Isten szavai azt mondják: „Miféle bizonyságot tesz az ember végső soron Istenről? Az ember arról tesz bizonyságot, hogy Isten az igazságos Isten, hogy az Ő természete az igazságosság, harag, fenyítés és ítélet; az ember Isten igazságos természetéről tesz bizonyságot. Isten az ítélete által teszi tökéletessé az embert, Ő mindig is szerette és megmentette az embert – de mennyi mindent foglal magában az Ő szeretete? Van benne ítélet, fenség, harag és átok. Bár Isten a múltban megátkozta az embert, nem vetette egészen a feneketlen mélységbe, hanem ennek révén finomította az ember hitét; nem adta halálra az embert, hanem azért cselekedett, hogy az embert tökéletessé tegye. A test lényege az, ami a Sátántól való – Isten pontosan megmondta –, de az Isten által elvégzett tények nem az Ő szavai szerint teljesülnek be. Ő azért átkoz meg téged, hogy szerethesd Őt, és hogy megismerhesd a test lényegét; azért fenyít meg, hogy felébredj, hogy lehetővé tegye számodra belső hiányosságaidnak és az ember teljes méltatlanságának megismerését. Így Isten átkai, ítélete, fensége és haragja – ezek mind azért vannak, hogy az embert tökéletessé tegyék. Mindaz, amit Isten ma tesz, és az igazságos természet, amelyet Ő nyilvánvalóvá tesz bennetek – mind azért van, hogy az embert tökéletessé tegye. Ilyen Isten szeretete” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek kiállása által ismerheted meg). Régebben, amikor az emberek Isten szeretetét emlegették, az Ő irgalmára és könyörületére, az Ő kegyelmére és áldásaira gondoltam. Nem igazán értettem az Ő ítélet és a fenyítés általi szeretetét. De miután személyes tapasztalatot szereztem róla, megértettem, hogy mennyire fontos ez, és láttam, hogy Isten szavai az igazság, és mind nagyon gyakorlatiasak. Az ítélet és a fenyítés Isten szeretete és üdvössége az emberiség számára.

Régebben én voltam az öntözési munka felelőse, majd tavaly szeptemberben elbocsátottak, mert nem végeztem gyakorlati munkát. A gyülekezetvezető úgy intézte, hogy Vang nővér vegye át a munkámat. Ez olyan érzéssel töltött el, amit nem tudok szavakba önteni. Korábban én felügyeltem Vang nővér munkáját, és most ő fogja felügyelni az enyémet. Nem tűnök így szakmailag alkalmatlannak? A vezetőből az öntözők csoportjának egyszerű tagjává váltam. Nem lesz ez megalázó, ha a testvérek, akik ismernek, rájönnek? Tényleg megbántam, hogy nem végeztem jól a kötelességemet. Később, amikor egy munkáról szóló csoportmegbeszélésen egy jó darabig mindenki hallgatott, és én néztem, hogy telik az idő, arra gondoltam, hogy bár már nem én vagyok a vezető, de van némi tapasztalatom az újonnan érkezők öntözésében, ezért többet kellene vállalnom, és ki kellene fejeznem a gondolataimat. Így mindenki látná, hogy még mindig fontos szerepet játszom, és talán mindenki felnézne rám. Ezért elkezdtem proaktív módon közölni a gondolataimat és ötleteimet, és néhány megbeszélés után az emberek többnyire egyetértettek velem. Szinte minden megbeszélésen az én ötleteimet követtük, így úgy éreztem, hogy az én képességeim valóban kiemelkedőek a csapathoz képest. Nem volt felügyelői szerepköröm, de még így is megbirkóztam ezzel a fajta munkával. Azt gondoltam, a többiek felnéznek majd rám, és egy nap talán újra előléptetnek. Ezután elkezdtem még aktívabban részt venni a munkában, minden összejövetel előtt érdeklődtem mindenki állapotáról, és megkerestem a testvéreknek Isten vonatkozó szavait. Sok időbe és energiába került, de úgy gondoltam, hogy a jó munka bizonyítani fogja a képességeimet, ezért megéri meghozni ezt az áldozatot. Közben felfedeztem néhány problémát a munkánkban, és a többiek általában egyetértettek a megoldásaimmal és javaslataimmal. Úgy éreztem, hogy mindenki láthatja, milyen keményen dolgozok, így talán előléptetnek majd, amikor a vezető ellenőrzi a munkánkat, és látja, hogy hogyan teljesítek. De eltelt egy kis idő, és úgy tűnt, hogy a vezetőnek egyáltalán nem áll szándékában előléptetni engem. Észrevettem, hogy egyre többen csatlakoztak a gyülekezethez, így egyre több emberre volt szükség a pozíciók betöltéséhez, de nem úgy tűnt, mintha az én előléptetésemen gondoltak volna. Kezdtem elkeseredni. Úgy éreztem, hogy változtattam néhány dolgon, és elég jól végzem a kötelességemet. Mivel annyira kevés volt a segítő kéz a gyülekezetben, miért nem kaptam még egy esélyt? Miután egyszer már elbocsátottak, vajon soha többé nem kapok esélyt arra, hogy vezető legyek? Ezt egyáltalán nem értettem. Nem tudtam, miért nem térül meg az a sok nehéz munka, amit elvégeztem. Mi hiányzik belőlem? Később azt gondoltam, hogy biztos nem dolgozom elég keményen, nem vagyok elég jó, vagy nem teljesítek eleget. Úgy képzeltem, hogy továbbra is keményen kell dolgoznom, és nemcsak a kötelességemben elért eredményekre kell összpontosítanom, hanem az életbe való belépésre és az igazságra való törekvésre is, hogy mások is láthassák a személyes fejlődésemet. Akkor Isten irgalommal fordul majd felém, és ad még egy esélyt. Úgy gondoltam, hogy megfelelő „törekvéssel” egy nap be fog következni a változás, és ha nem is léptetnek elő, akkor is kitűnhetek a csoportunkban, és elnyerhetem a többi testvér csodálatát. Így belevetettem magam a csoportunk öntözési munkájába, és amikor az újonnan érkezőknek problémáik voltak, gondosan átgondoltam, és megtaláltam Isten szavait, hogy közösséget vállaljak azokkal. Amikor valamit nem értettem, buzgón imádkoztam és kerestem. Egy idő után egyre sikeresebb voltam az újonnan érkezők öntözésében. Valamivel később, egy összejövetelen a csoportvezető megemlítette, hogy a kötelességemben hajlandó vagyok terhet vállalni, és jó vagyok az új hívők problémáinak megoldásában. Nagyon elégedett voltam magammal. Azt gondoltam, hogy mindenki látni fogja, milyen jól teljesítek, és ha még jobban tudok javítani a teljesítményemen, akkor mindenki csodálatát elnyerhetem. Akkor lesz esélyem az előléptetésre. Ezután igazán belevetettem magam a dologba. A saját feladataim mellett a csoport egyéb munkáiból is olyan sokat vállaltam, amennyit csak tudtam, és visszajelzést és segítséget nyújtottam a felügyelőnek, amikor problémákat fedeztem fel. Az igazságra való törekvésemben sem lazsáltam, hanem minden szabad percben Isten szavait olvastam. Isten elé járultam imádsággal és kereséssel, amikor bizonytalan voltam, és aktívan közösséget vállaltam az összejöveteleken. De miután sokáig keményen dolgoztam, még mindig nem léptettek elő. Úgy éreztem, hogy nem számít, milyen keményen dolgozok, vagy milyen jól teljesítek, Isten soha nem fog megjutalmazni, és a vezető soha nem fog előléptetni. Akkor mi értelme van ennek az egésznek? Ezután már nem tettem annyi erőfeszítést, és amikor azt láttam, hogy az újonnan érkezők nem gyűlnek össze rendszeresen, csak úgy mellékesen rákérdeztem, mindenféle részletekbe menő érdeklődés vagy támogatás nélkül. Néha, amikor Vang nővér megkért, hogy keressem meg Isten azon szavait, melyek a testvérek egyedi állapotaira vonatkoznak, úgy éreztem, hogy ez nem az én feladatom, és senki sem venné észre, bármennyire is jól csinálom, így kifogást keresve visszautasítottam. A saját állapotom kezdett rosszabbodni, és nem tudtam, mit mondjak imádkozás közben. Isten szavait olvasva nem éreztem a megvilágosodást, és néha el is álmosodtam. Igazi sötétséget éreztem a lelkemben, és nem éreztem a Szentlélek munkáját. Nem sokkal később azt láttam, hogy más testvéreket előléptettek, míg én továbbra is az öntözőcsoport egyszerű tagja voltam. Még jobban elkedvetlenedtem. A hozzám hasonló hívők felügyelők és csoportvezetők voltak, és mások csodálatát élvezték, de engem soha nem léptettek elő. Vajon ez azt jelentette, hogy kudarcot vallottam hívőként és a kötelességemben? Olyan keményen dolgoztam, de megrekedtem ugyanazon a helyen. Úgy éreztem, hogy nincs reményem az előléptetésre. Annyira negatív lettem, hogy semmihez sem tudtam motivációt gyűjteni.

Később eltöprengtem azon, hogy miért érzem magam ilyen negatívan. Miért csak a státuszért élek? Csak a státuszért éltem a hitben töltött sok évem alatt? Átgondolva a dolgot, rájöttem, milyen szánalmas vagyok. Emberi lényként miért vagyok ennyire megszállottja a státusznak? Tényleg gyűlöltem magam. Letérdelve így imádkoztam Isten előtt: „Istenem! Hitemben az igazságra akarok törekedni, meg akarom hálálni a Te szeretetedet, és egy teremtett lény kötelességét akarom végezni. Miért foglalkoztat engem annyira a státusz? Nem akarok ebben az állapotban élni, de nem tudok uralkodni magamon. A státusz iránti vágyam nem enged a karmai közül. Istenem, kérlek, világosíts meg és ments meg, hogy megértsem a problémámat, és megoldjam azt!” Miután imádkoztam, elolvastam Isten szavainak ezt a szakaszát. „Az antikrisztusoknak antikrisztusi beállítottságuk és lényegük van, és ez különbözteti meg őket a normális emberektől. Noha külsőleg semmit sem mondanak az elbocsátásukat követően, a szívükben továbbra is ellenállnak. Nem ismerik be a hibáikat, és bármennyi idő teljen is el, sosem lesznek képesek igazán megismerni magukat. Ez már régen bizonyítást nyert. Van más valami is az antikrisztusokkal kapcsolatban, ami sosem változik meg: bárhol tegyenek is dolgokat, különbözőek akarnak lenni, és azt akarják, hogy mások felnézzenek rájuk és becsüljék őket; még ha nincs is jogszerű gyülekezetvezetői vagy csoportvezetői posztjuk vagy titulusuk, rang és értékesség terén akkor is fölébe akarnak kerekedni a többieknek. Függetlenül attól, hogy el tudják-e végezni a munkát, vagy hogy miféle emberi mivoltuk vagy élettapasztalatuk van, mindenféle módot kieszelnek és mindenütt keresik a lehetőséget arra, hogy felvághassanak, hogy biztosítsák maguknak az emberek jóindulatát, hogy megnyerjék maguknak az emberek szívét, és hogy elcsábítsák és félrevezessék az embereket, azért, hogy azután elnyerjék a megbecsülésüket. Vajon mit akarnak az antikrisztusok, hogy mit csodáljanak bennük az emberek? Még ha el is bocsátották őket, azt gondolják, hogy »a fogatlan oroszlán is erősebb a kisegérnél«, és hogy továbbra is sasként szállhatnak a csirkék fölött. Nem az antikrisztusok arroganciája és önelégültsége ez vajon? Mi más bennük? Nem tudnak megbékélni azzal a gondolattal, hogy státusz nélkül valók, átlagos hívők és hétköznapi emberek legyenek, hogy két lábbal a földön állva egyszerűen jól végezzék a kötelességüket, hogy megmaradjanak a helyükön, vagy hogy csak jó munkát végezzenek, hűségesnek bizonyuljanak és megtegyék, ami tőlük telik a rájuk eső munkában. Messze nem tudják megelégíteni őket ezek a dolgok. Nem hajlandóak ilyesfajta emberek lenni, vagy ilyesfajta dolgokat tenni. Mi a »fő törekvésük«? Az, hogy nagyra becsüljék őket, hogy felnézzenek rájuk, és hogy hatalmuk legyen. Így aztán, még ha névleg nincs is konkrét titulusuk, a maguk érdekében fognak törekedni, magukért fognak szót emelni és magukat fogják igazolni; mindent megtesznek, amit csak tudnak a magamutogatás végett, attól félve, hogy nem veszik észre őket az emberek, vagy hogy senki sem fog figyelmet fordítani rájuk. Kapva-kapnak minden alkalmon, amikor ismertebbé válhatnak, növelhetik a presztízsüket, több emberrel megláttathatják az ajándékaikat és erősségeiket, valamint megmutathatják, hogy felsőbbrendűek másoknál. Az antikrisztusok mindeközben bármekkora árat készek megfizetni a hivalkodás és önmaguk dicsérete érdekében, hogy mindenkivel elhitessék: ők akkor is felette állnak az átlagembereknek, ha nem vezetők és nincs státuszuk. Az antikrisztusok ekkor érik el a céljukat. Nem hajlandóak hétköznapi emberek, átlagemberek lenni; hatalmat és presztízst akarnak, és fölébe akarnak kerekedni a többieknek” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk, és amikor nincs reményük az áldások elnyerésére). Úgy véltem, Isten szavai valóban fején találták a szöget. Úgy éreztem, mintha Isten ott lett volna mellettem, és leleplezett volna engem. Isten azt mondja, hogy az olyan emberek, mint az antikrisztusok, nevet és státuszt akarnak, hatalmat és mások csodálatát, bármi áron. Hogy beteljesítsék ezt a féktelen ambíciót, az antikrisztusok mindent megtesznek azért, hogy észrevegyék őket, hogy felmagasztalják magukat, és megnyerjék az embereket. Beláttam, hogy az én törekvésem pontosan olyan, mint egy antikrisztusé. A hitemben státuszt akartam, vezető vagy felügyelő akartam lenni. Ki akartam tűnni a csoportomban, és azt akartam, hogy a többiek csodáljanak és támogassanak. Miután elbocsátottak, nem kezeltem azt a vágyamat, hogy felügyelő legyek. Aktívan részt vettem a munkamegbeszéléseken, javaslatokat tettem, visszajelzést adtam a vezetőknek, amint problémákat fedeztem fel, hogy tudják, nemcsak rátalálok a problémákra, hanem megoldásokat is tudok nyújtani, hogy képes vagyok használni a fejemet. Akkor majd számításba vesznek az előléptetésnél. Keményen dolgoztam a kötelességemben, hogy a többi testvér lássa, hogy tudok gyakorlati munkát végezni, és ha egyszer majd elnyerem a jóváhagyásukat, akkor esélyem legyen az előléptetésre. Proaktív voltam a munkában, még akkor is, amikor nem az elsődleges feladatomról volt szó, kész voltam sok időt és energiát áldozni rá. Az igazságra való törekvésemben sem lazsáltam. Azért tettem ezt, hogy mindenki lássa, milyen terhet vállalok, hogy képes vagyok sok munkával megbirkózni, és így is az igazságra törekedni, és ezért támogassanak engem. Minden lehetőséget kerestem, hogy bizonyítsak, hogy felvágjak, és megnyerjem az embereket. Vajon ez nem az a fajta antikrisztusi viselkedés, amit Isten leleplez?

Elolvastam Isten szavaiból néhányat, amelyek igazán alaposan leírják az antikrisztusok romlott lényegét. Mindenható Isten azt mondja: „A hírnevük vagy a státuszuk ellen intézett támadás és annak elvesztése még annál is súlyosabban érinti az antikrisztusokat, mintha az életüket próbálnák elvenni. Mindegy, hogy hány prédikációt hallgatnak meg, vagy hogy Istennek hány szavát olvassák el: nem fognak szomorúságot vagy megbánást érezni amiatt, hogy sosem gyakorolták az igazságot, és hogy az antikrisztusok útjára tértek, sem amiatt, hogy az antikrisztusok természetlényegével bírnak. Ehelyett folyton azon törik a fejüket, hogy miként tehetnének szert státuszra és növelhetnék a hírnevüket. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok mindent azért tesznek, hogy felvágjanak mások előtt, nem pedig Isten előtt teszik a dolgokat. Miért mondom ezt? Azért, mert az ilyen emberek annyira szerelmesek a státuszba, hogy az életüknek és az életcéljuknak tekintik azt. Azonkívül, mivel ennyire szeretik a státuszt, soha nem hisznek az igazság létezésében, sőt még az is elmondható róluk, hogy Isten létezésében sincs egyáltalán hitük. Így aztán bármennyire kalkulálnak is a hírnév és a státusz elnyerése érdekében, és bármennyire próbálják is hamis látszatot keltve becsapni az embereket és Istent, a szívük mélyén nincs bennük tudatosság, sem szégyenérzet, szorongásról nem is beszélve. Miközben egyre csak a hírnévre és a státuszra törekszenek, azt is könnyedén letagadják, amit Isten végzett el. Miért mondom ezt? Az antikrisztusok a szívük mélyén ezt hiszik: »Minden hírnévre és státuszra önerőből lehet szert tenni. Az emberek csak úgy élvezhetik isten áldásait, ha szilárdan megvetik a lábukat az emberek között, és ha hírnevet és státuszt szereznek. Az élet akkor értékes csupán, ha teljes hatalmat és státuszt szereznek az emberek. Csakis ez nevezhető emberi életnek. Ezzel szemben haszontalan lenne úgy élnie az embernek, amiről isten szava beszél – mindenben alávetnie magát isten szuverenitásának és rendezéseinek, készségesen egy teremtett lény pozíciójába helyezkedni és normális emberként élni – senki sem nézne fel egy ilyen személyre. Az embernek a saját küzdelmei árán kell státuszra, hírnévre és boldogságra szert tennie; mindenkinek pozitív és proaktív hozzáállással kell kiharcolnia és megragadnia ezeket. Senki más nem fogja megadni neked ezeket – a passzív várakozás csak kudarchoz vezethet.« [...] Az antikrisztusok szilárdan hiszik a szívükben, hogy csak hírnév és státusz birtokában lesz méltóságuk és lehetnek igazi teremtett lények, és hogy csak akkor lesznek megjutalmazva és megkoronázva, akkor lesznek méltók Isten elismerésére, akkor nyerhetnek el mindent és lesznek hiteles személyek, ha van státuszuk. Minek látják az antikrisztusok a státuszt? Azt látják az igazságnak; úgy tekintenek rá, mint a legfőbb célra, amelyre az embereknek törekedniük kell. Hát nem probléma ez? Azok, akik képesek ennyire a státusz megszállottjai lenni, igazi antikrisztusok. Ugyanabból a fajtából valók, mint Pál. Úgy hiszik, hogy az igazságra törekvés, az Istennek való alávetettség keresése, valamint a becsületesség keresése mind olyan folyamatok, amelyek a lehető legmagasabb státuszhoz vezetnek; csupán folyamatoknak tartják őket, amelyeket teljes egészében azért tesz az ember, hogy Isten lássa, nem pedig az emberi lét céljának és normájának. Ez az értelmezés esztelen és nevetséges! Csak az igazságot gyűlölő, abszurd emberek tudtak ilyen nevetséges ötlettel előállni” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavainak e szakasza mélyen megrendítő volt számomra. Úgy éreztem, mintha mindent, amit a szívemben rejtegettem, Isten napvilágra hozott volna. Úgy éreztem, nincs hová rejtőznöm. Elkezdtem gondolkodni magamon, és minél többet gondolkodtam, annál inkább úgy éreztem, hogy a gondolkodásom épp olyan, mint egy antikrisztusé. Minden szavam és tettem a státusz körül forgott, és minden tettemmel a csodálat elnyerése volt a célom. A státusz mindennél fontosabb volt számomra. A hit elnyerése előtt folyton ki akartam tűnni a tömegből, és szerettem mások támogatását és elismerését megszerezni. A hit elnyerése után továbbra is a vezetői pozíciókért hajtottam, hogy felnézzenek rám, és fontos szerepet töltsek be a gyülekezetben. Miután elvesztettem a felügyelői pozíciómat, belevetettem magam a kötelességembe, és keményen dolgoztam, hogy újra fontos szerepet kapjak. Amikor ezt némi kemény munka után sem sikerült elérnem, elcsüggedtem. Miután olyan sok áldozatot hoztam, és jó munkát végeztem anélkül, hogy bárki észrevette volna, elvesztettem az érdeklődésemet a kötelességem iránt. Elvesztettem a késztetést, hogy jól végezzem a kötelességemet, amikor nem szereztem semmilyen státuszt. Még Istent is félreértettem és hibáztattam, okoskodtam Vele, és ellenálltam Neki. Elragadtak a hírnévvel és a státusszal kapcsolatos gondolatok. Elvesztettem a lelkiismeretemet és a józan eszemet, amivel egy teremtett lénynek rendelkeznie kellene. Azért bocsátottak el, mert nem végeztem gyakorlati munkát, de nem bántam meg a múltbeli hibáimat. Nem gondolkodtam azon, hogyan tartsak bűnbánatot, és hogyan végezzem jól a kötelességemet, hogy kárpótoljam Istent azért, amivel Neki tartozom. Csak felhasználtam a kötelességet arra, hogy felvágjak, hogy teljes szívemből a státuszt hajszoljam. Nem elégedtem meg azzal, hogy a csoport rendes tagja legyek, viszont gonosz és szégyentelen voltam, mint egy antikrisztus, teljesen észszerűtlen. Istennek ezek a szavai nagyon sokat segítettek nekem: „Úgy hiszik, hogy az igazságra törekvés, az Istennek való alávetettség keresése, valamint a becsületesség keresése mind olyan folyamatok, amelyek a lehető legmagasabb státuszhoz vezetnek; csupán folyamatoknak tartják őket, amelyeket teljes egészében azért tesz az ember, hogy Isten lássa, nem pedig az emberi lét céljának és normájának.” Ez tényleg olyan volt, mintha egy pofont kaptam volna. Az igazság keresése és gyakorlása pozitív dolog, és emberként ez a kötelességünk. Az igazságra kell törekednünk az életünkben, és Isten szavai szerint kell élnünk. Én azonban az igazságra való törekvést és annak gyakorlását a személyes státuszomért való alkudozásra használtam. Egy pozícióra akartam elcserélni. Ez nem olyan, mintha játékként kezeltem volna az igazságot, amit el lehet taposni? Ilyen aljas indítékkal a kötelességemben soha nem nyerhettem el Isten jóváhagyását. Isten szavai megmutatták nekem, hogy milyen képtelen szemszögből néztem a dolgokat. Azt hittem, csak akkor van értéke az életemnek, ha státuszom és hatalmam van, ha felnéznek rám, ha ismert vagyok, és csodálnak. Hívőként státusz nélkül, átlagos követőként élni egy szánalmas életforma, egy kudarc volt számomra. Micsoda őrült látásmód! Ez tisztán sátáni logika. Isten megköveteli tőlünk, hogy megfelelő teremtett lények legyünk, hogy a saját helyünkön maradjunk, hogy kötelességtudóan vessük alá magunkat Isten szuverenitásának és elrendezésének, hogy teljesítsük a feladatainkat teremtett lényekként. De én hátat fordítottam azoknak a magatartási alapelveknek, amelyeket a Teremtő a teremtett lények számára meghatároz. Nem akartam a helyemen maradni, hanem nagy ember akartam lenni, aki fontos munkát végez, magas pozíciót akartam élvezni, hogy így több csodálatot kapjak. Ez egy sátáni beállítottság. Elég jól ismertem az öntözési munkálatokat, így a megbeszéléseink során fel tudtam kínálni néhány ötletet és javaslatot. Ez teljesen normális, és a kötelességem része volt. De volt az a mohó vágyam, hogy ezt arra használjam, hogy felvágjak, és előléptetést szerezzek. Feldúlt lettem, amikor nem kaptam meg, amit akartam, és úgy éreztem, hogy Isten nem látja a kemény munkámat. Azt gondoltam, hogy kudarcot vallottam a hitemben, amikor nem szereztem státuszt, és elvesztettem az érdeklődésemet a kötelességem iránt. Összetévesztettem a becsvágyamat az Isten iránti odaadással. Ez az úgynevezett odaadás annyira hamis, tisztességtelen és üzleti célú volt. Hogyan lehetett volna ez az igazság gyakorlása és a kötelesség végzése? Ezzel megpróbáltam felhasználni és becsapni Istent, és nyíltan az Isten elleni antikrisztusi útra léptem. Isten belelát a szívünkbe és az elménkbe, Ő igazságos és szent. Meggondolatlanul a rossz úton jártam. Hogyan nyerhettem volna el a Szentlélek munkáját? Az állapotom egyre rosszabb lett, és sötétségben éltem. Ez azt jelentette, hogy Isten megfenyített és félreállított engem. Ekkor értettem meg, hogy a cím és a státusz hajszolása valójában mennyire ijesztő. Nem ismertem magamat, és azt sem tudtam, hogy képes vagyok-e gyakorlati munkát végezni. Csak egy magasabb pozícióra törekedtem. A Sátán annyira megrontott, hogy elvesztettem a normális, józan eszemet, és nem voltam tudatában a tetteimnek. Tényleg nem tudtam, hol a helyem. Ezért botladoztam és küzdöttem a fájdalmamban. A romlottságom játszott velem, és fájdalmat okozott nekem. A Sátán megront minket és árt nekünk azáltal, hogy a címet és a státuszt hajszoljuk. Ez nem egy jó út, és még ha meg is szerezzük a státuszt, az igazságra való törekvés nélkül a végén biztosan ki leszünk iktatva. Az igazságra kell törekednünk, és végeznünk kell a teremtett lények kötelességét, hogy megmeneküljünk. Aztán eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza: „Egy nap mindannyian felismeritek majd, hogy a hírnév és a nyereség szörnyű béklyók, amelyekkel a Sátán megkötözi az embert. Amikor az a nap eljön, teljes mértékben ellen fogsz állni a Sátán irányításának, és teljesen ellen fogsz majd állni azoknak a béklyóknak, amelyekkel a Sátán megkötöz. Amikor eljön az ideje, hogy le akarod vetni mindazokat a dolgokat, amiket a Sátán beléd nevelt, akkor majd teljesen szakítasz a Sátánnal, és igazán utálni fogod mindazt, amit a Sátán hozott neked. Az emberiség csak akkor fogja igazán szeretni Istent és igazán sóvárogni Utána” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Éreztem, hogy ez nagyon igaz. Rájöttem, hogy minden nyomorúságom a Sátán miatt van. Megállás nélkül hajszoltam a státuszt, a Sátán játszott velem, és gyötört engem. Elvesztettem a Szentlélek útmutatását, és sötétségben éltem. Ez a vágyam tényleg kikészített. Gyűlöltem, hogy milyen makacs és merev voltam. Egész idő alatt egy antikrisztusi úton, Isten ellenében jártam. Megérdemeltem a büntetést és a kiiktatást. De Isten nem vette el az esélyemet az üdvösségre. Türelmesen öntözött és táplált engem az Ő szavaival, lehetőséget adott arra, hogy kötelességem legyen, hogy meglássam a problémát a törekvésemben, és megváltozzak. De én nem értettem meg. Negatív maradtam, és panaszkodtam Istenre. Olyan észszerűtlen voltam! Amikor erre rájöttem, bűntudat lett úrrá rajtam, és így imádkoztam: „Istenem! Köszönöm az ítéletedet és fenyítésedet, amely lehetővé tette, hogy megismerjem magam. Nem akarom a címet és a rangot hajszolni, viszont az igazságot akarom keresni, hogy feloldjam a romlottságomat, és valódi bűnbánatot tartsak.”

Elolvastam Isten szavainak egy másik részletét, „A kötelesség megfelelő teljesítése összehangolt együttműködést kíván” utolsó szakaszát. „Amikor Isten megköveteli, hogy az emberek jól teljesítsék a kötelességüket, akkor nem arra kéri őket, hogy végezzenek el bizonyos számú feladatot vagy valósítsanak meg valami hatalmas törekvést, és nem is azt, hogy valami nagy vállalkozást vigyenek véghez. Isten azt akarja, hogy az emberek képesek legyenek gyakorlatiasan megtenni mindent, amit csak tudnak, és éljenek az Ő szavai szerint. Istennek nem arra van szüksége, hogy hatalmas vagy nemes legyél, vagy csodákat tegyél, és kellemes meglepetéseket sem akar látni benned. Nincs szüksége ilyen dolgokra. Istennek mindössze arra van szüksége, hogy rendületlenül az Ő szavai szerint gyakorolj. Isten szavai hallatán tedd meg azt, amit megértettél, végezd el azt, amit felfogtál, emlékezz jól arra, amit hallottál, és amikor majd eljön a gyakorlás ideje, akkor Isten szavai szerint gyakorolj. Váljanak az életeddé, a valóságaiddá, és azzá, amit megélsz. Így fog megelégedni Isten. Mindig a nagyságot, a nemességet és a státuszt keresed, mindig a magasztalást keresed. Vajon hogyan érez Isten ennek láttán? Utálja ezt, és el fog határolódni tőled. Minél inkább olyan dolgokra törekszel, amilyen a nagyság, a nemesség, és az, hogy másoknál felsőbbrendű, kiváló, kiemelkedő és figyelemre méltó legyél, annál utálatosabbnak talál téged Isten. Ha nem tartasz önvizsgálatot és bűnbánatot, akkor Isten utálni fog és el fog hagyni téged. Kerüld el, hogy olyan valakivé válj, akit undorítónak talál Isten. Legyél olyan ember, akit szeret Isten. Hogyan nyerhető el Isten szeretete? Az igazság engedelmes elfogadásával, a teremtett lény pozíciójának elfoglalásával, az Isten szavai szerinti cselekvéssel két lábbal a földön állva, a kötelességünk megfelelő elvégzésével, azzal, hogy becsületes emberek vagyunk és megéljük az emberi hasonlatosságot. Ez elegendő, Isten meg lesz elégedve. Az embereknek meg kell győződniük arról, hogy nem dédelgetnek ambíciókat vagy haszontalan álmokat, nem keresik a hírnevet, a nyereséget, a státuszt vagy azt, hogy kitűnjenek a tömegből. Még kevésbé szabad megpróbálkozniuk azzal, hogy hatalmasok vagy emberfelettiek legyenek, felsőbbrendűek az emberek között, elérve, hogy mások hódoljanak nekik. Erre vágyik a romlott emberiség, és ez a Sátán ösvénye. Isten nem menti meg az ilyen embereket. Ha az emberek állandóan hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek anélkül, hogy bűnbánatot tartanának, akkor nincs számukra gyógymód és ennek csak egy kimenetele lehet: kirekesztik őket” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei). Isten szavaiból megértettem, hogy Ő nem akarja, hogy híresek, nagyszerűek vagy magas rangúak legyünk. Azt akarja, hogy megfontoltak legyünk, végezzük a kötelességünket, és egyszerűen vessük alá magunkat az Ő rendelkezéseinek. De én nem értettem magam, és nem tartottam magam a kötelességemhez. Csodálatot és dicséretet akartam, be akartam férkőzni mások szívébe. Ez pont az ellentéte volt annak, amit Isten megkövetel. Én egy teremtett lény vagyok, akit mélyen megrontott a Sátán, de nem voltam elégedett azzal, hogy átlagos ember legyek. Csak státuszt akartam, és azt, hogy a többieknél magasabb szinten legyek. Nagyon arrogáns, minden öntudat nélküli voltam. Isten a Teremtő, és Ő eredendően olyan nagy és fenséges. Személyesen testté lett, lejött a földre, hogy kifejezze az igazságot, hogy megmentse az emberiséget, de soha nem dicsekedik, és soha nem foglal állást Istenként. Ehelyett Ő nagyon csendesen végzi a munkáját az emberiség megmentése érdekében. Isten annyira alázatos és rejtőzködő, és az Ő lényege hihetetlenül szeretetre méltó. Annyira szégyelltem magam, amikor ezt így átgondoltam, és elhatároztam, hogy feltétlenül fel kell lázadnom a hús-vér testem ellen, és gyakorolnom kell az igazságot.

Ezután teljes szívvel belevetettem magam a kötelességembe, és tényleg gondolkodtam azon, hogyan öntözzem meg az új hívőket. Elfeledkeztem a státuszomról, de boldog voltam, hogy átlagos ember lehetek, és a lehető legjobban végezhetem a kötelességemet. Amikor szívvel-lélekkel csináltam, Isten megvilágosított, utat mutatott az öntözési munkámban. Észre sem vettem, máris jobban végeztem a kötelességemet. Sokkal jobban éreztem magam ezzel a fajta gyakorlással. Emlékszem, egyszer összejövetelt kellett szerveznünk az új hívők számára. De a nővér, aki új volt az öntözőcsoportban, nem nagyon értette meg az új hívőket, és nem tudta, hogyan közeledjen hozzájuk. Tudtam, hogy át kellene vennem a feladatot, és segítenem kellene, de eszembe jutott, hogy az emberekkel való kapcsolatfelvétel előkészítésének munkája nagyon alacsony rendű feladat. Nem rontaná le a helyzetemet, ha felajánlanám, hogy megcsinálom? Ekkor rájöttem, hogy nincs igazam, hogy nincs különbség az egyes kötelességek fontossága között, és a kommunikáció is egy kötelesség. Vagyis miért ne tehetném ezt meg? Akkor felajánlottam, hogy segítek a testvérekkel való kapcsolatfelvételben. Rájöttem, hogy bármilyen kötelességről legyen is szó, amíg megvan a megfelelő szándékod, és szívvel, Istennel előtt tudod végezni, addig nyugodt és békés leszel. Néha, amikor láttam, hogy a felügyelő nagyon elfoglalt, és a testvérek az öntözési munka részleteiről kérdezik, nem gondoltam a státuszomra, hanem csak jól akartam együtt dolgozni a többiekkel, és jól végezni a kötelességemet. Ezért mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy közösséget vállaljak, és megoldjam a dolgokat. Egy idő után, mikor már megváltoztattam a gondolkodásmódomat, minden megváltozott a kötelességemben. Nagyobb felelősséget éreztem, több problémát találtam meg, és az állapotom fokozatosan egyre jobb lett.

Megértettem, hogy Isten szavai valóban az igazság, és képesek megváltoztatni és megtisztítani az embereket. Csak az, ha Isten szavának igazsága szerint viselkedem és csinálom a dolgokat, és alávetem magam a Teremtő rendelkezéseinek, az alakítja ki a teremtett lénybeli életem alapját. Ezentúl, függetlenül attól, hogy van-e státuszom, vagy nincs, és függetlenül attól, hogy Isten hová helyez engem, hajlandó vagyok magamat Isten irgalmába helyezni, és becsületesen végezni a kötelességemet teremtett lényként.

Mindig is rendíthetetlenül hajszoltam a címet és a státuszt, amitől csupán kínlódtam és kimerültem. Isten szavainak ítélete és kinyilatkoztatásai nélkül soha nem értettem volna meg, hogy a Sátán milyen mélyen megrontott engem, vagy hogy mennyire törődöm a státusszal. A Sátán játékszereként tovább harcoltam volna azokért a dolgokért, emberi hasonlatosság nélkül. Személyesen megtapasztaltam, hogy Isten ítélete és fenyítése az Ő oltalma és üdvössége, és ez az Ő szeretete. Ahogy Isten mondja: „Ha az ember életében meg akar tisztulni, és változást akar elérni a beállítottságában, ha értelmes életet akar élni, továbbá teljesíteni akarja teremtett lényi kötelességét, akkor el kell fogadnia Isten fenyítését és ítéletét, és nem szabad engednie, hogy Isten fegyelmezése és Isten csapása eltávozzon tőle, hogy megszabaduljon a Sátán manipulációjától és befolyásától, és Isten fényében éljen. Tudd, hogy Isten fenyítése és ítélete a világosság, és az ember üdvösségének fénye, és nincs jobb áldás, kegyelem vagy védelem az ember számára” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről).