A szüleim kiskorom óta arra tanítottak, hogy legyek igazságos, észszerű, másokkal kedves, mások nehézségeivel szemben megértő, és ne legyek szőrszálhasogató. Azt mondták, hogy ettől lesz valaki jó ember, és így érdemlem majd ki mások tiszteletét és megbecsülését. Én is úgy gondoltam, hogy ez egy jó út, és gyakran emlékeztettem magam arra, hogy legyek együttérző és kedves. Soha nem kerültem konfliktusba a családommal, se a többi falubelivel, és sokat foglalkoztam azzal, hogy mások hogyan látnak engem. A falubeliek gyakran dicsértek, azt mondták, hogy jó emberi mivoltom van, megértő vagyok, és amikor megbántanak, akkor sem veszekszem senkivel. Ez a dicséret nagyon boldoggá tett. Úgy gondoltam, hogy emberként ilyen barátságosnak kell lennem, és megértést kell tanúsítanom, még akkor is, ha valaki hibázott. Biztos voltam benne, hogy ez a mércéje annak, hogy jó ember-e valaki. Akkor is így csináltam a dolgokat, miután hívő lettem.

Aztán 2021 novemberében gyülekezeti diakónusnak választottak, és néhány másik testvérrel együtt elkezdtem terjeszteni az evangéliumot. Egyikük, Kevin testvér, ugyanabból a faluból származott, mint én. Jó képessége volt, és a közlésében használt érvelése igazán világos volt, miközben megosztotta az evangéliumot. Példákkal tudta megmagyarázni a dolgokat, hogy segítse a megértést azoknak, akik az igaz utat kutatják. De én rájöttem, hogy eléggé arrogáns, és nem szereti elfogadni mások javaslatait. Emellett sokszor nem követte az alapelveket a kötelességében, nem magasztalta Istent, és nem tett tanúságot Mellette az evangéliumi munkájában, viszont sokat beszélt arról, hogy hány embert térített meg. A testvérek mindannyian szerették hallgatni a prédikációját, és valósággal rajongtak érte. Egyszer valaki, aki az igaz utat kereste, megdicsérte őt, hogy jó képességű és jól prédikál. Észrevettem, hogy eléggé felmagasztalja magát, kérkedik magával, és hogy mikor megosztja az evangéliumot, nem arra összpontosít, hogy tanúságot tegyen Isten utolsó napokban végzett munkája mellett, vagy hogy rendbe tegye az emberek vallási elképzeléseit. Meg akartam ezt említeni Kevinnek, de némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy még várok egy kicsit. Azt akartam, hogy Kevin tudja, hogy kedves, észszerű ember vagyok, aki nem hívja fel a figyelmet az összes kis problémára, amit lát. Úgy gondoltam, többet kellene bátorítanom és segítenem őt. Később a vezető gyakran küldött a csoportunknak az evangélium megosztásával kapcsolatban releváns alapelveket, és én közvetve egy kicsit közösséget vállaltam a Kevin viselkedésével kapcsolatos dolgokról. Reméltem, hogy ezen a közösségen keresztül meglátja a problémáit. Újra fel akartam hozni a problémáit, de aztán arra gondoltam, hogy mivel meglehetősen arrogáns ember, lehet, hogy nem fogadja el a tanácsomat. Féltem, hogy azt fogja gondolni, hogy észszerűtlen és barátságtalan vagyok, és ellenszenvet fog érezni irántam. Ha a kapcsolatunk zsákutcába jutna, és nem tudnánk jól együtt dolgozni, az én jó emberként való megítélésem romba dőlne. Erre gondolva egyszerűen nem szóltam egy szót sem. Akkoriban elég rosszul éreztem magam, ezért imádkozva Istenhez fordultam, és erőt kértem Tőle, hogy gyakoroljam az igazságot. Ezután Kevinnel és néhány másik testvérrel mind elmentünk egy faluba, hogy megosszuk az evangéliumot. Észrevettem, hogy Kevin még mindig kérkedik a közösségvállalásában, arról beszél, hogy nem érdekli a pénz, és hogy mennyire keményen dolgozik Istenért, de nem az igazság közlésére összpontosít. Hazafelé menet összeszedtem a bátorságomat, és ezt mondtam neki: „Nem mentél be az alapelvekbe a prédikációdban és a bizonyságtételedben. Arra kell összpontosítanod, hogy az igazságról beszélj az evangélium lehetséges befogadóival, hogy Isten elé vidd őket...” Mielőtt befejezhettem volna, így válaszolt: „Nincs semmi baj a közösségemmel. Túlgondolod a dolgokat.” Féltem, hogy megsértem a büszkeségét, ha többet mondok, és hogy tönkreteszem a kapcsolatunkat. Aggódtam amiatt is, hogy rossz szemmel fog rám nézni, és hogy ez el fogja rontani a pozitív megítélésemet, úgyhogy nem mondtam semmi többet. Úgy éreztem, hogy ez elegendő volt, és fokozatosan képes lesz eljutni oda, hogy egyedül rádöbbenjen. Később megtudtam, hogy bár folyamatosan sokat dolgoztunk, mégsem értünk el jó eredményeket az evangéliumi munkánkban. Néhányan érdeklődtek abban a faluban, de miután néhányszor meghallgatták Kevin közösségét, még mindig nem értették a dolgokat. Emellett hatással voltak rájuk a pletykák, elképzeléseik voltak, és nem akartak tovább vizsgálódni. Néhányan tényleg felnéztek Kevinre, és csak az ő közösségét akarták meghallgatni, míg más közösségére nem akartak odafigyelni. Ezt látva nagyon kényelmetlenül éreztem magam, és igencsak bűntudatom volt. Ezeknek a problémáknak sok köze volt Kevinhez. Ha korábban felhoztam volna a problémáit, megláthatta volna azokat, megváltozhatott volna, és akkor az evangéliumi munkánk nem került volna veszélybe. De miután tényleg fel akartam hozni a témát, megint aggódni kezdtem, hogy ez ártana a kapcsolatunknak, és eléggé összezavarodtam. Azt találtam ki, hogy beszélhetnék a vezetővel, és megkérhetném, hogy vállaljon vele közösséget, így nem lenne hatással a kötelességünkben való együttműködésünkre, és továbbra is jól kijönnénk egymással. Ezért beszéltem a vezetővel arról, hogy mi a helyzet Kevinnel. Isten szavaiban talált néhány idevágó részletet, amelyekbe segített mindkettőnknek belépni, és úgy tűnt, hogy Kevin egy kicsit megváltozott. Úgyhogy én egyszerűen annyiban hagytam.

Egyszer megemlítettem a dolgot egy másik nővérnek, aki rámutatott, hogy mindig óvtam a másokkal való kapcsolataimat, és ez annak a jele, hogy olyan vagyok, aki meg akar felelni az embereknek. De először én nem így láttam. Azt hittem, hogy semmiképpen sem lehetek olyan, aki az embereknek akar megfelelni, mert azok csalárdak, és én soha nem tettem semmi csalárdságot, hogyan tartozhatnék közéjük? Akkoriban nem akartam elfogadni a visszajelzését, de azt is tudtam, hogy tanulsággal szolgál számomra, amit mondott. Istenhez imádkoztam, kértem Őt, hogy vezessen önmagam megismerésének útján. Ezt később Isten szavaiban olvastam: „Az emberek viselkedésének, és annak, ahogyan a világgal foglalkoznak, Isten szavain kell alapulnia; ez az emberi viselkedés legelemibb alapelve. Hogyan gyakorolhatják az emberek az igazságot, ha nem értik az emberi viselkedés alapelveit? Az igazság gyakorlása nem üres szavak mondogatásáról vagy szlogenek kiabálásáról szól. Inkább arról, hogy az emberek, találkozzanak bármivel is az életben, aminek köze van az emberi viselkedés alapelveihez, nézőpontjukhoz vagy a kötelességeik végzéséhez, döntések elé kerülnek, és az igazságot kell keresniük, alapot és alapelveket kell keresniük Isten szavaiban, majd pedig meg kell találniuk a gyakorlás útját. Akik így tudnak gyakorolni, azok olyan emberek, akik az igazságra törekszenek. Akik képesek ilyen módon törekedni az igazságra, bármilyen nagy nehézségekkel is találkozzanak, azok Péter útját járják, az igazságra való törekvés útját. Például milyen elvet kellene követned a másokkal való interakciók során? Talán az eredeti álláspontod az, hogy »a harmónia kincs; a türelem drágakő«, vagyis, hogy mindenkinek a kedvében kell járnod, el kell kerülnöd, hogy másokat megszégyeníts, és senkit sem szabad megsértened, így ápolhatsz jó kapcsolatokat másokkal. Ez az álláspont gúzsba köt és csendben maradsz, amikor azt tapasztalod, hogy mások rossz dolgokat tesznek, vagy megsértik az alapelveket. Inkább azt választod, hogy az egyház munkája szenvedjen veszteségeket, minthogy bárkit is megsérts. Arra törekszel, hogy mindenkinek a kedvében járj, függetlenül attól, hogy ki az illető. Csak az emberi érzékenységre gondolsz, és arra, hogy megőrizd a méltóságod látszatát, amikor beszélsz, és mindig kedvesen hangzó szavakat használsz, hogy mások kedvében járj. Még ha rá is jössz, hogy valakinek problémái vannak, inkább eltűröd, és csak az illető háta mögött beszélsz azokról, szemtől szemben viszont fenntartod a békességet és a kapcsolatotokat. Mit gondolsz az ilyen viselkedésről? Nem egy olyan ember viselkedik így, aki az embereknek akar megfelelni? Meglehetősen alattomos, nem igaz? Megszegi az emberi viselkedés alapelveit. Vajon nem alantas dolog így viselkedni? Akik így viselkednek, azok nem jó emberek, ez nem nemes viselkedésmód. Nem számít, hogy mennyit szenvedtél, és nem számít, hogy milyen árat fizettél, ha alapelvek nélkül viselkedsz, akkor ebben a tekintetben kudarcot vallottál, és a viselkedésed Isten előtt nem lesz elismert, emlékezetes és elfogadott” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy valaki jól végezze kötelességét, legalább lelkiismerettel és józan ésszel kell rendelkeznie). Isten szavainak fényében elgondolkodtam magamon. Úgy éreztem, hogy nem vagyok olyan, aki az embereknek akar megfelelni, de vajon hogyan viselkedtem valójában? Abban az időszakban láttam, hogy Kevin az evangéliumi munkájában sokat kérkedik, és rá kellett volna mutatnom erre a problémára, hogy segítsek neki megismerni önmagát, és az alapelveknek megfelelően végezni a kötelességét, de aggódtam, hogy az egyenességem árthat a kapcsolatunknak. Ezért mindig tekintettel voltam az érzéseire, és nem mertem egyenesen elmondani a dolgokat. Még bátorítani is akartam, hogy azt a benyomást keltsem benne, hogy jó ember vagyok, és hogy nagyra tartson engem. Valójában azonban tudtam, hogy a kötelességben a testvérekkel való együttműködés során, amikor problémákat veszünk észre, fel kell hívnunk rájuk a figyelmet, ki kell pótolnunk mások gyengeségeit, és közösen fenn kell tartanunk a gyülekezet munkáját. De én tudatosan rosszul cselekedtem, és nem az igazságot gyakoroltam. Ez azt eredményezte, hogy Kevin nem ismerte fel a saját problémáit, és folyamatosan kérkedett, miközben megosztotta az evangéliumot, anélkül, hogy az igazság közlésére összpontosított volna. Ez azt jelentette, hogy az igaz utat kereső emberek vallási elképzeléseit nem tettük rendbe, és amikor néhányan ettől összezavarodtak, már nem látogatták az összejöveteleket. Láttam, hogy milyen hatással volt ez a munkánkra, és egyfajta bűntudatot éreztem, de féltem, hogy előítéletes lesz velem, ha egyenes leszek, és ez ártani fog a kapcsolatunknak. Ezért ravaszul rávettem egy gyülekezetvezetőt, hogy közösséget vállaljon vele, hogy ne kelljen megbántanom őt. Megértettem, hogy igyekeztem a másokkal való kapcsolataimat védeni, és a kötelességem során a kedvükre tenni, hogy egyáltalán nem a gyülekezet érdekeit védtem, nem volt igazságérzetem, és távolról sem voltam elvhű. Egyáltalán nem olyan ember voltam, aki az igazságot gyakorolja. Vajon nem pontosan így cselekedik az, aki másoknak akar megfelelni? Ezután elolvastam egy részt Isten szavaiból, amely leleplezi az antikrisztusokat. „Az antikrisztusok szavai minden esetben kedvesnek, kulturáltnak és választékosnak tűnnek. Nem számít, hogy ki sért alapelvet, vagy hogy ki szakítja és zavarja meg az egyház munkáját, az antikrisztus nem leplezi le és nem kritizálja ezeket az embereket; szemet huny felettük és hagyja, hogy minden dologban nagylelkűnek gondolják őt az emberek. Függetlenül attól, hogy milyen romlottságot fednek fel az emberek, és hogy milyen gonoszságot művelnek, az antikrisztus megértő és toleráns. Nem haragszik meg, nem gurul dühbe, nem lesz ingerült és nem hibáztatja az embereket, amikor azok valami rosszat tesznek és ártanak Isten háza érdekeinek. Akárki is az, aki gonoszságot követ el és megzavarja az egyház munkáját, az antikrisztus ügyet sem vet rá, mintha annak semmi köze sem lenne hozzá, és sosem sérti meg az embereket emiatt. Mi foglalkoztatja leginkább az antikrisztusokat? Az, hogy hányan tartják nagyra őket, és hogy hányan látják szenvedni és dicsérik emiatt őket. Az antikrisztusok azt hiszik, hogy a szenvedés sosem lehet hiábavaló; nem számít, milyen nehézséget viselnek el, milyen árat fizetnek, milyen jótetteket hajtanak végre, és hogy mennyire gondoskodók, figyelmesek és szeretetteljesek mások irányában, ezt mindet mások előtt kell végezniük azért, hogy minél többen láthassák. És mi a céljuk azzal, hogy így cselekszenek? Meg akarják vásárolni mások tetszését, azt akarják, hogy minél többen ismerjék el szívükben a cselekedeteiket, a magatartásukat és a jellemüket, és bólogassanak helyeslőn. Még olyan antikrisztusok is vannak, akik a »jó ember« képét próbálják kialakítani magukról ezzel a külsőleg jónak látszó viselkedéssel, hogy azután többen forduljanak hozzájuk segítségért” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Tizedik rész)). Olyan bűntudatom volt Isten szavainak olvasása után, mintha Isten közvetlenül előttem állva leleplezte volna le a sátáni beállítottságomat. Azon gondolkodtam, hogy mindig igyekeztem együttérző, kedves ember lenni, mert úgy éreztem, hogy ha így viselkedem, azzal elnyerem mások tiszteletét és dicséretét, és az emberek kedvelni fognak. Akkor is ilyen voltam, amikor más testvérekkel kötelességet végeztem. Nem akartam semmi olyat mondani, ami leleplezné Kevin problémáit, mert féltem, hogy ezzel megsértem a hírnevét, és hogy utána nem fogunk jól kijönni egymással. De valójában minden, amit tettem, a saját hírnevem és státuszom védelmét szolgálta. A felszínes kedvességet a magam álcázására használtam, hogy jó színben tüntessem fel magam, hogy hízelegjek, hogy az emberek azt higgyék, hogy szeretetteljes, türelmes és toleráns vagyok, hogy jó és kedves ember vagyok. De nem foglalkoztam azzal, hogy a gyülekezet munkája, vagy a testvérek élete kárt szenved-e. Csak ekkor láttam, hogy mennyire simlis és csalárd vagyok. Úgy tűnt, mintha soha senkit nem bántottam volna meg, mintha jó ember lennék, de valójában csak a saját aljas indítékaim álltak a tetteim hátterében. Becsaptam az embereket, és becsaptam Istent. Megértettem, hogy ugyanolyan beállítottságú vagyok, mint egy antikrisztus, hogy a rólam kialakított képet és a státuszomat a gyülekezet munkájának rovására tartom fenn, és ezen az úton maradni hihetetlenül veszélyes lenne. Egyre inkább eltávolodnék Istentől, és a végén elűzne! Amikor erre rájöttem, igazán megvetettem magam, és eléggé feldúlt is lettem. Így imádkoztam: „Istenem! Mindig álcázom és jó színben tüntetem fel magam, arra koncentrálva, hogy pozitív képet alakítsak ki magamról. Nem akarok tovább járni ezen az úton. Kérlek, vezess engem, hogy fellázadjak a romlott beállítottságom ellen!”

Ezután még többet olvastam Isten szavaiból. „A mérce, amely szerint az emberek megítélik a többi embert, a viselkedésükön alapul; akiknek a viselkedése jó, azok igazak, míg akiknek a viselkedése visszataszító, azok gonoszak. A mérce, amely szerint Isten megítéli az embereket, azon alapul, hogy a lényegük aláveti-e magát Neki vagy sem; aki aláveti magát Istennek, az igaz ember, míg aki nem, az ellenség és gonosz ember, függetlenül attól, hogy ennek az embernek a viselkedése jó vagy rossz, és függetlenül attól, hogy a beszéde helyes vagy helytelen” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt megy majd be a nyugalomba). „Lehet, hogy az Istenbe vetett hited évei alatt egyszer sem átkoztál senkit vagy követtél el rossz cselekedetet, azonban a Krisztussal való kapcsolatodban nem tudsz igazat szólni, tisztességesen cselekedni, vagy alávetni magad Krisztus szavának. Ez esetben azt mondom, hogy a világ legvészjóslóbb és legrosszindulatúbb embere vagy. Lehet, hogy a rokonaid, barátaid, feleséged (vagy férjed), fiaid és leányaid, valamint a szüleid irányában rendkívül nyájas és odaadó vagy, és soha nem használsz ki másokat, azonban ha képtelen vagy a Krisztussal való összeférhetőségre, ha nem vagy képes arra, hogy összhangban cselekedj Ővele, akkor add bár oda mindened a felebarátaid megsegítésére, vagy viselj pedáns gondot apádra, anyádra és a házad népére, azt mondom, hogy még mindig gonosz ember vagy, sőt, ravasz trükkökkel teljes” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A Krisztussal összeférhetetlenek minden bizonnyal Isten ellenfelei). Isten szavai által láthattam, hogy az emberek az alapján ítélnek meg másokat, hogy milyen jól viselkednek. Aki jól viselkedik, az jó ember, aki pedig rosszul, az rossz ember. Isten mércéjének azonban az az alapja, hogy valaki követi-e Isten útját, hogy milyen az ember lényege, és hogy aláveti-e magát Istennek. Nem az a meghatározó, hogy külsőleg mennyire kedves a viselkedése. Isten szavainak kinyilatkoztatása egyenesen a szívemig hatolt. Gyermekkorom óta soha nem vitatkoztam, és nem kezdeményeztem konfliktust, se a családtagjaimmal, se másokkal. Még ha valaki vitatkozni kezdett velem, akkor is megoldottam úgy, hogy megnyugtattam. A falubeliek mindig dicsértek, hogy jó ember vagyok, és én is azt hittem, hogy az, hogy ilyen vagyok, azt jelenti, hogy megfeleltem a jó ember mércéjének. Most nyilvánvalóvá vált számomra, hogy bár látszólag nem tettem gonosz tetteket, de sem szóban, sem cselekedetben nem voltam őszinte. Láttam, hogy Kevin nem az alapelveknek megfelelően végzi a kötelességét, és mindig kérkedik, ami hatással volt a munkánk hatékonyságára. És hogy megvédjem hírnevemet mint jó ember, nem lepleztem le, nem segítettem neki, és nem védtem a gyülekezet érdekeit. Tehát, bár mások szerint jó ember voltam, Isten előtt még mindig ellenszegültem Neki és az igazságnak, és minden, amit tettem, gonoszság volt. Beláttam, hogy a külső viselkedés alapján megítélni, hogy valaki jó vagy rossz, nem a helyes mérce. Vannak emberek, akik látszólag sok kedves dolgot tesznek, de erősen ellenállnak Isten munkájának és szavainak, és elítélik azokat. Ők gonosztevők. Eszembe jutott egy nővér, akivel együtt dolgoztam. Amennyire meg tudtam ítélni, nem törődött azzal, hogy barátságosan vagy kedvesen szóljon, de el tudta fogadni az igazságot, és azt kereste, hogyan végezze a kötelességét az igazság alapelvei szerint. Kimondta, amit ki kellett mondani, amikor látta, hogy mások nem az igazság szerint cselekszenek. Képes volt felhívni mások figyelmét a problémákra, és volt igazságérzete. Ezen elgondolkodva elhatároztam, hogy nem követem tovább a téves nézeteimet, amik miatt próbálok kedves embernek tűnni, hanem Isten szavainak igazsága szerint kell élnem, és arra kell törekednem, hogy igazából jó ember legyek.

Olvastam egy részt Isten szavaiból, amely a gyakorlás útját kínálta számomra. Mindenható Isten azt mondja: „Amire az embereknek leginkább törekedniük kellene, az az, hogy Isten szavait tegyék alapjukká és az igazságot mércéjükké; csak így élhetnek a világosságban és élhetik meg egy normális személy hasonlatosságát. Ha a világosságban kívánsz élni, az igazság szerint kell cselekedned; becsületes embernek kell lenned, aki becsületes szavakat mond és becsületes dolgokat tesz. Alapvető fontosságú, hogy az igazságalapelvek meglegyenek az ember viselkedésében; ha az emberek elveszítik az igazságalapelveket és csak a jó viselkedésre összpontosítanak, az elkerülhetetlenül hamissághoz és színleléshez vezet. Ha hiányoznak az elvek az emberek magatartásában, akkor lehet bármilyen jó is a viselkedésük, képmutatók; egy ideig talán félre tudják vezetni a többieket, de sosem lesznek szavahihetőek. Az embereknek csak akkor van valódi alapjuk, ha Isten szavaival összhangban cselekszenek és viselkednek. Ha nem Isten szavaival összhangban viselkednek, és csak arra figyelnek, hogy jó viselkedést színleljenek, jó emberekké válhatnak-e ennek eredményeképp? Egyáltalán nem. A jó doktrínák és a jó viselkedés nem tudja megváltoztatni az ember romlott beállítottságait, és nem tudja megváltoztatni a lényegét. Az emberek romlott beállítottságait, gondolatait és véleményét csak az igazság és Isten szavai tudják megváltoztatni, és ezek válhatnak az életükké. [...] Isten azt követeli, hogy az emberek mondjanak igazat, azt mondják, amit gondolnak, és ne csapjanak be, vezessenek félre, nevessenek ki, csúfoljanak, tegyenek nevetség tárgyává, gúnyoljanak és korlátozzanak másokat, illetve ne mutassanak rá a gyengeségeikre és ne bántsák meg őket. Nem ezek-e a beszéd alapelvei? Mit jelent az, hogy ne mutassunk rá mások gyengeségeire? Azt jelenti, hogy ne feketítsünk be másokat. Ne kapaszkodjunk a múltbéli hibáikba vagy hiányosságaikba, hogy megítéljük vagy elítéljük őket. Ez a legkevesebb, amit meg kell tenned. Proaktív szempontból hogyan fejeződik ki az építő beszéd? Ez elsősorban bátorítás, iránymutatás, vezetés, buzdítás, megértés és vigasztalás. Ugyanakkor, egyes különleges esetekben szükségessé válik, hogy közvetlenül leleplezzük mások hibáit és megmetsszük őket, hogy megismerjék az igazságot, és felébredjen bennük a vágy a bűnbánatra. Csak így érhető el a kellő hatás. Az efféle gyakorlás nagy hasznára van az embereknek. Valódi segítség számukra és építő számukra, nemde?” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (3.)). Isten szavaiban megtaláltam azokat az alapelveket, amelyek szerint viselkednem kell. Isten szavainak igazsága szerint őszinte embereknek kell lennünk. Amikor meglátjuk mások problémáit, azokra rá kell mutatnunk, és segítenünk kell nekik, ami a javukra válhat. Támogatnunk kell a gyülekezet munkáját, és fejlesztenünk kell másokat. Amint megértettem ezt az utat, azonnal gyakorlatba akartam ültetni az igazságot, hogy őszintén elbeszélgessek Kevinnel, és felhozzam a problémáit. Tudtam, hogy ez azért kell, hogy helyrehozza a kötelességéhez való hozzáállását, megismerje a romlott beállítottságát, és a kötelességteljesítésében lévő hiányosságokat. Azért volt, hogy segítsek neki. Ezért megkerestem őt, készen arra, hogy megbeszéljem vele a problémáit. Épp akkor megint elkezdtem aggódni amiatt, hogy mit fog gondolni rólam. De arra gondoltam, hogy akkoriban nem gyakoroltam az igazságot, amivel ártottam a munkánknak, és erős bűntudatom lett. Tudtam, hogy Isten megvizsgálja a gondolataimat és tetteimet, és őszinte embernek kell lennem. Nem védhettem tovább a rólam kialakított képet, és nem fordíthattam többet hátat az igazságnak. Ez a gondolat bátorságot adott ahhoz, hogy fellázadjak a romlott beállítottságom ellen, és őszintén beszéljek Kevinnel a problémáiról. Meglepetésemre meghallgatott, képes volt elfogadni, amit mondtam, és ezt válaszolta: „Nem teljesen értettem meg néhány alapelvet. Kérlek, a jövőben mondj el nekem minden problémát, amit meglátsz! Segíthetünk egymásnak, és együtt jól végezhetjük a kötelességünket.” Örömmel hallgattam ezt tőle, és nagyon hálás voltam Istennek. De közben szégyelltem magam, és sajnáltam, hogy korábban nem ültettem át az igazságot a gyakorlatba. Ha ezt előbb felhoztam volna neki, hamarabb javíthattunk volna a munkánk eredményein, és ő is hamarabb megismerte volna a romlott beállítottságát. Akkor igazi ízelítőt kaptam abból, hogy az igazság gyakorlása jót tesz másoknak, magadnak és a kötelességednek. Most, amikor meglátom a testvérek problémáit, proaktívan rámutatok azokra, mert tudom, hogy ez az igazság gyakorlása, és ez segít nekik. Azt is megtapasztaltam, hogy Isten követelményei szerint élni és az igazság alapelvei szerint cselekedni az egyetlen módja annak, hogy az igazságot gyakoroljuk, és jó emberré váljunk.