Miután hinni kezdtem Istenben, nagyon lelkesen törekedtem. Bármilyen kötelességet is rendelt el számomra a gyülekezet, engedelmeskedtem. Amikor nehézségeim voltak a kötelességemben, akkor is tudtam szenvedni és áldozatot hozni anélkül, hogy panaszkodtam volna. Nemsokára elkezdtem gyakorolni az újonnan érkezők öntözését, és folyamatosan előléptettek. Úgy éreztem, hogy egy tehetség vagyok, olyan valaki, akit a gyülekezet fejleszt, és hogy erősebben törekszem, mint a többiek, így amíg keményen végzem a kötelességemet, elő fognak léptetni, és fontos szerepeket fogok kapni. Amikor erre gondoltam, nagyon büszke voltam.

Később láttam, hogy sok velem egykorú testvér csoportvezetői és felügyelői szerepben dolgozik, és irigykedtem. Így gondolkodtam: „Ha ilyen fiatalon ilyen fontos kötelességeket tudnak végrehajtani, a vezetők értékelik és a testvérek csodálják őket, akkor nem lehetek elégedett a jelenlegi helyzettel. Jól kell törekednem, és el kell érnem, hogy jelentős áttörést érjek el a kötelességemben, hogy én is fontos szerepet tölthessek be.” Ezért keményebben dolgoztam a kötelességemben. Kész voltam sokáig fennmaradni és szenvedni. Amikor gondjaim voltak a kötelességemben, Isten szavait kerestem, hogy megoldjam azokat. De az erőfeszítésem nem hozott semmilyen változást. A gyenge munkabírásom miatt rutinmunka elvégzésére osztottak be. Ezután, amikor láttam, hogy körülöttem másokat előléptetnek, még inkább irigykedtem. Tudtam, hogy rosszabb vagyok náluk, ezért folyton így bátorítottam magam: „Nem csüggedhetek, és nem nyugodhatok bele a jelenlegi helyzetbe. Törekednem és fejlődnöm kell. A továbbiakban még többet kell olvasnom Isten szavát, és nagyobb erőfeszítést kell tennem az életbe való belépésemben. Amikor majd javítok a szakmai készségeimen, és haladást érek el az életbe való belépésben, akkor elő fognak léptetni.” Szóval, miközben keményen dolgoztam, hogy fejlődjek, alig vártam a napot, amikor majd előléptetnek.

Mielőtt észbe kaptam volna, már két éve ezt a kötelességet végeztem, és az új társaim folyamatosan cserélődtek mellettem. Néhányukat előléptették, néhányan pedig vezetők vagy dolgozók lettek. Így tűnődtem: „Már jó ideje végzem ezt a kötelességet, és akik rövidebb ideje csinálják, azokat előléptetik, akkor az én kötelességem miért nem változott semmit? Talán a vezetők úgy gondolják, hogy nem éri meg fejleszteni engem, és hogy csak a rutinmunkára vagyok alkalmas? Semmi esélyem nincs arra, hogy előléptessenek? Örökre itt fogok ragadni ebben a jelentéktelen kötelességben?” Amikor erre gondoltam, hirtelen azt éreztem, hogy elhagyott az erőm. Már nem voltam olyan szorgalmas a kötelességemben, mint korábban, és nem éreztem úgy, hogy sürgősen el kellene intéznem a feladatokat. Nap mint nap egyszerűen csak rutinszerűen letudtam a dolgokat, vagy addig vacakoltam velük, amíg azt nem mondhattam, hogy elvégeztem a feladatokat. Ez azt eredményezte, hogy a munkámban gyakran megjelentek elhajlások és tévedések, de én ezt nem vettem komolyan, és nem gondolkodtam el magamon. Később hallottam, hogy még több általam ismert testvért előléptettek, és még jobban elkeseredtem. Ezt gondoltam: „Néhányan közülük régebben ugyanazt a kötelességet végezték, mint én, de mostanra mindannyiukat előléptették, míg én ott vagyok, ahol kezdtem. Talán nem törekszem az igazságra, vagy nem vagyok méltó a fejlesztésre.” Ez a gondolat súlyként nehezedett a vállamra. Nyomorúságos érzés volt. Azokban a napokban nagyon lehangolt voltam, és nem éreztem a motivációt a kötelességemben. Folyamatosan azt éreztem, hogy az Istenbe vetett hitemnek nincs jövője. Nagy sértettség volt bennem, és nem tudtam elfogadni ezt. Ezt gondoltam: „Tényleg ennyire rossz vagyok? Tényleg csak a rutinmunkára vagyok alkalmas? Egyáltalán nem érdemes fejleszteni engem? Csak egy esélyt akarok. Miért kell mindig a háttérben lennem, ahol senki sem vesz észre?” Minél többet gondolkodtam, annál nagyobb sértettséget éreztem. Egész nap sóhajtoztam, és a lábamat túl nehéznek éreztem ahhoz, hogy megmozduljak. Akkoriban éjjelente csendben sírtam az ágyban, erre gondolva: „Ha a szakmai készségeim gyengébbek másokénál, akkor keményen fogok dolgozni az igazságra való törekvésen. Többet fogom olvasni Isten szavait, és jobban koncentrálok az életbe való belépésre. Egy nap, amikor már némi gyakorlati tudással tudok közösséget vállalni, amikor a vezetők látják, hogy az igazságra való törekvésre összpontosítok, nem fognak engem is előléptetni?” De amikor erre gondoltam, egy kis bűntudatom is volt. Az igazságra való törekvés pozitív dolog, és egy hívőnek erre kell törekednie. De én arra a célra használtam fel, hogy mások fölé emelkedjek. Ha így törekszem, ambícióval és vággyal, Isten azt megvetné és utálná, nem igaz? Miért nem elégedtem meg azzal, hogy észrevétlenül végezzem a kötelességemet? Nagy bűntudatom volt, ezért sírva imádkoztam Istenhez: „Istenem! Tudom, hogy a státuszra való törekvésem helytelen, de az ambícióim és a vágyaim erősek. Folyton azt érzem, hogy haszontalan számomra, ha a kötelességemet jelentéktelenségbe burkolózva hajtom végre. Istenem, nem tudok kitörni ebből az állapotból. Kérlek, vezess engem, és mutass utat nekem, hogy megértsem a Te szándékodat, és megismerjem önmagamat!”

Az ima után elolvastam két szakaszt Isten szavaiból. „Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, hogy mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a hírnév és a státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőben, még akkor sem tennék félre a hírnév és a státusz hajszolását. Bármilyen embercsoportba helyezheted őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok is hisznek Istenben, egyenértékűnek tekintik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és ugyanolyan fontosnak tartják. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevüket és státuszukat is hajszolják. Elmondható, hogy az antikrisztusok azt hiszik szívükben, hogy az Istenbe vetett hitükben az igazságra való törekvés a hírnév és státusz hajszolását jelenti; hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés, és hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nincs hírnevük, nyereségük vagy státuszuk, hogy senki sem csodálja őket, értékeli vagy követi őket, akkor nagyon csalódottak, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és ezt mondják maguknak: »Vajon az ilyen hit istenben kudarc? Reménytelen?« Gyakran fontolgatnak ilyen dolgokat a szívükben, azt latolgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogy az emberek figyeljenek, amikor beszélnek, támogassák őket, amikor cselekszenek, és kövessék őket, bárhová is mennek; hogy az övék legyen az utolsó szó a gyülekezetben, és legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – valójában ilyen dolgokra összpontosítanak a szívükben. Ezekre törekednek az ilyen emberek” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). „A hírnevük vagy a státuszuk ellen intézett támadás és annak elvesztése még annál is súlyosabban érinti az antikrisztusokat, mintha az életüket próbálnák elvenni. Mindegy, hogy hány prédikációt hallgatnak meg, vagy hogy Istennek hány szavát olvassák el: nem fognak szomorúságot vagy megbánást érezni amiatt, hogy sosem gyakorolták az igazságot, és hogy az antikrisztusok útjára tértek, sem amiatt, hogy az antikrisztusok természetlényegével bírnak. Ehelyett folyton azon törik a fejüket, hogy miként tehetnének szert státuszra és növelhetnék a hírnevüket. [...] Miközben egyre csak a hírnévre és a státuszra törekszenek, azt is könnyedén letagadják, amit Isten végzett el. Miért mondom ezt? Az antikrisztusok a szívük mélyén ezt hiszik: »Minden hírnévre és státuszra önerőből lehet szert tenni. Az emberek csak úgy élvezhetik isten áldásait, ha szilárdan megvetik a lábukat az emberek között, és ha hírnevet és státuszt szereznek. Az élet akkor értékes csupán, ha teljes hatalmat és státuszt szereznek az emberek. Csakis ez nevezhető emberi életnek. Ezzel szemben haszontalan lenne úgy élnie az embernek, amiről isten szava beszél – mindenben alávetnie magát isten szuverenitásának és rendezéseinek, készségesen egy teremtett lény pozíciójába helyezkedni és normális emberként élni – senki sem nézne fel egy ilyen személyre. Az embernek a saját küzdelmei árán kell státuszra, hírnévre és boldogságra szert tennie; mindenkinek pozitív és proaktív hozzáállással kell kiharcolnia és megragadnia ezeket. Senki más nem fogja megadni neked ezeket – a passzív várakozás csak kudarchoz vezethet.« Így kalkulálnak az antikrisztusok. Ez az antikrisztusok beállítottsága” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavának olvasása szíven ütött. Isten felfedte, hogy az antikrisztusok a státuszt fontosabbnak tartják az életnél. Minden, amit mondanak és tesznek, a státusz körül forog, és csak arra gondolnak, hogy megszerezzék és megtartsák azt. Amint elveszítik a státuszukat, elveszítik a motivációjukat az élethez. A státusz kedvéért képesek ellenállni Istennek, elárulni Istent, és megalapítani a saját királyságukat. Rájöttem, hogy mindig is nagyon fontosnak tartottam a státuszt. Amikor fiatal voltam, a családom ilyen dolgokat tanított nekem: „nagy szenvedést kell elviselned azért, hogy a csúcsra juss”, és „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”. A túlélés sátáni törvényeit mindig is bölcs mondásoknak tartottam. Azt hittem, hogy a státuszszerzésért és a megbecsülésért élni a méltóságteljes és értékes élet, míg ha elégedett vagyok a sorsommal, és egy hétköznapi, egyszerű ember vagyok, az azt mutatja, hogy nincsen ambícióm és semmilyen valódi célom. Azt hittem, hogy az ilyen emberek haszontalanok és gyávák. Miután hinni kezdtem Istenben, a gondolataim és a nézeteim akkor sem változtak. Látszólag nem küzdöttem a státuszért, de az ambícióim és a vágyaim nem voltak kicsik. Nem akartam mást, csak egy fontosabb kötelességet, magas rangot, hogy mások felnézzenek rám. Amikor láttam, hogy a körülöttem lévő testvéreket előléptetik csoportvezetővé és felügyelővé, az csak még jobban felkeltette bennem a vágyat. Azért, hogy előléptessenek, korán keltem és késő éjszakáig fennmaradtam. Hajlandó voltam szenvedni és bármilyen áldozatot meghozni a kötelességemért. Amikor a reményeim újra és újra szertefoszlottak, tele voltam panasszal és ellenállással a környezetemmel szemben. Sőt, úgy éreztem, hogy nincs értelme hinni Istenben, és belefáradtam a kötelességembe. Csak rutinszerűen végeztem a feladatokat, és ahogy tudtam, átvergődtem rajtuk. Megértettem, hogy mióta Istenben hittem, az út, amelyen jártam, egyáltalán nem az igazságra való törekvésnek az útja volt. Mindent a hírnévért és a státuszért tettem. Tulajdonképpen az, hogy végezhettük a kötelességünket a gyülekezetben, az azért volt, mert Isten esélyt adott nekünk, hogy megmeneküljünk. Isten azt akarta, hogy a kötelességünkben az igazságra törekedjünk, megértsük az igazságot, belépjünk annak a valóságaiba, és megszabaduljunk a romlott beállítottságainktól. De én elhanyagoltam a feladatomat. Az elmém nem az igazságra törekedett, semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy magas státuszt szerezzek, és amikor a vágyam meghiúsult, csak még mélyebbre kerültem. Tényleg nem volt lelkiismeretem és józan eszem! Azt gondoltam, hogy habár sok éven át hittem Istenben, mivel nem törekszem az igazságra, még most sincs sok ismeretem a saját romlott beállítottságomról. Még az aktuális kötelességemet sem tudtam megfelelően végezni. Továbbra is csak átvergődtem a feladatokon, és gyakran voltak elhajlások és hibák a munkámban. De még így is előléptetést akartam, és jelentősebb munkát végezni. Annyira szégyentelen voltam! Csak ekkor értettem meg, hogy ha az igazságra való törekvés nélkül hiszek Istenben, és vakon hajszolom a státuszt, az csak még ambiciózusabbá és arrogánsabbá tesz, és hogy mindig mások fölé akarok kerekedni, de képtelen vagyok alávetni magam Isten intézkedéseinek. Az ilyen törekvés önpusztító, és Isten gyűlöli és megátkozza. A gyülekezetből kiűzött antikrisztusokra gondoltam. Nem törekednek az igazságra, folyton a hírnevet és a státuszt hajszolják. Mindig azt akarják, hogy csodálják őket, felnézzenek rájuk, és megpróbálják megnyerni és irányítani az embereket, és ennek az eredménye az, hogy nagyon sok gonoszságot tesznek, és Isten kiiktatja őket. Vajon nekem nem ugyanolyan törekvéseim voltak, mint nekik? Vajon nem az Istennek való ellenállás útját jártam? Isten természete igazságos, és nem lehet megsérteni. Ha nem lennék hajlandó megváltozni, Isten minden bizonnyal elutasítana és kiiktatna. Ennek tudatában megesküdtem magamnak: mostantól nem törekszem a státuszra, alávetem magam Isten intézkedéseinek. Megfelelően fogok az igazságra törekedni, és gyakorlatias módon végzem a kötelességemet.

Egy nap az áhítatom során Isten szavának egy újabb szakaszát olvastam. „Mivel az emberek nem ismerik el Isten vezényléseit és Isten szuverenitását, mindig dacosan és lázadó hozzáállással néznek szembe a sorssal, és mindig el akarják vetni Isten hatalmát és szuverenitását, és azt, amit a sors tartogat számukra, hiába remélve, hogy megváltoztathatják jelenlegi körülményeiket és sorsukat. De ez soha nem sikerülhet nekik, és minden lépésnél kudarcot vallanak. Ez a küzdelem, amely az ember lelke mélyén zajlik, mély, csontig hatoló fájdalommal jár, miközben az ember egész idő alatt csak az életét fecsérli. Mi az oka ennek a fájdalomnak? Isten szuverenitása miatt van, vagy azért, mert valaki szerencsétlennek született? Nyilvánvalóan egyik sem igaz. Alapvetően az emberek által választott utak okozzák, az, ahogyan az életüket élik. Lehet, hogy egyesek ezekre a dolgokra nem jöttek rá. De amikor valóban megtudod, amikor valóban felismered, hogy Isten szuverenitással rendelkezik az ember sorsa felett, amikor valóban megérted, hogy minden, amit Isten eltervezett és elhatározott számodra, az nagy előnyt és védelmet jelent, akkor érzed, hogy fájdalmad enyhülni kezd, és egész lényed ellazul, szabaddá és felszabadulttá válik. Az emberek többségének állapotából ítélve, objektív módon nem tudnak igazán megbirkózni a Teremtő emberi sors feletti szuverenitásának gyakorlati értékével és értelmével, még akkor sem, ha szubjektív szinten nem akarnak tovább úgy élni, ahogy korábban, és fájdalmaik enyhülését szeretnék; objektíven nem tudják igazán felismerni és alávetni magukat a Teremtő szuverenitásának, és még kevésbé tudják, hogyan leljenek rá és fogadják el a Teremtő vezényléseit és intézkedéseit. Ha tehát az emberek nem képesek valóban felismerni azt a tényt, hogy a Teremtő szuverenitással rendelkezik az ember sorsa és minden emberi dolog felett, ha nem képesek valóban alávetni magukat a Teremtő uralmának, akkor nehéz lesz számukra, hogy ne az a gondolat vezérelje és kösse őket béklyóba, hogy »az ember sorsa a saját kezében van«. Nehéz lesz számukra lerázni a sors és a Teremtő hatalma elleni intenzív küzdelmük fájdalmát, és mondanom sem kell, hogy nehéz lesz számukra az is, hogy valóban felszabaduljanak és szabaddá váljanak, hogy Istent imádó emberekké váljanak” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavai mélyen felkavartak. Azelőtt soha nem hasonlítottam össze az állapotomat azzal, amit Isten e szavai feltárnak. Azt hittem, hogy ezek a szavak a nem hívőknek szólnak, míg én hittem Istenben, elismertem Isten szuverenitását, és alávetettem magam annak. De amikor megnyugodtam, és eltöprengtem ezen a szakaszon, rájöttem, hogy Isten szuverenitásának elismerése nem jelenti azt, hogy alávetjük magunkat Isten szuverenitásának. Még csak azt sem jelenti, hogy ismerjük Isten szuverenitását. Bár hittem Istenben, ugyanazokat a nézeteket vallottam, mint a nem hívők. A nem hívők mindig úgy gondolják, hogy az emberek sorsa a saját kezükben van, és mindig harcolni akarnak a sors ellen. A saját erőfeszítéseik által akarják megváltoztatni a sorsukat, és kiemelkedő életet akarnak élni. Emiatt sokat szenvednek, nagy áldozatot vállalnak, míg végül többször összetörnek, és még akkor sem akarnak megváltozni. Hát nem ugyanilyen voltam én is? Folyton a saját erőmből akartam megváltoztatni az aktuális helyzetet, és arra törekedtem, hogy saját küzdelmeim alapján előléptessenek, és fontos szerepeket kapjak. Ennek érdekében csendben szenvedtem, áldozatot vállaltam, és dolgoztam, hogy megtanuljam a szakmai készségeket. Amikor a vágyam meghiúsult, negatívvá és ellenállóvá váltam, és még mélyebbre süllyedtem. Csak akkor értettem meg, hogy azért vagyok olyan boldogtalan és fáradt, mert rossz úton járok, és rossz életmódot választok. Az ilyen sátáni téveszméket: „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”, és „az ember saját kezeivel is kellemes hazát tud teremteni”, az életet vezérlő elveknek tartottam. Hittem abban, hogy a célom eléréséért keményen meg kell dolgoznom. Ezért nem tudtam rávenni magam, hogy elfogadjam az aktuális helyzetet. Állandóan harcolni akartam Isten ellen, kiszabadulni az Ő intézkedései alól, és saját erőmből akartam hírnevet és státuszt szerezni. Csak akkor értettem meg, hogy csak szavakban hittem Istenben. A szívem mélyén nem hittem Isten szuverenitásában, és nem tudtam alávetni magam az Ő rendelkezéseinek. Mi volt akkor a különbség egy hozzám hasonló hívő és egy álhívő között? Isten a Teremtő, Isten gyakorolja a szuverenitást, és minden az irányítása alatt áll. Az összes ember sorsát, képességét és erősségeit Isten előre elrendelte; bármilyen kötelességet hajt valaki végre a gyülekezetben, és bármikor bármilyen helyzetet tapasztal meg, az Isten jóváhagyásával rendelkezik. Csak akkor kaphatjuk meg Isten oltalmát és áldásait, élhetünk felszabadult és szabad életet, ha alávetjük magunkat Isten intézkedéseinek, és elfogadjuk azokat. Ennek tudatában hirtelen megvetendőnek és szánalmasnak éreztem magam. Évek óta hittem Istenben, és sokat ettem és ittam Isten szavából, de pont olyan voltam, mint egy nem hívő. Nem ismertem Isten mindenhatóságát és szuverenitását, és folyton ellenálltam Istennek. Annyira arrogáns és tudatlan voltam! Isten ezen szavain elmélkedtem: „Amikor valóban megérted, hogy minden, amit Isten eltervezett és elhatározott számodra, az nagy előnyt és védelmet jelent, akkor érzed, hogy fájdalmad enyhülni kezd, és egész lényed ellazul, szabaddá és felszabadulttá válik.” Azon tűnődtem, honnan tudhatom, hogy ez a környezet jót tesz nekem, és megvéd engem? Miközben kerestem, rájöttem, hogy mióta hinni kezdtem Istenben, soha nem tapasztaltam bukást, kudarcot, elbocsátást vagy áthelyezést. Folyamatosan előléptettek. Öntudatlanul elkezdtem azt gondolni, hogy olyan vagyok, aki az igazságra törekszik, és hogy kulcsfontosságú alanya vagyok a gyülekezet fejlesztésének, így természetesen úgy tekintettem az „előléptetést”, mint egy célt, amire törekedni kell. Minden alkalommal, amikor előléptettek, nem úgy fogadtam el azt, mint Istentől kapott felelősséget, nem törekedtem az igazságra gyakorlatias módon, és nem gondoltam arra, hogyan használjam az alapelveket a kötelességemben. Ehelyett a kötelességemet eszköznek tekintettem ahhoz, hogy státuszra törekedjek, és hogy mások felnézzenek rám. Úgy gondoltam, minél magasabb szintű a kötelességem és a státuszom, annál több ember fog csodálni és értékelni, ezért nagyon sokat foglalkoztam az előléptetésekkel, és állandóan aggódtam az ilyen nyereségek és veszteségek miatt. Már régen elfelejtettem, hogy mire kell törekednem az Istenbe vetett hitemben. Ha visszagondolok, túl nagy volt az ambícióm. Ha úgy léptettek volna elő, ahogyan szerettem volna, nem tudom, milyen arrogánssá váltam volna, vagy milyen gonoszságot követtem volna el. Túl sok példa van az ilyen kudarcokra. Sok ember van, aki őszintén végre tudja hajtani a kötelességét, amikor nincs státusza, de abban a pillanatban, amikor státuszt kap, egyre nagyobb lesz az ambíciója, elkezd gonoszat cselekedni, félrevezeti és befolyásolja az embereket. Hogy megőrizze a hírnevét és a státuszát, kirekeszt és elnyom másokat, és ezzel romlásba dönti saját magát. Megértettem, hogy azok számára, akik az igazságra törekednek, és a helyes úton járnak, a státusz gyakorlás és tökéletesítés. Azok számára, akik nem törekednek az igazságra, és nem járnak a helyes úton, a státusz kísértés és leleplezés. Abban a pillanatban még mindig nem volt státuszom, mégis, pusztán azért, mert nem léptettek elő, annyira dühös voltam, hogy még a kötelességemet sem akartam végezni. Láttam, hogy az ambícióm és a vágyam túlmutat a hétköznapi emberekén. Ha valóban előléptetnének, hogy egy fontos kötelességet végezzek, biztosan ugyanolyan csúnyán elbuknék, mint ők. Ekkor valóban úgy éreztem, hogy Isten engedi meg azt, hogy ne léptessenek elő csoportvezetővé vagy felügyelővé. Ez a körülmény arra kényszerített, hogy elgondolkodjak magamon, hogy megváltozhassak, és az igazságra való törekvés útját járhassam. Ilyen környezetre volt szüksége az életemnek, és nagyszerű védelmet jelentett számomra. Vak és tudatlan voltam, és nem értettem Isten szándékát, ezért félreértettem és hibáztattam Őt. Valóban megbántottam Istent.

Ezután egy másik szakaszt is olvastam Isten szavából. „Mit akar Isten, milyen szívvel rendelkezzenek az emberek? Először is, ennek a szívnek becsületesnek kell lennie, és az embereknek képesnek kell lenniük arra, hogy lelkiismeretesen, két lábbal a földön járva tegyék a kötelességüket, hogy fenntartsák az egyház munkáját, hogy ne legyenek többé úgynevezett »nagy ambícióik« vagy »magasztos céljaik«. Minden lépés nyomot hagy, és ahogy követik és imádják Istent, teremtett lényként viselkednek; többé nem törekszenek arra, hogy kivételes vagy nagyszerű emberré váljanak, még kevésbé arra, hogy különleges hatalommal bíró emberré, és nem imádják az idegen bolygók teremtményeit. Ezen kívül ennek a szívnek szeretnie kell az igazságot. Mit jelent mindenekelőtt az igazság szeretete? Azt jelenti, hogy az ember szereti a pozitív dolgokat, van igazságérzete, képes őszintén feláldozni magát Istenért, igazán szereti Őt, aláveti magát Neki, és bizonyságot tesz Mellette” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Miután olvastam Isten szavát, nagyon meghatódtam. Éreztem Isten reményeit és követelményeit az emberekkel szemben. Isten nem azt akarja, hogy az emberek híresek, nagyszerűek vagy kiemelkedőek legyenek. Isten nem azt kéri tőlünk, hogy nagy kötelezettségeket vállaljunk magunkra, vagy hogy nagy eredményeket érjünk el. Isten azt reméli, hogy az emberek az igazságra törekszenek, kötelességeikben alávetik magukat az Ő intézkedéseinek, és gyakorlatias módon végzik a kötelességeiket. De én nem értettem Isten szándékát, és magamat sem ismertem. Mindig is státuszt akartam, és azt, hogy mester vagy jelentős személyiség legyek. Státusz és figyelem nélkül úgy éreztem, hogy fojtogató, haszontalan életet élek. Egyáltalán nem volt emberi mivoltom és józan értelmem. Egyértelműen fűszál voltam, amelyik fa akart lenni, egy pinty, amelyik sas akart lenni, és ennek eredményeképpen addig erőlködtem, amíg boldogtalan és kimerült nem lettem. Ezt felismerve így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Régebben folyton a hírnévre és a státuszra törekedtem. Mindig azt akartam, hogy egyre jobban csodáljanak. Nem elégedtem meg azzal, hogy jelentéktelenségbe veszve végezzem a kötelességemet, és ezt Te utáltad és megvetetted. Most már értem, hogy ez a rossz út. Szeretném alávetni magam a Te rendelkezéseidnek. Függetlenül attól, hogy a jövőben előléptetnek-e, gyakorlatias módon fogok az igazságra törekedni, és jól fogom végrehajtani a kötelességemet.” Imádkozás után nagyon megkönnyebbültem, és közelebb éreztem magam Istenhez.

Később Isten szavának olvasása által némi ismeretre tettem szert a törekvéssel kapcsolatos téves nézeteimről. Isten szavai azt mondják: „Amikor valakit előléptetnek, hogy vezetőként vagy dolgozóként szolgáljon, illetve arra képeznek ki, hogy valamilyen technikai munka felügyelőjévé váljon, az nem több annál, mint hogy Isten háza terhet bíz rá. Ez megbízatás, felelősség, és természetesen egyben egy különleges kötelesség, egy különleges lehetőség, valamint egy kivételes felemelkedés is – nincs benne semmi dicséretes. Amikor valakit Isten háza előléptet és fejleszt, az nem jelenti azt, hogy különleges helyzete vagy státusza van Isten házában, hogy különleges bánásmódot és kedvezményeket élvezhet. Ehelyett, miután Isten háza kivételes módon felemelte, kiváló feltételeket kap ahhoz, hogy Isten házától képzésben részesüljön, hogy gyakorolja néhány alapvető gyülekezeti munka elvégzését, Isten háza pedig magasabb mércét állít majd az illetővel szemben, ami nagyon előnyös az életbe való belépése szempontjából. Amikor Isten házában valakit előléptetnek és fejlesztenek, az azt jelenti, hogy szigorú követelményeknek vetik alá és szorosan felügyelik. Isten háza szigorúan ellenőrzi, felülvizsgálja és előmozdítja majd az általa végzett munkát, és meg fogja értetni vele az életbe való belépését, valamint figyelmet fordít rá. Ezen szempontok alapján, vajon az Isten háza által előléptetett és fejlesztett emberek különleges bánásmódot, különleges státuszt és különleges helyzetet élveznek? Egyáltalán nem, és még kevésbé élveznek bármilyen különleges tekintélyt. Ami azokat az embereket illeti, akiket előléptettek és fejlesztettek, ha úgy érzik, hogy a kötelességük valamelyest hatékony végzése eredményeként tőkével rendelkeznek, és ezért stagnálnak és abbahagyják az igazságra való törekvést, akkor veszélyben lesznek, amikor próbatételekkel és megpróbáltatásokkal találkoznak. Ha az emberek érettsége túl kicsi, akkor valószínűleg nem lesznek képesek szilárdan megállni. Egyesek azt mondják: »Ha valakit vezetőnek léptetnek elő és fejlesztenek, akkor van tekintélye. Még ha nem is az elsőszülött fiúk közül való, legalább van reménye arra, hogy Isten népének tagjává váljon. Engem soha nem léptettek elő, illetve nem fejlesztettek, akkor hát nincs reményem arra, hogy Isten népéhez tartozzak?« Helytelen így gondolkodni. Ahhoz, hogy Isten népéhez tartozhass, élettapasztalattal kell rendelkezned és olyasvalakinek kell lenned, aki aláveti magát Istennek. Mindegy, hogy vezető, dolgozó vagy közönséges követő vagy-e, bárki, aki rendelkezik az igazságvalóságokkal, az Isten népéből való. Hiába vagy vezető vagy dolgozó, ha híján vagy az igazságvalóságoknak, akkor csak munkás vagy” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Isten szavából megértettem, hogy a gyülekezetben az előléptetés és fejlesztés nem jelenti azt, hogy az emberek különleges státusszal rendelkeznek, és nem részesülnek különleges bánásmódban sem, mint a világi tisztviselők. Ez egyszerűen egy lehetőség a gyakorlásra. Ez csak nagyobb felelősséget jelent az emberek számára. Az előléptetés és a fejlesztés csak azt jelenti, hogy az ember egyik kötelességről a másikra vált. Ez nem jelenti azt, hogy egy személy identitása és státusza magasabb, mint másoké, és nem jelenti azt, hogy megérti az igazságot, vagy birtokolja annak valóságait. Az, hogy nem léptettek elő, nem jelenti azt, hogy alacsonyabb rendű vagy, nem jelenti azt, hogy nincs jövőd, és nem lehet megmenteni. Röviden: nem számít, milyen kötelességet hajtasz végre, előléptetnek-e vagy sem, Isten minden emberrel igazságosan bánik. A gyülekezet a kötelességeket észszerűen, az egyes emberek képességének és készségeinek megfelelően osztja ki, hogy mindenki képességét és készségeit a lehető legteljesebben ki lehessen használni. Ez mind a gyülekezet munkájának, mind pedig a saját életbe való belépésünknek hasznára válik. Akár előléptetnek, hogy egy fontos kötelességet végezz, akár nem, Isten emberekkel szembeni elvárásai és a nekik nyújtott ellátása ugyanaz. Isten azt akarja, hogy az emberek az igazságra törekedjenek, és a kötelességeik végrehajtása közben változtassák meg a beállítottságaikat. Ezért Isten embereknek nyújtott üdvössége nem függ a státuszuktól, képzettségeiktől vagy életkoruktól. Inkább attól függ, hogy az emberek hogyan viszonyulnak az igazsághoz és a kötelességükhöz. Ha az igazságra való törekvés útján jársz, ahogyan a kötelességedet végrehajtod, egyre több gyakorlatot szerezhetsz, és folyamatosan fejlődni fogsz az életben. Ha nem az igazságra való törekvés útján jársz, nem számít, milyen magas a státuszod, nem tartod meg sokáig. Előbb vagy utóbb elbocsátanak, és ki leszel iktatva. Korábban nem értettem tisztán az előléptetést. Azt hittem, hogy az előléptetéssel státuszt szerzek, és minél magasabb a státuszom, annál jobb a jövőm és a sorsom. Ezért nem az igazságra való törekvésre összpontosítottam a kötelességemben, kizárólag a státuszt hajszoltam. Csak ekkor jöttem rá, hogy ez a szemlélet ostobaság! Tulajdonképpen a gyülekezet lehetőséget adott a gyakorlásra, de a képességem nem volt elégséges a fontosabb feladatokhoz. Nem volt önismeretem, ezért úgy éreztem, hogy rátermett vagyok, és előléptethetnek, hogy fontosabb kötelességeket vállaljak. Igazából egyáltalán nem ismertem magam. Nem számít, milyen munkát végzünk a gyülekezetben, mindannyiunknak meg kell értenünk az igazságot, és be kell lépnünk az igazságalapelvekbe ahhoz, hogy a munkánkkal jó eredményeket érjünk el. De én nem értettem az igazságot, és nem tudtam semmilyen gyakorlati munkát végezni. Még ha elő is léptetnének, mire lennék képes? Nem csak útban lennék? Azon túl, hogy teljesen kimerülnék, a gyülekezet munkáját is akadályoznám. Ez aligha érné meg. Ekkor végre rájöttem, hogy az aktuális kötelességem nagyon is megfelel nekem. Alkalmas voltam rá, és jól kihasználta az erősségeimet. Segített a saját életbe való belépésemben, és hasznos volt Isten házának munkája számára. Isten szavainak megvilágosítása és útmutatása által egyre inkább tudatosult bennem Isten szándéka, megtaláltam a saját helyemet, és a negatív állapotom feloldódott.

Ezután többet már nem korlátozott a státuszom, és felvállaltam a terhet a kötelességemben. Amikor nem voltam elfoglalva a munkával, a szabadidőmet arra használtam, hogy gyakoroljam az evangélium hirdetését, és tanúságot tegyek Istenről. Amikor láttam, hogy az Istenben igazán hívő és az igazságot szerető emberek elfogadják Isten utolsó napokbeli munkáját, nagy megkönnyebbülést és vigaszt éreztem. Végül megértettem, hogy nem számít, milyen fontos pozícióba kerülsz, a lényeg az, hogy képes vagy-e egy teremtett lény szerepe szerint élni, miközben végrehajtod a kötelességedet. Ez a legfontosabb dolog. Most már, bár gyakran hallom azt, hogy az általam ismert testvéreket előléptették, sokkal nyugodtabb vagyok, és már nem vagyok féltékeny vagy irigy, mert tudom, hogy bár különböző kötelességeket hajtunk végre, mindannyian ugyanarra a célra törekszünk, hogy a legjobb tudásunk szerint terjesszük Isten királyságevangéliumát. Most végre megtaláltam a helyem. Én csak egy kis teremtett lény vagyok. Az a kötelességem, hogy alávessem magam a Teremtő vezénylésének és elrendezésének. A jövőben, bármi legyen is a kötelességem, hajlandó vagyok elfogadással, engedelmességgel élni, és minden tőlem telhetőt megtenni a kötelességemben, hogy eleget tegyek Istennek!