie-vel. Ott álltam és nem szóltam semmit, nem akartam kockázatot vállalni, hogy megoldjam a problémát. Azt gondoltam: „Ha rámutatok a problémáira, vajon azt fogja gondolni, hogy szándékosan célba veszem őt? Hogyan tudnánk azután kijönni egymással?” Meglepetésemre mindenki azt javasolta, hogy én vállaljak közösséget Leslie-vel. Igazán el akartam menekülni, de tudtam, hogy ha nem mutatok rá a problémáira, az a gyülekezeti munkára továbbra is hatással lett volna. Így végül el kellett szánnom magam és megtennem. Azután beletelt egy kis időbe, hogy mentálisan felkészüljek, és bátorítottam önmagamat, hogy rámutassak a problémáira. Gondolatban többször átvettem az elejétől a végéig, hogy mit fogok neki mondani. De amikor megláttam őt, összeszorult a gyomrom. Úgy éreztem, mintha fojtogatnának, és egyszerűen nem tudtam kinyögni a szavakat. Így hát gyengéd hangon megkérdeztem tőle: „Jó volt az állapotod az utóbbi időben? Voltak nehézségeid? Miért voltál annyira lassú a videók elkészítésében?” Leslie azt válaszolta, hogy aggódott amiatt, hogy a fia nem jár iskolába, ezért a munkája elhúzódott. Arra gondoltam: „Azt mondja, nehézségei vannak. Ha leleplezem, hogy felületes, alattomos és megbízhatatlan a kötelességében, vajon azt fogja gondolni, hogy túl szigorú vagyok és célba veszem őt? Ha a kapcsolatunk tönkremegy, sokkal kellemetlenebb lesz köztünk a helyzet.” Erre gondolván inkább nem mutattam rá a problémáira. Csak mondtam néhány vigasztaló szót, és röviden áttekintettem a kötelessége állapotát.

Mivel nem rendelkezett valódi önismerettel, továbbra is felületes volt a kötelességében, és sok hiba volt a videóiban. Rájöttem, hogy Leslie problémái eléggé komolyak, és el kell bocsátani, ha nem változtat. Ezért újra elmentem közösséget vállalni vele. Úgy gondoltam, hogy ezúttal mindenképpen rávilágítok a problémáira. De amint leültem, a szavak ismét a torkomon akadtak. Folyton azon gondolkodtam, hogyan mondjam el neki úgy, hogy ne érezze magát kényelmetlenül, miközben mégis tudomására hozom a problémáit anélkül, hogy előítéletet alakítana ki irántam, és azt hinné, célba veszem őt. Miután egy ideig gondolkodtam, tapintatosan megkérdeztem tőle: „Miért vagy folyton felületes a kötelességedben?” Leslie ekkor elmesélte, hogy néha enged a regényolvasás iránti testi vonzalmának, és elhanyagolja a kötelességét. Annyira zaklatott lett, hogy sírva fakadt, amikor ezt mondta. Azt gondoltam: „Olyan nehéz időszakon megy keresztül. Ha leleplezem, hogy alattomos és megbízhatatlan a kötelességében, vajon elviseli? Jobb, ha nem mondok semmit. Mindenesetre elismerte a problémáját, és most biztos javulni fog a jövőben.” Tehát megértést fejeztem ki az állapota iránt, és még biztattam is, hogy tegyen nagyobb erőfeszítést a kötelessége teljesítéséért. Továbbra sem bánta meg a bűneit, a felületes megközelítése egyre rosszabb lett, és végül elbocsátották. Amikor ez megtörtént, én nem gondolkodtam el azon, hogy mit kellene tanulnom ebből.

Később elolvastam Isten szavából egy szakaszt, ami adott némi megértést az állapotomról. Mindenható Isten mondja: „Az emberek magatartásának, és annak, ahogyan a világgal foglalkoznak, Isten szavain kell alapulnia; ez a viselkedés legelemibb alapelve. Hogyan gyakorolhatják az emberek az igazságot, ha nem értik a viselkedés alapelveit? Az igazság gyakorlása nem üres szavak mondogatásáról vagy szlogenek kiabálásáról szól. Inkább arról, hogy találkozzanak az emberek bármivel is az életben, amennyiben az a viselkedés alapelveit, a dolgokkal kapcsolatos nézőpontjukat vagy a kötelességeik végrehajtását érinti, akkor döntések elé kerülnek, ilyenkor pedig keresniük kell az igazságot, és alapot, gyakorlási alapelveket és gyakorlási utat kell találniuk Isten szavaiban. Akik így tudnak gyakorolni, azok olyan emberek, akik az igazságra törekszenek. Ha bármilyen nagy nehézségekkel is találkoznak, ilyen módon törekednek az igazságra, akkor Péter útját és az igazságra törekvés útját járják. Például milyen elvet kellene betartanod a másokkal való interakciók során? Az eredeti álláspontod az, hogy »a harmónia kincs; a türelem drágakő«, és hogy mindenkinek a kedvében kell járnod, el kell kerülnöd, hogy másokat megszégyeníts, és senkit sem szabad megsértened, hogy könnyedén kijöjj majd másokkal a jövőben. Ettől az állásponttól korlátozva csendben maradsz, amikor azt tapasztalod, hogy mások rossz dolgokat tesznek, vagy megsértik az alapelveket, nem leplezed le és nem is állítod meg őket. Inkább azt választod, hogy a gyülekezet munkája károsodjon, mint hogy bárkit is megsérts. Bárkivel is kerülsz kapcsolatba, arra törekszel, hogy a kedvében járj. Mindig a másokkal való kapcsolataidra gondolsz és arra, hogy megőrizd a tekintélyedet, amikor beszélsz, és mindig kedvesen hangzó szavakat használsz, hogy mások kedvében járj. Még ha rá is jössz, hogy valakinek problémái vannak, inkább eltűröd, és csak az illető háta mögött beszélsz azokról, szemtől szemben viszont továbbra is fenntartod a békességet és a kapcsolatotokat. Mit gondolsz arról, hogy így viseled magad? Arról van szó, hogy kényszeres megfelelő vagy? Meglehetősen simulékony, nem igaz? Megszegi a viselkedés alapelveit. Vajon nem alantas dolog így viselkedni? Akik így viselkednek, azok nem jó emberek, és ez nem nemes viselkedésmód. Nem számít, hogy mennyit szenvedtél, és nem számít, hogy milyen árat fizettél, ha alapelvek nélkül viseled magad, akkor a magatartásodban kudarcot vallottál, és Isten előtt nem leszel elismert, emlékezetes és elfogadott” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy valaki jól végezze kötelességét, legalább lelkiismerettel és józan ésszel kell rendelkeznie). Isten szavai világossá tették számomra, hogy bármi történjék is az életemben, ha az viselkedési alapelveket vagy a dolgok megítélését illeti, nekem mindig az igazságalapelveket kell keresnem. Egész idő alatt nem mertem rámutatni a testvérek problémáira, és úgy gondoltam, semmi gond nincs ezzel. Azt hittem, amíg jól kijövünk és nem veszekszünk, addig minden rendben van. Olvastam, hogy Isten azt mondja: „Nem számít, hogy mennyit szenvedtél, és nem számít, hogy milyen árat fizettél, ha alapelvek nélkül viseled magad, akkor a magatartásodban kudarcot vallottál, és Isten előtt nem leszel elismert, emlékezetes és elfogadott.” Ezek a szavak igazán meghatottak. Lehet, hogy kívülről úgy tűnt, mintha nem cselekednék semmi gonoszat, de mindig féltem megbántani az embereket, és soha nem mertem őszintén rámutatni mások problémáira. Még ha észre is vettem egy problémát, csak legbelül dühöngtem, de akkor is csupa mosoly voltam velük, aminek eredményeként a problémák, amelyeket meg kellett volna oldani, nem oldódtak meg, és ez a gyülekezeti munka kárára ment. Isten azt mondja, hogy az ilyen ember ravasz, és elvtelen a viselkedésében. Elgondolkodtam azon, hogyan kezeltem a Leslie-vel történt esetet. Jól tudtam, hogy alattomos, ravaszkodó a kötelességében, és rossz hatással van a fejlődésre, de féltem, hogy boldogtalanná teszem, ha túl nyílt vagyok. Talán azt gondolná, hogy túl szigorú vagyok, és előítéletet alakítana ki velem szemben. Attól is féltem, hogy nem fogadná el ezt, elszomorodna, ami miatt a jövőben kínossá válnának a dolgok közöttünk. A kapcsolatunk védelme miatt túlságosan féltem bármit is mondani, ami leleplezné vagy megmetszené őt. Láttam, hogy felületességének problémája egyre rosszabbá válik, és dühös voltam, de a vele való közösségben féltem, hogy feldühítem, így nem mertem megemlíteni vagy felfedni a problémáját. Csak mondtam néhány ártalmatlan dolgot, ami felületesen érintette a témát, és még meg is vigasztaltam, az érzéseim ellenére. Az, hogy felügyelőként nem lepleztem le és nem oldottam meg a tapasztalt problémákat, azt jelentette, hogy felelőtlen és súlyosan hanyag voltam. Végig a „jó fejet” játszottam mások előtt, azt gondolva, hogy figyelmesnek és megértőnek lenni egy jó ember megnyilvánulása. Csak azután változtattam meg teljesen saját magamról a véleményem, amikor feltárultak a tények. Észrevettem Leslie problémáját, de nem mutattam rá és nem segítettem neki. Emiatt nem láthatta meg problémájának lényegét vagy következményeit, ezt megsínylette az élete, és a gyülekezet munkáját is hátráltatta. Annyira önző, alattomos, ravaszkodó és csalárd voltam. Hogyan is állíthattam, hogy jó emberi mivoltom van?

Egy összejövetelen elolvastam Isten szavának boncolgatását a „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha leleplezel másokat, ne a hiányosságaikat leplezd le”, és „a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit” mondásokról. Ekkor rájöttem, hogy nem voltam hajlandó mások problémáira rámutatni, mert befolyásoltak ezek az eszmék. Mindenható Isten mondja: „A világi ügyekre vonatkozó filozófiák egyik tétele így szól: »A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit.« Ez azt jelenti, hogy ennek a jó barátságnak a fenntartása érdekében az embernek hallgatnia kell a barátja problémáiról, még akkor is, ha világosan látja őket. Betartja azokat az elveket, miszerint nem üt arcul másokat, és nem kritizálja a hiányosságaikat. Megtévesztik egymást, eltitkolnak dolgokat egymás elől, és szervezkednek egymás ellen. Bár kristálytisztán tudják, miféle ember a másik, nem mondják ki nyíltan, hanem ravasz módszereket használnak, hogy megőrizzék a kapcsolatukat. Miért akarna valaki egy ilyen kapcsolatot megőrizni? Ez arról szól, hogy az ember nem akar ellenségeket szerezni ebben a társadalomban, a csoportján belül, ez ugyanis azt jelentené, hogy gyakran sodorja magát veszélyes helyzetekbe. Annak tudatában, hogy miután valakinek a hiányosságait szóvá tetted, vagy megbántottad az illetőt, az az ellenséged lesz és ártani fog neked, és nem akarván ilyen helyzetbe hozni magadat, a világi ügyekre vonatkozó filozófiáknak azt a tételét alkalmazod, amely így szól: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld.« Ennek fényében, ha két ember ilyen kapcsolatban van egymással, azok igazi barátoknak tekinthetők? (Nem.) Nem igazi barátok, még kevésbé egymás bizalmasai. Akkor hát pontosan miféle kapcsolat is ez? Nem egy alapvető társas kapcsolat? (De.) Egy ilyen társas kapcsolatban az emberek nem bocsátkozhatnak bizalmas beszélgetésekbe, sem mély kapcsolatuk nem lehet, és nem beszélhetnek bármiről, amiről csak szeretnének. Nem mondhatják ki hangosan, ami a szívükben rejlik, vagy hogy milyen problémákat látnak másokban, vagy azokat a szavakat, amelyek másoknak hasznára lennének. Ehelyett kiválogatják a kedves mondanivalókat, hogy mások kegyeit keressék. Nem merik kimondani az igazságot vagy betartani az alapelveket, így megakadályozva, hogy ellenséges gondolatokat ébresszenek másokban magukkal szemben. Amikor az emberre senki nem jelent fenyegetést, az illető nem él viszonylagos békében és nyugalomban? Nem ez az emberek célja, amikor ezt a mondást népszerűsítik: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«? (De.) Világos, hogy ez a túlélésnek egy elvetemült, csalárd módja, egy kis óvakodással, amelynek a célja az önfenntartás. Ha így élnek, az embereknek nincsenek bizalmasaik, nincsenek közeli barátaik, akiknek a társaságában bármit mondhatnak, amit csak szeretnének. Az emberek között csak kölcsönös óvakodás, kölcsönös kihasználás és kölcsönös cselszövés létezik, miközben mindegyikük megszerzi a kapcsolatból, amire szüksége van. Nem így van? Alapvetően annak a mondásnak, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, az a célja, hogy az ember ne sértsen meg másokat és ne szerezzen ellenségeket, hanem védje magát azzal, hogy nem bánt meg senkit. Ez egy taktika és módszer, amit azért alkalmaz valaki, hogy ő maga ne sérüljön. Ha a lényegének ezt a többféle vetületét nézzük, akkor vajon az a követelmény az emberek erkölcsi magatartásával szemben, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, nemes követelmény? Pozitív? (Nem.) Akkor mit tanít az embereknek? Hogy ne sérts meg senkit, ne bánts meg senkit, különben a végén te fogod megjárni; továbbá, hogy ne bízz senkiben. Ha megbántod bármelyik jó barátodat, a barátság csendben változni kezd. Jó, ismerős barátodból idegen vagy az ellenséged lesz. Milyen problémákat oldhat meg valójában az efféle tanítás? Még ha azáltal, hogy így cselekszel, nem is szerzel ellenségeket, sőt, elveszítesz néhányat, ettől majd csodálnak és elfogadnak az emberek, és mindig megtartanak barátjukként? Ez teljesen megfelel az erkölcsi magatartás normájának? Ez a legjobb esetben sem több, mint a világi ügyekre vonatkozó filozófia” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). Amikor Isten az olyan mondások hatásait boncolgatta, mint a „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha leleplezel másokat, ne a hiányosságaikat leplezd le” és „a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit”, úgy éreztem, mintha közvetlenül előttem állna, és leleplezne. E filozófiák szerint élve szavaim és tetteim csak arra szolgáltak, hogy megvédjenek. Bárkivel is találkoztam, mindig ragaszkodtam ahhoz az alapelvhez, hogy soha ne dühítsek fel és ne sértsek meg senkit. Amikor iskolába jártam, láttam, hogy kiközösítették a nyers modorúakat, ezért úgy éreztem, hogy a jó kapcsolatok érdekében soha nem szabad kimondanod, ahogyan valójában érzel, és még ha látod is más problémáit, soha nem szabad felhoznod őket és megsértened őt. Így az emberek kedvelni fognak, és könnyen beilleszkedsz. Még azután is ezeket a filozófiákat követtem a testvéreimmel való kapcsolattartásban, hogy hinni kezdtem Istenben. Hogy elkerüljem mások ellenszenvét vagy érzéseik megsértését, amikor leleplezésre került volna sor, vagy bármi olyanra, ami megsérthette őket, háttérbe húzódtam, vagy megemlítettem a testvértársaimnak, hogy ők intézzék a dolgot. Néha, amikor közösséget kellett vállalnom, csak néhány lényegtelen dolgot mondtam, ami illett a helyzethez, és emiatt rengeteg probléma nem oldódott meg időben. Olyan világi ügyekre vonatkozó filozófiákat tekintettem a magatartásom kritériumainak, mint „még egy barát: még egy út, még egy ellenség: még egy akadály” és „a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit”. Soha senkinek nem mondtam el, mit gondolok valójában, és egyre álszentebbé és csalárdabbá váltam. Azt gondoltam, hogy ha jó kapcsolatokat ápolok és mindenkivel jól kijövök, az arra fogja ösztönözni az embereket, hogy kedveljenek, így könnyedén el fogom nyerni mások jóváhagyását. Ha egy napon olyat mondanék, vagy tennék, ami szembenáll az alapelvekkel, az emberek nem hibáztatnának, és hagynák, hogy megőrizzem a méltóságomat. Rájöttem, hogy elvtelen voltam az interakcióimban. Csak azt akartam, hogy mindenki boldog és mosolygós legyen, és senki ne fedje fel a másik hiányosságait, így soha nem veszíteném el a méltóságomat, és megőrizhetném a státuszomat és az imázsomat. Nem az volt ezzel a célom, hogy megnyerjem az embereket és felhasználjam őket? Lehet, hogy szimpatikusnak, barátságosnak és empatikusnak tűntem, de az egész mögött a saját rejtett cselekvési tervemre törekedtem. Igazán gonosz voltam! Visszagondolva Leslie ügyére, világos volt számomra, hogy alattomos és megbízhatatlan a kötelességében, de hogy ne dühítsem fel őt, nem mutattam rá a problémáira és nem lepleztem le azokat, ami befolyásolta a munka előrehaladását. Nemcsak hogy ártottam neki a viselkedésemmel, de a gyülekezeti munkát is késleltettem. Isten mindig is arról beszélt, hogy az Ő szavának megfelelően kell szemlélnünk az embereket és a dolgokat, viselnünk magunkat és cselekednünk, az igazságot tekintve mércénknek. De a mindennapi életben sátáni filozófiák szerint éltem, beszédemben és tetteimben mindig korlátozva voltam. Képtelen voltam megfelelően közösséget vállalni vagy segíteni másokon, és még kevésbé voltam képes teljesíteni vezetői kötelezettségeimet. Nem gondolkodtam azon, hogyan beszéljek úgy, hogy az másokra építő hatást gyakoroljon, vagy hogyan védjem meg a gyülekezet munkáját. Sőt, végignéztem, ahogy a gyülekezet munkája kárt szenved, és az érzéseim ellenére is a jó fej szerepében tetszelegtem. Feláldoztam a gyülekezet érdekeit a sajátomért. Annyira álszent voltam, és hiányzott belőlem az emberi mivolt! Ha így folytatnám, Isten meggyűlölne és megutálna engem, mások pedig megvetnének és elutasítanának. Imádkoztam Istenhez: „Ó Istenem, látom, hogy a gyülekezet munkája kárt szenved, de én folyton a jó fej szerepét játszom. Nem védem a gyülekezet érdekeit, és ez biztos undorító Számodra. Ó Istenem, meg akarom bánni a bűneimet. Kérlek, adj útmutatást nekem, hogy megoldjam ezt a problémát! Igazságérzettel rendelkező ember akarok lenni, aki megvédi a gyülekezet munkáját.”

A lelki csendességem alatt olvastam még Isten szavából: „Amikor történik veled valami, akkor világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerint élsz, nem gyakorlod az igazságot, és folyton attól félsz, hogy megsértesz másokat, nem pedig attól, hogy Istent sérted meg, és még Isten házának érdekeit is képes vagy feláldozni azért, hogy a személyes kapcsolataidat megóvd. Milyen következményekkel jár, ha így cselekszel? Elég jól meg fogod védeni a személyes kapcsolataid, de Istent meg fogod sérteni, Ő pedig visszautasít téged, és haragudni fog rád. Melyik a súlyosabb? Ha nem érzed, akkor teljesen zavarodott vagy; ez azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem érted az igazságot. Ha így folytatod, anélkül, hogy valaha is ráébrednél erre, igen nagy veszélyben vagy. Végül nem leszel majd képes elnyerni az igazságot, és te leszel az, aki veszteséget szenved. Amikor láttad, hogy valaki megzavarja Isten házának munkáját, kényszeres megfelelőként viselkedtél, és nem álltál ki az alapelvek mellett, aminek következtében Isten házának munkája késedelmet szenvedett. Ez alkalommal nem kerested az igazságot, sőt kényszeres megfelelőként viselkedtél, és kudarcot vallottál. Amikor tehát ismét előfordul egy ilyen helyzet, képes leszel-e keresni az igazságot, és nem kényszeres megfelelőként viselkedni? Ha soha nem vagy képes keresni az igazságot, és továbbra is a Sátán filozófiája szerint élsz, akkor már nem az lesz a kérdés, hogy veszteséget szenvedsz-e – végül ki leszel rekesztve és meg leszel büntetve. Ha egy kényszeres megfelelő szándékával és perspektívájával rendelkezel, akkor semmiben sem fogod az igazságot gyakorolni, illetve védelmezni az alapelveket, és így mindig kudarcot vallasz majd és elbuksz. Ha nem ébredsz fel és soha nem keresed az igazságot, akkor álhívő vagy, és soha nem nyered el az igazságot és az életet. Mit kell tehát tenned? Amikor olyan dolgokkal kerülsz szembe, amik magukba foglalják Isten házának érdekeit, imádkoznod kell Istenhez és Hozzá kell kiáltanod, arra kérve Őt, hogy adjon neked hitet és erőt, hogy ki tudj állni az alapelvekért, megtedd, amit meg kell tenned, az alapelvek szerint tudd kezelni a dolgokat, ragaszkodj határozottan ahhoz az állásponthoz, amelyhez ragaszkodnod kell, megóvd Isten házának érdekeit, és megakadályozd, hogy Isten házának munkája bármiféle veszteséget szenvedjen. Ha fel tudsz lázadni a saját érdekeid, a büszkeséged, és a kényszeres megfelelő nézőpontod ellen, és ha becsületes és teljes szívvel megteszed, amit meg kell tenned, akkor már legyőzted a Sátánt, és elnyerted az igazságnak ezt az aspektusát. Ha makacsul ragaszkodsz ahhoz, hogy a Sátán filozófiája szerint élj, a másokhoz fűződő kapcsolataidat oltalmazod, és soha nem tudod gyakorlatba ültetni az igazságot, és nem mered védelmezni az alapelveket, akkor más dolgokban vajon képes leszel az igazságot gyakorolni? Akkor még mindig nem lesz hited és erőd. Ha soha nem keresed és nem fogadod el az igazságot, akkor az efféle istenhit lehetővé teszi-e számodra az igazság elnyerését? (Nem.) És ha nem tudod elnyerni az igazságot, megmenekülhetsz-e vajon? Nem menekülhetsz meg. Ha mindig a Sátán filozófiája szerint élsz, az igazságvalóság legapróbb morzsájával sem rendelkezel, és továbbra is a Sátán hatalma alatt élsz, akkor téged semmiképpen nem lehet megmenteni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szava világossá tette számomra, hogy mindig is az volt az alapelvem, hogy fenntartsam a kapcsolatokat, és soha ne szerezzek ellenséget, ahelyett, hogy Isten szavát gyakoroltam volna. Amikor olyasmit láttam, ami nem egyezett az igazsággal, egyszerűen beadtam a derekamat és eltűrtem azt, hogy megvédjem a másokkal való kapcsolataimat, ami lehetővé tette számomra, hogy a biztonság állapotában éljek. Rájöttem, hogy a mértékletesség útját járom, és elvtelen vagyok a tetteimben. Isten arra kér bennünket, hogy szavának megfelelően beszéljünk és cselekedjünk, hogy olyanok legyünk, akik szeretik azt, amit Ő szeret, utálják azt, amit Ő utál, és megkülönböztetik a jót a rossztól, hogy képesek legyünk megkülönböztetni mindenféle embert, és az alapelveknek megfelelően bánjunk másokkal. Csak ez a gyakorlás felel meg Isten szándékának. Bár tisztán láttam, hogy Leslie feltartja a munkát a kötelességében, mégsem kritizáltam vagy lepleztem le őt. Vigasztaltam, amikor sírni láttam, és eljátszottam a jó fejet, az érzéseim ellenére. Ezzel a kapcsolatunkat védtem, és a Sátán pártjára álltam azáltal, hogy elnéztem neki dolgokat. Annyira ostoba voltam! Korábban nem gondoltam, hogy ez a fajta viselkedés és a világi ügyek ekkora problémát jelentenek. Csak amikor a tények feltárultak, jöttem rá, hogy az ilyen világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerint élni valóban nem a helyes út. Felügyelő voltam, de mindig féltem attól, hogy megsértem az embereket, és nem volt igazságérzetem. Nem mertem felvetni az észlelt problémákat, vagy közösséget vállalni a megoldásukra, ami újra és újra felbukkanó problémákhoz vezetett. Ez nem volt valódi munkavégzés; ez Istennek való ellenállás volt!

Később rátaláltam a gyakorlás útjára Isten szavában. Isten szavai azt mondják: „Ha normális kapcsolatot akarsz kialakítani Istennel, a szívednek Felé kell fordulnia; ezt véve alapul másokkal is normális kapcsolatod lesz. Ha nincs normális kapcsolatod Istennel, tehetsz bármit, hogy a másokkal való kapcsolataidat fenntartsd, bármilyen szorgalmasan dolgozhatsz és bármennyi erőfeszítést beletehetsz, mindez csak egy világi ügyekre vonatkozó, emberi filozófia lesz. Emberi szemléleteken és emberi filozófiákon keresztül fogod fenntartani a pozíciódat az emberek között és elérni dicséretüket, ahelyett, hogy normális emberi kapcsolatokat alakítanál ki Isten szavának megfelelően. Ha nem a más emberekkel való kapcsolataidra összpontosítasz, hanem ehelyett Istennel tartasz fenn normális kapcsolatot, hajlandó vagy a szívedet Istennek adni és megtanulni alávetni magad Neki, akkor a kapcsolataid minden emberrel természetes módon szintén normálissá válnak. Ezek a kapcsolatok akkor nem a testre épülnek majd, hanem Isten szeretetének alapjára. Szinte nem is kerülsz testi kapcsolatba más emberekkel, hanem szellemi szinten lesz közösség, valamint kölcsönös szeretet, vigasz és ellátás közöttetek. Mindez az azt célzó vágy alapján történik, hogy eleget tegyél Istennek – ezek a kapcsolatok nem világi ügyekre vonatkozó, emberi filozófiák révén maradnak fenn, hanem természetesen formálódnak, amikor van benned teherérzet Istenért. Semmilyen emberi erőfeszítést nem igényelnek tőled, csupán Isten szavainak alapelvei szerint kell gyakorolnod” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Nagyon fontos, hogy normális kapcsolatot alakítsunk ki Istennel). Isten szava világossá tette számomra, hogy a normális interperszonális kapcsolatok nem a világi ügyekre vonatkozó filozófiákon alapulnak. Az Ő szava gyakorlásának alapjára épülnek. Ha úgy hozza az élet, gyakorolnunk kell az igazságot, az elvek szerint kell cselekednünk, meg kell védenünk a gyülekezeti munkát, és terhet kell vállalnunk a testvérek életéért. Ez az egyetlen módja a normális interperszonális kapcsolatoknak. Felidéztem néhány testvér tapasztalati bizonyságtételét. Amikor észrevették mások problémáit, képesek voltak rámutatni azokra, és Isten szavának megfelelően segíteni nekik. Bár az emberek néha veszítettek a tekintélyükből, ha keresték az igazságot, fel tudták használni a közösséget és a kritikát arra, hogy felfedezzék hiányosságaikat, megismerjék romlott beállítottságaikat, javítsanak helytelen állapotukon, előrelépést érjenek el az életükben, és egyre jobb eredményeket érjenek el a kötelességeikben. Ezt jelenti igazán szeretetteljesnek és segítőkésznek lenni. De azokat, akik nem törekednek az igazságra, a bírálat és a megmetszés leleplezi. Mivel idegenkednek az igazságtól, amikor megmetszik őket, próbálnak kifogásokat találni és ellenállni, nulla elfogadással. Az ilyen ember nem igazi testvér, ezért el kell utasítani és el kell kerülni. Ezt felismerve még inkább úgy éreztem, hogy egyedül Isten szava a mércéje tetteinknek és viselkedésünknek, hogy másokkal Isten szavának megfelelően kell bánnunk. Ez a legjobb magatartásmód számunkra, és ez megfelel a normális emberi mivolt normáinak.

Egyszer megtudtam, hogy egy nővér különösen arrogáns, önelégült, és nem fogad el javaslatokat. Mindig azt csinálja, amihez kedve van, és késlelteti a munkát. Közösséget kellett vállalnom, és rá kellett mutatnom a problémáira, hogy elgondolkozhasson és megismerhesse önmagát, de kissé aggódtam. Mi van, ha nem fogadja el? Vajon előítélet alakulna ki benne velem szemben, és azt mondaná, hogy célba vettem őt? Felidéztem a korábbi kudarcomat és azt, amit nem sokkal azelőtt Isten szavában olvastam, és felkavart bennem valamit. Ha kapcsolatunk védelmében figyelmen kívül hagynám a gyülekezet munkáját, megsérteném Istent. Ezúttal Isten figyelte a hozzáállásomat, hogy lássa, megbántam-e a bűneimet és megváltoztam-e. Nem bánhattam úgy az emberekkel, mint korábban. Eszembe jutott Isten szava: „Amikor olyan dolgokkal kerülsz szembe, amik magukba foglalják Isten házának érdekeit, imádkoznod kell Istenhez és Hozzá kell kiáltanod, arra kérve Őt, hogy adjon neked hitet és erőt, hogy ki tudj állni az alapelvekért, megtedd, amit meg kell tenned, az alapelvek szerint tudd kezelni a dolgokat, ragaszkodj határozottan ahhoz az állásponthoz, amelyhez ragaszkodnod kell, megóvd Isten házának érdekeit, és megakadályozd, hogy Isten házának munkája bármiféle veszteséget szenvedjen” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Úgy éreztem, mintha Isten mellettem lenne, és bátorítana, hogy megtegyem ezt a lépést. Imádkoztam Istenhez, arra kérve Őt, hogy adjon hitet és erőt az igazság gyakorlásához és a gyülekezet munkájának előtérbe helyezéséhez, és hogy a kapcsolatunk védelme miatt ne féljek megbántani az embereket. Az ima után megkerestem az illető nővért. Amellett hogy feltártam a szokásos viselkedésén alapuló problémáit, arra is rámutattam, hogy arrogáns, önelégült, és nem fogadja el mások javaslatait, hogy ez az igazságtól való idegenkedés és sátáni beállítottság. Azt mondtam, ha továbbra is akadályozza a gyülekezeti munkát anélkül, hogy megbánná a bűneit vagy megváltozna, akkor el lesz bocsátva. Miután mindezt elmondtam, nem éreztem úgy, mint korábban mindig, már nem féltem, hogy utálni fognak. Ehelyett nyugodtabb voltam, megbékéltem.

Visszagondolva, mindig is a világi ügyekre vonatkozó sátáni filozófiák szerint éltem, féltem megsérteni az embereket, és tartottam a vitáktól és konfliktusoktól. Az interakcióim során mindig fontosnak tartottam mások tiszteletét és védtem a kapcsolatokat másokkal, sok esélyt elszalasztva az igazság gyakorlására. Most, amikor rá kell mutatnom az emberek problémáira és le kell lepleznem azokat, még mindig félek egy kicsit, de tudok tudatosan imádkozni Istenhez, és helyre tudom igazítani a saját szándékaimat és nézeteimet, hogy az alapelveknek megfelelően gyakoroljak. Ez a tapasztalat lehetővé tette számomra, hogy kijavítsam téves nézeteimet. Őszintén hálás vagyok Istennek!