Az elmúlt néhány évben külföldi újonnan érkezetteket öntöztem a gyülekezetben. Mivel volt tapasztalatom az öntözési munkában, és beszéltem egy kicsit a nyelvüket, a testvérek gyakran kértek tőlem segítséget, amikor az újonnan érkezettek öntözésével kapcsolatos problémáik voltak, és általában elfogadták a javaslataimat. Néha a testvérek nem tudták, hogyan oldják meg az újonnan érkezettek egyes problémáit, de én könnyen megoldottam azokat. Ezért úgy gondoltam, hogy jó képességeim vannak, és átlagon felüli a munkaképességem. Hamarosan megválasztottak felügyelőnek, és én voltam a felelős az öntözési munka kisebb-nagyobb ügyeinek megszervezéséért, és a végső döntések meghozataláért. Nagyon élveztem ezt az érzést.

Később, amikor az öntözésre szoruló újonnan érkezettek száma megnőtt, a gyülekezet úgy szervezte, hogy egy Emily nevű nővérrel dolgozzak együtt, és vele osszam meg a munka felelősségét. Az első összejövetelünk során Emily kifejtette az ötleteit és a gondolatait az öntözési munka aktuális problémáiról. A testvérek mind egyetértettek vele, de én kényelmetlenül éreztem magam. Nem számítottam rá, hogy habár nem régóta végezte ezt a kötelességet, Emily mégis elég éleslátó volt a szakmai kérdésekben. Mielőtt csatlakozott volna hozzánk, mindenki rám figyelt a megbeszélések során, de most hirtelen felbukkant, és ellopta tőlem a rivaldafényt. A jövőben, amikor már hosszabb időt töltött a testvérekkel, több erősségét és előnyét mutatja majd be, és mindenki biztosan nagyra fogja becsülni, ami veszélyeztetni fogja a csoporton belüli státuszomat. Minél többet rágódtam ezen, annál jobban aggódtam. Egyik nap a vezető áttekintette a munkát velünk. Észrevette, hogy az újonnan érkezettek, akiket Emily öntözött, viszonylag normálisan jártak összejövetelekre, és sokan végezték a kötelességüket, míg az általam öntözött újonnan érkezettek közül sokan nem jártak összejövetelekre normálisan, és kevesen végezték a kötelességüket. Látva ezt a helyzetet a vezető megkért, hogy a rám bízott munka egy részét adjam át Emilynek. Amikor ezt hallottam, erős ellenállást éreztem magamban, és erre gondoltam: „Bár a rám bízott munka eredményei nem túl jók, ha egyszerűen több erőfeszítést teszek, ezek a problémák mind javulni fognak, és előbb-utóbb megoldódnak. Miért bízzam a munkámat Emilyre? Ha a testvérek megtudják ezt, mit fognak rólam gondolni? Biztosan azt fogják gondolni, hogy a munkaképességem nem megfelelő. Hogyan maradhatnék akkor a csoportban? Ráadásul ha Emily beleavatkozik a munkába, amiért én vagyok felelős, és mindenki rá kezd figyelni, akkor ki fog rám hallgatni? Nem válnék-e ezáltal felügyelőből csak egy bábbá?” De a vezető már intézkedett erről, és nem utasíthattam vissza nyíltan, ezért vonakodva átadtam néhány kevésbé fontos feladatot Emilynek. Általában nem kezdeményeztem találkozót vele, hogy megbeszéljük a munkát, és néha, amikor üzeneteket küldött nekem, az elolvasásuk után nem voltam hajlandó válaszolni rájuk.

Nem sokkal később megtudtam, hogy egy Hunter nevű testvér rossz állapotban van, ezért felkészültem, hogy támogassam, és segítsek neki, de Emily váratlanul azt mondta, hogy ő már beszélgetett Hunterrel. Ez kicsit felzaklatott, és így gondolkodtam: „Mindig én voltam az, aki Hunterrel közösséget vállalt, és most te elmentél beszélgetni vele anélkül, hogy ezt megemlítetted volna nekem; nem egyértelmű tehát, hogy versenyezni próbálsz velem?” Különösen akkor, amikor Hunter egy összejövetelen azt mondta, hogy Emily közössége nagyon hasznos volt számára, és segített neki valamennyire megérteni a romlott beállítottságát, rendkívül kényelmetlenül éreztem magam. Erre gondoltam: „Hunter egyszer említette, hogy az én közösségeim sok doktrínát tartalmaznak, most pedig csodálja Emilyt, amiért a közösségével rámutatott a problémákra. Ha így mennek tovább a dolgok, nem lesz nyilvánvaló, hogy melyikünk a jobb? Biztosan mindenki azt fogja hinni, hogy Emily érti az igazságot, és rendelkezik a valósággal, és a jövőben jobban fel fognak nézni rá. Nem fogja ez veszélyeztetni a státuszomat a csoportban?” Ettől kezdve úgy tekintettem Emilyre, mint a legnagyobb fenyegetésre. Nagyon védtem azt a munkát, amiért közvetlenül én voltam felelős, és nem adtam neki esélyt, hogy részt vegyen benne. A vezető általában arra kért minket, hogy együtt beszéljük át a munkát, de én nem voltam hajlandó bevonni őt, mert úgy éreztem, hogy ez megalázó lenne, és alkalmatlannak tűnnék tőle. Hát nem boldogultam el jól nélküle is a munkával? Így hát kifogásokat találtam, és elutasítottam a részvételét, azt mondtam a vezetőnek, hogy én már elintéztem a dolgokat, vagy hogy a problémák nem olyan bonyolultak, és egyedül is meg tudom oldani azokat, és hogy a dolgok további megvitatása Emilyvel csak hátráltatná a dolgokat és így tovább. Mindenféle kifogásokat találtam, hogy kizárjam őt a munkámból. Egyszer éppen befejeztem a beszélgetést egy Joan nevű nővérrel a munkahelyi helyzetéről, amikor Emily megkereste, hogy ugyanerről kérdezze. Joan kissé bosszús lett, azt mondta, hogy a munkáról való ismétlődő megbeszéléseket egy kicsit időpocsékolásnak érzi. Nagyon jól tudtam, hogy ez azért volt, mert nem kommunikáltam előtte megfelelően Emilyvel, de ahelyett, hogy elgondolkodtam volna a problémámon, titokban örültem, és ezt gondoltam: „Pontosan! Emily bevonása valóban felesleges. Ha a többiek nem kedvelnék őt, akkor már nem jelentene veszélyt a státuszom szempontjából.” Így hát egyetértettem Joannal, és ezt mondtam: „Ez tényleg feltartja egy kicsit a dolgokat.” A munkamegbeszélések során, amikor néhány testvér azt javasolta, hogy Emilyt is vonjuk be, nem volt más választásom, mint beleegyezni, hogy megőrizzem a tekintélyemet. De magamban nagyon nem akartam bevonni őt. Azt gondoltam: „Emily, Emily! Most ő az egyetlen, akivel foglalkoztok. Nem lehetséges nélküle haladni a munkával? Mielőtt ő csatlakozott volna hozzánk, én hoztam meg a döntéseket, és a munka egyáltalán nem szenvedett késedelmet!” Valahányszor hallottam, hogy a testvérek Emily nevét emlegetik, különösen érzékeny lettem, és azon tűnődtem, vajon mindannyian felnéznek-e rá. Amint a közelben volt, rögtön védekezni kezdtem, mint egy sündisznó, amikor a tüskéit mutogatja, minden pillanatban készen álltam arra, hogy megvédjem a státuszomat. Mivel igyekeztem őt akadályozni, Emily egyáltalán nem tudott beilleszkedni a munkába, és fogalma sem volt arról, hogyan működjön együtt velem, ami nagyon felzaklatta őt. Rájöttem, hogy az ő rossz állapota nagyban miattam van, és megérintett a bűntudat. Viszont aztán ezt gondoltam: „Ha nem tudsz beilleszkedni, akkor maradj ki a munkámból! Jó lenne, ha mindketten a saját dolgainkat csinálhatnánk, és nem zavarnánk egymást.” Még azt is kívántam, hogy Isten intézze úgy a körülményeket, hogy Emilyt helyezzék át máshová, azért, hogy megnyugodhassak. Ez idő alatt, amikor az Emilyvel szembeni ellenállás és az ő kirekesztésének állapotában éltem, gyakran éreztem magam megmagyarázhatatlanul ingerlékenynek és fáradtnak. Egyre negatívabbá váltam, és a szívem egyre sötétebb lett. Így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Mióta elkezdtem együttműködni Emilyvel, mindig is versenyezni akartam vele, és aggódtam, hogy megelőzhet. Tudom, hogy ez az állapot nem helyes, de nem látom át a problémám lényegét. Kérlek, világosíts meg, hogy megérthessem magam!”

Egy nap elolvastam Isten szavainak egy szakaszát, amely antikrisztusokat leplez le, és némi megértést nyertem magamról. Mindenható Isten azt mondja: „Az antikrisztusok lényegének egyik legnyilvánvalóbb jellemzője, hogy monopolizálják a hatalmat és saját diktatúrát működtetnek: senkire nem hallgatnak, senkit nem tisztelnek, és függetlenül attól, hogy az embereknek milyen erősségeik vannak, vagy milyen helyes nézeteket vagy bölcs véleményeket fejeznek ki, illetve milyen megfelelő módszereket javasolnak, nem figyelnek rájuk. Mintha senki sem lenne alkalmas arra, hogy együttműködjön velük, vagy részt vegyen bármiben, amit tesznek. Ilyen az antikrisztusok beállítottsága. Egyesek azt mondják, hogy ez a rossz emberi mivoltból fakad – de hogyan is lehetne ez közönséges rossz emberi mivolt? Ez teljesen sátáni beállítottság, és az ilyen beállítottság mindennél ádázabb. Miért mondom, hogy az ő beállítottságuk mindennél ádázabb? Az antikrisztusok mindent kisajátítanak Isten házából és a gyülekezet vagyonából, és személyes tulajdonukként kezelik. Mindezt nekik kell kezelniük, és nem engedik, hogy bárki más beleszóljon ebbe. A gyülekezeti munka végzése közben csak a saját érdekeikre, a saját státuszukra és a saját büszkeségükre gondolnak. Nem engedik, hogy bárki is sértse az érdekeiket, még kevésbé engedik, hogy bárki, akinek jók a képességei vagy bárki, aki képes beszélni a tapasztalati tanúságtételéről, veszélyeztesse a hírnevüket és a státuszukat. Megpróbálják tehát elnyomni és versenytársként kizárni azokat, akik képesek tapasztalati tanúságtételről beszélni, akik közölni tudják az igazságot és képesek gondoskodni Isten választott népéről, és kétségbeesetten próbálják teljesen elszigetelni ezeket az embereket mindenki mástól, alaposan besározni a nevüket és lehúzni őket. Csak ekkor érzik az antikrisztusok nyugodtnak magukat. [...] Valójában ezeknek az embereknek van némi tapasztalati tanúságtételük, és rendelkeznek az igazságvalóság egy részével. Viszonylag jó az emberi mivoltuk, van lelkiismeretük és értelmük, és képesek elfogadni az igazságot. És bár lehetnek hibáik és hiányosságaik, bár időnként romlott beállítottságot tárhatnak fel, képesek önvizsgálatot és bűnbánatot tartani. Ezek azok az emberek, akiket Isten meg fog menteni, és akiknek reményük van arra, hogy Isten által tökéletességre jussanak. Összességében ezek az emberek alkalmasak arra, hogy kötelességet végezzenek. Megfelelnek a kötelesség végzéséhez kapcsolódó követelményeknek és alapelveknek. Az antikrisztusok azonban azt gondolják magukban: »Ezt semmiképpen sem fogom eltűrni. Az én területemen akarsz szerepelni, versenyezni akarsz velem. Ez lehetetlen: ne is gondolj rá! Képzettebb vagy és érthetőbben beszélsz, mint én, népszerűbb vagy nálam, és nagyobb szorgalommal törekszel az igazságra, mint én. Ha együttműködnék veled, és te ellopnád a dicsőségemet, mit tennék akkor?« Vajon figyelembe veszik-e Isten házának érdekeit? Nem” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok különös fontosságot tulajdonítanak a státusznak és a hatalomnak, és nem engedik, hogy bárki is sértse az érdekeiket. Ha úgy látják, hogy valaki, aki jobb náluk, veszélyezteti a státuszukat, akkor elnyomják és kirekesztik azt a személyt. Mikor összehasonlítottam ezt az én viselkedésemmel, rájöttem, hogy antikrisztus módjára viselkedem. Látva, hogy Emily nemcsak jobb volt nálam az igazsággal való közösségvállalásban és a problémamegoldásban, de a szakmánkat illetően is elég éleslátó volt, ezért aggódtam, hogy a vele való együttműködés megakadályoz abban, hogy felvághassak. Emiatt kizártam őt, és nem engedtem, hogy részt vegyen a munkámban, mindezt azért, hogy megvédjem a státuszomat, és hogy ne kelljen a hatalmamat megosztanom vele. A vezető úgy intézkedett, hogy Emily és én osszuk meg a munkát, és működjünk együtt egymással, ami az öntözési munka eredményeinek érdekében történt. Én azonban a szívem mélyén ellenálltam ennek. Még ha vonakodva bele is egyeztem, hogy bevonjam Emilyt, csak néhány kevésbé fontos feladatot adtam neki, mert féltem, hogy ha mindenki rá hallgat, elveszítem a státuszomat a csoportban. Amikor Hunter állapota rossz volt, Emily azonnal beszélgetett vele, hogy feloldja azt, de ahelyett, hogy örültem volna ennek, mindenféle ürügyet találtam ki, hogy a státuszom megvédése érdekében elnyomjam őt, és megakadályozzam, hogy részt vegyen a munkában, amiért én voltam felelős. Amikor Joan kritizálta Emilyt, titokban örültem, remélve, hogy mindenki előítélettel lesz vele szemben, hogy többé ne jelentsen veszélyt a státuszomra. Mivel kirekesztettem őt, Emily nem tudott részt venni abban a munkában, amiért én voltam felelős, és ez kihatott az állapotára. Nem gondolkodtam el magamon, inkább azt kívántam, bárcsak azonnal távozna. Nagyon önkényes voltam, és annyira vágytam a státuszra! Hogy megőrizzem a státuszomat és a hatalmamat, minden tettemmel kizártam és elnyomtam Emilyt, anélkül, hogy egyáltalán figyelembe vettem volna a gyülekezeti munkát. Tényleg nagyon önző és szánalmas voltam, és nem volt bennem emberi mivolt. A viselkedésem az antikrisztusi beállítottság pontos megnyilvánulása volt!

Később elolvastam Isten szavainak egy másik szakaszát, amely segített némiképp megérteni a tetteim következményeit. Isten szavai így szólnak: „Amikor az embereknek sátáni beállítottságai vannak, bármikor és bárhol fellázadhatnak Isten ellen és szembeszállhatnak vele. A sátáni beállítottság szerint élő emberek bármikor megtagadhatják Istent, ellenállhatnak Neki és elárulhatják. Az antikrisztusok nagyon ostobák. Nem veszik ezt észre, és azt gondolják: »Elég bajom volt a hatalom megszerzésével, miért osztoznék rajta mással? Ha másoknak adom, az ugye azt jelenti, hogy nekem nem lesz? Hogyan tudnám megmutatni a tehetségeimet és a képességeimet hatalom nélkül?« Nem tudják, hogy amit Isten az emberekre bízott, az nem a hatalom vagy a státusz, hanem a kötelesség. Az antikrisztusok csak a hatalmat és a státuszt fogadják el. A kötelességeket félreteszik, és nem végeznek tényleges munkát. Ehelyett csak a hírnévre, a haszonra és a státuszra törekednek. Csak a hatalmat akarják magukhoz ragadni, Isten választott népét irányítani, és a státuszból származó előnyöket élvezni. Így cselekedni nagyon veszélyes – ez Istennel való szembehelyezkedés! Aki a hírnévre, a haszonra és a státuszra törekszik ahelyett, hogy megfelelően végezné a kötelességét, az a tűzzel és az életével játszik. Aki a tűzzel és az életével játszik, bármelyik pillanatban meglelheti a végzetét. Ma vezetőként vagy dolgozóként Istent szolgálod, ami nem mindennapi dolog. Nem valakiért teszel dolgokat, és még kevésbé azért dolgozol, hogy kifizesd a számláidat és ételt tegyél az asztalra: helyette a kötelességedet végzed a gyülekezetben. És különös tekintettel arra, hogy ez a kötelesség Isten megbízatásából származik, mit jelent ennek a végzése? Hogy Istennek tartozol számadással a kötelességedért, akár jól végzed, akár nem: végső soron Istennek kell számot adni – kell, hogy legyen kimenetel. Amit elfogadtál, az Isten megbízatása, megszentelt felelősség, tehát bármennyire fontos vagy jelentéktelen ez a felelősség, komoly dolog. Mennyire komoly? Kis léptékben abból áll, hogy el tudod-e nyerni az igazságot ebben az életben, és magában foglalja, hogy Isten hogyan tekint rád. Nagyobb léptékben közvetlenül kapcsolódik a kilátásaidhoz és sorsodhoz, a kimeneteledhez: ha gonoszságot követsz el és szembeszállsz Istennel, elítél és megbüntet. Isten mindent nyilvántart, amit a kötelességed végzése során teszel, és Istennek megvannak a saját alapelvei és mércéi arra vonatkozóan, hogy ezeket hogyan pontozza és értékeli. Isten a kimeneteledet mindaz alapján határozza meg, amit a kötelességed végzése során tanúsítasz” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten szavai világosan elmagyarázzák az antikrisztusok státuszra törekvésének következményeit. Az antikrisztusok nem az igazságra, csak a hírnévre és a státuszra törekednek; a hatalmat és a státuszt mindenek felett állónak tartják, ragaszkodnak a hatalomhoz, és nem hajlandók elengedni azt, azt akarják, hogy egyedül nekik legyen tekintélyük, és nem engedik, hogy bárki más részt vegyen a munkájukban. Végül feltárás és kiiktatás vár rájuk, mert ellenállnak Istennek. Saját magamra gondolva, miután megválasztottak az öntözési munka felügyelőjének, én határoztam a kisebb és nagyobb munkaügyekben. Mindenki hozzám fordult, hogy megkérdezzen a problémáival kapcsolatban, és hallgattak rám, és kifejezetten élveztem az érzést, hogy döntéshozó vagyok. Miután Emily csatlakozott hozzánk, észrevettem, hogy sok területen kiemelkedőbb nálam. Aggódtam, hogy mindenki hozzá fordul majd a problémáival, aminek következtében elveszítem a tekintélyemet és a döntéshozó hatalmamat közöttük, ezért minden lehetséges módon kizártam őt. Akár a vezető kérte tőlem, hogy osszam fel a munkát, és működjek együtt Emilyvel, akár a testvérek akarták, hogy részt vegyen a munkamegbeszéléseken, én a szívem mélyén ellenálltam. Még kifogásokat is találtam, hogy kiszorítsam őt, nem engedtem, hogy részt vegyen a munkában, és uralni akartam a csoportot, hogy a testvérek csak rám hallgassanak, amikor problémáik vannak. A gyülekezet nagyon fontos kötelességgel bízott meg, én mégsem gondoltam arra soha, hogyan végezzem jól ezt a munkát. Inkább folyton azon gondolkodtam, hogyan kerüljem el, hogy Emily felülmúljon, és hogyan tartsam fenn a státuszomat. A hírnév és a státusz iránti vágyam túlságosan erős volt. Isten azt mondja: „Aki a hírnévre, a haszonra és a státuszra törekszik ahelyett, hogy megfelelően végezné a kötelességét, az a tűzzel és az életével játszik. Aki a tűzzel és az életével játszik, bármelyik pillanatban meglelheti a végzetét” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten szavait olvasva kifejezetten félni kezdtem, mert rájöttem, hogy Isten természete igazságos, és nem tűri, hogy megsértsék. Ha továbbra is a hírnév, a nyereség és a státusz hajszolását folytatnám bűnbánat nélkül, és továbbra is kirekeszteném és támadnám Emilyt, a végén csak azt érném el, hogy megsértem Isten természetét, felfednek és kiiktatnak. Azok az antikrisztusok is eszembe jutottak, akiket kizártak a gyülekezetből. Ha valaki jobb volt náluk, és veszélyt jelentett a státuszukra, ellenségnek tekintették azt a személyt, és különböző aljas eszközöket alkalmaztak, hogy elnyomják, kirekesszék és kínozzák őket, és elérjék céljukat, az egyszemélyes hatalmat. Végül számos gonosz cselekedetük miatt kizárták őket a gyülekezetből. Hasonlóképpen a Kínai Kommunista Párthoz, ami, hogy megszilárdítsa a rendszerét, kétségbeesetten azt akarja, hogy mindenki meghajoljon előtte. Kegyetlenül viselkedik azokkal szemben, akik veszélyt jelenthetnek a pozíciójára, és teljesen ki akarja iktatni őket, így próbálja a státuszt és a hatalmat mindörökre erősen magához láncolni. Ha magamat nézem, vajon az én cselekedeteim, amelyekkel Emily kizárásával meg akartam szilárdítani a státuszomat, természetükben különböznek-e az antikrisztusok és a nagy vörös sárkány cselekedeteitől? Ez a felismerés megrémített, és bűnbánóan imádkoztam Istenhez, kérve, hogy mutasson utat a problémáim megoldásához.

Néhány nappal később hirtelen tájfunra adtak ki figyelmeztetést Emily térségében. A tájfun lecsapása előtti megbeszélésünkön mélyen meghatódva ezt mondta: „Amikor katasztrófa sújt le, úgy érzem, nagyon értékes lehetőség, hogy végezhetem a kötelességem. De én nem éltem ezzel a lehetőséggel, és nem tettem meg mindent, hogy eleget tegyek Istennek...” Ezt hallva mélységes önvádat éreztem. Egész idő alatt versengtem Emilyvel a hírnévért és a haszonért, minden módon kizártam őt, hogy fenntartsam a státuszomat, nem dolgoztam vele megfelelően együtt, és nem végeztem jól a kötelességemet. Hirtelen sajnálni kezdtem Emilyt, és Istent is. Magamban csendesen Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Ha a jövőben nem lesz több lehetőségem együttműködni Emilyvel, akkor csak a megbánás marad nekem. Ha újrakezdhetném, megragadnám a lehetőséget, hogy rendesen együttműködjek vele.” Aznap délután megtudtam, hogy a tájfun elvonult, és Emily térségét nem érintette. Folyamatosan hálát adtam Istennek az Ő oltalmáért.

Utána imádkoztam Istenhez, kerestem az utat a gyakorláshoz és a belépéshez. Isten ezen szavait olvastam: „Függetlenül attól, hogy mi törekvésed iránya vagy célja, ha nem gondolkodsz el a státuszra és a hírnévre való törekvésen, és ha nagyon nehéznek találod félretenni ezeket a dolgokat, akkor ezek befolyásolni fogják az életbe való belépésedet. Ameddig szívedben helye van a státusznak, addig teljesen irányítani és befolyásolni fogja az életed irányát és a célokat, amelyekre törekszel, mely esetben nagyon nehéz lesz számodra bemenni az igazságvalóságba, nem beszélve arról, hogy változásokat érj el a beállítottságodban; az pedig, hogy végül el tudod-e majd nyerni Isten jóváhagyását, természetesen már szóba sem kerül. Mi több, ha soha nem vagy képes félretenni státusz utáni törekvésedet, akkor ez befolyásolni fogja azt a képességedet, hogy oly módon tedd a kötelességed, ami megfelelő színvonalú, ami nagyon meg fogja nehezíteni számodra azt, hogy olyan teremtett lénnyé válj, aki megfelelő színvonalú. Miért mondom ezt? Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszra törekednek, mivel a státusz hajszolása egy sátáni beállítottság, rossz út, a Sátán romlottságából született, olyasmi, amit Isten elítél, és pontosan az a dolog, amit Isten megítél és megtisztít. Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszt hajszolják, mégis csökönyösen versengsz a státuszért, hűségesen dédelgeted és óvod, mindig megpróbálod megszerezni magadnak. Mindez vajon nem ellentétes természetű Istennel? A státuszt nem Isten rendelte el az emberek számára; Isten biztosítja az igazságot, az utat és az életet az emberek számára, hogy végül olyan teremtett lénnyé váljanak, aki elfogadható színvonalú, kicsi és jelentéktelen teremtett lénnyé – nem olyasvalakivé, akinek státusza vagy tekintélye van, és akit emberek ezrei tisztelnek” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy a hírnévre és a státuszra törekvés teljesen ellentétes Isten szándékaival. Minél inkább törekszik valaki a státuszra, annál jobban megveti őt Isten, és annál távolabb kerül az Ő követelményeitől. Végül egyre jobban ellenáll Istennek, ami oda vezet, hogy Ő megbünteti és kiiktatja. Egy igazi teremtett lénynek lelkiismeretesen alá kell vetnie magát Isten szuverenitásának, és gyakorlatiasan végeznie kell a kötelességét, hogy eleget tegyen Istennek. Ezzel a törekvéssel kell rendelkezniük az embereknek. Az, hogy Isten kegyes volt hozzám, és lehetőséget adott arra, hogy gyakorolhassam a felügyelői munkát, az segítség volt, hogy megfelelően végezzem a kötelességemet, és kihasználjam az erősségeimet, hogy jól végezzem a munkámat. Nem azt a célt szolgálta, hogy hatalmat adjon nekem, még kevésbé azt, hogy lehetővé tegye, hogy hírnévre és státuszra törekedjek. El kellett engednem az ambícióimat és vágyaimat, megfelelően együtt kellett működnöm Emilyvel, és jól kellett végeznem a kötelességemet.

Később olvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból arról, hogyan kell együttműködni másokkal: „Mit mondotok, nehéz más emberekkel együttműködni? Valójában nem. Azt is mondhatnánk, hogy könnyű. De miért érzik mégis nehéznek az emberek? Mert romlott beállítottságuk van. Azok számára, akik rendelkeznek emberi mivolttal, lelkiismerettel és józan ésszel, a másokkal való együttműködés viszonylag könnyű, és úgy érezhetik, hogy örömteli. Ez azért van, mert senkinek sem könnyű egyedül megvalósítani a dolgokat, és bármilyen területen is tevékenykednek, bármit is csinálnak, mindig jó, ha van valaki, aki rámutat a dolgokra és segítséget nyújt – sokkal könnyebb, mintha saját maguk csinálnák. Emellett vannak határai annak, hogy mire képesek az emberek képességei, vagy hogy mit tudnak megtapasztalni saját maguk. Senki sem képes mindent kiválóan elsajátítani: Lehetetlen, hogy egyetlen ember mindent tudjon, mindenre képes legyen, mindent megvalósítson – ez lehetetlen, és mindenkinek rendelkeznie kell ezzel a józan ésszel. Ezért bármit is csinálsz, akár fontos, akár nem, mindig szükséged lesz valakire, aki segít neked, aki tanácsokat és útmutatásokat ad, vagy aki veled együttműködésben csinálja a dolgokat. Csak így lehet biztosítani, hogy helyesebben cselekedj, kevesebb hibát kövess el és kisebb valószínűséggel tévedj tévútra – ez egy jó dolog” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten nagyon világosan beszél az együttműködés jelentőségéről és fontosságáról. Bármilyen rátermett is valaki, senki sem mindenható; mindenkinek szüksége van mások segítségére. Az együttműködés lehetővé teszi számunkra, hogy pótoljuk egymás hiányosságait, és elkerüljük a tévutakat, ami a gyülekezet munkájának is hasznára válik. A másokkal való együttműködés és mások véleményének meghallgatása olyan dolog, amit egy normális emberi mivolttal és józan ésszel rendelkező embernek meg kell tennie. Magamra visszagondolva, bár én voltam az öntözési munka felügyelője, és úgy gondoltam, hogy van némi tapasztalatom és képességem, kicsit beszélek egy idegen nyelvet, és úgy tűnt, hogy képes vagyok elvégezni valamennyi munkát, gyakran az eszemet és a tapasztalataimat használva végeztem a kötelességemet, ritkán kerestem az igazságalapelveket. Mivel arra a kevésre támaszkodtam, amivel egyedül el tudtam intézni a dolgokat, nem mindig volt pontos és átfogó a meglátásom a problémákról, gyakoriak voltak az elhajlások, és a munkám eredménye mindig meglehetősen gyenge volt. Hozzám képest Emily jobb képességű volt, és jobban értette az igazságot. Amikor problémákkal találkozott, kereste az igazságalapelveket, elgondolkodott önmagán, és megértette önmagát, amikor romlottságot tárt fel. Pontosan az ő erősségei hiányoztak belőlem. Isten egy nálam jobb embert helyezett mellém, hogy segítsen nekünk egymás kiegészítésében, és hogy jól végezzük a kötelességeinket. Ez nemcsak a gyülekezeti munkára, hanem a saját életemre is jótékony hatással volt. Isten így mutatta meg az irántam érzett szeretetét. Miután megértettem Isten szándékát, így imádkoztam Hozzá: „Ó, Istenem! Mindig is féltékeny voltam Emilyre, és versengtem vele, sőt elnyomtam és kigúnyoltam őt. Most végre látom, hogy Te intézted úgy, hogy Emily velem dolgozzon, hogy kompenzálja a hiányosságaimat. Szívem mélyéből köszönöm Neked! Mostantól kezdve hajlandó vagyok megfelelően együttműködni Emilyvel, és jól végezni a kötelességemet, és nem fogok tovább hírnévre és státuszra törekedni.” Ezután az én kezdeményezésemre megnyíltam Emilynek a feltárt romlottságomról. A közösségvállalás után sokkal nyugodtabb voltam, és egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Ezután, amikor a kötelességemet végeztem, már nem úgy tekintettem rá, mint egy versenytársra, hanem mint egy segítőre. Amikor a csoporton belül problémák merültek fel, kezdeményező módon kommunikáltam azokról, és megbeszéltem azokat vele. Együtt kerestünk, amikor valamit nem láttunk át, és közösséget vállaltunk a felismeréseinkkel. Így érezhettük Isten megvilágosítását és vezetését, és képesek voltunk megoldani néhány valódi problémát.

Nem sokkal később egy testvér befolyásolta a munkát, mert következetesen felületesen végezte a kötelességét, így közösséget kellett vállalnunk vele, és el kellett bocsátanunk. Aggódtam, hogy nem tudok világosan beszélni vele, és rámutatni a problémáira. Úgy gondoltam, hogy Emily közösségvállalása az igazságról sokkal megvilágítóbb, mint az enyém, és fontolóra vettem, hogy megkérem, csatlakozzon hozzám a közösségvállalásban. Azonban aggódtam, és erre gondoltam: „Ha felajánlom, hogy bevonom őt a munkámba, nem fogok-e ezzel alkalmatlannak tűnni?” Amikor ez a gondolat felmerült, rájöttem, hogy az állapotom nem helyes – megint a hírnevemet és a státuszomat próbáltam óvni. Ezért Istenhez imádkoztam. Isten ezen szavait olvastam: „Az emberek abban érnek el eredményt, amire összpontosítanak, ahol erőfeszítéseket tesznek. Ha mindig a doktrínára összpontosítasz, akkor csak doktrínát fogsz kapni; ha a státusz és a hatalom megszerzésére összpontosítasz, akkor talán stabil lesz a státuszod és a hatalmad, de nem fogod elnyerni az igazságot, és ki leszel iktatva. Függetlenül attól, hogy milyen kötelességet teljesítesz, az életbe való belépés a fontos. E tekintetben nem lazíthatsz, és nem lehetsz hanyag sem” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). „Csak összehangoltan együttműködve lehet áldott az ember Isten előtt, és minél többet él meg ebből az ember, minél több valósággal rendelkezik, annál ragyogóbbá válik az útja, ahogy halad rajta, ő pedig egyre nyugodtabbá válik” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az összehangolt együttműködésről). Isten szavai világos utat adtak nekem a gyakorláshoz; a hírnévre és a státuszra törekvés az Istennek való ellenállás útja, és végső soron csak kiiktatáshoz vezethet. Nem aggódhattam folyton azon, hogy biztosítva van-e a státuszom, és hogy a testvérek nagyra tartanak-e engem. A gyülekezet munkájára kell gondolnom, és azt kell tennem, ami annak a hasznára válik. Ezt felismerve megkönnyebbültem, és hívtam Emilyt, hogy csatlakozzon hozzám a testvérrel való közösségvállalásban. A testvér a közösség után valamennyire megértette a problémái természetét. Végre megtapasztaltam a jó együttműködés örömét, valamint azt a békét és boldogságot, amely az igazság szerinti gyakorlásból fakad. Hála legyen Mindenható Istennek!