Egy kórház ortopédiai osztályán voltam főorvoshelyettes. Négy évtizeden át teljes odaadással végeztem a munkámat, és széles körű klinikai tapasztalattal rendelkeztem. A betegek és a kollégák mind elismerték az orvosi szakértelmemet, és bárhová mentem, mindenhol felnéztek rám, és tiszteltek. Úgy éreztem, hogy kiemelkedem a tömegből, és jobb vagyok a többi embernél. Miután elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, láttam, hogy néhány testvér gyülekezetvezetőként és diakónusként szolgál, és gyakran közösséget vállaltak másokkal az igazságról, hogy segítsenek a problémák megoldásában. Néhány testvér szövegalapú munkát végzett vagy videókat készített. Igazán irigyeltem őket, és úgy éreztem, hogy az emberek biztos nagyra tartják őket, amiért ilyen kötelességeket végeznek. Lenéztem a vendéglátást vagy az általános ügyek intézését, mivel úgy éreztem, hogy ezek a kötelességek közönségesek és névtelenek. Ezt gondoltam: „Soha nem tudnék ilyen kötelességet végezni. Magas társadalmi rangom és jó végzettségem van. A kötelességemnek meg kell felelnie az identitásomnak és a státuszomnak.”

A 2020-as kínai újév ünnepe után egy gyülekezetvezető ezt mondta nekem: „Van néhány nővér, akik szövegalapú munkát végeznek, és nincs biztonságos helyük, ahol dolgozhatnának. A te Istenbe vetett hited nem köztudott, így az otthonod viszonylag biztonságos. Vendégül tudnád látni ezeket a nővéreket?” Így gondolkodtam: „Hajlandó vagyok végezni a kötelességemet, de hogy lehet, hogy egy ilyen tiszteletre méltó főorvoshelyettes, mint én, aki a területemen szakértő vagyok, lealacsonyodjam a testvérek vengdéglátásáig, fazekakkal és serpenyőkkel foglalkozzam, és mindennap a forró tűzhely fölött robotoljak? Ez nem ugyanolyan, mintha dajka lennék?” Nem voltam hajlandó rá, és erre gondoltam: „Minden kötelesség méltóságteljesebb, mint a vendéglátás. Bármit is teszel, olyan kötelességet kell intézned nekem, amely státuszt biztosít, vagy valamilyen képességet igényel. Így nem veszítem el a méltóságomat! Vajon a nővérek vendégül látása nem a tehetségem pazarlása? Ha a barátaim és a családtagjaim megtudnák, hogy feladtam a szakértői státuszomat, csak azért, hogy otthon maradjak, és másoknak főzzek, megszakadnának a nevetéstől.” Minél többet gondolkodtam ezen, annál sértettebbnek éreztem magam. De akkoriban a gyülekezetnek sürgősen szüksége volt egy vendéglátó házra. Így, bár ez a kötelesség nem volt a kedvemre való, nem utasíthattam vissza egy ilyen kritikus pillanatban – az az emberi mivolt hiányát mutatná. Később eszembe jutott, hogy kicsi az érettségem, és kevéssé értem az igazságot. De ha folyton kapcsolatban lennék ezekkel a nővérekkel, akik szövegalapú munkát végeznek, tanulhatnék tőlük. Akkor talán a gyülekezet úgy intézné, hogy én is ezt a kötelességet végezzem. A nővérek vendégül látása ideiglenes lenne. Ráadásul abban az időben a kórházi munka juttatásai nem voltak túl jók, és nem akartam dolgozni járni. Így hát lemondtam a pozíciómról, és készségesen elvállaltam a vendéglátói kötelességet.

Korábban mindig elfoglalt a sok munkám, és ritkán főztem. De hogy a nővéreknek ízletes ételeket adjak, belevetettem magam a főzés megtanulásába. De miután megfőztem az ételt, nem akartam kivinni az asztalhoz, mert mindig úgy éreztem, hogy az egy másokat kiszolgáló feladat. Amikor a kórházban dolgoztam, mások készítettek nekem ételt, a kollégák minden osztályon felálltak, hogy beszéljenek velem, amikor megjelentem, és bárhová mentem, megbecsültek. De most mindennap kötényt és olajfoltos ruhát viseltem, és zsíros edényeket takarítottam, míg a nővérek tiszta ruhát viseltek, és számítógép előtt ültek. Fájdalmat éreztem a szívemben, és bántott a dolog, ezt gondolva: „»Akik elméjükkel fáradoznak, uralkodnak mások fölött, de akik két kezükkel fáradoznak, azok fölött mások uralkodnak« és »az egy tollból való madarak együtt vannak«. A főzés és a vendéglátás fizikai munka, és nem olyan szintű, mint amit a nővérek csinálnak.” Minél többet gondoltam erre, annál rosszabbul éreztem magam. Olyan volt, mintha egy nehéz terhet cipeltem volna, amit nem tudtam letenni, és nem akartam hosszú távon ezt a kötelességet végezni. Ezt gondoltam: „Írtam már orvosi cikkeket, és dicsértek a szakterületemen, tehát az íráskészségem nem lehet túl rossz. Ha tudok néhány jó tapasztalati tanúságtétel cikket írni, talán a vezető meglátja, hogy tehetséges vagyok, és elintézi, hogy szövegalapú munkát végezzek.” Ezért elkezdtem korán kelni és későn feküdni, hogy tapasztalati cikkeket írjak. A nővérek elolvasták őket, és azt mondták, hogy az írásom elég jó. Nagyon örültem, és elküldtem a cikkeket a vezetőnek. Vártam és vártam, de a vezető továbbra sem intézte úgy, hogy szövegalapú munkát végezzek. Nagyon csalódott voltam, és fokozatosan elvesztettem a lelkesedésemet a cikkírás iránt.

Néhány nappal később hallottam, hogy a gyülekezetnek szüksége van videókészítő munkatársakra, és erre gondoltam: „A videókészítés olyan szerepkör, amihez némi szakértelemre van szükség. Ez egy lehetőség, és ha meg tudom tanulni, hogyan kell videókat készíteni, akkor lesz egy speciális készségem.” Így aztán újra korán keltem és későn feküdtem, és azon dolgoztam, hogy megtanuljam a videokészítés fortélyait. De mivel öreg vagyok, nem tudtam elég gyorsan dolgozni, hogy lépést tartsak a fiatalokkal. Így ez a remény is szertefoszlott. El voltam keseredve. Úgy tűnt, hogy nem vagyok arra hivatott, hogy „magasabb szintű” kötelességet kapjak, és megrekedtem a fizikai munkavégzésnél. Úgy éreztem, hogy lekezelően bánnak velem, és néhány napig nem ettem és nem aludtam jól. A főzés kellős közepén is folyton elfelejtettem, hogy mit csinálok, és nem tudtam semmire sem koncentrálni. Néha megvágtam magam zöldségszeletelés közben, vagy megégettem a kezem. Folyton tálakat, kanalakat és fedeleket ejtettem a padlóra, szörnyű lármát csapva, ami megrémített. Amikor a nővérek meghallották a felfordulást, félbehagyták, amin éppen dolgoztak, és berohantak, hogy segítsenek nekem takarítani. Amikor láttam, hogy rossz hatással vagyok a nővérekre, miközben a kötelességüket végzik, mély bűntudatom lett. Nyomorúságom közepette Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Mindig úgy érzem magam, mintha másokhoz képest alsóbbrendű lennék, mivel vendégül kell látnom ezeket a nővéreket. Sértettséget érzek, és nem tudom alávetni magam. Nem tudom, hogyan jussak túl ezen az egészen. Kérlek, vezess engem!”

Később olvastam Isten szavainak egy passzusát: „Bármi legyen is a kötelességed, ne tégy különbséget magasztos és alantas feladatok között. Tegyük fel, hogy ezt mondod: »Habár ez a feladat Istentől kapott megbízatás és Isten házának munkája, ha elvégzem, lenézhetnek miatta az emberek. Mások olyan munkát kapnak, amellyel kitűnhetnek. Nekem ezt a feladatot adták, amivel nem tudok kitűnni, hanem a színfalak mögött kell fáradoznom vele, és ez igazságtalan! Nem fogom elvégezni ezt a kötelességet. Olyannak kell lennie a kötelességemnek, amivel ki tudok tűnni mások előtt, és amivel nevet szerezhetek magamnak – és még ha nem is szerzek nevet magamnak és nem tűnök ki, akkor is legalább profitálnom kell belőle és testileg megnyugtatónak kell éreznem.« Elfogadható hozzáállás ez? Aki válogat, nem fogadja el a dolgokat Istentől, hanem a saját preferenciái szerint választ. Ez nem a kötelességed elfogadása; ez a kötelességed megtagadása és az Isten elleni lázadó mivoltod megnyilvánulása. Az efféle válogatósságba az egyéni preferenciáid és vágyaid vegyülnek. Amikor a magad érdekét, a magad jó hírét, és így tovább, veszed figyelembe, nem engedelmesen viszonyulsz a kötelességedhez” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő végzése?). Amit Isten szavai lelepleztek, az tökéletesen tükrözte a saját állapotomat. Úgy gondoltam magamra, mint egy magas státuszú szakértőre, akit megbecsültek, és akire felnéztek mindenhol. Ez alapján úgy éreztem, hogy kiemelkedem a tömegből. Amikor azzal bíztak meg, hogy vendégül lássam a nővéreket, úgy éreztem, hogy elveszítem a „szakértői” státuszomat, és hogy ez igazságtalanság. Isten szavainak ítélete és leleplezése által rájöttem, hogy azért néztem le annyira a vendéglátó munkát, mert mindig a nem hívő ember szemszögéből tekintettem a kötelességekre. A kötelességeket a magas vagy alacsony szintek szempontjából vizsgáltam, és egy hierarchiába soroltam őket. Boldogan végeztem minden olyan kötelességet, amely elismerést és hírnevet hozhat, de a kevéssé elismert kötelességeket lenéztem. Mivel ez a látásmód gúzsba kötött, vonakodva végeztem a kötelességemet, sőt még azt is fontolgattam, hogy teljesen feladom. Láttam, hogy kötelességvégzés közben a legkevésbé sem vettem figyelembe Isten szándékait. Egyértelműen a tömegből való kiemelkedésről, a hírnévre és a státuszra való törekvésről szólt mindez. Isten kegyelme volt az, ami lehetőséget adott arra, hogy végezzem a kötelességemet, de én a saját személyes preferenciáim alapján válogattam. Tényleg nem volt egy csepp józan eszem sem. Amikor erre rájöttem, Isten adósának éreztem magam, és csendben elhatároztam, hogy megnyugodva igyekszem a lehető legjobban végezni a kötelességemet.

Ezután tudatosan ettem és ittam Isten szavait, és imádkoztam Hozzá az állapotomról, és képes voltam megnyugodni és vendégül látni a nővéreket. De ami ezután történt, ismét megrázott. Az egyik nővért, akit vendégül láttam, megválasztották gyülekezetvezetőnek. Nagyon irigyeltem őt, és ezt gondoltam: „Látom, hogy a szövegalapú munkát végző embereket nagyra értékelik. Megbecsülik őket, kitűnnek a többiek közül, és akár gyülekezetvezető is lehet belőlük. De engem nézve, aki nővérek vendéglátója vagyok, milyen esélyem van arra, hogy kitűnjek? Mindennap kötényt viselek, és állandóan olaj- és füstszagom van a főzés miatt. Minden alkalommal, amikor kimegyek élelmiszert vásárolni, félek, hogy egy ismerősöm észrevesz, és megkérdezi, hogy egy jó orvos, aki olyan nagyszerű orvosi képességekkel rendelkezik, mint én, miért nem dolgozik. Ezért minden alkalommal, amikor elmegyek otthonról, lehajtott fejjel, a falhoz simulva próbálok elsurranni. Amikor hazaérek, végre megkönnyebbülten fellélegezhetek. Régebben minden alkalommal elöl álltam, és gyakran tartottam beszédet színpadon. És bárhová mentem, mindenki kezet akart fogni velem. De most nem akarom, hogy bárki is meglásson, és amikor zöldséget veszek, úgy érzem, mintha bujkálnék.” Minél többet gondoltam erre, annál jobban szenvedtem legbelül. Nem tudtam nem gondolni a világi társadalomban szerzett múltbeli dicsőségemre, és különösen hiányoltam az olyan címeket, mint „szakértő”, „igazgató” és „professzor”. Önkéntelenül visszaemlékeztem a vezetőkre, akik nagyra becsültek, a kollégákra, akik dicsértek, és a betegekre, akik hálás szavakkal halmoztak el, és azt éreztették velem, hogy tisztességes és méltóságteljes életet élek. Úgy éreztem, mintha a világ tetejéről a domb aljára kerültem volna, és azon tűnődtem, mikor ér véget a jelenlegi kötelességem. Nem tehettem róla, de szomorú voltam. Láttam, hogy a nővéreknek ízlik az étel, de nekem nem volt kedvem enni, és nemsokára eléggé lefogytam. Aztán váratlanul felhívott a kórház igazgatója, visszahívott dolgozni. Ez megint kibillentett az egyensúlyomból, és ezt gondoltam: „Jobb lenne visszamenni dolgozni, olyan életet élni, amiben az emberek felnéznek rám, és visszanyerni a szakértői tekintélyemet. De a vendéglátás elég fontos. Otthon kell lennem, és meg kell óvnom a nővérek biztonságát, és ha visszamennék dolgozni, nem tudnám végezni ezt a kötelességet.” Siettem imádkozni Istenhez: „Ó, Istenem! Nem tudom elengedni a múltam státuszát és dicsőségét. Kérlek, vezess engem, hogy megismerjem és alávessem magam!”

Keresésem közben Isten szavainak ezt a passzusát olvastam: „Gondoljatok bele: hogyan közelítsétek meg az ember értékét, társadalmi státuszát és családi hátterét? Mi a megfelelő hozzáállás, amelyet tanúsítanotok kell? Először is Isten szavaiból láthatjátok, hogyan közelíti meg Ő ezt a dolgot; csak így értitek majd meg az igazságot, és csak így nem fogtok olyasmit tenni, ami ellentétes az igazsággal. Hogyan tekint tehát Isten valakinek a családi hátterére, társadalmi státuszára, végzettségére és gazdagságára, amellyel a társadalomban rendelkezik? Ha nem Isten szavai alapján látod a dolgokat, és nem tudsz Isten oldalán állni és Istentől elfogadni dolgokat, akkor az, ahogyan a dolgokat látod, biztosan valamelyest távol esik Isten szándékától. Ha nem esik távol, csak egy kis eltérés van, az nem probléma; ha viszont teljesen szembemegy Isten szándékával az, ahogyan a dolgokat látod, akkor ez ellentétben áll az igazsággal. Ami Istent illeti, Ő dönti el, mit és mennyit ad az embereknek, és az emberek társadalmi státuszát is Isten rendeli el, egyáltalán nem egy személy alakítja ki. Ha Isten úgy rendeli, hogy valaki fájdalmat és szegénységet szenvedjen el, az vajon azt jelenti, hogy az illetőnek nincs reménye a megmentésre? Ha alacsony az értéke és a társadalmi státusza, akkor vajon Isten nem menti meg őt? Ha alacsony a társadalmi státusza, akkor vajon Isten szemében is alacsony státuszú? Nem feltétlenül. Mitől függ ez? Attól függ, hogy milyen úton jár ez az ember, a törekvésétől, valamint az igazsághoz és Istenhez való hozzáállásától. Ha valakinek a társadalmi státusza nagyon alacsony, a családja nagyon szegény, és alacsony a végzettsége, mégis gyakorlatias módon hisz Istenben, és szereti az igazságot és a pozitív dolgokat, akkor Isten szemében az ő értéke magas vagy alacsony, nemes vagy alantas? Értékes. Ebből a szemszögből nézve mitől függ, hogy valakinek az értéke magas vagy alacsony, hogy nemes vagy alantas az illető? Attól függ, hogy Isten hogyan lát téged. Ha Isten olyasvalakiként lát, aki az igazságra törekszik, akkor van értéked, értékes vagy – értékes edény vagy. Ha Isten azt látja, hogy nem törekszel az igazságra, és nem áldozod fel Érte magad őszintén, akkor értéktelen vagy, nem pedig értékes – alantas edény vagy. Bármilyen magasan képzett is vagy, bármilyen magas is a társadalmi státuszod, ha nem törekszel az igazságra és nem érted azt, akkor az értéked soha nem lehet magas; még ha sokan támogatnak, magasztalnak és imádnak, akkor is csak egy megvetésre méltó nyomorult vagy. De miért látja így Isten az embereket? Miért van az, hogy egy ilyen »nemes«, ilyen magas társadalmi státuszú személyt, akit oly sok ember magasztal és csodál, és akinek még a presztízse is oly magas, Isten alantasnak lát? Miért van az, hogy Isten teljesen ellentétes módon látja az embereket, mint ahogy az emberek szemlélik a többieket? Isten talán készakarva állítja Magát szembe az emberekkel? Egyáltalán nem. Ez azért van, mert Isten igazság, Isten igazságosság, míg az ember romlott és nincs benne sem igazság, sem igazságosság, Isten pedig az Ő saját mércéjével méri az embert, és az Ő mércéje az igazság” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Első rész)). Isten szavai felderítették a szívemet. Szenvedésem kiváltó oka az volt, hogy nem Isten szavai és az igazság alapján láttam a dolgokat. Ehelyett a Sátán nézőpontját használtam, a kötelességeket magas vagy alacsony szintűként rangsoroltam, felállítottam a rangok hierarchiáját, és a társadalmi státuszt, a hírnevet, a végzettséget és a szakmai teljesítményeket határoztam meg a siker mércéjeként. E nézőpontok által uralva a többieknél jobbnak és nemesebbnek láttam magamat. Úgy éreztem, hogy szakértő vagyok, akinek státusza és jó pozíciója van, hogy kiemelkedem a tömegből, és jobb vagyok másoknál. Még azután is megtartottam ezt a nézetemet, hogy hinni kezdtem Istenben. Ezért a vezetői és dolgozói, illetve az olyan kötelességeket tartottam fontosnak, amik magas szintű készségeket igényelnek. De a vendéglátás vagy az általános ügyek intézése nem volt fontos számomra, és úgy éreztem, hogy ezek alacsony státuszú pozíciók, amelyek nem felelnek meg a társadalmi rangomnak. Amikor a vezető azt akarta, hogy lássam vendégül a nővéreket, nem tudtam alávetni magam. Miközben végeztem a kötelességemet, hiányoltam a korábbi tekintélyemet, ezért nem tudtam jól enni vagy aludni. Szorongtam, és sokat fogytam. Elviselhetetlenül fájdalmas volt. De Isten szavainak leleplezésén és ítéletén keresztül megláttam az Ő igazságosságát. Őt nem érdekli, hogy valakinek magas vagy alacsony a státusza, a képzettsége vagy az iskolai végzettsége. Istent az érdekli, hogy az emberek az igazságra törekednek-e, és hogy milyen úton járnak. Nem számít, milyen magas a státuszuk, vagy milyen nagy a tudományos teljesítményük és a hírnevük, ha nem szeretik az igazságot, és idegenkednek az igazságtól, akkor Isten szemében alantasak. Isten azokat értékeli, akik az igazságra törekednek, és elnyerik azt, még akkor is, ha egyáltalán nincs státuszuk. Megtanultam, hogy mindegy, hányan támogatnak és dicsérnek, és mindegy, milyen magas a státuszom, ha nem tudom alávetni magam Istennek, és nem tudom végezni a teremtett lény kötelességét, akkor teljesen értéktelen vagyok.

Később elgondolkodtam azon, hogy annak ellenére, hogy világosan tudtam, hogy rossz a szemléletem, miért nem tudtam megállni, hogy ne olyan kötelességekre törekedjek, amelyek tekintélyesebbek, és amelyekkel kitűnhetek a többiek közül. Keresésem közben megláttam Isten szavainak egy passzusát, amely így szól: „A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az ember gondolatait, amíg az emberek másra sem tudnak gondolni, mint a hírnévre és nyereségre. A hírnévért és nyereségért küszködnek, a hírnévért és nyereségért szenvednek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrnek el megaláztatást, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hoznak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókkal kötözi meg az embereket, és ezeket a béklyókat viselve nekik sem erejük, sem bátorságuk nincs ledobni azokat magukról. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, és nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség kerüli Istent és elárulja Őt, és egyre elvetemültebbé válik. Így aztán egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavainak leleplezése által megértettem, hogy a Sátán a hírnév és a nyereség által rászedett és megkötözött, és szorosan a markában tartott. Kiskorom óta elfogadtam a szüleim által belém oltott, az iskolákban tanított és a világi társadalom által átadott olyan dolgokat, mint hogy: „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét” és „akik elméjükkel fáradoznak, uralkodnak mások fölött, de akik két kezükkel fáradoznak, azok fölött mások uralkodnak”. Ezek a sátáni filozófiák és téveszmék már nagyon korán gyökeret vertek a szívemben. Ez vezetett ahhoz, hogy a hírnevet és a nyereséget tekintsem az élet helyes céljainak, és hogy úgy érezzem, ha ezeket elérném, akkor mások nagyra tartanának és támogatnának. Ezért akár az iskolában, akár a társadalomban, akár a gyülekezetben, a rangot és a státuszt értékeltem. Keményen dolgoztam, hogy speciális készségeket fejlesszek ki, remélve, hogy magasabb státuszt és tekintélyt érhetek el a csoporton belül. Úgy éreztem, hogy ez az egyetlen olyan élet, amely a létezésem értékét tükrözi. Amikor nem tudtam hírnevet és státuszt szerezni, úgy éreztem, hogy a jövő sivárnak, nyomorúságosnak tűnik, és közönyös voltam a kötelességem iránt. A státusz, a hírnév és a nyereség olyanok voltak, mint a bilincsek, amelyek folyamatosan irányítottak, így önkéntelenül kerültem és elárultam Istent. Arra is rájöttem, hogy bár a nővérek vendégül látása meglehetősen közönséges feladatnak tűnt, mégis ez a környezet segített felismerni, hogy téves nézeteim vannak arról, hogy mire kell törekednem, és tett képessé arra, hogy az igazságra törekedjek a kötelességemben, és levessem a hírnév és a haszon béklyóit. Miután megértettem Isten jó szándékait, szívem mélyéből hálás voltam Neki, és lelkiismeret-furdalás töltött el. Így imádkoztam Hozzá: „Ó, Istenem! Köszönöm, hogy ezt a környezetet úgy alakítottad ki, hogy feltárja a téves nézetemet a törekvésről. Bűnbánatot akarok tartani, és fel akarok hagyni a státuszra és a hírnévre való törekvéssel. Alá akarom vetni magam, és jól akarom végezni a kötelességemet.” Azután udvariasan visszautasítottam a kórház ajánlatát, és továbbra is otthon maradtam, hogy végezzem a kötelességemet.

Utána még két passzust olvastam Isten szavaiból: „Milyen embert akar Isten? Ő talán egy nagyszerű embert, egy hírességet, egy nemes embert vagy egy világrengető embert akar? (Nem.) Tehát akkor milyen embert akar Isten? (Valakit, aki szilárdan, két lábbal áll a földön, aki betölti a teremtett lény szerepét.) Igen, és mi mást? (Isten olyan becsületes embert akar, aki féli Őt, kerüli a rosszat, és aláveti magát Neki.) (Olyan valakit, aki minden ügyben Isten mellett áll, aki arra törekszik, hogy szeresse Istent.) Ezek a válaszok is helyesek. Bárki, akinek Istennel egyező a szíve és a lelke” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A romlott beállítottság csak az igazság elfogadásával oldható meg). „Végső soron az, hogy az emberek elérhetik-e az üdvösséget, nem attól függ, hogy milyen kötelességet végeznek, hanem attól, hogy képesek-e megérteni és elnyerni az igazságot, és attól, hogy végső soron képesek-e teljesen alávetni magukat Istennek, kiszolgáltatni magukat az Ő vezénylésének, nem gondolva saját jövőjükre vagy sorsukra, és hogy képesek-e alkalmas teremtett lényekké válni. Isten igazságos és szent, és ezek azok a mércék, amivel Ő az egész emberiséget méri. És jegyezd meg jól, ezek a mércék nem változtathatók meg. Vésd e mércéket az elmédbe, és soha ne gondolj arra, hogy más utat keress, hogy valami valótlan dologra törekedj. A követelmények és mércék, melyeket Isten mindenkinek kijelölt, aki üdvözülni szeretne, örökre változatlanok. Ezek ugyanazok maradnak, bárki is vagy” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Rájöttem, hogy Isten nem akar nemes embereket. Olyan embereket akar, akik szilárdan a földön állva, jól tudják végezni a teremtett lény kötelességét. Bár volt némi identitásom és státuszom a világi társadalomban, az igazságról túl sekélyes megértésem volt. Ahhoz, hogy valaki vezető és dolgozó legyen, vagy szövegalapú munkát végezzen, meg kell értenie az igazságot. Ezeket nem lehet csupán a státusz, a tudás és a műveltség birtokában végezni. Észszerűnek kell lennem, és minden kötelességemet el kell végeznem, amire képes vagyok. Mivel az otthonom alkalmas volt a vendéglátásra, gyakorlatiasan vendégül kellett látnom a nővéreket, és mindent meg kellett tennem, hogy az igazságra törekedjek. Ezt a józan észt kell birtokolnom. Bármilyen kötelességet végzünk, bár a címek és a feladatok különbözőek, a teremtett lény identitása és lényege változatlan marad. Régebben felfuvalkodott voltam, és azt hittem, hogy nagyon nemes vagyok. Mindig szakértőnek és elismert orvosnak láttam magam, mintha jobb lennék mindenki másnál. Úgy éreztem, hogy a testvérek vendégül látásának alacsony a státusza, és egy rangosabb, kiemelkedőbb kötelességre vágytam. Úgy éreztem, hogy a fű a szomszédnál mindig zöldebb, és nem tudtam a földön maradni, és jól végezni a kötelességemet. A szívemben még Istennel is szembeszálltam. Olyan arrogáns voltam, hogy teljesen észszerűtlen lettem. Jóbra gondoltam, aki a legnagyobb volt a keleti emberek közül. Magas rangja és nagy hírneve volt, de ő nem a rangja szerint tekintett magára, és nem törődött az ezzel járó tekintéllyel. Függetlenül attól, hogy volt-e státusza vagy sem, Jób képes volt Istent félni, és tisztelni az Ő nagyságát. Jób racionális volt. Bár én nem érek fel Jóbhoz, a példáját akarom követni, és arra törekedni, hogy alkalmas teremtett lény legyek. Amint felhagytam a hírnévre, a nyereségre és a státuszra való törekvéssel, a hozzáállásom is megváltozott. Megértettem, hogy minden kötelesség fontos, sőt nélkülözhetetlen. Ha senki sem lesz vendéglátó, akkor a testvéreknek nem lesz megfelelő környezetük, ahol nyugodtan végezhetik a kötelességüket. Ezután tudatosan igyekeztem lázadni magam ellen, és erőfeszítéseimet a jó ételek elkészítésére és a nővérek biztonságának megóvására fordítottam, hogy nyugodtan végezhessék a kötelességüket. Fokozatosan eljutottam odáig, hogy már nem éreztem köztünk semmiféle státuszkülönbséget, és főzés közben csendben himnuszokat énekeltem magamban. Miután végeztem a munkámmal, imádkozva olvastam Isten szavait, elcsendesítettem a szívemet, és elgondolkodtam azon, amit a tapasztalatomból nyertem, majd tapasztalati cikkeket írtam. Mindennap nagyon teljes életet élek. Úgy érzem, hogy ez egy békés életmód, és a szívem felszabadult.