Tavaly márciusban csoportvezetővé léptettek elő, több csoportnál én voltam a felelős az öntözési munkáért. Akkoriban úgy gondoltam, hogy mivel csoportvezetőnek választottak, bizonyára jobbak a képességeim, mint a testvéreimnek. Ez nagyon boldoggá tett, de egy kicsit aggódtam is. Korábban soha nem voltam felelős semmilyen munkáért; ha nem tudom megoldani a testvéreim problémáit, és nem jól irányítom a munkát, mit fognak rólam gondolni a testvérek? Olyan kínos lenne, ha leváltanának, mert nem tudtam megbirkózni a munkával. Annak ellenére, hogy aggódtam egy kicsit, tudtam, hogy ez a kötelességem, el kell fogadnom Istentől, és alá kell vetni magam, így rábólintottam. Mivel még mindig nem ismertem jól a munkát, a munkatársnőm először csak két csoportot bízott rám. Nagyon nyugtalan lettem arra a gondolatra, hogy össze kell gyűlni a többi testvérrel. Régebben csak egy öntöző voltam. Ha a közösségem egy kicsit felületes volt, vagy nem végeztem el megfelelően a kötelességem, az nagyjából normálisnak számított. De most csoportvezető voltam, és elvárták, hogy az igazságot kommunikáljam a testvéreim állapotának feloldásra, valamint hogy segítsem őket át a kötelességükben jelentkező problémákon és nehézségeken. Az emberek csak ebben az esetben fogadnának el, és tartanának tehetséges munkásnak. Ha nem tudnám feloldani a problémáikat, óhatatlanul lenéznének, és rosszabb véleménnyel lennének rólam. Amikor ezekre gondoltam, kevésbé voltam magabiztos, és azt gondoltam, jobb lenne, ha a korábbi munkámat folytatnám. Akkor legalább nem lepleződnének le annyira a hiányosságaim, és megőrizhetném a méltóságomat. A következő napokban folyton elkalandoztam, amikor ezeken gondolkodtam. Az összejöveteleken nem tudtam lecsillapítani a szívemet. Továbbra is azon aggódtam, hogy a testvéreim lenéznek majd, ha nem kommunikálok jól, és minél jobban aggódtam, annál idegesebb lettem. Nem láttam a testvéreim problémáinak gyökerét, a megoldásban sem tudtam nekik segíteni, és még az összejövetelekre is féltem elmenni. Hihetetlenül el voltam keseredve, így sokszor járultam Isten elé imádságban, a vezetését kérve, hogy jobban megértsem az állapotomat. Ekkor találtam rá egy részletre Isten szavaiból. „Minden romlott ember szenved egy közös problémától: ha nincs pozíciójuk, nem nagyzolnak, amikor kapcsolatba lépnek vagy beszélnek valakivel, és nem is vesznek fel egy bizonyos stílust vagy hangnemet a beszédükben; egyszerűen csak átlagosak és normálisak, s nincs szükségük arra, hogy megjátsszák magukat. Nem éreznek semmilyen pszichológiai nyomást, nyíltan és szívből tudnak kommunikálni. Megközelíthetőek, és könnyű velük kapcsolatot teremteni; a többiek úgy érzik, hogy nagyon jó emberek. Amint pozícióhoz jutnak, magasra törnek és hatalmaskodnak, nem vesznek tudomást az átlagemberekről, senki sem közelítheti meg őket; úgy érzik, hogy egyfajta nemességgel bírnak, és hogy őket és az átlagembereket nem egy fából faragták. Lenézik az átlagembereket, beszéd közben nagyzolnak, és nem vállalnak nyíltan közösséget másokkal. Miért nem vállalnak többé nyíltan közösséget? Úgy érzik, hogy most már pozíciójuk van, és ők a vezetők. Úgy gondolják, hogy a vezetőknek bizonyos imázzsal kell rendelkezniük, egy kicsit magasztosabbnak kell lenniük, mint az átlagembereknek, nagyobb érettséggel kell rendelkezniük, és jobban tudják vállalni a felelősséget; úgy vélik, hogy az átlagemberekhez képest a vezetőknek több türelmük kell hogy legyen, képesnek kell lenniük többet szenvedni és többet feláldozni, és képesnek kell lenniük ellenállni a Sátán minden kísértésének. Még ha a szüleik vagy más családtagjaik meg is halnak, úgy érzik, hogy uralkodniuk kell magukon, hogy ne sírjanak, vagy legalábbis titokban kell sírniuk, mások szeme elől elzárva, hogy senki ne láthassa hiányosságaikat, hibáikat vagy gyengeségeiket. Még azt is érzik, hogy a vezetők nem hagyhatják, hogy bárki is megtudja, ha passzívvá váltak, és minden ilyesmit el kell titkolniuk. Szerintük így kell viselkednie annak, akinek pozíciója van. Amikor ilyen mértékben elnyomják magukat, akkor vajon nem a pozíció lett az Istenük, az Uruk? És ha ez így van, vajon megvan még bennük a normális emberi mivolt? Amikor ilyen gondolataik vannak – amikor ilyen skatulyába zárják magukat, és felveszik ezt a viselkedésformát –, vajon nem váltak-e a pozíció szerelmeseivé?” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan oszlassuk el a státusz kísértéseit és fogságát?). Isten szavai feltárták előttem, hogy mennyire képtelen voltam szabadon élni, mert a státusz és a hírnév gúzsba kötött és korlátozott. Mielőtt csoportvezető lettem, mindig megvitattam a munkát, és végigbeszéltem a problémákat mindenkivel. Azt gondoltam, hogy mivel mind testvérek vagyunk, nagyjából mindannyiunknak ugyanolyan az érettsége, így nem aggódtam azon, hogy mások mit gondolnak rólam, nyílt és szabad tudtam lenni. Ám amint csoportvezető lettem, hirtelen az jutott eszembe, hogy mivel magasabb a státuszom, mint a testvéreimé, többet kell megértenem az igazságból náluk, így csak akkor végzek jó munkát, ha képes vagyok feloldani minden egyes problémájukat és nehézségüket. Mielőtt egyáltalán elindultam volna gyűlésre, már aggódtam, hogy ha nem tudom feloldani a testvéreim problémáit, le fognak nézni. Hogy ne csináljak magamból bolondot előttük, nem mertem elmenni egy gyűlésre se. Mélységesen gyötrődtem és aggódtam. Piedesztálra emeltem magamat, és nem tudtam elengedni a státuszomat. Amikor elgondolkodtam ezen, rájöttem, hogy túlságosan foglalkoztatott a hírnevem és a státuszom. Mindig jó színben akartam feltűnni mindenki előtt, és amint az a veszély fenyegetett, hogy lelepleződnek a gyengeségeim, a jó oldalamat domborítottam ki, és álcát öltöttem magamra. Az előléptetésemet a státusz és nem a felelősség jeleként fogtam fel. Arra akartam használni a státuszt, hogy feljebb jussak, és elnyerjem testvéreim csodálatát. Olyan alantas és szégyenletes voltam!

A szívemből imádkoztam Istenhez, azt mondtam Neki, hogy hajlandó vagyok fellázadni ezek ellen a rossz szándékok és elképzelések ellen. Azután eszembe jutott Isten szavának egy passzusa. „Amikor Isten megköveteli, hogy az emberek jól teljesítsék a kötelességüket, akkor nem arra kéri őket, hogy végezzenek el bizonyos számú feladatot vagy valósítsanak meg valami hatalmas törekvést, és nem is azt, hogy valami nagy vállalkozást vigyenek véghez. Isten azt akarja, hogy az emberek képesek legyenek gyakorlatiasan megtenni mindent, amit csak tudnak, és éljenek az Ő szavai szerint. Istennek nem arra van szüksége, hogy hatalmas vagy nemes legyél, vagy csodákat tegyél, és kellemes meglepetéseket sem akar látni benned. Nincs szüksége ilyen dolgokra. Istennek mindössze arra van szüksége, hogy rendületlenül az Ő szavai szerint gyakorolj. Isten szavai hallatán tedd meg azt, amit megértettél, végezd el azt, amit felfogtál, emlékezz jól arra, amit hallottál, és amikor majd eljön a gyakorlás ideje, akkor Isten szavai szerint gyakorolj. Váljanak az életeddé, a valóságaiddá, és azzá, amit megélsz. Így fog megelégedni Isten. [...] A kötelességed teljesítése valójában nem nehéz, és az sem nehéz, hogy ezt hűségesen tedd, elfogadható mérce szerint. Nem kell feláldozni az életedet, illetve bármi különlegeset vagy nehezet tenned, csupán becsületesen és rendületlenül követned kell Isten szavait és utasításait, nem adva hozzá a saját ötleteidet, és nem a saját vállalkozásodat működtetve, hanem az igazságra való törekvés ösvényét járva. Ha az emberek meg tudják tenni ezt, akkor alapvetően emberi hasonlatosságuk lesz. Ha valóban alávetik magukat Istennek, és becsületes emberré váltak, akkor övék lesz az igazi emberi lény hasonlatossága” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő teljesítése összehangolt együttműködést kíván). Isten szavain keresztül láttam, hogy Ő nem kér olyan sokat tőlünk; nem egy bizonyos mennyiségű munkát vagy eredményt követel, vagy hogy valamiféle mindenható emberfeletti lénnyé váljunk. Csak azt szeretné, hogy igaz teremtett lények legyünk, gyakorlatiasan végezve kötelességeinket az Ő követelései szerint. Amikor csapatvezetővé választottak, Isten nem azt akarta, hogy a hírnevet és a státuszt hajszoljam, hanem azt, hogy gyakorlatiasan törekedjek az igazságra. Ha nehézségbe ütköznék a kötelességemben, magamra kell vállalnom, hogy imádkozom Istenhez, és Rábízom magam, hogy rátaláljak a megoldás útjára. A testvérekkel való összejöveteleken csak annyit kellene kommunikálnom, amennyit értek, és ha valami nem lenne világos, őszintének kellene velük lennem, és együtt megkeresni a megoldást. Csak ekkor nyerhetem el Isten vezetését. Amint megértettem Isten szándékait, volt önbizalmam vállalni a kötelességem. A testvéreimmel való összejövetelek során tudatosan imádkoztam Istenhez, nem aggódtam a hírnév vagy a státusz miatt, és képes voltam nyíltan vállalni a romlottságomat a testvéreim előtt. A megbeszélés alatt éreztem a Szentlélek vezetését, és képes voltam feltárni néhány problémát. Ezt a vezetést képes voltam valódi helyzetekre alkalmazni, és javaslatokat tenni. Még mindig sok hibám és hiányosságom volt, de a többiekkel való beszélgetések által találtam előre vezető utakat, és sokkal felszabadultabb voltam. Láttam, hogy ha helyes a szándékom, a feladataimra koncentrálok, és Isten követeléseinek megfelelően gyakorlatiasan végzem a kötelességemet, elnyerem a vezetését.

Három hónappal később még néhány csoportot rámbíztak. Már maga a gondolat, hogy annyi testvérrel vállalok közösséget az összejöveteleken, nagyon nyugtalanított. Minden csoport más helyzetben volt, és még nem találkoztam a testvérekkel ezekből a csoportokból, nem ismertem a helyzetüket. Ha odamegyek, és nem tudom feloldani a problémáikat, vajon lenéznek majd, és azt mondják, hogy nem tudok gyakorlati problémákat megoldani, és nem vagyok alkalmas csoportvezetőnek? Hogy mindenki jóváhagyását elnyerjem, hosszú órákat töltöttem Isten szavainak az olvasásával, hogy felvértezzem magam az igazsággal, de amikor eljött az összejövetel ideje, még mindig egy idegroncs voltam. Amikor elmentem a gyűlésre, már az elején rendkívül nyugtalan voltam, és minden arcizmom megfeszült. Nem akartam, hogy a testvéreim észrevegyék, ezért úgy tettem, mintha nagy nyugalommal Isten szavainak néznék utána a számítógépen, de a szívemben kétségbeesetten Istenhez imádkoztam, könyörögve Neki, hogy segítsen megnyugodni. Megkérdeztem pár testvért az állapotukról és nehézségeikről, és a közösség után rájöttem, hogy mindenki más problémával küzd, és Isten szavainak különböző szakaszait kell használnom a közösséghez. Ez nagyon kizökkentett; ha találnék olyan részleteket, amelyek mindenkire alkalmazhatóak volnának, és mindenki állapotán segítenének, akkor mindenki boldog lenne, és én jó színben tűnnék fel, de ha semmit sem találnék, akkor nagyon unalmas lenne az összejövetel. Milyen kínos! Minél idegesebb lettem, annál kevésbé tudtam tisztán gondolkodni. Sok idő eltelt, és még mindig nem találtam a megfelelő szakaszt Isten szavaiból. Tulajdonképpen meg akartam nyílni a közösségben a testvéreimmel, és megfelelő szakaszokat keresni velük együtt, de ugyanakkor aggódtam, hogy bolondot csinálok magamból, ha én, a csoportvezető nem tudok megfelelő szakaszt találni. Amikor ez eszembe jutott, nem bírtam megnyílni, és végül nem volt más választásom, mint véletlenszerűen kiválasztani néhány szakaszt Isten szavaiból, amelyek nem igazán voltak relevánsak a testvéreim állapotának szempontjából. Isten szavainak olvasása után senki sem vállalt közösséget, és a legkisebb megvilágosodást sem éreztem. Végül csak kényszeredetten közösséget vállaltam a doktrinális tudásra alapozva, de borzasztó feszélyezett volt a hangulat. Az összejövetel egy kudarc volt, és így ért véget. Amikor visszatértem a gyűlésről, a munkatársnőm arról csevegett izgatottan, hogy milyen tanulsággal távozott egy másik csoportgyűlésről, de én csak a szemöldökömet ráncoltam, és annyira levert voltam, hogy alig tudtam levegőt venni. Minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább úgy tűnt, hogy nem vagyok alkalmas a csoportvezetésre, és csak abba akartam hagyni. Végső elkeseredésemben újra és újra Istenhez imádkoztam: „Édes Istenem! Olyan szörnyen érzem magam. Mindig annyira foglalkoztat a státusz és a hírnév, nem tudom, miként kellene végeznem ezt a kötelességet, és nincs bennem akaraterő sem, hogy jobban igyekezzek. Azért imádkozom, hogy a Te vezetéseddel megértsem magam, és kiszabaduljak ebből a negatív állapotból.”

A keresésem során egy olyan szakaszra bukkantam Isten szavaiban, amely feltárja az antikrisztusok természetlényegét, és ez mélyen megindított. Isten szava szerint: „Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, hogy mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a hírnév és a státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőben, még akkor sem tennék félre a hírnév és a státusz hajszolását. Bármilyen embercsoportba helyezheted őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok is hisznek Istenben, egyenértékűnek tekintik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és ugyanolyan fontosnak tartják. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevüket és státuszukat is hajszolják. Elmondható, hogy az antikrisztusok azt hiszik szívükben, hogy az Istenbe vetett hit és az igazságra való törekvés a hírnév és státusz hajszolását jelenti; hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés, és hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nincs hírnevük vagy státuszuk, hogy senki sem csodálja őket, hódol nekik, vagy követi őket, akkor nagyon frusztráltak, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és ezt mondják maguknak: »Vajon az ilyen hit Istenben kudarc? Reménytelen?« Gyakran fontolgatnak ilyen dolgokat a szívükben, azt latolgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogy az emberek figyeljenek, amikor beszélnek, támogassák őket, amikor cselekszenek, és kövessék őket, bárhová is mennek; hogy legyen hangjuk a gyülekezetben, és legyen tekintélyük, hasznuk és státuszuk – valójában ilyen dolgokra összpontosítanak a szívükben. Ezekre törekednek az ilyen emberek” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Összehasonlítottam ezt a saját állapotommal és viselkedésemmel, és láttam, hogy mennyire a hírnév és a státusz megszállottja voltam. Mindig is nevet akartam szerezni magamnak és érezni, hogy elismernek. A kötelességem végzésében csak az érdekelt, hogy csodáljanak, és felépítsem a saját imázsomat. Istennek nem volt helye a szívemben. Bebizonyosodott, hogy antikrisztusi a beállítottságom. Attól a pillanattól fogva, hogy előléptettek csoportvezetőnek, úgy kezdtem tekinteni magamra, mint valaki, akinek státusza van – piedesztálra emeltem magamat, és annyira féltem, hogy ha nem tudom feloldani a gyakorlati problémákat és elvesztem a testvéreim tiszteletét, akkor a szemükben elvesztem a rangom, valamint a vélt státuszom és imázsom. Amikor a testvéreim problémáival foglalkoztam, nem tudtam, hogy Isten szavainak mely szakaszát használjam, hogy feloldjam őket, és nem voltam hajlandó megnyílni és őszinte lenni, hogy együtt keressünk, és vállaljunk közösséget. Hogy a saját státuszomat megőrizzem, fenntartottam a látszatot, és álcát öltöttem magamra, erőltetetten közösséget vállaltam a doktrinális tudásra alapozva, hogy kevésbé legyenek kínosak a dolgok, figyelmen kívül hagyva, hogy valóban megoldottam-e a testvéreim problémáit. Emiatt minden összejövetel hiábavaló volt. Nem tartottam önvizsgálatot, amikor ezek a problémák felmerültek, sőt, negatívvá váltam, és abba akartam hagyni, amikor szégyenben maradtam. Nagyon híján voltam az emberi mivoltnak! Amikor rájöttem minderre, borzasztóan sajnáltam, ezért Istenhez imádkoztam, és kész voltam megbánást tanúsítani és megváltozni.

Erre a passzusra bukkantam Isten szavaiból: „Összegezve, függetlenül attól, hogy mi törekvésed iránya vagy célja, ha nem gondolkodsz el a státuszra és a hírnévre való törekvésen, és ha nagyon nehéznek találod félretenni ezeket a dolgokat, akkor ezek befolyásolni fogják az életbe való belépésedet. Ameddig szívedben helye van a státusznak, addig teljesen irányítani és befolyásolni fogja az életed irányát és a célokat, amelyekre törekszel, mely esetben nagyon nehéz lesz számodra bemenni az igazságvalóságba, nem beszélve arról, hogy változásokat érj el a beállítottságodban; az pedig, hogy végül el tudod-e majd nyerni Isten jóváhagyását, természetesen már szóba sem kerül. Mi több, ha soha nem vagy képes félretenni státusz utáni törekvésedet, akkor ez befolyásolni fogja azt a képességedet, hogy megfelelően tedd a kötelességedet, ami nagyon megnehezíti számodra, hogy elfogadható teremtett lénnyé válj. Miért mondom ezt? Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszra törekednek, mivel a státusz hajszolása egy sátáni beállítottság, rossz út, a Sátán romlottságából született, olyasmi, amit Isten elítél, és pontosan az a dolog, amit Isten megítél és megtisztít. Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszt hajszolják, mégis csökönyösen versengsz a státuszért, hűségesen dédelgeted és védelmezed, mindig megpróbálod megszerezni magadnak. Mindez vajon nem ellentétes természetű Istennel? A státuszt nem Isten rendelte el az emberek számára; Isten biztosítja az igazságot, az utat és az életet az emberek számára, és végül elfogadható teremtett lénnyé teszi őket, kicsi és jelentéktelen teremtett lénnyé – nem olyasvalakivé, akinek státusza vagy tekintélye van, és akit emberek ezrei tisztelnek. Így pedig, bármilyen szempontból tekintünk is rá, a státusz hajszolása zsákutca” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Először kissé megijesztett Isten szavainak szigora. Rájöttem, hogy semmi nem háborítja fel Istent jobban, mint a státuszra törekvő emberek. Ha valaki nem tanúsítana megbánást, az végül a saját kárára válik és tönkreteszi őt. Sok év óta hittem Istenben, és oly sokat élveztem Isten kegyelmét és a szavai nyújtotta ellátást. Hordoznom kell a kötelességem terhét, és meg kell tanulnom, hogyan keressem az igazságalapelveket, hogy még többet nyerjek Isten megvilágosításából, megértsem az igazságot, és elnyerjem az életbe való belépést. De soha nem gondoltam át, hogy miként kellene keresnem az igazságot, és hogyan kellene jól végeznem a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét. Mindig csak a saját hírnevemet, hasznomat és státuszomat tartottam szem előtt. Teljesen híján voltam a lelkiismeretnek és értelemnek! A mélyen romlott emberiség megmentése érdekében Isten megtestesült, és eljött erre a világra, elmondhatatlan megaláztatást elszenvedve. Isten mindenek fölött való és nagyszerű, soha nem volt dölyfös. Csak csendben tette a dolgát, kifejezte az igazságot, megítélte és megtisztította romlott beállítottságainkat, hogy levethessük magunkról a szennyet és learathassuk az Ő üdvösségét. Láttam, hogy milyen szerény és szerethető Isten. Én csak egy apró teremtett lény vagyok, telve mocsokkal és romlottsággal, és mégis mindig az imázsomat próbálom építgetni, hogy elnyerjem az emberek tiszteletét, és magamhoz vonzzam őket. Annyira tűrhetetlenül arrogáns és szégyentelen vagyok! Pál is eszembe jutott. Ő szeretett prédikálni és munkálkodni, hogy elnyerje mások csodálatát és tiszteletét. Hite sok éve alatt soha nem próbálta megváltoztatni a beállítottságát, mindig csak a státuszra, jutalomra és koronára törekedett. Még azt is állította, hogy ő Isten, és hiún megpróbálta átvenni Isten helyét az emberek szívében. Pál az Istennek ellenálló antikrisztus útját járta, és végül megsértette Isten természetét, és Isten a pokolra juttatta őt, hogy az örök kárhozatot szenvedje el. Ha továbbra is hírnévre és státuszra törekednék, ugyanarra a sorsra jutnék, mint Pál. Amikor tisztába kerültem ezekkel a következményekkel, leborultam Isten elé, és megbántam bűneimet, arra kérve, hogy vezessen, hogy megtaláljam a gyakorlás igaz útját.

Később láttam egy videót Isten szavainak felolvasásáról. Mindenható Isten azt mondja: „Nem egyszerű elengedni a hírnevet és a státuszt – azon múlik, hogy az emberek törekednek-e az igazságra. Csak az igazság megértése által juthat el valaki önmaga megismerésére, és láthatja tisztán a hírnév, nyereség és státusz keresésének ürességét, valamint az emberiség romlottságának igazságát. Csak akkor tudja valaki elhagyni a státuszt és a hírnevet, ha igazán megismeri önmagát. Nem könnyű levetni a romlott beállítottságot. Ha felismerted, hogy híján vagy az igazságnak, tele vagy hiányosságokkal, és túl sok romlottságot társz fel, mégsem teszel erőfeszítést az igazságra való törekvésre, hanem álcázod magad és képmutatásba kezdesz, elhitetve az emberekkel, hogy bármit meg tudsz tenni, akkor ez veszélybe fog sodorni téged – és előbb vagy utóbb el fog jönni az idő, amikor akadályba ütközöl és elbuksz. El kell ismerned, hogy nem rendelkezel az igazsággal, és elég bátornak kell lenned ahhoz, hogy szembenézz a valósággal. Vannak gyengeségeid, romlottságot fedsz fel, és tele vagy mindenféle hiányossággal. Ez normális, mivel átlagos ember vagy, nem vagy emberfeletti, vagy mindenható, és ezt fel kell ismerned. Amikor más emberek semmibe vesznek vagy gúnyt űznek belőled, ne reagálj azonnal ellenszenvvel csak azért, mert amit mondanak kellemetlen, vagy ne állj ellen neki azért, mert rátermettnek és tökéletesnek hiszed magadat – nem kellene, hogy ilyen legyen a hozzáállásod az efféle szavakhoz. Milyennek kellene lennie hát a hozzáállásodnak? Azt kellene mondanod magadnak: »Megvannak a hibáim, minden, ami velem kapcsolatos, romlott és hibás, én pedig egyszerűen csak egy közönséges ember vagyok. A megvetésük és csúfolódásuk ellenére, van-e ebben valami igazság? Ha egy része igaz annak, amit mondanak, akkor el kell fogadnom azt Istentől.« Ha ilyen a hozzáállásod, akkor ez azt bizonyítja, hogy képes vagy helyesen kezelni a státuszt, hírnevet, és amit mások mondanak rólad. [...] Ha állandóan a státuszért való versengés gondolata és vágya él benned, akkor rá kell jönnöd arra, hogy ez a fajta állapot milyen rossz dolgokhoz fog vezetni, ha megoldatlan marad. Ne vesztegesd tehát az időt az igazság keresésére, győzd le a státuszért való versengésre irányuló vágyadat, amíg az még kialakulóban van, és helyettesítsd azt az igazság gyakorlásával. Ha gyakorlod az igazságot, abbéli vágyad és ambíciód, hogy a státuszért versengj, csökkenni fog, és nem fogod a gyülekezet munkáját megzavarni. Ily módon Isten emlékezni fog cselekedeteidre és el fogja ismerni azokat” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavainak olvasása által rájöttem, hogy én csak egy teremtett lény vagyok, akit a Sátán megrontott, tehát normális, hogy hibáim és hiányosságaim vannak. Isten soha nem követelte, hogy én legyek a legjobb munkás, nagyszerű képességeim és érettségem legyen, vagy hogy kiemelkedő és tökéletes ember legyek. Csak azt kívánja tőlem, hogy tiszta, őszinte szívem legyen, hogy gyakorlatiasan törekedjek az igazságra, és az istenfélelem és a gonoszság elkerülésének útját járjam. Isten házában a vezetők és csoportvezetők csak azért lettek kiválasztva, mert szükségesek a munkához, de mi mind csak teremtett lények vagyunk, akik a kötelességüket végzik, és nincs valódi különbség köztünk és a testvéreinek között státuszban. Isten különböző kötelességeket szab ki ránk a képességünk és érettségünk szerint. Csak mert csoportvezető vagyok, nem jelenti feltétlenül azt, hogy birtoklom az igazságvalóságot, mégis megkövetelem magamtól, hogy minden probléma mélyére ássak, és megoldjam. Ez nagyon nem célravezető, és az arroganciám és önmagam meg nem értésének eredménye. Egy szintre kell helyeznem magam a testvéreimmel, egymástól kell tanulnunk, és együtt kell keresnünk az igazságot, hogy megoldjuk a kötelességünk végzése során felmerülő problémákat. Ha én nem értek valamit, nem lenne szabad hamis látszatot keltenem, bátran meg kellene nyílnom a hiányosságaimról, és a testvéreimmel együtt keresnem. Csak így végezhetem jobban a kötelességemet.

Később volt néhány negativitásban élő testvér, akikkel össze kellett gyűlnöm közösséget vállalni. Először kicsit ideges voltam. Azon aggódtam, hogy mit fognak gondolni rólam, ha nem lesz jó a közösségem, ezért fel akartam készülni előre otthon, kikeresve Isten szavainak megfelelő passzusait, azt gondolva, hogy így egyszerű lesz megoldani a problémáikat az összejövetelen, és mindenki tiszteletét elnyerhetem. Azután ráébredtem, hogy rossz volt a szándékom a kötelességem végzésében. Csak azért akartam feloldani minden testvérem problémáit, hogy elnyerjem a csodálatukat és tiszteletüket; még mindig a hírnév és a státusz miatt dolgoztam, így Istenhez imádkoztam, arra kérve Őt, hogy segítsen ellenállnom a helytelen szándékaimnak. Láttam Isten szavaiból egy passzust, amely így szólt: „Ahhoz, hogy a Szentlélek dolgozzon valakiben és átalakítsa a különböző passzív állapotait, az illetőnek aktívan kell együttműködnie és keresnie, időnként szenvednie, megfizetve az árat, lemondva dolgokról, és fellázadni a test ellen, lépésről lépésre fordulva vissza az úton, amelyen jár. Hosszú időbe telik, amíg ez eredményt hoz, és az illető jó útra tér – az viszont csupán másodpercekbe telik, hogy Isten felfedjen valakit. Ha nem végzed jól a kötelességed, hanem mindig megpróbálsz kitűnni, és mindig versengsz a státuszért, hogy kiemelkedj és csillogj, ha harcolsz a hírnevedért és az érdekeidért, akkor amíg ebben az állapotban élsz, vajon nem munkás vagy csupán? Végezhetsz munkát, ha szeretnél, azonban lehetséges, hogy felfednek, mielőtt a munkavégzésed véget ér. Az emberek felfedésekor eljön a kárhoztatásuk és a kiiktatásuk napja. Vissza lehet-e fordítani ezt a kimenetelt? Nem könnyű. Lehet, hogy Isten már elhatározta a kimenetelüket, ebben az esetben bajban vannak” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott természetének levetésével nyerheti el az ember). Míg Isten szavain gondolkodtam, rájöttem, hogy ha a szándékom az volt, hogy az összejöveteleket és a közösséget saját magam népszerűsítésére és a csodálat begyűjtésére használjam, és nem arra, hogy megoldjam a testvéreimnek a kötelességvégzés közben fellépő problémáit, akkor még mindig az Istennek való ellenállás útján járok. Még ha el is mennék az összejövetelre, nem rendelkeznék Isten vezetésével, és az összejövetel hiábavaló lenne. Ezt felismerve imádkoztam Istenhez, helyesbítettem a szándékaimat, és nyíltan közösséget vállaltam a munkatársnőmmel a romlottságomról és hiányosságaimról. Az összejövetelek során csak arról vállaltam közösséget, amit értettem, és a testvéreim is megvitatták az ő értelmezésüket. Együtt megtaláltuk a gyakorlás útját a közösségünkön keresztül, és az állapotuk javult. Éreztem a Szentlélek munkáját és vezetését, nagyon nyugodt és felszabadult voltam. Láttam, hogy a státusz és a hírnév iránti aggodalmam elengedésével, és a kötelességem testvéreimmel együtt való végzésével el tudtam nyerni Isten áldásait és vezetését.

Ez a tapasztalat megtanított rá, hogy túlságosan foglalkoztatott a hírnév és a státusz, és hogy Istennek túl kevés helye volt a szívemben. Nem szerettem Őt, nem vetettem magam alá szívből Istennek, és a rossz úton jártam. Hála Isten vezetésének, az Ő szavai ítéletének és kinyilatkoztatásának, végre kezdtem megismerni magamat, és a kötelességem végzését illető szándékaim és hozzáállásom javult. Már világosan látom, hogy a hírnév, a státusz, valamint mások tiszteletének és csodálatának hajszolása értelmetlen és értéktelen; csak kárt okoz. Csak az a megfelelő törekvés, ha az igazság gyakorlására, beállítottságunk megváltoztatására, és kötelességünk helyes végzésére koncentrálunk, hogy eleget tegyünk Istennek.