Nem sokkal azután, hogy elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, a gyakorlást az újonnan érkezők öntözésével kezdtem. Mivel lelkes voltam és proaktív, így a kötelességemben eredményeket értem el, és megválasztottak csoportvezetőnek. Később evangéliumi diakónus lettem. A testvéreim azt mondták, hogy a fiatalságom ellenére megbízható és felelősségteljes vagyok, valamint vállalom a terhet a kötelességemben. Ez nagyon legyezgette a hiúságomat. 2020 októberében gyülekezetvezető lettem, amitől még jobban azt éreztem, hogy a testvéreim szerint olyan ember vagyok, aki jó képességű, és az igazságra törekszik.

Ezután egy felsőbb vezető úgy intézkedett, hogy Olivia nővér dolgozzon velem. Amikor bemutatta neki a munkát, a vezető beszélt a gyülekezetünk néhány problémájáról. Miután meghallgatta ezeket, Olivia azt mondta: „Meg kell találnunk a probléma gyökerét, és gyorsan meg kell oldanunk. Máskülönben ez gátolni fogja a gyülekezet munkáját.” Amikor meghallottam, hogy ezt mondja, elszégyelltem magam, mert aggódtam, hogy Olivia lenéz engem, amiért a munkámban ilyen problémák vannak. A következő pár napban Olivia a gyülekezet valós helyzetét vizsgálta. Aztán azt mondta nekem több munkatárs és testvér előtt: „Az evangéliumi diakónus, és többen a csoportvezetők közül, akikkel az elmúlt két napban találkoztam, nem vállalnak terhet. Amikor az újonnan érkezőknek elképzeléseik és nehézségeik vannak, a csoportvezetők nem oldják meg azokat, nem kutatnak, inkább belesüllyednek a nehézségekbe. Így nem tudják megfelelően öntözni az újonnan érkezőket.” Kis ellenállást éreztem magamban, amikor meghallottam, amit mondott. De volt pár csoportvezető, akiknek a fejlesztésére koncentráltam. Őszerinte egyikőjük sem volt jó, ezért úgy éreztem, hogy talán egy kicsit túl sokat követel. Ezt gondoltam: „Még csak most érkeztél, és nem látod a sajátos helyzetet, de már elkezdted kiszúrni a hibákat. Meg akarod mutatni, hogy vállalod a terhet, és meg tudod találni a problémákat? Csupán próbálsz jó benyomást kelteni, mert új vagy itt? Ha továbbra is a munkám problémáiban kutatsz, le fogod rombolni a testvéreimben rólam kialakult pozitív képet.” Visszatartottam a dühömet, és így szóltam: „Igazad van ezekben a kérdésekben. Azonban mindkét csoportvezető és az evangéliumi diakónus gyakorlati nehézségekkel küzd, ezért néha az utánkövetési munka nem megfelelően teljesül, és ezt meg kell értenünk.” Miután meghallgatott, ezt mondta: „Ezeket a nehézségeket megoldhatja az igazsággal való közösségvállalás. Ha el tudják fogadni az igazságot, és megértik Isten szándékát, akkor vállalni fogják a terhet, és gondoskodni fognak a kötelességükről. A lényeg, hogy közösséget vállalunk-e az igazságról, hogy megoldjuk ezeket a problémákat.” Így igaz, de én ezt nem fogadtam el a helyes módon, hanem még dühösebb lettem tőle. Így gondolkodtam: „Úgy érted, hogy nem tudok közösséget vállalni az igazságról?” Már teljesen másképp tekintettem Oliviára. Nem úgy gondoltam már rá, mint a partneremre és segítőmre, hanem úgy, mint az ellenfelemre. Azt gondoltam, hogy ha ez így folytatódik, akkor előbb vagy utóbb átveszi a vezetést a munkában, pedig én vagyok a vezető, és neki egyszerűen csak együtt kellene működnie velem. Minden szempontból jobb volt nálam, és folyton kellemetlen helyzetbe hozott engem. Hogyan őrizhetném meg a méltóságomat így? És mit gondolnának rólam a testvéreim? Ezután többet nem akartam együtt dolgozni vele, vagy akár beszélni.

Egyszer egy munkatársi összejövetelen Isten szavát olvastuk, amely felfedte, hogy a hamis vezetők nem végeznek gyakorlati munkát, mikor Olivia elgondolkodott, és megértette magát, és elmondta, hogy már egy ideje a gyülekezetnél van, de mivel nem végzett gyakorlati munkát, az újonnan érkezők nehézségei nem lettek időben megoldva. Emiatt elakadtak a nehézségekben, és nem tudták, hogyan gyakorolják az igazságot, ami késleltette az életben való fejlődésüket. Habár az önismeretről beszélt, az én füleimnek úgy hangzott, mintha engem leplezne le, hogy nem végzek igazi munkát. Elkezdtem találgatni, hogy mire gondolt: „Azért beszélsz ezekről a problémákról, hogy szándékosan tudasd mindenkivel a munkám problémáit, igaz? Eddig a testvéreknek jó benyomásuk volt rólam, de most, hogy így lelepleztél engem, ez vajon nem fogja a rólam kialakult képet lerombolni? Most mit fognak rólam gondolni?” Akkor nagy ellenállást tanúsítottam, és el akartam menni, de úgy éreztem, hogy az nem lenne észszerű, ezért rávettem magam, hogy a végéig maradjak. Aznap este Olivia megkeresett, hogy megvitassuk az új csoportvezetők megválasztását, és megkérdezte, hogy ki viseli annyira a terheket, hogy előléptethetnénk. Miután megkérdezte ezt, ellenállást éreztem magamban. Azt gondoltam: „Maradt még egyáltalán alkalmas jelölt? A legjobbakat mind elutasítottad. A gyülekezetünkben léteznek problémák, de te nemcsak itt beszélsz nyíltan ezekről, megvitatod őket más gyülekezetbeli testvérek előtt is. Most már tudják, hogy nem végzek gyakorlati munkát. Miért nem gondolsz az érzéseimre, amikor beszélsz? Azt hiszem, te szándékosan kipécéztél engem!” Ridegen azt mondtam: „Amióta itt vagy, senki más nem viselt terhet.” Csendesen így válaszolt: „Úgy érted, hogy nem kellene itt lennem?” Túl heves voltam, és rájöttem, hogy amit mondtam, helytelen volt, úgyhogy rögtön azt válaszoltam: „Nem.” Mindketten csendben maradtunk egy időre, mielőtt folytattuk volna a munkamegbeszélést. Később, amikor arra gondoltam, hogy mit mondtam a nővéremnek, egy kis bűntudatot éreztem. Nem kellett volna így beszélnem vele. A beszélgetés után bocsánatot akartam kérni tőle, de aztán lefoglalt a munka, és elfelejtettem.

Később, amikor láttam, hogy a felsőbb vezető mindenről Oliviával konzultál, nagyon kínosan éreztem magam. „Én is vezető vagyok. Mit fognak a testvéreim gondolni rólam? Azt fogják mondani, hogy haszontalan vagyok, és hogy nincs is rám szükség?” Úgy éreztem, hogy Olivia háttérbe szorít, és féltékeny voltam rá. Azt gondoltam: „Ha nem jött volna ide, a vezető velem egyeztetne a munkáról.” Az is eszembe jutott, hogy már Olivia uralja a munkát, és hogy már régóta hisz Istenben, és nálam több igazságot értett meg. Rá is mutatott a munkámban a problémákra a tesvéreim előtt, ezért elképzelésem sem volt, épp mit gondolhatnak rólam a testvéreim. Amikor ezekre a dolgokra gondoltam, úgy éreztem, válságba jutottam. Aggódtam, hogy Olivia elveszi a vezetői pozíciómat. Minél többet gondoltam erre, annál elégedetlenebb lettem, és bosszúra vágytam: „Téged nem érdekelnek az érzéseim, ezért mostantól meg fogom nehezíteni a dolgaidat.” Emlékszem, egyszer a munkáról egyeztettünk, és miután Olivia kifejezte a véleményét, a tanácsomat kérte. Nem válaszoltam, viszont kritizáltam a munkaszervezését, azt mondtam, hogy ez meg az nem fog működni, azért, hogy szándékosan megnehezítsem a dolgait. Egyszer egy olyan munkáról beszélgettünk, amiért főleg Olivia volt felelős. Akkor és ott tudtam a probléma megoldását, de nem akartam javaslatot tenni. Még azt is gondoltam: „Jobb, ha az intézkedéseid elbuknak. Így mindenki tudni fogja, hogy nem tudod kezelni a dolgokat, és a vezető látni fogja, hogy nem helyes, hogy mindig veled beszél helyettem.” Ezután több javaslatot is tett, amiket mind elutasítottam. Amikor láttam, hogy nem tudja, hogyan oldja meg, és azt akarja, hogy adjak pár tanácsot, meglehetősen büszke voltam magamra. Azt gondoltam: „Még egy ilyen munkát sem tudsz rendesen elintézni, és mégis van képed ujjal mutogatni a munkámra.” Akkoriban a vezetőm látta, hogy rossz az állapotom, és emlékeztetett, hogy harmonikusan kell együtt dolgoznom Oliviával, különben a gyülekezeti munka késni fog. Miután meghallgattam a vezetőm szavait, egy kis megbánást éreztem legbelül. Amikor elakadtunk a munkánkban, miért nem viseltem a terhet, hogy megoldjam? Ehelyett csak álltam és mosolyogtam. Egyáltalán nem védtem meg a gyülekezet munkáját. Miután erre rájöttem, megváltoztattam a gondolkodásmódomat, és részt vettem a beszélgetésekben. De az előző megbeszélésből származó késedelem miatt a munka nagyon megkésve rendeződött el.

Egy este a vezető megkeresett, hogy rámutasson a problémáimra. Azt mondta: „A hírnév és a státusz iránti vágyad túlságosan erős. Versenyzel Oliviával a dicsőségért. A munkamegbeszélések közben sosem fogadod el az ő nézeteit. Mindegyiket megcáfolod. Olivia úgy érzi, korlátozod, és nem tudja, hogyan működjön együtt veled. El kell gondolkodnod magadon.” Miután meghallgattam a vezetőm mondandóját, szomorúságot és sértettséget éreztem: „Miért jelentette Olivia a problémáimat a hátam mögött? Ha tényleg segíteni akarna, elmondhatná személyesen. Most már a vezető tud a problémáimról, és lehet, hogy elbocsát a kötelességemből.” Ahogy ez eszembe jutott, meg is nyíltam az állapotomról a vezetőnek. Még azt is felajánlottam, hogy lemondok, hogy ne késleltessem a gyülekezet munkáját. Amikor kimondtam azokat a szavakat, majdnem meghasadt a szívem. Úgy éreztem, hogy éppen elveszítem a kötelességemet. A vezető azt mondta: „Amikor problémáink vannak, nem tudjuk elkerülni őket. Keresnünk kell az igazságot, és gondolkodnunk kell magunkon. Hogy Olivia meg tudja találni a problémákat a munkában, azt mutatja, hogy képes terhet viselni. Vajon ez nem előnyös a gyülekezet munkájára nézve? Miért nem tudod helyesen kezelni? Folyton irigy vagy rá, és félsz, hogy felülmúl téged. Ez azt mutatja, hogy a státusz iránti vágyad túl erős.” A vezetőm közösségvállalása után rájöttem, hogy a hírnév és a státusz iránti vágyam tényleg túl erős. Az igazságot kellett keresnem, hogy feloldjam az állapotomat. Nem lehettem továbbra is negatív és ellenálló.

Ezután elovastam egy szakaszt Isten szavaiból, és nyertem egy kis megértést a romlott beállítottságomról, amit felfedtem. „Az antikrisztusok úgy gondolják, hogy aki leleplezi őket, az csak megnehezíti az életüket, ezért versenyre kelnek és harcolnak mindenkivel, aki leleplezi őket. Az antikrisztusok effajta természetükből adódóan soha nem lesznek kedvesek senkivel, aki megmetszi őket, nem fogják eltűrni és elviselni azt, aki ezt teszi, és még kevésbé fognak hálát érezni vagy dicsérni azt, aki így tesz. Ellenkezőleg ha valaki megmetszi őket, és ezzel elveszítik méltóságukat és megszégyenülnek, akkor gyűlöletet táplálnak majd a szívükben az illető iránt, és lehetőséget akarnak majd találni arra, hogy bosszút álljanak rajta. Micsoda gyűlölet van bennük mások iránt! Ezt gondolják, és nyíltan ki is mondják mások előtt: »Ma megmetszettél engem, nos, mostantól kőbe van vésve a viszályunk. Menj az utadon, én megyek az enyémen, de esküszöm, hogy bosszút állok! Ha beismered nekem, hogy hibáztál, ha fejet hajtasz előttem, vagy letérdelsz és könyörögsz, akkor megbocsátok neked, máskülönben soha nem hagyom ezt ennyiben!« Bármit is mondanak vagy tesznek az antikrisztusok, soha nem látják meg senki jóindulatú metszésében vagy őszinte segítségében Isten szeretetének és üdvösségének az érkezését. Ehelyett a megaláztatás jelének tekintik és a legnagyobb megszégyenülésük pillanatának. Ez azt mutatja, hogy az antikrisztusok egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és hogy beállítottságukat az igazságtól való idegenkedés és annak gyűlölete jellemzi” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Nyolcadik rész)). Isten felfedte, hogy amikor az antikrisztusokat megmetszik, azon túl, hogy nem fogadják el azt, még utálni is kezdik azt a személyt, aki megmetszette őket, és bosszút akarnak állni rajta. Megértettem, hogy az antikrisztusok nem fogadják el az igazságot, idegenkednek az igazságtól, és utálják azt. Régebben, amikor ezeket a szavakat láttam: „bosszút állni másokon”, azt gondoltam, hogy ez egy gonosz megközelítés. Azt hittem, hogy én nem tanúsítok gonoszságot, és nem vagyok képes ilyesmire, és hogy csak az antikrisztusok és a gonosztevők állnának bosszút másokon. Visszaemlékeztem a saját viselkedésemre: Amikor Olivia a munkatársak és testvérek előtt rámutatott a munkámban a problémákra, úgy éreztem, hogy a rólam kialakult képet rombolja, ezért előítéletet és ellenállást alakítottam ki vele szemben. Egy megbeszélésen Olivia rájött, hogy nem végez Isten szavain alapuló gyakorlati munkát, és én úgy éreztem, hogy az önismeretéről beszélve szándékosan felfedi a munkám problémáit, így az előítéletem vele szemben csak nőtt. Még meg is támadtam, azt állítva, hogy senki más nem visel terhet, mióta itt van. Azután, amikor láttam, hogy a vezető mindig vele beszéli meg a munkát, úgy éreztem, hogy Olivia háttérbe szorít. Hogy bosszút álljak rajta, nem mondtam ki a javaslataimat a munkamegbeszélések közben, és amikor Olivia kifejezte a gondolatait és javaslatait, kritizáltam és visszautasítottam őt, ami ellehetetlenítette a munka előrehaladását. Vetélytársként tekintettem a nővéremre. Hogy fenntartsam a hírnevemet és a státuszomat, még meg is támadtam, és bosszút álltam rajta. Vajon ez a beállítottság, amit felfedtem, nem az antikrisztusok sajátja? Ezen túlmenően arra gondoltam, hogy a munkámban valós problémákra mutatott rá. Ha kerestem volna az igazságot, hogy gondolkodjak magamon, és kijavítsam az eltéréseket, akkor gyorsan megoldhattam volna a problémákat. Ez hasznos lett volna a munkánkban. De nemcsak hogy nem fogadtam el, de bosszút is akartam állni a nővéremen. Tényleg nem voltam érdemes rá, hogy istenhívőnek nevezzenek!

Később Isten szavának két másik szakaszát olvastam, amelyek alaposabb megértést nyújtottak arról, hogy mi ennek a viselkedésnek a lényege és következménye. Isten azt mondja: „Az antikrisztusok természetének egyik fő vonása az ádázság. Mit jelent az »ádázság«? Azt jelenti, hogy különösen aljas módon viszonyulnak az igazsághoz – nemcsak hogy nem képesek alávetni magukat az igazságnak, és nemcsak hogy nem hajlandók elfogadni azt, hanem el is ítélik azokat, akik megmetszik őket. Ez az antikrisztusok ádáz beállítottsága. Az antikrisztusok úgy gondolják, hogy aki elfogadja, hogy megmetsszék, az ki van szolgáltatva a zaklatásnak, és hogy azok az emberek, akik folyton megmetszenek másokat, azok örökké piszkálni és zaklatni akarják az embereket. Tehát az antikrisztus ellenáll annak, aki megmetszi őt, és megnehezíti az illető életét. És arról, aki szóvá teszi az antikrisztusok hiányosságait vagy romlottságát, aki beszélget velük az igazságról és Isten szándékairól, vagy megismerteti velük önmagukat, azt gondolják, hogy az illető megnehezíti az életüket, és taszítónak találja őket. Szívből gyűlölik az ilyen embert, bosszút állnak rajta, és megnehezítik a dolgát. [...] Miféle embereknek van ilyen ádáz beállítottsága? A gonosz embereknek. Tény, hogy az antikrisztusok gonosz emberek. Ezért csak a gonosz emberek és az antikrisztusok rendelkeznek ilyen ádáz beállítottsággal. Amikor egy ádáz ember bármilyen jószándékú intéssel, váddal, tanítással vagy segítséggel szembesül, akkor nem hálával és az alázatos elfogadás hozzáállásával viszonyul ahhoz, hanem feldühödik szégyenében, szélsőséges ellenségességet, gyűlöletet érez, és egyenlíteni akar” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Nyolcadik rész)). „Az antikrisztusok saját státuszukat és hírnevüket minden másnál fontosabbnak tartják. Ezek az emberek nem csak csalárdak, alattomosak és elvetemültek, hanem rendkívül ádázak is. Mit tesznek, amikor felfedezik, hogy státuszuk veszélyben van, vagy amikor elveszítik helyüket az emberek szívében, amikor elveszítik ezeknek az embereknek a támogatását és ragaszkodását, amikor az emberek többé már nem hódolnak nekik és nem néznek fel rájuk, és amikor gyalázatba süllyednek? Hirtelen megváltoznak. Amint elvesztik státuszukat, nem lesznek hajlandóak semmilyen kötelességük végrehajtására, minden, amit tesznek, felületes, és nem áll érdekükben bármit is tenni. De nem ez a legrosszabb megnyilvánulás. Mi a legrosszabb megnyilvánulás? Amint ezek az emberek elvesztik státuszukat, és már senki nem néz fel rájuk, és senkit sem tudnak tovább félrevezetni, előjön a gyűlölet, a féltékenység és a bosszú. Nemcsak hogy nincs Istent félő szívük, de az alávetettség legkisebb morzsája is hiányzik belőlük. Továbbá a szívükben hajlamosak gyűlölni Isten házát, a gyülekezetet, a vezetőket és a dolgozókat; arra vágynak, hogy a gyülekezet munkája problémákba ütközzön, vagy leálljon, nevetni akarnak a gyülekezeten és a testvéreken. Gyűlölnek is mindenkit, aki törekszik az igazságra és féli Istent. Támadnak és gúnyolnak bárkit, aki hűséges a kötelességében és hajlandó megfizetni az árat. Ez az antikrisztusok beállítottsága – és vajon ez nem ádázság? Egyértelműen gonosz emberek ők; az antikrisztusok lényegüknél fogva gonosz emberek” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Amikor megláttam ezeket a szavakat, hogy „ádáz” és „gonosz emberek”, az fájdalmas volt, és belémcsapott a félelem. Nem számítottam arra, hogy ezek a szavak rám is vonatkozhatnak. A rólam kialakított kép leomlott, mert a nővérem rámutatott a munkám problémáira, ezért megtámadtam és bosszút álltam rajta, szándékosan zavarba hozva munkamegbeszélés közben, és rámutatva a hibákra a munkaszervezésében. Még amikor tudtam, hogyan oldja meg a munkájában felmerült problémát, akkor sem magyaráztam el, mert kínos helyzetbe akartam hozni, és ki akartam nevetni. Amikor a vezető leleplezett és megmetszett, nemcsak hogy nem gondolkodtam el magamon, de meg is gyűlöltem Oliviát, amiért jelentette a problémáimat. Negatív és ellenálló voltam, a kötelességemen töltöttem ki a haragomat, még le is akartam mondani, és fel akartam hagyni a kötelességem végzésével. Amit mutattam, az ugyanaz volt, ami egy antikrisztust jellemezne, egy ádáz beállítottság! Ezekben hittem: „Soha nem ütök elsőnek, de mindig visszaütök” és „Ha nem vagy jó hozzám, ártani fogok neked”. Amikor valaki károsította az érdekeimet és a rólam kialakult képet, azt meggyűlöltem, megtámadtam, és bosszút álltam rajta. Visszaemlékeztem, hogy mielőtt elkezdtem Istenben hinni, volt egy konfliktusom egy barátnőmmel, és ő valaki másnak csúnyán beszélt rólam. Nagyon mérges lettem, és azt gondoltam: „Ha nem vagy jó hozzám, ártani fogok neked”. Titkoban ezt mondtam annak a másiknak: „Hogy lehetsz olyan hülye, hogy kedves vagy vele? Még csak nem is tudod, hogy csúnya dolgokat mond rólad a hátad mögött!” Azt hittem, gyenge vagyok, ha nem vágok vissza, miután bántottak. Ez az életfilozófia önzővé és ádázzá tett, eltorzította a gondolkodásomat, és emiatt nem tudtam megkülönböztetni a jót a rossztól. Amikor ezt felismertem, megdöbbentem, és ugyanakkor úgy éreztem, hogy szörnyű vagyok. Ha nem foglalkozom az ádáz mivoltommal, még több gonoszságra leszek képes, és akkor Isten visszautasít és kiiktat! Ezt felismerve csendben imádkoztam Istenhez: „Istenem, régebben azt hittem, jó az emberi mivoltom, de a Te szavad ítélete és kinyilatkoztatása megmutatta, hogy rossz az emberi mivoltom, és elég ádáz vagyok. Igazából bosszút álltam a nővéremen, amiért kedvesen segített. Tényleg nincs bennem semmi emberség! Istenem, szeretnék bűnbánatot tartani, gyakorolni az igazságot, és megváltoztatni magamat. Kérlek, vezess engem!”

Később Isten szavában ezt olvastam: „Amikor valaki egy kis időt tölt azzal, hogy felügyel vagy megfigyel téged, illetve mélyreható kérdéseket tesz fel rólad, megpróbál nyíltan beszélgetni veled és megtudni, hogy milyen állapotban voltál ez idő alatt, és néha még akkor is, amikor a hozzáállásuk egy kicsit keményebb, és megmetszenek kicsit, valamint megfegyelmeznek és megdorgálnak, ez azért van, mert lelkiismeretesen és felelősen állnak Isten házának munkájához. Nem kellene, hogy negatív gondolataid vagy érzéseid legyenek ezzel kapcsolatban. Mit jelent, ha el tudod fogadni, hogy mások felügyeljenek, megfigyeljenek és kérdezősködjenek rólad? Azt, hogy a szívedben elfogadod, hogy Isten átvizsgál. Ha nem fogadod el, hogy az emberek felügyelnek, megfigyelnek és kérdezősködnek rólad – ha ellenszegülsz mindezeknek – képes vagy elfogadni, hogy Isten átvizsgáljon? Isten átvizsgálása részletesebb, mélyrehatóbb és pontosabb, mint az emberek kérdezősködése rólad; amit Isten kérdez, az konkrétabb, szigorúbb és mélyrehatóbb ennél. Ha nem tudod elfogadni, hogy Isten választott népe felügyeljen, akkor állításaid, hogy el tudod fogadni Isten átvizsgálását, vajon nem üres szavak? Ahhoz, hogy képes legyél elfogadni Isten átvizsgálását és ellenőrzését, először is képesnek kell lenned elfogadni, hogy Isten háza, a vezetők és a dolgozók, valamint a testvérek felügyeljenek” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (7.)). „Nem számít, milyen problémáid vannak, vagy milyen romlottságot társz fel, mindig Isten szavainak fényében kell elgondolkodnod önmagadon és megismerned önmagadat, vagy megkérned a testvéreket, hogy mutassanak rá számodra ezekre a dolgokra. A legfontosabb az, hogy elfogadd, hogy Isten átvizsgál, hogy Isten színe elé járulj, és arra kérd Őt hogy világosítson és világítson meg téged. Bármely módszert is használod, a problémák korai felfedezése, majd megoldása az önvizsgálat hatására történik, és ez a legjobb dolog, amit tehetsz. Nem szabad megvárnod, hogy Isten felfedjen és kiiktasson téged, mielőtt bűnbánatot éreznél, mert akkor már túl késő lesz a megbánás!” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Első rész)). Csak miután elolvastam Isten szavait, akkor jöttem rá, hogy amikor a testvéreim felügyelnek és vezetnek engem, csak azért teszik, mert komolyak és felelősségteljesek a munkában, és nekem ezt el kell fogadnom Istentől, és meg kell tanulnom alávetni magam. Csak ez jelenti azt, hogy elfogadom Isten vizsgálatát, és Istent félő szívem van. Amikor a nővérem felfedezte a problémáimat, és rámutatott ezekre, az volt a célja, hogy segítsen és támogasson. Az élettapasztalatom túl sekélyes volt. Az újonnan érkezőknek problémáik voltak a kötelességeikben, de én nem tudtam közösséget vállalni velük az igazságról, hogy megoldjam azokat, és sokszor egyszerűen csak megszerveztem a munkát, és annyiban hagytam, későbbi utánkövetés vagy segítség nyújtása nélkül. Nem fogtam fel a munkaerő szervezésének alapelveit, de Olivia megértett pár igazságot, és képes volt tisztán látni bizonyos dolgokat, így ha együttműködtünk volna a gyülekezeti munkában, akkor amellett, hogy segítette volna a munkát, tanulhattam volna tőle, és gyorsabban fejlődhettem volna. Csak ekkor értettem meg, hogy miért követeli Isten tőlünk a kötelességünk során az együttműködést, és nem azt, hogy egyedül végezzük. Azért, mert az emberek romlott beállítottsággal rendelkeznek, így felügyelnünk, vezetnünk és segítenünk kell egymást, hogy elkerüljük a hibákat. Erre gondolva különösen nagy bűntudatom lett. Nem élhetettem tovább a saját hírnevemért és státuszomért. Meg kellett tanulnom elengedni magam, elfogadni mások felügyeletét és útmutatását, együttműködni a nővéremmel, keresni az igazságot, megoldani a közös munkában felmerülő problémákat, és megfelelően végrehajtani a kötelességemet.

Ezután meg akartam nyílni Oliviának, hogy feltárjam és elemezzem a saját romlottságomat, és hogy bocsánatot kérjek tőle. Meglepődtem, amikor a vezetőm egy másik gyülekezetbe küldött kötelességet teljesíteni. Miután elválasztottak Oliviától, sok mindent megbántam. Ezért csendesen Istenhez imádkoztam, és azt mondtam, hogy mostantól megfelelően szeretném végezni a kötelességemet, és szeretnék a romlott beállítottságaim kijavítására koncentrálni. Később, az új gyülekezetben, a kötelességemnek szenteltem magam. Emlékszem, hogy egyszer Esther, aki az öntözéssel volt megbízva, felhívott, hogy megkérdezze, hogy ment az újonnan érkezők összejövetele. Esther adott nekem néhány tanácsot: „Más összejövetelekre mindig elmész, de csak ritkán jössz el az újonnan érkezők összejövetelére, ami miatt úgy tűnhet, hogy hiányzik a vezető. A testvérek közül egy sem ismer téged. Ez megnehezíti, hogy később megfelelően nyomon tudd követni az állapotukat és nehézségeiket.” Amikor ezt hallottam tőle, megdöbbentem, és éreztem, hogy indulatba jövök. Azt gondoltam: „Hogy nevezhetsz engem hiányzó vezetőnek? Nem úgy érted, hogy nem végzek gyakorlati munkát, és hogy haszontalan vagyok? Nagyon durva vagy! Nem mintha nem dolgoznék, csak éppen más munkákat követek nyomon. Ha téged bíztak meg ezzel a csoporttal, miért ne a te felelősséged lenne ez? Nem nekem kell minden munkát elvégeznem. Ha a felsőbb vezetők megneszelik ezt, nem fogják azt gondolni, hogy nem csinálok gyakorlati munkát? Ez nem fog menni. Kell találnom valami hibát a munkádban, amiről beszélhetünk...” Amikor erre gondoltam, rájöttem, hogy az állapotom helytelen. A nővérem rámutatott néhány problémára a munkámban, és ahelyett, hogy elfogadtam és elgondolkodtam volna, arra gondoltam, hogy túl durva, és problémákat akartam találni a munkájában, hogy rácáfolhassak. Nem voltam hajlandó elfogadni az igazságot, és megint bosszút próbáltam állni. Amikor felismertem ezt, csendesen Istenhez imádkoztam: „Istenem, az, hogy Esther ma rámutatott erre a kérdésre, az a Te elrendezésed volt, de ellenálló voltam a szívemben, ami a Te szándékod ellen van. Szeretnék engedelmeskedni és gondolkodni magamon.” Miután imádkoztam, lenyugodtam, és elkezdtem gondolkodni magamon. Rájöttem, hogy van egy problémám: túlságosan Estherre hagyatkoztam. Úgy éreztem, hogy mivel ő a felelős az újonnan érkezők öntözéséért, pihenhetek, és nem kell beleszólnom. Gyülekezetvezetőként ritkán ismertem meg az újonnan érkezettek igazi állapotát és nehézségeit. Nem teljesítettem a kötelességeimet. Ez valóban annak a megnyilvánulása volt, hogy nem végzek gyakorlati munkát. Ezután azt mondtam Esthernek: „Át fogom szervezni az időbeosztásomat. Ezelőtt nem vettem észre ezt a problémát, de változtatni akarok rajta.” Később kapcsolatba léptem az újonnan érkezőkkel, látogattam az összejöveteleiket, és közösséget ajánlottam, hogy feloldjam az állapotukat. Így teljesítve a kötelességemet nagyon nyugodtnak éreztem magam. Ezen a tapasztalaton keresztül megértettem, hogy ha Isten szava szerint gyakorlok, és megtanulom elfogadni a testvéreim felügyeletét, vezetését és metszését, akkor valóban elérhetek némi változást.