Írta: Lu Jang, Kína

Amióta az eszemet tudom, a szüleim sose jöttek ki egymással. A veszekedés a napi rutinjuk része volt, és apa néha meg is ütötte anyát. Ahelyett, hogy elvált volna, anyám évekig eltűrt mindent az én és az öcsém érdekében. Fél életét azzal töltötte, hogy felnevelt minket, ezért úgy éreztem, tényleg hatalmas az irántunk való szeretete, és hogy felnőve tisztelnem kell őt és gondoskodnom róla. Anyám később elfogadta Isten utolsó napokbeli munkáját, és megosztotta az evangéliumot velem és az öcsémmel. Gyakran összegyűltünk, hogy táncoljunk és himnuszokat énekeljünk Isten dicséretére, és nagyon boldog voltam. De anyám nem nagyon törekedett az igazságra, egyre ritkábban járt összejövetelekre és olvasta Isten szavát. Pár évvel később, apám és anyám mégiscsak elváltak. Látva, hogy anyámnak, aki majdnem ötven éves volt, nincs jó élete, nehéz lett a szívem. Megfogadtam, hogy keményen fogok tanulni, jó állást szerzek, és veszek anyámnak egy lakást, hogy élete hátralevő részében boldogabban éljen. Úgy éreztem, ez a gyermeki kötelességtudat, amit gyakorolnom kell. Ezután sokkal ritkábban jártam összejövetelekre és olvastam Isten szavát, hogy a tanulásra tudjak koncentrálni. Minden időmet és energiámat az iskolának szenteltem.

2019 szeptemberében főiskolára mentem egy másik tartományba. Mindennap keményen tanultam, azt remélve, hogy egyetemre és utána posztgraduális képzésre mehetek, hogy jobb életet biztosíthassak majd anyámnak. Ám a diákélet nagy csalódást okozott. Azokkal, akik jól tudtak hízelegni a tanároknak, kivételeztek, ezért ők mindig jobb jegyeket kaptak a vizsgákon, viszont az igazán tehetséges diákok nem kaptak olyan jó jegyeket, ha nem stréberkedtek. Olyan csoporttársaim, akik látszólag jóban voltak, akik együtt csevegtek, nevetgéltek és mosolyogtak egymásra, hátba szúrták egymást, és teljesen más emberek lettek, amint a másik hátat fordított. Néhányan nyíltan valakinek a szeretői is lettek minden szégyenérzet nélkül! A főiskolai élet nagyon lelombozott, és legszívesebben egy napot sem maradtam volna tovább, de amikor eszembe jutott, hogy megígértem anyámnak, hogy szorgalmasan tanulok, sikeres leszek a világban, és nem okozok neki csalódást, akkor nem volt más választásom, mint kitartani.

Amikor hazajöttem a téli szünetre, a nagynéném beszélt velem Isten szaváról, és mutatott egy videót, aminek az volt a címe: „Az, Aki szuverén mindenek felett”. Ez a videó mélyen megrázott! Megláttatta velem Isten mindenhatóságát és szuverenitását, azt, hogy Ő gyakorolja a szuverenitást az emberiség sorsa felett, és mindig is Ő irányította az emberiség fejlődését. Eszembe jutottak az egyre szörnyűbb csapások és a pandémia, és hogy Isten munkája már csaknem elvégeztetett, de mivel tanulmányokat folytattam, a tudást hajszoltam, nem végeztem a kötelességemet, sőt, még a gyülekezet életében sem tudtam részt venni. Így végül nem nyerem majd el az igazságot, elpusztulok a csapásokban, és elnyerem büntetésem. A nagynéném közössége Isten szavairól segített nekem, támaszt nyújtott, és megmelengette a szívemet. Megértettem, hogy Isten mindig is velem volt, ezért több összejövetelen akartam részt venni, és kötelességet akartam végezni a gyülekezetben.

Egy nap a lelki áhítatom közben elolvastam pár passzust Isten szavából. Mindenható Isten azt mondja: „Attól a pillanattól kezdve, hogy sírva erre a világra jössz, megkezded felelősségeid teljesítését. Isten tervének és elrendelésének kedvéért töltöd be szerepedet, és megkezded életutadat. Bármi legyen is a háttered, és bármilyen út álljon is előtted, végső soron senki sem menekülhet a Menny vezénylései és intézkedései elől, és senki sem képes irányítani a saját sorsát, mert csak Ő, aki mindenek felett szuverén, képes ilyen munkára. A kezdetektől fogva, amióta az ember létezik, Isten mindig is ily módon végezte a munkáját, irányítva a világegyetemet és vezérelve minden dolog változásának törvényeit és mozgásának pályáját. Mint minden dolgot, az embert is csendesen és tudtán kívül táplálja az Istentől származó édesség, eső és harmat; mint minden dolog, az ember is tudtán kívül él Isten kezének vezénylése alatt” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). „Egyetlenegy ember, akit Isten éjjel-nappal őriz, sem kezdeményezi az Ő imádását. Isten csak végzi a munkát az embereken, akik reménytelenek, ahogyan azt Ő tervezte. Abban a reményben teszi ezt, hogy egy napon az ember felébred álmából, és hirtelen felismeri az élet értékét és értelmét, azt az árat, amelyet Isten fizetett mindazért, amit neki ajándékozott, és azt a buzgóságot, amellyel Isten égetően sóvárog arra, hogy az ember visszatérjen Hozzá” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Elgondolkoztam Isten szavain, amelyek nagyon megindítottak. Eszembe jutott, amikor gyerekkoromban anyámmal együtt elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, de aztán a tanulmányaim miatt már nem jártam összejövetelekre, nem olvastam Isten szavát, így egyre távolabb sodródtam Istentől. Amikor már azt hittem, hogy így folytatódik majd az életem, a nagynéném egyszer csak felkeresett, hogy Isten szavát olvassa nekem és megmutasson egy evangelizációs videót. Egyértelmű volt számomra, hogy ezt Isten rendezte így. A sorsom mindig is Isten kezében volt, és az Ő szuverenitása és eleve elrendelése alatt éltem. Noha útközben eltávolodtam Istentől, Ő elrendezte, hogy olyan emberekkel és körülményekkel találkozzam, amelyek felébresztik a lelkemet, és visszavezetnek az Ő házába. Láttam Isten szeretetét és oltalmát. Újra hallottam Isten szavait, és tudtam, nem lázadhatok többé Ellene, és nem bánthatom meg Őt. Valóban hinni akartam Istenben és végezni egy teremtett lény kötelességét.

Ebben az időszakban gyakran azon tűnődtem, hogy „Mi az élet valódi értelme és értéke? Tényleg az lenne, hogy diplomákat és képesítéseket hajszoljunk?” Ahogy ezen töprengtem, eszembe jutott Isten szava: „Amint valaki a hírnév és nyereség mocsarába süllyedt, többé nem keresi azt, ami fényes, ami igazságos, sem azokat a dolgokat, amelyek szépek és jók. Ez azért van, mert a hírnév és nyereség vonzereje túlságosan nagy az emberek számára, és ezek olyan dolgok, amelyekre az emberek egész életükben, sőt még az egész örökkévalóságon át is vég nélkül törekedhetnek. Nem ez a valós helyzet? Néhányan azt mondják, hogy ismeretekre szert tenni nem más, mint könyveket olvasni és megtanulni egyes dolgokat, amelyeket még nem tudsz, hogy ne maradj le a kortól, vagy ne hagyjon maga mögött a világ. Csak azért szerzel ismereteket, hogy ételt tehess az asztalra, a saját jövőd miatt, vagy hogy gondoskodj az alapvető szükségleteidről. Van bárki, aki egy évtizeden keresztül elviselné a kemény tanulást csupán az alapvető szükségletek miatt, csak azért, hogy megoldja az élelmezést? Nem, nincs ilyen ember. Akkor hát miért szenvedi el valaki ezeket a nehézségeket oly sok éven át? A hírnévért és nyereségért. A hírnév és a nyereség vár rájuk a távolban, hívogatja őket, ők pedig úgy hiszik, hogy csak saját szorgalmuk, nehézségeik és küzdelmeik révén léphetnek rá az útra, amely a hírnévhez és a nyereséghez vezet, és ezáltal elnyerik ezeket a dolgokat. Az ilyen embernek el kell szenvednie e nehézségeket a saját jövőbeni útja miatt, jövőbeni élvezeteiért és azért, hogy egy jobb életet nyerjen. Meg tudjátok mondani Nekem, miféle tudás is ez valójában? Vajon nem a Sátán által az emberbe csepegtetett életszabályok és -filozófiák, mint például az, hogy »szeresd a Pártot, szeresd az országot, és szeresd vallásodat« és »a bölcs ember alkalmazkodik a körülményekhez«? Vajon nem az élet »magasztos becsvágyai« ezek, amelyeket a Sátán az emberbe nevelt, mint amilyenek a nagy emberek gondolatai, a hírességek feddhetetlensége vagy a hős alakok bátor szelleme, vagy a harcművészeti regények lovagjainak és kardvívóinak lovagiassága és jószívűsége? Ezek az eszmék és állítások befolyásolják egyik generációt a másik után; sok ember elfogadja ezeket az eszméket, ezekre a »magasztos becsvágyakra« törekszenek, ezekért küszködnek, sőt, még az életüket is hajlandóak feláldozni, hogy beteljesítsék ezeket. Ez az az eszköz és módszer, amely által a Sátán megrontja az embereket a tudással. Tehát miután a Sátán erre az útra tereli az embereket, vajon képesek alávetni magukat Istennek és Őt imádni? Képesek elfogadni Isten szavait és az igazságra törekedni? Egyáltalán nem, mivel a Sátán tévútra vezette őket. Vegyük most ezt fontolóra: vajon a Sátán által az emberekbe ültetett tudásban, eszmékben és nézetekben jelen vannak az Isten iránti alávetettségnek és Isten imádásának igazságai? Jelen vannak Isten félelmének és a rossz kerülésének igazságai? Jelen van egy is Isten szavai közül? Van bennük bármi, ami az igazságból való? Egyáltalán nincs – ezek a dolgok teljes mértékben hiányoznak” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavából megértettem, hogy a Sátán a tudás folyamatos tanulásával elülteti a gondolatait az emberek fejébe, ki akarnak tűnni, és dicsőséget szerezni a családjuk nevének. Meggyőzi őket arról, hogy sorsuk a saját kezükben van, és a tudás segítségével megváltoztathatják azt. Ha az emberek ilyen elképzelések szerint élik az életüket, dacolnak Istennel, és egyre távolabb sodródnak Tőle. Diákként sokszor hallottuk a tanárainktól, hogy „ha boldogulni akartok, diplomára és posztgraduális képzésre lesz szükségetek. Csak ezek bizonyítják a képességeiteket”. Miután elfogadtam ezeket az elképzeléseket, azon gondolkoztam, hogyan fejleszthetném a készségeimet, különböző versenyekre mentem, és a szakmai képesítő vizsgámra tanultam. Azt reméltem, így megváltoztathatom a sorsomat. De azzal, hogy vakon a tanulmányi sikerekre törekedtem, és megszállottan a végzettségemmel és a tudásommal akartam kitűnni, szívem lassan elsodródott Istentől. Már nem olvastam Isten szavát, és csak ritkán imádkoztam. Semmiben sem különböztem egy nem hívőtől. Ekkor értettem csak meg, hogy a Sátán a tudás hajszolására bátorítva próbál megrontani és félrevezetni minket, és minél inkább hajszoljuk a tudást, annál inkább elsodródunk Istentől, és ellenállunk Neki. Amikor erre a következményre gondoltam, elkezdtem átértékelni és kiválasztani, hogy melyik útra törekszem.

Egy nap Isten szavának ezt a passzusát olvastam: „Az emberi faj tagjaiként és odaadó keresztényekként mindannyiunk felelőssége és kötelezettsége az, hogy az elménket és a testünket felajánljuk Isten megbízatásának beteljesítésére, mivel teljes lényünk Istentől jött, és Isten szuverenitásának köszönhetően létezik. Ha az elménket és a testünket nem Isten megbízatásának és az emberiség igazságos ügyének szánjuk oda, akkor a lelkünk szégyellni fogja magát azok előtt, akik vértanúhalált haltak Isten megbízatásáért, és még inkább szégyellni fogja magát Isten előtt, aki mindennel ellátott minket” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 2. függelék: Isten szuverenitást gyakorol az egész emberiség sorsa felett). Miután elolvastam Isten szavát, erős felelősségérzet töltött el. Az embert Isten teremtette. Tökéletesen helyes és természetes dolog, ha hiszünk Istenben, imádjuk Őt, és végezzük egy teremtett lény kötelességét. Ezek tiszteletreméltó dolgok. Isten szándéka az, hogy népszerűsítsük az Ő evangéliumát, és több embert vigyünk Eléje, akik elfogadják az Ő üdvösségét. Szerencsés voltam, hogy korán kaptam meg Isten munkáját, ezért figyelembe kell vennem az Ő szándékát és magamra vennem ezt a felelősséget. Aki nem végzi a kötelességét, az valóban lázadó, és nem méltó rá, hogy ezen a földön éljen. Csak az nevezhető embernek, aki végzi a teremtett lények kötelességét. Akkoriban hallottam Isten szavának egy himnuszát, aminek a címe: „Mire törekedjenek a fiatalok”. Van benne pár sor, ami így szól: „A fiataloknak nem szabad nélkülözniük az elhatározást, hogy tisztán felismerjék a dolgok állását, és keressék az igazságosságot és az igazságot. Csupa szépre és jóra kell törekednetek, és el kell nyernetek minden pozitív dolog valóságát. Továbbá felelősnek kell lennetek a saját életetekért, és nem szabad azt félvállról vennetek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Szavak fiataloknak és időseknek). Isten szavai kijelölték számomra a gyakorlás útját. Emberként az igazságra kell törekednem, a teremtett lények kötelességét kell végeznem, és értelmes életet élnem. Felelősséget kell vállalnom a saját életemért. Nem akartam folytatni a tanulmányaimat. A kötelességemet akartam végezni a gyülekezetben.

Később elmondtam anyukámnak, hogy mit érzek. Iszonyú dühös lett. Azt mondta: „Az évek során rengeteget költöttem a taníttatásodra, csak hogy egy jobb jövőt biztosítsak neked, hogy ha lediplomázol és jó állásod lesz, az jó fényt vessen rám. Bármit is mondasz, nem engedem meg, hogy kimaradj az iskolából. Csak a javadat akarom.” Amikor anyukám ezt mondta, nagyon dühös lettem. Nem számítottam rá, hogy így reagál. De ugyanakkor vívódtam is, arra gondolva, hogy mennyi mindent adott nekem; ez nem volt könnyű a számára. Ha a kötelesség végzését választanám, csalódást okoznék neki és úgy érezném, hogy az adósa vagyok, de ha továbbra is az iskolában maradnék, és minden időmet és energiámat a hírnév és nyereség, valamint a státusz hajszolására fordítanám, bűntudatom lenne, és így sem akartam élni. Belső vívódások után még mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy otthagyjam az iskolát. Mikor anyám látta, hogy elhatároztam magam, beleegyezett, hogy velem jön a kijelentkezéshez. De az iskolában a tanácsadóm ezt mondta: „Kérlek, gondold át. Egy év múlva végeznél, és ha megvan a diplomád, azt csinálsz, amit akarsz. Tudnod kell, hogy azok, akiknek van diplomájuk és azok, akiknek nincs, nem egyformán találnak munkát.” Mikor anyám látta, hogy ez sem hat meg, őszintén megkért: „Nem folytatnád az iskolát, kérlek? Olyan nagy reményeim voltak veled kapcsolatban. A pénz miatt ne aggódj! A taníttatásodra mindig lesz elég. Apáddal elváltunk, így te vagy anya utolsó támasza. Te vagy az egyetlen reményem.” Anyám sírva fakadt, amikor ezt mondta. Nagyon meghatott, amikor láttam anyám arcán a kétségbeesés könnyeit. Azt gondoltam: „Egy évem van hátra a diplomáig. Nem kellene befejeznem? Ha lediplomázom, és csak azután kezdem el végezni a kötelességemet, anyám nem fog tiltakozni ellene.” Így kompromisszumot kötöttem, és maradtam az iskolában. De a tanulás mellett nem volt sok időm a kötelességem végzésére, és mély bűntudatot éreztem. Ezért Istenhez imádkoztam, „Istenem, olyan gyenge vagyok! Nem tudom, hogyan járjak az előttem levő úton. Kérlek, vezess!”

Egy nap ezt a szakaszt olvastam Isten szavából: „A hagyományos kínai kultúra kondicionálása következtében a kínai emberek hagyományos elképzelései szerint gyermeki jámborsággal kell viszonyulni a szülőkhöz, és hogy aki nem tanúsít gyermeki jámborságot, az lázadó gyermek. Már gyermekkoruk óta beléjük nevelik ezeket az eszméket, és gyakorlatilag ezt tanítják minden családban, minden iskolában és a társadalom egészében is. Amikor az ember fejét teletömték ilyesmikkel, azt gondolja: »A gyermeki jámborság mindennél fontosabb. Ha nem lenne bennem gyermeki jámborság, nem lennék jó ember; lázadó gyermek lennék, a közvélemény elítélne. Olyasvalaki lennék, akinek nincs lelkiismerete.« Vajon helyes-e ez a nézőpont? Az emberek már oly sok Isten által kifejezett igazságot láttak – vajon Isten követelte-e azt, hogy valaki gyermeki jámborságot tanúsítson a szüleivel szemben? Vajon ez egyike-e azon igazságoknak, amelyet az istenhívőknek meg kell érteniük? Nem. Isten csak néhány alapelvet közölt. Mit kérnek Isten szavai, az emberek mely alapelvek szerint bánjanak egymással? Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet az embereknek be kellene tartaniuk. Isten szereti azokat, akik törekednek az igazságra, és képesek követni az Ő akaratát; nekünk is ezeket az embereket kell szeretnünk. Azok, akik nem képesek követni Isten akaratát, akik gyűlölik Istent, és lázadnak Ellene – ezeket az embereket Isten utálja és nekünk is utálnunk kell őket. Ez az, amit Isten kér az embertől. Ha a szüleid nem hisznek Istenben, ha nagyon is jól tudják, hogy az Istenbe vetett hit a helyes út, és hogy az üdvösséghez vezethet, és nemcsak hogy nem fogadják el, hanem meg is ítélik és elítélik az Istenben hívőket, akkor ők kétségtelenül olyan emberek, akik idegenkednek az igazságtól és gyűlölik azt, és kétségtelenül olyan emberek, akik ellenállnak Istennek és gyűlölik Őt – Isten pedig természetesen utálja és gyűlöli őket. Tudnád utálni az ilyen szülőket? Szembeszegülnek Istennel és gyalázzák Őt – ebben az esetben ők bizonyosan ördögök és Sátánok. Tudnád gyűlölni és átkozni őket? Ezek mind gyakorlati problémák. Ha a szüleid megakadályoznak abban, hogy higgy Istenben, hogyan kell bánnod velük? Isten követelményét kell követned: Szeresd, amit Isten szeret, és gyűlöld, amit Isten gyűlöl. Az Úr Jézus a Kegyelem Korában azt mondta: »Ki az Én anyám, és kik az Én testvéreim?« »Aki követi az Én mennyei Atyám akaratát, az az Én testvérem, nővérem és anyám.« Ezek a szavak már a Kegyelem Korában is megvoltak, és most Isten szavai még nyilvánvalóbbak: »Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl.« Pontosan a lényegre tapintanak ezek a szavak, az emberek azonban gyakran képtelenek felfogni valódi értelmüket. Ha egy személy olyasvalaki, aki megtagadja Istent és szembeszegül Vele, akit Isten megátkozott, de ő a te szülőd vagy rokonod, és amennyire te meg tudod ítélni, nem tűnik gonosz embernek, és jól bánik veled, akkor azon kaphatod magad, hogy képtelen vagy gyűlölni ezt a személyt, sőt, talán szoros kapcsolatban is maradsz vele, és a kapcsolatotok változatlan marad. Amikor azt hallod, hogy Isten gyűlöli az ilyen embereket, zaklatott leszel, képtelen leszel Isten oldalára állni, és képtelen leszel megkeményíteni a szívedet, hogy elutasítsd őket. Mindig korlátozni fognak az érzéseid, és nem leszel képes ténylegesen megszakítani velük a kapcsolatot. Mi ennek az oka? Ez azért történik, mert az érzéseid túl erősek, és megakadályoznak abban, hogy gyakorold az igazságot. Az a személy jó hozzád, ezért nem tudod rávenni magad, hogy gyűlöld. Csak akkor tudnád gyűlölni, ha ártana neked. Vajon ez a gyűlölet összhangban lenne az igazságalapelvekkel? Továbbá még mindig kötnek a hagyományos elképzelések, mivel azt gondolod, hogy ő a szülőd vagy rokonod, és ha gyűlölnéd, a társadalom megvetne, a közvélemény pedig elítélne, megbélyegeznének hálátlan gyermekként, akinek nincs lelkiismerete, és aki nem ember. Azt hiszed, isteni elítélést szenvednél el és büntetésben részesülnél. Még ha gyűlölni is akarod, a lelkiismereted nem engedi. Honnan ered a lelkiismeretednek ez a hatása? Egy olyan elgondolásból fakad, amelyet gyermekkorod óta elvetettek benned, a családod örökségén, a szüleidtől kapott nevelésen és a hagyományos kultúra kondicionálásán keresztül. Ez az elgondolás nagyon mélyen gyökerezik a szívedben, és arra késztet, hogy tévesen elhidd, hogy a gyermeki jámborság tökéletesen természetes és indokolt, és hogy mindig jó mindaz, amit az őseidtől örököltél. Ezt tanultad meg elsőként, és ez marad a domináns, óriási akadályt és zavart okozva a hitedben és az igazság elfogadásában, képtelenné téve arra, hogy gyakorlatba ültesd Isten szavait, és képtelenné téve arra, hogy gyakorold szeretni azt, amit Isten szeret, és gyűlölni, amit Isten gyűlöl. [...] Mondd meg Nekem, hát nem szánalmas az ember? Nincs szüksége Isten általi megmentésre? Egyesek már sok éve hisznek Istenben, de még mindig nem látnak át a gyermeki jámborság kérdésén. Bárhogyan is közlik az igazságot, nem tudják megérteni. Soha nem tudják legyőzni ezt a világi kapcsolatot; nincs meg bennük a bátorság, sem a hit, nemhogy az elhatározás, így nem tudják szeretni Istent és nem tudják alávetni magukat Neki” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha ismeri saját helytelen nézeteit). Isten szavából megértettem, hogy a hagyományos kultúra mindenütt jelenlevő hatása miatt „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl” a viselkedésem vezérvonala lett. Azt gondoltam, a gyermeki kötelességtudat a legfontosabb dolog, és ha nem követem, akkor nem is vagyok ember. A gyerekkoromra visszagondolva eszembe jutott, hogy anyám sokat szenvedett, és biztosan nem volt könnyű neki, ezért azt mondogattam magamnak, hogy hallgatni fogok rá, és nem fogom bántani. Anyám olyan sokat szenvedett, hogy felneveljen, és ha nem tudom tisztelni, és nem tudok engedelmeskedni neki, akkor hálátlan és lelkiismeretlen vagyok. Ezért megfogadtam, hogy keményen fogok tanulni, és viszem valamire az életben, hogy anyám jól élhessen. Mindent megtettem, amit kért, hogy ne bántsam meg. Miután elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, megértettem, hogy érdemes és értelmes dolog kötelességet végezni és az igazságra törekedni, de mivel anyám sírt és könyörgött, hogy folytassam a tanulást, kompromisszumot kötöttem. Azért, hogy anyám kívánságát teljesítsem, nem tudtam elérni, hogy jól végezzem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. Mélyen fogva tartott az az eszme, hogy „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl”. Isten azt követeli, hogy azt szeressük, amit Ő, és azt gyűlöljük, amit Ő. Ezek Isten elvárásai felénk, és azok az alapelvek, amelyeket követnem kell. Ha a szüleim igazán hisznek Istenben, testvéremként kell szeretnem őket, és testvérként kell bánnom velük. De ha nem hisznek Istenben, üldöznek engem, vagy akadályozzák a hitemet, az azt jelenti, hogy idegenkednek az igazságtól, gyűlölik azt, és ellene vannak Istennek, és akkor nem szabad vakon engedelmeskednem annak, amit mondanak. Anyám hitt ugyan Istenben, de nem törekedett az igazságra, és megakadályozta, hogy teljesítsem a kötelességemet. Ő egyszerűen egy álhívő volt, és Isten ellensége. Addig ezt nem láttam tisztán, és azt gondoltam, hogy gyermekként tisztelnem kell a szüleimet, és mindig hallgatnom kell rájuk, mert az emberség és a lelkiismeret ezt jelenti. Csak ekkor jöttem rá, hogy ez a téves nézet nem felel meg az igazságnak. A szülők iránti tiszteletnek összhangban kell lennie az elvekkel, és nem csupán vak engedelmességnek kell lennie. Ez a gyakorlás alapelve.

Később olvastam Isten szavát, amely ezt mondja: „Most már világosan kell látnod, hogy Péter pontosan milyen utat járt be. Ha tisztán látod Péter útját, akkor biztos leszel a mai munkában, így nem fogsz panaszkodni, nem leszel negatív, és nem fogsz vágyakozni semmire. Meg kellene tapasztalnod Péter akkori lelkiállapotát: bánat sújtotta; nem kért már bizonyos kilátásokat, sem semmilyen áldást, és nem hajszolt világi hírnevet, nyereséget, boldogságot, vagyont vagy státuszt; csak a lehető legértelmesebb élet megélésére törekedett, ami azt jelentette, hogy viszonozza Isten szeretetét, és Istennek szánja oda azt, amit a legértékesebbnek tart. Ekkor elégedett lenne a szívében. [...] A próbatétele gyötrelme közben Jézus újra megjelent neki, és így szólt: »Péter, tökéletessé szeretnélek tenni, hogy egy darab gyümölcs legyél, ami annak a kikristályosodása, ahogyan Én tökéletesítelek téged, és amit élvezni fogok. Valóban tanúságot tudsz tenni Mellettem? Megtetted, amit kértem tőled? Megélted a szavaimat, amiket mondtam? Egyszer szerettél Engem, és bár szerettél Engem, de meg is éltél Engem? Mit tettél Értem? Elismered, hogy méltatlan vagy az Én szeretetemre – de mit tettél Értem?« Péter látta, hogy semmit nem tett Jézusért, és emlékezett korábbi esküjére, miszerint Istenért adja életét. Így nem panaszkodott tovább, és imái ezután sokkal jobbak voltak” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Hogyan ismerte meg Péter Jézust?). Ezt az Úr Jézus kérdezte Pétertől, de úgy éreztem, mintha Isten tőlem kérdezné ugyanezt. Azt kérdeztem magamtól: „Én mit tettem meg Istenért? Péter képes volt mindent feladni, hogy az Urat kövesse. Na de én? Isten életet adott nekem, de én mit tettem Őérte?” Én az égvilágon semmit sem tettem Érte. Soha semmi másra nem gondoltam, csak a szüleimre és a jövőmre. Még arra is hajlandó voltam, hogy minden időmet és energiámat a tanulásra és a pénzkeresésre fordítsam, hogy visszafizethessem a kedvességüket. Ha nem tudtam volna megfelelni az elvárásaiknak, úgy éreztem volna, hogy cserbenhagytam őket, és bűntudatom lenne, ugyanakkor nem végeztem a kötelességemet teremtett lényként, mégsem éreztem úgy, hogy cserbenhagytam Istent. Tényleg nem volt lelkiismeretem! Péter történetére gondoltam: bár a szülei az útjában álltak, nem törődött az ellenkezésükkel, és mindent feladott, hogy kövesse az Úr Jézust. Ő tényleg józan eszű és lelkiismeretes ember volt. Isten teremtett minket, tehát tökéletesen természetes és indokolt, ha hiszünk Benne és imádjuk Őt. Isten kiválasztott engem, és Maga elé vezetett, így esélyt adott nekem, hogy megmeneküljek. Isten szeretete valóban hatalmas! Tudtam, vissza kell fizetnem Isten szeretetét, és mindent feladnom, hogy kövessem Istent, akárcsak Péter. Ezután olvastam még néhány passzust Isten szavából, amelyek tovább inspiráltak. Isten azt mondja: „Ébredjetek, testvérek! Ébredjetek, nővérek! Az Én napom nem késik; az idő élet, és az elveszett időt visszanyerni annyi, mint életet menteni! Az idő nincs messze! Ha megbuktok a főiskolai felvételi vizsgán, akkor újra és újra tanulhattok rá. Az Én napom azonban nem késlekedik tovább. Emlékezzetek! Emlékezzetek! Ezek az Én kedves buzdító szavaim. A világ vége a szemetek előtt bontakozott ki, és a nagy katasztrófák hamarosan elérkeznek. Mi a fontosabb: az életetek vagy az alvásotok, ételetek, italotok és ruházatotok? Eljött az idő, hogy mérlegeljétek ezeket a dolgokat!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 30. fejezet). „Vigyázzatok! Vigyázzatok! Az elveszett idő soha többé nem tér vissza – emlékezzetek erre! Nincs olyan gyógyszer a világon, ami gyógyítja a megbánást! Szóval mi mást mondhatnék még nektek? Vajon az Én szavam nem méltó a ti gondos mérlegelésetekre, az ismételt mérlegelésetekre?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 30. fejezet). Isten minden egyes szava szíven talált. Fogy az idő. A csapások egyre szörnyűbbek, és világszerte számos országban káosz uralkodik. Elkezdődött a visszaszámlálás, és most létfontosságú az igazságra törekedni. Ha nem követem Isten munkáját, hanem testi dolgokra törekszem, és olyasmikre koncentrálok, mint a tanulmányaim, a jövőm és a családom, akkor mire Isten munkája befejeződik, már túl késő lesz az igazságra törekedni. Az igazság nélkül pedig elpusztulok a csapásokban és megbűnhődöm, és akkor már késő lesz a megbánásra. Isten üdvössége ismét elért hozzám, és meg kell ragadnom ezt a lehetőséget, minden tőlem telhetőt meg kell próbálnom, hogy az igazságra törekedjek, és végeznem kell a teremtett lények kötelességét, hogy visszafizessem Isten szeretetét.

Amikor elhatároztam, hogy otthagyom az iskolát, azt mondtam anyukámnak: „Anyu, nem megyek vissza az iskolába. Nem fogom meggondolni magam, bárki bármit is mond. Én választom meg a saját utamat és remélem, hogy tiszteletsz engem.” Azt mondta: „A nagynénéd már szólt, hogy amint elvégzed az iskolát és lediplomázol, szerez neked állást. Utána talál majd neked egy jó barátot, és boldogan élhetsz.” Anyám szavai azonban nem tudtak többé meggyőzni, mert most már megértettem, hogy ahogy ő bánik velem, az nem igazi szeretet. Csak a közvetlen érdekeimet vette figyelembe, nem az egész életemet vagy a rendeltetési helyemet. Ekkor felidéztem magamban egy passzust Isten szavaiból: „Mondd csak, kitől származik minden egy emberrel kapcsolatban? Ki viseli a legnagyobb terhet az illető életéért? (Isten.) Egyedül Isten szereti a legjobban az embereket. Vajon az emberek szülei és rokonai valóban szeretik őket? Vajon az a szeretet, amit ők nyújtanak, igazi szeretet? Meg tudja vajon menteni az embereket a Sátán befolyásától? Nem tudja. Az emberek eltompultak és nehéz felfogásúak, képtelenek tisztán látni ezeket a dolgokat, és mindig azt mondják: »Egyszerűen nem érzem, hogyan szeret engem Isten. Különben is anyám és apám szeretnek engem a legjobban. Ők fizetik a tanulmányaimat, és ők vesznek rá, hogy gyakorlati ismereteket szerezzek, hogy ha felnövök, legyen belőlem valaki, mások fölé emelkedjek, és sztár, híresség legyen belőlem. A szüleim rengeteg pénzt költenek arra, hogy műveljenek engem és támogassanak a tanulmányaim során, kuporgatva és az ennivalón spórolva. Milyen hatalmas ez a szeretet! Soha nem tudom meghálálni nekik!« Szerintetek ez szeretet? Milyen következményei vannak annak, ha a szüleid arra ösztökélnek, hogy mások fölé emelkedj, hírességgé válj a világban, jó állásod legyen, és beilleszkedj a világba? Lankadatlanul arra biztatnak, hogy igyekezz mások fölé emelkedni, hogy megbecsülést szerezz a családodnak, és hogy belesimulj a világ gonosz irányzataiba. Ennek eredményeként a bűn örvényébe hullasz, kárhozatot szenvedsz és elpusztulsz, mert felfal a Sátán. Szeretet ez? Ez nem szeretet, ez árt neked, tönkretesz téged” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazság elnyeréséhez az embernek a közeli emberektől, eseményekből és dolgokból kell tanulságokat levonnia). Bár úgy tűnt, mintha anyám csak az én érdekemben cselekedne, amikor spórol az étkezésen és a ruhákon, és agyondolgozza magát, hogy legyen pénz az iskoláztatásomra, nem értette meg, hogy amit tanulok, az tele van sátáni mérgekkel és tévedésekkel, amelyek miatt távolabb sodródom Istentől, és tagadni fogom a létezését. Az iskolában tanított olyan ateista eszmék, mint az, hogy „a Szabadító soha nem létezett”, „az ember saját kezeivel is kellemes hazát tud teremteni”, „a legnagyobb nehézségeket kell elviselni ahhoz, hogy valaki a legnagyobb emberek közé kerüljön”, vagy „emelkedj a többiek fölé, és öregbítsd őseid hírnevét”, arra késztetnek minket, hogy az ideáljaink elérésére törekedjünk, igyekezzünk kiemelkedni a tömegből és megelőzni másokat. Az emberek az ilyen elképzelések és nézetek szerint élnek, megpróbálnak kitörni Isten szuverenitása alól, és saját maguk változtatni a sorsukon. Így végül egyre jobban ellenzik és megtagadják Istent, és elveszítik az esélyüket a megmenekülésre. Ez a Sátán gonosz útja. Ha ilyen dolgokra törekednék, az csak távolabb vezetne Istentől, és belevinne a Sátán ártásába és megrontásába. Ez a pokol felé taszítana! Ezen a ponton tisztán láttam, hogy a szüleim nem szerettek igazán, csak Isten szeretete az igaz szeretet. Ha valaki ki akar tűnni és dicsőséget hozni a családja nevének, az nem a helyes út az életben. Csak az a helyes út az életben és csak az eredményezi Isten oltalmát és azt, hogy az ember képes legyen túlélni a nagy katasztrófákat, ha az igazságra törekszik és teszi egy teremtett lény kötelességét. Mikor mindezt megértettem, eldöntöttem, hogy otthagyom az iskolát és az Isten iránti kötelességem végzésének szentelem magam. Ezért azt mondtam anyukámnak: „Anyu, te mindig azt akarod, hogy tanuljak, jó állást találjak, jó férjet találjak, és hajszoljam a társadalmi irányzatokat, de tudod garantálni, hogy így boldog leszek a jövőben? Hogy jó lesz a sorsom? Senki sem képes! Anyu, a leghelyesebb dolog, amit életedben tettél, az volt, hogy hirdetted nekünk Mindenható Isten utolsó napokbeli evangéliumát, és a helyes útra tereltél engem.” Anyukám egy percig hallgatott, aztán azt mondta: „Vigyázz magadra! És majd jelentkezz!” Ezután kiiratkoztam az iskolából. Amint utoljára léptem ki az iskola kapuján, valóban szabad lettem. Többé nem korlátoztak se a tanulmányaim, se a családom, és végre végezhettem a kötelességemet a gyülekezetben.

Ez évekkel ezelőtt történt, de valahányszor eszembe jut, nagyon szerencsésnek érzem magam. Isten vezetett lépésről lépésre, hogy megfelelően tudjak dönteni a kötelességem és a tanulmányaim között, és a helyes utat válasszam az életben. Tényleg éreztem Isten szeretetét és gondos szándékát. Most már végezhetem a teremtett lények kötelességét, és az életem nem hiábavaló. Valóban boldog vagyok.