2020-ban Isten házának lektoráló csapatában végeztem a kötelességemet. A legtöbb testvér, akivel együttműködtem, viszonylag jó képességű volt, és rendkívül hatékonyan végezte a kötelességét, míg én átlagos képességű voltam, és gyakran kellett tőlük tanácsot kérnem, amikor problémákba ütköztem. Úgy éreztem, nem vagyok velük egy szinten – nyilvánvaló volt, hogy én vagyok a legrosszabb. Ebben az időszakban mindig alsóbbrendűnek éreztem magam másokhoz képest. Fojtogatva és nyomorultul éreztem magam, negatív és passzív állapotban éltem, sőt még el is akartam menni. Mivel az állapotom nem fordult jobbra, és semmilyen eredményt nem értem el a kötelességemben, végül elbocsátottak. Akkor úgy éreztem, hogy teljesen lejárattam magam, és azt gondoltam magamban: „Történjen bármi, ide soha többé nem jövök vissza a kötelességemet végezni. Ez egyszerűen túl kínos!” Később élettapasztalati tanúságtételeket tartalmazó cikkeket válogattam a gyülekezetben. Mivel felfogtam bizonyos alapelveket, és elértem némi eredményt a kötelességemben, a testvérek gyakran fordultak hozzám a problémáikkal és nehézségeikkel, és alapvetően mindig tudtam megfelelő válaszokat adni nekik. Minden javaslatomat elfogadták, és egyetértettek azokkal, és a felügyelő is megbízott azzal, hogy kövessek nyomon néhány értékes cikket a gyülekezetben. A szívem mélyén nagyon boldog voltam. Úgy éreztem, hogy ez a kötelesség nagyon is illik hozzám, és hogy a képességeimhez mérten teljesíthető. Nemcsak hogy a munkám elért bizonyos eredményeket, de a testvérek csodálatát is kivívtam, és a felügyelő is megbecsült. Úgy éreztem, végre megtaláltam a nekem megfelelő helyet, és reméltem, hogy örökké ezt a kötelességet végezhetem.

2024 decemberének végén a felügyelő küldött egy levelet, amelyben arra kért, hogy küldjem át az önéletrajzomat. A szívem felkavarodott: „Lehetséges, hogy a felügyelő látta, hogy elértem némi eredményt a kötelességemben, és elő akar léptetni, hogy Isten házának lektoráló csapatában végezzem a kötelességemet?” Amint eszembe jutott, hogy korábban mindenki másnál alsóbbrendű voltam ott, és mindig legalul helyezkedtem el, egy szűnni nem akaró félelem fogott el, és azt gondoltam magamban: „Tényleg nem akarok visszamenni oda, hogy újra hülyét csináljak magamból. Jobb lenne, ha meghúznám magam, és stabilan kitartanék a jelenlegi kötelességem mellett. Legalább a munkámmal elérek némi eredményt, és a testvérek is felnéznek rám.” Erre gondolva már nem akartam elküldeni az önéletrajzomat. Később a felügyelő küldött egy levelet, hogy sürgessen, és csak ezután küldtem át az önéletrajzomat. És ahogy sejtettem, néhány nappal később a felügyelő valóban küldött egy levelet, amelyben értesített, hogy a lektoráló csapatban fogom végezni a kötelességemet. Zaklatott és nyugtalan lettem, és arra gondoltam: „Jobb lenne megmaradni a jelenlegi kötelességemnél, mint odamenni, és lejáratni magam. Itt nincs nagy nyomás, és kivívhatom a körülöttem lévők csodálatát is. Arról nem is beszélve, hogy ha odamennék, a testem szenvedne, és biztosan újra én lennék a legrosszabb. Ha ismét elbocsátanának, mert semmilyen eredményt nem érek el a kötelességemben, akkor teljesen lejáratnám magam!” Akartam írni egy levelet a felügyelőnek, hogy megmondjam: gyenge a képességem, hiányzik belőlem a munkaképesség, és még ha el is mennék, nem tudnám vállalni ezt a munkát. De ha visszautasítanám a kötelességet, önvádat és nyugtalanságot éreznék a szívemben. Az évek során élvezhettem Isten oly sok szavának öntözését és ellátását. A gyülekezet munkájához épp nagy szükség volt emberekre, és ha visszautasítanám ezt a kötelességet, az a lelkiismeret teljes hiányára utalna, és mélységes csalódást okozna Istennek. Így hát visszaírtam a felügyelőnek, és közöltem, hogy hajlandó vagyok elfogadni a kötelességet.

Ezt követően a felügyelő különböző okok miatt arra kért, hogy várjak néhány napot, mielőtt csatlakoznék a csapathoz. Várakozás közben a gondolataim ismét elszabadultak: „A lektoráló csapatban a testvérek mind jó képességűek, és ha csatlakozom a csapathoz, biztosan én leszek a legrosszabb közöttük.” Erre gondolva úgy éreztem, mintha egy nehéz kő nyomná a szívemet, és alig kaptam levegőt. Még azt is kezdtem megbánni, hogy beleegyeztem a felügyelő kérésébe, és elvállaltam ezt a kötelességet. Különben nem kerültem volna ilyen kilátástalan helyzetbe. A szívemben állandó volt a zűrzavar, és semmi sem érdekelt abból, amit csináltam. Már kora este rám tört az álmosság. Rájöttem, hogy az állapotom nem megfelelő, ezért imádkoztam, és így kerestem: „Ó, Istenem, még el sem kezdtem a kötelességemet, és már vissza akarok lépni. Tudom, hogy az állapotom nem megfelelő. Kérlek, világosíts meg, és vezess engem, hogy megértsem a Te szándékodat, és megtanuljam a leckémet!” Az imádkozás után Isten ezen szavaira gondoltam: „Amikor egy ember elfogadja Isten megbízatását, Istennek van egy normája, amivel meg tudja ítélni, hogy a cselekedetei jók-e vagy rosszak, hogy az illetőben van-e alávetettség, hogy eleget tett-e Isten szándékainak, továbbá, hogy a tettei és a viselkedése megfelelő színvonalú-e. Isten az ember szívét értékeli, nem pedig a külsőséges cselekedeteit. Nem arról van szó, hogy Istennek meg kellene áldania valakit, amennyiben az megtesz valamit, függetlenül attól, hogy hogyan teszi. Ez egy félreértés az emberek részéről Istennel kapcsolatban. Isten nemcsak a végeredményt nézi; hanem nagy hangsúlyt fektet arra, hogy milyen az ember szíve, és hogy milyen a hozzáállása a dolgok alakulása során, és azt nézi, hogy van-e a szívében alávetettség, törődés és hajlandóság, hogy eleget tegyen Istennek” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.). Isten szavainak olvasása után megértettem: meg kell tanulnom a leckét abból, hogy a felügyelő az elmúlt napokban nem osztott be a csapathoz. Bár beleegyeztem ennek a kötelességnek a végzésébe, a szívem mélyén nem vetettem alá magam igazán, és Isten nem látta a szívemet őszintének. Isten azt remélte, hogy amikor kötelességet kapok, képes leszek figyelembe venni az Ő szándékait, és azzal a vággyal fogadom el a kötelességet, hogy alávessem magam és eleget tegyek Neki, én azonban csak a saját büszkeségemmel törődtem. Féltem, hogy én leszek a leggyengébb a csapatban, és hogy lejáratom magam, ezért vissza akartam lépni. Még ha vonakodva el is fogadtam ezt a kötelességet, később, amikor másokkal együttműködve látnám, hogy nem vagyok olyan jó, mint ők, mivel meg akarnám óvni a büszkeségemet, végül úgyis beleragadnék a negativitás állapotába, és talán még a kötelességemről is lemondanék. Éreztem, hogyan vizsgálja át Isten az ember szívének mélyét, és felismertem Isten gondos szándékait is. Az elmúlt napokban pontosan azért nem osztottak be a csapathoz, hogy alkalmam legyen keresni az igazságot, elgondolkodni, megismerni önmagamat, és megoldani a romlott beállítottságomat, hogy többé ne kössön gúzsba a büszkeség és a státusz, és igazán el tudjam fogadni a kötelességemet. Nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget az igazság elnyerésére, így tovább imádkoztam, és kerestem az igazságot, hogy megoldjam a problémáimat.

Elolvastam egy passzust Isten szavaiból, és némileg megértettem a problémáimat. Isten azt mondja: „Főként mit néz Isten egy emberben? Azt nézi, hogy el tudja-e fogadni az igazságot és tudja-e gyakorolni az igazságot, és hogy milyen úton jár az Istenben való hitében. Hogyan méri fel Isten, hogy valaki tudja-e gyakorolni az igazságot? Azt nézi, hogy tudja-e keresni az igazságot és Istenre hagyatkozni, amikor történik vele valami. Amikor olyan nehézségek és akadályok vannak a szívében, amelyek befolyásolják a kötelességvégzését és az igazság gyakorlását, Isten azt nézi, hogy mit választ és milyen úton jár. Tegyük fel például, hogy két kötelesség közül választhatsz. Az egyik lehetővé teszi, hogy észrevegyenek, könnyű, és nem jár semmiféle fizikai kényelmetlenséggel. A másik némileg nehéz, elvégzése nagyon megerőltető lehet, sőt, akár hálátlan feladat is lehet; és ha nem végzed jól, megmetszenek. Elgondolkozol rajta: »Bár annak a nehéz kötelességnek az elvégzése lehetővé tenné számomra, hogy többet nyerjek az igazságból és terhet viseljek Isten háza számára, és az elvégzésével tekintettel lennék Isten szándékaira, ez egy hálátlan feladat. Bár ennek a könnyű kötelességnek a választása nem jelenti azt, hogy tekintettel vagyok Isten szándékaira, nem kell semmiféle nehézséget elviselnem a végzése során. Azt választom.« Ha így választasz, mit fog mondani Isten? Isten egyetlen jelzővel fog »megtisztelni« téged: »síkos«. Aztán félreállítanak, és Isten háza nem fog használni téged” (Isten közlése). Isten leleplezi, hogy amikor bizonyos emberek kötelességet kapnak, csak a hírnevük megőrzésére és a saját érdekeikre gondolnak. Az ilyen emberek örömmel elfogadnak minden olyan kötelességet, amely könnyű, és ami a büszkeségük és a státuszuk hasznára válik, de visszautasítanak minden olyan kötelességet, amely miatt lejáratnák magukat, függetlenül attól, hogy az milyen fontos. Isten azt mondja, hogy ez a viselkedés ügyeskedés, és arra irányuló kísérlet, hogy kijátsszák Őt. Ez kiváltja Isten undorát és utálatát, és Ő félreállítja az ilyen embereket. Isten szavait olvasva úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna. Vajon nem pont a jelenlegi állapotomat leplezte le Isten? Amikor a felügyelő elkérte az önéletrajzomat, különösen érzékenyen reagáltam. Rettegtem attól, hogy előléptetnek a lektoráló csapatba, mert úgy éreztem, hogy ez a kötelesség túl nehéz lenne, és az elvárások túl magasak lennének. Úgy éreztem, hogy ha odamennék, és továbbra is rosszabb lennék mindenki másnál, mint korábban, akkor lejáratnám magam, és ha a végén megmetszenének vagy elbocsátanának, az még megalázóbb lenne. Ehhez képest a tapasztalati tanúságtételekről szóló cikkek válogatása a gyülekezetben meglehetősen kis nyomással járt, és a testvérek csodálatát is kivívhattam vele. Ezért nem voltam hajlandó odamenni, hogy a lektoráló csapatban végezzem a kötelességemet, és ezért húztam az időt az önéletrajzom benyújtásával. Amikor megtudtam, hogy tényleg oda kell mennem a lektoráló csapatba végezni a kötelességemet, a szívem még jobban felkavarodott, és ellenállással telt meg. Aztán szerettem volna kifogást találni, hogy visszautasítsam, és még azután is, hogy beleegyeztem a csapathoz való csatlakozásba, továbbra is vissza akartam lépni. Amikor előléptettek, csak arra tudtam gondolni, mit tehetnék, hogy megóvjam a büszkeségemet. Vajon nem csak ügyeskedtem, és megpróbáltam kijátszani Istent? Valóban önző és csalárd voltam. Egyáltalán nem vettem figyelembe Isten szándékait, ahogy a gyülekezet érdekeit sem.

Elkezdtem elgondolkodni: „Miért van az, hogy amint a saját büszkeségemet és státuszomat érinti valami, nem tudom alávetni magam, és akaratlanul is fellázadok Isten ellen?” Elolvastam egy passzust Isten szavaiból, és felismertem a problémám gyökerét. Isten azt mondja: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy az átlagos emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és a cél, amire életük során törekednek. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak – és ezért tekintenek így a dolgokra. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőbe, még akkor sem engednék el a hírnévre és státuszra való törekvést. Bármilyen embercsoportba helyezhetnéd őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok hisznek Istenben, egyenlővé teszik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és egyenrangúként kezelik ezt a két dolgot. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevükre és státuszukra is törekszenek. Elmondható, hogy az antikrisztusok szívében az igazságra való törekvés az Istenben való hitben a hírnévre és státuszra való törekvést jelenti, és hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés – hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nem tettek szert hírnévre, nyereségre vagy státuszra, hogy senki sem néz fel rájuk, nem értékeli nagyra és nem követi őket, akkor elcsüggednek, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és belül így tűnődnek: »Kudarcot vallottam azáltal, hogy így hiszek Istenben? Nincs remény a számomra?« Gyakran számítgatnak ilyen dolgokat a szívükben. Számítgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogyan érhetik el, hogy az emberek figyeljenek rájuk, amikor beszélnek és dicséreteket zengjenek nekik, amikor cselekszenek, hogyan érhetik el, hogy az emberek kövessék őket, bárhol is vannak; és miként lehet befolyásos hangjuk a gyülekezetben, és hogyan legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – a szívükben nagyon ezekre a dolgokra összpontosítanak. Ezekre törekednek az ilyen emberek. Miért tartják mindig fontosnak az ilyen dolgokat? Miután olvasták Isten szavait, miután prédikációkat hallgattak, tényleg nem értik mindezt, tényleg nem képesek tisztán látni mindezt? Isten szavai és az igazság tényleg nem képesek megváltoztatni az elképzeléseiket, az elgondolásaikat és a véleményüket? Egyáltalán nem ez a helyzet. A probléma bennük van, ez teljességgel azért van, mert nem szeretik az igazságot, mert a szívükben idegenkednek az igazságtól, és ennek eredményeképp egyáltalán nem fogékonyak az igazságra – ezt a természetlényegük határozza meg” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavainak leleplezése szégyennel és bűntudattal töltött el. A beállítottság, amit mutattam, megegyezett egy antikrisztuséval – én is úgy kezeltem a hírnevet és a státuszt, mint magát az életet. Olyan sátáni mérgek szerint éltem, mint „Az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg”, „Ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét” és „jobb nagy halnak lenni egy kis tóban”. Hittem, hogy a helyzettől függetlenül csak úgy élhetek presztízsben és méltóságban, ha kivívom a körülöttem lévők csodálatát és elismerését. De minden tekintetben alsóbbrendűnek lenni másoknál – az egy fojtogató és szánalmas életmód lenne. Amikor kint voltam a világban, mindig is jobban szerettem olyanokkal barátkozni, akik alsóbbrendűek voltak nálam, mert úgy éreztem, ez lehetővé teszi számomra, hogy kitűnjek. Nem voltam hajlandó olyanokkal kapcsolatot tartani, akik jobbak voltak nálam, mert úgy éreztem, hogy a jelenlétükben alsóbbrendű lennék, és nem tudnék kitűnni. Miután elkezdtem hinni Istenben, továbbra is fenntartottam ezt a nézetet, mások csodálatát tekintve törekvésem céljának és életem értékének, és időtől vagy helytől függetlenül csak a saját hírnevemre és státuszomra gondoltam. Amikor a lektoráló csapatban végeztem a kötelességemet, és láttam, hogy a nővérek, akikkel együttműködtem, minden tekintetben jobbak nálam, és a nyomukba sem érhetek, fojtogatva és nyomorultul éreztem magam, és elmerültem a gyötrelemben. Annyira negatív voltam, hogy semmi kedvem nem volt a kötelességem végzéséhez. Miután visszatértem a gyülekezetbe végezni a kötelességemet, nemcsak hogy nem gondolkodtam el a problémáimon, hanem továbbra is a hírnévre és a státuszra törekedtem. Amikor láttam, hogy jobb vagyok másoknál, és kielégült a büszkeség és a státusz iránti vágyam, boldognak éreztem magam, és igazán élveztem ezt az érzést. Ennél az előléptetésnél jól tudtam, hogy figyelembe kellene vennem Isten szándékait, el kellene fogadnom azt, és alá kellene vetnem magam, de mivel féltem, hogy lejáratom magam és elveszítem a státuszomat, elteltem ellenállással, és folyton vissza akartam utasítani a kötelességet. Még ha vonakodva el is fogadtam, amint arra gondoltam, hogy a csapat legalján leszek és alsóbbrendű másoknál, úgy éreztem, mintha az életemet vennék el, csüggedt és kedvetlen lettem. Még azt is megbántam, hogy elfogadtam a kötelességet, és az utolsó pillanatban vissza akartam lépni. Elejétől a végéig csak a hírnévre és a státuszra törekedtem, és élveztem, hogy mások csodálnak és támogatnak. Egy antikrisztus útján jártam. Isten a legfőbb, mégis alázatos és elrejtőzik, soha nem kérkedik azért, hogy mások csodálják. Én, egy Sátán által mélyen megrontott, mocsokkal teli ember, akiben semmi dicséretre méltó nincs, mégis mindig azt akartam, hogy mások csodáljanak. Igazán szégyentelen voltam! A hírnevet és a státuszt fontosabbnak tartottam az igazságnál, és fontosabbnak annál, mint hogy teremtett lényként végezzem a kötelességemet. Hogy megóvjam a büszkeségemet és a státuszomat, még vissza is akartam utasítani a kötelességet; egyáltalán nem volt bennem emberi mivolt! Eszembe jutott, hogyan törekedett Pál mindig a hírnévre és a státuszra, hogy az emberek csodálják és imádják őt, miközben nem törekedett az igazságra, sem arra, hogy megismerje önmagát. A beállítottsága a legkevésbé sem változott meg, és nem volt benne valódi istenfélelem, sem Istennek való alávetettség. Még arról is bizonyságot tett, hogy számára az élet krisztus. Bár nagy hírneve volt, és kivívta az emberek csodálatát és imádatát, az, amit tett, megsértette Isten természetét, és egy megrögzött antikrisztus volt, és végül Isten kiiktatta és megbüntette őt. Ha nem tartok bűnbánatot, csak kiiktatás és büntetés lehet a végem mint Pálnak. Ennek felismerése után Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem, a hírnév és a státusz érdekében a szívemben visszautasítottam a kötelességemet, és nincs bennem valódi alávetettség Irántad. Igazán méltatlan vagyok arra, hogy Előtted éljek. Nem vagyok hajlandó többé a Sátán mérgei szerint élni; hajlandó vagyok fellázadni magam ellen, és gyakorolni az igazságot, hogy örömet szerezzek Neked. Kérlek, vezess engem!”

Később még többet olvastam Isten szavaiból, és megtanultam, hogyan kellene gyakorolnom ahhoz, hogy igazodjak Isten szándékaihoz. Isten azt mondja: „Egyikőtök sem véletlenül végzi most a kötelességét Isten házában – függetlenül attól, hogy milyen háttérből jöttetek a kötelességetek végzésére, ez nem a véletlen műve volt. Az Isten házában kötelességet végző emberek közül senkit sem véletlenszerűen választott ki valaki; függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végez egy személy, azt Isten már a világkorszakok előtt előre elrendelte. [...] a testmagasságodat, a megjelenésedet, a szemedet, az alakodat, az egészségi állapotodat, azt, hogy milyen élettapasztalatokkal rendelkezel, és milyen kötelességeket vagy képes vállalni egy bizonyos életkorban, és hogy milyen képességgel és adottságokkal rendelkezel – ezeket Isten már régen előre elrendelte számodra, és biztosan nem most rendezi el. Isten már régen előre elrendelte ezeket számodra, ami azt jelenti, hogy ha használni szándékozik téged, akkor már azelőtt felkészített téged, hogy ezt a megbízatást és küldetést adta volna neked. Elfogadható-e tehát, hogy elfuss előle? Elfogadható-e, hogy félgőzzel csináld azt? Mindkettő elfogadhatatlan; ez Isten cserbenhagyása lenne! A lázadás legrosszabb fajtája, ha az emberek felhagynak a kötelességükkel. Szörnyűséges cselekedet. Isten gondosan átgondolta, ősidők óta eleve elrendelte, hogy eljuss a mai napig, és megkapd ezt a küldetést. Akkor ez a küldetés nem a te felelősséged-e? Hát nem ez az, ami értéket ad az életednek? [...] Csak akkor vagy valóságos ember, ha végrehajtottad a kötelességedet, ha elvégezted Isten megbízatását, ha az egész életedet a küldetésednek és az Istentől kapott megbízatásodnak éled, ha gyönyörű bizonyságtételed van, és ha olyan életet élsz, amely értékkel bír. És miért mondom azt, hogy valóságos ember vagy? Mert Isten kiválasztott téged, és megbízott azzal, hogy Ő irányítása alatt, teremtett lényként végezd a kötelességed. Ez a legnagyobb érték és a legnagyobb értelem az életedben” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Mert mindazok számára, akik kötelességet végeznek, függetlenül attól, hogy mennyire mélyrehatóan vagy felületesen értik az igazságot, az igazságvalóságba való belépés legegyszerűbb gyakorlata az, ha minden helyzetben Isten házának az érdekeire gondolnak, elengedve önző vágyaikat, személyes szándékaikat, indítékaikat, büszkeségüket és státuszukat, és Isten házának az érdekeit helyezve az első helyre – ez a legkevesebb, amit meg kell tenniük. Ha még ennyit sem tud megtenni az, aki kötelességet végez, akkor hogyan mondhatnánk, hogy elvégzi a kötelességét? Ez nem a kötelességének a végrehajtása. Először Isten házának az érdekeire gondolj, legyél tekintettel Isten szándékaira, és vedd számításba a gyülekezet munkáját! Tedd ezeket a dolgokat az első és legfőbb helyre; csak ezután gondolhatsz a státuszod stabilitására, illetve arra, hogy miként tekintenek rád mások. Oszd két lépésre, köss egy kis kompromisszumot – nem érzitek úgy, hogy ez egy kicsit megkönnyíti a dolgokat? Ha egy ideig így gyakorolsz, érezni fogod, hogy Istennek eleget tenni nem nehéz dolog. Továbbá ha képes vagy eleget tenni a felelősségeidnek; teljesíteni a kötelezettségeidet és a kötelességedet; félretenni az önző vágyaidat, szándékaidat és indítékaidat; tekintettel lenni Isten szándékaira; és Isten házának érdekeit, a gyülekezet munkáját és az általad végzendő kötelességet az első helyre tenni, akkor miután egy ideig így tapasztalsz, érezni fogod, hogy így viselni magad jó dolog, hogy az embereknek becsületes és nyílt módon kell élniük, és nem szabad gerinctelen, szennyes, alantas életet élniük, hanem inkább egyenesnek és igazságosnak kell lenniük. Érezni fogod, hogy ez az a képmás, amelyet egy embernek meg kell élnie. Fokozatosan egyre inkább alábbhagy az arra irányuló vágyad, hogy saját érdekeidnek tegyél eleget” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Isten szavainak olvasása megmelengette a szívemet; úgy éreztem, kivilágosodott előttem minden, és megnyílt egy út. Hogy milyen a képességem, milyen tapasztalataim vannak, és milyen kötelességeket végzek egy adott időpontban – mindezeket Isten már réges-rég előre elrendelte. Ma előléptettek, hogy nálam jobb képességű testvérekkel együttműködve végezzem a kötelességemet. Ez nem emberi elrendezés volt, és nem is arról volt szó, hogy bárki szándékosan megnehezítette volna a dolgomat azért, hogy lejárassam magam. Mindez Isten szuverenitásának és elrendezéseinek volt köszönhető, és teremtett lényként feltétel nélkül alá kell vetnem magam, elengedve a saját büszkeségemet és státuszomat, és a gyülekezet érdekeit helyezve az első helyre. Csak így lehet nyílt és egyenes módon élni. Mikor megértettem Isten szándékait és követelményeit, a szívem békére lelt. Visszagondoltam arra, hogy az elmúlt néhány évben végig szövegalapú kötelességet végeztem, és felfogtam néhány alapelvet. Most a felügyelő megbízott azzal, hogy az alapelveknek megfelelően végezzem ezt a kötelességet. El kellett engednem a saját büszkeségemet és érdekeimet, el kellett fogadnom a kötelességet, és minden tőlem telhetőt meg kellett tennem a munka elvégzéséért. Ha az erőfeszítéseim ellenére továbbra is én lennék a legrosszabb a csapatban, vagy ha egy idő után ismét elbocsátanának, mert nem voltam elég jó a kötelességhez, én azt is elfogadnám, és alávetném magam, mivel nem akarom többé, hogy a büszkeségem megkötözzön és korlátozzon.

Amikor elgondolkodtam magamon, rájöttem, hogy egy téves nézetet tápláltam. Mindig azt gondoltam, hogy mivel gyenge a képességem, biztosan nem tudom jól elvégezni a kötelességemet, ami pedig nincs összhangban az igazsággal. Isten e szavait olvastam: „A következőt kell megfontolnotok: Vajon az igazság megértése és megszerzése összefügg az emberek kinézetével, képességével, iskolázottsági szintjével, születési hátterével, életkorával, családi környezetével, erősségeivel vagy az általuk elsajátított szakmai készségekkel? Mondhatnánk, hogy ezek alapvetően nem kapcsolódnak egymáshoz. Vannak emberek, akik meglehetősen gyenge képességűek, ugyanakkor nagyon gyakorlatiasak. Annyi energiát használnak fel, amennyivel rendelkeznek, nem csúsztatnak és nem csalnak, lelkiismeretesek és felelősséget vállalnak a dolgokért. Ha hibáznak, képesek elfogadni az igazságot és az alapelvek szerint gyakorolni; ha nehézségeik vannak, képesek az igazságot keresni. Kötelességük végzésének eredménye egyre javul, és bár a tehetséges emberek lenézik őket, Isten szereti az ilyen embereket. Amikor Isten kegyelmet ad az embereknek, és lehetővé teszi, hogy megértsék az igazságot, nem nézi a külsejüket, az iskolázottsági szintjüket, a képességük minőségét vagy az ékesszólásukat – Isten mindezeket nem nézi” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Azzal, hogy átadja a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). „Mi legyen az elsődleges fókusz az Istenben való hitben? Nem számít, hogy a képességetek magas vagy alacsony, hogy van-e lelki megértésetek, vagy hogy milyen metszéssel néztek szembe – ezek egyike sem a legfontosabb. Akkor mi most a legfontosabb dolog? Az, hogy hogyan léptek be az igazságvalóságba. Ahhoz, hogy ezt megtegye, mi a legalapvetőbb dolog, amivel egy embernek rendelkeznie kell? Őszinte szívvel kell rendelkeznie. És mik az őszinte szív birtoklásának megnyilvánulásai? Amikor dolgok történnek veletek, nem viselkedtek ravasz módon, nem veszitek figyelembe a saját érdekeiteket, nem áskálódtok mások ellen, és nem viselkedtek csalárdul Istennel. Ha megpróbálod becsapni Istent és nem vagy őszinte Iránta, akkor teljesen véged van, és Isten nem fog megmenteni téged, mi értelme van tehát az igazság megértésének? [...] Nem számít, milyen jónak tűnik a képességed kívülről, milyen éles eszű, ékesszóló vagy rátermett vagy, vagy milyen jól kezeled a problémákat, mindez semmit sem ér. Nem ez a kulcsfontosságú. Akkor mi a kulcsfontosságú dolog, amit figyelembe kell venni? Az, hogy valakinek a szíve szereti-e az igazságot. Nem azt kell hallgatni, hogyan beszél, hanem azt kell nézni, amit tesz. Isten nem azt nézi, hogy mit mondasz vagy ígérsz az Ő színe előtt; azt nézi, hogy van-e igazságvalósága annak, amit teszel. Isten nem azt nézi, hogy milyen magasztosak, mélyrehatóak vagy grandiózusak a szavaid. Még ha valami apróságot teszel is, ha Isten látja az őszinteségedet minden mozdulatodban, azt fogja mondani: »Ez az ember őszintén hisz Bennem. Soha nem tett grandiózus kijelentéseket. Megmarad a helyén. Bár nem tett nagy hozzájárulást Isten házához, és gyenge képességű, mindenben, amit tesz, nagyon megalapozott, és van benne őszinteség.« Mit tartalmaz ez az »őszinteség«? Tartalmaz Isten iránti félelmet és alávetettséget, valamint igaz hitet és szeretetet – benne van minden, amit Isten látni akar” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megláttam, hogy egyáltalán nem a képesség a legkritikusabb tényező abban, hogy valaki jól el tudja-e végezni a kötelességét. Számos testvér, akivel a múltban kapcsolatban álltam, meglehetősen jó képességű volt. Amikor elolvasták az alapelveket, nemcsak a főbb pontokat értették meg, hanem következtetéseket is le tudtak vonni, és sokan irigyelték és csodálták őket. De a beállítottságuk különösen arrogáns volt, és a legkevésbé sem fogadták el az igazságot. Amikor metszés érte őket, negatívvá váltak, ellenálltak, sőt, még nagyképűsködtek is, feladták a kötelességüket, és végül elbocsátották és kiiktatták őket. Egyeseknek voltak adottságaik, ékesszólóak voltak, és rendkívül hatékonyak a munkájukban, de mindenáron a hírnévre és a státuszra törekedtek, elnyomták és kirekesztették azokat, akik nem értettek egyet velük, és mindenféle gonoszságot cselekedtek. A végén kizárták őket. Másrészt viszont volt néhány átlagos képességű testvér. Ők őszinte szívvel végezték a kötelességüket, és valóban képesek voltat áldozatot hozni és erőfeszítést tenni. Lelkiismeretesen mindent jól csináltak, képesek voltak összegezni az eltéréseiket és azonnal javítani rajtuk, így egyre jobbak lettek a kötelességük végzésében. Visszagondolva, a korábbi elbocsátásom nem teljesen annak volt betudható, hogy a képességem nem volt megfelelő, hanem annak, hogy nem a dolgommal foglalkoztam, és csak a hírnévre és a státuszra törekedtem. Csak azért bocsátottak el, mert amikor megmetszettek, nem fogadtam el, és nem változtattam a dolgokon. Bár a képességem átlagos, valójában Isten nem bánt velem igazságtalanul, és amikor helyesbítettem a szándékaimat, beletettem a szívemet a kötelességembe és áldozatot hoztam, éreztem Isten útmutatását is, és megértettem bizonyos alapelveket is – tehát nem arról volt szó, hogy egyáltalán nem voltam megfelelő. Az, hogy ismét lehetőséget kaptam az előléptetésre, hogy ebben a csapatban végezzem a kötelességemet, Isten kegyelme volt, és arra kell törekednem, hogy jól végezzem a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét. Isten további szavaira gondoltam: „A szerepek nem ugyanazok. Egy test van. Mindegyikőtöknek tennie kell a kötelességét, és mindegyikőtöknek a helyén kell lennie, és megtennie minden tőle telhetőt – minden szikrához tartoznia kell egy fényvillanásnak –, és érettségre kell törekednetek az életben. Így elégedett leszek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 21. fejezet). Isten szavai még jobban megvilágosították a szívemet. A képesség és az erősségek, amelyeket Isten mindenkinek ad, különbözőek, és mindenkinek vannak erősségei és hiányosságai. Ha valaki képes megtalálni a saját helyét és jól betölteni a funkcióját, miközben az igazságra törekszik és az életbe való belépésre összpontosít, akkor Isten elégedett ezzel. Bár a képességem átlagos, hajlandó vagyok harmonikusan együttműködni a testvérekkel, kompenzálva a hiányosságaimat az ő erősségeikkel, és megtenni minden tőlem telhetőt; arra összpontosítani, hogy elgondolkodjak magamon, és az igazságra törekedjek a kötelességemben; és készségesen alávetni magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, a valós tapasztalataimat felhasználva arra, hogy bizonyságot tegyek Isten mellett. Így gondolkodva a szívem nagyon megkönnyebbült, és nyugalommal tudtam szembenézni a kötelességemmel.

A csapathoz való csatlakozás után láttam, hogy a csapatvezető, Hsziao Zsan rugalmas gondolkodású és gyorsan reagál, ezenfelül rendkívül hatékony a munkájában; egy másik nővér, Vang Li pedig rossz egészségi állapotban van, de jó képességgel és erős munkaképességgel rendelkezik. Betegsége ellenére több munkát végzett el, mint a csapatvezető és én együttvéve. Úgy éreztem, soha nem tudnám utolérni őt, és határtalan irigységet éreztem. Amikor a felügyelő beszélgetett velünk az alapelvekről, és megbeszélte velünk a munkát, egyértelműen éreztem, hogy lassabban reagálok, mint a többiek. Amikor együtt néztük a cikkeket, Hsziao Zsan gyakran hamarabb észrevette a problémákat, mint én; mindig úgy éreztem, hogy egy szinttel mindenki más alatt vagyok. Hsziao Zsan nemcsak hogy mindennap könnyedén be tudta fejezni a saját munkáját, de még a felelősségi körömbe tartozó levelek feldolgozásában is segített. Ezzel szemben én mindig kapkodtam, és még a saját felelősségi körömbe tartozó munkát és leveleket sem tudtam befejezni és elintézni. A felügyelő bátorított és vigasztalt engem, mondván, hogy normális, ha az elején nem tudom, hol kezdjem, és kapkodok, és hogy minden rendben lesz, amint beleszokom. De azt gondoltam magamban: „A két nővér, akivel együttműködöm, jó képességű és rendkívül hatékony, miközben én egyszerűen nem tudok lépést tartani velük. Bármennyire is próbálkozom, nem fogom tudni felülmúlni őket. Világos – biztosan megint én leszek a csapat legalján.” Amikor arra gondoltam, hogy a jövőben mindennap nevetség tárgyaként kell élnem, a szívem kissé elszorult, elnyomottnak és ingerlékenynek éreztem magam. Ezen a ponton rájöttem, hogy ismét a büszkeség és a státusz irányítja az életemet. Ekkor Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem, a romlottságom túl mély, és túl szorosan köt gúzsba a hírnév és a státusz. Szükségem van a Te megmentésedre. Kérlek, vezess engem, hogy fellázadjak magam ellen, és gyakoroljam az igazságot!” Az imám után Isten szavait olvastam: „Olyan gondolkodásmóddal kell rendelkezned, amellyel aláveted magad Istennek és az igazságra törekszel, hajlandónak kell lenned arra, hogy proaktívan vesd alá magad Istennek, és nem szabad szembeszállnod Vele. Még ha Isten meg is áld másokat, de téged nem áld meg, vagy ha Isten nyilvánvalóan meg is világosít másokat és útmutatást ad nekik, de téged nem világosít meg és nem ad útmutatást neked, vagy ha másokat előléptet, de téged nem léptet elő, akkor sem szabad dühösnek vagy féltékenynek lenned. Miért van ez így? Annak, hogy Isten így cselekszik, megvan a célja és a jelentősége, és Neki megvan a szabadsága, hogy úgy cselekedjen, ahogy Ő kívánja. Sohasem szabad elfelejtened, hogy teremtett lény vagy, és nem támaszthatsz észszerűtlen követeléseket Istennel szemben. Ha Isten másokat használ és téged nem használ, és nem engedi, hogy vezető légy, akkor egyszerűen csak követőnek kell lenned; az a helyes, ha egyszerűen csak aláveted magad Istennek. Lehetséges, hogy azért nem tudod vállalni a gyülekezet munkáját, mert a képességed elmarad attól, vagy lehetséges, hogy egyszerűen nem rendelkezel ezzel az érettséggel. Ha arra kérnének, hogy vállald el a munkát, és Isten több megvilágosodást adna neked, mint másoknak, az valószínűleg csak táplálná az arrogáns beállítottságodat. Ezért az a tény, hogy Isten nem világosított meg, illetve nem engedte, hogy vezető légy, az oltalom egy formája számodra; meg kell értened Isten gondos szándékait. Istennek egyáltalán nincsenek hátsó szándékai veled szemben; ehelyett gondos szándékai vannak. Alávetettséggel kell lenned Isten iránt; még ha nem is érted, alá kell vetned magad, és a végsőkig alá kell vetned magad. [...] Istennek megvan a szabadsága abban, ahogyan cselekszik, egyeseknek azonban nincs józan eszük, és mindig követeléseket támasztanak Istennel szemben. Ezt mondják: »Isten nem igazságos. Miért engedi, hogy az az ember kitűnjön és észrevegyék? Miért őt használja, és miért nem engem?« Ha téged használna, jól tudnád végezni a munkát? Mindig ki akarsz tűnni és azt akarod, hogy észrevegyenek, és mutogatni akarod magad; ha téged használna, az csak a romlott beállítottságaid felerősítését szolgálná. Isten házának döntése, hogy használ-e valakit vagy sem, az igazságalapelveken nyugszik. Amikor ebben a helyzetben találod magad, alá kell vetned magad és keresned kell az igazságot. Ha az igazság keresése, a magadon való elgondolkozás és önmagad boncolgatása révén azt látod, hogy a státusz és a presztízs iránti vágyad és ambíciód még mindig nagyon erős, akkor rá kell ébredned, hogy teljesen észszerű, hogy Isten másokat használ és téged nem használ, és hogy ez egyben az oltalom egy formája is számodra. Függetlenül attól, hogy megegyezik-e az elképzeléseiddel, és függetlenül attól, hogy el tudod-e fogadni, röviden: magadévá kell tenned egy teremtett lény nézőpontját és helyét, és meg kell őrizned az alávetettség hozzáállását, vagy legalábbis az alávetettségre való hajlandóságot” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (32.)). Isten szavai azonnal megvilágosították a szívemet, és megértettem Isten gondos szándékait is. Mivel a hírnév és a státusz iránti vágyam túl erős volt, igazán élveztem, hogy mások csodálnak, valahányszor a testvérek hozzám fordultak a gyülekezetben végzett cikkválogatással kapcsolatos kérdésekkel. Emiatt az arrogáns beállítottságom egyre jobban elhatalmasodott rajtam, önelégültté váltam, és semmilyen erőfeszítést nem tettem a fejlődés érdekében. Most, szembenézve azokkal, akik jobbak nálam, végre tisztán látom a valódi érettségemet, és felismerem a saját hiányosságaimat. Ez arra ösztönözhet, hogy jobban felvértezzem magam az igazságalapelvekkel, és fejlődjek a kötelességem végzésében. Ez egyben jó alkalom is számomra, hogy keressem az igazságot, és hogy az életem növekedjen. Ha nem tapasztaltam volna meg ezt az előléptetést, még mindig magamat dicsérném, szégyentelenül élvezve mások csodálatát. Amit Isten tett, az nagyon is a hasznomra válik, és megóv engem; hajlandó vagyok alávetni magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, az igazságra való törekvésre összpontosítani, több erőfeszítést fektetni az alapelvekbe, meríteni mások erősségeiből, hogy kompenzáljam a saját hiányosságaimat, és a lehető leghamarabb felvállalni a kötelességemet.

Később Hsziao Zsan képes volt rámutatni néhány eltérésre az összes általam benyújtott cikkben, és valahányszor a felmerülő nehézségekről kérdeztem őt, mindig könnyedén tudott válaszolni. Valahányszor ezek a dolgok megtörténtek, továbbra is nagyon alkalmatlannak éreztem magam, sőt még hiányoztak is azok a napok, amikor a gyülekezetben végeztem a kötelességemet, és mások irigyeltek és csodáltak. Ugyanakkor tudatosan tudtam imádkozni, hogy fellázadjak a test ellen, és ne korlátozzon a büszkeség, tudván, hogy minden, amit Isten elrendez, a legjobb. A felfogóképességem gyenge, és Isten kegyelme, hogy képes vagyok megérteni az alapelveket és szert tenni bizonyos dolgokra mások közlésén keresztül. Bár az, hogy ezek a dolgok történtek velem, számos hiányosságomat és tökéletlenségemet feltárta, megtanultam többet imádkozni Istenhez, amikor történik velem valami, elengedni a büszkeségemet, és több tanácsot kérni a testvérektől. Mindenki segítségével világosabb megértést nyertem a különböző szempontú igazságalapelvekről, és a korábbiakhoz képest némi előrelépést tettem mind a kötelességem végzésében, mind az életbe való belépésemben. Szívből hálát adok Istennek!