Írta: Owen, Spanyolország

2018-ban videókat készítettem a gyülekezetben. Mivel a szakmai képességeim gyorsan fejlődtek, és segíteni szoktam a testvéreknek a problémák és nehézségek megoldásában, mindenkinek jó benyomása volt rólam, és a vezetők fontos feladatokat bíztak rám. A vezetőktől kapott elismerés és a testvérek nagyrabecsülése nagy sikerélményt jelentett számomra, és növelte a lelkesedésemet. Noha nem voltam csapatvezető, a munkánk során azonnal azonosítottam és elemeztem a problémákat. Mindig igyekeztem a lehető legjobban elvégezni a vezetők és a csapatvezetők által rám bízott feladatokat, ezért úgy éreztem, elég nagy terhet hordozok a kötelességemben, és viszonylag engedelmes vagyok. Különösen, amikor láttam, hogy néhány testvér körülöttem negatívvá válik, hanyagolja a kötelességeit, és nem megfelelően végzi azokat, mert nincs megelégedve a gyülekezet által rábízott feladatokkal, azt gondoltam, hogy ha én ilyen helyzetbe kerülnék, nem úgy cselekednék, mint ők, hanem akkor is engedelmes lennék.

2022-ben az egyik nap a csoportvezető azt mondta nekem, hogy kevés az ember a szövegalapú munkára. Mivel a csoportunkban a munkaterhelés nem volt túl nagy, és volt némi íráskészségem, és általában tudtam beszélni az igazságról, hogy problémákat oldjak meg, egy átfogó értékelést követően a vezetők úgy döntöttek, hogy szövegalapú munkára helyeznek át. Amikor meghallottam ezt a hírt, egyszerűen nem hittem a fülemnek. Azt gondoltam: „Új kötelességet fognak kijelölni nekem? Nekem jó ebben a csoportban. A testvérek elismernek engem, és más csoportokhoz tartozó emberek még tanácsért is fordulnak hozzám. Ez igazán jó színben tüntet fel! Ha elmegyek szövegalapú munkát végezni, nem értem az alapelveket, és nem tudom, meddig fog tartani, amíg beérem a többieket, mivel nekem mindent elölről kell kezdenem. Ez nem azt jelenti, hogy én leszek a legrosszabb a csoportban? Egyszerűen nem értem, miért pont engem kellett választani!” Eszembe jutott néhány nővér, akikről tudtam, hogy jó az íráskészségük. Nem sokkal azután, hogy megkezdték a szövegalapú munkát, áthelyezték őket, mert alkalmatlanok voltak a feladatra. Úgy éreztem, hogy én nem vagyok olyan jó, mint ők, és hogyha nem tudnám jól végezni a munkát, az nagyon megalázó lenne. Bárhogy is hasonlítottam össze a kettőt, úgy éreztem, hogy a jelenlegi kötelességem stabilabb és magasabb presztízsű. Minél többet gondolkodtam így, annál inkább azt éreztem, hogy a vezetők elhamarkodottan döntöttek, hogy nem értették világosan az erősségeimet, mielőtt áthelyeztek. Panaszkodtam a csapatvezetőnek: „Nem mérlegelték a vezetők gondosan ezt a dolgot? Videókészítésben jobb vagyok. A szövegalapú munka nem az erősségem; ha nekem kell mennem, nem fogom jól végezni. Nem kellene átgondolniuk ezt az erősségeim alapján?” Azt hittem, hogy a csapatvezető együttérez velem az én nézőpontomból, és esetleg beszél a vezetőkkel, hogy gondolják át még egyszer az új kötelesség kijelölését számomra. De ő azt közölte, hogy elsősorban a gyülekezet igényeire kell tekintettel lennem. Megértettem, hogy nem kellene vitatkoznom, és először engedelmeskednem kell.

Később utánajártam az új kötelességek kijelölésére vonatkozó alapelveknek. Isten szavai így szólnak: „Isten háza az embereket nem a preferenciáik alapján osztja be bizonyos kötelességek végzésére, hanem annak alapján, amit a munka megkíván, és annak alapján, hogy valaki képes-e eredményeket elérni az adott kötelesség végzése során. Mondanátok azt, hogy Isten házának az egyéni preferenciák szerint kellene beosztania a kötelességeket? A személyes preferenciák kielégítésének feltétele alapján kellene használnia az embereket? (Nem.) Ezek közül melyik felel meg Isten háza alapelveinek az emberek felhasználásában? Melyik felel meg az igazságalapelveknek? Az, ha az Isten házában elvégzendő munka kívánalmai, valamint a kötelességüket végző emberek eredményei szerint választanak ki embereket” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére). Isten szavait elolvasva megértettem ezt: a gyülekezetben a kötelességeknek az egyéni erősségek szerinti kiosztása csak az egyik szempont. A legfontosabb dolog, hogy a kiosztás a gyülekezeti munka igényei alapján történjék. Most kevés az ember a szövegalapú munka végzésére, az én csoportomban pedig nincs túl sok munka. Még ha távol is vagyok, az nem fogja késleltetni az előrehaladást. A gyülekezeti munkát kell elsőként figyelembe vennem, a személyes döntéseimet és igényeimet félretéve. Ha csak a saját preferenciáimat elégítem ki, az túl önző dolog. Miután ezt felismertem, a szívemben már nem éreztem olyan ellenkezést.

Később Istennek ezeket a szavait olvastam: „Ha valaki hisz Istenben, de nem szívleli meg az Ő szavait, nem fogadja el az igazságot, vagy nem veti alá magát az Ő vezényléseinek és intézkedéseinek; ha csak bizonyos jó viselkedéseket tanúsít, azonban képtelen fellázadni a test ellen, és semmit nem ad fel a saját érdekeiből vagy büszkeségéből; ha látszatra ugyan végzi a kötelességét, azonban még mindig a sátáni beállítottságai szerint él, és egyáltalán nem adta fel vagy változtatta meg a sátáni filozófiáit és életmódját, akkor hogy lehetne ez Istenben való hit? [...] Nem számít, hány éve hisznek, nem alakítottak ki normális kapcsolatot Istennel. Nem számít, mit tesznek vagy mi történik velük, az első gondolatuk ez: »Én így meg így akarok cselekedni. Melyik megközelítés állna az érdekemben, és melyik megközelítés nem? Mi történhetne, ha ezt meg ezt tenném?« Először ezeket a dolgokat fontolják meg. Egyáltalán nem veszik fontolóra, hogy milyen gyakorlat dicsőítené Istent és tenne tanúságot Róla, vagy tenne eleget Isten szándékainak, és nem is imádkoznak és nem keresik, hogy melyek Isten követelményei, és mit mondanak az Ő szavai. Soha nem figyelnek oda arra, hogy melyek Isten szándékai, vagy melyek a követelményei, és hogyan kellene gyakorolniuk az embereknek ahhoz, hogy eleget tegyenek Istennek. Bár időnként imádkoznak Isten előtt és beszélgetnek Vele, csupán csak magukban beszélnek, nem keresik őszintén az igazságot. Amikor Istenhez imádkoznak és az Ő szavait olvassák, nem vonatkoztatják azokat azokra a dolgokra, amelyekkel a való életben találkoznak. Akkor vajon az Isten által kialakított környezetben hogyan kezelik az Ő szuverenitását, intézkedéseit és vezénylését? Amikor olyan dolgokkal szembesülnek, amelyek nincsenek összhangban az akaratukkal, szívükben ellenállnak azoknak, és megpróbálják elkerülni őket. Amikor olyan dolgokkal szembesülnek, amelyek az érdekeiket érintik, törik a fejüket, és minden lehetséges módot kigondolnak az érdekeik védelmére – még ha nem is tudnak előnyt szerezni, nem engedhetik meg, hogy az érdekeik sérüljenek. Nem Isten szándékainak igyekeznek eleget tenni, hanem csak a saját vágyaiknak. Istenben való hit ez? Van-e az ilyen embereknek kapcsolatuk Istennel? Nem, nincs. Alávaló, hitvány, hajthatatlan és ocsmány módon élnek. Nem csupán nincs kapcsolatuk Istennel, hanem lépten-nyomon Isten szuverenitása és intézkedései ellen is mennek. Ismételgetik: »Gyakoroljon Isten szuverenitást, és kormányozzon mindent az életemben. Hajlandó vagyok engedni, hogy Isten trónra lépjen, uralkodjon és irányítson a szívemben. Hajlandó vagyok alávetni magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek.« Azonban amikor olyan dolgokkal szembesülnek, amelyek sértik az érdekeiket, nem tudják alávetni magukat. Ahelyett, hogy keresnék az igazságot egy Isten által kialakított helyzetben, meg akarják változtatni a helyzetet, vagy el akarnak menekülni előle. Nem akarják alávetni magukat Isten vezényléseinek és elrendezéseinek; a saját akaratuk szerint akarják tenni a dolgokat, a saját érdekeik pedig nem szenvedhetik el a legkisebb veszteséget sem. Teljesen figyelmen kívül hagyják Isten szándékait, csak a saját érdekeikkel, a saját körülményeikkel, valamint a saját hangulataikkal és érzéseikkel törődnek. Vajon Istenbe vetett hit ez? (Nem.)” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember nem menekülhet meg vallásba vetett hit vagy vallásos rituálékon való részvétel által). Isten szavaiból megértettem, hogy ha az Istenben őszintén hívők olyan dolgokkal találkoznak, amelyek nincsenek összhangban az elképzeléseikkel, vagy az érdekeik kárt szenvednek, akkor aktívan keresni fogják az igazságot, hogy feloldják a romlottságukat, valamint hogy válaszokat találjanak Isten szavaiban, és várják Istentől a megvilágosítást és útmutatást. Azok, akik nem keresik az igazságot, és észszerűtlenek, csak az emberekre vagy helyzetekre fognak koncentrálni, amikor olyan dolgokkal találkoznak, amelyek nincsenek összhangban a saját elképzeléseikkel, és még Istenre is panaszkodhatnak, és megtagadhatják, hogy alávessék magukat Isten vezénylésének és intézkedéseinek. Ezt magamra vonatkoztatva, valahányszor arra gondoltam, hogy mások nem becsülnek majd nagyra, amikor szövegalapú munkát végzek, és fel lesz fedve a haszontalanságom, megpróbáltam igazolni magamat, kifogásokat kerestem, és a képzetlenségem mögé rejtőztem, tudatosan hangsúlyoztam a gyengeségeimet, reméltem, hogy a csapatvezető majd együttérez velem és megért engem, annak érdekében, hogy abban a csoportban maradhassak, és megtarthassam a státuszomat. Amikor nem történt velem semmi, és élveztem a presztízsemet, azt állítottam, hogy alávetem magam Istennek, és elfogadom a dolgokat Őtőle. Azonban amikor olyan dolgokkal kerültem szembe, amelyek nem voltak összhangban az elképzeléseimmel, vagy ártottak a személyes érdekeimnek, vitatkoztam és ellenálltam, dacoltam és elégedetlen voltam Isten vezénylésével. Ezenkívül másokban kerestem a hibát, azt állítottam, hogy a vezetők intézkedései észszerűtlenek. Alaposan végiggondolva a dolgot, a vezetők nyilvánvalóan észszerűen jelölték ki újra a kötelességeket a munka igényei alapján, és nekem volt némi íráskészségem; nem voltam teljesen képzetlen. De mivel úgy éreztem, hogy más kötelesség kijelölése ártana a hírnevemnek és a státuszomnak, panaszkodtam és ellenálltam. Ez igazán észszerűtlen volt tőlem! Így imádkoztam Istenhez, hajlandó voltam ezt Őtőle elfogadni és alávetni magam, és tőlem telhetően jól végezni a szövegalapú munkát.

A kötelességem újra kijelölését követően láttam, hogy a legtöbb testvérem jobb íráskészséggel rendelkezik, mint én. Néhányan korábban vezetők voltak, és néhányan évek óta szövegalapú munkát végeztek, jól értették az alapelveket, világosan és éleslátással vitatták meg a problémákat és fejezték ki nézeteiket. Meglehetősen irigy voltam. Akaratlanul is egy kicsit frusztrált lettem, arra gondoltam, hogy csak most kezdtem, és máris annyira le vagyok maradva tőlük. Eltűnődtem: „Mikor leszek képes elérni az ő szintjüket?” De nem kedvetlenedtem el túlságosan. Tudtam, hogy az alapelveket, a szakmát és más szempontokat illetően nagy hiányosságaim vannak, ezért időt szántam arra, hogy megismerkedjek az alapelvekkel, és útmutatást kértem és tanultam a testvérektől, amikor nem értettem valamit. De mivel új volt nekem ez a kötelesség, nem volt semmilyen jó meglátásom, amikor a problémákat megvitattuk a testvérekkel. Időnként, amikor kifejeztem néhány nézetemet, azok nem voltak helyesek, és én egészen zavarba jöttem. Ha így haladok, minél többet dolgozom, annál rosszabbnak fogok tűnni – nem beszélve arról, hogyan nyerjem el az emberek megbecsülését. Aggódtam, hogy a testvérek azt gondolják majd, hogy a képességem túl gyenge, és hogy nem vagyok érdemes a művelésre. Mikor láttam, mennyire fontos és kihívásokkal teli ez a munka, még jobban aggódtam, hogy nem boldogulok jól, és más kötelességet jelölnek ki nekem. Az nagyon megalázó lenne. Attól kezdve mindig kedvetlenül végeztem a kötelességemet. A számítógép képernyőjét bámultam, az agyam üres volt. Hiányzott az érdeklődés és a motiváció, hogy megtanuljam a szakmát. Állandó, megmagyarázhatatlan csüggedtség érzése töltötte be szívemet. Néha még arról is álmodoztam, hogy a vezetők esetleg meggondolják magukat és visszaküldenek, és arra gondoltam, hogy ez jobb lenne, mint ha fel lesz fedve a haszontalanságom, és észrevétlen maradok itt. Később a nővér, aki a szakmára oktatott, néhány elvi problémát azonosított a kötelességeimben. Amikor azokat elemezte, még a csapatban is rámutatott ezekre a problémákra és eltérésekre. Nagyon zavarba jöttem. Akaratlanul eszembe jutottak az emlékek, amikor még videókat készítettem. Akkoriban köztiszteletben álltam. Az emberek kérdésekkel fordultak hozzám, és én voltam az, aki a legtöbbször rámutatott másoknak a hibáira. Most azonban negatív példa lettem, és állandóan az én hibáimat emelték ki. Ég és föld volt a különbség! Ez a kontraszt még negatívabbá tett engem. Még arra is gondoltam, hogy elmondom a vezetőknek, hogy nem vagyok képes erre a munkára, és vissza akarok menni videókat készíteni. De féltem, hogy mások azt mondják majd, hogy nem vagyok engedelmes, így kelletlenül tovább végeztem a kötelességeimet.

Egy nap hirtelen eszembe jutottak Isten szavai, amelyek így szólnak: „Ha látod, hogy problémák merülnek fel, és nem keresed azonnal az igazságot a megoldásuk érdekében, hanem vársz, amíg felhalmozódnak és akadályozni kezdik a munkát, a benned lévő cseppnyi elhatározás pedig már nem bírja a nyomást, amit a kötelességed végzése jelent, akkor olyannyira negatívvá válsz, hogy összeomlasz, és bizonyosan képtelen leszel szilárdan állni” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (11.)). Ráébredtem, hogy nagyon veszélyes nem foglalkozni ezzel a negatív állapottal. Noha külsőleg elvégeztem a kötelességemet, a szívem nem volt benne. Gyakran visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor mások megbecsültek és dicsértek, és soha nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Ráébredtem, hogy meg kell oldani ezt a problémát, nem maradhatok ilyen felületes, és nem csaphatom be magam ilyen módon. Később elgondolkodva Isten szavait olvastam: „Az embereknek nem szabad magukat nagyon tökéletesnek, nagyon kiemelkedőnek, nagyon nemesnek vagy másoktól nagyon különbözőnek gondolniuk; mindezt az ember arrogáns beállítottsága és tudatlansága idézi elő. Mindig úgy gondol magára, mint aki kiemelkedik – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem tudja elfogadni a hiányosságait, és soha nem tud szembenézni a hibáival és a kudarcaival – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg másoknak, hogy magasabb rendűek vagy jobbak legyenek nála – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg, hogy mások erősségei felülmúlják vagy meghaladják az övéit – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg másoknak, hogy jobb gondolataik, javaslataik és nézeteik legyenek, mint neki, és amikor felfedezi, hogy mások jobbak nála, akkor negatívvá válik, nem kíván szólni, szorong és lehangolt, és felzaklatja magát – mindezt egy arrogáns beállítottság okozza. Egy arrogáns beállítottság képtelenné tehet téged arra, hogy elfogadd mások helyreigazításait, mert védelmezed a büszkeségedet, képtelenné arra, hogy szembenézz a hiányosságaiddal, és arra, hogy elfogadd a saját kudarcaidat és hibáidat. Sőt, ha valaki jobb nálad, az gyűlöletet és féltékenységet kelthet a szívedben, és korlátozva érezheted magad, és még a kötelességedet sem kívánod végezni, és felületessé is válsz a végzésében. Egy arrogáns beállítottság kiválthatja belőled ezeket a viselkedéseket és gyakorlatokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavai segítettek megtalálnom a negativitásom okát. Mindig azt gondoltam, hogy tehetséges vagyok, és nagyra tartottam magam, kiemelkedő pozíciót akartam, és azt, hogy az emberek körülvegyenek és dicsérjenek, bárhova megyek is. Amikor nem tudtam mások megbecsülését elnyerni vagy a rivaldafénybe kerülni, negatívvá váltam, és menekülni akartam a helyzetből. Mindez a túl arrogáns természetem miatt volt. Éppen csak elkezdtem a szövegalapú munka végzését gyakorolni, és sok dolog volt, amit nem értettem, vagy nem tudtam, hogyan végezzem. Egyetlen alapelv sem tanulható meg úgy, hogy csak meghallgatjuk vagy elolvassuk néhányszor; a gyakorlati tanulásra is időt kell szánni. Ebben az időszakban a hibák és kudarcok elkerülhetetlenek. Az emberek, akiknek megvan a józan eszük, mind helyesen tudják megközelíteni ezeket a dolgokat. De én egyáltalán nem rendelkeztem önismerettel. Bárhová mentem, meg akartam mutatni, hogy különleges vagyok. Nyilvánvalóan csak kezdő voltam, de nagyon szerettem volna elérni valamit, hogy megmutathassam a képességeimet, hogy a testvérek lássák, jók a képességeim. Amikor nem tudtam jól teljesíteni, nem feleltem meg, vagy nem voltam a rivaldafényben, negatívvá váltam, kevésbé igyekeztem, és elvesztettem a motivációt, hogy megtanuljam a szakmát. Még az is az eszembe jutott, hogy feladom a kötelességemet, és kilépek. Ráébredtem, hogy igazán arrogáns voltam, és azt gondoltam, hogy milyen nagymenő vagyok. Az elviselt szenvedésemet egyedül magam okoztam.

Gondolkodni kezdtem: „Miért voltam olyan motivált, amikor a múltban videókat készítettem, de most, hogy szövegalapú munkát végzek, miért nem tudok soha lelkesedést érezni?” Később elolvastam Isten szavainak egy szakaszát, és valamennyire megértettem az állapotomat. Isten szavai így szólnak: „Ha az embereknek olyan szívük van, amely szereti az igazságot, akkor meglesz bennük a hajtóerő az igazságra való törekvéshez, és keményen tudnak munkálkodni az igazság gyakorlásán. Képesek lesznek lemondani arról, amiről le kell mondani, és elengedni azt, amit el kell engedni. Különösen amikor a saját hírnevüket, nyereségüket és státuszukat érintő dolgokról van szó, ezeket a dolgokat is képesek elengedni. Ha nem tudod elengedni az önös érdeket, a hírnevet, a nyereséget és a státuszt, az azt jelenti, hogy nem szereted az igazságot, és nincs meg benned a hajtóerő az igazságra való törekvéshez. Amikor valami történik veled, keresned kell az igazságot, és gyakorolnod kell az igazságot. Ha azokban az időkben, amikor gyakorolnod kell az igazságot, mindig önző indítékaid vannak, és nem tudod elengedni az önös érdekedet, akkor képtelen leszel gyakorlatba ültetni az igazságot. Ha, függetlenül attól, hogy mi ér téged, sem nem keresed az igazságot, sem nem ülteted gyakorlatba azt, akkor nem olyan ember vagy, aki szereti az igazságot. Nem számít, hány évig hiszel Istenben, nem fogod elnyerni az igazságot. Egyesek mindig hírnévre, nyereségre és önös érdekre törekszenek. Bármilyen munkát is rendel el számukra a gyülekezet, mindig azt mérlegelik: »Vajon ennek az elvégzése előnyös vagy hasznos lesz számomra? Ha igen, akkor megcsinálom; ha nem, akkor nem.« Az ilyen ember nem gyakorolja az igazságot – vajon jól tudja-e végezni a kötelességét? Egészen biztosan nem. Még ha külsőleg nem is tűnik úgy, hogy gonoszat cselekedtél, akkor sem vagy olyan ember, aki gyakorolja az igazságot. Nem törekszel az igazságra, nem szereted a pozitív dolgokat, és bármi ér téged, csak a saját hírneveddel és státuszoddal, a saját önös érdekeddel törődsz, és azzal, hogy milyen előnyökre tehetsz szert – ez azt jelenti, hogy olyan ember vagy, aki mindenekelőtt a hasznot keresi, és aki önző és aljas is egyben” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai azt mondják, hogy ha az emberekben van igazságszerető szív, akkor ha olyan dolgok történnek velük, amelyek a hiúságukat, a státuszukat és az érdekeiket érintik, képesek elengedni azokat, és képesek lázadni a hús-vér testük ellen, hogy az igazságot gyakorolják. Elgondolkodtam azon, hogy amikor videókat készítettem, azt gondoltam, hogy terhet viselek, és engedelmes vagyok, és olyan embernek tartottam magam, aki az igazságra törekszik. Csak amikor a valósággal szembesültem, ébredtem rá, hogy amit korábban tettem, azzal nem Istennek próbáltam eleget tenni, hanem csak némi munkát végeztem, amikor az nem érintette a saját érdekeimet. Most, hogy egyre csak vissza akartam térni a videókészítéshez, az nem azért volt, mert szerettem azt a kötelességet, hanem mert nem tudtam elengedni a testvérek támogatását és megbecsülését. Noha látszólag nem volt csapatvezetői címem, a testvérek jó benyomással rendelkeztek rólam a szívükben. Minden alkalommal, amikor megoldottam egy problémát, vagy valamit jól végeztem, megbecsülést és dicséretet kaptam tőlük, amit én rendkívül élveztem. Ezért bármekkora árat fizettem, bármennyit szenvedtem, nem panaszkodtam. Ezzel ellentétben a szövegalapú munka végzését megalázónak éreztem. Itt mindent a kezdetektől kellett megtanulnom, és senki nem figyelt rám. Nem tudtam másokat tanítani, mint korábban. Nemcsak, hogy félre kellett tennem önmagamat, és alapvető kérdéseket kellett másoknak feltennem, de akkora hiányosságaim voltak ebben a szakmában, hogy folyamatosan mások útmutatására kellett hagyatkoznom. Nem akartam szembenézni a hiányosságaimmal, csak virágcsokroknak és tapsnak akartam örvendezni, és élvezni akartam mások megbecsülését és dicséretét. Még arról is álmodoztam, hogy egy nap a vezetők megengedik, hogy ismét videókat készítsek, azért hogy továbbra is emberek vehessenek körül és dicsérhessenek. De végül nem így történt. Helyette folyamatosan a romlottságom és a hiányosságaim tárultak fel. Ezért negatívvá és zaklatottá váltam, és elvesztettem a motivációmat arra, hogy a kötelességemet végezzem. Ezen a ponton ráébredtem, hogy a múltban a kötelességemet csak a hírnévért és a státuszért végeztem, és a kötelességemet egyáltalán nem tekintettem a felelősségemnek.

Ez idő alatt gyakran kerestem az igazságot, és elgondolkodtam állapotomon. Isten szavait olvastam, amelyek így szóltak: „Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőbe, még akkor sem engednék el a hírnévre és státuszra való törekvést. Bármilyen embercsoportba helyezhetnéd őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok hisznek Istenben, egyenlővé teszik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és egyenrangúként kezelik ezt a két dolgot. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevükre és státuszukra is törekszenek. Elmondható, hogy az antikrisztusok szívében az igazságra való törekvés az Istenben való hitben a hírnévre és státuszra való törekvést jelenti, és hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés – hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nem tettek szert hírnévre, nyereségre vagy státuszra, hogy senki sem néz fel rájuk, nem értékeli nagyra és nem követi őket, akkor elcsüggednek, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és belül így tűnődnek: »Kudarcot vallottam azáltal, hogy így hiszek Istenben? Nincs remény a számomra?« Gyakran számítgatnak ilyen dolgokat a szívükben. Számítgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogyan érhetik el, hogy az emberek figyeljenek rájuk, amikor beszélnek és dicséreteket zengjenek nekik, amikor cselekszenek, hogyan érhetik el, hogy az emberek kövessék őket, bárhol is vannak; és miként lehet befolyásos hangjuk a gyülekezetben, és hogyan legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – a szívükben nagyon ezekre a dolgokra összpontosítanak. Ezekre törekednek az ilyen emberek. Miért tartják mindig fontosnak az ilyen dolgokat? Miután olvasták Isten szavait, miután prédikációkat hallgattak, tényleg nem értik mindezt, tényleg nem képesek tisztán látni mindezt? Isten szavai és az igazság tényleg nem képesek megváltoztatni az elképzeléseiket, az elgondolásaikat és a véleményüket? Egyáltalán nem ez a helyzet. A probléma bennük van, ez teljességgel azért van, mert nem szeretik az igazságot, mert a szívükben idegenkednek az igazságtól, és ennek eredményeképp egyáltalán nem fogékonyak az igazságra – ezt a természetlényegük határozza meg” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavai leleplezik, hogy az antikrisztusok különösen szeretik a hírnevet és a státuszt. Hisznek Istenben, lemondanak dolgokról, feláldozzák magukat, és mindezt kizárólag a hírnév és a státusz érdekében. Ha elveszítik a státuszukat, az olyan, mintha az életüket vennék el; minden iránt elvesztik az érdeklődésüket és a motivációjukat. A saját viselkedésemen elgondolkodva ráébredtem, hogy olyan vagyok, mint egy antikrisztus, vágyódom mások csodálatára és hódolatára, és a hírnév és a státusz hajszolását még pozitív dolognak is tekintettem. Sok évig hajszoltam őket. Otthon édesapám gyakran mondta nekem, hogy „emelkedj a többiek fölé”, és „öregbítsd a család hírnevét”, és hogy a siker az egyetlen útja, hogy az embernek jövője legyen. Az iskolában a tanárok belém nevelték azt a gondolatot, hogy „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”. Ezek a dolgok folyamatosan a gondolataimba ivódtak, egyre jobban megkedveltem a hírnevet és a státuszt, és bármilyen nehézséget hajlandó voltam ezért elviselni. Az iskolai éveim alatt, hogy jó osztályzatokat szerezzek, és elnyerjem a tanárok és osztálytársak dicséretét és csodálatát, kávét ittam, hogy késő éjszakáig írhassam a házi feladatot, és még betegen is eljártam az órákra. Az elmúlt néhány évben a gyülekezetben, amíg videókat készítettem, kívülről elviseltem a nehézségeket, és megfizettem az árat, készségeket tanultam, és több munkát végeztem, mindezt azzal a céllal, hogy elnyerjem mások csodálatát. Amikor a kötelességemet megváltoztatták, és többé nem csodáltak mások, ráadásul a hibáim még a saját hiányosságaimat és elégtelenségeimet is feltárták, elkedvetlenedtem, félreértettem és nehezményeztem az Isten által elrendezett körülményeket, és elvesztettem a motivációt a kötelességem végzésére. Megértettem, hogy a hírnévért és a státuszért élek, folyamatosan azon gondolkodom, hogyan nyerhetem el mások csodálatát. Amire én törekedtem, az teljesen ellentétes azzal, amit Isten megkövetel. Eszembe jutottak Isten szavai, amelyek így szólnak: „Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszra törekszenek, te mégis csökönyösen versengsz a státuszért, hűségesen dédelgeted és óvod, mindig megpróbálod megszerezni magadnak. Nincs-e ebben egy kis Istennel ellenséges tulajdonság?” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Noha még nem vetemedtem arra, hogy a magam oldalára állítsam az embereket, bebetonozzam magamat, vagy a státusz kedvéért független királyságot hozzak létre, mint egy antikrisztus, és még nem követtem el semmilyen nyilvánvaló gonosz tettet, a törekvésem mögötti szándékaim és nézeteim helytelenek voltak. Folyamatosan arra törekedtem, hogy helyet szerezzek az emberek szívében. Ezen az úton továbbhaladni veszélyes, és Isten számára gyűlöletes. Erre ráébredve nagyon hálás voltam Isten oltalmáért.

A kötelességem újra kijelölése arra ösztönzött engem, hogy elgondolkozzam a rossz úton, amelyen jártam, és időben visszaforduljak. Ez Isten üdvössége számomra. Noha már nem volt lehetőségem arra, hogy kitűnjek és a rivaldafényben legyek, képes voltam őszintén alávetni magamat. Némi megbánást is éreztem azért, hogy annyi időt elpazaroltam az elmúlt néhány évben. Ha ugyanezt az erőfeszítést az igazságra való törekvésre és önmagam megismerésére szántam volna ahelyett, hogy a státuszt kerestem, észszerűbb lennék, és Istennek engedelmesebb, és nem olyan lázadó és romlott, mint most. E problémák kezelése érdekében elolvastam Isten szavainak még két szakaszát. Mindenható Isten azt mondja: „Ha odaadó akarsz lenni mindenben és eleget akarsz tenni Isten szándékainak, azt nem teheted meg úgy, hogy csak egyetlen kötelességet végzel; el kell fogadnod bármilyen megbízatást, amit Isten ad neked. Akár az ízlésednek való és egyezik az érdeklődési köröddel, akár olyasmi, amit nem élvezel, vagy még sosem csináltál és nehéznek találsz, el kell fogadnod, és alá kell vetned magad. Nemcsak el kell fogadnod, hanem proaktívan együtt is kell működnöd, el kell sajátítanod a szakmai készségeket, tapasztalatokat és belépést kell nyerned. Még ha nehézséget vagy fáradtságot, megaláztatást vagy kirekesztettséget szenvedsz is el, akkor is odaadással kell végezned. Csak akkor leszel képes mindenben odaadó lenni és eleget tenni Isten szándékainak, ha így gyakorolsz. Kötelességedként kell végrehajtanod, nem pedig saját vállalkozásodként. Hogyan kell értelmezned a kötelességet? A kötelesség olyasvalami, amit a Teremtő – Isten – rábíz valakire, hogy megtegye; így születnek az emberek kötelességei. Az a megbízatás, amelyet Isten rád ruház, a te kötelességed, és tökéletesen természetes és indokolt, hogy úgy végezd a kötelességedet, ahogyan azt Isten megköveteli. Ha világos számodra, hogy ez a kötelesség Isten megbízatása, és hogy ez Isten rád szálló szeretete és áldása, akkor képes leszel Istent szerető szívvel elfogadni a kötelességedet, és képes leszel a kötelességed végzése során figyelembe venni Isten szándékait, valamint képes leszel legyőzni minden nehézséget, hogy eleget tegyél Istennek. Azoknak, akik igazán feláldozzák magukat Istenért, sohasem szabad visszautasítaniuk Isten megbízatását; sohasem szabad visszautasítaniuk semmilyen kötelességet. Bármilyen kötelességet is bíz rád Isten, függetlenül attól, milyen nehézségekkel jár, nem szabad visszautasítanod, hanem el kell fogadnod. Ez a gyakorlás útja, vagyis az, hogy gyakorlod az igazságot, és minden dologban odaadó vagy, hogy eleget tégy Istennek. Mi itt a kulcsfontosságú pont? A »minden dologban« kifejezés. A »minden dolog« nem feltétlenül egyezik meg a vágyaiddal, és nem feltétlenül mindig olyan dolgokat takar, amelyeket szeretsz csinálni, vagy amelyeket örömmel fogadsz el. Vannak olyan feladatok, amelyekben nem vagy jártas, és meg kell tanulnod elvégezni őket; vannak, amelyek nehezek; mások pedig szenvedéssel járnak. De bármi is legyen az, amennyiben olyasmi, amit Isten bízott rád, el kell fogadnod Istentől; el kell vállalnod ezt a kötelességet, és a szívedet beleadva, jól kell végezned, hogy felajánlhasd az odaadásodat, és eleget tégy Isten szándékainak. Ez a gyakorlás útja” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Bár bolondot csináltál magadból, ebből megtanulhatod, mik a problémáid és a hiányosságaid, megtanulhatod, hogy megvan benned a hiúság szeretete, és megértheted, hogy nem vagy tökéletes ember. Ez jót tesz az önismeretednek, tehát bolondot csinálni magadból nem rossz dolog. Nincsenek tökéletes emberek; minden embernek romlott a beállítottsága, valamint vannak hiányosságai és fogyatékosságai, és minden ember felfedi a romlottságát, mond és tesz olyan dolgokat, amelyek helytelenek, és kudarcokkal és sikertelenségekkel találkozik. Tehát mindannyian átélnek olyan időszakokat, amikor bolondot csinálnak magukból és zavarba jönnek. Ez nagyon normális. Az emberek főleg azért félnek bolondot csinálni magukból, mert túlságosan hiúk. Amikor el tudod engedni a hiúságodat, és helyesen közelíted meg ezt a kérdést, a következő alkalommal, amikor bolondot csinálsz magadból, már nem fogod szégyellni magad, nem fog érdekelni, hogy ez befolyásolja-e a hírnevedet, és többé nem fogsz emiatt csüggedésbe esni. Ekkor az emberi mivoltod megérett. Hát nem jó dolog ez? (De igen.) Tehát, amikor bolondot csinálsz magadból, ne gondold, hogy rossz a szerencséd, és ne keress kifogásokat, hogy megvédd a hiúságodat és a büszkeségedet. Amikor mások bolondot csinálnak magukból, te se nevess rajtuk. Ezek a dolgok nagyon normálisak, és mindenki át fogja élni őket. Amikor sok kudarcot és sikertelenséget tapasztalsz, az emberi mivoltod fokozatosan éretté és tapasztalttá válik, és akkor, amikor újra találkozol ezekkel a dolgokkal, többé nem leszel korlátozva, és képes leszel normálisan végezni a kötelességedet. Ekkor az emberi mivoltod normális lesz, és a józan eszed is normális lesz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Miután elolvastam Isten szavait, találtam egy utat a gyakorlásra ebben a helyzetben. Függetlenül attól, hogy csodálnak-e mások, vagy alkalmam van-e arra, hogy kitűnjek, alá kell vetnem magam az Isten által elrendezett környezetnek, és a kötelességemet őszintén kell kezelnem, beleadva a szívemet és minden erőmet. Ez az én felelősségem, és ezt kell tennem. Később, bár néha voltak még hibák az általam befejezett munkában, és amikor mások sok problémára rámutattak, rosszul éreztem magam, már nem reagáltam negatívan. Minél több hibával és kudarccal találkoztam, azok annál inkább arra sarkalltak, hogy időben térjek vissza Istenhez, hogy megismerjem a romlottságomat, és hogy elemezzem az eltéréseimet és a hiányosságaimat, és elgondolkodjam rajtuk. Ettől mélyebben az eszembe vésődtek bizonyos alapelvek is, ami mind a kötelességem végzésének, mind az életbe való belépésemnek az előnyére vált. Ezt megértve a szemléletmódom javult, és már nem törődtem annyira azzal, hogyan tekintenek rám a többiek. A szakmámat illetően elemeztem az eltéréseimet és a problémáimat, segítségért fordultam a testvéreimhez, ha nem értettem valamit, valamint kerestem a vonatkozó alapelveket, és bementem azokba. Mások bevált gyakorlataiból is tanultam. Ami az állapotomat illeti, a szabadidőmet arra használtam, hogy elgondolkozzak és mérlegeljek, megismerjem magamat Isten azon szavai alapján, amelyek a feltárt romlottságaimra vonatkoztak. Miután egy ideig ezt gyakoroltam, kezdtem megszeretni a jelenlegi kötelességemet, és a kötelességem eredményei javultak a korábbiakhoz képest. Erre a folyamatra visszatekintve ráébredtem Isten komoly szándékaira. Sokat nyertem abból, hogy ebben a környezetben végeztem a kötelességemet. Ezeken a kudarcokon és feltárulásokon keresztül képes voltam világosan látni hiányosságaimat és valódi érettségemet, megtanultam alávetni magam Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, és jobban keresni az alapelveket a kötelességeimben. Ezenkívül miután folyamatosan ebben a környezetben edződtem, emberi mivoltomban érettebbé váltam, kevésbé impulzív és kevésbé törékeny lettem, képessé váltam arra, hogy helyesen kezeljem a hiányosságaimat, és kezdtem megtanulni, hogy Isten szándékait és az igazságalapelveket keressem. Mindez gyakorlás és tökéletesítés számomra.

Miután megtapasztaltam a kötelességem újra kijelölését, megértettem, hogy nem számít, milyen kötelességet végzünk, sem az, hogy hírnevünket megőrizzük-e, vagy hogy mások csodálnak-e, ezek a dolgok nem fontosak. Csak az számít, hogy alá tudjuk-e vetni magunkat Istennek, és rendelkezünk-e tanúságtétellel az igazság gyakorlásáról. A múltban, amikor láttam, hogy mások negatívvá és engedetlenné válnak a kötelességeik újra kijelölése után, lenéztem őket, és azt gondoltam, hogy én jobb vagyok. Most, szembenézve a tényekkel, megértettem, hogy a természetem túl arrogáns, és hogy nem vetem magam alá Istennek jobban, mint mások. Azáltal, hogy az Isten által kialakított helyzetek feltártak, valamennyire megismertem önmagamat, és néhány dologban változtam. Igazán szívből hálás vagyok Isten üdvösségéért!