Olyan ember voltam, aki erősen vágyott rá, hogy tiszteljék, és státusza legyen. Gyermekkoromtól kezdve arra törekedtem, hogy kitűnjek, és másoknál följebb jussak. Ahogy a mondás tartja: „a hivatalnokok felsőbbrendűek a köznépnél”, még a legkisebb hivatalnokot is többre tartják, mint az átlagos embereket. Azt hittem, hogy a hivatalnoki pozíció hatalmat jelent, azt, hogy bárhová mész, mindenhol tisztelnek és megbecsülnek. Amikor fiatal voltam, mindenféle piszkos és fárasztó munkát elvégeztem a faluban, csak hogy hivatalnoki állást kapjak. Még késő éjjel is dolgoztam a földeken, mint egy meg nem énekelt hős. De alacsony iskolai végzettségem miatt bármennyire is igyekeztem, csak a falu Nőszövetségének vezetője lehettem.

1999-ben elfogadtam Isten munkáját az utolsó napokban, és a gyülekezetben az evangélium hirdetésének kötelességét végeztem. Mikor láttam a felsőbb szintű vezetőket az összejöveteleken, ahogy a testvérek körülvették őket, és mindenfélét kérdezgettek tőlük, nagyon irigykedtem: vezetőnek lenni jó dolog; mindenki körülveszi őket, bárhová mennek, milyen káprázatos! Amikor majd Isten befejezte a munkáját, ezeket a vezetőket biztosan meg fogja menteni. Buzgón kell törekednem; ha vezetővé válhatnék Isten házában, nemcsak a testvérek becsülnének nagyra, hanem több lehetőségem lenne az üdvösségre és a tökéletesedésre is. Mindaddig, amíg szorgalmasan folytatom és jól végzem a kötelességemet, biztosan lesz lehetőségem arra, hogy vezető legyek. Abban az időben az evangélium éppen csak terjedni kezdett a környékünkön, és a legtöbben, akik elfogadták az evangéliumot, a régi gyülekezetünkből való testvérek voltak. Amint a lelkészek zavarták őket, ha negatívvá váltak, vagy nehézségekkel szembesültek, azonnal a segítségükre siettem. A testvérek mind felnéztek rám, minden nehézségükkel hozzám fordultak. Bár akkoriban még nem alapítottunk gyülekezetet, és nem volt gyülekezeti vezetés, amit én csináltam, az vezetői munka volt. Azok a testvérek is, akik velem együtt fogadták el Isten új munkáját, ezt mondták: „Ha mást nem is választanak meg vezetőnek, Li Csing biztosan meg lesz választva.” Örültem, amikor ezt hallottam, és így gondolkodtam: „A testvérek közül, akik velem együtt fogadták el Istent, senki sem jobb nálam, senki sem hozott nagyobb áldozatot, mint én, a testvérek is támogatnak engem, így amikor eljön a vezetőség megválasztásának ideje, biztosan mindenki engem fog választani.” Emlékszem, 1999 második felében volt, amikor a felsőbb vezetők eljöttek a területünkre egy összejövetelre, mondván, hogy gyülekezetet akarnak alapítani és gyülekezetvezetőt akarnak választani. Nagyon boldog voltam, mert azt hittem, hogy egyértelmű, hogy engem választanak majd gyülekezetvezetőnek. Az összejövetel közben bizakodva vártam, hogy a felsővezetés kihirdesse a választási eredményeket. De váratlanul Liu Csing nővért választották meg vezetőnek, engem pedig az evangéliumi diakónusnak. Abban a pillanatban, amikor meghallottam az eredményeket, úgy éreztem, mintha hideg vízzel öntöttek volna le, teljesen megfagyott a szívem, az arcom megdermedt, és erre gondoltam: „Egész nap azzal vagyok elfoglalva, hogy az evangéliumot hirdessem, új híveket öntözzek, testvéreket fogadjak, folyamatosan ezzel foglalkozom, és még csak meg sem választottak vezetőnek! Nem hiábavaló akkor ez a sok munka? Most, hogy nem választottak meg vezetőnek, a testvérek biztosan azt fogják mondani, hogy nem vagyok olyan jó, mint Liu Csing, hogyan álljak így eléjük?” Miután az összejövetel véget ért, és hazamentem, minél többet gondolkodtam rajta, annál nagyobb sértettséget éreztem, és folytak a könnyeim, anélkül, hogy észrevettem volna. Legbelül így féltékenykedtem Liu Csingre: azelőtt a felekezetünkben nem is voltál olyan buzgó, mint én, akkor mi jogosított fel arra, hogy vezető legyél? Egyszer Liu Csing megkeresett, hogy megkérdezzen az új hívők öntözéséről, én pedig dühösen ezt gondoltam: „Nem értesz semmit, és mégis vezető vagy? Ha nem boldogulsz, miért nem mondtad meg ezt korábban?” Türelmetlenül válaszoltam: „Nem te vagy a vezető? Találd ki te magad!” Liu Csing gyámoltalanul ezt mondta: „Azért tettem fel neked ezeket a kérdéseket, mert nem értem.” Amikor ezt mondta, kicsit elszégyelltem magam, ezért kedvesebb hangon megmondtam neki, hogy mit tegyen. Mivel nem engem választottak vezetőnek, belül mindig úgy éreztem, hogy veszteség ért, és nem tudtam lelkesedni a kötelességeimért. Korábban, amikor nyomon követtem az evangéliumi munkát, aktívan kerestem a testvéreket, hogy megértsem az evangélium lehetséges befogadóinak helyzetét, és társultam velük az evangélium terjesztésében, de most még akkor sem kerestem aktívan az evangélium lehetséges befogadóit, amikor egyetlen érdeklődő sem volt. Néha, amikor egyedül voltam otthon, erre gondoltam: „Vendégül látok másokat, terjesztem az evangéliumot, és végül még csak nem is választottak vezetőnek. Milyen reményem van az üdvösségre a jövőben?” Minél többet gondolkodtam ezen, annál negatívabb lettem, és az állapotom miatt Istenhez imádkoztam: „Istenem! Nem lettem vezető, és egyáltalán nem találok semmi motivációt; nyugtalanságot érzek. De nem tudom, hogy változtassam meg ezt az állapotot. Kérlek, mutass utat, hogy megértsem a Te szándékodat!”

A reggeli áhítat során két szakaszt olvastam Isten szavaiból. „Mindenkit szeretek, aki őszintén akar Engem. Ha arra összpontosítotok, hogy szeressetek Engem, mindenképpen bőségesen megáldalak benneteket. Értitek a szándékaimat? Az Én házamban nincs megkülönböztetés magas és alacsony státusz között. Mindenki az Én fiam, Én pedig az Atyátok, az Istenetek vagyok. Felsőbbrendű és egyedi vagyok. Én irányítom a világmindenséget és minden dolgot!” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 31. fejezet). „Az a dolgod, hogy »alázattal és meghúzódva szolgálj Engem« a házamban. Ez a mondat szolgáljon neked mottóként. Ne falevél legyél, hanem legyél a fa gyökere, és mélyen gyökerezzél az életben. Lépj be az élet valódi megtapasztalásába, éld meg az Én szavaimat, keress Engem még jobban minden dologban, közeledj Hozzám, és lépj közösségre Velem. Ne figyelj semmilyen külső dologra, és ne hagyd, hogy bármilyen személy, esemény vagy dolog korlátozzon téged, hanem csak spirituális emberekkel társalkodj arról, hogy mi vagyok Én. Értsd meg az Én szándékaimat, engedd, hogy az Én életem áramoljon át rajtad, éld meg az Én szavaimat, és felelj meg az Én elvárásaimnak” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 31. fejezet). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy Isten házában nincs magas vagy alacsony státusz. Isten szándéka az, hogy az igazságra törekedjünk, hogy csendben végezzük a kötelességeinket, hogy eleget tegyünk Neki. Isten nem azt akarja, hogy a státuszt hajszoljuk, hanem azt, hogy az igazságra törekedjünk, és elnyerjük az életet. Mint ahogy a levelek, amik bár gyönyörűek, ősszel mégis lehullanak; a virágok is, habár szépek, és imádják őket az emberek, ha nem hoznak gyümölcsöt, nincs életük. Mindig is vezető akartam lenni, hogy az emberek támogassanak, csodáljanak, meghallgassanak, és nagyra tartsanak, hogy fenntartsam a státuszomat a szemükben, de vajon mi értelme volt valójában ezeket a dolgokat hajszolni? Isten munkája az utolsó napokban az, hogy megítélje és megtisztítsa az embereket, hogy igazsággal lássa el őket. Ha nem törekszem az igazságra, ha a romlott beállítottságom változatlan marad, és nem nyerem el az igazságot, akkor nem hiába hittem? Olyan sokra tartottam a státuszt, negatívan éreztem magam nélküle, és elvesztettem a lelkesedésemet az evangélium terjesztése iránt. Rájöttem, hogy nem az igazságra, hanem a hírnévre és a státuszra törekedtem, és ez vajon nem tér-e el Isten szándékától? Így imádkoztam Istenhez: „Istenem, túl nagy a státusz iránti vágyam. Amikor azt látom, hogy mások vezetővé válnak, engem pedig nem választanak meg, negatívvá válok. A világi életben arra törekedtem, hogy hivatalnok és párttag legyek. Most, hogy Isten házában vagyok, még mindig ugyanazokat a dolgokat hajszolom. Milyen különbség van ahhoz képest, amikor a világi élethez tartoztam? Istenem, én már nem akarok többé státuszra törekedni. Kész vagyok arra, hogy teremtett lényként a Te követelményeidnek megfelelően végezzem a kötelességeimet, hogy eleget tegyek Neked.” Ezután megváltozott az állapotom, és lelkes lettem az evangélium terjesztésében. Amikor Liu Csingnek nehézségei voltak, és hozzám fordult, hogy megkérdezzen, beszélgettem vele, amennyiben értettem, mivel éreztem, hogy mindez a gyülekezet munkájának része, hogy amikor a nővérnek nehézségei vannak, a feladatom segíteni neki, és ez az elvégzendő kötelességem is. Két hónappal később Liu Csinget elbocsátották, mert nem tudott igazi munkát végezni, és a testvérek engem választottak gyülekezetvezetőnek. Különösen boldognak éreztem magam, mert azt gondoltam, hogy ez Isten kegye, és keményen kellett dolgoznom. Ezután minden csoport számára vezetőket választottam, beszélgettem a testvérekkel az evangélium terjesztésének jelentőségéról, és az evangéliumterjesztés hatékonysága jobb lett. Napközben hirdettem az evangéliumot, éjszaka pedig az új hívőket öntöztem, és ha valamelyik testvérem negatív vagy gyenge volt, meglátogattam, hogy támogatást nyújtsak. Mindenki szívélyesen fogadott, és ha kérdésük volt, hozzám fordultak. Mikor láttam, hogy a testvérek körém gyűlnek, és nagyon tisztelnek engem, nagyon élveztem ezt az érzést, és erre gondoltam: „Jó vezetőnek lenni. Ha minden gyülekezeti munkát jól végzek, akkor lesz lehetőségem a további előrelépésre. Ha rangidős vezető lehetek, még nagyobb tiszteletet fogok kapni.”

Később a felsőbb szintű vezetők eljöttek hozzánk, hogy összegyűljenek velünk, és azt mondták, hogy több gyülekezetvezető közül szeretnének kiválasztani egy prédikátort. Ezt gondoltam magamban: „A mi gyülekezetünk jobban teljesít mind az evangéliumterjesztés hatékonysága, mind a testvérek életbe való belépése terén, és azzal együtt, hogy engem nemrég letartóztatott a Kommunista Párt, és szilárdan megálltam a bizonyságtételemben, minden szempontból előnyben vagyok a többiekkel szemben. Biztos vagyok benne, hogy ezúttal engem választanak ki prédikátornak.” Váratlanul Vang Hszüe nővért választották meg. Teljesen megdermedt a szívem, és erre gondoltam: „Miért őt választották meg, és nem engem? A gyülekezetünk minden munkája a legjobb eredményeket hozza, miben nem vagyok jobb nála? Most, hogy nem engem választottak prédikátornak, hogyan fognak rám nézni a testvérek? Ki fog tisztelni engem a jövőben?” A következő összejöveteleken nem szóltam semmit, mert kétségeim voltak: bármennyire is igyekszem, bármilyen sokat dolgozom, vagy bármennyire is fáradt vagyok, vajon van-e értelme? Zavarban voltam, és féltem, hogy elveszítem a tekintélyem, ezért mindezt magamban tartottam.

Később Vang Hszüe összehívott egy összejövetelt több gyülekezetvezetőnek, és mindenki figyelmesen hallgatta, de én elég rosszul viseltem. Azt gondoltam, hogy prédikátornak lenni egészen más, tekintélyt és tiszteletet élvezel, bárhová mész, és az emberek hallgatnak rád. Ha én lennék a prédikátor, bizonyára a testvérek is körülöttem nyüzsögnének, de akkor őt kellett hallgatnom, és ettől kiegyensúlyozatlannak éreztem magam. Az összejövetel során, amikor a munka végrehajtásához ért, vonakodtam együttműködni, és ez járt a fejemben: „Régen egyenrangúak voltunk, és nem vagy jobb nálam, most meg te szervezed nekünk a munkát. Ha követem az utasításaidat, nem fogok ezzel alacsonyabb rendűnek tűnni nálad?” Vang Hszüe a gyülekezeti munkánk problémáiról kérdezett, én pedig hanyagul, közömbös arccal válaszoltam: „A mi gyülekezetünknek nincs sok problémája. Saját magunk megoldottuk őket.” Aztán az evangéliumi munkánk előrehaladásáról kérdezett, én pedig nem akartam tovább válaszolgatni, ezért merev arccal így feleltem: „Az evangélizációs munkánk eredményessége magától értetődő, más gyülekezetek még a havi eredményeink felét sem érik el.” Amikor az újonnan érkezők helyzetéről kérdezett, türelmetlen lettem, és azt mondtam: „Az újonnan érkezőket a vezetők és a dolgozók közül néhányan öntözzük, és jól vannak. Ha nem hiszed, menj, és győződj meg róla magad!” Vang Hszüe úgy érezte, hogy a hozzáállásom korlátozza, és az összejövetel légköre kínossá vált. Folyamatosan a féltékenység és az elégedetlenség állapotában éltem, és a lelkem sötét volt. Elvesztettem az érdeklődésemet a kötelességeim elvégzése iránt, csak lélektelenül csináltam a dolgokat. Amikor voltak lehetséges evangéliumi befogadók, nem akartam többé közösséget vállalni velük. Az evangélium terjesztésének hatékonysága csökkenni kezdett. Amikor vezetők jöttek, hogy közösséget vállaljanak velem, és segítsenek, képtelen voltam meghallgatni őket. Végül elbocsátottak.

Utána elgondolkodtam magamon: miért voltam feszélyezett és elégedetlen, amikor Vang Hszüe lett a prédikátor? Ezért Istenhez imádkoztam, kérve Őt, hogy világosítson meg, és mutasson utat, hogy megismerjem és megoldjam a saját problémáimat. Később ezt olvastam Isten szavaiban: „Keresésetek folyamán túl sok egyéni elképzelést, reményt és jövőképet dédelgettek. A jelenlegi munka arra szolgál, hogy a státusz iránti vágyatokkal és egyéb túlzó vágyaitokat megmetsze. A remények, a státusz és az elképzelések mind a sátáni természet klasszikus megnyilvánulásai. [...] Azok a gondolatok, amelyekre az emberek túlélésük érdekében támaszkodtak, sok éven át emésztették a szívüket, míg végül álnokok, gyávák és megvetendőek lettek. Nemcsak az akaraterő és az elszántság hiányzik belőlük, hanem mohókká, arrogánsakká és akaratosakká is váltak. Teljesen hiányzik belőlük bármiféle, az énjükön túlmutató elhatározás, sőt, mi több, egy csipetnyi bátorság sincs bennük, hogy lerázzák magukról e sötét befolyások kötelékeit. Az emberek gondolatai és élete olyannyira rothadt, hogy az Istenbe vetett hittel kapcsolatos perspektíváik még mindig elviselhetetlenül rútak, és még amikor az istenhittel kapcsolatos perspektíváikról beszélnek is egyesek, egyszerűen még hallani is elviselhetetlen. Az emberek mind gyávák, inkompetensek, megvetendőek és gyarlók. Nem éreznek undort a sötétség erői iránt, és nem éreznek szeretetet a világosság és az igazság iránt; ehelyett minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy kiűzzék azokat. [...] Habár ma eljutottatok ehhez a lépéshez, még mindig nem engedtétek el a státuszt, hanem folyamatosan küszködtök, hogy erről érdeklődjetek és mindennap ezt figyeljétek, mélységes félelemmel, hogy egy nap a státuszotok elvész és a nevetek romba dől. Az emberek soha nem tették félre a gondtalanság iránti vágyukat” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Miért nem akarsz ellenpont lenni?). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten így munkálkodik, hogy megmetssze a státusz iránti vágyamat, felfedje a romlottságomat, és segítsen megváltoztatni a törekvésről alkotott helytelen nézeteimet. Mivel mindig is a hírnevet és a státuszt hajszoltam, miután gyülekezetvezető lettem, még prédikátor és magasabb szintű vezető is akartam lenni, magas pozíciót kívántam elfoglalni, és élvezni akartam a státusz előnyeit. A prédikátorválasztás előtt korán keltem, és későig dolgoztam az evangélium terjesztésén és az új hívők öntözésén, egész nap munkálkodtam, de amikor nem lett belőlem prédikátor, negatív és hanyag lettem a kötelességeimben, még akkor sem akartam az evangéliumot terjeszteni, amikor voltak lehetséges evangéliumi befogadók. Nyilvánvaló, hogy amire törekedtem, az ez a vezetői státusz volt. Később így töprengtem: miért vagyok ennyire megszállottja a státusznak? Azért, mert a Sátán ilyen mérgei szerint élek: „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, és „a hivatalnokok felsőbbrendűek a köznépnél”, azt gondolva, hogy az embernek arra kell törekednie az életben, hogy magasabbra jusson másoknál, és csak így lehet mások által nagyra becsült és tisztelt, és élhet értékes és értelmes életet. Ezeknek a gondolatoknak az irányítása alatt nem voltam hajlandó a háttérbe szorulni. Tizenhat-tizenhét évesen, hogy falusi párttag lehessek, mindenféle nehéz és fárasztó munkát elvégeztem a faluban, névtelen hősként dolgoztam a földeken késő éjjel. Tizenkilenc évesen a falunk nőszövetségének vezetője lettem. Miután elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, amikor a felsőbb szintű vezetők összejövetelt tartottak nekünk, és a testvérek őket körbevéve keresték a válaszokat, legbelül irigyeltem őket. Annak érdekében, hogy vezetőnek válasszanak, lemondtam mindenről, feláldoztam magam, és hajnaltól estig szorgalmasan dolgoztam, hajlandó voltam minden nehézséget elviselni. Amikor nem választottak meg prédikátornak, nem tudtam elfogadni, hogy nincs státuszom, és elutasítottam az újonnan megválasztott prédikátort. Nem voltam hajlandó meghallgatni a közösségét és a munkakiosztását, és amikor a gyülekezeti munkánk után érdeklődött, közömbös voltam, megvetést és lenézést tanúsítottam iránta, ami miatt úgy érezte, hogy korlátozom. Az a tény, hogy képes voltam kirekeszteni és lealacsonyítani másokat, ha nem értem el státuszt, megmutatta, hogy valóban rosszindulatú vagyok! Egy antikrisztus beállítottságát mutattam. Isten a Teremtő. Egyedül Isten méltó az imádatra és a tiszteletre. Én csak egy teremtett lény voltam, egy romlott személy. Milyen jogom volt arra, hogy mások felnézzenek rám? Valóban hiányzott belőlem az értelem és a szégyenérzet! Isten lehetőséget adott nekem, hogy gyakoroljam a vezetői kötelességeket, remélve, hogy az igazságra törekszem majd, harmóniában együttműködöm a testvérekkel, kiegészítjük egymást, és együtt végezzük a kötelességeinket, de én nem az igazságra törekedtem, folyton a státuszt hajszoltam, hogy mások csodáljanak engem. A hírnév és a státusz kedvéért előfordult, hogy akár féltékeny és irigy is voltam, korlátozva és kizárva másokat, kárt okozva a testvéreknek, és megzavarva a gyülekezet munkáját. Rájöttem, hogy a státuszra való törekvés az Istennek való ellenállás útja, és ha nem tartok bűnbánatot, akkor végül Isten büntetésével kell szembenéznem. Így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Én romlott emberként mindig arra törekszem, hogy mások csodáljanak, tetteim és cselekedeteim annyira utálatosak Neked. Hajlandó vagyok visszatérni Hozzád, nem hajszolom többé a hírnevet és a státuszt. Kérlek, vezess engem az igazságra törekvés útjára!”

Egyszer ezt is olvastam Isten szavaiban. „Az ember soha nem szeretett Engem őszintén. Amikor felmagasztalom őt, méltatlannak érzi magát, de ez nem készteti arra, hogy megpróbáljon eleget tenni Nekem. Ő csupán betölti a »státuszt«, amit adtam neki, és átvizsgálja azt; közömbös az Én szeretetreméltóságommal szemben, ehelyett kitartóan táplálkozik a státusza nyújtotta előnyökből. Nem az ember hiányossága ez? Amikor a hegyek megmozdulnak, tudnának-e tenni egy kitérőt a te státuszod kedvéért? Amikor a vizek áradnak, meg tudnak-e állni az ember státusza előtt? Vajon az ember státusza által megfordulhat az ég és a föld?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 22. fejezet). „Nem az életkor, a rang, vagy a szenvedés mértéke alapján döntöm el, hogy kinek milyen rendeltetési helye van, és legkevésbé sem az alapján, hogy mennyire vált ki szánalmat, hanem aszerint, hogy birtokában van-e az igazságnak. Nincs más választás, csak ez. Meg kell értenetek, hogy mindazok, akik nem követik Isten akaratát, szintén bűnhődni fognak. Ez egy megváltoztathatatlan tény. Tehát azok, akik büntetésben részesülnek, Isten igazságossága miatt kapják a büntetést, megtorlásként számos gonosz tettük miatt” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Isten azt mondja, hogy a státusz nem mentheti meg az embereket; amikor katasztrófa éri az embert, a státusz nem fogja biztosítani a túlélést. Isten az alapján határozza meg az emberek rendeltetési helyét és sorsát, hogy rendelkeznek-e az igazsággal. Függetlenül a státuszuktól, amíg az igazságra törekednek, és a beállítottságuk átalakuláson megy keresztül, addig elnyerhetik Isten üdvösségét. Korábban azt gondoltam, hogy minél magasabb a státusz, annál nagyobb az esély a megmenekülésre és a tökéletesedésre, ezért hajthatatlanul a státuszra törekedtem, hajlandó voltam mindenről lemondani, és bármi áron akármilyen nehézséget elviselni, hogy státuszt szerezzek. A státusz megszerzését tettem életem követendő céljává és irányává. Amikor láttam, hogy nem engem választottak prédikátornak, negatív lettem, azt gondoltam, hogy nem érhetem el az üdvösséget, és elvesztettem a lelkesedésemet a kötelességem végzése iránt. Ez a téves életszemlélet sok fájdalmat okozott nekem, kárt okoztam a testvéreknek, és ártottam a gyülekezet munkájának. Arra gondoltam, hogy Pálnak magas rangja volt a vallási körökben, terjesztette az evangéliumot, sok embert megnyert, és sok gyülekezetet alapított, de nem törekedett az igazságra, az életfelfogása nem változott, és végül Isten büntetésével nézett szembe. Bár Péter munkája talán nem volt olyan kiterjedt, mint Pálé, Péter az igazságra törekedett, Isten szeretetére törekedett, és igyekezett egy teremtett lény kötelességeit végezni; végül Péter tökéletesítést kapott Istentől, és elnyerte Isten jóváhagyását. Régebben rossz szemlélet szerint éltem, ugyanazt az utat jártam, mint Pál. Ha ezen az úton haladnék tovább, biztosan ugyanarra a sorsra jutnék, mint Pál.

Később elolvastam Isten szavainak egy másik szakaszát, amely világosabbá tette a gyakorlás útját. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek teremtett lények, akiknek semmi dicsekednivalójuk nincs. Mivel teremtett lények vagytok, egy teremtett lény kötelességét kell teljesítenetek. Nincs más követelmény veletek szemben. Így imádkozzatok: »Ó, Istenem! Akár van státuszom, akár nincs, most már értem magamat. Ha a státuszom magas, az azért van, mert Te felemeltél, ha pedig alacsony, az azért van, mert Te így rendelted. Minden a Te kezedben van. Nekem nincs sem választásom, sem panaszom. Te rendelted el, hogy ebben az országban, ennek a népnek a körében szülessek meg, és mindössze annyi a teendőm, hogy teljesen engedelmes legyek a Te uralmad alatt, mert minden azon belül van, amit Te elrendeltél. Nem gondolok a státuszra; végtére is csak teremtett lény vagyok. Ha Te a feneketlen mélységbe helyezel is engem, a tűz és kénkő tavába, én nem vagyok más, csak teremtett lény. Ha Te használsz engem, teremtett lény vagyok. Ha Te tökéletessé teszel engem, még mindig teremtett lény vagyok. Ha nem tökéletesítesz engem, akkor is szeretni foglak, mert nem vagyok több, mint teremtett lény. Semmi több nem vagyok, csak egy apró teremtett lény, akit a teremtés Ura teremtett, csupán egy az összes teremtett ember közül. Te teremtettél engem, és most újra a kezedbe helyeztél engem, hogy azt tegyél velem, amit akarsz. Kész vagyok a Te eszközöd és a Te ellenpontod lenni, mert minden úgy van, ahogy Te elrendelted. Ezen senki nem változtathat. Minden dolog és esemény a Te kezedben van.« Amikor eljön az ideje annak, hogy nem gondolsz többé a státuszra, akkor megszabadulsz tőle. Csak akkor leszel képes magabiztosan és merészen keresni, és csak akkor lehet szabad a szíved mindenféle korlátozástól. Mihelyt az emberek kivergődtek ezekből a dolgokból, nem lesznek többé aggályaik” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Miért nem akarsz ellenpont lenni?). Isten szavaiból megértettem, hogy függetlenül attól, hogy az embereknek van-e státuszuk vagy sem, mindannyian teremtett lények, és Isten szemében egyformák. Akár van valakinek státusza, akár nincs, Isten mindezt előre elrendelte. Hogy ki milyen kötelességeket végez, milyen képességet és tehetséget birtokol, azt mind Isten rendelte el. Teremtett lényekként az embereknek alá kell vetniük magukat Isten intézkedéseinek és szuverenitásának. Korábban mindig is az volt a célom, hogy vezető legyek. Miután gyülekezetvezető lettem, még prédikátor is szerettem volna lenni. Azonban a képességem és az érettségem alapján alapvetően alkalmatlan voltam arra, hogy prédikátor legyek. Amikor a gyülekezet még épp csak megalakult, a gyülekezetvezetői szerepem elsősorban az evangélium terjesztéséből és az új hívek öntözéséből állt, jó voltam az evangélium terjesztésében, és elértem valamennyi eredményt. A prédikátori szerep azonban több gyülekezet irányítását jelentette, jó munkaképességet, az igazsággal való közösségvállalásnak és a problémák megoldásának képességét igényelte; az én életbe való belépésem gyenge volt, és nem feleltem meg a prédikátori munkának. Alá kellett volna vetnem magam Isten elrendezésének, végeznem kellett volna az evangélium terjesztéséről szóló kötelességemet, de én mindig arra törekedtem, hogy több gyülekezetért felelős prédikátor legyek. Ez meghaladta a képességeimet! Ezért így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! A státuszt hajszoltam, és nem vetettem alá magam a Te szuverenitásodnak és intézkedéseidnek, amivel ártottam a gyülekezet munkájának. Most hajlandó vagyok bűnbánatot tartani, és arra törekszem, hogy teremtett lény legyek, aki a Te vezényléseidnek alávetettje.”

2015-ben a gyülekezet új vezetőségi választást tartott, és váratlanul én kaptam a legtöbb szavazatot. Akkor egyszerre voltam boldog és meglepett. Úgy tűnt, hogy a testvérek megbecsülnek engem, ami azt bizonyította, hogy rendelkezem némi igazságvalósággal. Gondoltam, ha megválasztanak, bárhová is megyek, tiszteletet fogok kapni a testvérektől. De miközben ez a gondolat foglalkoztatott, tudtam, hogy a státusz iránti vágyam ismét felébredt. Elgondolkodva a két korábbi sikertelen vezetői próbálkozásomon – köszönhetően a státuszra való törekvésemnek, ami sok szenvedést okozott nekem, és ártott a gyülekezet munkájának – úgy döntöttem, hogy többé nem akarom a státuszt hajszolni. Ehelyett alá kell vetnem magam Isten elrendezésének, és jól kell végeznem a kötelességeimet. Magamban imádkoztam Istenhez, hajlandó voltam elengedni a státusz iránti vágyamat és minden rossz törekvésemet. Nem akartam többé a hírnevet és státuszt hajszolni. Hajlandó voltam alávetni magam bármilyen kötelességnek, amit a gyülekezet kiosztott nekem. Az idősebb vezetők mindannyiunkat megkértek, hogy osszuk meg a gondolatainkat. Én így nyíltam meg: „Bár már több mint tíz éve hiszek Istenben, mégis, mivel a természetem arrogáns, és erős a státusz iránti vágyam, vezetői pozícióban könnyen élvezhetném a státusz előnyeit, és másokat korlátok közé szoríthatnék. Nem hiszem, hogy alkalmas lennék vezetői szerepre. Megosztom veletek a valódi helyzetemet. Isten tudja, hogy mire vagyok képes, és hajlandó vagyok alávetni magam Isten elrendezésének.” A megszólalásom után elöntött a nyugalom érzése. A testvérek két másik nővért választottak gyülekezetvezetővé, engem pedig evangéliumi diakónussá. Nagyon hálás voltam Istennek, amiért nekem adta ezt a kötelességet, és teljes szívemből hajlandó voltam végezni. Ezután az evangéliumi munkámra összpontosítottam. A két gyülekezetvezető éppen csak elkezdte a gyakorlást, és amikor észrevettem, hogy munkájuk bizonyos aspektusai nem megfelelőek, szóltam, és beszélgettem velük, hogy megváltoztassuk a dolgot. Úgy éreztem, hogy ez a megközelítés jó.

Korábban, amikor valakit vezető pozícióban láttam, nyugtalanná váltam, és a vezetői pozíciót tekintettem a célomnak. Most már értem, hogy csak az igazságra való törekvéssel lehet elérni az üdvösséget. A státusz hajszolása értelmetlen. Megtanultam azt is, hogy a szívem mélyéből elengedjem a státusz iránti vágyamat. Nem számít, hogy ki lesz vezető, megfelelően tudok bánni vele. Csak állhatatosan törekedni akarok az igazságra, szeretném jól végezni a kötelességeimet, és megvigasztalni Isten szívét.