Kisgyermekkoromtól kezdve mindig is nagyon szerettem táncolni. Anyukám mesélte, hogy amikor még egészen kicsi voltam, bármikor megszólalt a zene, elkezdtem természetesen a ritmusra mozogni. Ahogy idősebb lettem, továbbra is szenvedélyesen rajongtam a táncért, és különösen érdekelt minden, ami a tánchoz kapcsolódott. Főleg, amikor táncosokat láttam a színpadon fellépni a tévében, ahogy könnyedén hajtottak végre nehéz táncmozdulatokat, miközben a közönség elvarázsolva tapsolt és éljenzett, képtelen voltam levenni róluk a szememet, és az előadásaik mély hatást gyakoroltak rám. Egyszerűen annyira gyönyörű volt! Azt gondoltam: „Milyen csodálatos lenne, ha én is táncos lehetnék, kifejezhetném magam a táncon keresztül, és elnyerném a közönség tapsát és elismerését!” Hogy valóra váltsam az álmomat, beiratkoztam egy tánctanfolyamra, és elkezdődött a szakmai képzésem időszaka. Az órákon nagyon alaposan figyeltem a tanár mozdulatait, és igyekeztem minden mozdulatot tökéletesen elsajátítani. A tanárom azt mondta, komoly tehetségem van a tánchoz, és a társaim is mind azt mondták, hogy határozottan van jövőm a táncban. Jól esett ezt hallani, igaz? Valóban nagyon jó érzés volt. Azt gondoltam, hogy valódi tehetségem van a tánchoz, és akár karriert is építhetnék rá. Talán a mennyek azt a küldetést tűzték ki számomra ebben az életben, hogy a táncra törekedjek.

Később szerencsés voltam, hogy elfogadhattam Mindenható Isten utolsó napokban végzett munkáját, és miközben a gyülekezet videóit néztem, megtudtam, hogy a gyülekezetben is van táncos kötelesség. Ahogy néztem a testvéreket éneklés, tánc és Isten dicsérete közben, arra gondoltam: „A világi táncok a nem hívők számára készülnek, és kevés értékük van, de a gyülekezetben a tánc egy kötelesség, és lehetőséget ad Isten dicséretére, ez igazán jelentőségteljes! Ráadásul a gyülekezet videóit online töltik fel, és azokat világszerte nézik emberek. Ha megmutathatnám táncos tehetségemet ezekben a videókban, nem kapnék még több dicséretet és elismerést? Mostantól még több időt kell szentelnem a tánc gyakorlására, hogy táncos kötelességet végezhessek.” Később a gyülekezetünket üldözni kezdte a Kínai Kommunista Párt, és sok testvért letartóztattak, így alig volt lehetőségünk összegyűlni és normálisan végezni a kötelességeinket, nemhogy tánccsoportot alapítani. Annyira szerettem volna elhagyni Kínát, és egy szabad, demokratikus országban gyakorolni a hitemet és végezni a kötelességemet. Hogy ne merevedjek be túlságosan, szabadidőmben gyakran nyújtottam és tornáztam. Néha, amikor zenét hallgattam, elképzeltem magam a színpadon egy táncelőadás közben. Nem sokkal ezután, egy összejövetel során a rendőrség hirtelen berontott, és elkezdtek letartóztatni minket. 37 napig tartottak fogva, majd később óvadék ellenében szabadlábra helyeztek, és vártam a tárgyalásomra. Attól félve, hogy újra letartóztatnak, elhagytam az otthonomat, és bujkálni kezdtem. Minden nap kinéztem az ablakon a hatalmas kék égboltra, és merengtem, azon gondolkodva: „Most, hogy letartóztattak, úgy érzem, mintha a Kínai Kommunista Párt béklyóba zárt volna. Ezután már nem mehetek szabadon sehová, és nem hagyhatom el az országot. Hogyan lehetne még esélyem a színpadon táncolni? Nem ez jelenti a végét a táncos álmaimnak?” Ezek a gondolatok nagyon megviseltek. Később, a gyülekezet megbízott, hogy himnuszokat komponáljak, és bár látszólag a kötelességemet végeztem, nem tettem bele a szívemet. Még arra is gondoltam, hogy én egyszerűen csak táncosnak születtem, és ez a kötelesség nem nekem való. Később, a vezetőm leváltott, miután látta, hogy ebben a negatív állapotban vergődöm, és nem mutatok javulást.

Miután leváltottak, minden nap zavarodottan teltek a napjaim. Amikor arra gondoltam, hogy összetörtek a táncos álmaim, kínzó fájdalmat éreztem, és céltalanná váltam. Kétségbeesésem közepette imádkoztam Istenhez: „Ó Isten, tudom, hogy mivel leváltottak, valahogy biztosan utálatot váltottam ki Belőled, de annyira érzéketlen vagyok, hogy nem tudom, hol hibáztam. Kérlek, vezess és világosíts meg, hogy megismerhessem önmagam!” Minden nap így imádkoztam Istenhez. Egyszer, az áhítat során találtam egy passzust Isten szavaiból, amelyből némileg megértettem a problémámat. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek úgy vélik, semmi baj azzal, ha ismereteket szereznek, ez teljesen természetes dolog. Hogy megnyerően fogalmazzunk: fennkölt eszményeket dédelgetni vagy ambiciózusnak lenni azt jelenti, hogy van, ami hajt minket, és ez kellene, hogy legyen a helyes út az életben. Hát nem dicsőségesebb életmód az, ha az emberek megvalósítják saját eszményeiket, vagy sikeresen megalapoznak egy karriert? Ha valaki így tesz, azzal nem csupán az őseit tisztelheti, hanem arra is lehetősége van, hogy nyomot hagyjon a történelemben – talán ez nem jó dolog? Ez jó dolog a világi emberek szemében, és számukra ez helyes és pozitív dolog kell, hogy legyen. A Sátán azonban baljós szándékaival vajon csak rávezeti az embereket erre az útra, és ezzel vége is? Természetesen nem. Valójában nem számít, mennyire magasztosak az ember ideáljai, lehetnek bármilyen realisztikusak vagy helyénvalóak az ember vágyai, mindaz, amit az ember el akar érni, mindaz, amire törekszik, kibogozhatatlanul kapcsolódik két szóhoz. E két szó életbevágóan fontos minden ember életét tekintve, és ezeket akarja a Sátán belenevelni az emberbe. Melyik két szóról van szó? A »hírnév« és a »nyereség«. A Sátán egy igen körmönfont módszert használ, egy olyan metódust, amely nagyon is összhangban van az emberek elképzeléseivel, és a legkevésbé sem radikális, mely által eléri, hogy az emberek tudtukon kívül elfogadják az ő életmódját, az ő szabályait, hogy azok szerint éljenek, és hogy életcélokat és az életük számára irányt tűzzenek ki, és tudtukon kívül ambícióik is kialakulnak az életben. Bármilyen nagyszabásúnak tűnnek ezek az életambíciók, kibogozhatatlanul kötődnek a »hírnévhez« és a »nyereséghez«” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Amikor elolvastam ezt a passzust, hirtelen megvilágosodtam, és gyorsan rájöttem, hogy a hírnév és az elismerés keresésének útján jártam. Korábban mindig azt gondoltam, hogy az álmaim megvalósítása az élet helyes útja. Úgy hittem, hogy ha sikerül valamit elérnem az életben, az azt jelenti, hogy van bennem ambíció és törekvés, és ha túlszárnyalom a társaimat, és hírnevet szerzek magamnak, az bizonyítja az értékemet. Ezáltal sokkal többre viszem, mint azok, akiknek nincsenek álmaik vagy törekvéseik, és beérik a középszerű élettel. Csak ekkor értettem meg, hogy az álmok és törekvések hajszolása Sátán egyik módja arra, hogy megrontsa az embereket, és arra ösztönzi őket, hogy a hírnév és elismerés keresésének útjára lépjenek. Minél inkább vágyik valaki a hírnévre és a haszonra, annál jobban eltávolodik Isten követeléseitől. Isten azt kéri, hogy őszintén és gyakorlatiasan viselkedjünk, mint teremtett lények, és teljesítsük a kötelességeinket, de azok, akik a hírnévre és haszonra törekszenek, csak azon gondolkodnak, hogyan tűnhetnek ki társaik közül, és soha nem elégedettek azzal, amijük van. Elgondolkodtam azon, miért is próbálkozom ennyire, hogy táncos legyek. Amikor láttam a tévében a táncosokat, akiknek a bonyolult mozdulatait tapssal jutalmazta a közönség, rendkívül irigykedtem rájuk, és arról álmodtam, hogy egy nap én is a színpad közepén állhatok, én lehetek a figyelem középpontjában, megkaphatom a tapsot és elismerést, és valóra válhat az álmom, hogy kitűnjek a többiek közül. Azért, hogy ez az álmom valóra váljon, hajnalhasadástól napestig gyakoroltam a táncot, és rendkívül motivált voltam. De miután a Kínai Kommunista Párt letartóztatott, bűnügyi nyilvántartásba kerültem, így elveszítettem az esélyemet, hogy külföldre menjek. Amikor rájöttem, hogy az álmom összetört, depresszióssá és levertté váltam, és hanyagul, figyelmetlenül végeztem a kötelességemet. Olyan volt, mintha teljesen más emberré váltam volna. Csak ekkor láttam meg, hogy a hírnév és haszon az a csapda, amellyel Sátán magához édesgeti és megrontja az embereket. Kívülről úgy tűnhet, hogy ezek tapsot és elismerést hoznak az embernek, de valójában belülről rontják meg az emberek gondolkodását, arra késztetve őket, hogy csak a hírnévre és haszonra vágyjanak, és megfeledkezzenek Isten imádatáról, és hogy még kevésbé törekedjenek az igazságra és a kötelességük teljesítésére. Végső soron ez ahhoz vezet, hogy az emberek eltávolodnak Istentől, és teljesen elveszítik az üdvösség lehetőségét.

Később olvastam egy másik passzust Isten szavaiból. „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy a normális emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a csontjaikban benne lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusok számára a hírnév és a státusz az életük és egész életen át tartó céljuk. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak; különben nem fontolgatnák ezeket a problémákat. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé valami külső dolog, ami nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a csontjaikban, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek az iránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára tehát a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, hogy mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőben, még akkor sem tennék félre a hírnév és a státusz hajszolását. Bármilyen embercsoportba helyezheted őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok is hisznek Istenben, egyenértékűnek tekintik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és ugyanolyan fontosnak tartják. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevüket és státuszukat is hajszolják” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten leleplezte, hogyan becsülik meg különösen az antikrisztusok a hírnevet és a státuszt, sőt, odáig mennek, hogy a hírnevet és a státuszt az életük részévé, és életcéljukká teszik. Mindig, minden helyzetben ugyanaz a törekvéseik iránya. Valójában pontosan ilyen voltam én is. Kisgyermekkoromtól kezdve szerettem felvágni, hogy mások csodáljanak és dicsérjenek engem. Amikor láttam, hogyan nyerik el a táncosok a tévében a közönség csodálatát és elismerését, felnéztem rájuk, és arra vágytam, hogy olyan legyek, mint ők. Célul tűztem ki, hogy kiváló táncelőadó legyek. Még azután sem változott meg az életcélom, hogy hívő lettem, és elkezdtem végezni a kötelességemet, amikor pedig nem tudtam táncos kötelességet végezni a helyi gyülekezetemben, azt terveztem, hogy külföldre megyek, hogy ott teljesítsek táncos kötelességet, hogy valóra válthassam a nagy álmomat, miszerint színpadra állok előadóként. Még azután is, hogy a Kínai Kommunista Párt letartóztatott, és bűnügyi nyilvántartásba kerültem, ami miatt nem hagyhattam el az országot, folyamatosan a táncos álmom járt a fejemben, negatívvá váltam, és szenvedtem, mert nem értem el a célomat, és felületesen, negatív hozzáállással végeztem a kötelességemet, elhanyagolva azt. Gyakran gondolkodtam és töprengtem a jövőmről és a hírnevemről. A kötelességemet csak ugródeszkának láttam, amely segít majd elérni az álmaimat. Nem végeztem megfelelően a kötelességemet, és ellenálltam Istennek! Amikor ezt felismerve Istenhez imádkoztam, ezt mondtam: „Ó Isten, a Te ítéleted és szavaid leleplezése révén láttam meg, hogy mennyire mélyen megszállottja vagyok a hírnévnek, a haszonnak és a státusznak. Mindig az álmaim megvalósítására törekszem, és nem végzem a rendes kötelességemet. Kész vagyok a megbánásra, lemondani ezekről a túlzó vágyakról, és egyszerűen csak a kötelességem teljesítésére törekedeni.”

Később rábukkantam Isten szavainak egy másik passzusára: „Arra képesnek kell lenned, hogy eleget tegyél a felelősségeidnek, elvégezd a kötelezettségeidet és a kötelességed, és félretedd önző vágyaidat, szándékaidat és indítékaidat. Vedd figyelembe Isten szándékait, és tedd első helyre Isten házának az érdekeit, az egyház munkáját, valamint az általad elvégzendő kötelességet. Miután ezt egy ideig megtapasztaltad, érezni fogod, hogy ez jó módja annak, ahogyan viselkedj. Nyíltan és becsületesen élsz, nem vagy alantas, hitvány ember. Igazságosan és tisztességesen élsz ahelyett, hogy alávaló, alantas és semmirekellő lennél. Érezni fogod, hogy ez az, ahogy az embernek cselekednie kell, és ezt a képet kell megélnie” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Így van, a múltban csak azért végeztem a kötelességemet, hogy kielégítsem a saját ambícióimat és vágyaimat. Egyáltalán nem vettem figyelembe Isten szándékait, és alantas, hitvány módon éltem. Tudtam, hogy ha újra lehetőséget kapok egy kötelesség végzésére, akkor félre kell tennem a személyes vágyaimat, és jól kell végeznem a kötelességemet, hogy elégedetté tegyem Istent. Nem hagyhattam, hogy még több megbánás és bűntudat maradjon bennem. Miután egy ideig gondolkodtam, újra elkezdtem végezni a kötelességemet a gyülekezetben. Bár a kötelesség általános ügyekkel volt kapcsolatos, és semmi köze nem volt a tánchoz, tudtam, hogy ez Isten által adott lehetőség volt a bűnbánatra, így hajlandó voltam alávetni magam, és teljesíteni a kötelességemet, mint teremtett lény.

Így telt el több mint fél év, és bár már nem éreztem magam negatívnak vagy depressziósnak amiatt, hogy nem tudtam megvalósítani az álmaimat, még mindig volt némi zavarodottság bennem. Néha azon töprengtem: „Sok embernek van tehetsége, érdeklődési köre és hobbija, vajon mindezek negatív dolgok lennének? Tényleg nem kellene az embereknek ezekre törekedniük?” Egy nap olvastam egy passzust Isten szavaiból, amely választ adott a kérdéseimre. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek érdeklődési köre és kedvtelései nem eredendőan rosszak, és nyilván bizonyosan nem lehet azt mondani, hogy negatív dolgok. Nem szabad ezeket elítélni és bírálni. Hozzátartozik a normális emberi mivolthoz, hogy az embereknek van érdeklődési körük és vannak kedvteléseik, illetve hogy van tehetségük bizonyos területeken – minden ember rendelkezik ilyenekkel. Egyesek táncolni szeretnek, némelyek az énekelést, a rajzolást, az előadóművészetet, a mechanikát, a közgazdaságtant, a mérnöki tudományt, az orvostudományt, a mezőgazdaságot vagy a vitorlázást szeretik, illetve bizonyos sportokat kedvelnek, mások szívesen tanulmányozzák a földrajzot, a geológiát vagy a repülést, és természetesen megint mások talán még homályosabb témák tanulmányozásában lelik örömüket. Függetlenül az ember érdeklődési körétől és kedvteléseitől, ezek mind az emberi mivolt és a normális emberi élet részei. Nem szabad ezeket negatív dolgokként becsmérelni, sem bírálni, még kevésbé megtiltani. Vagyis bármely érdeklődésednek és kedvtelésednek van létjogosultsága. Mivel bármely érdeklődésnek, illetve kedvtelésnek van létjogosultása, és hagyni kell, hogy létezzenek, vajon miként kell kezelni a hozzájuk kapcsolódó eszményeket és vágyakat? Egyesek például a zenét élvezik. Azt mondják, hogy »zenész vagy karmester akarok lenni«, aztán minden mást elhanyagolnak, hogy tanuljanak és fejlődjenek zenei téren, s életük célja és iránya valamilyen zenészi pozíció elfoglalása lesz. Vajon helyes dolog ezt tenni? (Nem helyes dolog ezt tenni.) Ha nem hiszel Istenben, ha a világhoz tartozol, és azzal töltöd az életedet, hogy megvalósítsd az érdeklődési köröd és a kedvteléseid által kialakított eszményeidet és vágyaidat, akkor arról nincs mit mondanunk. Istenhívőként viszont, ha ilyen érdeklődési köröd és kedvteléseid vannak, és egy emberöltőnyi árat megfizetve annak akarod szentelni az egész életedet, hogy megvalósítsd a saját érdeklődési köröd és a kedvteléseid által kialakított eszményeidet és vágyaidat, akkor ez az út vajon jó vagy rossz? Érdemes támogatni? (Nem érdemes támogatni.) Ámde ne csak arról beszéljünk, hogy vajon érdemes-e támogatni vagy sem; mindent komolyan sorra kellene venni: szóval hogy teszed meg ezt annak eldöntése érdekében, hogy ez a dolog jó vagy rossz? Mérlegelned kell, hogy az általad kialakított törekvések, eszmények és vágyak vajon kapcsolódnak-e Isten tanításaihoz, az Ő üdvösségéhez és a rád vonatkozó elvárásaihoz, továbbá Isten azon szándékához, hogy megmentse az emberiséget, valamint a te küldetésedhez és a kötelességedhez. Vajon segíteni fognak véghezvinni a küldetésedet és hatékonyabban teljesíteni a kötelességedet, illetve növelik-e az esélyeidet arra, hogy Isten megmentsen, valamint segítenek-e elérni, hogy eleget tegyél Isten szándékainak. Átlagos emberként jogodban áll az eszményeidre és a vágyaidra törekedni, de amint megvalósítod a saját eszményeidet és vágyaidat és ezt az utat követed, vajon azok elvezetnek téged az üdvösség útjára? El fognak vezetni az istenfélelem és a rossz elkerülésének útjára? El fognak vezetni végül az Istennek való teljes alávetettség és Isten imádásának eredményéhez? (Nem fognak.) Ez biztos. Mivel nem fognak, vajon istenhívőként az érdeklődési köröd, a kedvteléseid, sőt, a tehetséged és az adottságaid miatt kialakított eszményeid és vágyaid pozitívak vagy negatívak? Létezzenek ezek benned vagy sem? (Negatívak, nem kellene létezniük bennünk.) Nem kellene létezniük benned” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (8.)). Miután elolvastam Isten szavait, rájöttem, hogy az érdeklődési körök és hobbik az emberek normális emberi mivoltának részét képezik, amelyeket Isten adott nekünk, és önmagukban nem negatív dolgok, de amikor az emberek a hobbijukra és érdeklődésükre olyan eszményként és vágyként kezdenek el tekinteni, amelyre törekedni kell, akkor a probléma természete megváltozik. Amint valaki olyan eszményként kezdi kezelni a hobbiját, amelyre törekedni kell, biztosan sok időt és energiát fog ráfordítani. A hétköznapi emberek számára talán úgy tűnhet, hogy ezt szabadon megtehetik, és joguk van hozzá, de Isten hívői számára az eszmények és vágyak hajszolása csak akadályozni fogja őket abban, hogy teljesítsék a kötelességüket. Ráadásul, ha az emberek az eszményeik megvalósítására törekednek, nem tudják alávetni magukat Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és csak egyre távolabb sodródnak Istentől. Ezt személyesen is megtapasztaltam. Fiatalon elfogadtam Isten utolsó napokban végzett munkáját, elkezdtem végezni a kötelességemet, és megkaptam a lehetőséget, hogy az igazságra törekedjek és elnyerjem az üdvösséget. De én nem a helyes úton jártam, nem becsültem meg az Isten adta lehetőséget, és ragaszkodtam ahhoz, hogy megvalósítsam az álmaimat. Mivel minden gondolatomat és energiámat az eszményeim és vágyaim hajszolására fordítottam, és nem az igazságra való törekvésre összpontosítottam, hosszú ideig nem mutatkoztak előrelépések a kötelességemben. Az életfelfogásom és értékrendem teljesen sátáni természetű volt. Miután letartóztattak, nem kerestem az igazságot, és nem tanultam a tapasztalatból, hanem ellenállóvá váltam, és Istent hibáztattam az általa vezényelt környezetért, miután a bűnügyi nyilvántartásba vételem megakadályozta, hogy külföldre utazzak, és ezzel összetört az álmom, hogy táncos lehessek. Mint teremtett lény, alá kellett volna vetnem magam a Teremtő elrendezéseinek, és érzékelnem kellett volna Isten szándékát a tapasztalatom által. De én makacsul ragaszkodtam az álmomhoz, elégedetlen voltam Isten szuverenitásával és elrendezéseivel, és csak felületesen végeztem a kötelességemet, miközben elkalandoztam. Miért is ne undorodott volna Isten a hozzáállásomtól és viselkedésemtől? Ha nem adnám fel az álmaim és vágyaim hajszolását, és egy nap táncosként kapnék lehetőséget a kötelességem végzésére, biztosan tanúságot tennék magam mellett, ismertté tenném magam, hogy megvalósíthassam az álmomat. Az, hogy Isten helyett magam mellett tettem tanúságot a kötelességem teljesítése során egyfajta szembenállás volt Istennel, ami Isten átkát vonná maga után!

Ezután olvastam egy másik passzust Isten szavaiból. „Ha valakit érdekel a művészet, vajon ezzel a munkával kell foglalkoznia, és egész életében ezt a foglalkozást kell űznie? Nem feltétlenül. Ez Isten elrendelésétől, valamint attól függ, hogy Isten hogyan gyakorolja a szuverenitását és hogyan rendezi a dolgokat. Ha Isten úgy rendezi számára, hogy a művészetek területén dolgozzon, akkor egész életében sosem hagyja majd el ezt a területet. Ha azonban Isten nem úgy rendezte, illetve rendelte, hogy ezen a területen dolgozzon, akkor ez csupán az érdeklődése és a hobbija lesz, és még ha élvezi is, akkor sem tud majd ezzel a munkával foglalkozni. Egyesek gyermekkoruk óta szeretik a művészeteket. Látva, hogy a gyermeküknek ez az érdeklődése és hobbija, a szülők erre gondolnak: »Akkor műveljük ki ezt. Lehet, lesz a családunkban egy művészi tehetség. Talán még híressé is válik, vagy remek előadó lesz!« Így aztán elkezdik képezni a gyermeküket, elviszik őt, hogy táncot és éneket tanuljon, majd végül a gyermeket felveszik egy művészeti iskolába. Bár a gyermek érdeklődése és szenvedélye a művészetek iránt nem csökken az érettségit követően, az bizonytalan, hogy tud-e majd ebben a szakmában dolgozni. Lehetséges, hogy amikor ezzel a munkával kell foglalkoznia, megváltozik a hangulata, a hozzáállása és a nézetei ezzel a munkával kapcsolatosan, és az is lehetséges, hogy az objektív környezetben fennálló különféle okok miatt lemarad arról, hogy részese legyen ennek a területnek. Mindezek lehetségesek; ez Isten elrendelésétől függ” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Elolvasván ezt a passzust, megkönnyebbülést éreztem. A múltban azt hittem, hogy muszáj az érdeklődési körömhöz kapcsolódó munkára törekednem. Azt gondoltam, hogy az érdeklődéseim egy küldetést jelentenek, amit Isten bízott rám, és ezért azt hittem, hogy nekem tánchoz kapcsolódó kötelességet kell végeznem. Amikor olyan kötelességet osztottak nekem, amelynek semmi köze nem volt a tánchoz, úgy éreztem, hogy az a kötelesség nem megfelelő számomra, és nem akartam csinálni. De a valóságban folyamatosan frusztrációval szembesültem, és egyszerűen nem sikerült olyan kötelességet kapnom, amely kapcsolódott volna a tánchoz. Most már értem, hogy mindez Isten szuverenitása és elrendezése volt. Eszembe jutott egy híres táncos unokahúga, aki már fiatalon tehetségesnek mutatkozott a táncban, és a nagynénje, a híres táncos azt szerette volna, ha folytatja a családi hagyományt, ám hiába képezte őt személyesen, az unokahúg végül nem a tánc mellett döntött, hanem színésznő lett belőle. Számtalan példa van arra is, hogy olyan emberek, akik bizonyos készségekkel vagy tehetséggel rendelkeznek, végül hétköznapi munkát végeznek, hogy eltartsák a családjukat, és nem tudnak olyan területen dolgozni, amely kapcsolódna érdeklődésükhöz vagy hobbijaikhoz. Ebből láttam, hogy Isten szuverenitást gyakorol és elrendezi, milyen munkát végeznek az emberek az életük során; az embereknek nincs beleszólásuk ebbe, és nem kényszeríthetik ki, hogy az elképzeléseik szerint történjenek a dolgok. Bár nem tudtam az érdeklődési körömnek megfelelő kötelességet végezni, Isten felruházott engem más kötelességek végzéséhez szükséges képességgel. Most szövegalapú munkát végzek, olyan kötelességet, amire soha nem gondoltam volna korábban. Különféle cikkek és prédikációk olvasása révén bizonyos igazságokat tanultam meg a látomásokról, és elkezdtem megérteni Isten munkáját, és személyesen is megtapasztaltam, hogy azok a helyzetek, amelyeket Isten rendez számunkra, a legjobbak, és hasznosak az életünk számára. Akár sikerül a jövőben táncos kötelességet vállalnom, akár nem, készen állok arra, hogy alávessem magam, és bármilyen környezetben, amit Isten vezényel számomra, az igazságra törekedjek, és megtapasztaljam Isten munkáját. Ezenkívül, szabadidőmben az egyház táncgyakorlatait tanulom, így továbbra is fenntartom az érdeklődésemet. Néha vacsora után táncolok egy kicsit, és mindig boldogabbnak érzem magam utána. Ez a helyes módja annak, hogyan viszonyulj a hobbijaidhoz és az érdeklődési köreidhez. A szívem mélyéből hálás vagyok Istennek, hogy megadta nekem ezt a hobbit, mivel ez egy kicsit érdekesebbé tette az életemet. Még keményebben kell dolgoznom, hogy teljesítsem a kötelességem, és megháláljam Isten szeretetét.