Videókészítéssel foglalkoztam a gyülekezetben, mivel azonban nem volt sok munka, a vezető áthelyezett, hogy az újonnan érkezők öntözésével foglalkozzak. Aztán újra visszahelyeztek, mert ott volt szükség a munkámra. Néhány hónap elteltével aztán váratlanul kevesebb lett a munka, én pedig visszatértem az öntözéshez. Majd megint visszahelyeztek, egy nővér pedig megjegyezte: „Te mindig oda kerülsz, ahol épp szükség van rád!” Akkor még nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. De alig egy hónap múlva ismét csökkent a videós munka mennyisége, és nem tudtam kiverni a fejemből az aggodalmam, hogy hamarosan megint kevesebb emberre lesz szükség, és újra az újonnan érkezők öntözése vár majd rám. Fojtogatott ez a gondolat. Miért vagyok ennyire haszontalan? Amint csökkent a munkamennyiség, és kevesebb ember kellett, én voltam az első, akit áthelyeztek. Nélkülözhető tagja vagyok a csapatnak. Ha megint áthelyeznek, vajon mit gondolnak majd rólam a többiek? Elgondolkodnak rajta, hogy miért mindig engem helyeznek át, míg másokat nem? Lehet, hogy azzal magyarázzák majd, hogy nem vagyok elég jó, és nincs fontos szerepem. Nagyon nyugtalanítottak ezek a gondolatok, és nem akartam szembenézni ezzel a helyzettel.

Később történt néhány dolog, amitől még rosszabb állapotba kerültem. Egyszer, amikor problémákat vitattunk meg egy videóval kapcsolatban, mindenki elmondta a véleményét – élénk beszélgetés zajlott. De hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe egyetlen jó ötlet sem, vagy bármi, amit mondhatnék. Tanácstalanul csendben maradtam. Mindenki hozzátett valamit a beszélgetéshez, csak én nem. Úgy éreztem, mintha nem is léteznék. Azt gondoltam, muszáj mondanom valamit. Meg kell fogalmaznom egy értelmes gondolatot, hogy ne maradjak észrevétlen. Görcsösen próbáltam kitalálni valamit, és végül előálltam egy ötlettel, de senki sem értett egyet velem. Megalázva éreztem magam. Nagyon kínos volt – vajon mit gondolhatnak rólam? Akkor már nyolc hónapja nem végeztem videós munkát, így megkopott a szakmai tudásom, és az alapelveket is kevésbé láttam már át ahhoz képest, amikor elhagytam a csapatot. Nagyon lemaradtam a többiekhez képest. Folyamatosan tanulni kell ahhoz, hogy fejleszteni tudjuk az ilyen típusú készségeket, a többiek pedig egész idő alatt videós munkákon dolgoztak. Az ő készségeik és az alapelvek folyamatosan fejlődtek, miközben én egyszer itt, egyszer ott dolgoztam. Egyik helyen sem töltöttem el sok időt, ezért egyik területhez sem értettem igazán. Amint kevesebb lett a munka, én voltam az első, akit áthelyeztek. Megvoltak nélkülem is. A munkamennyiség alakulását figyelve azt gondoltam, hogy a felügyelő bármikor visszaküldhet engem az újonnan érkezők öntözésére. Ez a gondolat nagyon elkeserített, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Azt gondoltam: „Miért történik mindig ez velem?” A csapat egyes tagjai szakmai tudással rendelkeztek, néhányan kompetensek voltak, mások már egy ideje ezt a kötelességet végezték, és tapasztaltak voltak, néhányan pedig nagyon hatékonyan dolgoztak... Mindannyian kiemelkedtek valamilyen módon, de az én képességeim nem voltak olyan jók, mint az övék; nem volt akkora tudásom, és mindig egy lépéssel mögöttük jártam. Így amikor csökkent a munkamennyiség, és kevesebb emberre volt szükség, nyilván én voltam az, akit elküldtek. Ha olyan képességekkel és szakmai tudással rendelkeztem volna, mint ők, nem helyeztek volna át állandóan, de sajnos nem rendelkeztem velük. Miért nincs olyan szakmai tudásom, mint a többieknek? Minél többet gondolkodtam így, annál szomorúbb lettem, és kezdtem félreérteni Istent.

Ezután, bár teljesítettem a kötelességemet, nem voltam motivált. Egyszerűen mindenben követtem az előírt rutint, és megelégedtem azzal, amit elértem. Nem gondolkodtam azon, hogyan dolgozhatnék hatékonyabban, hogy többet érjek el. Nem tettem meg mindent, hogy megoldjam a problémákat, amelyekkel szembesültem. Nem tudtam, meddig maradok a csapatban, ezért nem próbálkoztam. Abban az időben mindig nagyon ideges lettem, amikor a csapatvezető beszélni akart velem, mert úgy véltem, hogy esetleg a kötelességem módosításáról lesz szó. A szívem vadul vert, amíg biztos nem lettem benne, hogy ez csak egy normál munkamegbeszélés. Ez újra és újra megtörtént, ami kimerítővé tette a mindennapokat. Hiába aludtam eleget, az áhítat alatt folyton elbóbiskoltam, és nem tudtam mélyebben megérteni Isten szavait. Tudtam, hogy rossz állapotban vagyok, ezért siettem imádkozni Isten elé, keresni az Ő akaratát, és elgondolkodni a problémámon. Később olvastam egy passzust Isten szavaiból, ami segített megérteni önmagamat. Mindenható Isten azt mondja: „Melyek a viselkedésetek alapelvei? Viselkedjetek a hivatalotok szerint, találjátok meg a számotokra megfelelő helyet, és teljesítsétek a rátok szabott kötelességet; csak az ilyen ember értelmes. Vannak például olyanok, akik jártasak bizonyos szakmai készségekben és felfogják az alapelveket, nekik magukra kellene venniük a felelősséget és elvégezni az utolsó ellenőrzéseket azon a területen; vannak olyanok, akik ötletekkel és meglátásokkal tudnak előállni, inspirálni tudnak másokat, és segíteni nekik jobban teljesíteni a kötelességeiket – akkor ők álljanak elő ötletekkel. Ha megtalálod a neked megfelelő helyet, és összhangban dolgozol a testvéreiddel, akkor teljesíteni fogod a kötelességed, és a hivatalodnak megfelelő lesz a magatartásod. Lehetséges, hogy eredetileg csak ötletekkel tudsz előállni, de ha megpróbálsz másvalamit felajánlani, és végül nagyon igyekszel ezen, de még mindig képtelen vagy rá; akkor, ha mások biztosítják ezeket a dolgokat, kényelmetlenül érzed magad, és nem szeretnéd meghallgatni, a szíved fáj és feszélyezett, és panaszkodsz Istenre, igazságtalannak nevezve Őt – akkor ez bizony ambíció. Milyen beállítottság az, amely ambíciót szül valakiben? Az arrogáns beállítottság szüli az ambíciót. Ezek az állapotok bizonyára bármikor felbukkanhatnak bennetek, és ha nem keresitek az igazságot, hogy megoldjátok őket, és nincs az életbe való belépésetek, és nem tudtok e tekintetben megváltozni, akkor alacsony lesz annak a képesítésnek és tisztaságnak a szintje, amivel a kötelességeiteket teljesítitek, és az eredmények sem lesznek valami jók. Ez nem a kötelességetek kielégítő teljesítése, és azt jelenti, hogy Isten nem nyert tőletek dicsőséget. Isten mindenkinek különböző tehetségeket és ajándékokat adott. Némelyek két vagy három területen tehetségesek, mások egy területen, megint mások pedig egyáltalán nem tehetségesek – ha megfelelően tudtok közelíteni ezekhez a dolgokhoz, akkor van értelmetek. Az értelemmel bíró egyén képes lesz megtalálni a helyét, a hivatala szerint viselkedni, és jól teljesíteni a kötelességeit. Aki soha nem tudja megtalálni a helyét, az olyan valaki, akinek mindig van ambíciója. Mindig státuszra és nyereségre törekszik. Soha nem elégszik meg azzal, amije van. További nyereségszerzés végett megpróbál elvenni annyit, amennyit csak tud; mindig az extravagáns vágyainak a kielégítését reméli. Azt gondolja, hogy ha vannak ajándékai és jó képességű, akkor többet kellene élveznie Isten kegyelméből, és nem hiba az, hogy van néhány extravagáns vágya. Vajon az ilyen embernek van értelme? Nem arcátlanság az, hogy mindig extravagáns vágyai vannak? Akiknek van lelkiismeretük és értelmük, azok érzik, hogy ez arcátlanság. Akik értik az igazságot, azok nem teszik meg ezeket az ostoba dolgokat. Ha a kötelességed hű teljesítését reméled, hogy visszafizesd Isten szeretetét, az nem extravagáns vágy. Ez összhangban van a normális emberi mivolt lelkiismeretével és értelmével. Ez boldoggá teszi Istent. Ha valóban jól kívánod teljesíteni a kötelességed, akkor először meg kell találnod a neked megfelelő hivatalt, majd teljes szívvel és erődből meg kell tenned mindazt, amit tudsz, a tőled telhető legjobban. Ez kielégítő, és a kötelesség ilyesfajta teljesítésében van bizonyos mértékű tisztaság. Ez a valódi teremtett lény teendője” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavai rámutattak arra, hogy azért vagyok magam alatt, mert túlzó vágyaim nem teljesültek. A többiek nem csodáltak és nem láttak értékesnek, én pedig nem tudtam megváltoztatni a körülményeimet, ezért félreértettem Istent és Őt hibáztattam. Úgy éreztem, hogy amit Ő adott nekem, az nem elég jó. A kötelességem kétszer is változott a munkamennyiség csökkenése miatt, és kevesebb mint egy hónappal a visszatérésem után egy harmadik áthelyezés lehetősége is fennállt. Ebben a helyzetben úgy éreztem, én vagyok a legrosszabb a csapatban, a nélkülözhető, és hogy a létezésemnek nincs értéke. Egyszerűen nem tudtam elfogadni ezt a valóságot, és nyomorultnak éreztem magam. A munkamegbeszélésen nem akartam gyengébb képességűnek tűnni, ezért törtem a fejem, és próbáltam értékes, értelmes gondolatokat megfogalmazni, de a javaslataimat elutasították, és teljesen megalázottnak éreztem magam. És látva, mekkora hátrányban vagyok a többiekhez képest a szakértelem tekintetében, kelletlennek és elégedetlennek éreztem magam. Azt gondoltam, hogy semmihez sem értek igazán, mert folyamatosan változik a kötelességem, és bárhol is vagyok, mindig a legalsó szinten állok, és bármikor áthelyezhetnek. Titokban a többiekhez hasonlítgattam magam. Úgy éreztem, mindegyiküknek vannak erősségei, és mindenki kiváló valamiben, én pedig minden szempontból kevesebb vagyok náluk. Ráadásul egy végzetes hibám is van – mindenben lassú vagyok. Nem tudtam szembenézni ezzel a valósággal, és Istent okoltam, hogy nem adott jó képességeket. Lehangoltnak és sértettnek éreztem magam, és nem volt motivációm, hogy végezzem a kötelességemet. Valójában viszont Isten mindenkinek más ajándékokat, erősségeket és képességeket ad. Különböző kötelességekre vagyunk rendelve, Isten szuverenitása és rendelkezései szerint. Az értelmes ember szívében van alázat. Az erősségeinek megfelelő helyet foglal el, és jól hasznosítja magát. Én viszont egyáltalán nem voltam alázatos – nem akartam a legkevésbé fontos lenni. Helyet akartam kapni mások szívében. Vágytam a tiszteletükre és a csodálatukra, és amikor nem kaptam meg, ellustultam. Nem volt józan eszem. Isten nem adott nekem nagy képességeket, de nem is követelt tőlem sokat. Ő csak azt akarta, hogy megtaláljam a helyemet, és hogy mindent beleadva teljesítsem a kötelességem. Elég volt, ha csak annyit tettem, amennyit tudtam. De én nagyon arrogáns voltam, és nem volt józan eszem. Semmihez sem értettem, és nem akartam szembenézni a valósággal. Vad álmokat dédelgettem arról, hogy egyik napról a másikra sikeressé válok, és elnyerem mások elismerését. Ennek következtében rengeteg energiát elpazaroltam, de soha nem értem el a célom, és negatív érzéseim voltak. Önmagamat gyötörtem.

Később azon tűnődtem: Miért irigylem mindig mások ajándékait és erősségeit? Miért próbálok mindig helyet kapni az emberek szívében, miért félek, hogy lemaradok? Mi ennek a gyökere? Keresésem közben ezt találtam Isten szavaiban: „Az antikrisztusok számára a hírnév és a státusz az életük és egész életen át tartó céljuk. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak; különben nem fontolgatnák ezeket a problémákat. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé valami külső dolog, ami nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a csontjaikban, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek az iránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára tehát a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, hogy mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. [...] Ha úgy érzik, hogy nincs hírnevük, nyereségük vagy státuszuk, hogy senki sem csodálja őket, értékeli vagy követi őket, akkor nagyon csalódottak, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és ezt mondják maguknak: »Vajon az ilyen hit istenben kudarc? Reménytelen?« Gyakran fontolgatnak ilyen dolgokat a szívükben, azt latolgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogy az emberek figyeljenek, amikor beszélnek, támogassák őket, amikor cselekszenek, és kövessék őket, bárhová is mennek; hogy az övék legyen az utolsó szó a gyülekezetben, és legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – valójában ilyen dolgokra összpontosítanak a szívükben. Ezekre törekednek az ilyen emberek” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten felfedi, hogy az antikrisztusok igazán nagyra tartják a tekintélyt és a státuszt. Bármit is tesznek, mindig azon gondolkodnak, hogy hol állnak ők másokhoz képest. A tekintélyt és a státuszt helyezik az életük és a törekvéseik középpontjába. Ha nincs tekintélyük, vagy nem csodálják őket az emberek, lehangoltnak érzik magukat, és végül már semmi sem érdekli őket. Nem pontosan így viselkedtem én is? Amikor újra és újra áthelyeztek, úgy éreztem, hogy nélkülözhető, periférikus személlyé váltam, akinek nincs státusza, jelentéktelennek tűnik, ezért igazán feldúlt voltam. Amikor különféle ügyekről beszélgettünk, nem voltak értékes ötleteim, és senki sem fogadta el az általam kifejtett nézeteket. Úgy éreztem, én vagyok a legrosszabb a csapatban, senki sem néz fel rám, és úgy tűnt, hogy az életem értéktelen. Gyengévé és negatívvá váltam, félreértettem és hibáztattam Istent. A tekintélyt és a státuszt állítottam az életem középpontjába, és amikor nem kaptam meg őket, ellustultam, és elszállt a motivációm. Túl fontosak voltak nekem ezek a dolgok. Elgondolkodtam, hogy miért hajszolom mindig ezeket. Azért, mert olyan sátáni mérgek hatása alá kerültem, mint hogy: „érj fel a csúcsra”, „az ember öröksége az, hogy milyen visszhangja van az életének”, és „az ember mindig törekedjen arra, hogy jobb legyen, mint a kortársai”. Azt hittem, ezek a leginkább legitim életcélok, és hogy az ezekre való törekvés azt jelenti, hogy van ambícióm. Nagyon keményen tanultam az iskolában. Az általános és a középiskolában szinte minden dolgozatnál osztályelső voltam. Nagyon népszerű voltam, és gyakran dicsértek meg az osztálytársaim és a tanáraim. Úgy éreztem, hogy csak ilyen életet érdemes élni. Miután csatlakoztam a gyülekezethez, és elvállaltam egy kötelességet, továbbra is ezen sátáni mérgek hatása alatt álltam, és nagyon érdekelt, hogy hol helyezkedek el mások szívében. Mindig próbáltam megmutatni az értékemet, és elérni, hogy csodáljanak az emberek. Bár nem voltam csapatvezető, sem felügyelő, fontos személynek kellett lennem, akit elismernek mások. Amikor ezt nem kaptam meg, és az ambícióim nem teljesültek, panaszkodni kezdtem, és elégedetlen voltam Isten szuverén rendelkezéseivel. Nem mertem mondani semmit, de a szívemben szembefordultam Istennel, és ellustultam a kötelességemben. A sátáni mérgek hatása alatt állva csak nyomorúságot és gyötrelmet hoztam magamra, ellenálltam Istennek, vitatkoztam és alkudoztam Vele, még az Ő igazságosságát is megkérdőjeleztem, és szembefordultam Vele. Ha így folytatom, megsértem Isten természetét, és Ő ki fog rekeszteni engem. Eszembe jutottak Isten szavai: „Az embereknek meg kell győződniük arról, hogy nem dédelgetnek ambíciókat vagy haszontalan álmokat, nem keresik a hírnevet, a nyereséget, a státuszt vagy azt, hogy kitűnjenek a tömegből. Még kevésbé szabad megpróbálkozniuk azzal, hogy hatalmasok vagy emberfelettiek legyenek, felsőbbrendűek az emberek között, elérve, hogy mások hódoljanak nekik. Erre vágyik a romlott emberiség, és ez a Sátán ösvénye. Isten nem menti meg az ilyen embereket. Ha az emberek állandóan hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek anélkül, hogy bűnbánatot tartanának, akkor nincs számukra gyógymód és ennek csak egy kimenetele lehet: kirekesztik őket” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő teljesítése összehangolt együttműködést kíván). Előtte sosem értettem meg, mennyire súlyosak ezek a következmények. Azt hittem, nem követek el olyan nagy bűnt, mint egy antikrisztus, és nem akadályozom a gyülekezet munkáját, legfeljebb csak negatívan és zaklatottan érzem magam, amikor nem nyerem el mások csodálatát. De aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán nem így van. Kívülről nézve nem tűnt úgy, hogy bármi szörnyűséget követtem volna el, de elégedetlen voltam az Isten által elrendelt helyzettel, és folyamatosan panaszkodtam. A szívemben Isten ellen fordultam. Ellenálltam Istennek! Hogyan is tudna megmenteni Isten egy olyan valakit, mint én? Egy nővér jutott eszembe, akivel korábban együtt dolgoztam. Eleinte lelkes volt a kötelességében, és megválasztották vezetőnek, de később elbocsátották, így elvesztette a tekintélyét és a státuszát. Folyton negatív volt, mert nem tudta elnyerni mások csodálatát, és végül elárulta Istent, majd elment. Ha valaki mindig a tekintélyt és a státuszt hajszolja, akkor ha nem teljesülnek az ambíciói, negatívvá válik, félreérti és hibáztatja Istent. Harcol Istennel, vagy akár el is árulja Őt. Ezen a ponton rájöttem, hogy veszélyes állapotban vagyok. Nem akartam tovább ellenállni Istennek, le akartam vetni a tekintély és a státusz bilincseit.

Az áhítataim során olvastam néhány passzust Isten szavaiból: „Amikor Isten megköveteli, hogy az emberek jól teljesítsék a kötelességüket, akkor nem arra kéri őket, hogy végezzenek el bizonyos számú feladatot vagy valósítsanak meg valami hatalmas törekvést, és nem is azt, hogy valami nagy vállalkozást vigyenek véghez. Isten azt akarja, hogy az emberek képesek legyenek gyakorlatiasan megtenni mindent, amit csak tudnak, és éljenek az Ő szavai szerint. Istennek nem arra van szüksége, hogy hatalmas vagy nemes legyél, vagy csodákat tegyél, és kellemes meglepetéseket sem akar látni benned. Nincs szüksége ilyen dolgokra. Istennek mindössze arra van szüksége, hogy rendületlenül az Ő szavai szerint gyakorolj. Isten szavai hallatán tedd meg azt, amit megértettél, végezd el azt, amit felfogtál, emlékezz jól arra, amit hallottál, és amikor majd eljön a gyakorlás ideje, akkor Isten szavai szerint gyakorolj. Váljanak az életeddé, a valóságaiddá, és azzá, amit megélsz. Így fog megelégedni Isten” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő teljesítése összehangolt együttműködést kíván). „Ha Isten ostobának alkotott téged, akkor van értelme az ostobaságodnak; ha éles eszűvé tett, akkor van értelme az éles eszednek. Bármilyen tehetségeket ad neked Isten, bármik is az erősségeid, bármilyen magas is az IQ-d, ezeknek mind van céljuk Isten számára. Ezeket a dolgokat mind előre elrendelte Isten. Az életben játszott szerepedet és az általad végzett kötelességet Isten rendelte el réges-régen. Némelyek azt látják, hogy mások olyan erősségekkel rendelkeznek, amelyekkel ők nem, és elégedetlenek. Meg akarják változtatni a dolgokat azáltal, hogy többet tanulnak, többet látnak és szorgalmasabbak. Azonban be van korlátozva az, hogy mit tud elérni a szorgalmuk, és nem tudják leelőzni az adottságokkal és szakértelemmel rendelkezőket. Nem számít, mennyire harcolsz ellene, ez haszontalan. Isten elrendelte, hogy mi legyél, és senki semmit nem tehet azért, hogy megváltoztassa ezt. Amiben jó vagy, abban tegyél erőfeszítést. Amilyen kötelesség illik hozzád, azt a kötelességet teljesítsd. Ne próbáld ráerőltetni magad olyan területekre, amelyek kívül esnek a készségeid körén, és ne irigykedj másokra. Mindenkinek megvan a feladata. Ne gondold, hogy te mindent jól tudsz csinálni, hogy tökéletesebb vagy jobb vagy másoknál, mindig mások leváltására vágyva és mutogatva magad. Ez romlott beállítottság. Vannak, akik azt gondolják, hogy semmit nem tudnak jól csinálni, és hogy egyáltalán nincsenek készségeik. Ha ez így van, akkor legyél csupán olyan valaki, aki gyakorlatiasan hallgat és aláveti magát. Tedd meg, amit tudsz, és tedd meg jól, minden erőddel. Ez elegendő. Isten meg lesz elégedve” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Megértettem Isten szavaiból, hogy nem az az Ő szándéka, hogy nagyszerű emberekké váljunk. Reméli, hogy kiegyensúlyozottak leszünk, és a helyünkhöz méltóan cselekszünk, végezzük a kötelességeinket, az Ő szavainak gyakorlására összpontosítunk, és engedelmes teremtményként viselkedünk. Bármilyen képességeink vagy szakmai készségeink vannak, az Isten szuverén rendelkezéseinek köszönhető. Meg kellett tanulnom elfogadni és aláveti magam, az erősségeimnek megfelelően hasznosítani mindazt, amit Isten adott nekem, és mindent beleadni. A szakmai tudásom nem volt olyan jó, mint a többieké, de nem voltam alkalmatlan a munka elvégzésére. Mivel a gyülekezet ezt a kötelességet rendelte el számomra, kitartóan bele kellett adnom mindent, és meg kellett tennem minden tőlem telhetőt. A munkamegbeszéléseken csak azokról a dolgokról kellett beszélnem, amiket megértettem. Ha hiányzott a megértésem, vagy nem ismertem az alapelveket, akkor keresnem kellett, és beszélgetni másokkal, meghallgatva az ötleteiket, és tanulnom kellett az erősségeikből, hogy ellensúlyozzam a gyengeségeimet. Ennek a gondolatnak a hatására a szívem megkönnyebbült, és már láttam, milyen úton és irányban kell haladnom a gyakorlásban. Az áthelyezést korábban egy kínos dolognak tartottam. Amikor megtörtént, úgy éreztem, ezzel bebizonyosodott, hogy én vagyok a legrosszabb, ezért nem tudtam helyesen kezelni. Most visszagondolva, a nézőpontommal volt baj. Isten mindenkinek különböző ajándékokat, erősségeket és képességeket ad, és mindenkivel szemben más elvárásai vannak. Való igaz, hogy a szakmai tudásom nem volt kiemelkedő, ezért amikor a csapatnak nem volt annyi munkája, a gyülekezet megváltoztatta a kötelességemet az erősségeim alapján. Ez összhangban volt az alapelvekkel, és a gyülekezet munkájának javára vált. Ezen túlmenően, amikor Isten megítél valakit, nemcsak azt nézi, hogy jól végzi-e a feladatát, hanem azt is, hogy törekszik-e az igazságra, és valóban aláveti-e magát Neki, és hogy odaadóan végzi-e a kötelességét. Amikor erre gondoltam, megkönnyebbült a szívem, és többé nem éreztem korlátozónak a kötelességem változásait. És pontosan tudtam, hogy mire kell törekednem. Imádkoztam Istenhez: „Ó Istenem, köszönöm, hogy megvilágosítottál, és segítettél megérteni a szándékodat. Nem tudom, mikor helyeznek át, de készen állok alávetni magam a Te szuverenitásodnak és rendelkezéseidnek. Bárhol is végzem a kötelességemet, csak az a célom, hogy mindent beleadjak, és elégedetté tegyelek Téged. Kérlek, vezess engem!”

A szemléletmódom változásával a kötelességem állapota is megváltozott. Mindig azt hittem, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek, hogy csak egy ideiglenes csapattag vagyok, aki bármikor távozhat. Úgy éreztem, hogy a legalacsonyabb szinten vagyok, és nem tartozom sehová. Félreértettem Istent, távolinak éreztem Őt magamtól, és nem adtam bele mindent a kötelességem végrehajtásába. De már nem érzem így. Bárhol és bármennyi ideig is végzek egy kötelességet, Isten jó szándéka van mögötte, ezért meg kell tanulnom alávetni magam. Még akkor is, ha később távoznom kell. Most videókat készítek, és mindennap a legjobbat kell nyújtanom. A teljes szívemet bele kell tennem a kötelességem végrehajtásába és minden helyzetbe, amit átélek. Amikor a kötelességemet végzem, gyakran imádkozom Istenhez, kérve, hogy vezessen, hogy hatékonyabb legyek. Azon is szoktam gondolkodni, hogy milyen problémák vannak a munkámban, hogy összefoglalhassam és gyorsan megoldhassam őket. Amikor olyan alapelvekkel találkozom, amelyeket nem értek, akkor beszélgetnem kell a többiekkel. Így könnyedén el tudom végezni a kötelességemet, és közelebb érzem magam Istenhez.

Egy összejövetelen olvastam egy passzust Isten szavaiból, ami nagyon megérintett. Mindenható Isten azt mondja: „Mit kellene tenniük az emberek válaszként Istennek a sorsukat illető rendelkezéseire és szuverenitására? (Vessék alá magunkat Isten vezénylésének és rendelkezéseinek.) Először is igyekezned kell megérteni, miért rendelte számodra a Teremtő ezt a fajta sorsot és életkörülményeket, miért rendezi úgy, hogy bizonyos dolgokkal találkozz és megtapasztald azokat, és miért olyan a sorsod, amilyen. Ebből megértheted, mire vágyik a szíved és mire van szüksége, valamint Isten szuverenitását és rendelkezéseit is. Miután megérted és megtudod mindezt, ne állj ellen a sorsodnak, ne hozz vele kapcsolatban saját döntéseket, ne utasítsd el, ne mondj ellent neki, és ne kerüld el. Természetesen alkudozni se próbálj Istennel. Ehelyett vesd alá magad. Miért vesd alá magad? Mivel teremtmény vagy, nem vezényelheted a sorsodat, és nem rendelkezel szuverenitással fölötte. A sorsodat Isten határozza meg. Ami a sorsodat illeti, passzív vagy, és nincs választásod. Egy dolgot kell tenned: alávetni magad. Ne hozz saját döntéseket a sorsodról, ne próbáld elkerülni, ne alkudozz Istennel, ne szállj szembe a sorsoddal, és ne panaszkodj. Természetesen főleg ilyesmiket ne mondj: »Az Isten által nekem rendelt sors rossz, nyomorúságos, rosszabb, mint mások sorsa« – vagy: »Az én sorsom rossz, nekem nem jut boldogság és boldogulás. Isten rosszul rendezte el a dolgokat számomra.« Ezek a szavak ítéletek, és ha kimondod őket, túlléped a hatáskörödet. Teremtett lény nem mondhat ilyen szavakat, és nem lehetnek ilyen perspektívái vagy hozzáállásai. Inkább engedd el ezeket a sorsra vonatkozó különböző csalóka értelmezéseket, meghatározásokat, nézeteket és felfogásokat. Ugyanakkor légy képes helyes hozzáállást és alapállást felvenni, hogy alávesd magad mindannak, ami az Isten által számodra elrendelt sors részeként történik veled. Ne állj ellen, semmiképp ne légy lehangolt, és ne panaszkodj arról, hogy a Menny nem igazságos, hogy Isten rosszul rendezte el a dolgokat számodra, és nem a legjobbakkal látott el téged. A teremtett lényeknek nincs joguk megválasztani a sorsukat. Isten nem adta meg neked ezt a fajta kötelezettséget, és nem ruházta rád ezt a jogot. Ezért ne próbálj döntéseket hozni, vitatkozni Istennel vagy további kéréseket intézni Hozzá. Alkalmazkodj Isten rendelkezéseihez és nézz szembe velük, bármik legyenek is. Nézz szembe mindazzal, amit Isten elrendelt, és próbáld megtapasztalni és értékelni. Teljesen vesd alá magad mindennek, amit Isten rendelkezései által meg kell tapasztalnod. Engedj a sorsnak, amelyet Isten elrendelt számodra. Még ha nem is tetszik neked valami, vagy szenvedsz miatta, még ha fenyegeti is és el is nyomja a büszkeségedet és a méltóságodat, amennyiben ez olyasmi, amit meg kell tapasztalnod, amit Isten vezényelt le és rendelt el számodra, alá kell vetned magad neki, és nincs választásod vele kapcsolatban. Mivel Isten rendeli el az emberek sorsát, és szuverenitással rendelkezik fölötte, ezért az nem képezi alku tárgyát Vele. Így, ha az embereknek van eszük, és rendelkeznek a normális emberi mivoltnak megfelelő értelemmel, akkor nem panaszkodhatnak, hogy rossz a sorsuk, vagy hogy ez vagy az nem jó nekik. Nem közelíthetik meg a kötelességüket, az életüket, a hitükben követett utat, az Isten által elrendelt szituációkat vagy az Ő velük szemben támasztott követelményeit lehangolt hozzáállással, csak mert úgy érzik, hogy rossz a sorsuk” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Az Isten szavain való elmélkedés még egyértelműbbé tette számomra, hogyan kell hozzáállnom Isten szuverén rendelkezéseihez. Mindannyiunk sorsa Isten kezében van. Hogy milyen családba születik valaki, milyen oktatást kap, az ajándékai és erősségei, hogy mikor csatlakozik az egyházhoz és vállal kötelességet, és milyen kötelességet teljesít, az mind Isten által van elrendelve, és Isten jó szándéka áll mögöttük. Korábban sosem értettem, miért helyeznek át mindig, de alaposan átgondoltam, és rájöttem, hogy valójában erre volt szükségem. Ezek nélkül a tapasztalatok nélkül nem láttam volna, hogy mennyire erős bennem a vágy a tekintély és a státusz iránt. Még mindig azt hinném, hogy valamelyest megváltoztam, és nem lennék tudatában annak, milyen mélyen gyökereztek bennem a Sátán filozófiái, és hogy ezek miatt elvesztettem a normális emberi mivolthoz kapcsolódó józan észt, és szembefordultam Istennel, és nem látnám, hogy kirekesztenek, ha tovább hajszolom őket. Ezen keresztülmenve jobban megértettem a tekintély és a státusz hajszolásával kapcsolatos téves nézeteimet, és rájöttem, hogy nem ez a helyes út. Ez egy módja annak, hogy a Sátán megrontsa az embereket és ártson nekik. Azt is megtanultam, hogy helyesen kell hozzáállnom a saját képességeimhez, el kell fogadnom és alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és rendelkezéseinek, helyt kell állnom a rám bízott feladatokban, és értelmes teremtményként kell viselkednem. Nem számít, hogy áthelyeznek-e a jövőben, vagy hogy milyen kötelességet végzek, alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és rendelkezéseinek, keresnem kell az Ő szándékát, alkalmazkodnom kell, tapasztalnom kell, és el kell mélyednem minden helyzetben, amit Ő elrendel nekem, és arra kell törekednem, hogy tanuljak valamit, és megismerjem magamat ezek által.