2023 májusában több gyülekezet evangelizációs munkájáért feleltem. Amikor láttam, hogy több testvért, akikkel együtt dolgoztam, egymás után elbocsátanak, például a tényleges munka hiánya miatt, tudat alatt az a gondolat fogalmazódott meg a szívemben: „Engem nem bocsáthatnak el azért, mert nem végzek tényleges munkát. Ha elbocsátanának, mit gondolnának rólam a testvérek? Jobban nyomon kell követnem és meg kell ismernem a testvéreim munkáját. Csak akkor fognak felnézni rám, ha mindenki látja, hogy képes vagyok tényleges problémákat megoldani a kötelességem végzése során; így a státuszomat is megőrizhetem.” Ezután bármelyik testvér is tett fel kérdést, a lehető leghamarabb megoldottam, attól félve, hogy ha valamelyik feladatot nem végzem el azonnal, az emberek rossz véleménnyel lesznek rólam, és végül elbocsátanak. Egyszer egy evangelizációs csoportvezető azt kérdezte tőlem, hogyan kell bizonyságot tenni a jó eredményekért. Hogy a nővér jó véleménnyel legyen rólam, azonnal elmondtam neki a nézőpontomat. Amikor meghallotta, nagyon elégedett volt, és én is boldognak éreztem magam a szívemben. Azonban sok mindent mondtam, és nem voltam biztos abban, hogy a nővér valóban felfogta-e azokat, vagy hogy a gyakorlás során nem adódnak-e majd eltérések. Egy idő után vissza kellett volna kérdeznem erre, nyomon kellett volna követnem a dolgot, és a felmerülő tényleges problémák alapján konkrétabb utakat kellett volna javasolnom. De akkoriban nem vettem ezt túl komolyan. Azt hittem, mivel annyi mindent mondtam neki, valószínűleg jó benyomást tettem rá. Nem gondoltam arra, hogyan fog boldogulni később. Később, ha bármelyik csapatnak gyengék voltak az evangelizációs eredményei, sietve felvettem a kapcsolatot a csoportvezetőkkel, hogy megértsem a helyzetet, és közösséget vállaljak, hogy megoldjam, és ezáltal a testvéreim lássák, hogy azonnal megoldom a problémákat, és képes vagyok tényleges munkát végezni. Azonban ezután már nem igazán törődtem azzal, hogy a csoportvezetők megfelelően végrehajtják-e a dolgokat, vagy hogy a tényleges problémák valóban megoldódnak-e. Néha, az összejöveteleken vagy a munka megbeszélésekor, szándékosan vagy akaratlanul megemlítettem, milyen problémákat fedeztem fel a munka nyomon követése során, hogy a testvérek lássák, nem vagyok bürokrata, és képes vagyok alaposan belelátni a gyülekezet problémáiba, és megoldani azokat. Két héttel később ellenőriztem több gyülekezet evangelizációs munkáját. Azt találtam, hogy az eredmények egyáltalán nem javultak, ezért megkérdeztem a csoportvezetőket a helyzetről. Felfedeztem, hogy a csoportvezetők nehézségek közepette élnek. Voltak olyan gyülekezetek, ahol sokan eljöttek vizsgálódni, de a többségük nem felelt meg az evangéliumhirdetés alapelveinek. Végül nem sokan csatlakoztak valóban a gyülekezethez. Amikor ezt a helyzetet láttam, megdöbbentem: „Én követtem nyomon az evangelizációs munkát mindezekben a gyülekezetekben. Most, hogy ennyi probléma merült fel, mit fognak gondolni rólam azok a testvérek, akikkel együtt dolgozom? Azt fogják mondani, hogy nincs munkaképességem?” Erre gondolva kissé elcsüggedtem. Rájöttem, hogy a munka eredménytelenségének az az oka, hogy problémák vannak azzal, ahogyan a kötelességemet végzem. Ezért Istenhez imádkoztam, és kértem, hogy világosítson meg, és vezessen, hogy tanuljak a leckéből.

Isten szavait olvastam: „Hogyan kell megítélni, hogy egy vezető eleget tesz-e a vezetők és a dolgozók felelősségeinek, vagy pedig ő egy hamis vezető? A legalapvetőbb szinten azt kell megvizsgálni, hogy képes-e valódi munkát végezni, és hogy rendelkezik-e ezzel a képességgel, vagy sem. Ezt követően azt kell megnézni, hogy rendelkezik-e a teherrel ahhoz, hogy jól végezze ezt a munkát. Hagyd figyelmen kívül, hogy milyen szépen hangzó dolgokat mond, és hogy látszólag mennyire érti a doktrínákat, és hagyd figyelmen kívül, hogy mennyire tehetséges, és milyen adottságokkal rendelkezik a külső ügyek kezelésekor – ezek a dolgok nem fontosak. A legfontosabb az, hogy képes-e megfelelően végrehajtani a gyülekezet munkájának legalapvetőbb tételeit, képes-e problémákat megoldani az igazság felhasználásával, és hogy be tudja-e vezetni az embereket az igazságvalóságba. Ez a legalapvetőbb és leglényegesebb munka. Ha nem képes arra, hogy a valódi munka ezen tételeit elvégezze, akkor nem számít, milyen jó képességű vagy milyen tehetséges, vagy hogy mennyire tudja elviselni a nehézséget és megfizetni az árat, attól még ő egy hamis vezető. [...] Nem számít, milyen tehetséges vagy, milyen szintű képességgel és végzettséggel rendelkezel, hány szlogent tudsz kiabálni, vagy hány szót és doktrínát ismersz; függetlenül attól, hogy mennyire elfoglalt, illetve mennyire kimerült vagy egy adott napon, vagy milyen messzire utaztál, hány gyülekezetet látogattál meg, vagy mennyi kockázatot vállalsz, és mennyi szenvedést viselsz el – ezek egyike sem számít. Az számít, hogy a munkarendek alapján végzed-e a munkádat, hogy azokat a munkarendeket pontosan hajtod-e végre; hogy a vezetőséged alatt részt veszel-e minden konkrét munkában, amelyért felelős vagy, és hány valós problémát oldottál meg ténylegesen; hogy hány ember értette meg az igazságalapelveket a vezetésed és útmutatásod révén, és mennyire haladt előre és fejlődött a gyülekezet munkája – az számít, hogy elérted-e ezeket az eredményeket vagy sem. Függetlenül attól, hogy milyen konkrét munkában veszel részt, az számít, hogy következetesen nyomon követed-e és irányítod-e a munkát, ahelyett, hogy nagyzolóan viselkednél és parancsokat osztogatnál. Ezenkívül az is számít, hogy van-e életbe való belépésed a kötelességed végzése közben, hogy képes vagy-e az alapelvek szerint kezelni az ügyeket, hogy rendelkezel-e bizonyságtétellel az igazság gyakorlatba ültetéséről, és hogy képes vagy-e kezelni és megoldani azokat a valós problémákat, amelyekkel Isten választott népe szembesül. Ezek és más hasonló dolgok mind annak megítélésére szolgáló kritériumok, hogy egy vezető vagy dolgozó eleget tett-e a felelősségeinek, vagy sem” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (9.)). „Ha igazán lenne teher a vezetőkön és a dolgozókon, és ha képesek lennének egy kicsit több szenvedést elviselni, többet gyakorolni az igazság közlését, és egy kicsit több hűséget tanúsítani, világosan beszélve az igazság valamennyi aspektusáról, hogy azok az evangéliumi munkások képesek legyenek beszélni az igazságról az emberek elképzeléseinek és kétségeinek az eloszlatása végett, akkor egyre jobb eredményei lennének az evangélium hirdetésének. Így azok közül, akik az igaz utat kutatják, többen tudnák korábban elfogadni Isten munkáját és hamarabb visszatérni Isten elé azért, hogy elfogadják az Ő üdvösségét. A gyülekezet munkája egyszerűen azért akadozik, mert a hamis vezetők súlyosan elhanyagolják a felelősségeiket, nem végeznek valós munkát, illetve nem követik nyomon és nem felügyelik a munkát, és képtelenek beszélni az igazságról, hogy megoldják a problémákat. Természetesen ez azért is van, mert ezek a hamis vezetők elmerülnek a státusz előnyeiben, egyáltalán nem törekednek az igazságra, nem hajlandóak nyomon követni, felügyelni és irányítani az evangélium terjesztésének munkáját – aminek következtében a munka lassan halad, és sok, ember okozta eltérést, abszurditást és meggondolatlan hibát nem sikerül azonnal korrigálni vagy megoldani, ami súlyosan befolyásolja az evangélium terjesztésének hatékonyságát” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (4.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy annak megítélésében, hogy egy vezető vagy dolgozó megfelelő színvonalú-e, nem azt kell nézni, mennyit szenved, vagy látszólag mennyi áldozatot hozott; azt kell nézni, milyen eredményeket ért el a munkájában, mennyi tényleges munkát végzett Isten házának követelményeivel és alapelveivel összhangban, és milyen mértékben játszik szerepet a munka előmozdításában. Ha egy vezető vagy dolgozó látszólag nagyon aktív és elfoglalt a kötelessége végzésében, de nem az alapelvekkel összhangban dolgozik, sok tényleges problémát megoldatlanul hagy, és csak olyan munkát végez, ami őt jó színben tünteti fel, akkor az elfoglaltság látszatát önmaga fényezésére használja. Az ilyen vezető hamis vezető. Összehasonlítva magamat Isten szavaival, felfedeztem, hogy bár látszólag nyomon követem az evangelizációs munkát, csupán formálisan végzem a kötelességemet; nem keresem, mit tegyek az eredmények elérése érdekében. Mint amikor az evangelizációs csoportvezető megkérdezte tőlem, hogyan kell bizonyságot tenni a jó eredmények elérése érdekében. Bár mondtam neki néhány utat, nem követtem nyomon, és nem oldottam meg tényleges problémákat, mint például, hogy valóban felfogta-e, amit mondtam, és hogy az együttműködése során nem fognak-e eltérések felmerülni. Megelégedtem azzal, hogy beszélgettem vele, és nem kerestem tényleges eredményeket. Nyomon követtem néhány gyülekezet evangelizációs munkáját, amikor problémák merültek fel, de nem vettem figyelembe olyan kérdéseket, mint hogy a csoportvezetők felfogják-e az alapelveket, és helyesen hajtják-e végre a munkát, és nem is követtem nyomon, illetve nem felügyeltem ezt. Ennek eredményeként a munka nem hozott tényleges eredményeket, és tele volt mindenféle hibával. Csak látszólag dolgoztam, anélkül, hogy a részletekbe belementem volna. Látszólag sok munkát végeztem, de egyáltalán nem értem el eredményeket. Csak ekkor jöttem rá, hogy a hamis vezetők dolgoznak így, és hogy ez különösen felelőtlen dolog. Bűntudatot éreztem a szívemben, szerettem volna rendesen helyrehozni a dolgokat, és többé nem akartam a romlott beállítottságomra támaszkodva cselekedni. Azonban nem sokkal később olyan körülmények adódtak, amelyek újra lelepleztek.

Nem sokkal később a gyülekezetnek sürgős evangelizációs feladata akadt, amelyen dolgoznunk kellett. Én és a testvérek, akikkel együtt dolgoztam, gőzerővel és haladéktalanul hajtottuk ezt végre minden gyülekezetben. Éppen azokban a napokban ellenőrizték a felsőbb vezetők azt a munkát, amelyért én feleltem, és találtak néhány eltérést. Azt is kiemelték, hogy nem dolgoztam aprólékosan. Bár minden gyülekezetnek sok evangéliumi munkása volt, többségük nem volt tisztában az igazsággal Isten munkájának vonatkozásában, és sok hiányosság volt az evangélium hirdetésében. Ráadásul nem gondoztam időben az evangéliumi munkásokat. Amikor hallottam, hogy a vezetők rámutatnak a problémáimra, égett az arcom. A vezetők megkértek, hogy szakítsak időt arra, hogy tájékozódjak minden gyülekezet evangéliumi munkásainak helyzetéről és az evangélium hirdetésében fennálló problémákról, és a lehető leghamarabb nyújtsak be jelentést. Azt gondoltam magamban: „Mit fognak gondolni rólam a vezetők, miután ennyi problémát fedeztek fel? Azt fogják gondolni, hogy nem vagyok alkalmas felügyelőnek, és elbocsátanak? Ha elbocsátanak, mit fognak gondolni rólam a testvérek? Nem, nem hagyhatom, hogy az emberek lássák, hogy nem végeztem tényleges munkát. Most sürgősen végre kell hajtanom azt a munkát, amelyet a vezetők rám bíztak. Csak így mutathatom meg nekik, hogy bár korábban voltak eltérések a munkámban, képes vagyok azokat aktívan helyrehozni. Csak így állíthatom helyre a vezetők rólam alkotott jó benyomását.” Ezután úgy rohangáltam, mint egy mérgezett egér, kétségbeesetten próbáltam a lehető leggyorsabban elvégezni azokat a dolgokat, amelyeket a vezetők kértek tőlem. Valójában a szívem mélyén azt is tudtam, hogy mindenkinek van más sürgős, elvégzendő munkája, amelyet végre kell hajtani, és hogy azokat az időszakokat kellene kihasználnom, amikor kevesebb kötelesség van, mint például az ebédidő vagy az esték, hogy tájékozódjak az evangéliumi munkások helyzetéről. Így nem zavarnám meg a többiek kötelességvégzésének ritmusát. Azonban, hogy a lehető leggyorsabban tájékozódjak és jelentsek a vezetőknek, előírtam, hogy mindenkinek fél napon belül be kell fejeznie az adatgyűjtést az evangéliumi munkások helyzetéről és problémáiról. Miután befejeztem a beszédet, mindannyian nagyon nyugtalannak tűntek. Néhányan azt mondták, hogy aznap összejövetelük van, mások pedig azt, hogy nincs idejük, mert még hirdetniük is kell az evangéliumot. Más választásom nem lévén, haladékot adtam nekik, de ezalatt folyamatosan sürgettem őket. Azonban másnap reggelre még mindig nem készült el. Nagyon nyugtalan voltam a szívemben. Attól féltem, hogy ha túl lassan készül el, a felsőbb vezetők azt fogják gondolni, hogy halogatom a munkát, ezért folyamatosan sürgettem a testvéreimet, figyelmen kívül hagyva a tényleges helyzetüket. Amikor a harmadik napon végre összegyűltek az adatok, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Azonban nem próbáltam komolyan megoldani azokat a problémákat az evangelizációs munkában, amelyeket mindenki észrevett. A következő néhány napban minden, a felsőbb vezetők által elrendelt munkát rendkívüli sürgősséggel végeztem el, de közben soha nem gondolkodtam el azon, valójában mik azok a tényleges problémák, amelyeket a felsőbb vezetők említettek, vagy mit kellene tenni az eredmények elérése érdekében. Csak felszínes, adatokkal kapcsolatos munkát végeztem. Folyamatosan sürgettem a testvéreimet, hogy a lehető leggyorsabban befejezhessem a feladatomat. Ez azt jelentette, hogy mindenki más is pánikba esett a munkájában, és nem tudta lecsendesíteni a szívét. Több testvér is nagy nyomás alatt érezte magát. Néhányan nem hajtották végre megfelelően a munkát, mert túl szoros volt a határidő. Az állapotukra befolyással volt, hogy úgy érezték, a képességeik nem felelnek meg a feladatnak. Néhányan attól féltek, hogy áthelyezik őket, mivel soha nem tudják jól végezni a munkájukat, és negatív állapotban éltek. Pusztán azért, mert rossz úton jártam, arra késztettem a testvéreimet, hogy alapelvek nélkül és a prioritások figyelmen kívül hagyásával cselekedjenek. Ez befolyásolta más munkák végrehajtásának előrehaladását. Csak akkor kezdtem el keresni az igazságot és elgondolkodni magamon, amikor problémák sorozatával szembesültem.

Keresés közben Isten szavainak egy részletét olvastam: „Az antikrisztusok minden egyes nap csak a hírnévért és a státuszért élnek, csak azért élnek, hogy elmerüljenek a státusz előnyeiben – csakis erre gondolnak. Még ha alkalmasint szenvednek is némi apró nehézséget vagy fizetnek valamilyen jelentéktelen árat, az a státusz és a hírnév megszerzése érdekében történik. [...] Bárki, aki antikrisztus, nem fogja őszintén feláldozni magát Istenért, a kötelességvégzése pusztán formaság kérdése és ímmel-ámmal tett dolog lesz. Akkor sem fog valódi munkát végezni, ha vezető vagy dolgozó, és csak a hírnév, a nyereség és a státusz kedvéért fog beszélni és cselekedni, a gyülekezet munkáját egyáltalán nem oltalmazva. Mit csinálnak hát az antikrisztusok egész nap? Azzal foglalatoskodnak, hogy színjátékot rendeznek és kérkednek. Csak olyan dolgokat tesznek, amelyeknek része a saját hírnevük, nyereségük és státuszuk. Azzal vannak elfoglalva, hogy félrevezessenek másokat, csőbe húzzák az embereket, amikor pedig összeszedték az erejüket, továbblépnek, hogy még több gyülekezetet irányítsanak. Csakis királyként akarnak uralkodni, a gyülekezetet pedig saját önálló királyságukká akarják alakítani. Csak arra vágynak, hogy ők legyenek a nagy vezetők, hogy teljes körű, egyoldalú hatalmuk legyen, hogy több gyülekezetet irányítsanak. A legkevésbé sem érdekli őket semmi más. Nem foglalkoznak a gyülekezet munkájával, sem Isten választott népének életbe való belépésével, az pedig még kevésbé érdekli őket, hogy Isten akarata megvalósul-e. Őket csak az érdekli, hogy mikor gyakorolhatnak önálló hatalmat, irányíthatják Isten választott népét, és lehetnek egyenrangúak Istennel. Az antikrisztusok vágyai és ambíciói tényleg óriásiak! Bármennyire szorgalmasan dolgozónak tűnnek is az antikrisztusok, csakis a saját törekvéseikkel vannak elfoglalva, azzal foglalkoznak, amit szeretnek csinálni, a saját hírnevükkel, nyereségükkel és státuszukkal kapcsolatos dolgok mellett. A feladataikra, illetve az általuk végzendő kötelességre nem is gondolnak, és egyáltalán semmi helyénvalót nem tesznek. Efféle lények az antikrisztusok – ördögök és Sátánok, akik akadályozzák és megzavarják Isten munkáját” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok csak a státuszra gondolnak a szívükben, és csak a státuszért dolgoznak. Csak a saját hírnevükkel, nyreségükkel és státuszukkal kapcsolatos dolgokkal foglalatoskodnak, miközben nem tesznek semmit, ami a felelősségük lenne. Rájöttem, hogy az én megközelítésem megegyezik egy antikrisztuséval. A felsőbb vezetők eltéréseket találtak a munkámban, és nem akartam, hogy lenézzenek. Ezért a vezetők által kijelölt munkában mindent megtettem, hogy megmutassam magam, és a lehető leggyorsabban be akartam fejezni. Azt akartam, hogy a vezetők lássák, hatékonyan, határozottan és villámgyorsan dolgozom, hogy elnyerhessem jó véleményüket. E cél elérése érdekében folyamatosan felszínes munkát végeztem, megkértem a testvéreket, hogy gyűjtsenek adatokat az evangéliumi munkásokról, foglalják össze az evangelizációs munka problémáit stb. De nem tettem erőfeszítést annak mérlegelésére, hogyan oldjam meg az evangéliumi munkában megjelenő problémákat vagy eltéréseket. Ez azt jelentette, hogy néhány probléma nem kapott valódi megoldást, és más feladatok végrehajtása késett. Annak érdekében, hogy megvédjem a saját tekintélyemet és státuszomat, nem vettem figyelembe a testvéreim tényleges nehézségeit, és folyamatosan arra ösztönöztem őket, hogy gyorsabban haladjanak. Ez azt jelentette, hogy néhány testvér nagy nyomás alatt érezte magát, néhányan pedig úgy érezték, hogy a képességeik nem felelnek meg a feladatnak, és negatív állapotban éltek, késleltetve a munkát. Amikor elgondolkodtam ezen, elfogott egyfajta maradandó félelem. Gonoszságot követtem el! Ezért sietve igyekeztem helyreállítani az állapotomat. Ugyanakkor újra átnéztem a munkát, és részletes tervet készítettem azokról a feladatokról, amelyek fontosabbak voltak, és sürgős kezelést és megoldást igényeltek. Ami a kevésbé sürgős feladatokat illette, azokat a szabadidőmben oldottam meg. Az összejöveteleken nyíltan beszéltem a testvéreimnek azokról a romlott beállítottságokról, amelyeket ebben az időszakban mutattam, hogy a testvéreim is helyreállíthassák saját állapotukat, és aktívan belevessék magukat a kötelességeikbe. Ezután a munka lassan visszatért a rendes kerékvágásba.

Később Isten szavainak újabb két részletét olvastam el: „Az antikrisztusok ravasz fajta, nem igaz? Bármit is tesznek, nyolc-tíz, vagy akár még több alkalommal is latolgatják és számítgatják. A fejük tele van afféle gondolatokkal, hogy miként teremtsenek stabil pozíciót maguknak a tömegben, hogyan legyen jó hírnevük és nagy tekintélyük, hogyan hízelegjék be magukat a Fennvaló kegyeibe, hogyan érjék el, hogy a testvérek támogassák, szeressék és tiszteljék őket, és bármit megtesznek, hogy elérjék ezeket az eredményeket. Milyen úton járnak? Isten házának érdekei, a gyülekezet érdekei és Isten házának munkája számukra nem a fő szempontot jelentik, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek miatt aggódnak. Mit gondolnak? »Semmi közöm ezekhez a dolgokhoz. Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög; az embereknek önmagukért, valamint a saját hírnevükért és státuszukért kell élniük. Ez a legmagasabb létező cél. Ha valaki nem tudja, hogy önmagáért kell élnie és óvnia kell magát, akkor idióta. Ha arra kérnének, hogy gyakoroljak az igazságalapelvek szerint, valamint vessem alá magam istennek és az ő háza intézkedéseinek, akkor az attól függene, hogy származna-e abból bármi hasznom vagy sem, és hogy lenne-e bármi előnye annak, ha így tennék. Amennyiben megvan az esélye, hogy esetleg kitakarítanak, illetve, hogy elveszítem a lehetőségét, hogy áldást nyerjek, ha nem vetem alá magam isten háza intézkedéseinek, akkor alávetem magam.« Így hát – a saját hírnevük és státuszuk megóvása érdekében az antikrisztusok gyakran azt választják, hogy némi kompromisszumot kötnek. Mondhatni, hogy a státusz kedvéért az antikrisztusok képesek bármiféle szenvedést elviselni, a jó hírnév kedvéért pedig bármilyen árat képesek megfizetni. A szólás, miszerint »egy nagy ember tudja, mikor engedjen és mikor ne«, igaznak hangzik az esetükben. Ez a Sátán logikája, nem igaz? Ez a Sátán világi ügyekre vonatkozó filozófiája, és a Sátán túlélési alapelve is. Végképp visszataszító!” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). „Akiket kiiktatnak, azok soha nem járnak az igazságra való törekvés és az igazság gyakorlásának útján. Folyton letérnek erről az útról, és azt teszik, amit csak akarnak, a saját vágyaik és ambícióik szerint cselekszenek, saját státuszukat, hírnevüket és büszkeségüket védve, és saját vágyaikat elégítve ki – ezek körül forog minden, amit tesznek. Bár ők is megfizették az árat, időt és energiát áldoztak, és reggeltől estig dolgoztak, mi a végső eredményük? Mivel a dolgok, amelyeket tettek, Isten szemében gonosznak ítéltettek, az eredmény az, hogy kiiktatják őket. Vajon van-e még esélyük az üdvösségre? (Nincs.) Ez egy hihetetlenül súlyos következmény! Olyan ez, mint amikor az emberek megbetegszenek. Egy kisebb betegség, amelyet nem kezelnek azonnal, súlyos betegséggé fajulhat, vagy akár halálos kimenetelűvé is válhat. Például ha valaki megfázik és köhög, gyorsan jobban lesz, ha normális orvosi kezelést kap. Vannak azonban olyanok, akik azt hiszik, hogy erős a szervezetük, ezért nem veszik komolyan a megfázást, és nem kezeltetik magukat. Ennek következtében az hosszú ideig elhúzódik, és tüdőgyulladást kapnak. Miután tüdőgyulladást kaptak, még mindig úgy érzik, hogy fiatalok, erős az immunrendszerük, így néhány hónapig nem kezelik a betegséget. Nem törődnek a mindennapos köhögéssel, amíg el nem jutnak addig a pontig, amikor a köhögés kontrollálhatatlanná és elviselhetetlenné válik, és vért köhögnek fel. Ekkor bemennek kivizsgálásra a kórházba, ahol kiderül, hogy tuberkulózis alakult ki náluk. Mások azt tanácsolják, hogy sürgősen kezeltessék magukat, de ők még mindig azt gondolják, hogy fiatalok és erősek, nem kell aggódniuk, így nem keresnek megfelelő kezelést. Míg végül egy napon a testük annyira legyengül, hogy nem tudnak járni, amikor pedig bemennek kivizsgálásra a kórházba, már késői stádiumú rákjuk van. Ha az embereknek romlott beállítottságaik vannak, amelyeket nem kezelnek, az szintén helyrehozhatatlan következményekkel járhat. A romlott beállítottságtól nem kell megijedni, azonban, aki romlott beállítottságú, annak keresnie kell az igazságot, hogy azonnal megoldja azt; csak így lehet a romlott beállítottságot fokozatosan megtisztítani. Ha nem összpontosít annak megoldására, akkor egyre súlyosabbá fog válni, és lehetséges, hogy megsérti Istent, és ellenáll Neki, Isten pedig visszautasítja és kiiktatja őt” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság gyakorlásával és Istennek alávetve érhetünk el változást a beállítottságunkban). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok a szívük mélyén csak a saját hírnevükre, nyereségükre és státuszukra gondolnak, és csak a státuszért dolgoznak. Bármilyen szenvedést képesek eltűrni a hírnév, a nyereség és a státusz kedvéért. Amikor a mindennapi életemre gondoltam, sok hasonló viselkedést tapasztaltam magamon. Például az összejöveteleken és a közösségvállalások során komolyan töprengtem, hogy némi világosságot közölhessek, és elnyerhessem mások megbecsülését. Néha erőfeszítést tettem, és végeztem némi munkát, de ez csak azért történt, hogy az emberek lássák, nem vagyok lusta, és jó az emberségem. Amikor a kötelességemet végeztem, csak a dolgok külső megjelenésére összpontosítottam, és ritkán tettem erőfeszítést az alapelvek terén. Láttam, hogy minden tettem mögött az a vágy áll, hogy megvédjem a saját tekintélyemet és státuszomat. A hírnév, a nyereség és a státusz iránti törekvés már mélyen gyökeret vert a szívemben. Ha nem változtatnék ezen, biztosan akadályoznám és megzavarnám a gyülekezet munkáját annak érdekében, hogy fenntartsam a hírnevemet, nyereségemet és státuszomat. Azokra az antikrisztusokra gondoltam, akiket kizártak. Hogy hírnevet, nyereséget és státuszt szerezzenek, az alapelvek követése nélkül hirdették az evangéliumot, pontatlan számokat jelentettek, és cselszövésben tobzódtak. Ez súlyosan akadályozta és megzavarta Isten házának munkáját. Végül Isten kiiktatta őket, mivel számtalan módon gonoszságot cselekedtek. Visszatekintve, abban az időszakban csak arra összpontosítottam, hogy mások szeme előtt cselekedjek, és olyan munkát végezzek, ami jó színben tüntet fel. Egyáltalán nem törődtem a kritikus vagy lényeges munkával. Ez azt jelentette, hogy a felelősségi körömben az evangelizációs munka egyáltalán nem haladt előre, és folyamatosan stagnált. Nem felelt meg Isten háza követelményeinek. Vajon ez nem akadályozta az evangelizációs munka előrehaladását? Ha megbánás nélkül folytattam volna a hírnév, a nyereség és a státusz iránti törekvést, akkor nem számít, mennyi szenvedést viseltem el, vagy mennyi áldozatot hoztam, Isten soha nem emlékezett volna meg rólam. Ehelyett a tetteim miatt gonosznak minősítettek volna, és kiiktattak volna! Csak ekkor jöttem rá, hogy a hírnév, a nyereség és a státusz állandó hajszolása túl veszélyes. Sürgősen meg akartam változtatni a törekvésem mögött rejlő helytelen nézőpontokat, és két lábbal a földön járva akartam végezni a kötelességemet.

Később Isten szavait olvastam: „Isten házának minden egyes kiadott munkarendjét komolyan kell kezelniük és komolyan végre kell hajtaniuk a vezetőknek és a dolgozóknak. Gyakran kell használnod a munkarendeket arra, hogy összehasonlítsd és ellenőrizd az összes elvégzett munkádat. Meg kell vizsgálnod és el kell gondolkodnod azon is, hogy ebben az időszakban mely feladatokat nem végezted jól, vagy nem valósítottad meg megfelelően. Minden olyan feladatot, amelyet a munkarendek kijelöltek és megköveteltek, de te elhanyagoltad, gyorsan pótolnod kell és érdeklődnöd kell felőle. [...] Így tehát, akár regionális vezető, akár kerületi vezető, akár gyülekezetvezető, vagy bármilyen csapatvezető, illetve felügyelő vagy, ha már megismerted a felelősségi körödet, gyakran meg kell vizsgálnod, hogy valódi munkát végzel-e, hogy eleget tettél-e azoknak a felelősségeknek, amelyeknek egy vezetőnek, illetve dolgozónak eleget kell tennie, valamint azt, hogy a rád bízott számos feladat közül melyeket nem végeztél el, melyeket nem akarsz elvégezni, melyek hoztak rossz eredményeket, és melyek alapelveit nem sikerült felfognod. Ezek mind olyan dolgok, amelyeket gyakran meg kell vizsgálnod. Ugyanakkor meg kell tanulnod beszélgetni más emberekkel és kérdéseket tenni fel nekik, és meg kell tanulnod, hogyan azonosíts egy tervet, az alapelveket és a gyakorlás útját Isten szavaiban és a munkarendekben. Bármilyen munkarenddel kapcsolatban, legyen szó akár adminisztrációról, személyzeti vagy gyülekezeti életről, illetve bármilyen szakmai munkáról, ha az a vezetők és a dolgozók felelősségét érinti, akkor az olyan felelősség, amelynek a vezetőknek és a dolgozóknak eleget kell tenniük, valamint a vezetők és a dolgozók felelősségének körébe tartozik – ezek azok a feladatok, amelyekkel foglalkoznod kell. Természetesen a prioritásokat a helyzetnek megfelelően kell meghatározni; semmilyen munka nem maradhat el” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (10.)). Isten szavai megmutatták nekem a gyakorlás útját. Egyetlen feladat végrehajtása sem merülhet ki csupán a dolgok felszínes elvégzéséből: folyamatosan vizsgálnod kell, hogy valódi munkát végzel-e, és hogy mi az a munka, ami nincs jól elvégezve. Nem számít, mi a feladat, mélyen bele kell ásnod magad a tényleges helyzetbe, és nem olyan munkát végezned, ami jól mutat, csak hogy a külsőségekre törekedj, és az emberek felnézzenek rád. Az ilyen munka egyáltalán nem tudja megoldani a tényleges problémákat. Ezután, valahányszor azt tapasztaltam, hogy az evangelizációs munka eredményei nem jók, ténylegesen utánajártam, mi az oka a gyenge eredményeknek, és megértettem a testvéreim állapotát és nehézségeit, azt, hogy miként követik nyomon az evangelizációs munkát, és így tovább. Amikor részletesen ellenőriztem a munkát, olyan problémákat és eltéréseket fedeztem fel, amelyeket korábban nem láttam. Néhány gyülekezetnek túl kevés evangéliumi munkása volt; néhány evangelizációs csoportvezető nem tudta, hogyan kövesse nyomon a munkát; és néhány evangéliumi munkás nem értette az igazságot. Nem tudtak világosan beszélni sok, Isten munkájával kapcsolatos igazságról, ami azt jelentette, hogy néhányan az evangélium lehetséges befogadói közül, akik őszintén hittek Istenben, nem voltak hajlandóak folytatni a vizsgálódást, mert az elképzeléseik nem oldódtak meg. A testvérekkel, akikkel együtt dolgoztam, közösséget vállaltunk ezekről a problémákról, hogy orvosoljuk őket. Részletesen nyomon követtük az evangéliumi munkások munkáját, és rámutattunk a bizonyságtételükben lévő problémákra, útmutatást és közösséget nyújtva nekik. Miután egy ideig együtt dolgoztunk, néhányan az evangélium lehetséges befogadói közül hajlandóak lett folytatni a vizsgálódását, és végül elfogadták Isten utolsó napokbeli munkáját. Ekkor végre rádöbbentem, hogy csak valódi megértéssel és a munkánk során a részletekbe való mélyreható elmélyüléssel tudjuk felfedezni és megoldani a problémákat; és csak ekkor nyugodott meg a szívem, és találtam békére.

Egyszer egy gyülekezet evangelizációs munkáját követtem nyomon. Láttam, hogy az evangelizációs munka nem hoz eredményeket, és a testvérek többsége kissé negatív. Ezért összejövetelt tartottam, hogy megoldjam a testvéreim állapotát. Ugyanakkor közösséget vállalttam az evangélium hirdetésében fennálló problémáról is, és megoldottam ezeket. Egy idő után az evangelizációs munka némi javulást mutatott. Nagyon boldog voltam, és azt gondoltam: „A testvéreim biztosan felnéznek rám. A jövőben majd a csoportvezetőkkel végeztetem el a nyomon követést.” Amikor erre gondoltam, rájöttem, hogy a múltban csak olyan munkát végeztem, ami jól mutatott, és sok probléma valójában nem oldódott meg. Ezúttal nem elégedhettem meg azzal, hogy csak megoldom a testvéreim állapotát, és ennyiben hagyom a dolgokat. El kellett gondolkodnom azon, milyen feladatok nem lettek még megfelelően elvégezve. Amikor ténylegesen utánajártam, mi történik, felfedeztem, hogy ebben a gyülekezetben nincs elég evangéliumi munkás, és hogy néhány evangéliumi munkás nagyon lassan halad, de a csoportvezetők nem segítik és nem támogatják őket. Azt sem tudták, hogyan oldják meg az evangelizációs munkában felmerülő eltéréseket. Ennek eredményeként az evangelizációs munka hónapok óta nem hozott egyértelmű eredményeket. Ezután megbeszéltem a csoportvezetőkkel, hogyan oldjuk meg ezeket a problémákat, és kiválasztottam néhány evangéliumi munkást. Megtanítottam a csoportvezetőknek, hogyan kövessék nyomon és szervezzék a munkát, és megoldottam a problémáikat és nehézségeiket. Egy idő után az evangélium hirdetésének eredményei némi javulást mutattak. Amikor ezt az eredményt láttam, nagyon boldognak éreztem magam, de kissé az önvád is mardosott. Mivel a múltban túl sok olyan munkát végeztem, ami csak arra szolgált, hogy jól mutassak, az evangelizációs munka nem haladt előre. Hálát adtam Istennek, hogy ezt a helyzetet használta fel arra, hogy egy kicsit jobban megismerjem magam, és megtanuljam, hogyan végezzek tényleges munkát.