2023-ban az újonnan érkezettek öntözését végeztem a gyülekezetben. A képzés révén képes voltam a különböző szempontok néhány alapelvét elsajátítani. A nővértársaim még nem régóta képződtek, és ha nehézségeik támadtak a kötelességeikben vagy az életbe való belépésük során, hozzám fordultak segítségért ezeknek a megoldásában. Úgy éreztem, valamennyire jelen vagyok a csapatban, és élveztem, hogy mások támaszkodnak rám és felnéznek rám. Egy nap hirtelen üzenetet kaptam a felügyelőtől, amelyben arra kért, hogy értékeljek evangéliumi prédikációkat. Önkéntelenül is kicsit nyugtalanná váltam: „Már elsajátítottam néhány alapelvet az újonnan érkezettek öntözésében, és úgy érzem, igazán belejöttem ebbe a kötelességbe, de ha új kötelességet vállalok, újra ki kell képződnöm, és megtanulnom a munka csínját-bínját. És ha nem végzem jól ezt a kötelességet, és aztán elbocsátanak, mit fognak gondolni rólam a testvérek? Teljesen megszégyenülnék!” Miután átgondoltam, úgy éreztem, biztonságosabb lenne a jelenlegi kötelességemben maradni. De amikor arra gondoltam, hogy ezt a gyülekezet rendezte el így, úgy éreztem, ha visszautasítom, teljesen észszerűtlennek tűnnék, így vonakodva ugyan, de alávetettem magam.

Eleinte Jü Hszin nővér adott útmutatást az alapelvek tanulmányozásában. Ha valamit nem értettem, együtt kerestünk információkat, és fokozatosan kezdtem elsajátítani a prédikációk értékelésének néhány alapelvét. Azt gondoltam magamban: „Úgy tűnik, alkalmas vagyok erre a kötelességre.” Néhány nappal később Csing Ming nővér csatlakozott a csapathoz. Eleinte Csing Ming nem nagyon osztotta meg a véleményét, de egy hét elteltével észrevettem, hogy gyorsan fejlődik. Míg én még nem találtam semmi problémát egy prédikációban, miután átolvastuk, ő már azonosította a hibáit. Egymás után több prédikációnál is ő vette észre először a problémákat. Akaratlanul is válságba kerültem. „Csing Ming később csatlakozott, mint én, mégis gyorsabban fejlődik. Ha ez így megy tovább, nem fogok még jobban lemaradni mögötte? Ezzel a legutolsó helyen leszek a csapatban!” Ez a gondolat meglehetősen felzaklatott. Később, amikor együtt értékeltük a prédikációkat, aggódtam, hogy nem fogom észrevenni a problémákat, vagy hogy a meglátásaim pontatlanok lesznek. Néha, miután elolvastunk egy prédikációt, miközben én még gondolkodtam a dolgokon, Csing Ming már kezdte megosztani jól megalapozott meglátásait. Jü Hszin egyetértett az elemzéseivel, és amikor láttam, hogy Jü Hszin és Csing Ming nevetgélnek és együtt vitatják meg ezeket a dolgokat, úgy éreztem, háttérbe szorulok, elnyomottnak éreztem magam, és el akartam menni. Még az a gyanú is felmerült bennem: „Ha a felügyelő eljön egy nap egy összejövetelre, és látja, hogy nem haladok, nem fogja azt gondolni, hogy gyenge a képességem, és hibát követett el, amikor nekem adta ezt a kötelességet? Ha a gyenge képességem miatt elbocsátanak, teljesen megszégyenülök!” Önkéntelenül is visszagondoltam arra az időre, amikor az újonnan érkezettek öntözésének kötelességét végeztem. Akkoriban kulcsfontosságú személy voltam a csapatban, a nővértársaim az én segítségemet kérték a munkával kapcsolatos kérdésekben, és legtöbbször az én javaslataimat fogadták el a megbeszélések során. De most én lettem a leggyengébb a csapatban! Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy ennyire alkalmatlan legyek. Minél többet gondoltam erre, annál inkább bántam a dolgot: „Ha tudtam volna, hogy így alakulnak a dolgok, nem vállaltam volna el ezt a kötelességet, és nem hoztam volna magam szégyenbe!” Több napon keresztül benne ragadtam a csüggedésben. Passzívabbá váltam a kötelességemben, és nem tudtam felismerni a problémákat a prédikációk értékelésekor. Rájöttem, hogy az állapotom nem helyes, ezért imában Isten elé járultam: „Istenem, nagyon negatívnak érzem magam, és még a gondolat is, hogy a gyenge képességem miatt áthelyeznek, szégyenérzettel tölt el. Nem akarok ebben az állapotban élni, és hagyni, hogy a Sátán manipuláljon. Kérlek, adj útmutatást, hogy kijussak ebből az állapotból!”

Az áhítatom során olvastam egy részt Isten szavaiból: „Mindenkiben vannak helytelen állapotok, például negativitás, gyengeség, nyomott hangulat és törékenység; vagy vannak alávaló szándékok; illetve állandóan gondot okoz nekik a kevélységük, az önző vágyaik és az önös érdekeik; avagy azt gondolják, hogy nem jók a képességeik, és negatív állapotokat tapasztalnak meg. Nagyon nehezen fogod megkapni a Szentlélek munkáját, ha mindig ezekben az állapotokban élsz. Ha nehéz számodra megkapni a Szentlélek munkáját, akkor kevés pozitív összetevő lesz benned, a negatív összetevők pedig előjönnek és zavarni fognak. Az emberek mindig a saját akaratukra hagyatkoznak, hogy elnyomják ezeket a negatív állapotokat, azonban nem számít, mennyire nyomják el, nem tudják levetni ezeket. Ennek fő oka az, hogy az emberek nem képesek tisztán látni ezeket a negatív dolgokat, nem látják világosan azok lényegét, és ez nagyon megnehezíti számukra azt, hogy fellázadjanak a hús-vér test és a Sátán ellen. Ezenkívül az emberek mindig megragadnak ezekben a negatív, hanyatló és elfajzott állapotokban, és nem imádkoznak Istenhez, nem néznek Istenre, és nem keresik az igazságot, inkább csak sodródnak. Ennek eredményeképp nem kaphatják meg a Szentlélek munkáját, így számukra lehetetlen, hogy megértsék az igazságot, semmilyen ügyet nem képesek világosan látni, és semmiben nincs ösvényük, amit tesznek. Túlságosan sok negatív dolog van benned, amelyek betöltik a szívedet, ezért gyakran negatív és melankolikus a lelked, egyre távolabb kóborolsz Istentől és egyre inkább legyengülsz. Ha nem tudsz szert tenni a Szentlélek megvilágosodására és munkájára, akkor nem tudsz megszabadulni ezekből az állapotokból, és nem fog megváltozni a negatív állapotod, mert ha a Szentlélek nem munkálkodik benned, nem tudsz ösvényre lelni. E két okból nagyon nehéz számodra levetni a negatív állapotodat és belépni egy normálisba. [...] Az emberek szívét teljesen lefoglalják a sátáni dolgok. Ez mindenki számára nyilvánvaló. Ha nem iktatod ki ezeket a dolgokat, ha nem tudod levetni ezeket a negatív állapotokat, akkor nem leszel képes arra, hogy egy gyermek hasonlatosságára alakítsd magad, és életvidám, bájos, ártatlan, egyszerű, igaz és tiszta módon járulj Isten elé. Akkor nehéz lesz elnyerned a Szentlélek munkáját vagy az igazságot” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy ha valaki úgy végzi a kötelességét, hogy a szíve nem tiszta és becsületes, és folyamatosan a büszkesége és a státusza érdekében számítgat, ahelyett, hogy a kötelességére összpontosítana, nagyon nehéz elnyernie a Szentlélek munkáját. Visszatekintve azon tűnődtem, miért volt az elmúlt napokban gyakran üres az agyam, miért nem tudtam felismerni, vannak-e problémák a prédikációkban, és miért nem éreztem a Szentlélek útmutatását. Kiderült, hogy az Istennel való kapcsolatom abnormálissá vált. Visszagondoltam arra, amikor elkezdtem prédikációkat értékelni, és rájöttem, hogy nem azon gondolkodtam, hogyan szerelkezzem fel az igazságalapelvekkel, hogy jól végezzem a kötelességemet, hanem ehelyett a büszkeségemmel, a státuszommal és azzal voltam elfoglalva, hogy a jelenlétem érezhető legyen a csapaton belül. Amikor együtt értékeltük a prédikációkat, és láttam, hogy Csing Ming gyorsabban fejlődik nálam, válságba kerültem. Folyamatosan attól féltem, hogy Csing Ming túlszárnyal, és én leszek a legutolsó. Amikor láttam, hogy mikor én még mindig gondolkodom a dolgokon, Csing Ming már kifejti a nézeteit, és elnyeri Jü Hszin elismerését, annyira alsóbbrendűnek éreztem magam, hogy el akartam menekülni ebből a helyzetből, és még azt is bántam, hogy elvállaltam ezt a szövegalapú kötelességet. Minden gondolatom a büszkeség és a státusz körül forgott, és szemernyi őszinteség sem volt bennem Isten iránt. Isten felemelt, hogy ilyen fontos kötelességet vállaljak, és nekem komolyan tanulmányoznom kellett volna és el kellett volna sajátítanom az alapelveket, amilyen gyorsan csak lehet, hogy kiválasszam az értékes prédikációkat, amelyekkel bizonyságot tehetek Istenről. Csak így tudtam volna eleget tenni Istennek. De mivel az indítékaim a kötelességemben helytelenek voltak, és nem volt a helyén a szívem, nem kaphattam vezetést és útmutatást Istentől. Hosszú ideig nem fejlődtem semmit. Nemcsak az életemben szenvedtem veszteségeket, de a gyülekezet munkája is késedelmet szenvedett. Ha továbbra is a büszkeségre és a státuszra összpontosítok, anélkül, hogy a saját feladataimmal foglalkoznék, elveszítem a kötelességemet. Ezen elgondolkodva félelem fogott el, ezért Isten elé járultam, hogy bűnbánó imát mondjak: „Istenem, nem foglalkoztam a saját feladataimmal, és folyamatosan a hírnevet és a státuszt hajszoltam, amivel undort keltettem Benned. Istenem, nem akarok tovább ezen a téves úton járni, hajlandó vagyok a jövőben gyakorlatias módon végezni a kötelességemet, és kérlek, vizsgáld át a szívemet!”

Később olvastam egy másik részt Isten szavaiból: „Képtelen lennél meglátni, hogy valójában kinek a gondolkodásmódja a megfelelő, ugyanakkor azonban nem lennél hajlandó feladni saját elképzeléseidet. Ilyen helyzetben keresned kell az igazságot, és azt kell keresned, hogy melyek az alapelvek, és milyen normákat követel meg Isten. Miután megtaláltad az Isten által megkövetelt normákat, beszélgess azzal a másik személlyel. Ha ezután beszél egy kicsit a nézeteiről és a tudásáról, a szíved tiszta és ragyogó lesz. Azt fogod gondolni magadban: »Az én gondolkodásmódom kissé ferde, kissé sekélyes – az ő gondolkodásmódja jobb, közelebb áll azokhoz a normákhoz, amelyeket Isten megkövetel, ezért félreteszem a gondolkodásmódomat, elfogadom az övét, és engedelmeskedem annak. Csináljuk az ő módján.« És miután tanultál tőle valamit, vajon nem részesültél kegyben? Adott neked egy kicsit, te pedig valami készen kapott dolgot élveztél. Ezt hívják Isten kegyelmének, te pedig kegyelemben részesültél. Úgy gondolod, hogy tényleg csak akkor részesülsz kegyelemben, ha a Szentlélek megvilágosít? Ha valakinek van egy véleménye vagy valamennyi megvilágosodása, és azt beszélgetésben megosztja veled, vagy valamit az ő alapelvei szerint ültetnek gyakorlatba, és látod, hogy az eredmény nem rossz, az nem jelent nyereséget? Ez kegyelemben való részesülés. Amennyiben megérted az igazságot, és a kötelességed végzése jó eredményeket ér el, mindez kegyelemben való részesülést jelent. A testvérek együttműködése és a kötelességeik közös végzése egy olyan folyamat, amely során az egyik ember gyengeségeit a másik erősségeivel pótolják. Te a saját erősségeidet használod fel arra, hogy kompenzáld mások hiányosságait, mások a saját erősségeiket használják fel arra, hogy pótolják a te hiányosságaidat, és mindkét fél elfogadja a másik erősségeit annak érdekében, hogy kompenzálják a saját hiányosságaikat. Ezt jelenti mások erősségeivel ellensúlyozni a saját gyengeségeinket, és összehangoltan együttműködni. Az emberek csak akkor lehetnek áldottak Isten előtt, ha összehangoltan működnek együtt, és minél többet tapasztalnak meg, annál több valóság kerül a birtokukba, és minél többet járják az útjukat, az annál ragyogóbbá válik, ők egyre nyugodtabbnak érzik magukat, a kötelességükben elért eredményeik pedig egyre jobbak lesznek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az összehangolt együttműködésről). Miután elolvastam Isten szavait, a szívem felderült. Megértettem, hogy Isten szándékát tükrözte az az elrendezés, hogy Csing Minggel dolgozzak együtt. Csing Ming korábban már hirdette az evangéliumot, és jól ismerte a gyakori vallási elképzeléseket, így amikor rámutatott az általa észlelt problémákra, ez tökéletesen kiegészítette a hiányosságaimat, segítve nekem abban, hogy gyorsan megértsem és felfogjam a vallásos emberek elképzeléseit és lelkiállapotát. Ez talán nem nyújtott jelentős nyereséget a számomra? Miután megértettem Isten szándékát, némileg megkönnyebbültem. A későbbi prédikációértékeléseink során felhagytam azzal, hogy folyamatosan Csing Minghez hasonlítgassam magam, ehelyett először az ő véleményét hallgattam meg azokról a kérdésekről, amelyeket én magam nem láttam át, és azáltal, hogy így gyakoroltam, nem korlátozott többé a büszkeségem miatti aggodalom. Miután egy darabig így gyakoroltam, fejlődtem valamennyit, és nyugodtabbnak és felszabadultabbnak éreztem magam a kötelességemben.

Egy idő után egy másik nővér, Fang Hua csatlakozott a csapatunkhoz. Fang Hua már elég régóta hitt Istenben, és amikor együtt értékeltük a prédikációkat, gyorsan azonosítani tudta a problémákat a prédikációkban, és észszerűen és meggyőzően meg tudta fogalmazni azokat. Eközben én csak a partvonalon ültem, és úgy éreztem, nem tudok hozzájárulni a munkához. A szívem háborogott, és kényelmetlenül éreztem magam. Fokozatosan észrevettem, hogy a nővértársaim nagyra tartják Fang Huát. Az ő útmutatását kérték, valahányszor olyasmibe ütköztek, amit nem értettek, én pedig enyhe kényelmetlenséget éreztem a szívemben, miközben azt gondoltam magamban: „Fang Hua mindenben jobb nálam. Akkor most megint én lettem a legutolsó a csapatban?” Két nővér észrevette a helytelen állapotomat, és Isten szavait használták, hogy segítsenek nekem, de nem tudtam hallgatni rájuk, és továbbra is a negativitás és ellenállás állapotában éltem. A prédikációk értékelése során nem tudtam felismerni a problémákat. Azt gondoltam magamban: „Gyenge a képességem, és nem tudok sokat hozzátenni a csapathoz. A legjobb lesz, ha csak meghúzom magam a sarokban, és nem kommunikálok senkivel, hogy megkíméljem magam a szégyentől.” Éjszaka forgolódtam, nem tudtam aludni, szenvedtem és gyötrődtem. Abban a pillanatban végre rájöttem, hogy a büszkeség, a státusz és a megbecsültség, amit olyan nagyra értékeltem, mind értéktelen és üres, és a legkevésbé sem tudják enyhíteni a lelkemben lévő fájdalmat. Nagyon hiányoztak azok a napok, amikor velem volt Isten, mivel akkor olyan békét és örömöt éreztem a lelkemben, amit semmi másra nem cseréltem volna el. Most nem volt bennem más, csak gyűlölet a lázadásom iránt és az iránt, hogy képtelen vagyok fellázadni a testem ellen, és gyakorolni az igazságot. Egyedül az én hibám volt, hogy Isten megutált, és sötétségben hagyott. Fájdalmamban Isten elé járultam, és imádkoztam: „Istenem, tudom, hogy az út, amelyen járok, téves. Folyamatosan a hírnevet és a státuszt hajszoltam, hogy kivívjam mások csodálatát. Nem akarom, hogy a Sátán továbbra is így becsapjon. Kérlek, segíts fellázadni a romlott beállítottságom ellen!” Másnap reggel megnyíltam az állapotomról az egyik nővértársamnak. Azt mondta nekem: „A problémád nem a gyenge képességed. Hanem az, hogy téves úton jársz. Mindig a hírnevet és a státuszt hajszolod, és másokhoz hasonlítgatod magad.” A nővér a tapasztalatairól is beszélgetett velem, és keresett egy részt Isten szavaiból, hogy segítsen nekem. Isten ezen szavait olvastam: „Az embereknek nem szabad magukat nagyon tökéletesnek, nagyon kiemelkedőnek, nagyon nemesnek vagy másoktól nagyon különbözőnek gondolniuk; mindezt az ember arrogáns beállítottsága és tudatlansága idézi elő. Mindig úgy gondol magára, mint aki kiemelkedik – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem tudja elfogadni a hiányosságait, és soha nem tud szembenézni a hibáival és a kudarcaival – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg másoknak, hogy magasabb rendűek vagy jobbak legyenek nála – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg, hogy mások erősségei felülmúlják vagy meghaladják az övéit – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg másoknak, hogy jobb gondolataik, javaslataik és nézeteik legyenek, mint neki, és amikor felfedezi, hogy mások jobbak nála, akkor negatívvá válik, nem kíván szólni, szorong és lehangolt, és felzaklatja magát – mindezt egy arrogáns beállítottság okozza. Egy arrogáns beállítottság képtelenné tehet téged arra, hogy elfogadd mások helyreigazításait, mert védelmezed a büszkeségedet, képtelenné arra, hogy szembenézz a hiányosságaiddal, és arra, hogy elfogadd a saját kudarcaidat és hibáidat. Sőt, ha valaki jobb nálad, az gyűlöletet és féltékenységet kelthet a szívedben, és korlátozva érezheted magad, és még a kötelességedet sem kívánod végezni, és felületessé is válsz a végzésében. Egy arrogáns beállítottság kiválthatja belőled ezeket a viselkedéseket és gyakorlatokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Abból, amit Isten szavai lelepleztek, végre megértettem, miért volt az, hogy valahányszor nálam jobb képességű emberekkel kerültem kapcsolatba, a végén mindig negatív állapotban vergődtem, sőt el akartam hagyni a kötelességemet, és el akartam árulni Istent. Ez a túlságosan arrogáns természetem miatt volt, és mert folyamatosan arra törekedtem, hogy mások észrevegyenek. Amint olyanokat láttam, akik erősebbek voltak vagy jobb képességgel rendelkeztek nálam, és úgy éreztem, nem tudok többé kitűnni közülük, alkalmatlannak éreztem magam, negativitásban vergődtem, és behatároltam magam. A valóságban mindenki képességét – legyen az jó vagy gyenge – Isten rendeli el. Azzal, hogy folyamatosan másokhoz hasonlítgattam magam, és ha alulmaradtam hozzájuk képest, negatív lettem, vajon nem Istennek álltam ellen, és nem mulasztottam el alávetni magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek? Felismertem, hogy igazán arrogáns voltam!

Később tovább elmélkedtem, és azt kérdeztem magamtól: „Bár jól akarom végezni a kötelességemet, miért keresem önkéntelenül is folyamatosan a büszkeséget és a státuszt?” Tovább kerestem az igazságot, hogy megoldjam ezt. Az áhítatom során olvastam Isten szavainak ezen részét: „Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőbe, még akkor sem engednék el a hírnévre és státuszra való törekvést. Bármilyen embercsoportba helyezhetnéd őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok hisznek Istenben, egyenlővé teszik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és egyenrangúként kezelik ezt a két dolgot. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevükre és státuszukra is törekszenek. Elmondható, hogy az antikrisztusok szívében az igazságra való törekvés az Istenben való hitben a hírnévre és státuszra való törekvést jelenti, és hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés – hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nem tettek szert hírnévre, nyereségre vagy státuszra, hogy senki sem néz fel rájuk, nem értékeli nagyra és nem követi őket, akkor elcsüggednek, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és belül így tűnődnek: »Kudarcot vallottam azáltal, hogy így hiszek Istenben? Nincs remény a számomra?« Gyakran számítgatnak ilyen dolgokat a szívükben. Számítgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogyan érhetik el, hogy az emberek figyeljenek rájuk, amikor beszélnek és dicséreteket zengjenek nekik, amikor cselekszenek, hogyan érhetik el, hogy az emberek kövessék őket, bárhol is vannak; és miként lehet befolyásos hangjuk a gyülekezetben, és hogyan legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – a szívükben nagyon ezekre a dolgokra összpontosítanak. Ezekre törekednek az ilyen emberek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavaiból láttam, hogy az antikrisztusok igazán nagy becsben tartják a hírnevet és a státuszt. Függetlenül attól, hogy kivel vannak, vagy milyen kötelességet végeznek Isten házában, mindig a hírnevükre és a státuszukra gondolnak. A hírnév és a státusz jelenti számukra törekvésük célját, sőt magát az életet. Amint nem kapnak csodálatot és tiszteletet másoktól, és elveszítik a helyüket mások szívében, már nem lesznek motiváltak a kötelességeik végzésére. Ennek fényében vizsgálva magam, láttam, hogy pont úgy viselkedtem és olyan úton jártam, mint egy antikrisztus. Visszatekintve láttam, hogy bárkivel is voltam, a gondolataim sosem arról szóltak, hogyan végezzem teljes szívvel jól a kötelességemet, és csak azzal törődtem, hogy elnyerhetem-e az emberek csodálatát, hogy mások pozitívan látnak-e, és van-e helyem a szívükben. Amint a büszkeség és státusz iránti vágyam nem elégült ki, amint úgy éreztem, egy csoportban nem én hozom a végső döntést, és nem vesznek figyelembe, negatívvá és passzívvá váltam, és elveszítettem a motivációmat a kötelességem végzésére, sőt még azt is fontolgattam, hogy feladom a kötelességemet, és elárulom Istent. Amikor öntözési kötelességeket végeztem, bármilyen kérdéseket vitattunk meg, legtöbbször mindenki elfogadta a nézeteimet és javaslataimat, úgy éreztem, figyelembe vesznek és enyém a végső szó, így a hiúságom kielégült. Így nagyon aktív lettem a kötelességemben, és bármekkora is volt a nyomás a munka miatt, sosem panaszkodtam. De amióta elkezdtem a prédikációk értékelését, láttam, hogy minden nővértársam jobb nálam, és úgy éreztem, én lettem a legrosszabb a csapatban. Következésképpen a büszkeség és státusz iránti vágyam nem elégült ki, így elveszítettem a motivációmat a kötelességem végzésére, és fel akartam adni ezt a kötelességet. Mindig a hírnévre és a státuszra törekedtem, és téves úton jártam. „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”. „Ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”. „Jobb nagy halnak lenni egy kis tóban”. Ezek a sátáni túlélési elvek mélyen gyökeret vertek a szívemben, és a hírnév és a státusz nemcsak a törekvésem célja volt, hanem maga az életem. Az emberek csodálata nélkül úgy éreztem, mintha elvették volna az életemet. A szívemben világosan tudtam, hogy a prédikációk értékelése fontos feladat a gyülekezetben, de nem végeztem szívvel-lélekkel ezt a kötelességet. Minden gondolatom a hírnevem és a státuszom körül forgott, és emiatt a prédikációk értékelésekor nem láttam át a problémákat, és a kötelességem nem hozott semmilyen eredményt. Az, hogy így végeztem a kötelességemet, biztosan undort keltett Istenben. Ezeken a dolgokon elmélkedve eltompult szívem kezdett érezni valamit. Némi félelmet éreztem a szívemben, és ezenfelül bűntudatot és adósságérzetet. Isten elé járultam, és imádkoztam: „Istenem, köszönöm, hogy lelepleztél és megítéltél a szavaid által, hogy felismerhessem a téves utat, amelyen jártam. Ez a Te üdvösséged számomra. Istenem, nem kívánom többé ezeket az értéktelen dolgokat hajszolni. Hajlandó vagyok bűnbánatot tartani Előtted, és mostantól kezdve gyakorlatias módon végzem a kötelességemet, hogy jóvátegyem a vétkeimet.”

Az áhítatom során olvastam egy részt Isten szavaiból, és megértettem a szándékait és az emberekkel szembeni elvárásait. Isten azt mondja: „Ha Isten ostobának teremtett téged, akkor az ostobaságodnak értelme van; ha intelligensnek teremtett téged, akkor az intelligenciádnak értelme van. Bármilyen erősségeket is adott neked Isten, bármiben is vagy jó, bármilyen magas is az IQ-d, Istennek célja volt azzal, hogy ilyenné tett. Mindezeket a dolgokat Isten előre elrendelte. Azt a szerepet, amelyet az életedben játszol, és azt a kötelességet, amelyet el tudsz végezni, szintén Isten rendelte el előre már régen. Némelyek látják, hogy másoknak vannak olyan erős pontjaik, amilyenekkel ők nem rendelkeznek, és felháborodnak. Több tanulással, több látással és nagyobb szorgalommal akarják megváltoztatni a dolgokat. De annak, amit elérhetnek, határa van, bármilyen szorgalmasak is, és nem tudják felülmúlni azokat, akiknek adottságaik és erősségeik vannak. Nem számít, mennyi erőfeszítést teszel, haszontalan. Bárminek is rendelt el téged Isten előre, az vagy. Mindenkinek különböző adottságokat és erősségeket ad, és senki sem tehet semmit, hogy ezen változtasson. Amiben jó vagy, ott kellene nagyobb erőfeszítést tenned. Amilyen kötelességre alkalmas vagy, azt a kötelességet kellene végezned. Ne próbáld belekényszeríteni magad olyan dolgokba, amikben nem vagy jó, és ne irigyelj másokat! Mindenkinek megvan a maga funkciója. Ne gondold, hogy mindent jól tudsz csinálni, vagy hogy tökéletes vagy és jobb másoknál! Ne vágyj mindig arra, hogy másokat helyettesíts, és magadat helyezd előtérbe! Ez egy romlott beállítottság. Vannak, akik úgy gondolják, hogy semmit sem tudnak jól csinálni, és hogy egyáltalán nincsenek erősségeik. Ha ez a helyzet, akkor egyszerűen csak olyan embernek kellene lenned, aki hallgat, és gyakorlatias módon veti alá magát. Végezd el jól azokat a dolgokat, amelyekre képes vagy, és adj bele mindent! Ez elegendő. Isten meg lesz elégedve” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavaiból megértettem, hogy a képességemet Isten rendelte el, hogy a képességemhez mérten a tőlem telhető legjobban kell végeznem a kötelességeimet, és ez tesz eleget Isten szándékainak. Mivel azonban a törekvéseimmel kapcsolatos nézeteim tévesek voltak, mindig voltak saját ambícióim és vágyaim. Valahányszor láttam, hogy másoknak jobb a képessége, mint nekem, elégedetlenkedtem, és folyamatosan hozzájuk hasonlítgattam magam; folyton túl akartam szárnyalni őket, hogy elnyerjem az emberek csodálatát. Nem vetettem alá magam Isten elrendelésének, és mindig felül akartam kerekedni Isten szuverenitásán. Ezzel talán nem álltam ellen Istennek? Ugyanakkor azt is megértettem, hogy Isten nem azt nézi, jó-e vagy rossz valakinek a képessége, hanem az illető kötelességéhez való hozzáállását: hogy van-e felelősségérzete, és képes-e az igazságalapelvek szerint végezni a kötelességét. Ha valakinek gyenge ugyan a képessége, de képes odafigyelni, alávetni magát, és gyakorlatiasan, az alapelvek szerint végezni a kötelességét, akkor elnyerheti Isten helyeslését. Egyeseknek jó a képessége, és gyorsan felfogják a dolgokat, de a kötelességük végzésekor mindig kibúvókat keresnek, felületesen cselekszenek és lazsálnak. Nincs bennük felelősségérzet a kötelességük iránt, és Isten undorodik az ilyen emberektől. Ettől kezdve, függetlenül a körülöttem lévők képességétől, nem hasonlítgathattam magam másokhoz, mivel Isten mindenkinek más képességet adott, és mások az elvárásai is velük szemben. Lehet, hogy nem voltam túl jó képességű, de tudtam a képességemhez mérten a tőlem telhető legjobban végezni kötelességemet, és harmonikusan együttműködni a többiekkel. Csak így végezhettem a kötelességemet békével és bizonyossággal. Isten szavainak útmutatása révén az állapotom fokozatosan javult, és nyugodtabbnak és felszabadultabbnak éreztem magam. Attól kezdve beleadtam a szívemet a kötelességembe, és egy idő után a kötelességeim kezdtek némi eredményt hozni. Szívemben hálát adtam Istennek.

Később megválasztottak igehirdetőnek. Amikor láttam, hogy a nővértársaim fiatalabbak és jobb képességűek nálam, önkéntelenül is nyomást éreztem. Konkrétan amikor beszélgettünk és együtt végeztük a munkát, láttam, hogy a nővértársaim világosan közlik az igazságot, így az emberek könnyen megértik azt. Én viszony nem tudtam ilyen világosan és átfogóan kifejezni magam, és kezdtem behatárolni magam, azt gondolva: „Vajon az én képességemmel jól tudom majd végezni ezt a kötelességet?” Ekkor rájöttem, hogy az állapotom ismét helytelen, és csendben így imádkoztam magamban: „Istenem, nem akarom többé másokhoz hasonlítgatni magam, nem akarok a romlott beállítottságomban időzni, és hagyni, hogy a Sátán rászedjen. Kérlek, óvj meg engem!” Olvastam Isten szavait, amelyek ezt mondják: „Ha az emberek képesek racionálisan megközelíteni saját képességüket, majd pontosan meghatározni saját helyzetüket, gyakorlatiasan, Isten által kívánt teremtett lényként viselkedni, eredendő képességük alapján megfelelően tenni, amit tenniük kell, valamint felajánlani hűségüket és minden erőfeszítésüket, akkor elérik Isten elégedettségét” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (7.)). Miután elolvastam Isten szavait, a szívem felderült. A képességemet Isten rendelte el, megfelelően kellett hozzáállnom, és meg kellett találnom a saját helyemet. Isten mindannyiunkat eltérő képességgel ruházott fel, és a velünk szemben támasztott követelményei is különbözőek. Amikor együttműködünk a kötelességünkben, ki kell egészítenünk egymás erősségeit, és pótolnunk kell egymás hiányosságait. Mindenkinek megvannak a maga erősségei, amelyeket hasznosíthat, és a kötelességemet csak akkor tudom Isten szándékainak megfelelően végezni, ha minden tőlem telhetőt megteszek az együttműködés érdekében. Később, amikor együttműködtünk a kötelességünkben, és láttam, hogy a nővérek jobban teljesítenek nálam, igyekeztem tanulni az erősségeikből, hogy pótoljam a saját hiányosságaimat, és amikor így gyakoroltam, sokkal nyugodtabbnak és felszabadultabbnak éreztem magam. Teljes mértékben Isten szavainak köszönhető, hogy eljutottam erre a megértésre és belépésre.