Írta: Briana, Egyesült Államok

Videókészítéssel foglalkoztam a gyülekezetben, mivel azonban egy ideig nem volt sok munka, a vezető áthelyezett, hogy az újonnan érkezők öntözésével foglalkozzak. Később a videós munka szükségletei miatt megint a videókészítéshez küldtek, és azután, amikor nem volt sok munka, megint visszaküldtek, hogy újonnan érkezetteket öntözzek. Kétszer is így oda-vissza helyeztek. Aztán egy nővér megjegyezte: „Te mindig oda kerülsz, ahol épp szükség van rád!” Akkor még nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. De alig egy hónap múlva ismét csökkent a videós munka mennyisége, és nem tudtam kiverni a fejemből az aggodalmam, hogy hamarosan kevesebb emberre lesz szükség, és újra az újonnan érkezők öntözése vár majd rám. Fojtogatott ez a gondolat. Miért vagyok ennyire haszontalan? Amint csökkent a munkamennyiség, és kevesebb ember kellett, nekem jelöltek ki más kötelességet. Nélkülözhető tagja voltam a csapatnak! Ha megint áthelyeznek, vajon mit gondolnak majd rólam a többiek? Elgondolkodnak rajta, hogy miért mindig engem helyeznek át, míg másokat nem? Lehet, hogy azzal magyarázzák majd, hogy nem vagyok elég jó, és nincs fontos szerepem a csapatban. Nagyon nyugtalanítottak ezek a gondolatok, és nem akartam szembenézni ezzel a helyzettel.

Egyszer, amikor problémákat vitattunk meg egy videóval kapcsolatban, mindenki elmondta a véleményét – élénk beszélgetés zajlott. De hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe egyetlen jó ötlet sem, vagy bármi, amit mondhatnék. Tanácstalanul csendben maradtam. Mindenki hozzátett valamit a beszélgetéshez, csak én nem. Úgy éreztem, mintha nem is léteznék. Azt gondoltam: „Ez így nem lesz jó. Muszáj mondanom valamit. Meg kell fogalmaznom egy értelmes gondolatot, hogy ne maradjak észrevétlen.” Görcsösen próbáltam kitalálni valamit, és végül előálltam egy ötlettel, de senki sem értett egyet velem. Megalázva éreztem magam. Azt gondoltam: „Ez nagyon kínos volt – vajon mit fognak gondolni rólam?” Akkor már nyolc hónapja nem végeztem videós munkát, így megkopott a szakmai tudásom, és az alapelveket is kevésbé láttam már át ahhoz képest, amikor elhagytam a csapatot. Nagyon lemaradtam a többiekhez képest. Csak a folyamatos tanulással lehet a videókészítéshez szükséges készségeket fejleszteni. A többiek egész idő alatt videós munkákon dolgoztak, és egyre jobban elsajátították a készségeket és az alapelveket, miközben én egyszer itt, egyszer ott dolgoztam. Egyik helyen sem töltöttem el sok időt, ezért egyik területhez sem értettem igazán. Amint kevesebb lett a munka, nekem jelöltek ki elsőnek új kötelességet. Megvoltak nélkülem is. A munkamennyiség alakulását figyelve azt gondoltam, hogy a felügyelő bármikor visszaküldhet engem az újonnan érkezők öntözésére. Ez a gondolat nagyon elkeserített, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Azt gondoltam: „Miért történik mindig ez velem?” A csapat egyes tagjai szakmai tudással rendelkeztek, néhánynak volt munkaképessége, mások már egy ideje ezt a kötelességet végezték, és tapasztaltak voltak, néhányan pedig nagyon hatékonyan dolgoztak... Mindannyian kiemelkedtek valamilyen módon, de ami engem illet, az én képességeim nem voltak olyan jók, mint az övéik; nem volt akkora tudásom, és mindig egy lépéssel mögöttük jártam. Így amikor csökkent a munkamennyiség, és kevesebb emberre volt szükség, nyilván én voltam az első, akit áthelyeztek. Ha olyan képességekkel és szakmai tudással rendelkeznék, mint ők, nem helyeznének át állandóan, de sajnos nem rendelkeztem velük. Miért nincs olyan szakmai tudásom, mint a többieknek? Minél többet gondolkodtam így, annál szomorúbb lettem, és kezdtem félreérteni Istent.

Ezután, bár végeztem a kötelességemet, nem voltam motivált. Egyszerűen mindenben követtem az előírt rutint, és megelégedtem azzal, amit elértem. Nem gondolkodtam azon, hogyan dolgozhatnék hatékonyabban, hogy többet érjek el. Nem tettem meg mindent, hogy megoldjam a problémákat, amelyekkel szembesültem. Nem tudtam, meddig maradok a csapatban, ezért nem próbálkoztam. Abban az időben mindig nagyon ideges lettem, amikor a csapatvezető beszélni akart velem, mert úgy véltem, hogy esetleg a kötelességemben való áthelyezésről fog beszélni. A szívem vadul vert, amíg biztos nem lettem benne, hogy ez csak egy normál munkamegbeszélés. Ez ismételten, újra és újra megtörtént, ami kimerítővé tette a mindennapokat. Hiába aludtam eleget, az áhítat alatt folyton elbóbiskoltam, és nem nyertem megvilágosítást Isten szavaiból. Tudtam, hogy rossz állapotban vagyok, ezért sietve Isten elé járultam, hogy imádkozzak és keressek, és elgondolkozzam a problémámon. Később olvastam egy passzust Isten szavaiból, ami segített megérteni önmagamat. Mindenható Isten azt mondja: „Melyek a magatartásotok alapelvei? Viseljétek magatokat a pozíciótoknak megfelelően, találjátok meg a megfelelő helyeteket, és tegyétek jól a kötelességet, amit tennetek kell; csak így vagytok józan ésszel rendelkező emberek. Például ha te jártas vagy bizonyos szakmai készségekben és felfogod az alapelveket, akkor magadra kellene venned a saját felelősségedet és elvégezned a megfelelő átvizsgálást azon a területen; ha pedig ötletekkel és meglátásokkal tudsz előállni, inspirálni tudsz másokat, hogy jobban végezzék a kötelességeiket, akkor állj elő ötletekkel. Ha megtalálod a neked megfelelő helyet, és harmonikusan együttműködsz a testvéreiddel, akkor jól fogod végezni a kötelességed – ez jelenti azt, hogy a pozíciódnak megfelelően viselkedsz. Eredetileg talán csak néhány ötlettel tudsz előállni, de mégis valami mást is akarsz nyújtani, és úgy találod, hogy képtelen vagy rá, annak ellenére, hogy nagyon keményen próbálkozol. Amikor mások állnak elő ezekkel a dolgokkal, talán zaklatottnak érzed magad, és nem akarod hallani, szorongsz, és belül korlátozva érzed magad, és panaszkodsz Istenre, és azt mondod, hogy Isten igazságtalan. Ez ambíció. Milyen beállítottság az, amely ambíciót szül valakiben? Az arrogáns beállítottság szüli az ambíciót. Ezek az állapotok bizonyára bármikor felbukkanhatnak bennetek, és ha nem keresitek az igazságot, hogy megoldjátok őket, és nincs az életbe való belépésetek, és nem tudtok e tekintetben megváltozni, akkor alacsony lesz a színvonal, amit elértek a kötelességetekben, és a tisztaság, amivel végzitek azt, és az eredmények sem lesznek valami jók. Ez nem a kötelességetek megfelelő színvonalú végzése, és azt jelenti, hogy Isten nem nyert tőletek dicsőséget. Isten mindenkinek különböző erősségeket és ajándékokat adott. Némelyeknek két vagy három területen vannak erősségei, másoknak egy területen, megint másoknak pedig egyáltalán nincsenek – ha megfelelően tudtok közelíteni ezekhez a dolgokhoz, akkor van józan eszetek. A józan ésszel bíró egyén képes lesz megtalálni a helyét, a szerepe szerint viselkedni, és jól tenni a kötelességeit. Aki soha nem tudja megtalálni a helyét, az olyan valaki, akinek mindig van ambíciója. Mindig státuszra és előnyökre törekszik a szívében. Soha nem elégszik meg azzal, amije van. Hogy több előnyt szerezzen, mohón még többet akar; mindig a túlzó vágyait akarja kielégíteni. Azt gondolja, hogy ha az embernek vannak ajándékai és jó képességű, akkor többet kellene élveznie Isten kegyelméből, és nem hiba az, hogy van néhány túlzó vágya. Vajon az ilyen embernek van józan esze? Nem szégyenteljes dolog mindig túlzó vágyakkal élni? A lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező emberek érezhetik, hogy ez szégyentelen dolog, és kereshetik az igazságot, hogy elengedjék a túlzó vágyaikat. Ha valaki érti az igazságot, nem tesz ilyen ostoba dolgokat. Ha azt reméled, hogy odaadóan teljesíted a kötelességedet, hogy viszonozd Isten szeretetét, az nem túlzó vágy. Ez összhangban van a normális emberi mivolt lelkiismeretével és józan eszével. Ez tetszik Istennek. Ha valóban jól akarod végezni a kötelességedet, először is a megfelelő helyeden kell megállnod, és aztán meg kell tenned, amit tudsz, teljes szívedből, teljes elmédből, teljes erődből, és a tőled telhető legjobbat kell nyújtanod – ez megfelel a színvonalnak, és odaadás van a kötelesség ily módon történő végzésében. Ezt kell tennie egy valódi teremtett lénynek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavai rámutattak arra, hogy azért voltam csüggedt, mert az ambícióim és vágyaim nem teljesültek. A többiek nem csodáltak és nem láttak értékesnek, én pedig nem tudtam megváltoztatni a körülményeimet, ezért félreértettem Istent, és panaszkodtam Rá. Úgy éreztem, hogy amit Ő adott nekem, az nem elég jó. Kétszer is más kötelességet jelöltek ki számomra a munkamennyiség csökkenése miatt, és kevesebb mint egy hónappal a visszatérésem után egy harmadik áthelyezés lehetősége is fennállt. Ebben a helyzetben úgy éreztem, én vagyok a legrosszabb a csapatban, a nélkülözhető, és hogy a létezésemnek nincs értéke. Egyszerűen nem tudtam elfogadni ezt a valóságot, és nyomorultnak éreztem magam. A munkamegbeszéléseken nem akartam gyengébb képességűnek tűnni, ezért törtem a fejem, és próbáltam értékes, értelmes gondolatokat megfogalmazni, de a javaslataimat elutasították, és teljesen megalázottnak éreztem magam. És látva, mekkora hátrányban vagyok a többiekhez képest a szakértelem tekintetében, kelletlennek és elégedetlennek éreztem magam. Azt gondoltam, hogy semmihez sem értek igazán, mert folyamatosan áthelyeztek a kötelességemben, és bárhol is vagyok, mindig a legalsó szinten állok, és bármikor áthelyezhetnek. Titokban a többiekhez hasonlítgattam magam. Úgy éreztem, mindegyiküknek vannak erősségei, és mindenki kiváló valamiben, én pedig minden szempontból kevesebb vagyok náluk. Ráadásul egy végzetes hibám is van – mindenben lassú vagyok. Nem voltam hajlandó szembenézni ezzel a valósággal, és panaszkodtam Istenre, hogy nem adott jó képességeket. Csüggedtnek és sértettnek éreztem magam, és nem volt motivációm, hogy végezzem a kötelességemet. Valójában viszont Isten mindenkinek más ajándékokat, erősségeket és képességeket ad. Különböző kötelességekre vagyunk rendelve, Isten szuverenitása és rendelkezései szerint. A józan ésszel rendelkező embernek alávetett szíve van. Elfoglalja a helyét, és jól hasznosítja magát. Én viszont egyáltalán nem vetettem alá magam – nem akartam a legkisebb lenni mind közül. Helyet akartam kapni mások szívében. Vágytam a tiszteletükre és a csodálatukra, és amikor nem kaptam meg, negatív lettem, és ellustultam. Tényleg nem volt józan eszem! Isten nem adott nekem nagy képességeket, de nem is követelt tőlem sokat. Ő csak azt akarta, hogy megtaláljam a helyemet, és hogy mindent beleadva teljesítsem a kötelességem. Elég volt, ha csak annyit tettem, amennyit tudtam. De én nagyon arrogáns voltam, és nem volt józan eszem. Semmihez sem értettem, és nem akartam szembenézni a valósággal. Vad álmokat dédelgettem arról, hogy egyik napról a másikra sikeressé válok, és elnyerem mások elismerését. Ennek következtében rengeteg energiát elpazaroltam, de soha nem értem el a célom, és negatív érzéseim voltak. Önmagamat gyötörtem.

Később azon tűnődtem: „Miért irigylem mindig mások adottságait és erősségeit? Miért próbálok mindig helyet kapni az emberek szívében, miért félek, hogy lemaradok? Mi ennek a gyökere?” Keresésem közben ezt találtam Isten szavaiban: „Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és a cél, amire életük során törekednek. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak – és ezért tekintenek így a dolgokra. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. [...] Ha úgy érzik, hogy nem tettek szert hírnévre, nyereségre vagy státuszra, hogy senki sem néz fel rájuk, nem értékeli nagyra és nem követi őket, akkor elcsüggednek, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és belül így tűnődnek: »Kudarcot vallottam azáltal, hogy így hiszek Istenben? Nincs remény a számomra?« Gyakran számítgatnak ilyen dolgokat a szívükben. Számítgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogyan érhetik el, hogy az emberek figyeljenek rájuk, amikor beszélnek és dicséreteket zengjenek nekik, amikor cselekszenek, hogyan érhetik el, hogy az emberek kövessék őket, bárhol is vannak; és miként lehet befolyásos hangjuk a gyülekezetben, és hogyan legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – a szívükben nagyon ezekre a dolgokra összpontosítanak. Ezekre törekednek az ilyen emberek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten felfedi, hogy az antikrisztusok igazán nagyra tartják a tekintélyt és a státuszt. Bármit is tesznek, azon gondolkodnak, hogy hol állnak ők másokhoz képest. Azt hiszik, a tekintélytől és a státusztól függ az életük, ezek képezik a törekvéseik tárgyát. Ha nincs tekintélyük, vagy nem csodálják őket az emberek, elcsüggednek, és végül már semmi sem érdekli őket. Nem pontosan így viselkedtem én is? Amikor újra és újra áthelyeztek a kötelességemben, úgy éreztem, hogy nélkülözhető, periférikus személlyé váltam, akinek nincs státusza, jelentéktelennek tűnik, ezért igazán feldúlt voltam. Amikor különféle ügyekről beszélgettünk, nem voltak értékes ötleteim, és senki sem fogadta el az általam kifejtett nézeteket. Úgy éreztem, én vagyok a legrosszabb a csapatban, senki sem értékel, senki sem néz fel rám, és úgy tűnt, hogy a jelenlétemnek nincs értéke. Gyengévé és negatívvá váltam, félreértettem Istent, és panaszkodtam Rá. A tekintélyt és a státuszt tettem az életemmé, és amikor nem kaptam meg őket, negatív lettem, ellustultam, és elszállt a motivációm. Túl fontosak voltak nekem ezek a dolgok. Azért hajszoltam mindig ezeket, mert olyan sátáni mérgek hatása alá kerültem, mint hogy „törekedj arra, hogy kitűnj és kiemelkedj”, „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét” és „élj hősként az emberek között, és halj meg vitéz lélekként a szellemek között”. Azt hittem, ezek a leginkább legitim életcélok, és hogy az ezekre való törekvés azt jelenti, hogy van ambícióm. Nagyon keményen tanultam az iskolában. Az általános és a középiskolában gyakran én írtam a legjobb dolgozatokat. Nagyon népszerű voltam, és gyakran dicsértek meg az osztálytársaim és a tanáraim. Nagy elégedettséget éreztem. Miután csatlakoztam a gyülekezethez, és elvállaltam egy kötelességet, továbbra is ezen sátáni mérgek hatása alatt álltam, és nagyon érdekelt, hogy hol helyezkedek el mások szívében. Mindig próbáltam elérni, hogy csodáljanak az emberek. Bár nem voltam csapatvezető, sem felügyelő, fontos személynek kellett lennem, akit elismernek mások. Amikor nem értem el a hírnevet, nyereséget és a státuszt, és az ambícióim nem teljesültek, panaszkodni kezdtem, és elégedetlen voltam Isten szuverenitásával és elrendezéseivel. Nem mertem mondani semmit, de a szívemben szembefordultam Istennel, negatív lettem és ellustultam a kötelességemben. A sátáni mérgek hatása alatt állva csak nyomorúságot és gyötrelmet hoztam magamra, ellenálltam Istennek, vitatkozni és alkudozni próbáltam Vele, még az Ő igazságosságát is megkérdőjeleztem, és önkéntelenül szembefordultam Vele. Ha így folytatom, megsértem Isten természetét, és Ő ki fog rekeszteni engem. Eszembe jutottak Isten szavai: „Az embereknek semmiképpen sem szabad ambíciókat vagy hiú álmokat dédelgetniük, nem szabad a hírnévre, nyereségre és státuszra törekedniük, vagy azon igyekezniük, hogy kiemelkedjenek a tömegből. Még kevésbé szabad arra törekedniük, hogy szuperemberek vagy nagy emberek legyenek, hogy különbek legyenek a többieknél, és hogy mások bálványozzák őket. Ez az, ami után a romlott emberek sóvárognak, és ez a Sátán útja; Isten nem ment meg ilyen embereket. Ha az emberek szüntelenül a hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek, és makacsul nem hajlandók bűnbánatot tartani, akkor megválthatatlanok, és csak egy sors vár rájuk: a kiiktatás” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő végzése összehangolt együttműködést kíván). Előtte sosem értettem meg, mennyire súlyosak a hírnévre és státuszra való törekvés következményei. Azt hittem, nem követek el olyan nagy bűnt, mint egy antikrisztus, és nem akadályozom a gyülekezet munkáját, legfeljebb csak negatívan, gyengén és zaklatottan érzem magam, amikor nem nyerem el mások csodálatát. De aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán nem így van. Kívülről nézve nem tűnt úgy, hogy bármi nagy gonoszságot követtem volna el, de elégedetlen voltam az Isten által elrendelt helyzettel, és folyamatosan panaszkodtam. A szívemben Isten ellen fordultam. Ellenálltam Istennek! Egy nővér jutott eszembe, akivel korábban együtt dolgoztam. Eleinte lelkes volt a kötelességében, és megválasztották vezetőnek, de később elbocsátották és áthelyezték, és elveszítette a státuszát. Folyton negatív volt, mert nem tudta elnyerni mások csodálatát, és végül elárulta Istent, majd elment. Egyértelműen nagyon veszélyes az ember számára mindig a tekintélyt és a státuszt hajszolni, mert amikor nem teljesülnek az ambíciói, negatívvá válik, félreérti Istent, és panaszkodik Rá. Ellenáll Istennek, és még el is árulja Őt. Ezen a ponton rájöttem, hogy veszélyes állapotban vagyok. Nem akartam tovább lázadni Isten ellen és ellenállni Istennek, le akartam vetni a tekintély és a státusz bilincseit.

Egy nap az áhítatom során olvastam néhány passzust Isten szavaiból: „Amikor Isten megköveteli, hogy az emberek jól végezzék a kötelességüket, akkor nem arra kéri őket, hogy végezzenek el bizonyos számú feladatot vagy valósítsanak meg valami hatalmas törekvést, és nem is azt, hogy érjenek el világrengető bravúrokat. Isten azt akarja, hogy az emberek képesek legyenek két lábbal a földön állva megtenni mindent, amit csak tudnak, és éljenek az Ő szavai szerint. Istennek nem arra van szüksége, hogy nagy ember vagy nemes legyél, vagy csodákat tegyél, és kellemes meglepetéseket sem akar látni benned. Nincs szüksége ilyen dolgokra. Istennek mindössze arra van szüksége, hogy két lábbal a földön állva az Ő szavai szerint gyakorolj. Miután megértetted Isten szavait, cselekedj azok szerint és valósítsd meg őket, illetve miután hallottad Isten szavait, jól jegyezd meg őket, amikor pedig majd eljön a gyakorlás ideje, Isten szavaival összhangban gyakorolj. Váljanak az életeddé, a valóságaiddá és azzá, amit megélsz. Így fog megelégedni Isten” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő végzése összehangolt együttműködést kíván). „Ha Isten ostobának teremtett téged, akkor az ostobaságodnak értelme van; ha intelligensnek teremtett téged, akkor az intelligenciádnak értelme van. Bármilyen erősségeket is adott neked Isten, bármiben is vagy jó, bármilyen magas is az IQ-d, Istennek célja volt azzal, hogy ilyenné tett. Mindezeket a dolgokat Isten előre elrendelte. Azt a szerepet, amelyet az életedben játszol, és azt a kötelességet, amelyet el tudsz végezni, szintén Isten rendelte el előre már régen. Némelyek látják, hogy másoknak vannak olyan erős pontjaik, amilyenekkel ők nem rendelkeznek, és felháborodnak. Több tanulással, több látással és nagyobb szorgalommal akarják megváltoztatni a dolgokat. De annak, amit elérhetnek, határa van, bármilyen szorgalmasak is, és nem tudják felülmúlni azokat, akiknek adottságaik és erősségeik vannak. Nem számít, mennyi erőfeszítést teszel, haszontalan. Bárminek is rendelt el téged Isten előre, az vagy. Mindenkinek különböző adottságokat és erősségeket ad, és senki sem tehet semmit, hogy ezen változtasson. Amiben jó vagy, ott kellene nagyobb erőfeszítést tenned. Amilyen kötelességre alkalmas vagy, azt a kötelességet kellene végezned. Ne próbáld belekényszeríteni magad olyan dolgokba, amikben nem vagy jó, és ne irigyelj másokat! Mindenkinek megvan a maga funkciója. Ne gondold, hogy mindent jól tudsz csinálni, vagy hogy tökéletes vagy és jobb másoknál! Ne vágyj mindig arra, hogy másokat helyettesíts, és magadat helyezd előtérbe! Ez egy romlott beállítottság. Vannak, akik úgy gondolják, hogy semmit sem tudnak jól csinálni, és hogy egyáltalán nincsenek erősségeik. Ha ez a helyzet, akkor egyszerűen csak olyan embernek kellene lenned, aki hallgat, és gyakorlatias módon veti alá magát. Végezd el jól azokat a dolgokat, amelyekre képes vagy, és adj bele mindent! Ez elegendő. Isten meg lesz elégedve” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Megértettem Isten szavaiból, hogy nem az az Ő szándéka, hogy nagyszerű emberekké váljunk. Azt reméli, hogy a helyünkhöz méltóan és gyakorlatiasan viseljük magunkat és végezzük a kötelességeinket, az Ő szavainak gyakorlására összpontosítunk, és engedelmes teremtett lényként viselkedünk. A képességeink és a munkaképességünk mind Isten szuverenitása és elrendezése alatt állnak. Meg kellett tanulnom elfogadni és alávetni magam, az erősségeimnek megfelelően hasznosítani mindazt, amit Isten adott nekem, és mindent beleadni. A szakmai tudásom nem volt olyan jó, mint a többieké, de nem voltam alkalmatlan a munka elvégzésére. Mivel a gyülekezet ezt a kötelességet rendelte el számomra, kitartóan bele kellett adnom mindent, és meg kellett tennem minden tőlem telhetőt. A munkamegbeszéléseken csak azokról a dolgokról kellett beszélnem, amiket értettem. Ha hiányzott a megértésem, vagy nem ismertem az alapelveket, akkor keresnem kellett a többiektől, és beszélgetni másokkal, meghallgatva az ötleteiket, és tanulnom kellett az erősségeikből, hogy ellensúlyozzam a gyengeségeimet. Ennek a gondolatnak a hatására a szívem megkönnyebbült, és már láttam, milyen úton és irányban kell haladnom a gyakorlásban. Az áthelyezést korábban egy kínos dolognak tartottam. Amikor megtörtént, úgy éreztem, ezzel bebizonyosodott, hogy én vagyok a legrosszabb, ezért nem tudtam helyesen kezelni. Most visszagondolva, a nézőpontommal volt baj. Isten mindenkinek különböző ajándékokat, erősségeket és képességeket ad, és mindenkivel szemben más elvárásai vannak. Való igaz, hogy a szakmai tudásom nem volt kiemelkedő, ezért amikor a csapatnak nem volt annyi munkája, a gyülekezet áthelyezett a kötelességemben az erősségeim alapján. Ez összhangban volt az alapelvekkel, és a gyülekezet munkájának javára vált. Helyesen kell hozzáállnom ehhez. Ezen túlmenően, amikor Isten megítél valakit, nemcsak azt nézi, hogy jól végzi-e a feladatát, hanem azt is, hogy törekszik-e az igazságra, és valóban aláveti-e magát Neki, és hogy hűséges-e a kötelességében. Amikor erre gondoltam, megkönnyebbült a szívem, és többé nem éreztem korlátozva magam. És pontosan tudtam, hogy mire kell törekednem. Imádkoztam Istenhez: „Ó Istenem, köszönöm, hogy megvilágosítottál, és segítettél megérteni a szándékodat. Nem tudom, mikor fognak áthelyezni, de készen állok alávetni magam a Te szuverenitásodnak és rendelkezéseidnek. Bárhol is végzem a kötelességemet, csak az a célom, hogy mindent beleadjak, és elégedetté tegyelek Téged!”

A gondolkodásmódom változásával a kötelességem végzése közbeni állapotom is megváltozott. Régebben mindig azt hittem, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek, hogy csak egy ideiglenes csapattag vagyok, aki bármikor távozhat. Úgy éreztem, hogy a legalacsonyabb szinten vagyok, és nem tartozom sehová. Félreértettem Istent, távolinak éreztem Őt magamtól, és nem adtam bele mindent a kötelességem végrehajtásába. De ma már nem érzem így. Bárhol és bármennyi ideig is végzek egy kötelességet, Isten jó szándéka van mögötte, ezért meg kell tanulnom alávetni magam. Még akkor is, ha később távoznom kell, most épp videókat készítek, és mindennap a legjobbat kell nyújtanom. A teljes szívemet bele kell tennem a kötelességem végrehajtásába és minden helyzetbe, amit átélek. Amikor megint a kötelességemet végeztem, gyakran imádkoztam Istenhez, kérve, hogy vezessen, hogy hatékonyabb legyek. Azon is gondolkoztam, hogy milyen problémák vannak a munkámban, hogy összefoglalhassam és gyorsan megoldhassam az eltéréseket. Amikor nem értettem az alapelveket, akkor kerestem a többiektől, és beszélgettem velük. Így nyugodtabban tudtam végezni a kötelességemet, és közelebb éreztem magam Istenhez.

Később egy összejövetelen olvastam egy passzust Isten szavaiból, ami nagyon meghatott. Mindenható Isten azt mondja: „Mit tegyenek az emberek Istennek a sorsuk fölötti szuverenitásával és rendelkezésével kapcsolatban? (Vessék alá magukat Isten vezényléseinek és rendelkezéseinek.) Először is azzal kapcsolatban kell keresned, miért rendezte el számodra a Teremtő ezt a fajta sorsot és életkörülményeket, miért rendezi úgy, hogy bizonyos dolgokkal találkozz és megtapasztald azokat, és miért olyan a sorsod, amilyen. Ebből meg kell értened, mire vágyik a szíved és mire van szüksége, valamint meg kell ismerned Isten szuverenitását és elrendezéseit is. Miután megérted és megtudod mindezt, az a teendőd, hogy ne hozz saját döntéseket, ne dacolj, ne utasítsd el, ne légy ellenálló, és ne próbálj elmenekülni – természetesen alkudozni se próbálj Istennel. Ehelyett alá kell vetned magad. Miért kell alávetned magad? Mivel teremtett lény vagy, nem vezényelheted a sorsodat, és nem lehet szuverenitásod fölötte. A sorsoddal kapcsolatban Istené a végső döntés. A sorsoddal szemben passzív vagy, és nem hozhatsz döntéseket. Egy dolgot kell tenned: alávetni magad. Ne hozz saját döntéseket a sorsodról, ne próbáld elkerülni, ne alkudozz Istennel, ne légy ellenálló, és ne panaszkodj. Természetesen főleg ilyesmiket ne mondj: »Az Isten által számomra elrendezett sors rossz, nyomorúságos, rosszabb, mint mások sorsa« – vagy: »Az én sorsom rossz, nekem nem jut boldogság és boldogulás. Isten rosszul rendezte el a dolgokat számomra.« Ezek a szavak ítéletek, és ha kimondod őket, túlléped a hatáskörödet. Teremtett lény nem mondhat ilyen szavakat, és nem lehetnek ilyen perspektívái vagy hozzáállásai. Inkább engedd el ezeket a sorsra vonatkozó különböző téves értelmezéseket, meghatározásokat, nézeteket és felfogásokat. Ugyanakkor légy képes helyes hozzáállást és alapállást felvenni, hogy alávesd magad mindannak, ami az Isten által számodra elrendelt sors részeként történik veled. Ne szállj szembe vele, semmiképp ne panaszkodj arról csüggedten, hogy a Menny nem igazságos, hogy Isten rosszul rendezte el a dolgokat számodra, és nem a legjobbakkal látott el téged. Ami a sors kérdését illeti, teremtett lényeknek nincs joguk választani; Isten nem adta meg neked ezt a fajta kötelezettséget, és nem ruházott rád ilyesfajta jogot. Ezért nem szabad megpróbálnod döntéseket hozni, vitatkozni Istennel, sem további követeléseket intézni Hozzá. Bármik legyenek is Isten elrendezései, alkalmazkodnod kell hozzájuk és szembe kell nézned velük azoknak megfelelően. Nézz szembe mindazzal, amit Isten elrendezett, és próbáld megtapasztalni és méltányolni. Teljesen vesd alá magad mindennek, amit meg kell tapasztalnod, amit Isten elrendezett számodra. Fogadd el a sorsot, amelyet Isten elrendezett számodra. Még ha nem is tetszik neked valami, vagy szenvedsz miatta, vagy megkérdőjelezi és lenyomja a méltóságodat és büszkeségedet, amennyiben ez olyasmi, amit meg kell tapasztalnod, amit Isten vezényelt le és rendezett el számodra, alá kell vetned magad neki, és nem hozhatsz döntéseket. Mivel az emberek sorsát Isten rendezte el, és szuverenitással rendelkezik fölötte, ezért az nem képezi alku tárgyát Vele. Így, ha az embereknek van eszük, és rendelkeznek a normális emberi mivoltnak megfelelő józan ésszel, akkor nem szabad mindig panaszkodniuk, hogy rossz a sorsuk; még kevésbé szabad megközelíteniük a kötelességüket, az életüket, az Istenbe vetett hitükben járt utat, az Isten által elrendezett összes szituációt vagy az Ő emberrel szemben támasztott követelményeit csüggedt hozzáállással, mert úgy érzik, hogy rossz a sorsuk” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Az Isten szavain való elmélkedés még egyértelműbbé tette számomra, hogyan kell hozzáállnom Isten szuverenitásához és rendelkezéseihez. Mindannyiunk sorsa Isten kezében van. Hogy milyen családba születik valaki, milyen oktatást kap, az ajándékai és erősségei, hogy mikor csatlakozik az egyházhoz és vállal kötelességet, és milyen kötelességet teljesít, az mind Isten hatalma alatt áll, és Isten által van elrendelve, és Isten jó szándéka áll mögöttük. Korábban sosem értettem, miért helyeznek át mindig, de alaposan átgondoltam, és rájöttem, hogy valójában erre volt szükségem. Ezek nélkül a tapasztalatok nélkül nem láttam volna, hogy mennyire erős bennem a vágy a tekintély és a státusz iránt. Még mindig azt hinném, hogy valamelyest megváltoztam, és nem lennék tudatában annak, milyen mélyen gyökereztek bennem a Sátán filozófiái, és hogy ezek miatt elvesztettem a normális emberi mivolthoz kapcsolódó józan észt, hogy vitatkoztam Istennel és ellenkeztem Vele, és nem látnám, hogy kirekesztenek, ha tovább hajszolom őket. Ezt átvészelve jobban megértettem a tekintély és a státusz hajszolásával kapcsolatos téves nézeteimet, és rájöttem, hogy nem ez a helyes út. Ez a Sátán egy módszere, hogy megrontsa az embereket, és ártson nekik. Azt is megtanultam, hogy helyesen kell hozzáállnom a saját képességeimhez, el kell fogadnom és alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és rendelkezéseinek, helyt kell állnom a rám bízott feladatokban, és józan ésszel rendelkező teremtett lénynek kell lennem. Nem számít, hogy áthelyeznek-e a jövőben, vagy hogy milyen kötelességet végzek, alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és rendelkezéseinek, keresnem kell az Ő szándékát, alkalmazkodnom kell, tapasztalnom kell, és el kell mélyednem minden helyzetben, amit Ő elrendel nekem, és arra kell törekednem, hogy tanuljak valamit, és megismerjem magamat ezek által.