Kiskoromban a családom nagyon szegény volt, a szomszédok és a rokonok mind lenéztek minket. Anyám már kiskoromtól erre tanított: „Keményen kell tanulnod, és amikor felnősz, büszkévé kell tenned a családunkat.” Édesanyám szavait az eszembe véstem, és keményen tanultam, remélve, hogy egy nap majd jó diplomát és jó állást kapok, és javíthatok a családom életén. Hogy elérjem ezt a célt, soha nem adtam fel a tanulmányaimat, még akkor sem, amikor az iskolai éveim alatt balesetek értek. Egyszer, egy törés miatti műtétem után úgy engedtek haza, hogy a lábam gipszben volt, nem tudtam járni, és anyukám mindennap elvitt az órákra. Elviseltem a fájdalmat, miközben a többiek furcsálló pillantásait is kiálltam, és folytattam a tanulmányaimat. Azért, hogy bejussak egy jó egyetemre, soha nem lazítottam a tanulásban. Mindennap reggel 7-től éjjel 11-ig tanultam, ezen kívül csak evésre, ivásra és egyéb szükségletekre szántam időt. A felsőoktatási felvételi vizsga után végül bejutottam egy kiemelkedően jó egyetemre. Harmadéves koromban letettem a mesterképzéshez szükséges felvételi vizsgát. Azért, hogy bejussak egy rangos mesterképzésre, majdnem egy évre bezárkóztam, és naponta több mint tíz órát töltöttem a könyvtárban, hogy megbirkózzak a mesterszakos kurzusokkal. Kicsit sem mertem elengedni magam. Végül elértem a célomat, és felvételt nyertem az ország egyik legrangosabb mesterszakára. A diplomaszerzés után egy közintézmény kutatóintézetében kezdtem el dolgozni, és egy tipikus kilenctől ötig dolgozó ember életét kezdtem élni. A juttatások és a fizetés is megfelelő volt. A családommal sok csodálatot és dicséretet kaptunk a szomszédoktól, és a rokonok, akik korábban lenéztek minket, ajándékokat hoztak, és meglátogattak minket. Amikor találkoztam az osztálytársaimmal, ők is gratuláltak nekem, és megdicsértek. A szüleim büszkesége lettem, és igencsak boldog voltam.

De miután dolgozni kezdtem, egy megmagyarázhatatlan belső ürességet éreztem. Ráadásul sokáig a tudományos kutatás területén maradtam, és egyre inkább tudatosult bennem, hogy minél több tudományos ismeretet tanulmányozok, annál inkább rájövök, hogy nagyon sok kifürkészhetetlen ismeretlen dolog van ebben a világban. Még ha az egész életemet a kutatásnak szentelném is, a végeredmény akkor is kevesebb lenne, mint egy csepp a tengerben. Mi értelme lenne tehát folytatni ezt a kutatást? Nem tudtam, hogy mire kellene törekednem, vagy hogyan enyhíthetném az üresség és a zavarodottság érzését. Próbáltam testedzéssel, futással és olvasással kitölteni az életemet. Így igaz, ezek egyáltalán nem változtatták meg az élethelyzetemet. Valahányszor egy kis szabadidőm volt, óriási ürességérzés öntött el és emésztett fel. Hogy teljesebbnek érezzem magam, úgy döntöttem, hogy jelentkezem továbbtanulni egy neves tengerentúli egyetemre, remélve, hogy jobb jövőt biztosíthatok magamnak. Bár tudtam, hogy ez nagy nyomás lesz, mégis így vigasztaltam magam: „Az élet már csak ilyen. Az emberek felfelé törekszenek, ahogy a víz lefelé folyik. Ez teljesen normális.”

Épp amikor készültem erre törekedni, véletlenül meghallottam Mindenható Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Megtudtam, hogy az embereket Isten teremtette, és kezdetben nem voltak romlottak, hogy az emberek konfliktusok nélkül, harmóniában tudtak élni, de miután az embereket megrontotta a Sátán, mindenféle romlott beállítottság alakult ki bennük, elkezdtek harcolni egymással, becsapni egymást, sötétségben és szenvedésben élve. Azért, hogy megmentse az emberiséget, és lehetővé tegye az emberek számára, hogy elnyerjék az igazságot és az életet, Isten a Törvény Korában, a Kegyelem Korában és a Királyság Korában a munka három szakaszát végezte el az emberiség megmentése érdekében. Isten most végzi munkájának utolsó szakaszát, amely az összes igazság feltárása az emberiség számára, hogy az emberek kiszabadulhassanak a Sátán kötelékeiből és ártalmából, levethessék a sátáni romlott beállítottságaikat, és elvezettessenek egy csodálatos rendeltetési helyre. Akkoriban, minél többet olvastam Isten szavait, annál jobban magukkal ragadtak, és az Ő szavain keresztül megértettem az élet értelmét és misztériumait, és olyan békét és örömöt éreztem a szívemben, amilyet előtte még soha nem tapasztaltam.

Egyszer ezeket a szavakat olvastam Istentől: „Amióta az emberiség feltalálta a társadalomtudományokat, a tudomány és a tudás foglalja le az ember elméjét. A tudomány és a tudás aztán az emberiség feletti uralkodás eszköze lett, és már nincs elegendő hely arra, hogy Istennek hódoljon az ember, már nincsenek kedvező feltételek Isten imádatához. Az ember szívében egyre alacsonyabbra süllyedt Isten helye. Isten nélkül a szívében az ember belső világa sötét, reménytelen és üres. Ebből következően sok társadalomtudós, történész és politikus állt elő társadalomtudományi elméletek kifejezésre juttatásával, az emberi evolúció elméletével és egyéb olyan elméletekkel, amelyek ellentmondanak annak az igazságnak, miszerint Isten teremtette az embert, hogy betöltse az emberiség szívét és elméjét. Ily módon egyre kevesebben lettek az abban hívők, hogy mindent Isten teremtett, és egyre csak nőtt azok száma, akik az evolúció elméletében hisznek. Egyre többen kezelik mítoszként és legendaként az Isten munkájáról szóló feljegyzéseket és Ószövetség korabeli szavait. A szívükben közönyössé válnak Isten méltóságára és nagyságára, annak tanára, hogy Isten létezik és mindenek felett uralmat gyakorol. Már nem fontos számukra az emberiség túlélése és az országok, valamint a nemzetek sorsa, és az ember egy olyan üres világban él, amely csupán az evéssel, az ivással és az élvezethajszolással van elfoglalva... Kevesen vállalják fel annak felkutatását, hogy hol munkálkodik ma Isten, vagy néznek utána annak, hogy miként elnököl az ember rendeltetési helye felett, illetve hogyan rendezi azt. [...] A tudomány, az ismeretek, a szabadság, a demokrácia, a kikapcsolódás, a kényelem – ezek mind csupán időleges vigaszt nyújtanak az embernek. Az ember még ezen dolgokkal is elkerülhetetlenül követ el bűnt, és a társadalom igazságtalanságai miatt panaszkodik. Ezek a dolgok nem tudják féken tartani az ember sóvárgását és felfedezési vágyát. Ez azért van, mert az embert Isten teremtette, és az ember értelmetlen áldozatai és kutakodása csupán további gyötrelemhez vezethet, arra késztetve az embert, hogy állandó félelemben éljen, nem tudva, hogyan nézzen szembe az emberiség jövőjével, valamint az előtte futó ösvénnyel. Az ember félni kezdi még a tudományt és az ismereteket is, és még jobban féli az üresség érzését. Függetlenül attól, hogy szabad országban élsz vagy emberi jogokat nélkülözőben, ezen a világon semmiképp sem menekülhetsz meg az emberiség sorsától. Legyél te az uralkodó vagy uralkodjanak rajtad, teljességgel képtelen vagy rá, hogy megmenekülj az emberiség sorsa, rejtelmei és rendeltetési helye felfedezésének vágyától, arra pedig még kevésbé vagy képes, hogy az üresség zavarba ejtő érzetétől megmenekülj. Ezeket a jelenségeket, amelyek az egész emberiséget jellemzik, társadalmi jelenségeknek nevezik a szociológusok, azonban nincsen olyan nagy ember, aki elő tudna állni, hogy megoldja ezeket a problémákat. Az ember végső soron csak ember, és Isten helyét és életét egyetlen ember sem pótolhatja. Az emberiség nem csupán olyan igazságos társadalmat igényel, amelyben mindenki jól táplált, egyenlő és szabad; az emberiségnek Isten üdvösségére van szüksége, valamint arra, hogy ellássa élettel. Az ember szükségletei, felfedezés utáni sóvárgása és lelki üressége csak akkor oldódhat meg, ha az ember befogadja Isten életadó gondoskodását és az Ő üdvösségét” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. 2. függelék: Isten elnököl az egész emberiség sorsa felett). Isten szavai mélyen meghatottak. Rájöttem, hogy a tudomány és a tudás, amelyekre mindvégig törekedtem, nem az igazság, és hogy azok nem tudják kielégíteni a lelkem szükségleteit, és nem tudják feloldani az életemben lévő zavarodottságot. Ehelyett minél jobban törekedtem ezekre, annál jobban elfoglalta és betöltötte a szívemet a tudomány és a tudás, ami egyre távolabb vezetett Istentől. Bár a diplomaszerzés után mások úgy tekintettek rám, mint akinek jó diplomája és fényes jövője van, és boldognak kellett volna lennem, mégsem voltam az. Ehelyett tele voltam bizonytalansággal és zavarodottsággal a jövővel kapcsolatban. Hogy megszabaduljak az üresség és a zavarodottság érzésétől, megpróbáltam testmozgással és olvasással kitölteni az életemet, de ezek kicsit sem tudták enyhíteni a szívemben lévő ürességet, ezért úgy döntöttem, hogy még magasabb életcélokra törekszem, mert azt hittem, hogy ha van mit hajszolnom, az enyhíti majd ezt az érzést, de ehelyett csak még erősebb elnyomottságot éreztem. Világossá vált számomra, hogy még ha egész életemet a tudományos kutatásra szánnám is, akkor sem érteném meg ezt a világot, sőt, minél többet kutatnék, annál több ismeretlen dologgal találkoznék, és annál bizonytalanabbá és összezavarodabbá válnék ezzel a világgal kapcsolatban. Rájöttem, hogy mindegy, hány könyvet olvasok, vagy mennyi tudományos ismeretet szerzek, még ha mások úgy is látják, hogy ígéretes jövőm van, mindez haszontalan, és nem oldja fel a szívemben lévő ürességet, és az életemben lévő zavarodottságot. Rájöttem arra is, hogy miért nem tudtam soha lerázni magamról a belső üresség gyötrelmét; azért, mert nem találtam meg Istent, mert nem kaptam meg Tőle az életigazságot, amivel ellátja az embereket, és mert nem értettem az élet misztériumait és értelmét. Az emberiséget Isten teremtette, és Isten képes biztosítani azt, amire az embereknek szükségük van az életben. Csak Isten érti, hogy az emberiségnek mire van igazán szüksége, és csak az Isten által kifejezett igazság oldhatja fel az emberi szívben lévő ürességet. Hogy több időm legyen Isten szavainak evésére és ivására, nem akartam több időt és energiát tölteni azzal, hogy további külföldi tanulmányokra törekszem. Láttam, hogy egy nemzetközi iskolában tanítani is jó lehetőség, mivel ez rendszeres szabadságot, nyári és téli szünetet biztosít, és még jobban is fizet, mint egy kutatóintézeti munka. A tanítás is stabil és elismert szakma, ezért pályát váltottam, és elkezdtem tanítani egy iskolában.

Egy nap rábukkantam Isten szavainak két passzusára, és valamennyire megértettem a kötelességvégzés értelmét és értékét. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberi faj tagjaiként és odaadó keresztényekként mindannyiunk felelőssége és kötelezettsége az, hogy az elménket és a testünket felajánljuk Isten megbízatásának beteljesítésére, mivel teljes lényünk Istentől jött, és Isten szuverenitásának köszönhetően létezik. Ha az elménk és a testünk nem Isten megbízatására és az emberiség igaz ügyére szolgál, akkor a lelkünk méltatlannak fogja magát érezni azokra, akik vértanúhalált haltak Isten megbízatásáért, és még méltatlanabbnak Istenre, aki mindent megadott nekünk” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. 2. függelék: Isten elnököl az egész emberiség sorsa felett). „Isten keresi azokat, akik vágyódnak az Ő megjelenésére. Keresi azokat, akik képesek meghallani az Ő szavait, akik nem felejtették el az Ő megbízatását, és Őneki ajánlják a szívüket és a testüket. Keresi azokat, akik olyan alávetettek, akárcsak a csecsemők Őelőtte, és nem szegülnek szembe Vele. Ha Istennek szenteled magad, és semmilyen hatalom vagy erő nem akadályoz ebben, akkor Isten jóindulattal tekint rád és kiárasztja rád az áldásait. Ha előkelő a rangod, tiszteletreméltó a hírneved, bőséges tudással rendelkezel, dúskálsz a vagyonban és sokan támogatnak, ám ezek a dolgok nem akadályoznak abban, hogy Isten elé jőve elfogadd az Ő elhívását és megbízatását, és megtedd azt, amit kér tőled, akkor mindaz, amit teszel, a leginkább érdemi ügy lesz a földön, és az emberiség legigazabb vállalkozása” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. 2. függelék: Isten elnököl az egész emberiség sorsa felett). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem Isten szándékát. Ez a munka az utolsó napokban Isten munkájának utolsó szakasza az emberiség megmentésére. Isten reméli, hogy egyre több ember fogja elfogadni az Ő megbízatását, azért, hogy az ürességben és szenvedésben élőket Elé vigyék, hogy azok megkapják az Ő üdvösségét, és megszabaduljanak attól, hogy a Sátán kínozza és megrontja őket. Ez az emberiség legigazabb ügye, és keresztényként ez a mi felelősségünk és kötelességünk. Nem számít, hogy valakinek milyen nagy a státusza, tekintélye, tudása vagy vagyona, ha félre tudja tenni ezeket a dolgokat, hogy elfogadja Isten megbízatását, és végezze a kötelességét teremtett lényként, akkor ez olyan dolog, amit Isten elismer. Arra gondoltam, hogy mielőtt hinni kezdtem Istenben, milyen ürességben és szenvedésben éltem, nem tudtam, hogyan járjam életem jövőjének útját, és milyen fájdalmat és tehetetlenséget éreztem, amikor nehézségekkel és kellemetlen helyzetekkel szembesültem az életemben. Isten üdvössége volt az, ami megszabadított ettől az üres és zavarodott élettől, ami támaszt és irányt adott nekem. Isten megengedte, hogy az elsők között halljam meg az Ő hangját, ezért meg kell osztanom Isten evangéliumát azokkal, akik hozzám hasonlóan ürességben és szenvedésben élnek, hogy ők is meghallják Isten hangját, megértsék az igazságot, békében és örömben élhessenek. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben szerettem volna, ha több időm marad a kötelességemre. De teljesen lefoglalt az iskolai napirendem, és néha még arra sem találtam időt, hogy többet olvassak Isten szavaiból. Mikor láttam, hogy a testvérek aktívan végzik a kötelességeiket, nyugtalan lettem, és fel akartam adni ezt a munkát, amely oly sok időmet és energiámat emésztette fel. De vonakodtam elengedni. Közel húsz évig keményen tanultam, csak azért, hogy jó diplomát és jó állást szerezzek, és akkor még nem dolgoztam régóta, nem háláltam meg rendesen a szüleimnek, szóval hogyan hagyhattam volna annyiban az egészet? Nagyon össze voltam zavarodva, és nem tudtam, hogyan döntsek.

Egy nap hallottam Isten szavainak egy himnuszát, és mélyen meghatódtam.

Az Istenbe vetett hitet mindenek fölé kell helyezned

1  Ha hinni akarsz Istenben, és ha meg akarod nyerni Istent és el akarod nyerni az Ő megelégedettségét, akkor hacsak nem viselsz el bizonyos fokú fájdalmat és nem teszel bele bizonyos mennyiségű erőfeszítést, akkor nem leszel képes elérni ezeket a dolgokat. Sok prédikációt hallottatok, de pusztán az, hogy hallottátok, még nem jelenti azt, hogy ez a prédikáció a tiéd; magadba kell szívnod és olyanná alakítanod, ami hozzád tartozik. Be kell építened az életedbe, és be kell vinned a létezésedbe, engedve, hogy ezek a szavak és prédikációk irányítsák létezésed útját, és egzisztenciális értéket és értelmet adjanak az életednek. Ha ez megtörténik, akkor megérte számodra, hogy meghallgasd ezeket a szavakat.

2  Ha az Általam elmondott szavak nem hoznak semmilyen fordulatot az életedben, vagy nem adnak hozzá semmilyen értéket a létezésedhez, akkor nincs értelme, hogy meghallgasd őket. Csak akkor nyerhetsz az Istenbe vetett hitedből, ha úgy közelíted meg, mint a legnagyobb dolgot az életedben, fontosabbat, mint az étel, a ruha vagy bármi más. Ha csak akkor hiszel, amikor van időd, és képtelen vagy teljes figyelmedet a hitednek szentelni, és ha mindig zavarodott vagy a hitedben, akkor semmit sem fogsz nyerni.

Forrás: Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló X.

Újra és újra átgondoltam Isten szavait, és megértettem, hogy az Istenben való hit az igazság és az igaz élet megszerzését jelenti, és hogy e dolgok elnyerése nemcsak Isten szavainak olvasásából és néhány doktrína megértéséből áll. Ezeknek a dolgoknak az elnyeréséhez a való életben kell Isten szavait gyakorolni és megtapasztalni, és engedni kell, hogy Isten szavai megváltoztassák az ember életének törekvését. Ha valaki csak vallja az Istenben való hitet, de nem gyakorolja és nem tapasztalja meg az igazságot minden szempontból, és továbbra is a világi kilátásokra való törekvést tekinti az élet értékének, akkor így élve soha nem fogja elérni az igazságot. Arra gondoltam, hogy Isten milyen sok igazságot fejezett ki az utolsó napokban, de még mindig nem fejeztem be Isten sok szavának elolvasását, és még csak nem is értettem teljesen a szavakat és doktrínákat. Még mindig félszívvel gyakoroltam a hitemet, mindennap sok időt töltöttem olyan munkával, amely semmi hasznot nem hozott az életemnek, és nem hagyott időt arra, hogy Isten szavait egyem és igyam, és megértsem az igazságot. Ha továbbra is ilyen félszívvel gyakorolnám a hitemet, soha nem jutnék el az igazság megértéséhez, a hitem végére sem, nemhogy igazán megtapasztaljam és megismerjem az igazságot. Miután megértettem ezeket, a szívemben világossá váltak a dolgok. Nem gyakorolhattam tovább a hitemet ilyen félszívvel, különben leromboltam volna az esélyemet az üdvösségre. Folyamatosan imádkoztam Istenhez a szívemben, remélve, hogy Ő majd elvezet a helyes döntéshez.

Azon is elgondolkodtam, hogy miután rájöttem, hogy az Istenben való hit és az igazságra törekvés a helyes út az életben, miért volt még mindig olyan nehéz feladnom a munkámat, hogy végezzem a kötelességemet. Mi miatt aggódtam valójában? Rájöttem, hogy ez részben azért volt, mert nehezen tudtam félretenni azt, hogy a szüleimre gondoljak. Aggódtam, hogy ha nem dolgozom, és nem keresek pénzt, nem tudok majd megfelelő tisztelettel adózni a szüleimnek, és úgy éreztem, hogy akkor cserbenhagynám a szüleimet oly sok évnyi erőfeszítésük és várakozásuk után. Kerestem, mit mondanak Isten szavai ezzel kapcsolatban. Felidéztem Isten szavainak két passzusát. Mindenható Isten azt mondja: „Attól a pillanattól kezdve, hogy sírva erre a világra jössz, megkezded felelősségeid teljesítését. Isten tervének és elrendelésének kedéért töltöd be szerepedet, és megkezded életutadat. Bármi legyen is a háttered, és bármilyen út álljon is előtted, soha senki sem menekülhet a Menny vezénylései és intézkedései elől, és senki sem képes irányítani a saját sorsát, mert csak Ő, aki mindenek felett szuverén, képes ilyen munkára” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). „Isten teremtette ezt a világot, és belehelyezte az embert, egy élőlényt, akinek életet adott. Ezután az embernek szülei és rokonai lettek, és többé nem volt egyedül. Amióta az ember először pillantotta meg ezt az anyagi világot, az volt a sorsa, hogy Isten elrendelése szerint létezzen. Az Istentől származó élet lehelete minden egyes élőlényt támogat a felnőtté válás során. E folyamat során senki sem érzi, hogy az ember Isten gondviselése alatt nő fel; inkább úgy gondolják, hogy az ember a szülei szerető gondviselése alatt teszi ezt, és a saját életösztöne irányítja a felnövekedését. Ez azért van, mert az ember nem tudja, hogy ki adományozta neki az életét, vagy hogy honnan származik, még kevésbé azt, hogy az életösztön milyen módon hoz létre csodákat. Csak azt tudja, hogy élete az élelem alapján folytatódik, hogy a kitartás létezésének forrása, és hogy az elméjében lévő hiedelmek jelentik azt a tőkét, amelytől a túlélése függ. Isten kegyelméről és ellátásáról az ember teljesen megfeledkezik, és így elpazarolja az Istentől kapott életet... Ebből az emberiségből, amelyről Isten éjjel-nappal gondoskodik, egyetlen egy sem vállalja, hogy imádja Őt. Isten csak tovább munkálkodik az emberen, akivel szemben nem támaszt elvárásokat, ahogyan azt Ő tervezte. Abban a reményben teszi ezt, hogy egy napon az ember felébred álmából, és hirtelen felismeri az élet értékét és értelmét, azt az árat, amelyet Isten fizetett mindazért, amit adott neki, és azt a buzgó gondoskodást, amellyel Isten várja, hogy az ember visszatérjen hozzá” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Isten szavain elgondolkodva a szívem tisztábbá vált, és mélyen meghatódott. Az emberek Istentől származnak, és az élet leheletét is Isten adja. Semmivel nem tartozunk a szüleinknek. Az, hogy a szüleim felneveltek, és gondoskodtak a taníttatásomról, Isten szuverenitása és elrendezése volt. A szüleim egyszerűen csak teljesítették a feladataikat és a kötelezettségeiket. Azt, hogy milyen szintű oktatásban részesülök, szintén Isten határozta meg előre, nem pedig az, hogy a szüleim mennyit tudtak kifizetni az oktatásomra. Meg kellett értenem a szüleim Istentől származó szeretetét és áldozatvállalását. Visszatekintve, életem egyik szakaszát sem én irányítottam. Például a falumban a korombeli gyerekek közül csak én hiányoztam sok óráról a sok balesetem miatt, mégis zökkenőmentesen haladtam a tanulmányaimban. Az is igaz, hogy gyerekkoromban több súlyos balesetem is volt, de ezek mind csak hajszálon múltak. Isten gondoskodása és védelme által jutottam el idáig, és a hálámat elsősorban Istennek kellett volna ajánlanom. Emellett mindannyiunknak megvan a saját küldetése. Van egy küldetésem és feladatom, amit Isten rám bízott, és egy életút, amit Isten kijelölt számomra, és nem szabad csak a szüleim elvárásai szerint élnem. A szüleimnek megvan a saját sorsuk, és szó sincs arról, hogy kemény munkával és pénzkereséssel megváltoztathatnám a sorsukat. Ha Isten nem határozott meg számukra kedvező életkörülményeket, akkor én bármennyire is igyekszem, az nem válik majd a hasznukra. Nem kellene továbbra is a saját kezemmel próbálnom boldog életet teremteni a szüleimnek. Most, hogy végre megtaláltam a igaz utat az életben, és Isten szavaiból életellátást kaptam, Isten szavai szerint kell gyakorolnom, Istenre kell néznem, mindent, beleértve a szüleimet is, Rá kell bíznom, és szorgalmasan az igazságra kell törekednem.

Bár szándékomban állt feladni a munkámat, és teljesen feláldozni magam Istenért, amikor arra gondoltam, hogy feladom azt a jövőt, amire több mint húsz éven törekedtem, még mindig nagyon gyenge volt. A keresés és töprengés során rájöttem, hogy azért hiányzott belőlem az elszántság, mert nem láttam túl a hírnéven és a haszonszerzésen, mert még mindig ki akartam tűnni, és olyan életre törekedtem, amely magasabb rendű másokénál, és azért is, mert nem értettem az igazságra való törekvés jelentőségét. Ezért tudatosan kerestem az igazságot ebben a témában. Isten szavaiban ezt olvastam: „Láthatjátok a nem hívők között a sok énekest és filmsztárt, akik viszonylag készek voltak nehézségeket elviselni, és a munkájuknak szentelték magukat, mielőtt híressé váltak volna. De ahogy hírnevet szereznek, és elkezdenek sok pénzt keresni, letérnek a helyes útról. Néhányan közülük kábítószereznek, mások öngyilkosok lesznek, és az életük lerövidül. Mi okozza ezt? Az anyagi örömök túlzásába esnek, túlságosan elkényelmesednek, és azt sem tudják, hogyan jussanak nagyobb élvezethez vagy nagyobb izgalomhoz. Némelyek közülük nagyobb izgalmat és örömöt keresve kábítószerekhez fordulnak, és az idő múlásával nem tudják abbahagyni. Vannak, akik a drog túladagolása miatt meghalnak, mások pedig nem tudnak leszokni, és végül egyszerűen öngyilkosok lesznek. Nagyon sok példa van erre. Nem számít, milyen jól étkezel, milyen jól öltözöl, milyen jól élsz, milyen jól szórakozol, vagy milyen kényelmes az életed, és nem számít, mennyire elégíted ki a vágyaidat, végül ebből sokszoros üresség lesz, és az eredménye a pusztulás. A boldogság, amelyet a nem hívők keresnek, vajon igazi boldogság? Valójában ez nem a boldogság. Ez emberi képzelgés, a züllöttség egy formája, olyan út, amely az embereket elzülleszti. Ez az emberek által hajszolt úgynevezett boldogság hamis. Ez valójában szenvedés. Nem erre a célra kellene törekednie az embereknek, és nem ez az, ahol az élet értéke van. A Sátán útjai és módszerei közül néhány, amelyek megrontják az embereket, arra késztetik őket, hogy a hús-vér test kielégülését és a bujaságban való elmerülést keressék célként. Ilyen módon a Sátán elkábítja, elcsábítja és megrontja az embereket, hogy úgy érezzék, hogy az a boldogság, és e cél hajszolásába vezeti őket. Az emberek azt hiszik, hogy ezeket megszerezve boldogságot nyernek, ezért minden tőlük telhetőt megtesznek erre a célra törekedve. Aztán, miután megszerezték, nem boldogságot éreznek, hanem ürességet és fájdalmat. Ez azt bizonyítja, hogy ez nem a helyes út; ez a halálhoz vezető út” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Az ember egy életen át a sors elleni harcban emészti fel energiáit, minden idejét azzal tölti, hogy serénykedik, a családját próbálja etetni, és ide-oda ingázik a vagyon és a státusz között. Az emberek a családot, a pénzt, valamint a hírnevet és a nyereséget tartják nagy becsben, és ezeket tekintik a legértékesebb dolgoknak az életben. Minden ember arra panaszkodik, hogy szerencsétlen a sorsa, mégis elméjük hátsó részébe szorítják azokat a kérdéseket, amelyeknek a vizsgálata és megértése a legfontosabb: miért él az ember, hogyan kellene élnie, mi az élet értéke és értelme. Egész életüket, bármeddig is tart, azzal töltik, hogy rohangálva hajszolják a hírnevet és a nyereséget, míg fiatalságuk el nem múlik, és ősz hajúak és ráncosak nem lesznek. Addig élnek így, míg rá nem jönnek, hogy a hírnév és a nyereség nem tudja megállítani a csúszásukat a szenilitás felé, hogy a pénz nem tudja betölteni a szív ürességét, hogy senki sem mentesül a születés, az öregedés, a betegség és a halál törvényei alól, hogy senki sem menekülhet meg attól, amit a sors tartogat számára. [...] Bár a különböző túlélési készségek, amelyek elsajátításával az emberek az életüket töltik, bőséges anyagi jólétet biztosíthatnak, de soha nem hoznak igazi békét és vigaszt az ember szívébe, helyette az emberek állandóan elveszítik az irányt miattuk, nehezen tudják kontrollálni magukat és elszalasztanak minden lehetőséget, hogy megtanulják az élet értelmét; ezek a túlélési készségek rejtett szorongást keltenek azzal kapcsolatban, hogyan nézzünk megfelelően szembe a halállal. Emberek élete megy így tönkre. A Teremtő mindenkivel igazságosan bánik, mindenkinek egy életre elegendő lehetőséget ad arra, hogy megtapasztalja és megismerje az Ő szuverenitását, az ember mégis csak a halál közeledtével, amikor annak réme fenyegeti, kezdi meglátni a fényt – és akkor már túl késő!” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavain elgondolkodva megértettem, hogy nem számít, milyen jó az ember anyagi élete, vagy mennyi hírnévre és nyereségre tesz szert, ez nem jelenti az igazi boldogságot. A hírnévre és a nyereségre való törekvés a Sátán eszköze, amellyel félrevezeti az embereket, hogy távolodjanak el Istentől. Még ha egész életemet a pénzre, a hírnévre és a nyereségre való törekvéssel tölteném is, ezek a dolgok nem szabadítanának meg a lelki ürességtől és a fájdalomtól, viszont miattuk elszalasztanám a lehetőséget, hogy elérjem az igazságot, és tönkremenne az életem. Vonakodtam otthagyni a munkámat, mert arra akartam használni, hogy jelentős jutalmakra tegyek szert, hogy jobb minőségű és boldog életet éljek, és hogy mások ne nézzék le a családomat. De vajon valóban boldogság-e az ilyen életre való törekvés? Több mint húsz évet töltöttem a jó iskolai végzettségre való törekvéssel, hogy elnyerjem mások tiszteletét, és mostanra megszereztem mások csodálatát, a barátok és rokonok dicséretét, de a szívem még mindig nem érzett békét vagy biztonságot, és legbelül gyakran elöntött és emésztett az üresség és a zavarodottság. Ráadásul ez a törekvés nagy nyomás alá helyezett. Mindig utolért az összehasonlítás és a másokkal való versengés, olyannyira, hogy a diplomaszerzés után azon aggódtam, hogy ha nem törekszem még magasabb végzettségre, lemaradok, és le fognak nézni. Bár egyáltalán nem szerettem a tudományos kutatómunkát, mások megbecsülésének elnyerése érdekében mégis rákényszerítettem magam, hogy külföldi továbbtanulásra törekedjek, folytassam a kutatást, és még az életemet is ezzel az igyekezettel töltsem. Rájöttem, hogy a hírnévre és a haszonra való törekvés olyan, mint egy feneketlen kút. Soha nem lehet kielégíteni, és az elfojtás és a nyugtalanság érzetét kelti a lélekben, és egyáltalán nem nyújt boldogságot. Akárcsak sok hírességet és írót: bőségesen van hírnevük, gazdagságuk, anyagi örömük, de végül mégis úgy érzik, hogy az élet üres, és nem tudják, mire törekedjenek. Egyesek a kábítószerekhez fordulnak, mások depresszióban szenvednek, és öngyilkosságot követnek el. Ez azt bizonyítja, hogy a pénz és az anyagi javak élvezete nem teszi igazán boldoggá az életet. Isten megadta nekem a lehetőséget, hogy az igazságra törekedjek, és megismerjem a Teremtőt, és ha továbbra is mindennap az időm nagy részét a munkával, a hírnévre és a nyereségre való törekvéssel tölteném, nem hagyva időt arra, hogy elgondolkodjak Isten szavain, és az igazság megértésére törekedjek, akkor az én törekvésem nem különbözne a világi emberek útjától, és végül a pénz, a hírnév és a nyereség rabszolgájává válnék, és olyan életet élnék, amelyben nem tudnék elmenekülni a bennem lévő ürességtől és halálfélelemtől. Vajon így nem csak elpazarolnám az életemet? Elég szerencsés voltam ahhoz, hogy megkapjam Isten utolsó napokbeli munkáját, és megértettem, miről szól az élet, miről szól ez a világ, és mi az élet értéke és értelme. Csak akkor lehet igazán értékes és értelmes az életem, ha több időt töltök a kötelességem végzésével, és arra törekszem, hogy elnyerjem az igazságot, és megismerjem Isten szuverenitását. Miután megértettem ezeket a dolgokat, világosabb megértésre tettem szert arról, hogy milyen utat kell választanom az életben, és elhatároztam, hogy feladom ezt a munkámat, amely oly sok időmet emésztette fel.

Később még két passzust olvastam Isten szavaiból, melyek még több motivációt adtak. Mindenható Isten azt mondja: „Mit kell átgondolnotok a szívetekben, miután meghallgattátok a »Az, aki szuverén mindenek felett« című dalt? Ha az emberiség tudná, hogy miért él és miért hal meg, és hogy valójában ki gyakorol szuverenitást ezen a világon és minden dolgon, hogy ki Az, aki mindenek felett uralkodik, hol van Ő pontosan, és mit követel az embertől – ha az emberiség megértené ezeket a dolgokat, akkor tudná, hogyan bánjon a Teremtővel, hogyan imádja és vesse alá magát Neki, támogatást nyerne a szívében, békében és boldogságban élne, és nem élne többé ilyen kínok és fájdalmak között. Végső soron az embereknek meg kell érteniük az igazságot. Döntő fontosságú, hogy milyen utat választanak az életükhöz, és az is fontos, hogyan élnek. Az, hogy valaki hogyan él, és milyen úton jár, eldönti, hogy az élete örömteli vagy szomorú lesz-e. Ezt az embereknek meg kell érteniük. [...]Bármennyire is szorgalmasan nyüzsögnek az emberek ebben a világban, bármennyire is sikeresek szakmailag, bármilyen boldog a családjuk, bármilyen nagy a családjuk, bármilyen tekintélyes a státuszuk – képesek-e az emberi élet helyes útjára lépni? Azzal, hogy a hírnevet és a nyereséget kergetik, a világot vagy a karrierjüket hajszolják, képesek-e meglátni azt a tényt, hogy Isten teremtett mindent, és Ő gyakorol szuverenitást az emberiség sorsa fölött? Ez nem lehetséges. Ha az emberek nem ismerik el azt a tényt, hogy az emberiség sorsa felett Isten gyakorolja a szuverenitást, akkor függetlenül a sajátos törekvésüktől vagy útjuktól, az út, amelyen járnak, rossz. Ez nem a helyes út, hanem a görbe út, a gonoszság útja. Nem számít, hogy elégedettséget szereztél-e a lelki támaszodból, vagy sem, és nem számít, hogy hol találod ezt a támaszt: Ez nem valódi hit, és ez nem az emberi élet helyes útja. Mit jelent az, hogy valódi hitünk van? Azt, hogy elfogadjuk Isten megjelenését és munkáját, és elfogadjuk mindazt az igazságot, amelyet Isten kifejezett. Ez az igazság az emberi élet helyes útja, az igazság és az élet, amelyre az embereknek törekedniük kell. Az életben a helyes úton járni azt jelenti, hogy az emberek Istent követik, és az Ő szavainak vezetése alatt képesek megérteni az igazságot, megkülönböztetni a jót a rossztól, tudják, mi a pozitív és mi a negatív, és megértik az Ő szuverenitását és mindenhatóságát. Amikor az emberek valóban megértik a szívükben, hogy Isten nemcsak megteremtette az eget és a földet, minden dologgal együtt, hanem ő a Legfőbb Úr a világegyetem és mindenek fölött, akkor képesek alávetni magukat Isten minden vezénylésének és intézkedésének, az Ő szavai szerint élni, félni Istent és kerülni a rosszat. Ilyen az emberi élet helyes útján járni. Amikor az emberek a helyes utat járják az életben, megérthetik, hogy miért élnek az emberek, és hogyan kell élniük, hogy a világosságban éljenek, és részesüljenek Isten áldásában és jóváhagyásában” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „A Szentírás azt írja Jóbról: »Öregen halt meg Jób, az élettel betelve« (Jób 42:17). Ez azt jelenti, hogy amikor Jób eltávozott, nem bánkódott, nem érzett fájdalmat, hanem természetes módon távozott ebből a világból. [...] Függetlenül attól, amit Jób megtapasztalt, az ő törekvései és életcéljai nem fájdalmasak, hanem boldogok voltak. Nemcsak a Teremtőtől kapott áldás vagy elismerés miatt volt boldog, hanem ami ennél is fontosabb, a törekvései és életcéljai miatt, a Teremtő szuverenitásának egyre jobb ismerete és valódi megértése miatt, amelyre az istenfélelem és a gonosz elkerülése révén jutott, továbbá a Teremtő szuverenitásának alanyaként Isten csodálatos tetteiről szerzett személyes tapasztalatai, valamint az ember és Isten együttélésének, ismeretségének és kölcsönös megértésének gyengéd, de felejthetetlen élményei és emlékei miatt. Jób boldog volt a Teremtő szándékainak ismeretéből fakadó vigasz és öröm miatt, és a félelem miatt, amely azután ébredt benne, hogy meglátta, hogy Ő nagyszerű, csodálatos, szeretetreméltó és hűséges. Jób képes volt szenvedés nélkül szembenézni a halállal, mert tudta, hogy a halálban visszatér a Teremtő oldalára. Az életben elért törekvései és nyereségei tették lehetővé számára, hogy nyugodtan nézzen szembe a halállal, lehetővé tették számára, hogy nyugodtan nézzen szembe azzal a kilátással, hogy a Teremtő visszaveszi az életét, sőt mi több, lehetővé tették számára, hogy szeplőtelenül és gondtalanul álljon a Teremtő elé” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy az embereknek csak egy esélyük van az életben, és az, hogy valaki hogyan választja meg az életútját, döntő fontosságú, mivel ez határozza meg, hogy boldog és értelmes lesz-e az élete. Ha valaki élete nagy részét a világi hírnévre és nyereségre való törekvéssel tölti, vagy a családra és a testi dolgokra összpontosít, akkor nem tud a helyes úton járni az életben, nem fogja megismerni a Teremtőt, és biztosan nem fogja megérteni, miért él. Ha így éli az életét, annak eredménye az üresség és a fájdalom érzése lesz. Csak akkor lehet igazán értékes az életünk, ha Istent követjük, ha arra használjuk az időnket, hogy egy teremtett lény kötelességét végezzük, az igazságra törekedjünk, és megismerjük Istent. Akárcsak Jób: ő is valódi és kézzelfogható tapasztalatot szerzett a Teremtő szuverén intézkedéseiről, és a Teremtő szuverenitásának valódi megtapasztalása és megértése révén képes volt alávetni magát a Teremtő hatalmának, miután levetette a halálfélelmet, „öregen, és az élettel betelve” (Jób 42:17). A Jóbéhoz hasonló törekvés teszi az ember életét igazán boldoggá és értelmessé. Ez a törekvés feloldhatja az élet ürességét és a halálfélelmet. Követnem kellett Jób példáját, és törekednem kellett arra, hogy értelmes életet éljek. Miután ezt megértettem, felmondtam a munkahelyemen.

Miután felmondtam, sokkal felszabadultabb lettem. Többé nem kellett olyan sok időt értelmetlen, könyvekből származó ismeretekre fordítanom, és nem kellett foglalkoznom a munkahelyi cselszövésekkel és csalárdsággal. Több időm volt arra is, hogy összegyűljek a testvérekkel, hogy egyem és igyam Isten szavait, hogy végezzem a kötelességemet, és némi előrehaladást értem el az életbe való belépésemben. Az Isten által rendezett környezetben megtapasztaltam néhány kudarcot és bukást, és kaptam metszést, ami segített abban, hogy némi ismeretet szerezzek az arrogáns és önelégült romlott beállítottságomról, és megértsem, hogy teremtett lényként a megfelelő helyen kell állnom, és meg kell tanulnom racionális emberré válni, aki józanul végzi egy teremtett lény kötelességét. Az, hogy képes voltam otthagyni a munkámat, követni Istent, értékes és értelmes életre törekedni, az a vezetésnek és irányításnak köszönhető, melyet Isten szavai nyújtottak. Nagyon hálás vagyok Istennek!