Egy átlagos földműves családba születtem, és a szüleim növénytermesztésből éltek. Volt egy jómódú család a falunkban, nagy és szép házuk volt. A gyerekek gyakran kaptak új ruhát és jó ételt. Nagyon irigyeltem őket. Azt hittem, jól kell tanulnom, a későbbiekben be kell jutnom egy jó egyetemre, és egy jó állást kell találnom. Így kitűnök majd a tömegből, mások nagyra tartanak és irigyelni fognak. A középiskola első évében azonban szisztémás lupusz erythematosust diagnosztizáltak nálam. Ez egy gyógyíthatatlan reumatikus autoimmun betegség. Élethosszig tartó gyógyszeres kezelésre szorul. Akkoriban nagyon letört voltam, és nem értettem, miért alakult ki nálam ez a betegség. Minden energiámat a tanulásra fordítottam. A jegyeim gyakran az osztály legjobbjai között voltak, és azt gondoltam, hogy ha bejutok egy kiváló egyetemre, akkor újraírhatom a sorsomat. De váratlanul, huszonvalahány nappal az egyetemi felvételi vizsga előtt magas lázam lett, ami nem akart csillapodni, és a kórházban kellett maradnom a kezelés miatt. Igen. Végül nem jutottam be egy kiváló egyetemre, csupán egy átlagos szakképző főiskolára jártam. De nem voltam hajlandó beletörődni a sorsomba, és miután elkezdtem azt a főiskolát, beiratkoztam egy kurzusra, ami az egyetemi felvételi vizsgára készített fel. Alig fél évnyi tanulás után azonban a betegségem súlyosbodott. Gyakran volt alacsony lázam, a kéz- és lábizületeim megduzzadtak és fájtak, és még a lépcsőzés is kifárasztott. Voltak időszakok, amikor még a termoszomat sem voltam képes magammal cipelni. Végül nem volt más választásom, mint abbahagyni az iskolát, és hazamenni. A többi korombeli barátom egészséges volt, és az álmaik megvalósításán dolgoztak. Nem tudtam mást tenni, mint az égre nézni, és elgondolkodva sóhajtoztam: „Miért ilyen igazságtalan velem a sors? Miért kellett nekem ilyen nehéz lapokat kapni?” Sokszor mindenkit és mindent hibáztattam, és időnként még a halálra is gondoltam. De amikor láttam, hogy a szüleim mennyit fáradoznak értem, nem vitt rá a lélek, hogy ezen gondolatok szerint cselekedjek. Csak annyit tehettem, hogy tehetetlenül számoltam a napokat.

Később elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Az egészségem eléggé helyrejött, és normális életet tudtam élni. A vezető videókészítéssel bízott meg. Akkoriban nagyon lelkes voltam, és aktívan tanultam a videókészítést. Később előléptettek felügyelővé, és rendkívül boldog voltam. Még aktívabb lettem, amikor a kötelességemet végeztem. Időnként alacsony lázam volt, de kitartóan tettem a kötelességemet. Később az egészségi állapotomat figyelembe véve a vezető úgy intézte, hogy hazamenjek, és olyan kötelességeket végezzek, amiket ott tudok. De egy kicsit elveszettnek éreztem magam. Úgy tűnt, hogy soha nem lesz esélyem arra, hogy képezzem magam, és azt gondoltam: „Vajon mindez nem emiatt a szörnyű betegség miatt van így? Tényleg rossz sorsot kaptam.” Ezután szövegekkel foglalkozó kötelességeket végeztem a gyülekezetben. Gyakran eszembe jutott: „Csak szövegekkel kapcsolatos kötelességeket végzek; nem tudok kitűnni, vagy a figyelem középpontjába kerülni.” Nagyon magam alatt voltam. Látva, hogy a vezetők gyakran mennek különböző gyülekezeti helyekre, hogy közösséget vállaljanak Isten szavaival, és megoldjanak problémákat, miközben elég lenyűgözőnek és sikeresnek tűnnek, ezt gondoltam magamban: „Ha egy kicsit többet értenék az igazságból, és megoldhatnám a testvérek állapotával kapcsolatos problémákat, akkor talán mindenki megválasztana vezetőnek is.” Ezért az összejöveteleken mindig figyeltem a testvérek állapotára. Amikor hazamentem, előkerestem Isten néhány szavát, majd a következő összejövetelen ezekkel a szavakkal közösséget vállaltam a testvérekkel. Látva, hogy mindenki figyelmesen hallgatja a közösségemet, mondanom sem kell, hogy nagyon boldog voltam. Pont amikor minden a jó irányba tartott, egy összejövetelre tartva leestem a biciklimről. Olyan súlyosan megsérült a lábam, hogy nem tudtam járni, és otthon kellett maradnom, hogy felépüljek. Összezavarodva így gondolkodtam: „Mostanában elég aktív voltam a kötelességemben; hogyan történhetett velem hirtelen ilyesmi? Miért vagyok ilyen szerencsétlen?” Attól még dühösebb lettem, hogy a gyülekezetben választásokra készültek; előtte azt hittem, hogy megválaszthatnak, de a vezető ezt mondta nekem: „A vezetők a gyülekezeti munka egészéért felelősek. Tekintettel arra, hogy rossz egészségi állapotban vagy, attól tartok, hogy kimerítenéd magad. Jobb, ha a szövegekkel foglalkozó kötelességeknél maradsz.” Miközben a vezetőt hallgattam, úgy éreztem, mintha egy vödörnyi hideg vizet öntöttek volna rám, és a szívem megfagyott. Úgy tűnt, hogy nekem nem osztottak olyan lapot, hogy vezető lehessek. Utána az összejöveteleken hiányzott belőlem az a lendület, ami korábban megvolt. Nem akartam azzal fáradozni, hogy a testvérek problémáin gondolkodjak. Az akkor frissen megválasztott vezető, Csen Fang egyidős volt velem, és nagyon irigyeltem őt. Jó egészségnek örvendett, és alkalmas volt arra, hogy vezetőnek válasszák, míg én csak egy kis, szövegekkel kapcsolatos kötelességet tudtam végezni. Magamban panaszkodva így gondolkodtam: „Szeretném magam buzgón feláldozni Istenért; miért ilyen gyenge a testem? Megvan a szándék bennem, de erőm nincs hozzá. Tényleg rossz sors jutott nekem.” Elveszettségemben így gondolkodtam: „Bár nem lehetek vezető, de ha a szöveggel kapcsolatos kötelességeimben néhány eredményt érek el, a testvérek vajon nem fognak akkor is elismerően gondolni rám?” Ezt szem előtt tartva lelkesen vizsgáltam a kéziratokat. De az év végére annyira fájt a lábam, hogy nem tudtam járni. Kiderült, hogy a csontszövet elhalása okozta. Nem sokkal később letartóztatások voltak a gyülekezetben, és nem tudtam elmenni otthonról, hogy kapcsolatba lépjek a testvérekkel. Rendkívül levert voltam, és így gondolkodtam: „Hogy kaphattam ilyen rossz sorsot? Régebben a tanulásban bízva akartam megváltoztatni a sorsomat, de az nem a tervek szerint alakult. Azt hittem, hogy miután elkezdtem hinni Istenben, jó sorsot kaphatok, de a dolgok még mindig nem alakultak jól számomra. Most épp súlyos a betegségem, és a veszélyes körülmények miatt nem tudom végezni a kötelességemet. Soha nem fog eljönni az a nap, amikor ragyoghatok. Az a sorsom, hogy szenvedjek!” Egész nap könnyek áztatták az arcom, és nem tudtam, hogyan élhetnék tovább. Akkoriban az is felmerült bennem, hogy írhatnék cikkeket, de amint a sorsomra gondoltam, és arra, hogy minden törekvésem hiábavaló, már nem volt kedvem írni, és az egész napot depressziós állapotban töltöttem.

Egy nap egy nővér, aki a közelben lakott, áthozta Isten néhány szavát. Nagyon hálás voltam Istennek, így imádkoztam Hozzá: „Istenem, köszönöm a Te irgalmadat! Az elmúlt időszakban a depresszió állapotában éltem. Azt hittem, hogy rossz a sorsom, ezért nem kerestem az igazságot, és nem tanultam a leckékből. Istenem, annyira lázadó vagyok!” Később elolvastam Isten szavainak két részletét, és némileg megértettem az állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „A depresszió mint negatív érzelem keletkezésének eredendő oka mindenkinél más. Az egyik fajta ember lehangoltság érzelme abból az állandó hitből fakadhat, hogy neki szörnyű a sorsa. Hát nem ez az egyik ok? (De igen.) Fiatalkorában vidéken vagy egy szegény térségben élt, a családja nem volt jómódú, és néhány egyszerű bútordarabtól eltekintve nemigen voltak értékeik. Volt talán egy-két rend ruhája, amelyet akkor is viselnie kellett, ha már kilyukadt, és rendszerint nem jutott jó minőségű ételhez, hanem csak újévkor vagy más ünnepnapokon kerülhetett hús az asztalára. Előfordult, hogy éhezett, nem volt elég ruhája, hogy ne fázzon, egy tele tál hús elérhetetlen álom volt számára, sőt, még egy-egy szem megehető gyümölcsöt is nehezen talált. Mivel ilyen környezetben élt, érezte, hogy különbözik másoktól, akik a nagyvárosban élnek, akiknek a szülei jómódúak, akik válogathatnak az ennivalóban és a ruhákban, akik mindent azonnal megkapnak, amit csak szeretnének, és akik tájékozottak a dolgokban. Így gondolkodott: »Nekik olyan jó sorsuk van. Az én sorsom miért ilyen rossz?« Mindig ki akar emelkedni a tömegből, és változtatni akar a sorsán. Csakhogy az ember sorsán változtatni nem olyan könnyű. Ha valaki ilyen helyzetbe születik, akárhogy is próbálkozik, mennyire tudja megváltoztatni a sorsát, és mennyit tud javítani rajta? Miután felnő, a társadalomban mindenhol akadályokba ütközik, bárhová megy, mindenhol zaklatják, így aztán mindig nagyon balszerencsésnek érzi magát. Így gondolkodik: »Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Miért találkozom mindig rosszindulatú emberekkel? Gyerekkoromban nehéz volt az élet, így kellett elfogadni. Most már felnőtt vagyok, de semmivel sem lett jobb. Mindig meg akarom mutatni, mire vagyok képes, de soha nem kapok rá lehetőséget. Ha soha nem kapok lehetőséget, hát akkor így jártam. Én csak szorgalmasan akarok dolgozni és elég pénzt keresni, hogy jó életet éljek. Miért nem tehetem meg még ezt sem? Hogy lehet ilyen nehéz jó életet élni? Nem muszáj feltétlenül olyan életet élnem, amely mindenki másét felülmúlja. De legalább úgy akarok élni, mint egy városlakó, hogy ne nézzenek le az emberek, és ne legyek másod- vagy harmadrangú állampolgár. Legalább, amikor az emberek megszólítanak, nem így kiáltanának rám: ’Hé, te ott, gyere ide!’ Legalább a nevemen szólítanának, és tisztelettel szólnának hozzám. De nekem még annyi sem jut, hogy tisztelettel szóljanak hozzám. Miért olyan kegyetlen a sorsom? Mikor lesz már vége?« Amíg az ilyen ember nem hitt Istenben, kegyetlennek gondolta a sorsát. Miután hinni kezd Istenben és meglátja, hogy ez az igaz út, így gondolkodik: »Megérte annyit szenvedni azelőtt. Mindezt Isten vezényelte és cselekedte így, és jól tette. Ha nem szenvedtem volna ennyit, nem jutottam volna el odáig, hogy higgyek Istenben. Most, hogy hiszek Istenben, ha képes vagyok elfogadni az igazságot, a sorsom jobbra fog fordulni. Most már egyenlőként élhetek a gyülekezetben a testvéreimmel, az emberek ’testvérnek’ vagy ’nővérnek’ neveznek, és tisztelettel szólnak hozzám. Most már élvezhetem azt az érzést, hogy mások tisztelnek.« Úgy tűnik, mintha a sorsa megváltozott volna, többé nem szenved és nem rossz a sorsa. Miután elkezdett hinni Istenben, elhatározza, hogy jól teljesíti a kötelességét Isten házában, képessé válik eltűrni a nehézségeket és szorgalmasan dolgozni, bármilyen téren többet eltűrni, mint bárki más, és arra törekszik, hogy a legtöbb ember helyeslését és megbecsülését elnyerje. Úgy gondolja, akár még valamilyen felelős személynek, gyülekezetvezetőnek vagy csapatvezetőnek is megválaszthatják, és akkor vajon nem öregbíti majd az ősei és a családja jó hírét? Nem változtat végre a sorsán? A valóság azonban nem egészen a reményei szerint alakul, ő pedig elcsügged, és így gondolkodik: »Évek óta hiszek Istenben, és nagyon jól kijövök a testvéreimmel. De miért van az, hogy valahányszor vezetőt, felelős személyt vagy csapatvezetőt választanak, soha nem kerül rám a sor? Talán mert olyan jellegtelen a külsőm, vagy mert nem teljesítek elég jól, és senki nem figyelt fel rám? Valahányszor szavaznak, lehet egy kis reménységem, és még annak is örülnék, ha csapatvezetővé választanának. Úgy tele vagyok lelkesedéssel, hogy visszafizessem, amit Istentől kaptam, de mindig csalódás lesz a vége, valahányszor szavaznak, és én kimaradok az egészből. Miért van ez? Tényleg csak annyi telik tőlem, hogy egész életemben középszerű, hétköznapi, jelentéktelen ember legyek? Amikor visszatekintek a gyerekkoromra, a fiatalságomra és a középkorú éveimre, az út, amelyen jártam, mindig középszerű volt, nem vittem véghez semmi figyelemre méltót. Nem arról van szó, hogy nincs bennem ambíció vagy a képességem elégtelen, nem is arról, hogy nem teszek elég erőfeszítést vagy nem tudok nehézségeket elviselni. Vannak elhatározásaim és céljaim, sőt, még azt is mondhatjuk, hogy van bennem ambíció. Akkor miért nem tudok soha kiemelkedni a tömegből? Végeredményben egyszerűen csak rossz a sorsom és szenvedésre rendeltettem, így rendezte számomra Isten a dolgokat.« Minél többet töpreng ezen, annál rosszabbnak gondolja a sorsát. [...] Bármi történik vele, azt mindig a rossz sorsának tulajdonítja; folyamatosan a rossz sors gondolatába fektet energiát, arra törekszik, hogy mélyebben megértse és felfogja azt, és miközben ezt forgatja a fejében, az érzelmei egyre lehangoltabbakká válnak. Amikor a kötelessége teljesítése közben kisebbfajta hibát vét, így gondolkodik: »Jaj, hogyan is tudnám jól teljesíteni a kötelességemet, amikor ilyen rossz a sorsom?« Összejöveteleken, amikor a testvérei közösséget vállalnak, ő újra meg újra átgondolja a dolgokat, de nem érti, és így gondolkodik: »Jaj, hogyan is érthetnék meg bármit, amikor ilyen rossz a sorsom?« Valahányszor lát valakit, aki jobban beszél, mint ő, aki világosabb és megvilágosodottabb formában fejti ki a megértését, mint ő, még lehangoltabbnak érzi magát. Amikor lát valakit, aki képes nehézségeket elviselni és megfizetni az árat, eredményeket tud felmutatni a kötelessége teljesítésében, elnyeri testvérei elismerését és előléptetésben részesül, ő a szívében boldogtalannak érzi magát. Amikor látja, hogy valakiből vezető vagy dolgozó lesz, még lehangoltabbnak érzi magát, és még ha olyasvalakit lát, aki jobban énekel és táncol, mint ő, akkor is lehangolódik, és alsóbbrendűnek érzi magát az illetőnél. Bármilyen emberrel, eseménnyel vagy dologgal találkozik, bármilyen helyzetbe kerül, mindig a lehangoltság érzelmével reagál. Még amikor azt látja, hogy valaki az övénél kicsit szebb ruhákat visel, vagy kicsit jobb a frizurája, akkor is mindig szomorúnak érzi magát, a szívében féltékenység és irigység támad, míg végül visszatér a lehangoltság érzelméhez” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). „Végül, mivel mindig rossz sorsúnak hiszi magát, kétségbeesik, valódi cél nélkül él, csak eszik és alszik, a halálra várva; emiatt egyre közönyösebbé válik az igazságra való törekvéssel, kötelessége jó teljesítésével, az üdvösség elérésével és Isten egyéb hasonló követelményeivel szemben, sőt, egyre inkább elutasítja és elveti ezeket. Rossz sorsával indokolja, hogy miért nem törekszik az igazságra, és magától értetődőnek veszi, hogy nem képes elérni az üdvösséget. Azokban a helyzetekben, amelyekbe kerül, nem boncolgatja saját romlott beállítottságait vagy negatív érzelmeit, így nem ismeri meg és nem oldja fel romlott beállítottságait, hanem rossz sorsával kapcsolatos nézete alapján reagál minden személyre, akivel találkozik, és minden eseményre és dologra, és amelyet megtapasztal, aminek eredményeként még mélyebbre süllyed a lehangoltság érzelmében” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten pontosan az én állapotomat leplezte le. Mindig azt hittem, hogy rossz és kegyetlen sorsom van, és emiatt sokszor depressziós érzéseim voltak. Gyerekkoromban láttam, hogy egy átlagos családba születtem, és a tanulásra hagyatkozva akartam megváltoztatni a sorsomat, de sajnos a középiskola első évében lupusz erythematosust diagnosztizáltak nálam. Amikor a betegségem közvetlenül a felvételi vizsga előtt kiújult, nem tudtam bejutni egy számomra ideális egyetemre. Később súlyos egészségi állapotom miatt ott kellett hagynom az iskolát, és haza kellett mennem. Amikor azt láttam, hogy nem tudom a tanulásra támaszkodva megváltoztatni a sorsomat, az rendkívül fájt, és gyakran panaszkodtam, hogy a sors igazságtalan velem. Miután hinni kezdtem Istenben, mindig vonakodva hajtottam végre a szövegekkel kapcsolatos kötelességeket a háttérben, és azt akartam, hogy megválasszanak vezetőnek azért, mert aktívan megoldom a testvérek helyzetét. Az egészségi állapotomra való tekintettel azonban a testvérek nem engem választottak. Még inkább úgy éreztem, hogy rossz sors jutott nekem, és az összejöveteleken már nem voltam olyan aktív, mint korábban. A helyzetemre alapozva a gyülekezet megszervezte, hogy a vendéglátó családomnál lakjak, és kéziratokat vizsgáljak. Még mindig szerettem volna eredményeket elérni, és hogy az emberek becsüljenek, de az egészségi állapotom váratlanul súlyosbodott, és a csontszövet elhalása megakadályozta, hogy kijárjak a kötelességemet végezni. Még elkeseredettebb lettem. Azt gondoltam, hogy semmi sem sikerül, amit teszek, és hogy a sorsom az, hogy szenvedjek. Depressziós érzésekkel telve éltem, és elhanyagoltam magam, nem akartam tovább az igazságra törekedni, és még cikkeket sem akartam többé írni. Azt hittem, hogy rossz sorsot kaptam, és hogy nincs értelme tovább folytatni a törekvést. A dolgokat ugyanúgy láttam, mint azok az emberek, akik nem hisznek Istenben: Amikor megpróbáltatással szembesültem, arra a következtetésre jutottam, hogy a sorsom rossz, és minden tettemmel a sors ellen akartam küzdeni. Amikor elvesztettem a harcot, panaszkodtam, hogy rossz sorsot kaptam. Évekig hittem Istenben, de nem vetettem igazán alá magam Neki. Nem tudtam, hogy keressem az igazságot, hogy megoldjam a saját problémáimat, csak a depresszió állapotában éltem, és Istent hibáztattam. Hogyan is nevezhettem magam Istenben hívőnek?

Később még két részletet olvastam Isten szavaiból, és megtanultam, hogy nincs olyan, hogy jó vagy rossz sors. Mindenható Isten azt mondja: „Isten elrendezését arról, hogy milyen lesz egy ember sorsa, jó-e vagy rossz, nem lehet az ember szemével vagy egy jövendőmondó szemével nézni vagy mérlegelni, sem pedig aszerint, hogy az illető mennyi gazdagságban és dicsőségben részesül az élete során, vagy hogy mennyi szenvedést tapasztal meg, vagy hogy mennyire sikeresen törekszik céljai megvalósítására, a hírnévre és a jólétre. Mégis pontosan ezt a súlyos hibát követik el azok, akik azt állítják magukról, hogy rossz a sorsuk, és az emberek többsége is ezen a módon mérlegeli egy ember sorsát. Hogyan mérlegeli a legtöbb ember a saját sorsát? Hogyan mérlegelik a világi emberek, hogy valakinek a sorsa jó vagy rossz? Elsődlegesen azt veszik alapul, hogy az illető élete simán alakul-e vagy sem, jut-e neki gazdagság és dicsőség, másoknál jobb életszínvonalon él-e, mennyit szenved és mennyi élvezetben van része élete során, milyen sokáig él, milyen a karrierje, egész életében húzza az igát, vagy könnyű és kényelmes életet él – többek közt ezekkel a kritériumokkal mérik, hogy valakinek a sorsa jó-e vagy rossz. Ti talán nem így méritek? (De igen.) Így, amikor olyasmivel találkoztok, ami nincs ínyetekre, amikor nehéz idők járnak, vagy nem élhettek magas életszínvonalon, közületek is a legtöbben úgy gondolják, hogy rossz a sorsuk, és lehangoltságba süllyednek” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). „Isten hosszú idővel ezelőtt elrendelte az emberek sorsát, amely megváltoztathatatlan. Ez a »jó sors« vagy »rossz sors« személyenként változik, és a környezettől, az emberek közérzetétől és törekvéseitől függ. Ezért egy ember sorsa se nem jó, se nem rossz. Lehet, hogy nagyon nehéz az életed, mégis így gondolkodsz: »Nekem nem célom, hogy luxusban éljek. Megelégszem azzal, ha van mit ennem és van mit felvennem. Mindenki szenved az élete során. A világi emberek ezt mondják: ’Eső nélkül nincs szivárvány’ – tehát a szenvedésnek értéke van. Nem olyan rossz ez, nem rossz az én sorsom. A Menny odafent adott nekem némi fájdalmat, próbatételt és gyötrelmet. Azért tette, mert jó véleménnyel van rólam. Jó sors ez!« Egyesek úgy gondolják, hogy a szenvedés rossz, azt jelenti, hogy rossz a sorsuk, és csak az a jó sors, ha valakinek az élete szenvedés nélkül, kényelemben és könnyedén telik. A nem hívők szerint ez »vélemény kérdése«. Hogyan tekintenek az istenhívők a »sors« kérdésére? Beszélhetünk arról, hogy valakinek a sorsa »jó« vagy »rossz«? (Nem.) Mi nem mondunk ilyen dolgokat. Tegyük fel, hogy jó sorsod van, mert hiszel Istenben; aztán, ha a hitedben nem követed a helyes utat, ha megbüntetnek, lelepleznek és kiiktatnak, akkor ez azt jelenti, hogy jó a sorsod, vagy hogy rossz? Ha nem hiszel Istenben, semmiképp nem leplezhetnek le és nem iktathatnak ki. A nem hívők és a vallásos emberek nem beszélnek emberek leleplezéséről vagy kiismeréséről, sem arról, hogy embereket eltakarítanának vagy kiiktatnának. Ez elvileg azt jelentené, hogy az embereknek jó sorsuk van, ha képesek hinni Istenben. De ha a végén büntetést kapnak, az vajon azt jelenti, hogy rossz a sorsuk? Az egyik percben jó a sorsuk, a másikban már rossz – akkor most melyik? Az, hogy valakinek jó-e a sorsa vagy sem, nem megítélhető, az emberek nem képesek ezt a dolgot megítélni. Ezt mind Isten teszi, és minden, amit Isten elrendez, jó. Csak arról van szó, hogy minden egyén sorsának íve, illetve a környezetük, valamint az emberek, események és dolgok, amelyekkel találkoznak, és az életút, amelyet életük során megtapasztalnak, egytől egyig különböző; ezek a dolgok minden ember esetében eltérőek. Minden egyén életének környezete és az a környezet, amelyben felnő – amelyek közül mindkettőt Isten rendeli el számára –, különböző. Minden egyén más dolgokat tapasztal meg élete során. Nincs úgynevezett jó vagy rossz sors – mindent Isten rendez el, és mindent Isten visz véghez. Ha abból a szempontból nézzük a dolgot, hogy mindezt Isten viszi véghez, minden, amit Isten tesz, jó és helyes; az emberek preferenciái, érzései és választásai szempontjából nézve azonban egyesek azt választják, hogy kényelmes életet élnek, azt választják, hogy híresek és gazdagok lesznek, jó hírnevük lesz, boldogulni fognak a világban, és megtalálják benne a számításukat. Úgy hiszik, ez azt jelenti, hogy jó sorsuk van, a középszerű és sikertelen élet pedig, amikor valaki folyamatosan a társadalom legalján él, rossz sors. Így festenek a dolgok a nem hívő és világi emberek szempontjából, akik világi dolgokra törekszenek és a világban próbálnak élni, és így jön létre a jó és rossz sors gondolata. A jó és rossz sors gondolata csak az embereknek a sorsról alkotott szűk látókörű megértéséből és felületes felfogásából ered, valamint az emberek arról alkotott ítéletéből, hogy mennyi fizikai szenvedést viselnek el, illetve mennyi élvezethez, hírnévhez és vagyonhoz jutnak, és így tovább. Valójában, ha abból a szempontból nézzük, ahogyan Isten elrendezi az ember sorsát és szuverenitást gyakorol fölötte, a jó vagy rossz sors ilyen értelmezései nem léteznek. Hát nem így pontos? (De igen.) Ha az ember sorsát Isten szuverenitásának szempontjából nézed, akkor minden, amit Isten tesz, jó, és pontosan az, amire az adott egyénnek szüksége van. Ez azért van, mert a múltbeli és jelenlegi életekben szerepet játszik az ok és okozat, ezeket Isten rendeli el eleve, Isten gyakorol szuverenitást fölöttük, és Isten tervezi meg és rendezi el őket – az emberiségnek nincs választása. Ha ebből a szempontból nézzük, az embereknek nem lenne szabad jónak vagy rossznak ítélniük a saját sorsukat, ugye?” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Miután olvastam Isten szavait, végül rájöttem, hogy Isten szemszögéből nézve nincs olyan, hogy jó vagy rossz sors. Minden, amit Isten tesz, az jó. Isten szuverenitást gyakorol minden ember sorsa felett, és elrendezi azt. Az emberek az alapján ítélik meg, hogy a sorsuk jó vagy rossz, hogy mennyit szenvednek életük során, mennyi dicsőséget és gazdagságot élveznek, és mennyire sikeresek a hírnév, a nyereség és a jövőbeli kilátások hajszolásában. Ez az ember hús-vér testi preferenciáinak szemszögéből történik, és egyáltalán nem egyezik Isten szándékával. Ebben hittem előtte; azt gondoltam, hogy a jó egészségben lévők, akik hírnevet és nyereséget tudnak szerezni, és dicsőséget, gazdagságot élveznek, ők a jó sorsú emberek, miközben azok, akik betegek, szegénységben élnek, egész életüket középszerűségben töltik, és senki nem becsüli meg őket, ők a rossz sorsú emberek. Ezért, mivel mindig betegség gyötört, és mivel hírnévre, nyereségre, jövőbeli kilátásokra törekedtem, de soha nem jártam sikerrel, azt gondoltam, hogy rossz sorsom van. Ugyanolyan szemléletmódom volt, mint a nem hívőknek; ez az álhívők nézőpontja volt. Néhány egészséges ember egész életében kitartóan küzd a pénzért, a hírnévért, a nyereségért és a státuszért. Még akkor is, ha a kívánságaik teljesülnek, nem ismerik az élet értékét és értelmét. Vannak, akik üresnek érzik a napjaikat, míg mások mindenféle stimulációt keresnek. Néhányan belesüllyednek az élvhajhászásba, míg mások az öngyilkosság mellett döntenek. Ezeknek az embereknek vajon nagyszerű sorsuk van? Valóban boldogok és vidámak? Úgy gondoltam, hogy bár egyes testvérek átlagos családokból származnak, és nem nevezték ki őket vezetőnek vagy felügyelőnek Isten házában, de ettől még tették a saját kötelességeiket, és megértettek néhány igazságot. Néhányan közülük még Isten mellett tanúskodó cikkeket is írtak; nem volt rossz sorsuk. Bár betegség gyötört, gyakran imádkoztam Istenhez emiatt, és a szívem nem merte elkerülni Őt. Ráadásul ezekben az években a szövegekkel foglalkozó kötelességeim révén megértettem néhány igazságot. Mindez hasznos volt az életbe való belépésemhez. Emellett nagyon arrogáns természetű voltam, és a hírnév és a státusz iránti vágyam elég erős volt, így azzal, hogy nem léptettek elő, hogy kiemelt kötelességeket végezzek, Isten megvédett engem. Ami ennél is fontosabb volt, hogy ha nem lenne ez a betegségem, akkor biztosan a pénz, hírnév és nyereség hajszolásába vetettem volna magam, a Sátán hatalma alatt éltem volna, a bántásait és trükkjeit elszenvedve, és teljesen a fogságában, és nem fogadtam volna el Isten utolsó napokbeli üdvösségét. Valójában sokat nyertem ebből a betegségből, de én folyton panaszkodtam, hogy rossz sorsot kaptam. Az áldás egész idő alatt velem volt, és én nem is tudtam róla! Isten szavaira gondoltam, amelyek szerint: „Egyes emberek a betegség miatt kezdenek hinni Istenben. Ez a betegség Isten kegyelme számodra; enélkül nem hinnél Istenben, és ha nem hinnél Istenben, akkor nem jutottál volna el idáig – így hát még ez a kegyelem is Isten szeretete” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek kiállása által ismerheted meg). Isten ezen szavait közvetlenül tapasztaltam meg. Nem panaszkodtam többé, hogy a betegségem miatt rossz sorsom van.

Még többet olvastam Isten szavaiból: „Megértettétek, hogy helyesek-e vagy helytelenek azoknak a gondolatai és nézetei, akik mindig azt mondják, hogy rossz a sorsuk? (Helytelenek.) Világos, hogy ezek az emberek azért tapasztalják meg a lehangoltság érzelmét, mert beleragadnak a szélsőségességbe. [...] Ebből a szélsőséges és helytelen kiindulópontból szemlélik a problémákat és az embereket, és ezért újra meg újra ennek a negatív érzelemnek a hatása és befolyása alatt élnek, szemlélik az embereket és dolgokat, valamint viselkednek és cselekszenek. Végül, akárhogyan is élnek, olyan fáradtnak tűnnek, hogy képtelenek bármi lelkesedést kicsiholni magukból az Istenbe vetett hitük és az igazságra való törekvés iránt. Függetlenül az arra vonatkozó döntésüktől, hogy miként élik az életüket, nem képesek pozitívan vagy aktívan teljesíteni a kötelességüket, és annak ellenére, hogy évek óta hisznek Istenben, mégsem összpontosítanak soha arra, hogy teljes szívükkel és lelkükkel végezzék a kötelességüket, vagy hogy kielégítő módon végezzék azt, és természetesen még kevésbé törekszenek az igazságra vagy gyakorolnak az igazságalapelveknek megfelelően. Miért van ez így? Végső soron azért, mert mindig úgy gondolják, hogy rossz a sorsuk, és ennek következtében a mélységes lehangoltság érzelme él bennük. Teljesen letörtek és erőtlenek lesznek, mint egy élőhalott, életerő nélkül, semmiféle pozitív vagy optimista magatartást nem tanúsítanak, még kevésbé elszántságot vagy állóképességet, hogy kellő hűséget tanúsítsanak a kötelességük, a feladataik, a kötelezettségeik iránt. Ehelyett vonakodva küszködnek napról napra, hanyag hozzáállással, céltalanul és kótyagos fejjel, sőt, öntudatlanul vegetálva egyik napról a másikra. Fogalmuk sincs, meddig tétlenkednek még így. Végső soron nem folyamodhatnak máshoz, csak ahhoz, hogy így intik magukat: »Ó, majd elevickélek én, ameddig tudok! Ha egy nap nem bírom tovább, és a gyülekezet ki akar engem űzni és ki akar iktatni, hát csak tessék, iktasson ki. Ez azért van, mert rossz a sorsom!« Látod, még a szavaik is milyen letörtek? A lehangoltság érzelme nem csupán egyszerű hangulat, hanem – ami még fontosabb – pusztító hatást gyakorol az emberek gondolataira, szívére és törekvésére. Ha nem tudod gyorsan és idejekorán visszájára fordítani a lehangoltság érzelmét, nemcsak az egész életedre hatással lesz, de elpusztítja az életedet, és a halálba sodor. Még ha valóban hiszel Istenben, akkor sem leszel képes elnyerni az igazságot és elérni az üdvösséget, és végül elpusztulsz. Ezért kellene most felébredniük azoknak, akik rossznak hiszik a sorsukat; ha mindig azt vizsgálják, jó-e a sorsuk vagy rossz, mindig valamiféle sorsot hajszolnak, mindig a sorsuk miatt aggódnak, az nem jó dolog. Ha mindig nagyon komolyan veszed a sorsodat, akkor valahányszor egy enyhe zavaró tényezővel vagy csalódással szembesülsz, fiaskó ér, kudarcot vallasz vagy kínos helyzetbe kerülsz, hamar elkezded azt hinni, hogy mindez a saját rossz sorsodnak és balszerencsédnek köszönhető. Így ismételten arra emlékezteted magad, hogy rossz sorsú ember vagy, nincs olyan jó sorsod, mint másoknak, és ismételten belemerülsz a lehangoltságba, a lehangoltság negatív érzelme körülvesz, gúzsba köt és utolér, és te képtelen vagy kilábalni belőle. Ha ez történik, az nagyon ijesztő és veszélyes. Bár a lehangoltság érzelmétől talán nem leszel arrogánsabb vagy csalárdabb, és talán fedsz fel gonoszságot vagy hajthatatlanságot vagy más hasonló romlott beállítottságokat; bár talán nem jut el a dolog arra a szintre, ahol romlott beállítottságot fedsz fel és dacolsz Istennel, vagy ahol romlott beállítottságot fedsz fel és megszeged az igazságalapelveket, vagy megszakításokat és zavarokat okozol, vagy gonosz tetteket hajtasz végre – lényegét tekintve a lehangoltság érzelme mégis igen súlyos megnyilvánulása az emberek valósággal való elégedetlenségének. Lényegében a valósággal való elégedetlenség e megnyilvánulása egyúttal az Isten szuverenitásával és rendelkezéseivel való elégedetlenség is. És mik a következményei annak, ha valaki elégedetlen Isten szuverenitásával és rendelkezéseivel? Minden bizonnyal nagyon súlyos következmények, amelyek rávesznek legalábbis arra, hogy lázadj Isten ellen és dacolj Vele, hogy képtelen légy elfogadni Isten kijelentéseit és ellátását, és képtelen légy megérteni, valamint ne légy hajlandó meghallani Isten tanításait, buzdításait, emlékeztetéseit és figyelmeztetéseit” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Ha valaki mindig megreked a pesszimizmus és a depresszió negatív érzelmeiben, annak súlyos következményei vannak. Nemcsak azt eredményezi, hogy képtelen helyesen tekinteni a vele történő dolgokra, de azt is, hogy nem érdekli a kötelessége végzése és az igazság keresése, és a végén elveszíti az esélyt, hogy megmeneküljön. Ami még ennél is komolyabb, hogy ez a fajta depressziós érzelem a valósággal, Isten szuverenitásával és elrendezéseivel való elégedetlenség. A lényege az Istennek való panaszkodás, és az Ellene való csendes lázadás. Ennek a természete nagyon komoly. Az egyetemi felvételi pontszámom megszenvedte a betegségem kiújulását, ott is hagytam az iskolát, és hazamentem. Emiatt rendkívüli fájdalmat éreztem, mindent és mindenkit hibáztattam. Miután elkezdtem hinni Istenben, a betegségem megakadályozta, hogy előléptessenek és képezzem magam, és mindig azt gondoltam, hogy rossz sorsot kaptam, és Istent hibáztattam, amiért ezt a testet adta nekem. A kötelességemet is ímmel-ámmal végeztem, nem vágytam rá, hogy aktívan együttműködjek. Folyamatosan abba a téves nézetbe ragadva éltem, hogy rossz sorsom van, és egyre depressziósabb lettem, mindig panaszkodva Istennek, és félreértve Őt. Ha nem változtatnék irányt, a végén csak elveszíteném az esélyemet a megmenekülésre, mert ellenállok Istennek. Ez a fajta téves gondolkodás és nézet annyira mérgező. Arra készteti az embereket, hogy alávetettség nélküli hozzáállással nézzenek szembe az eseményekkel, és így végül csak azt érik el, hogy a Sátán becsapja és bántja őket. Így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Folyamatosan panaszkodtam, hogy rossz sorsot kaptam, és belül a depresszió e negatív érzelmét éltem át. Ez egy csendes lázadás volt Ellened; ellenálltam Neked. Istenem, nem akarom így folytatni; kérlek, vezess engem!”

Ezután olvastam Isten szavait, és megtanultam, hogyan kell helyesen tekinteni a sorsomra. Mindenható Isten azt mondja: „Milyen hozzáállással forduljanak az emberek a sors felé? Igazodj a Teremtő rendelkezéseihez, aktívan és fáradhatatlanul keresd a Teremtő célját és szándékát abban, hogy miért így rendezte el mindezt, és érd el az igazság megértését; vesd latba a legjobb képességeidet ebben az életben, amelyet Isten rendelt el számodra, teljesítsd teremtett lényként a kötelességeidet, feladataidat és kötelezettségeidet, és tedd az életedet értelmesebbé és értékesebbé, míg végül a Teremtő elégedett lesz veled és megemlékezik rólad. Természetesen még jobb lenne, ha keresésed és fáradhatatlan erőfeszítéseid révén elérnéd az üdvösséget – ez volna a legjobb kimenetel. Mindenesetre, ami a sorsot illeti, a teremtett emberiség legmegfelelőbb hozzáállása az volna, hogy nem ítéli és határozza azt meg önkényesen, illetve nem használ szélsőséges módszereket a kezelésére. Természetesen még kevésbé lenne szabad az embereknek azzal próbálkozniuk, hogy ellenszegüljenek a sorsuknak, maguk válasszák meg azt, vagy változtassanak rajta; inkább szívből értékeljék, keressék, fedezzék fel és igazodjanak hozzá, majd nézzenek szembe vele pozitívan. Végül abban az életkörnyezetben és azon az életúton, amelyet Isten határozott meg számodra, keresd azt a viselkedésmódot, amelyet Isten tanít neked, keresd az utat, amelyet Isten elvárása szerint követned kell, és így tapasztald meg azt a sorsot, amelyet Isten rendelt el számodra – a végén pedig áldott leszel. Amikor ily módon megtapasztalod azt a sorsot, amelyet a Teremtő rendelt neked, akkor nemcsak a szomorúságot, bánatot, könnyeket, fájdalmat, frusztrációt és kudarcot fogod megtapasztalni, hanem – ami még fontosabb – megtapasztalod az örömet, békét és vigasztalást is, valamint az igazság megvilágosítását és megvilágítását, amellyel Isten ajándékoz meg. Mi több, amikor eltévedsz az élet útján, amikor frusztrációval és kudarccal nézel szembe, és döntést kell hoznod, meg fogod tapasztalni a Teremtő útmutatását, és végül képessé válsz megérteni, megtapasztalni és felismerni azt, hogy miként éld a legjelentőségteljesebb életet. Akkor soha többé nem fogsz eltévedni az életben, soha többé nem leszel a folyamatos szorongás állapotában, és természetesen soha többé nem fogsz arról panaszkodni, hogy rossz a sorsod, és még kevésbé süllyedsz majd bele a lehangoltság érzelmébe azért, mert rossznak érzed a sorsodat. Ha megvan benned ez a hozzáállás, és ezzel a módszerrel nézel szembe a sorssal, amelyet a Teremtő rendelt számodra, akkor nemcsak az emberi mivoltod válik normálisabbá, nemcsak normális emberi mivoltod lesz, és nemcsak normálisabb gondolkodással, nézetekkel és alapelvekkel szemléled majd a normális emberi mivolt kérdéseit, hanem természetesen az élet értelméről is olyan szemléleted és megértésed lesz, amilyen a nem hívőknek soha” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavaiból megértettem, hogy akármilyen sorsot rendezett is számunkra Isten, mindig alá kell vetnünk magunkat az Ő vezénylésének és elrendezéseinek. Ez az az értelem, amellyel a teremtett lényeknek rendelkezniük kell. A sorsunktól függetlenül a legfontosabb az, hogy az igazságot keressük, teljesítsük a teremtett lénybeli kötelességünket, értékes és értelmes életet éljünk. Jób esetében, amikor Isten először megáldotta őt temérdek jószággal, gyönyörű gyermekekkel és gazdag birtokkal, az emberek az gondolták, hogy jó sorsa van. Jób azonban nem tekintette ezeket a dolgokat örömforrásnak, és csak arra összpontosított, hogy félje Istent, és kerülje a rosszat. Később próbatételeket kapott. Minden vagyona egy éjszaka alatt eltűnt, gyermekei meghaltak, és az egész testét sebek borították. Az emberek szerint nagy szerencsétlenség érte. De Jób nem az ember szemszögéből nézte a vele történteket, és nem is lázadt fel, nem állt ellen. Inkább elfogadta az Istentől kapott dolgokat, kereste Isten szándékát, és dicsőítette az Ő szent nevét, végül is szilárdan megállva a tanúságtételében. Isten felfedte Magát Jóbnak, és Jób meglátta Őt. A szíve békére és örömre lelt, és végül elégedetten halt meg. A sorsomat azonban folyton meg akartam változtatni, és szabadulni akartam tőle. Nem kerestem szorgalmasan, és nem néztem pozitívan szembe vele, és ezért elviselhetetlen fájdalomban éltem. Isten szavaira gondoltam, amelyek szerint: „Mi az oka ennek a fájdalomnak? Isten szuverenitása miatt van, vagy azért, mert valaki szerencsétlennek született? Nyilvánvalóan egyik sem igaz. Alapvetően az emberek által választott utak okozzák, az, ahogyan az életüket élik” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Felismertem, hogy azért vannak nagy fájdalmaim, mert a törekvésem módjával probléma van. Mielőtt elkezdtem hinni Istenben, a tanulásra akartam hagyatkozni, hogy megváltoztassam a sorsomat. Arra törekedtem, hogy kiemelkedjek a tömegből, és kényelmes, gazdag életet éljek. Miután hinni kezdtem Istenben, még mindig a hírnévre és a státuszra törekedtem a kötelességemben, azt akartam, hogy mások megbecsüljenek. Amikor a betegségem megakadályozta, hogy a kívánságaim teljesüljenek, panaszkodtam, hogy rossz sorsot kaptam, és depressziós érzésekkel telve éltem. Nagyon erős volt a hírnév és a státusz iránti vágyam. Önkéntelenül ezt fontolgattam: „Vajon valóban jó a sorsa és igazán értékes az élete valakinek azért, mert hírnevet és státuszt szerzett magának?” Arra gondoltam, hogyan fedett fel és rekesztett ki sok embert a gyülekezet. Habár voltak, akiket előléptettek, hogy vezetői kötelességeket végezzenek, néhányan közülük nem az igazságot keresték, makacsul a hírnevet és a státuszt hajszolták, magukat magasztalták, és magukról tanúskodtak a testvérek körében. Nem fogadták el a metszést, végül felfedték és kirekesztették őket. Megértettem, hogy ha az emberek nem törekednek az igazságra, és nem végzik a kötelességüket stabilan a földön állva, még akkor is, ha előléptetést és továbbképzést kapnának, és elérnék, hogy sok ember nagyra tartsa őket, akkor sem nyerhetnék el Isten jóváhagyását, és végül felfednék és kirekesztenék őket. Eszembe jutott, hogy eleinte a betegségem miatt kezdtem el hinni Istenben. Élveztem Isten szavainak ellátását, és megértettem néhány igazságot. Amikor megbetegedtem és a negativitásomba zárva éltem, Isten a szavait felhasználva megvilágosított és vezetett engem, valamint megengedte nekem, hogy tovább éljek. Isten tényleg nagyon sokat adott nekem. Arra azonban nem gondoltam, hogy megháláljam az Ő szeretetét, és stabilan a földön állva kitartsak a kötelességem mellett. Csak a saját hírnevemre és státuszomra vágytam, és nem voltam őszinte Istennel. Tényleg nagyon lázadó voltam! Nem tudtam megállni, hogy ne ejtsek könnyeket a bűntudattól, és így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Annyira lázadó voltam! Folyton a hírnevet és a státuszt hajszoltam, és nem jártam a helyes úton; valóban méltatlan voltam, hogy Te kiválassz. Istenem, csak azt akarom, hogy megfelelően higgyek Benned, alávessem magam Neked, és stabilan a földön állva végezzem a kötelességemet.” Miután ezt megértettem, már nem éreztem magam lehangoltnak.

Abban az időszakban nem tudtam kapcsolatba lépni a testvéreimmel, ezért kitartóan olvastam Isten szavait minden nap, imádkoztam, és egyre közelebb kerültem Hozzá, és gyakoroltam a prédikációk írását. Néha kicsit romlott az egészségem, és az ízületeim annyira fájtak, hogy nem tudtam mozogni vagy felállni. Önkéntelenül elszomorodtam kicsit, különösen, amikor láttam a testvérek videóit, amikben énekeltek, táncoltak és dicsőítették Istent. Nagyon irigyen így gondolkodtam: „Ezek a testvérek egészségesek, képesek énekelni, táncolni, és dicsérni Istent. Milyen szép is lehet! Én még csak felállni sem tudok.” Rájöttem, hogy az állapotom helytelen, és csendesen Istenhez imádkoztam, kérve Őt, hogy védje meg a szívem. Isten szavaira gondoltam, amelyek szerint: „A szerepek nem ugyanazok. Egy test van. Mindenki teszi a kötelességét, a maga helyén mindenki a tőle telhető legjobban cselekszi – minden szikrához tartozik egy fényvillanás –, és érettségre törekszik az életben. Így elégedett leszek” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 21. fejezet). Isten mindenkinek más kötelességet intéz. Azok a testvérek énekeltek, táncoltak, és dicsőítették Istent, én pedig szövegekkel kapcsolatos kötelességeket végeztem, és tanúskodtam Mellette. Mindegyik végrehajtja a maga rendeltetését. Amíg valaki a legjobb képességei szerint teszi a dolgát, addig Isten elismeri őt. Miután erre gondoltam, belül sokkal szabadabbnak éreztem magam. Most már nem hiszem, hogy rossz sorsot kaptam. Csak alá akarom vetni magam Isten szuverenitásának és elrendezésének, szeretnék megfelelően az igazságra törekedni, és a kötelességemet jól végezni. Az, hogy képes voltam megszabadulni ettől a téves nézettől, hogy rossz sorsom van, mindez Isten szavainak vezetése miatt van.