2021 januárjában két katonatársam megosztotta velem Mindenható Isten evangéliumát. Később az összejövetelek és Isten szavainak olvasása révén megtudtam, hogy Isten testté lett az utolsó napokban, hogy megmentse a romlott emberi fajt, és megismertem Isten megtestesüléseinek jelentőségét is. Soha nem gondoltam volna, hogy Isten személyesen testté lenne, hogy megjelenjen és munkálkodjon az emberek között. Ez egy mélységes hittitok, és egyben Isten őszinte szeretete és legnagyobb üdvössége az emberiség számára. Nagyon meghatódtam. Soha nem gondoltam, hogy Isten megmenthet. Hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam, és ettől még inkább részt akartam venni az összejöveteleken. Isten szavait olvasva és a testvérekkel közösséget vállalva megértettem, hogy az evangélium hirdetése mindenki felelőssége, és Isten ezt kívánja meg tőlünk. Az evangélium hirdetése tanúságtétel Istenről, az embereket Isten színe elé állítja, lehetővé téve számukra, hogy elnyerjék az igazságot és Isten üdvösségét, miközben a jótéteményeiket is gazdagítja. Ha nem tenném meg ezt, elhanyagolnám a kötelességemet, mint teremtett lény, és alkalmatlan lennék arra, hogy Isten szavait egyem és igyam. Miután mindezt megértettem, igazán vágytam az evangélium megosztására. Emellett szerettem volna Istennel dolgozni, és még több emberrel megosztani a királyság evangéliumát. Ezt követően, amikor csak az időm engedte, az evangélium megosztását gyakoroltam. Aztán októberben átkerültem abba a brigádba, ahol történetesen volt egy Nyon nevű testvér, aki szintén hitt Mindenható Istenben. Együtt dolgoztam vele, hogy megosszuk az evangéliumot katonatársaimmal. Egyszer meghívtam vagy 20 másik katonát a prédikációnkra, és Nyon testvérrel tanúságot tettünk nekik Mindenható Isten utolsó napokbeli munkájáról. Keresés és vizsgálat révén ez a mintegy 20 katona mind elfogadta az evangéliumot. Felvillanyozódtam, és még több önbizalmat nyertem az evangélium megosztására.

A mianmari polgárháború idején kerültem a frontvonalra. Láttam néhány fényképet arról, ahogy civileket vernek és sebesítenek meg, és az ellenséges táborokból kimenekítettek közül páran azt is elmesélték, hogy elfogatásuk után az ellenséges katonákra kellett főzniük, és ezek a katonák őket is harcolni kényszerítették. Lelőtték és meggyilkolták azokat, akik ezt megtagadták. A harcok következtében néhány civil háza is leégett, és a dzsungelben bujkálva kellett élniük. És valahányszor a katonák harcoltak vagy megtámadtak egy települést, sebesülteket vittek vissza és szállítottak kórházba. Mindezek láttán nagyon együttéreztem velük. Úgy gondoltam, valószínűleg nem hisznek Istenben, és hit nélkül nem tudják, kinek a kezében van az emberek sorsa, vagy kire támaszkodhatnak, ha védelmet akarnak nyerni. Ha megoszthatnám velük az evangéliumot, és Isten elé vihetném őket, képesek lennének imádkozni Istenhez, és olvasni az Ő szavait, hogy megértsék az igazságot, elnyerve Isten oltalmát. Ezek a gondolatok egyfajta teherként nehezedtek a szívemre. Be akartam menni a településre, hogy az evangéliumot hirdessem, és Isten elé vigyem őket. A fegyveres erőknél szolgáltam és nem ismertem a frontvonal terepét, és nem tudtam, hol rejtőznek az ellenséges katonák. Ha ilyen körülmények között megyek hirdetni az evangéliumot, és ellenséges csapatokkal találkoznék, fennáll annak a lehetősége, hogy elfognak vagy megölnek. Nagyon féltem. Keresve imádkoztam Istenhez: „Mit tegyek?” Aztán Isten szavaira gondoltam. „Tudod, hogy a téged körülvevő környezetben minden az Én engedélyem által van ott, mindent Én terveztem. Láss tisztán, és elégítsd meg a szívemet abban a környezetben, amelyet Én adtam neked. Ne félj, a seregek Mindenható Istene biztosan veled lesz; mögöttetek áll, és Ő a ti pajzsotok” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 26. fejezet). Rájöttem, hogy féltem elmenni hirdetni az evangéliumot, és attól is, hogy elfognak és megölnek az ellenséges csapatok, mert nem volt igaz megértésem Isten mindenhatóságáról és mindenek feletti uralmáról, valamint hiányzott belőlem a hit. Továbbá rájöttem, hogy mindezen helyzeteket, amelyekkel nap mint nap szembesülök, legyenek kisebbek vagy nagyobbak, mind Isten irányítja és rendezi el. Hogy elfog-e az ellenség vagy sem, az is Isten kezében volt. Bármilyen veszélyes is a helyzet, ha Isten nem engedné, nem lennének képesek elkapni. És még ha egy napon az ellenség valóban el is vinne, teljes mértékben Istenen múlna, hogy élek-e vagy meghalok. Alá kell vetnem magam annak a helyzetnek, amelyet Isten felállított. A frontvonalra való áthelyezés Isten jóakaratát is magában foglalta. Az ottani civilek nagyon veszélyes környezetben éltek, és nem volt, aki megossza velük az evangéliumot. Még nem hallották Isten hangját. Talán voltak ott olyan emberek, akiket Isten meg akar menteni. Isten akaratát kell figyelembe vennem, hogy hirdessem az evangéliumot és tanúságot tegyek Istenről, s ezáltal az Ő színe elé kerülhessenek. Amikor ezt felismertem, már nem éreztem akkora félelmet. Kész voltam Istenre támaszkodni, és az evangéliumot hirdetni abban a környezetben.

Az ottani emberek a dai nyelvet beszélték. Én csak pár egyszerű, mindennapi kifejezést ismertem, mint „Ettél?” és „Hova mész?” Nem voltam képes megosztani velük az evangéliumot. Nagyon aggódtam. Prédikálni akartam, de nem ismertem a nyelvet, és nagyon nehéznek tűnt. Imádkoztam Istenhez: „Istenem, szeretném megosztani az evangéliumot, de nem ismerem a nyelvet. Kérlek, vezess engem, és nyiss utat számomra.” Egyszer egy online összejövetelen egy nővér megosztott egy szakaszt Isten szavaiból, ami sokat segített nekem. Mindenható Isten mondja: „Isten a legkülönbözőbb körülmények között tökéletesíti azokat, akik igazán szeretik Őt, és mindazokat, akik törekszenek az igazságra. Lehetővé teszi az embereknek, hogy különféle körülményeken vagy megpróbáltatásokon keresztül megtapasztalják szavait, s ezáltal megértsék az igazságot, valódi tudást szerezzenek Róla és végső soron elnyerjék az igazságot. [...] Akik nem az igazság keresésének világos ösvényén járnak, örökre a Sátán hatalma alatt fognak élni, örökös bűnben és sötétségben, és remény nélkül. Értitek-e e szavak jelentését? (Teljes szívemből és értelmemből kell keresnem az igazságot és teljesítenem a kötelességem.) Amikor kötelességed támad, és rád bízzák azt, ne azon gondolkodj, hogy miként kerülhetnéd el a nehézségeket; ha valamit nehéz kezelni, ne tedd félre, nem véve róla tudomást! Józanul szembe kell nézned vele. Mindenkor emlékezned kell rá, hogy Isten az emberekkel van, és csak imádkozniuk kell és keresniük Őt, ha nehézségeik vannak, és hogy Istennel semmi sem nehéz. Meg kell lennie benned ennek a hitnek. Ha egyszer hiszed, hogy Isten mindenek Uralkodója, miért félsz még mindig, amikor ér valami, és miért érzed, hogy semmire sem támaszkodhatsz? Ez azt bizonyítja, hogy nem támaszkodsz Istenre. Ha nem Őt tekinted támaszodnak és Istenednek, akkor Ő nem az Istened. A való életben, függetlenül attól, hogy milyen helyzetekkel találkozol, gyakran kell Isten elé járulnod, hogy imádkozz és keresd az igazságot. Még ha minden egyes nap mindössze egy dolog tekintetében érted is meg az igazságot és nyersz valamit, az már nem lesz elvesztegetett idő!” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Amikor elolvastam ezt a szakaszt, szilárdan belevésődött a szívembe, hogy Isten velem van. A nehézségekkel szembesülve csak őszintén kell imádkoznom és Istenre támaszkodnom, és Ő vezetni fog. Isten számára semmi sem lehetetlen, ezért hinnem kell. Az evangélium hirdetése a kötelességem. Nem hátrálhattam meg csak mert nem beszéltem a nyelvet. Így is a legjobbat kellett nyújtanom. Mivel az evangéliumot akartam terjeszteni, hogy eleget tegyek Istennek, bármilyen nehéz is volt, Őrá kellett támaszkodnom, és teljesítenem a kötelességemet. Késznek éreztem magam a küzdelemre, és minden prédikálás előtt, Istenhez imádkoztam, és kértem, hogy vezessen. Úgy próbáltam kommunikálni a falubeliekkel, hogy dai evangéliumi és bizonyságtételi felvételeket játszottam le nekik. A lejátszás közben figyelmesen hallgattam, és amikor a felvétel véget ért, közösséget vállaltam az emberekkel, és hozzáadtam egy kicsit abból, amit dai nyelven már megtanultam. Ezen módszert alkalmazva két-három nap alatt kilencen fogadták el az evangéliumot. Hihetetlenül hálás voltam Istennek.

Egy napon az ellenséges csapatok közzétettek egy videót a WeChat-en. Láttam, hogy miután elfogták a katonáinkat, megkínozták őket. Néhányuknak levágták a kezét, néhányuknak a lábát, és elvágták a torkukat, mintha egy disznót vágnának le. Még a szívüket is kivágták késsel. Ezt látva nagyon megijedtem. Azon gondolkodtam, hogy minden este elmegyek a településre, hogy megosszam az evangéliumot – vajon elfog-e az ellenség? Ha tényleg elkapnak, mi van, ha engem is úgy bántalmaznak, mint azokat a katonákat, vagy akár halálra is kínoznak? Féltem újra elmenni prédikálni. Rájöttem, hogy akkoriban nem voltam megfelelő állapotban, ezért imádkoztam, és átadtam a szívemet Istennek, kérve, hogy vezessen. Később elolvastam Isten szavaiból egy szakaszt, amely önbizalmat és erőt adott. Így szólnak Isten szavai: „Isten a tökéletesítés munkáját végzi az embereken, és ők nem látják, nem érzik; ilyen körülmények között szükség van a hitedre. Az emberek hitére akkor van szükség, amikor valami nem látható szabad szemmel, és a te hitedre akkor van szükség, amikor nem tudod elengedni a saját elképzeléseidet. Amikor nincs tisztánlátásod Isten munkájáról, akkor az a dolgod, hogy legyen hited, határozott álláspontod és tegyél tanúságot. Amikor Jób eljutott erre a pontra, Isten megjelent neki és beszélt hozzá. Vagyis csak a hitedből kiindulva leszel képes meglátni Istent, és amikor van hited, Isten tökéletessé fog tenni téged. Hit nélkül nem tudja ezt megtenni. Isten megajándékoz téged azzal, aminek az elnyerésében reménykedsz. Ha nincs hited, akkor nem juthatsz tökéletességre, és nem láthatod Isten cselekedeteit, még kevésbé az Ő mindenhatóságát. Ha van hited abban, hogy gyakorlati tapasztalataid során látni fogod az Ő cselekedeteit, akkor Isten meg fog jelenni neked, meg fog világosítani és vezetni fog téged belülről. E hit nélkül Isten nem lesz képes erre. Ha elvesztetted az Istenbe vetett reményt, akkor hogy leszel képes megtapasztalni az Ő munkáját? Ezért ha van hited, és nem táplálsz kételyeket Istennel kapcsolatban, ha valóban hiszel Benne, bármit is tesz, csak akkor világosít és világít meg téged a tapasztalataidon keresztül, és csak akkor leszel képes meglátni az Ő tetteit. Mindezek a dolgok a hit által érhetők el. A hit csak a finomításon keresztül jön létre, és finomítás hiányában a hit nem tud fejlődni. Mire utal ez a szó, hogy »hit«? A hit az a valódi meggyőződés és az az őszinte szív, amellyel az embereknek rendelkezniük kell, amikor nem láthatnak vagy érinthetnek meg valamit, amikor Isten munkája nem igazodik az emberi elképzelésekhez, és amikor az elérhetetlen az ember számára. Ez az a hit, amelyről beszélek” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Megértettem, hogy amikor nehézségekkel és próbatételekkel nézünk szembe, ha hiányzik belőlünk a hit, és nem működünk együtt aktívan, Isten nem tud munkálkodni bennünk, és nem tud minket tökéletesíteni. Azt is megértettem, hogy minél kevésbé veszünk észre valamit, annál inkább szükségünk van az Istenbe vetett hitre, és a hit kialakításának egyetlen módja, ha megpróbáltatásokon megyünk keresztül. Az evangélium megosztása a frontvonalon zajló harc közben, szembenézve a veszéllyel, hogy az ellenséges csapatok elfognak, egy megpróbáltatás, egy próbatétel volt számomra. Hiányzott belőlem az igazság, és nem rendelkeztem igazi megértéssel Isten mindenhatóságáról és szuverenitásáról. Nem hittem igazán, hogy Isten uralkodik mindenen, így nem volt hitem. Amikor az evangélium hirdetése közben veszélyes környezettel szembesültem, félni kezdtem, hogy elfognak és halálra kínoznak, ezért nem mertem elmenni prédikálni. Nem tudtam igazán odaadni a szívemet Istennek. Valójában Isten azért állított fel egy ilyen helyzetet, hogy többet adhasson nekem az igazságból, hogy kereshessem az igazságot, gyakorlatba ültessem azt, és felismerjem Isten mindenhatóságát, uralmát az emberiség sorsa felett, és azt, hogy életem és halálom az Ő kezében van. Most, hogy egy ilyen veszélyes környezettel szembesültem, valóban meg kellett tapasztalnom és át kellett élnem ezt, és ez volt az egyetlen módja annak, hogy megláthassam Isten tetteit, és igaz hitet fejlesszek ki. Amint megértettem Isten akaratát, a szívem felderült, és már nem féltem annyira.

Egy másik szakaszt is elolvastam Isten szavaiból, amely még jobban motivált. Mindenható Isten mondja: „Istennek minden követője számára van egy terve. Isten mindegyikük számára berendezte a maga környezetét, hogy abban teljesítse a kötelességét, és mindegyikük élvezheti Isten emberek iránt való kegyelmét és jóindulatát. Különleges körülményeik is vannak, amelyeket Isten jelöl ki az embernek, és sok szenvedésen is keresztül kell menniük – nem olyan sétahajózás ez, mint ahogy az ember képzelné. Ezen túlmenően, ha elismered, hogy teremtett lény vagy, akkor fel kell készülnöd arra, hogy szenvedj és megfizesd az árat azért, hogy teljesítsd az evangélium terjesztésére vonatkozó kötelezettsségedet és hogy megfelelően teljesítsd a kötelességedet. Az ár lehet valamilyen fizikai betegség vagy nehézség elszenvedése, vagy a nagy vörös sárkány üldöztetésének elszenvedése, vagy a világi emberek félreértésének elszenvedése, valamint a megpróbáltatások, amelyeken az ember az evangélium terjesztése során keresztülmegy: elárulva, megverve és szidva, elítélve – még az is lehet, hogy megrohannak és halálos veszélybe sodornak. Lehetséges, hogy az evangélium terjesztése során meghalsz, mielőtt Isten munkája befejeződne, és nem éred meg Isten dicsőségének napját. Erre fel kell készülnötök. Ez nem kell, hogy megijesszen benneteket; ez tény. [...] Hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a legkülönbözőbb halálnemek érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon törvényesen végezték ki őket a bűntetteik miatt? Nem. Azért kárhoztatták, verték meg, szidalmazták és küldték őket a halálba, mert az Úr evangéliumát terjesztették, a világi emberek pedig megvetették őket – így jutottak vértanúságra. [...] Valójában a testük halt meg és hunyt el így; így távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a kimenetelük is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, vagy hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek és ezeknek a teremtett lényeknek a végső kimenetelét. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ők pontosan azokon a halálnemeken keresztül kárhoztatták a világot és tanúskodtak Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – használták, hogy Isten cselekedetei mellett tanúskodjanak, Isten nagy ereje mellett tegyenek bizonyságot, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei igazak, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és a megtestesült Isten. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt ez? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és megerősítsék az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus Krisztus, hogy Ő Isten megtestesülése, hogy az Ő egész emberi mivoltért elvégzett megváltás munkája révén maradhat fenn az emberi mivolt – ez a tény örökre változhatatlan. Akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának terjesztése miatt, vajon milyen mértékig teljesítették a kötelességüket? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsőségek; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek történetesen képesek voltak a legdrágább kincsüket – az életüket – felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabbrendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ez az ember kötelezettségének teljesítése. Ezek az emberek akkor sem fordítottak hátat a felelősségüknek, amikor a Sátán fenyegette és rettegésben tartotta őket – még akkor sem, amikor az életükkel fizettette meg velük az árat. Ez az, amikor az ember maximálisan teljesíti a kötelességét. Hogy mit értek ezalatt? Azt talán, hogy ti is ugyanilyen módon tanúskodjatok Isten mellett és terjesszétek evangéliumát? Nem feltétlenül kell így tenned, de azt meg kell értened, hogy ez a te felelősséged, hogy ha Isten úgy látja szükségesnek, úgy kell elfogadnod, mint amit becsületbeli ügyed elvégezni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium terjesztése az a kötelesség, amely minden hívő becsületbeli ügye). Rájöttem, hogy az, hogy Istent mindannyian követni tudjuk, az Ő uralma és elrendezése által történik, és Ő teremti meg azokat a feltételeket is, amelyek között mindannyian végezhetjük a kötelességünket. Az evangélium hirdetése során mindenféle helyzettel és veszéllyel kell szembenéznünk. Van, akit megaláznak, van, akit megvernek és leszidnak, van, akit a Sátán hatalmának adnak át és kegyetlenkednek vele, néhányan még az életüket is elveszítik. De mindegy, milyen a helyzet, teremtett lény vagyok, és kötelességemet mindenkor teljesítenem kell. Az evangélium hirdetése az életcélom, a feladatom. Nem számít, mennyire keserű vagy nehéz ez, még ha az életemmel kell is fizetnem, tennem kell a kötelességemet és teljesítenem a felelősségemet. Azokra a tanítványokra gondoltam, akik az Úr Jézust követték a Kegyelem Korában. Ők is sok veszéllyel néztek szembe az Úr evangéliumának terjesztésekor. Volt, akit megvertek és akire rákiabáltak, volt, akit bebörtönöztek, néhányukat keresztre feszítették, halálig kínoztak, miközben teljesen életben voltak. De nem panaszkodtak, és nem hagytak fel feladatukkal és kötelességükkel. Végül mindhalálig engedelmeskedtek, saját életükkel téve tanúságot Isten tetteiről és hatalmas erejéről, megalázva az ördögi Sátánt. Nem azért haltak meg, mert valami rosszat tettek, hanem azért, hogy tanúskodjanak Isten nevéről, és arról, hogy az Úr Jézus a teremtés Ura. Saját életükkel fizettek azért, hogy megosszák Isten evangéliumát, és tanúságot tegyenek Róla. Ez a legjelentőségteljesebb dolog. Teljesítették a felelősségüket. Isten elismerően vélekedik az ilyen teremtett lényekről, és bár a hús-vér testük meghalt, lelkük Isten kezében van, és Isten elrendezése alatt áll. Némi önvizsgálatot is tartottam. Amikor a halál bekerült a képbe, félénk lettem, és nem akartam elmenni hirdetni az evangéliumot. Továbbra is a saját személyes biztonságomra gondoltam – amit igazán szerettem, az a saját életem volt. Azt hittem, átvehetem az irányítást a sorsom felett, hogy amíg nem megyek el prédikálni, addig nem nézek szembe veszéllyel vagy a halállal. De most már megértettem, hogy nem lennék biztonságban pusztán azért, mert nem megyek megosztani az evangéliumot. Kiküldtek őrt állni, ami eredendően veszélyes, és rajtam üthetnek. Valamint az is veszélyes volt, amikor vízért mentünk, vagy vásároltunk valamit a helyiektől. Az ellenséges katonák bármelyik pillanatban megtámadhattak bennünket. Az életemet nem tudtam egyedül irányítani. Az, hogy elfog-e minket az ellenség, teljes mértékben Isten kezében volt. Ha Ő nem engedné meg, még akkor sem fognának el, ha elmennék prédikálni. Ha Isten megengedné, hogy történjen valami, még akkor is rajtam üthetne vagy elfoghatna az ellenség, ha nem mennék prédikálni. Teremtett lény vagyok, akinek alá kell vetnie magát Isten vezényléseinek és elrendezéseinek. Bármi történjék is, továbbra is hirdetnem kell az evangéliumot, és teljesítenem a kötelességemet. Ha csak kifogásokat keresek arra, hogy ne osszam meg az evangéliumot és ne tegyek tanúságot Istenről, nem teljesítve a kötelességemet, továbbra is életben maradnék a hús-vér testben, de Isten számára elveszíteném a szerepemet, mint teremtett lény, és az életem értelmetlen lenne. A végén Isten kivetne engem, és nem menekülnék meg. A frontvonalon veszélyes volt prédikálni a településeken, de Isten evangéliumának terjesztése és hatókörének kiterjesztése érdekében nem ragaszkodhattam az élethez, hanem bátran szembe kellett néznem a halál lehetőségével, és ha szükséges, az életemmel fizetnem, hogy folytathassam a prédikálást, teljesítve ezzel a feladatomat. Ez a bizonyságtétel, és ez a legjobb módja a kötelességem teljesítésének. Azt is megértettem, hogy teremtett lény vagyok és Isten követője. Nem számít, milyen veszélyes helyzettel nézek szembe, az evangélium terjesztése az életcélom és a kötelességem, amit teljesítenem kell. Soha nem hagyhatom abba az evangélium megosztását, semmilyen körülmények között. Ezután még két másik testvért, Nicholast és Arthurt is rávettem, hogy eljöjjenek velem prédikálni.

Egy nap elmentünk egy településre, és tíz ember jött el meghallgatni a prédikációt. Közösséget vállaltunk velük arról, hogyan szeerzhetnek védelmet a katasztrófák közepette, és hogy a katasztrófák egyre csak nőnek, akárcsak itt, ahol folyton háborúba állunk, és a víz vértől szennyezett. Ott volt még a járvány is... Mindezen katasztrófákon keresztül, vajon ki tud valójában megmenteni minket? Egyedül a Szabadító menthet meg minket, az egyetlen igaz Isten, aki teremtette az eget, a földet és minden dolgot. Majd lejátszottunk nekik néhány prédikációfelvételt, amelyek arról szóltak, hogy miért születnek, öregszenek, betegszenek meg és halnak meg az emberek, hogyan nyerjük el Isten védelmét a katasztrófákban, hogyan rontja meg az embereket a Sátán, és hogyan munkálkodik Isten az emberiség megmentésén. Volt néhány szakasz Mindenható Isten szavaiból is. „Ezek a tények: A föld létezése előtt az arkangyal volt a legnagyobb a menny angyalai közül. Joghatósággal rendelkezett a menny összes angyala fölött; ezt a hatalmat adta neki Isten. Istent leszámítva ő volt a legnagyobb a menny angyalai közül. Később, miután Isten megteremtette az emberiséget, lenn a földön az arkangyal még nagyobb árulást követett el Isten ellen. Azt mondom, hogy elárulta Istent, mert ő akarta irányítani az emberiséget, és felül akarta múlni Isten hatalmát. Az arkangyal volt az, aki bűnre kísértette Évát, és azért tette, mert meg akarta alapítani saját királyságát a földön, és rá akarta venni az embereket, hogy fordítsanak hátat Istennek, és helyette az arkangyalnak engedelmeskedjenek. Az arkangyal látta, hogy mennyi minden engedelmeskedhetne neki – az angyalok éppúgy, mint a földi emberek. A madarakra és vadakra, fákra, erdőkre, hegyekre, folyókra és minden dologra a földön az emberek – vagyis Ádám és Éva – viseltek gondot, míg Ádám és Éva az arkangyalnak engedelmeskedett. Ezért az arkangyal arra vágyott, hogy felülmúlja Isten hatalmát, és elárulja Istent. Ezután sok angyalnak állt az élére az Isten elleni lázadásban, akik később különféle tisztátalan szellemek lettek. Azt, amivé az emberiség mára vált, talán nem az arkangyal megrontása okozta? Az emberek ma csak azért olyanok, amilyenek, mert az arkangyal elárulta Istent, és megrontotta az emberiséget” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Tudnod kell, hogyan fejlődött az egész emberiség a mai napig). „Először is, az embereknek meg kell érteniük, honnan származik a születés, öregedés, betegség és halál fájdalma, amely végigkíséri az életüket, és miért szenvedi el az ember mindezt. Léteztek-e ezek kezdetben, amikor az ember megteremtetett? Honnan jöttek ezek a fájdalmak? Ezek a fájdalmak azt követően jöttek létre, hogy az embert megkísértette a Sátán, és az ember a Sátán megrontása nyomán elbukott. Az ember testének fájdalma, a gondok, az üresség és minden nyomorúság az ember világában – ez mind azután jelent meg, hogy az embert megrontotta a Sátán. Miután a Sátán megrontotta az embert, kínozni kezdte, és így az ember egyre mélyebbre zuhant, a betegsége egyre mélyebbre hatolt, a fájdalma egyre nőtt, és egyre inkább úgy érezte, hogy a világ üres és nyomorúságos, hogy ebben a világban lehetetlen életben maradni, és hogy ebben a világban élni egyre inkább reménytelen. Tehát mindezt a fájdalmat a Sátán, valamint az embernek a Sátán által való megrontásából következő bukás hozta az emberre” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A világi szenvedés Isten általi megízlelésének jelentősége). „Mindenféle katasztrófa történik majd, egyik a másik után; minden nemzet és hely csapásokat tapasztal: járvány, éhínség, árvíz, aszály és földrengések mindenütt. Ezek a katasztrófák nem csupán egy-két helyen történnek, sem nem érnek véget egy-két napon belül; ehelyett egyre nagyobb területre terjednek ki, és egyre súlyosabbá válnak. Ez alatt az idő alatt mindenféle rovarcsapás tűnik fel, egyik a másik után, és a kannibalizmus jelensége mindenütt felbukkan. Ez az Én ítéletem minden nemzet és nép felett” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 65. fejezet). Meghallgatták ezeket a szavakat, és nagyszerűnek tartották őket. Néhányan azt mondták: „Soha nem hallottunk még ilyen szavakat. Csodálatosak, nagyon megindítóak.” Néhányan pedig azt: „Nagyon köszönjük, hogy eljöttetek és megosztottátok ezt az evangéliumot, lehetővé téve számunkra, hogy halljuk Isten hangját.” És mások azt mondták: „Remélem, újra eljöttök.” Az a tíz ember aznap elfogadta az evangéliumot, miután meghallgatta. Mondtam nekik, hogy még aznap este visszajövünk, és biztattam őket, hogy hozzák el a barátaikat és a rokonaikat is. Még több mint egy tucat embert hoztak el aznap este. Miután meghallgatták a prédikáció felvételeit és Isten szavait, mindannyian elfogadták az evangéliumot, és megígérték, hogy eljönnek meghallgatni, amikor esténként idejük engedi. Annyira boldog voltam. Ettől kezdve napközben folytattuk a prédikálást, amikor csak időnk volt, és éjszaka öntöztük őket. Öntözés után visszaosontunk az állásainkhoz. Majdnem egy hónap elteltével mindannyian rendszeresen jártak az összejöveteleikre, és igazán elkötelezettek voltak. Másokat is elhoztak, hogy meghallgassák a prédikációkat. Egyre többen fogadták el az evangéliumot. Látva ezt a végkimenetelt nagyon boldog voltam, és igazán meghatott. A képességemet, hogy az evangéliumot prédikáljam, és azokat a civileket Isten elé vigyem, Isten vezetésének köszönhettem, és igazán békére leltem.

Egyik este elmentem a településre, hogy megöntözzek néhány új hívőt. A visszaúton egy századparancsnokkal találkoztam, aki éjjellátó berendezéssel járőrözött. Észrevett, és azt gondolva, hogy ellenség vagyok, aki rajtuk akar ütni, maga köré gyűjtött néhány katonát, hogy elfogjanak. Amikor éppen tüzelni készültek, gyorsan felkiáltottam. Shawn testvér felismert, különben tüzet nyitottak volna rám. Másnap Shawn testvér azt mondta nekem: „Majdnem lelőttek tegnap este. Még jó, hogy felismertem a hangodat.” Nagyon meghatódtam, amikor ezt meghallottam, és elmondtam egy imát, hálát adva Istennek a védelméért. Eszembe jutott valami Isten szavaiból. „Az ember szíve és lelke Isten kezében van, Isten szeme látja életének minden mozzanatát. Függetlenül attól, hogy elhiszed-e ezt vagy sem, minden és bármi, legyen az élő vagy holt, Isten gondolatainak megfelelően mozdul, változik, újul meg és tűnik el. Ilyen módon uralkodik Isten minden dolog felett” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Megértettem, hogy Isten irányít és uralkodik mindenen. Az emberek szíve és lelke az Ő kezében van. Legyen szó élőről vagy holtról, minden dolog Isten gondolatai szerint mozog és változik. Azt, hogy élünk vagy meghalunk, szintén Isten uralja és rendezi el. Az, hogy előző este rám lőnek-e vagy sem a katonatársaim, szintén Isten kezében volt. A Shawn testvérrel való találkozás szintén Isten hatalmában volt. Szanzsung csak véletlenül ismerte fel a hangomat, ezért nem lőttek. Mindezt Isten rendelte el. Igazán hálás voltam Istennek, és annyira meghatódtam. Éreztem Isten irántam való szeretetét és oltalmát, és azt is láttam, mennyire csodálatosak az Ő tettei. Ezek után azzal a két testvérrel továbbra is jártunk a településre, hogy terjesszük az evangéliumot. Ötvenhét emberrel, akik mind csatlakoztak a gyülekezethez. Nagyon hálás voltam Isten vezetéséért.

Úgy véltük, nagyjából befejeztük a prédikálást ezen a területen, és azon gondolkodtunk, merre tovább. Kiderült, hogy még aznap áthelyezték az egységünket egy másik településre, ami két falut foglalt magába. Nagyon boldog voltam, hogy tovább hirdethetem az evangéliumot egy új területen. Szintén nagyon veszélyes volt – az ellenséges csapatok bármikor támadhattak. Közvetlenül megérkezésünk után felfedeztünk egy taposóaknát. Egy kicsit megrémültem, féltem, hogy az ellenséges csapatok civileknek adják ki magukat, és a semmiből tűnnek fel. Ha nem lennénk sokan, vagy egyedül, fegyvertelenül mennénk ki, és találkoznánk velük, megragadnák az alkalmat, hogy megöljenek vagy elfogjanak minket. De az előző helyen szerzett tapasztalatom után, láttam Isten csodálatos tetteit, és tudtam, hogy az evangélium hirdetése a feladatom. Bármi történjék is, el kell fogadnom. Erre a gondolatra már nem éreztem magam annyira korlátozva, és továbbra is eljártam megosztani az evangéliumot, amikor csak időm volt. Amikor a településre mentünk, fegyvert vittünk magunkkal, nem mertünk óvatlanok lenni. Elkezdtük megosztani az evangéliumot a faluvezető-helyettessel, a feleségével és az édesanyjával, prédikációfelvételeket játszottunk le nekik. Ezek a felvételek arról szóltak, hogyan teremtette Isten az eget, a földet és minden dolgot a kezdetekkor, hogyan kezdett elfajulni az emberiség, valamint az utolsó napok katasztrófáiról és háborúiról, és hogy ezek az Úr eljövetelének jelei. Az Úr Jézus már visszatért a testbe, hogy megmentse az emberiséget. Ő az utolsó napok Krisztusa, Mindenható Isten. Kifejezi az igazságot, az utolsó napok ítélő munkáját végzi, hogy megtisztítsa és megmentse az emberiséget, hogy megmenekülhessünk a gonosztól és a katasztrófáktól. Csak akkor nyerhetjük el Isten üdvösségét és léphetünk be a mennyek országába, ha Mindenható Isten elé járulunk. Meghallgatták ezt a bizonyságtételt, és mindenki azt mondta, hogy csodálatos volt. A faluvezető-helyettes így szólt: „Hadd vegyek elő egy füzetet, hogy leírjam, amit az imént elmondtál, hogy később is elolvashassam.” Azt feleltem: „Ne aggódj, holnap is visszajövünk. El tudnál hívni másokat is, hogy ők is meghallgassák?” Azt felelte: „Amit mondasz, az nagyszerű, és helyes. Én vagyok a faluvezető-helyettes, ezért el kell hívnom a falubelieket, hogy együtt hallgathassuk.” Másnap elhozott néhány embert, hogy meghallgassák a prédikációnkat. Végül ebből a két faluból 94-en fogadták el Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Nagyon hálás voltam Istennek, hogy elrendezte a számomra, hogy elmenjek oda, és megoszthassam az evangéliumot, valamint teljesíthessem a kötelességemet, ami Isten magasztalása volt. Olyan hálás voltam Istennek!

Azáltal, hogy mindezt átéltem, személyes tapasztalatot szereztem arról, hogy Isten uralkodik az emberek sorsa felett, és hogy életünk és halálunk az Ő kezében van. Ez egyben gyakorlatibb megértést is adott Isten mindenhatóságáról és szuverenitásáról. Korábban, mielőtt megérkeztem volna a frontvonalra, tudtam, hogy katonának lenni veszélyes, ezért imádkoztam, és életemet-halálomat Isten kezébe adtam. De amíg valóban oda nem értem, nem láttam, mennyire csekély az Istenbe vetett hitem. Aztán valahányszor veszélyes helyzetbe kerültem, megijedtem és hiányzott belőlem a hit, Isten szavai tartottak életben és vezettek, hitet és erőt adva nekem. Ez az egyetlen ok, amiért nem vonultam vissza, és nem hagytam fel a kötelességemmel. Nagyon hálás voltam Istennek, hogy megengedte nekem ezt a fajta tapasztalatot. Bárhová kerülök is a jövőben, bármilyen veszélyes hely is legyen, Isten evangéliumának terjesztése az életem küldetése. Bíznom kell Istenben, át adnom a szívemet Neki, és tennem kell a kötelességemet, mint teremtett lény. Hála Mindenható Istennek!