Amióta az eszemet tudom, a szüleim sose jöttek ki egymással. A veszekedés a napi rutinjuk része volt, és apa néha meg is ütötte anyát. Anyám kénytelen volt évekig így élni az én és a testvérem érdekében. Fél életét azzal töltötte, hogy felnevelt minket, ezért úgy éreztem, tényleg hatalmas az irántunk való szeretete, és hogy felnőve tisztelnem kell őt és gondoskodnom róla. Anyám később elfogadta Isten utolsó napokbeli munkáját, és megosztotta az evangéliumot velem és a testvéremmel. Gyakran összegyűltünk, hogy táncoljunk és himnuszokat énekeljünk Isten dicséretére, és nagyon boldog voltam. De anyám nem nagyon törekedett az igazságra, egyre ritkábban járt összejövetelekre és olvasta Isten szavát. Az elkövetkező pár évben apám továbbra is gyakran veszekedett anyámmal és verte őt, míg végül elváltak. A válás után anyám azért dolgozott, hogy kifizethesse a lakbért és az én iskoláztatásomat, amitől nehéz lett a szívem. Megfogadtam, hogy keményen fogok tanulni, jó állást szerzek, és veszek anyámnak egy lakást, hogy élete hátralevő részében boldogabban éljen. Úgy éreztem, a lányaként ez a kötelességem. Ezután sokkal ritkábban jártam összejövetelekre és olvastam Isten szavát, hogy a tanulásra tudjak koncentrálni. Minden időmet és energiámat az iskolának szenteltem.

2019 szeptemberében főiskolára mentem egy másik tartományba. Mindennap keményen tanultam, azt remélve, hogy egyetemre és utána posztgraduális képzésre mehetek, hogy jobb életet biztosíthassak majd anyámnak. Ám a diákélet nagy csalódást okozott. Azokkal, akik jól tudtak hízelegni a tanároknak, kivételeztek, ezért ők mindig jobb jegyeket kaptak a vizsgákon, viszont az igazán tehetséges diákok nem kaptak olyan jó jegyeket, ha nem stréberkedtek. Olyan csoporttársaim, akik látszólag jóban voltak, akik együtt csevegtek, nevetgéltek és mosolyogtak egymásra, hátba szúrták egymást, és teljesen más emberek lettek, amint a másik hátat fordított. Néhányan nyíltan viszonyt folytattak minden szégyenérzet nélkül! A főiskolai élet nagyon lelombozott, és legszívesebben egy napot sem maradtam volna tovább, de amikor eszembe jutott, hogy megígértem anyámnak, hogy szorgalmasan tanulok, jobbá teszem a világot, és nem okozok neki csalódást, akkor nem volt más választásom, mint kitartani.

Aztán amikor 2020-ban hazajöttem téli szünetre, a nagynéném közösséget vállalt velem Isten szaváról, és mutatott egy videót, aminek az volt a címe: Az, Aki szuverén mindenek felett. Ez a videó mélyen megrázott! Megéreztem belőle Isten mindenható szuverenitását, azt, hogy Ő az emberiség sorsának Ura, és mindig is Ő irányította az emberiség fejlődését. Eszembe jutottak az egyre szörnyűbb katasztrófák és a pandémia, és hogy Isten munkája már csaknem elvégeztetett, ám a tanulmányaim miatt én nem végeztem a kötelességemet, sőt, még a gyülekezet életében sem tudtam részt venni. Így végül nem nyerem majd el az igazságot, elpusztulok a katasztrófákban, és elnyerem büntetésem. A nagynéném közössége Isten szavairól segített nekem, támaszt nyújtott, és megmelengette a szívemet. Megértettem, hogy Isten mindig is velem volt, ezért több összejövetelen akartam részt venni, és kötelességet akartam végezni a gyülekezetben.

Egy nap áhítat közben elolvastam pár passzust Isten szavából. Mindenható Isten azt mondja: „Attól a pillanattól kezdve, hogy sírva erre a világra jössz, megkezded kötelességeid teljesítését. Isten tervéért és elrendeléséért töltöd be szerepedet, és megkezded életutadat. Bármi legyen is a háttered, és bármilyen út áll is előtted, senki sem menekülhet a Menny vezénylései és intézkedései elől, és senki sem irányíthatja a saját sorsát, mert csak Ő, aki mindenek felett uralkodik, képes ilyen munkára. Amióta az ember létezik, Isten mindig is így munkálkodott, irányította a világegyetemet, irányítja minden dolog változásának szabályait és mozgásának pályáját. Mint minden dolog, az ember is csendesen és tudtán kívül táplálkozik az Istentől származó édességből, esőből és harmatból; mint minden dolog, az ember is tudtán kívül él Isten kezének irányítása alatt” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). „Ebből az emberiségből, amelyről Isten éjjel-nappal gondoskodik, egyetlen egy sem vállalja, hogy imádja Őt. Isten csak tovább munkálkodik az emberen, akivel szemben nem támaszt elvárásokat, ahogyan azt Ő tervezte. Abban a reményben teszi ezt, hogy egy napon az ember felébred álmából, és hirtelen felismeri az élet értékét és értelmét, azt az árat, amelyet Isten fizetett mindazért, amit adott neki, és azt a buzgón szerető gondoskodást, amellyel Isten várja, hogy az ember visszatérjen hozzá” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Elgondolkoztam Isten szavain, amelyek nagyon megindítottak. Eszembe jutott, amikor gyerekkoromban anyámmal együtt elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, de aztán a tanulmányaim miatt már nem jártam összejövetelekre, nem olvastam Isten szavát, így egyre távolabb sodródtam Istentől. Amikor már azt hittem, hogy így folytatódik majd az életem, a nagynéném egyszer csak felkeresett, Isten szavát olvasta nekem, és megmutatott egy evangelizációs videót. Egyértelmű volt számomra, hogy ezt Isten rendezte így. A sorsom mindig is Isten kezében volt. Születésem óta az Ő uralma és elrendelése alatt éltem. Noha útközben eltávolodtam Istentől, Ő elrendezte, hogy olyan emberekkel és körülményekkel találkozzam, amelyek felébresztik a lelkemet, és visszevezetnek az Ő házába. Láttam Isten szeretetét és védelmét. Újra hallottam Isten szavait, és tudtam, nem lázadhatok többé Ellene, és nem sebezhetem meg Őt. Valóban hinni akartam Istenben és végezni egy teremtett lény kötelességét.

De folyamatosan azon tűnődtem: mi az élet valódi értelme és értéke? Tényleg az lenne, hogy diplomákat és képesítéseket hajszoljunk? Ahogy ezen töprengtem, eszembe jutott Isten szava. „Amint valaki a hírnév és nyereség mocsarába süllyedt, többé nem keresi azt, ami fényes, ami jogos, sem azokat a dolgokat, amelyek szépek és jók. Ez azért van, mert a hírnév és nyereség túlságosan nagy vonzerővel bírnak az emberek számára; olyan dolgokká válnak, amelyekre az emberek egész életükben, sőt még az egész örökkévalóságon át is vég nélkül törekednek. Nem így van ez? Néhányan azt mondják, hogy ismeretekre szert tenni nem más, mint könyveket olvasni vagy megtanulni pár dolgot, amit még nem tudnak, hogy ne maradjanak le a kortól, vagy ne hagyja őket maga mögött a világ. Csak azért szereznek ismereteket, hogy ételt tehessenek az asztalra, a saját jövőjük miatt, vagy hogy gondoskodjanak az alapvető szükségleteikről. Van bárki, aki egy évtizeden keresztül keményen tanulna csupán az alapvető szükségletek miatt, csak azért, hogy megoldja az élelmezést? Nem, nincs ilyen ember. Akkor hát miért szenvedi el valaki ezeket a nehézségeket oly sok éven át? A hírnévért és nyereségért. A hírnév és a nyereség vár rájuk a távolban, hívogatja őket, ők pedig úgy hiszik, hogy csak saját szorgalmuk, nehézségeik és küzdelmeik révén követhetik az utat, amely a hírnév és nyereség eléréséhez vezeti majd őket. Az ilyen embernek el kell szenvednie e nehézségeket a saját jövőbeni útja miatt, jövőbeni élvezeteiért és azért, hogy egy jobb életet nyerjen. Meg tudjátok mondani Nekem, hogy mi a csuda ez a tudás? Vajon nem a Sátán által az emberbe csepegtetett életszabályok és -filozófiák, mint például az, hogy »szeresd a Pártot, szeresd az országot, és szeresd vallásodat« és »a bölcs ember enged a körülményeknek«? Vajon nem az élet »magasztos eszményei« ezek, amelyeket a Sátán az emberbe nevelt? Vegyük például a nagy emberek ideáit, a hős alakok híres vagy bátor szellemének feddhetetlenségét, vagy a harcművészeti regények főhőseinek és kardvívóinak lovagiasságát és jószívűségét – vajon a Sátán nem használja-e mindezeket arra, hogy ezeket az eszményeket sugalmazza? Ezek az eszmék befolyásolják egyik generációt a másik után, és minden generáció tagjaival elfogadtatják ezeket az eszméket. Folyamatosan küzdenek a »magasztos eszményeket« hajszolva, amelyekért még az életüket is feláldozzák. Ez az az eszköz és megközelítés, amely által a Sátán megrontja az embereket a tudással. Tehát miután a Sátán erre az útra tereli az embereket, vajon képesek alávetni magukat Istennek és Őt imádni? Képesek elfogadni Isten szavait és az igazságra törekedni? Egyáltalán nem, mivel a Sátán tévútra vezette őket. Nézzük meg még egyszer a Sátán által az emberbe ültetett tudást, gondolatokat és véleményeket: Tartalmazzák ezek a dolgok az Isten iránti alávetettségnek és Isten imádásának igazságait? Jelen vannak Isten félelmének és a gonosz kerülésének igazságai? Jelen van egy is Isten szavai közül? Van bennük bármi, ami az igazságra vonatkozik? Egyáltalán nincs – ezek a dolgok teljes mértékben hiányoznak” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavából megértettem, hogy a Sátán elülteti a gondolatait az emberek fejébe, így azok folyamatosan a tudásra törekednek, ki akarnak tűnni, és dicsőséget szerezni a családjuk nevének. Meggyőzi őket arról, hogy sorsuk a saját kezükben van, és a tudás segítségével megváltoztathatják azt. Ha az az emberek ilyen elképzelések szerint élik az életüket, dacolnak Istennel, és egyre távolabb sodródnak Tőle. Diákként sokszor hallottuk a tanárainktól: „Ha boldogulni akartok, diplomára és posztgraduális képzésre lesz szükségetek. Csak ezek bizonyítják a képességeiteket.” Miután elfogadtam ezeket az elképzeléseket, azon gondolkoztam, hogyan fejleszthetném a készségeimet, különböző versenyekre mentem, és a szakmai képesítő vizsgámra tanultam. Azt reméltem, így megváltoztathatom a sorsomat. De azzal, hogy vakon a tanulmányi sikerekre törekedtem, és megszállottan a végzettségemmel és a tudásommal akartam kitűnni, szívem lassan elsodródott Istentől. Már nem olvastam Isten szavát, és csak ritkán imádkoztam. Semmiben sem különböztem egy hitetlentől. Rájöttem, hogy nem értem az igazságot, és hogy mindig is ki akartam tűnni azáltal, hogy tanulok és tudást halmozok fel. Ekkor értettem csak meg, hogy a tudásvággyal a Sátán próbál megrontani és félrevezetni minket, és minél inkább hajszoljuk a tudást, annál inkább elsodródunk Istentől, és ellenállunk Neki. Amikor erre a következményre gondoltam, elkezdtem átértékelni a választott utamat.

Egy nap Isten szavának ezt a passzusát olvastam: „Az emberi faj tagjaiként és odaadó keresztényekként mindannyiunk felelőssége és kötelezettsége az, hogy az elménket és a testünket felajánljuk Isten megbízatásának beteljesítésére, mivel teljes lényünk Istentől jött, és Isten szuverenitásának köszönhetően létezik. Ha az elménk és a testünk nem Isten megbízatására és az emberiség jogos ügyére szolgál, akkor a lelkünk méltatlannak fogja magát érezni azokra, akik vértanúhalált haltak Isten megbízatásáért, és még méltatlanabbnak Istenre, aki mindent megadott nekünk” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. 2. függelék: Isten elnököl az egész emberiség sorsa felett). Miután elolvastam Isten szavát, erős felelősségérzet töltött el. Az embert Isten teremtette. Az a helyes és természetes, ha hiszünk Istenben, imádjuk Őt, és végezzük a kötelességünket teremtett lényként. Ezek ráadásul tiszteletreméltó cselekedetek. Isten akarata az, hogy terjesszük az Ő evangéliumát, és több embert vigyünk Eléje, akik elfogadják az Ő üdvösségét. Szerencsés voltam, hogy korán kaptam meg Isten munkáját, ezért úgy gondoltam, engedelmeskednem kell az Ő akaratának, és magamra vennem ezt a felelősséget. Aki nem végzi a kötelességét, az valóban lázadó, és nem méltó rá, hogy ezen a földön éljen. Csak az nevezhető embernek, aki végzi a teremtett lények kötelességét. Akkoriban hallottam Isten szavának egy himnuszát, aminek a címe: „Amire a fiataloknak törekedniük kell”. Van benne pár sor, ami így szól: „Különösen a fiataloknak nem szabad nélkülözniük az elhatározást, hogy tisztánlátást gyakoroljanak a kérdésekben, és keressék az igazságosságot és az igazságot. Csupa szépre és jóra kell törekednetek, és meg kell szereznetek minden pozitív dolog valóságát. Felelősnek kell lennetek az életetekért, és nem szabad azt félvállról vennetek” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Szavak fiataloknak és időseknek). Isten szavai kijelölték számomra a gyakorlás útját. Emberként az igazságra kell törekednem, a teremtett lények kötelességét kell végeznem, és értelmes életet élnem. Felelősséget kell vállalnom a saját életemért. Nem akartam folytatni a tanulmányaimat. A kötelességemet akartam végezni a gyülekezetben.

Később elmondtam anyukámnak, hogy mit érzek. Iszonyú dühös lett. Azt mondta: „Az évek során rengeteget költöttem a taníttatásodra, csak hogy egy jobb jövőt biztosítsak neked, hogy ha lediplomázol és jó állásod lesz, az jó fényt vessen rám. Bármit is mondasz, nem engedem meg, hogy kimaradj az iskolából. Csak a javadat akarom.” Amikor anyukám ezt mondta, nagyon dühös lettem. Nem számítottam rá, hogy így reagál. De ugyanakkor vívódtam is, hiszen nem tudtam elfelejteni mindazt, amit értem tett. Ha a kötelességet választanám, csalódást okoznék neki, és cserbenhagynám, de ha az iskolában maradnék, és feladnám a hitemet és a kötelességemet, bűntudatom lenne, és így sem akartam élni. Bár haboztam, ragaszkodtam ahhoz, hogy otthagyjam az iskolát. Mikor anyám látta, hogy elhatároztam magam, beleegyezett, hogy velem jön a kijelentkezéshez. De az iskolában a témavezetőm ezt mondta: „Kérlek, gondold át. Egy év múlva végeznél, és ha megvan a diplomád, azt csinálsz, amit akarsz. Tudnod kell, hogy diploma nélkül sokkal nehezebb állást találni...” Mikor anyám látta, hogy ez sem hat meg, őszintén megkért: „Nem folytatnád az iskolát, kérlek? Olyan nagy reményeim voltak veled kapcsolatban. A pénz miatt ne aggódj! A taníttatásodra mindig lesz elég. Apáddal elváltunk, így már csak te maradtál nekem. Te vagy az egyetlen reményem...” Anyám sírva fakadt, amikor ezt mondta. Nagyon meghatott, amikor láttam anyám arcán a kétségbeesés könnyeit. Azt gondoltam: „Egy évem van hátra a diplomáig. Nem kellene befejeznem? Ha lediplomázom, és csak azután kezdem el végezni a kötelességemet, anyám nem fog tiltakozni ellene.” Így kompromisszumot kötöttem, és maradtam az iskolában. De a tanulás mellett nem tudtam végezni a kötelességemet, és erős bűntudatom volt emiatt. Ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem, olyan gyenge vagyok! Nem tudom, hogyan járjak az előttem levő úton. Kérlek, vezess!”

Egy nap ezt a szakaszt olvastam Isten szavából: „A hagyományos kínai kultúra kondicionálása következtében a kínai emberek hagyományos elképzelései szerint gyermeki jámborsággal kell viszonyulni a szülőkhöz. Aki nem tartja be a gyermeki jámborságot, az hálátlan gyermek. Már gyermekkoruk óta beléjük nevelik ezeket az eszméket, és gyakorlatilag ezt tanítják minden családban, minden iskolában és a társadalom egészében is. Amikor az ember fejét teletömték ilyesmikkel, azt gondolja: »A gyermeki jámborság mindennél fontosabb. Ha nem tartanám be, nem lennék jó ember – hálátlan gyermek lennék, és a társadalom elítélne. Lelkiismeret nélküli ember lennék.« Vajon helyes-e ez a nézőpont? Az emberek már oly sok Isten által kifejezett igazságot láttak – vajon Isten követelte-e azt, hogy valaki gyermeki jámborságot tanúsítson a szüleivel szemben? Vajon ez egyike-e azon igazságoknak, amelyet az istenhívőknek meg kell érteniük? Nem. Isten csak néhány alapelvet közölt. Vajon mit kérnek Isten szavai, az emberek milyen alapelv szerint bánjanak másokkal? Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet be kell tartani. Isten szereti azokat, akik törekednek az igazságra, és képesek követni az Ő akaratát; nekünk is ezeket az embereket kell szeretnünk. Azok, akik nem képesek követni Isten akaratát, akik gyűlölik Istent, és lázadnak Ellene – ezeket az embereket Isten utálja és nekünk is utálnunk kell őket. Ez az, amit Isten kér az embertől. Ha a szüleid nem hisznek Istenben, ha nagyon jól tudják, hogy az Istenbe vetett hit a helyes út, hogy ez vezethet az üdvösséghez, és mégsem fogadják el, akkor kétségtelen, hogy ők olyan emberek, akik idegenkednek az igazságtól és gyűlölik azt, olyan emberek, akik ellenállnak Istennek és gyűlölik Őt – és Isten nyilvánvalóan utálja és gyűlöli őket. Tudnád-e utálni az ilyen szülőket? Szembeszegülnek Istennel, és gyalázzák Őt – így ők bizonyosan démonok és sátánok. Tudnád-e gyűlölni és átkozni őket? Ezek mind valós kérdések. Ha a szüleid megakadályoznak abban, hogy higgy Istenben, hogyan kellene velük bánnod? Ahogyan Isten kéri, szeretned kell, amit Isten szeret, és gyűlölnöd kell, amit Isten gyűlöl. Az Úr Jézus a Kegyelem Korában azt mondta: »Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?« »Mert aki követi az én mennyei Atyám akaratát, az az én testvérem és az én anyám.« Ezek a szavak már a Kegyelem Korában is megvoltak, és most Isten szavai még nyilvánvalóbbak: »Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl.« Pontosan a lényegre tapintanak ezek a szavak, az emberek azonban gyakran képtelenek felfogni valódi értelmüket. Ha valaki olyan ember, aki megtagadja Istent, és szembeszegül Vele, akit Isten megátkozott, de ő a te szülőd vagy rokonod, és nem gonosz ember – amennyire azt meg tudod állapítani –, és jól bánik veled, akkor lehet, hogy képtelen leszel gyűlölni őt, sőt még szoros kapcsolatban is maradhatsz vele, a viszonyotok nem változik. Aggodalommal tölt el, amikor hallod, hogy Isten utálja az ilyen embereket, képtelen vagy Isten oldalára állni, és könyörtelenül elutasítani az illetőt. Mindig megkötöznek az érzések, és nem tudod teljesen elengedni őt. Vajon mi ennek az oka? Az, hogy az érzéseid túl erősek, és meggátolnak abban, hogy gyakorold az igazságot. Ez az ember jó hozzád, így nem tudod rávenni magad, hogy gyűlöld őt. Csak akkor gyűlölhetnéd, ha bántana. Vajon ez a gyűlölet összhangban lenne-e az igazságalapelvekkel? A hagyományos elképzelések is megkötöznek, azt gondolod, hogy mivel ők a szüleid vagy a rokonaid, ezért, ha gyűlölnéd őket, a társadalom megvetne, a közvélemény gyalázna, és elítélne, mint hálátlant, lelkiismeret nélkülit, embertelent. Azt gondolod, hogy isteni ítélet és büntetés sújtana rád. Még ha gyűlölni akarod is őket, a lelkiismereted nem engedi. Vajon miért működik így a lelkiismereted? Azért, mert már gyermekkorod óta beléd ültettek egy gondolkodásmódot, a családi örökséged, a szülői nevelés és a hagyományos kultúra tanítása által. Ez a gondolkodásmód nagyon mélyen gyökerezik a szívedben, és arra késztet, hogy tévesen elhidd, hogy a gyermeki jámborság teljesen természetes és indokolt, és hogy mindig jó mindaz, amit az őseidtől örököltél. Ezt tanultad meg elsőként, és ez marad a domináns, óriási akadályt és zavart okozva a hitedben és az igazság elfogadásában, képtelenné téve arra, hogy gyakorlatba ültesd Isten szavait, és hogy szeresd, amit Isten szeret, és gyűlöld, amit Isten gyűlöl. [...] Hát nem szánalmas az ember? Vajon nincs-e szüksége Isten üdvösségére? Vannak, akik már hosszú évek óta hisznek Istenben, de még mindig nem látják át a gyermeki jámborság kérdését. Ők valójában nem értik meg az igazságot” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Isten szavából megértettem, hogy a hagyományos kultúra mindenütt jelenlevő hatása miatt „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl” elve alapján éltem. Azt gondoltam, a gyermeki kötelességtudat a legfontosabb dolog, és ha nem követem, akkor nem is vagyok ember. A gyerekkoromra visszagondolva eszembe jutott, hogy anyám sokat szenvedett, és biztosan nem volt könnyű neki, ezért azt mondogattam magamnak, hogy hallgatni fogok rá, és nem fogom bántani. Anyám olyan sokat szenvedett, hogy felneveljen, és ha nem tudom tisztelni, és nem tudok engedelmeskedni neki, akkor hálátlan és szívtelen vagyok. Ezért gyerekkoromtól megfogadtam, hogy keményen fogok tanulni, és viszem valamire az életben, hogy anyám jól élhessen. Mindent megtettem, amit kért, hogy ne bántsam meg. Miután elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, megértettem, hogy érdemes és értelmes dolog kötelességet végezni és az igazságra törekedni, de mivel anyám sírt és könyörgött, hogy folytassam a tanulást, kompromisszumot kötöttem. Azért, hogy anyám kívánságát teljesítsem, nem végeztem a kötelességemet, noha szerettem volna eleget tenni Isten akaratának. Fogságba ejtett az az elv, hogy „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl”. Isten azt követeli, hogy azt szeressük, amit Ő, és azt gyűlöljük, amit Ő. Ezek Isten elvárásai felénk, és azok az alapelvek, amelyeket követnem kell. Ha a szüleim igazán hisznek Istenben, testvéremként kell szeretnem őket, és testvérként kell bánnom velük. De ha nem hisznek Istenben, üldöznek engem, vagy akadályozzák a hitemet, az azt jelenti, hogy idegenkednek az igazságtól, gyűlölik azt, és ellene vannak Istennek, és akkor nem szabad vakon engedelmeskednem annak, amit mondanak. Anyám hitt ugyan Istenben, de nem törekedett az igazságra, és megakadályozta, hogy teljesítsem a kötelességemet. Rájöttem, hogy ő nem hívő, és Isten ellensége. Addig ezt nem láttam tisztán, és azt gondoltam, hogy gyermekként tisztelnem kell a szüleimet, és mindig hallgatnom kell rájuk, mert az emberség és a lelkiismeret ezt jelenti. Csak ekkor jöttem rá, hogy ez a téves nézet nem felel meg az igazságnak. A szülők iránti tiszteletnek összhangban kell lennie az elvekkel, és nem csupán vak engedelmességnek kell lennie. Ez a gyakorlás alapelve.

Később olvastam még Isten szavából: „Most világosan kellene látnod a Péter által bejárt pontos utat. Ha tisztán látod Péter útját, akkor biztos leszel a ma végzendő munkában, így nem fogsz panaszkodni, nem leszel negatív, és nem fogsz vágyakozni semmire. Meg kell tapasztalnod Péter akkori hangulatát: bánat sújtotta; nem kért már jövőt, sem áldást. Nem keresett hasznot, boldogságot, hírnevet, sem vagyont a világon; csak a lehető legértelmesebb életet próbálta élni, ami azt jelentette, hogy visszafizeti Isten szeretetét és Istennek szenteli azt, amit a legértékesebbnek tart. Ekkor elégedett lenne a szívében. [...] A próbatétele gyötrelme közben Jézus újra megjelent neki, és így szólt: »Péter, tökéletessé szeretnélek tenni, hogy olyanná légy, mint egy gyümölcsdarab, ami annak a kikristályosodása, ahogyan Én tökéletesítelek téged, és aminek örülni fogok. Valóban bizonyságot tudsz tenni mellettem? Megtetted, amit kérek tőled? Megélted a szavaimat, amiket mondtam? Egyszer szerettél Engem, és bár szerettél Engem, de meg is éltél Engem? Mit tettél Értem? Elismered, hogy méltatlan vagy az Én szeretetemre – de mit tettél Értem?« Péter látta, hogy semmit nem tett Jézusért, és emlékezett korábbi esküjére, miszerint Istennek adja életét. Így nem panaszkodott tovább, és imái ettől kezdve sokkal jobbá váltak” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Hogyan ismerte meg Péter Jézust?). Ezt az Úr Jézus kérdezte Pétertől, de úgy éreztem, mintha Isten tőlem kérdezné ugyanezt. Feltettem magamban a kérdést: „Én mit tettem meg Istenért? Péter annyira szerette Istent, hogy képes volt mindent feladni, hogy az Urat kövesse. Na de én? Isten életet adott nekem, de én mit tettem Őérte? Az égvilágon semmit. Folyton csak a szüleimre és a jövőmre gondoltam. Még arra is hajlandó vagyok, hogy minden időmet és energiámat a tanulásra és a pénzkeresésre fordítsam, hogy visszafizessem, amit kaptam tőlük. Ha nem tudok megfelelni az elvárásaiknak, úgy fogom érezni, cserbenhagytam őket, és bűntudatom lesz, ugyanakkor nem végeztem a kötelességemet teremtett lényként, mégsem érzem úgy, hogy cserbenhagyom Istent. Nincs lelkiismeretem.” Péter történetére gondoltam: bár a szülei az útjában álltak, nem törődött az ellenkezésükkel, és mindent feladott, hogy kövesse az Úr Jézust. Ő tényleg értelmes ember volt, aki hallgatott a lelkiismeretére. Isten teremtett minket, tehát az a helyes és természetes, ha hiszünk Benne, és imádjuk Őt. Isten kiválasztott engem, és Maga elé vezetett, így esélyt adott nekem, hogy megmeneküljek. Isten szeretete valóban hatalmas! Tudtam, vissza kell fizetnem Isten szeretetét, és mindent feladnom, hogy kövessem Istent, akárcsak Péter. Ezután olvastam még néhány passzust Isten szavából, amelyek tovább inspiráltak. „Ébredjetek, fivérek! Ébredjetek, nővérek! Az én napom nem késik; az idő élet, és az időt visszaszerezni annyi, mint életet menteni! Az idő nincs messze! Ha megbuktok a főiskolai felvételi vizsgán, akkor tanulhattok, és annyiszor ismételhetitek meg, ahányszor csak akarjátok. Az Én napom azonban nem tűr további halasztást. Emlékezzetek! Emlékezzetek! Ezekkel a hasznos szavakkal buzdítalak benneteket. A világ vége a szemetek előtt bontakozik ki, és a nagy katasztrófák gyorsan közelednek. Mi a fontosabb: az életetek, vagy az alvásotok, ételetek, italotok és ruházatotok? Eljött az idő, hogy mérlegeljétek ezeket a dolgokat” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 30. fejezet). „Vigyázzatok! Vigyázzatok! Az elveszett idő soha többé nem tér vissza – emlékezzetek erre! Nincs olyan gyógyszer a világon, ami gyógyítja a bánkódást! Szóval, hogyan kellene beszélnem veletek? Vajon az Én szavam nem méltó a ti gondos, ismételt mérlegelésetekre?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 30. fejezet). Isten minden egyes szava szíven talált. Fogy az idő. A katasztrófák egyre szörnyűbbek, és világszerte számos országban káosz uralkodik. Elkezdődött a visszaszámlálás, és most létfontosságú az igazságra törekedni. Ha nem követem Isten munkáját, hanem testi dolgokra törekszem, és olyasmikre koncentrálok, mint a tanulmányaim, a jövőm és a családom, akkor mire Isten munkája befejeződik, már túl késő lesz az igazságra törekedni. Az igazság nélkül pedig elpusztulok a katasztrófákban és megbűnhődöm, és akkor már késő lesz a megbánásra. Isten üdvössége ismét elért hozzám, és meg kell ragadnom ezt a lehetőséget, az igazságra kell törekednem, és végeznem kell a teremtett lények kötelességét, hogy visszafizessem Isten szeretetét.

Tényleg elhatároztam, hogy abbahagyom az iskolát. Ezért azt mondtam anyukámnak: „Anyu, nem megyek vissza az iskolába. Nem érdekel, ki mit mond, de a magam útját én választom meg, és remélem, tiszteletben tudod tartani.” Azt mondta: „A nagynénéd már szólt, hogy amint elvégzed az iskolát és lediplomázol, szerez neked állást. Aztán találunk neked egy jó férjet, és boldogan élhetsz.” Anyám szavai azonban nem tudtak többé meggyőzni, mert most már megértettem, hogy ahogy ő bánik velem, az nem igazi szeretet. Csak a közvetlen érdekeimet vette figyelembe, nem az egész életemet vagy a rendeltetési helyemet. Ekkor felidéztem magamban egy passzust Isten szavaiból. „Mondd csak, kitől származik mindaz, ami az emberekkel kapcsolatos? Ki viseli a legnagyobb terhet az emberi életért? (Isten.) Egyedül Isten szereti a legjobban az embereket. Vajon az emberek szülei és rokonai valóban szeretik őket? Vajon az a szeretet, amit ők nyújtanak, igazi szeretet? Meg tudja vajon menteni az embereket a Sátán befolyásától? Nem tudja. Az emberek eltompultak és nehéz felfogásúak, képtelenek átlátni ezeket a dolgokat, és mindig azt mondják: »Hogyan szeret engem Isten? Nem érzem. Különben is, anyám és apám szeretnek engem a legjobban. Ők fizetik a tanulmányaimat, és arra bíztatnak, hogy gyakorlati ismereteket szerezzek, hogy ha felnövök, legyen belőlem valaki, sikeres legyek, sztár, híresség. A szüleim rengeteg pénzt költenek arra, hogy neveljenek és taníttassanak, és spórolnak az étellel. Milyen hatalmas ez a szeretet! Soha nem tudom meghálálni nekik!« Szerinted ez szeretet? Milyen következményei vannak annak, ha a szüleid sikeressé tesznek téged, hírességgé válsz a világban, jó állásod van, és beilleszkedsz a világba? Folyamatosan arra bíztatnak, hogy a sikert hajszold, hogy megbecsülést szerezz a családodnak, és hogy beilleszkedj a világ gonosz irányzataiba, hogy végül a bűn örvényébe kerülj, elkárhozz és elpusztulj, és felfaljon a Sátán. Szeretet ez? Ez nem szeretet, ez árt neked, tönkretesz téged” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazság elnyeréséhez az embernek a közeli emberektől, ügyekből és dolgokból kell tanulnia). Bár úgy tűnt, mintha anyám csak az én érdekemben cselekedne, amikor spórol az étkezésen és a ruhákon, és agyondolgozza magát, hogy legyen pénz az iskoláztatásomra, nem értette meg, hogy amit tanulok, az tele van sátáni mérgekkel és tévedésekkel, amelyek miatt távolabb sodródom Istentől, és tagadni fogom a létezését. A diákok olyan ateista gondolatokat tanulnak, mint hogy „a Szabadító soha nem létezett”, „az ember saját kezeivel is kellemes hazát tud teremteni”, „fájdalom nélkül nincs siker”, vagy „emelkedj a többiek fölé, és öregbítsd őseid hírnevét”, ezért az ideáljaink elérésére törekszünk, igyekszünk kiemelkedni a tömegből, és megelőzni másokat. Az emberek az ilyen elképzelések és nézetek szerint élnek, megpróbálnak kitörni Isten uralma alól, és saját maguk változtatni a sorsukon. Így végül egyre jobban ellenzik és megtagadják Istent, és elveszítik az esélyüket a megmenekülésre. Ez a Sátán gonosz útja. Ha ilyen dolgokra törekednék, csak még távolabb kerülnék Istentől, és megrontana a Sátán. Ez a pokol felé taszítana! Ekkor megértettem, hogy a szüleim nem szerettek igazán, csak Isten szeretete az igaz szeretet. Ha ki akarsz tűnni, és dicsőséget akarsz hozni a családod nevének, az nem a megfelelő út az életben. Csak akkor nyered el Isten védelmét, ha az igazságra törekszel, és végzed a teremtett lények kötelességét. Mikor mindezt megértettem, eldöntöttem, hogy otthagyom az iskolát és az Isten iránti kötelességem végzésének szentelem magam. Ezért azt mondtam anyukámnak: „Anyu, te azt szeretnéd, hogy folytassam a tanulmányaimat, jó állást találjak, jó férjet találjak, és vigyem valamire az életben, de tudod garantálni, hogy így boldog leszek? Hogy jó lesz a sorsom? Nem tudod garantálni, senki sem tudja! Anyu, a legjobb dolog, amit életedben tettél, az volt, hogy megosztottad velünk Mindenható Isten evangéliumát, és a helyes útra tereltél engem. Ez helyes döntés volt.” Anyukám egy percig hallgatott, aztán azt mondta: „Vigyázz magadra! És majd jelentkezz!” Ezután kiiratkoztam az iskolából. Amint utoljára léptem ki az iskola kapuján, valóban szabad lettem. Többé nem korlátoztak se a tanulmányaim, se a családom, és végre végezhettem a kötelességemet a gyülekezetben.

Ez évekkel ezelőtt történt, de valahányszor eszembe jut, nagyon boldog vagyok. Isten vezetett lépésről lépésre, hogy megfelelően tudjak dönteni a kötelességem és a tanulmányaim között, és a helyes utat válasszam az életben. Tényleg éreztem Isten szeretetét és őszinte szándékát. Most már végezhetem a teremtett lények kötelességét, és az életem nem hiábavaló. Valóban boldog vagyok.