Írta: Liu Huj-csen, Kína

Amikor először kezdtem hinni Istenben, megfigyeltem, hogy a vezető testvérek gyakran beszélgetnek az emberekkel Isten szavairól, hogy megoldják a problémáikat, és a testvérek hajlandóak felkeresni őket, hogy megbeszéljék a gondjaikat. Ezért nagyon irigyeltem a vezetőket, és úgy gondoltam, hogy egy ilyen kötelesség végzése lehetővé teszi, hogy bárhol is járnak, tiszteljék és csodálják őket. Ami a vendéglátási és az általános ügyekkel kapcsolatos kötelességeket illeti, úgy gondoltam, hogy az e kötelességeket végző testvérek csak fáradoznak a színfalak mögött, nem tudnak kitűnni, mások nem is látják őket, és senki sem csodálja őket. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha olyan kötelességet végezhetnék, ami lehetővé teszi, hogy kitűnjek, és csodáljanak a jövőben! Később gyülekezetvezetőnek választottak, és a testvérek az általam vezetett összejöveteleken mindannyian nagyon szívélyesek voltak velem. Nagyszerű érzés volt látni, ahogy irigykedve néznek rám, és úgy éreztem, hogy különb vagyok a többieknél. A vezetői kötelesség végzése sokkal stresszesebb volt, és sokkal több munkával járt, de nem számított, mennyire szenvedek, vagy mennyire fáradt vagyok, soha nem hátráltam meg, és nem panaszkodtam. Egy idő után, a gyenge képességeim miatt, és azért, mert nem az alapelvek szerint intéztem az ügyeket – gyakran a saját véleményem alapján cselekedtem, és ragaszkodtam az előírásokhoz –, és veszteségeket okoztam a gyülekezet munkájában, elbocsátottak. Miután elbocsátottak, a vezetőm odajött hozzám, és megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e általános ügyekkel kapcsolatos kötelességet végezni. Egy kis ellenállást éreztem magamban, és ezt gondoltam: „Az általános ügyekkel kapcsolatos munka csak különféle vegyes feladatok ellátása a gyülekezetben, ez csak alapszintű, kétkezi munka. Ha a többi testvér megtudja, hogy ilyen kötelességet végzek, mit fognak rólam gondolni? Azt fogják gondolni, hogy azért végzek ilyen kötelességet, mert nem rendelkezem az igazságvalósággal?” Tudva azonban, hogy egy kötelességre szóló megbízás Isten megbízatása, amelyet el kell fogadni, és amelynek alá kell vetni magunkat, kénytelen-kelletlen beleegyeztem.

Később, amikor kötelességemet végezni mentem, gyakran összefutottam olyan testvérekkel, akiket korábbról már ismertem. Amikor megkérdezték, hogy milyen kötelességet végzek, szégyelltem megmondani nekik, aggódtam, hogy lenéznek, ha megtudják, hogy általános ügyekkel kapcsolatos kötelességet végzek. De amitől a legjobban féltem, az meg is történt. Egyszer elmentem egy nővér házához, hogy kölcsönkérjem a rollerjét, és társalgás közben megemlítettem neki, hogy általános ügyekkel kapcsolatos kötelességet végzek. Meglepődött, és megkérdezte: „Miért foglalkozol most általános ügyekkel? Azt hittem, hogy szövegalapú kötelességet végzel.” Hihetetlenül kínosan éreztem magam, és szándékosan témát váltottam, még egy kicsit fecsegtem vele, mielőtt a lehető leggyorsabban távoztam volna. Útban hazafelé gondolatban újra és újra visszaidéztem a nővér megdöbbent arckifejezését, amikor meghallotta, hogy általános ügyekkel foglalkozom. Szörnyen éreztem magam, és azon tűnődtem, mit gondolhat rólam a nővér. Vajon azt gondolja, hogy azért kaptam ezt a kötelességet, mert hiányzik belőlem az igazságvalóság, és gyenge képességű vagyok? Vajon lenéz engem? Ez még inkább ellenállásra késztetett ezzel a kötelességgel szemben. Néha csak ímmel-ámmal kézbesítettem a sürgős leveleket, és nem juttattam el azokat időben a testvéreimhez. Néha feledékeny voltam, és a testvéreim megmetszettek a felületességem és a felelőtlenségem miatt, és figyelmeztettek, hogy szorgalmasabban végezzem a kötelességemet, és jobban gondoljam át. Ezzel a helyzettel szembesülve nemcsak nem gondolkodtam el magamon, hanem még ellenállóbb lettem a kötelességgel szemben. Eszembe jutott, hogy amikor vezető voltam, az általános ügyekkel foglalkozó dolgozók Isten szavait tartalmazó könyveket és leveleket adtak át nekem, de most fordult a kocka, és én voltam az, akinek az volt a feladata, hogy apró megbízásokat intézzek, és kézbesítsek valamit más testvérek számára. Úgy éreztem, hogy a státuszom hirtelen lezuhant, és egyre boldogtalanabb és nyomottabb lettem.

Egy reggel menet közben lemerült az elektromos rollerem akkumulátora, és kénytelen voltam kézzel tolni a rollert. Miközben toltam a rollert, véletlenül beindítottam, és a jármű előrelendült, aminek következtében ráestem, mielőtt reagálhattam volna. Beütöttem a számat a roller elejébe, amitől néhány fogam meglazult, zúzódások lettek az arcomon, és megsérült a lábam is. Hazatérve így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Mostanában nagyon ellenálltam a kötelességemnek az általános ügyek terén, és nem tudom, hogyan oldjam meg ezt a problémát. Kérlek, vezess engem, hogy megismerjem önmagam, és engedelmeskedni tudjak.” Az imádság után elolvastam Isten szavainak két részletét, amelyek ezt mondják: „Isten házában folyamatosan szó van Isten megbízatásának az elfogadásáról és az ember kötelességének helyes végrehajtásáról. Hogyan jön tehát létre a kötelesség? Általánosságban szólva: Isten irányítási munkájának az eredményeképpen jön létre, amely eljuttatja az emberiséghez az üdvösséget. Konkrétabban: ahogy Isten irányítási munkája végbemegy az emberek között, különféle típusú munkák bukkannak fel, és mindegyik megköveteli az emberektől, hogy megtegyék a saját részüket és elvégezzék azokat. Így létrejönnek az emberek felelősségei és küldetései, és ezek a felelősségek és küldetések azok a kötelességek, amelyeket Isten az embereknek ad. Isten házában a különféle típusú munkák, amelyek megkövetelik, hogy az emberek megtegyék a saját részüket, azok a kötelességek, amelyeket végre kell hajtaniuk. Van-e vajon különbség a kötelességek között olyan értelemben, hogy az egyik jobb vagy rosszabb, magasztosabb vagy alantasabb, illetve nagyobb vagy kisebb a másiknál? Nem léteznek ilyen különbségek; ha valaminek köze van Isten irányítási munkájához, ha szükséges Isten házának munkájához és ha szükség van rá Isten evangéliumának terjesztéséhez, akkor az valakinek a kötelessége” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). „Bármi legyen is a kötelességed, ne tégy különbséget magasztos és alantas feladatok között. Tegyük fel, hogy ezt mondod: »Habár ez a feladat Istentől kapott megbízatás és Isten házának munkája, ha elvégzem, lenézhetnek miatta az emberek. Mások olyan munkát kapnak, amellyel kitűnhetnek. Nekem ezt a feladatot adták, amivel nem tudok kitűnni, hanem a színfalak mögött kell fáradoznom vele, és ez igazságtalan! Nem fogom elvégezni ezt a kötelességet. Olyannak kell lennie a kötelességemnek, amivel ki tudok tűnni mások előtt, és amivel nevet szerezhetek magamnak – és még ha nem is szerzek nevet magamnak és nem tűnök ki, akkor is profitálnom kell belőle és testileg kényelemben kell éreznem magam.« Elfogadható hozzáállás ez? Aki válogat, nem fogadja el a dolgokat Istentől, hanem a saját preferenciái szerint választ. Ez nem a kötelességed elfogadása; ez a kötelességed megtagadása és az Isten elleni lázadó mivoltod megnyilvánulása. Az efféle válogatósságba az egyéni preferenciáid és vágyaid vegyülnek. Amikor figyelembe veszed a büszkeségedet és a státuszodat, a saját érdekeidet és más efféle dolgokat, a kötelességedhez való hozzáállásod nem az alávetettség” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). Isten szavai világosan leleplezték jelenlegi állapotomat. Beláttam, hogy a kötelességemhez való hozzáállásom és az arról alkotott nézetem helytelen volt. Megkülönböztettem a magasabb és alacsonyabb szintű kötelességeket, osztályozva és rangsorolva őket. Azt hittem, hogy ha valaki vezetői, vagy szövegalapú kötelességet lát el, akkor jobbá válik a többieknél, és így az ember elnyerheti mások csodálatát és tiszteletét. Nem számított, mennyire szenvedtem, vagy éreztem fáradtnak magam egy ilyen kötelességben, nagyon szívesen végeztem. Ami a fizikai munkát igénylő kötelességeket illeti, amelyek nem tették lehetővé számomra, hogy kitűnjek és láthatóvá váljak, nem szívesen végeztem ezeket, mert úgy gondoltam, hogy az ilyen kötelességek nyilván eléggé alantasak, és az emberek lenéznek, ha ezeket végzem. E téves nézetek hatása alatt, amikor a vezetőm általános ügyekkel kapcsolatos kötelességgel bízott meg, úgy éreztem, hogy ez alacsonyabb rendű kötelesség, és ártani fog a hírnevemnek, ezért ellenálltam, és nem voltam hajlandó alávetni magam, és felületesen és felelőtlenül jártam el a kötelességemben. Milyen nevetségesek voltak a nézeteim! Tekintve, hogy mennyire romlott voltam, és milyen gyenge képességű, csak Isten felmagasztalása és kegyelme által voltam képes arra, hogy kötelességet végezzek Isten házában, de egyáltalán nem vettem tekintetbe Isten szándékait, nem tudtam, hogy viszonoznom kell Isten szeretetét, csak a saját érdekeimet és jó hírnevemet néztem, és csak úgy cselekedtem a kötelességemben, ahogyan nekem tetszett, arra használva azt, hogy a saját érdekeimet szolgáljam. Hol volt az emberi mivoltom? Isten biztosan gyűlölte az ilyen viselkedést!

Egy nap rábukkantam Isten szavainak erre a részletére: „Milyen hozzáállással kellene lenned a kötelességed iránt? Először is, nem szabad elemezned, hogy ki volt az, aki kijelölte ezt a munkát; ehelyett el kell fogadnod Istentől – ez Isten megbízatása, ez a te kötelességed, és alá kell vetned magad Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, és el kell fogadnod a kötelességedet. Másodszor, ne tégy különbséget magas és alacsony rangú között, és ne törődj azzal, mi a kötelesség természete, hogy lehetővé teszi-e számodra, hogy kitűnj, vagy sem, hogy a nyilvánosság előtt vagy a színfalak mögött kell-e végezni. Ne vedd figyelembe ezeket a dolgokat. Ennek a hozzáállásnak van egy másik aspektusa is: az alávetettség és az aktív együttműködés” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). Isten szavait olvasva megértettem, hogy kötelességeink Isten általi megbízatást jelentenek, melyek elvégzése a kötelezettségünk és felelősségünk. Függetlenül attól, hogy egy kötelesség lehetővé teszi-e számunkra, hogy kitűnjünk, hogy láthatóvá váljunk, és hogy elnyerjük-e mások tiszteletét és csodálatát, nekünk, mint teremtett lényeknek, el kell fogadnunk ezeket a kötelességeket, alá kell vetnünk magunkat, és a lehető legnagyobb hűséget kell tanúsítanunk. Ez az a fajta hozzáállás, amit a kötelességeinkben tanúsítanunk kell, és az a józan ész, amit mindannyiunknak birtokolnia kell. Arra gondoltam, hogy az általános ügyek intézése talán nem egy feltűnő kötelesség, de az Isten háza munkájának nélkülözhetetlen része. Ha nem lennének emberek, akik könyveket és leveleket kézbesítenek, testvéreink nem tudnák időben elolvasni Isten szavait, és bizonyos projektek nem fejeződnének be időben, ami hatással lenne a gyülekezet munkájára. Tekintve, hogy általános ügyekkel kapcsolatos kötelességgel bíztak meg, felelősségemnek kellett volna tekintenem a rám bízott feladatok elvégzését. Ennek felismerése után végül hajlandó voltam ezt elfogadni, és alávetni magam. Akár tisztelnek mások, akár nem, én akkor is mindent megteszek, hogy elvégezzem a kötelességemet. Ezután minden energiámat és gondolatomat a kötelességemre fordítottam. Minden nap, amikor eljött a levelek küldésének és fogadásának ideje, kötelességtudóan átnéztem azokat, és szívvel-lélekkel dolgoztam. Amikor a nővérnek, aki a társam volt, el kellett mennie, hogy más munkával foglalkozzon, aktívan segítettem neki, helyette kézbesítettem, és erőfeszítéseket tettem, hogy jól végezzem a munkámat. Különösen jól éreztem magam, amikor ilyen szorgalmasan és pontosan dolgoztam. Amikor más testvérek megkérdezték, hogy milyen kötelességet végzek, nyíltan megmondtam, hogy általános ügyekkel foglalkozom, és már nem éreztem magam zavarban.

2019 júniusában a vezetőm megkeresett, hogy megkérdezzen, hajlandó lennék-e vendégül látni néhány nővért. Ezt gondoltam magamban: „Hajlandó vagyok vállalni egy kötelességet, de mit fognak rólam gondolni a hozzám közel álló testvérek, ha rájönnek, hogy vendéglátóként a napjaimat edények súrolásával és főzőcskézéssel töltöm? Lenéznek majd engem?” Sietve ajánlottam Vang Jün nővért, mondván, hogy szerintem ő alkalmasabb lenne erre a kötelességre, de a vezető azt válaszolta, hogy Vang Jün nővér betegeskedik, és nem alkalmas rá. Rájöttem, hogy ez a kötelesség Isten szuverenitása és intézkedései révén jutott el hozzám, így nem próbáltam tovább halogatni. A vendéglátóként töltött időm alatt észrevettem, hogy a nővérek gyakran beszélgetnek a kötelességeikhez tartozó készségekről és ismeretekről, valamint arról, hogy mit nyertek a tapasztalataikból. Amikor eljött a felügyelőjük, ő is beszélgetett a nővérekkel a munkájukról. Irigykedtem rájuk, hogy ők ilyen kötelességet végezhetnek, amíg én leragadtam az otthoni környezetem biztonságának fenntartásánál, vagy az ételek elkészítésénél a konyhában. Ez a kisebbrendűségi érzés nagyon boldogtalanná tett. Néha máshol járt az eszem, miközben az ételt készítettem, és túl sok sót adtam hozzá, vagy teljesen elfelejtettem megsózni. Egyes nővérek nem tudták megenni a fűszeres ételeket, ezért az egyik nővér kedvesen megkért engem, hogy félretenném-e az étel egy részét, mielőtt beleteszem a csípős paprikát. Beleegyeztem a kérésébe, de magamban ezt gondoltam: „Amikor én voltam a vezető, én voltam az, aki dirigált. Most, hogy ezt a vendéglátási kötelességet végzem, nemcsak hogy nem tudom elnyerni mások tiszteletét, még mások parancsait is követnem kell.” Ettől rosszkedvűnek és elnyomottnak éreztem magam. Néha, amikor a nővérek a kötelességükkel voltak elfoglalva, megkértek, hogy segítsek nekik különböző napi szükségleti cikkek beszerzésében, amitől úgy éreztem, mintha parancsolgatnának nekem, és csak azért lennék ott, hogy apró megbízásokat intézzek. Később rájöttem, hogy rossz állapotban voltam, de gyakran még ezután is ebben az állapotban éltem, akaratom ellenére. Szörnyen éreztem magam, és úgy tűnt, hogy a szívem eltávolodott Istentől.

Egy nap elolvastam Isten szavainak két részletét, amelyek így szóltak: „Az embert, aki ilyen mocskos földre született, súlyos mértékben megfertőzte a társadalom, a feudális etika kondicionálta, és »felsőoktatási intézményekben« részesült oktatásban. Az elmaradott gondolkodás, a romlott erkölcs, a lealjasult életszemlélet, a világi ügyekre vonatkozó megvetendő filozófia, a teljesen értéktelen lét, az alantas szokások és hétköznapi élet – mindezek súlyosan betolakodnak az ember szívébe, és súlyosan károsítják és támadják a lelkiismeretét. Ennek eredményeképpen az ember egyre távolabb kerül Istentől, és egyre inkább ellenáll Neki” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A beállítottság megváltozatlansága ellenségeskedés Istennel). „A Sátán a nemzeti kormányok, valamint a híres és a nagy emberek nevelése és kondicionálása révén rontja meg az embereket. Ördögi szavaik az ember életévé és természetévé váltak. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez egy jól ismert sátáni mondás, amely mindenkibe beleszivárgott, és mindenkinek az életévé vált. Vannak más világi ügyekre vonatkozó filozófiáknak ilyen szavai. A Sátán minden nemzet hagyományos kultúráját felhasználja az emberek nevelésére, félrevezetésére és megrontására, aminek következtében az emberiség a pusztulás feneketlen mélységébe zuhan, és végül Isten elpusztítja, mert az emberek a Sátánt szolgálják, és ellenállnak Istennek. [...] A Sátán sok további mérge van az emberek életében, tetteiben és magaviseletében. Például a világi ügyekre vonatkozó filozófiájuk, a cselekvési módszereik és a jelmondataik mind tele vannak a nagy vörös sárkány mérgével, és ezek mind a Sátántól származnak. Így minden, ami az emberek csontjába és vérébe beleivódik, a Sátántól való” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Isten szavainak olvasása útján rájöttem, miben gyökerezik az, hogy különbséget tettem a magasabb és alacsonyabb szintű kötelességek között, osztályoztam és rangsoroltam azokat – mélyen belém voltak nevelve, és megrontottak az olyan sátáni mérgek, mint például: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, „akik elméjükkel fáradoznak, uralkodnak mások fölött, de akik két kezükkel fáradoznak, azok fölött mások uralkodnak”, és „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”. E sátáni mérgek hatása alatt éltem, hírnévre, előnyökre, státuszra és tiszteletre törekedtem. Azt hittem, hogy csak az ilyen élet méltóságteljes és tiszteletreméltó. Isten házának kötelességeire is a sátáni filozófia és nézetek szempontjából gondoltam, azt hittem, hogy az olyan, készséget és tehetséget igénylő kötelességeket, mint a vezetői szerep, a szövegalapú munka és a videók készítése, az emberek tiszteletben tartják, míg az olyan kétkezi munkával járó kötelességek, mint a vendéglátás és az általános ügyek intézése, alacsonyabb rendűek. Téves nézetek hatása alatt felületes lettem a kötelességemben, nem tudtam összpontosítani, gyakran elfelejtettem továbbítani a leveleket, és halogattam a munkát, mindezt azért, mert úgy gondoltam, hogy a kötelességemet nem tartják tiszteletben. Az általam készített ételek vagy túl íztelenek, vagy túl sósak voltak, és nem foglalkoztam azzal, hogy a nővérek meg tudják-e enni, vagy sem, inkább csak úgy készítettem el az ételt, ahogy én akartam. Amikor a nővérek megkértek, hogy vásároljak nekik valamit, azt gondoltam, hogy úgy bánnak velem, mint egy cseléddel, és szándékosan húztam-halasztottam a dolgot. Láttam, hogy a sátáni mérgek már mélyen gyökeret vertek a szívemben, és a természetemmé váltak, ami önzővé, megvetendővé és emberi mivolt nélkülivé tett engem. Úgy kezeltem a kötelességemet, mint a státusz és a hírnév megszerzésének eszközét, és a kötelességemet arra akartam felhasználni, hogy elnyerjem a testvérek tiszteletét és dicséretét. Becsaptam Istent, és ellenálltam Neki! Rájöttem, hogy nagyon veszélyes állapotban vagyok, ezért bűnbánóan így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, nem akarok többé hírnévre, előnyökre és státuszra törekedni. Kész vagyok bűnbánatot tartani Előtted. Kérlek, vezess engem, hogy megtaláljam a gyakorlás útját.”

Ezután rátaláltam Isten szavainak két részletére: „Az igazság előtt mindenki egyenlő, és nincs korbeli, illetve az alacsony rangot és nemességet illető megkülönböztetés azok között, akik a kötelességüket végzik Isten házában. A kötelességei előtt mindenki egyenlő, csupán csak különféle feladatokat végez. Nincs közöttük különbség az alapján, hogy ki a rangidős. Az igazság előtt mindenkinek alázatos, magát alávető és elfogadó szívvel kellene lennie. Az embereknek rendelkezniük kellene ezzel az észszerűséggel és ezzel a hozzáállással” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Nyolcadik rész)). „Amikor Isten megköveteli, hogy az emberek jól végezzék a kötelességüket, akkor nem arra kéri őket, hogy végezzenek el bizonyos számú feladatot vagy valósítsanak meg valami hatalmas törekvést, és nem is azt, hogy érjenek el világrengető bravúrokat. Isten azt akarja, hogy az emberek képesek legyenek két lábbal a földön állva megtenni mindent, amit csak tudnak, és éljenek az Ő szavai szerint. Istennek nem arra van szüksége, hogy nagy ember vagy nemes legyél, vagy csodákat tegyél, és kellemes meglepetéseket sem akar látni benned. Nincs szüksége ilyen dolgokra. Istennek mindössze arra van szüksége, hogy két lábbal a földön állva az Ő szavai szerint gyakorolj. Miután megértetted Isten szavait, cselekedj azok szerint és valósítsd meg őket, illetve miután hallottad Isten szavait, jól jegyezd meg őket, amikor pedig majd eljön a gyakorlás ideje, Isten szavaival összhangban gyakorolj. Váljanak az életeddé, a valóságaiddá és azzá, amit megélsz. Így fog megelégedni Isten. [...] A kötelességed végzése valójában nem nehéz, és az sem nehéz, hogy ezt odaadóan és megfelelő színvonalon tedd. Nem kell feláldozni az életedet, illetve bármi különlegeset vagy nehezet tenned, csupán engedelmesen és két lábbal a földön járva követned kell Isten szavait és utasításait, saját ötletek nélkül, és nem a saját vállalkozásodat végrehajtva, hanem az igazságra való törekvés ösvényét járva. Ha az emberek meg tudják tenni ezt, akkor alapvetően emberi hasonlatosságuk lesz. Ha valóban alávetik magukat Istennek, és becsületes emberekké váltak, akkor meglesz bennük az igazi emberi lény hasonlatossága” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő végzése összehangolt együttműködést kíván). Valójában nem számít, hogy milyen kötelességet végzünk Isten házában, legyen az vezetői kötelesség, szövegalapú kötelesség, vagy vendéglátóként szolgálunk, vagy az általános ügyeket intézzük, ezek mind csak különböző munkák, és egyik sem magasabb vagy alacsonyabb rendű a másiknál. Nem számít, milyen kötelességet végzünk, mindannyian elfogadjuk a megbízatást Istentől, és teremtett lényként ellátjuk a feladatunkat. Isten nem tartana különösen többre valakit csak azért, mert tehetséges, képzett vagy különleges kötelességet végez. Hasonlóképpen, Ő nem nézne le valakit csak azért, mert egy kevésbé feltűnő kötelességet végez. Istent az érdekli, hogy az emberek kötelességük végzése során az igazságra törekednek-e, és hogy alávetik-e magukat, és hűségesek-e a kötelességeikben. A gyülekezet azzal bízott meg, hogy vendéglátóként szolgáljak, úgyhogy ez olyan felelősség és kötelesség, amelyet teljesítenem kell. Függetlenül attól, hogy az emberek jó véleménnyel vannak-e rólam, ezt el kell fogadnom, és ennek alá kell vetnem magam – ez az a józan ész, amivel rendelkeznem kell. Arra gondoltam, hogy Isten számtalan dolgot teremtett, legyenek azok kicsik vagy nagyok, ezek mind Isten szuverenitásával és eleve elrendelésével összhangban léteznek, és azt a feladatot látják el, amit Isten adott nekik. Egy kis fűszál nem hasonlítja össze magasságát egy toronymagas fával, és nem versenyez a virágokkal sem abban, hogy melyikük a szebb; csak engedelmesen ellátja a feladatát. Ha olyan lehetnék, mint az a fűszál, aki aláveti magát Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, gyakorlatiasan viselkednék, és igyekeznék betölteni teremtett lényi szerepemet, akkor nem szenvednék annyit amiatt, ha nem szerzek státuszt. Mi több, Isten házában vezetőnek lenni nem arról szól, hogy utasítgatjuk az embereket, ahogy én hittem, hanem azt követeli meg, hogy az ember szolgája legyen minden embernek, az igazságról beszéljen a testvérek segítése érdekében, megoldja az életbe való belépésükkel kapcsolatos valódi problémáikat, és elvezesse őket Isten szavainak valóságába. A vendéglátási kötelezettség sem alacsonyabb rendű kötelezettség – megköveteli, hogy az ember megtegye a kötelességét a vendéglátói környezet fenntartásában, hogy a testvérek békében végezhessék a kötelességüket. Mindenki a maga szerepében, a maga feladatát végzi a királyság evangéliumának terjesztésében. Mindezek tudatában felszabadultságot éreztem. Isten háza az emberek készségei, képességei és érettsége alapján osztja ki a kötelességeket. Korábban vezetői és szövegalapú kötelességeket láttam el, de a képességem nem volt elégséges, nem feleltem meg a feladatoknak, és nem voltam alkalmas ezekre a szerepkörökre. Mégsem értettem magam igazán, mindig nagyon nagyra tartottam magam, és mások tiszteletének elnyerésére törekedtem. Milyen észszerűtlenül viselkedtem! A gyülekezet vendéglátási kötelességgel bízott meg a képességeim és az otthoni környezetem alapján – ez a feladat nagyon is megfelelő volt számomra. Nem részesültem nagy tiszteletben a vendéglátói szerepem miatt, de ez a kötelesség felfedte a törekvésem mögötti téves nézeteimet és a romlott beállítottságomat, és arra sarkallt, hogy keressem az igazságot, és némileg megértsem önmagam. Ez a legértékesebb dolog, amit ebből a kötelességből nyerhettem. Szívem legmélyéből hálát adtam Istennek, hogy e környezet alakulását úgy vezényelte, hogy megtisztítson és átalakítson engem, és már kész voltam alávetni magam az Ő vezénylésének és intézkedéseinek, teljesítve vendéglátási kötelességemet, hogy viszonozzam az Ő szeretetét.

Később elkezdtem az alapelveket követni abban, ahogyan a nővéreimnek az ételt készítettem, fontolóra véve, hogy milyen ételek lennének a legelőnyösebbek az egészségükre. Amikor nem voltak elfoglaltak, segítettek nekem a házimunkában, és egyáltalán nem parancsolgattak nekem, mint egy alsóbbrendűnek. Amikor nehézségekbe ütköztem a kötelességemben, türelmesen beszélgettek velem, és támogattak, és mindannyian kivettük a részünket a munkából a szerepeinkben. Így harmonikusabbá kezdett válni a kapcsolatom a nővérekkel, és boldogan végeztem a kötelességemet. Ezek az előnyök és változások mind az Isten szavaiból eredő ítélet és fenyítés eredményei voltak.