A szüleim kiskorom óta azt mondogatták, hogy mivel nincs fiuk, csak két lányuk, én és a húgom, nehéz szembenézniük a családdal, ezért mindenképpen keményen kell tanulnom, hogy büszkék legyenek rám, és hogy megmutassuk a családnak, hogy a lányok is vannak olyan jók, mint a fiúk. Amikor anyukám ezt mondta, az tényleg mély benyomást tett rám, és elhatároztam, hogy keményen tanulok, büszkévé teszem a szüleimet, és dicsőséget szerzek nekik. Mindig keményen tanultam, és jó jegyeket kaptam. Amikor az idősebbek kedvesen megkérdezték, hogy hogy megy a tanulás, és láttam, hogy anyukám milyen boldogan válaszol, az igazán nagy örömet okozott nekem, úgy éreztem, hogy tiszteletet vívtam ki neki, és büszkévé tettem.

Mikor mesterképzésre mentem, a szüleim azt mondták: „Jól kell teljesítened, aztán szerezz doktori fokozatot! Utána kaphatsz egy kényelmes állást egyetemi tanárként, rengeteg pénzt kereshetsz, és akkor büszkék leszünk rád.” Amikor ezt hallottam a szüleimtől, nagyon stresszes lettem. Annyi évnyi tanulás után már rég elegem volt a vizsgákból. Azokra az emberekre gondoltam, akik a halálba vetették magukat a doktori képzés feszültsége miatt, és féltem, hogy én is úgy végezném. Nem akartam többet tanulni. De amikor a szüleim várakozással teli szemébe néztem, egyszerűen nem tudtam nemet mondani.

Akkoriban hívő voltál? De mivel nagyon elfoglalt voltam, nem tudtam részt venni az összejöveteleken. Csak a mesterképzésen, amikor vidéken tanítottam, akkor tudtam részt venni a helyi gyülekezet összejövetelein. Egy összejövetelen Csang Lu nővér mondta nekem, hogy egyre több ember fogadja el Isten utolsó napokbeli munkáját, és hogy sürgősen szükség van öntözőkre. Megkérdezte, hogy öntözném-e az újonnan érkezőket. Arra gondoltam, amikor gyerekkoromban majdnem elütött egy teherautó biciklizés közben. Isten oltalmának köszönhetem, hogy túléltem. A főiskolán súlyos autóbalesetem volt, de csak egy vágás lett a homlokomon. Ez is azért volt, mert Isten titokban vigyázott rám. Isten mindig is csendben óvott engem, hogy megfelelően fel tudjak nőni. Tudtam, hogy teremtett lényként sokszor élveztem Isten kegyelmét és az igazság táplálékát, és Isten szeretetét kötelesség végrehajtásával kellene viszonoznom, úgyhogy örömmel beleegyeztem. Miközben öntöztük az újonnan érkezőket, a nővértársam és én imádkoztunk, és Istenre támaszkodtunk, hogy Isten szaváról beszéljünk, és megoldjuk a nehézségeiket. Mikor láttuk, hogy a problémáik megoldódnak, és gyökeret eresztenek az igaz úton, az nagyon boldoggá tett minket, és úgy éreztük, hogy a kötelességeinknek valóban van értelme.

Később, amikor egyre több újonnan érkezőt kellett öntözni, abba akartam hagyni a tanulmányaimat, és minden időmet a kötelességemre akartam szánni, de arra gondoltam, hogy a szüleim minden reményüket belém vetették. Ha kimaradnék az egyetemről, a falubeliek továbbra is lenéznék a szüleimet. Olyan sokat költöttek rám, hogy hagyhattam volna őket cserben? Tétováztam, nem tudtam, mit tegyek. Egy nap olvastam egy részletet Isten szavából: „Te egy teremtett lény vagy – természetesen imádnod kell Istent, és értelmes életre kell törekedned. Ha nem imádod Istent, hanem a tisztátalan testedben élsz, vajon nem csupán egy emberi ruhába öltözött vadállat vagy? Mivel emberi lény vagy, fel kell áldoznod magad Istenért, és el kell viselned minden szenvedést! Örömmel és bizonyossággal kell fogadnod azt a kis szenvedést, amelynek ma ki vagy téve, és értelmes életet kell élned, mint Jób és Péter. Ebben a világban az ember az ördög ruházatát viseli, az ördög ételét eszi, és az ördög keze alatt dolgozik és szolgál, miközben teljesen beletaposódik annak szennyébe. Ha nem érted meg az élet értelmét, vagy nem nyered el az igaz utat, akkor mi értelme van így élni? Ti olyan emberek vagytok, akik a helyes utat követitek, akik a fejlődésre törekesztek. Ti vagytok azok, akik felemelkedtek a nagy vörös sárkány nemzetében, azok, akiket Isten igaznak nevez. Hát nem ez a legértelmesebb élet?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (2.)). Isten szavából megértettem, hogy egy teremtett lény vagyok, hogy az életemet Isten adta, és hogy Istenért kell élnem. A kötelességemben az igazságra törekedni, levetni a romlott beállítottságomat, és elérni Isten üdvösségét – ez az értékes és értelmes élet. Olyan sok évig az életem abból állt, hogy csak tanultam és tanítottam, hogy boldoggá tegyem a szüleimet. Mindig nagyon elfoglalt voltam, de belül olyan üresnek éreztem magam. Azt sem tudtam, mire való ez az egész. Még a szabadidőmben sem tudtam, milyen értelmes dolgot csinálhatnék. Nem tudtam, hogyan szabaduljak meg az üresség érzésétől. Sok dolgot kipróbáltam, például tanultam hangszeren játszani, festettem, olvastam, zenét hallgattam, futottam, de ezek közül egyik sem változtatott az érzéseimen. Még mindig annyira üres voltam belül. Továbbra is céltalannak éreztem az életemet. Inkább az éveken át tartó kemény egyetemi munkámra gondoltam. Habár szereztem egy posztgraduális diplomát, és tanár lettem, és a körülöttem lévők dicsérete, megerősítése kielégítette a hiúságomat, ezek a dolgok nem hoztak nekem lelki beteljesedést vagy vigaszt. A nagy csapásokkal szemben még a legmagasztosabb tudás sem tud megmenteni. Csak az igazságra való törekvés, a kötelesség végzése, és a romlott beállítottságod levetése révén menthet meg Isten, és maradhatsz életben. Ezt megértve imádkoztam Istenhez, és úgy döntöttem, hogy lemondok a tanári állásomról, és kérvényezem, hogy abbahagyhassam a mesterképzést.

Egy nap, miután visszatértem az újonnan érkezők öntözéséből, megláttam, hogy a családom több üzenetet is küldött, hogy megpróbáljanak elérni. A szívem elkezdett kalapálni. Mit tegyek, ha határozottan ellenzik, hogy a kötelességemet végezzem? Felhívtam az anyámat, aki a telefonban kiabált velem: „Hogy merészeled otthagyni az egyetemet anélkül, hogy szólnál nekünk!” Aztán a szülővárosomból a családom odarohant, hogy rávegyenek, hogy menjek vissza tanítani, és fejezzem be az egyetemet, vagy különben egyenesen visszavisznek a szülővárosomba. Féltem, hogy tényleg megteszik, és hogy többé nem járhatok összejövetelekre és nem végezhetem a kötelességemet. Így hát visszatértem a tanári munkámhoz. De nagyon kényelmetlenül éreztem magam, és bűntudatom volt. Isten utolsó napokbeli evangéliumának gyors terjedésére gondoltam, a sok újonnan érkezőre, akiket öntözni kell, és arra, hogy hogyan kellene végeznem a kötelességemet. De amikor eszembe jutott, hogy a szüleim mit remélnek tőlem, ellentmondásos érzések fogtak el. Úgy éreztem, hogy tartozom nekik, és féltem, hogy megbántom őket. Egy összejövetelen a többiek megismerték az állapotomat, és Isten szavából olvastak fel nekem. Mindenható Isten azt mondja: „Hát nincsenek sokan köztetek, akik a helyes és a helytelen között ingadoznak? A pozitív és negatív, a fekete és fehér közötti versenyben bizonyára tisztában vagytok azokkal a döntésekkel, amelyeket meghoztatok például család és Isten, gyermekek és Isten, béke és szakadás, gazdagság és szegénység, státusz és hétköznapiság, támogatottság és félreállítás között. A békés és a széthullott család közül az előbbit választottátok, és ezt minden habozás nélkül tettétek; a vagyon és a kötelesség közül ismét az előbbit választottátok, még csak nem is akartatok visszatérni a rossz útról; a luxus és a szegénység közül az előbbit választottátok; amikor fiaitok, lányaitok, feleségetek és férjetek, valamint Én közöttem választottatok, az előbbieket választottátok; az elképzelés és az igazság közül pedig ismét az előbbit választottátok. Szembesülve mindenféle gonosz tetteitekkel, egyszerűen elvesztettem a belétek vetett hitemet. Egyszerűen megdöbbent Engem, hogy a szívetek ennyire ellenáll annak, hogy ellágyuljon. Sok évnyi odaadás és erőfeszítés nyilvánvalóan nem adott Nekem mást a részetekről, mint elhagyatottságot és csüggedést, de reményeim irántatok minden egyes nappal nőnek, mert az én napom mindenki előtt teljesen kendőzetlenül feltárul. Ti mégis kitartotok a sötét és gonosz dolgok hajszolása mellett, és nem vagytok hajlandóak lazítani ezen a szorításon. Mi lesz tehát számotokra a végkimenetel? Elgondolkodtatok valaha is ezen alaposan? Ha újra választanotok kellene, akkor mi lenne az álláspontotok? Továbbra is a korábbi? Még mindig csalódást és keserves bánatot okoznátok Nekem?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Kihez vagy hű?). Nagyon meghatódtam, amikor ezeket a szavakat olvastam. Isten testté lett, hogy dolgozzon, és megmentsen minket, és Ő belénk öntötte a szívét és a lelkét, hogy végül megmenekülhessünk és megmaradhassunk. Minden racionális, lelkiismerettel rendelkező embernek jól kell végeznie a kötelességét, hogy eleget tegyen Istennek. De minden alkalommal, amikor úgy döntöttem, hogy kötelességet végzek, úgy éreztem, hogy cserbenhagyom a szüleimet, hogy olyan sokat fektettek belém, és én nem háláltam ezt meg nekik, hagytam, hogy minden szeretetük és odaadásuk kárba vesszen. Attól is féltem, hogy ha abbahagyom az egyetemet, nem fogok tiszteletet szerezni a szüleimnek, és a családban lenézik majd őket. Csak arra tudtam gondolni, hogyan tudnék megfelelni a szüleimnek, és még a kötelességemet is feladtam, hogy megkíméljem őket a szívfájdalomtól. Teremtett lényként élveztem Isten szavának táplálékát, de nem végeztem egy teremtett lény kötelességét, hogy megháláljam Isten szeretetét. Annyira lelkiismeretlen voltam! Cserben hagytam Istent. Habár nagyon lázadó voltam, Isten mégsem hagyott el engem. Továbbra is vezetett engem, és a testvéreken keresztül támogatott. De cserébe csak fájdalmat és csalódást okoztam Istennek. Nem tudtam megfelelni annak a fáradhatatlan erőfeszítésnek, amit Isten belém fektetett. Erős lelkiismeret-furdalást és bűntudatot éreztem, ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem! Nem tettem eleget Neked. Olyan sokkal tartoztam Neked. Kérlek, adj nekem hitet, erőt, és vezess engem, hogy helyes döntést hozzak!” Az ima után írtam egy levelet a családomnak, amelyben elmondtam nekik, hogy úgy döntöttem, hogy abbahagyom az egyetemet, és kötelességet végzek.

Később a szüleim ezt mondták: „Ha abba mered hagyni az egyetemet, akkor túladagoljuk magunkat, és másnapra meghalunk.” Gyötrelmes volt hallani, ahogy anyám és apám ezt mondta, és továbbra is imádkoztam Istenhez: „Istenem! Nem számít, mit mondanak, nem foglak elárulni Téged. Csak arra kérlek, hogy add a számba a megfelelő szavakat. Nagyon kicsi érettségem van, és rettegek attól, hogy önkéntelenül valami olyat mondok, amit a Sátán a tudatlanságom és butaságom miatt ellenem fog felhasználni. Kérlek, vezess engem, hogy a bizonyságtételemben szilárdan megálljak!” Imádkozás után kicsit nyugodtabb lettem, és azt mondtam nekik: „Tudjátok, hogy a helyes utat választottam, akkor miért kényszerítetek így? Én csak hinni akarok Istenben, az igazságra törekedni, és a kötelességemet végezni. Nem hagynátok, hogy én válasszam meg a saját utamat?” Anyám dühösen válaszolt: „Tudom, hogy az Istenben való hit a helyes út, de a kötelesség végzése miatt még a tanulmányaidat is feladtad. Szerinted könnyű volt nekünk annyi éven át fizetni az iskoláztatásodat? Nem lehetsz ennyire önző!” Amikor ezt hallottam anyámtól, arra gondoltam: „Az embert Isten teremtette. Mindent, amit élvezünk, tőle kaptunk. Kötelességet végezni és feláldozni magunkat Istenért, ez a feladatunk és kötelességünk. Ha a szüleimnek való megfelelés miatt nem végezném a kötelességemet, az lenne az önzőség.” Ezért így válaszoltam nekik: „Elhatároztam magam. Akármennyire is akadályoztok, a kötelességemet végzem.” Anyám feldúltan azt mondta: „Olyan sokat költöttünk rád, hogy előrébb juss az életben, és büszkék legyünk rád a család többi tagja előtt, és hogy könnyebb életünk lehessen. Hogyhogy egyáltalán nem gondolsz ránk? Annyira kegyetlen vagy.” A testvérem is felhívott, hogy leszidjon: „Tisztában vagy vele, hogy ha abbahagyod az egyetemet, a faluban mindenki le fog nézni minket, és hogy a szüleink szégyenben fognak élni? Ha otthagyod az egyetemet és a munkát, fel fogom hívni a rendőrséget, hogy tartóztassanak le titeket, hívőket!” Annyira elkeserítő volt hallani a családomtól ezeket a dolgokat. Kiderült, hogy minden, amit értem tettek, csak egy befektetés volt. Amikor a mesterképzésen voltam, büszkévé tettem őket a barátaik és a családjuk előtt, akkor gyengéden beszéltek velem, és azt mondták, hogy én vagyok a legkedvesebb lányuk, viszont amikor az igazságra törekedtem, és kötelességet végeztem, ahelyett, hogy megbecsülést szereztem volna nekik, akkor gyaláztak engem. Nem az irántam való szeretetük motiválta őket, hanem kihasználtak engem. Felidéztem Isten szavát, ami így szól: „Amit »szeretetnek« neveznek, olyan vonzalomra utal, amely tiszta és romlatlan, amikor a szívedet arra használod, hogy szeress, hogy érezz, és hogy figyelmes légy. A szeretetben nincsenek feltételek, nincsenek akadályok és nincs távolság. A szeretetben nincs gyanakvás, nincs csalás és nincs ravaszság. A szeretetben nincs üzlet, és nincs semmi tisztátalan” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak). Ez Isten legjobb magyarázata a szeretetről. Csak Isten emberiség iránti szeretete tiszta és makulátlan. Hogy megmentse az emberiséget a Sátán romlottságától és ártalmaitól, Isten kétszer öltött testet, és az igazság milliónyi szavát mondta ki, csendben áldozatot hozva értünk. Isten soha nem kért semmit tőlünk. Csupán azt reméli, hogy képesek vagyunk az igazságra törekedni, és el tudjuk érni az üdvösséget. Csak Isten irántunk való szeretete önzetlen. A családom irántam mutatott „szeretete” mások tiszteletének elnyeréséről szólt. Ez nem szeretet volt, hanem üzletelés, egy nyilvánvalóan haszonszerzésre törekvő kapcsolat. Felidéztem, hogy Isten ezt mondta: „A test szerint élő emberek élvezik a különféle test szerinti kapcsolatokat és családi kötelékeket. Azt hiszik, hogy nem élhetnek a szeretteik nélkül. Miért van az, hogy nem gondolsz arra, hogyan jöttél az emberi világba? Egyedül jöttél, eredetileg nem kapcsolódtál másokhoz. Isten egyenként hozza ide az embereket; és amikor idejöttél, valójában egyedül voltál” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). A családtagok kapcsolata lehet szoros testi értelemben, de lelki kapcsolat nincs közöttük. Minden egyes ember világra jöttét Isten rendelte el előre. Mindenkinek megvan a maga szerepe és küldetése, amit teljesítenie kell. Habár vér szerint ők az anyám, apám és testvérem, nincs közöttünk lelki kapcsolat. Csupán felneveltek, elvégezték a feladatukat, és jobbá tették a fizikai létezésemet, de nem dönthetnek a jövőmről vagy a sorsomról, még kevésbé menthetnek meg a Sátán romlottságától és ártalmától. Csak Isten adhatja nekem az igazságot és az életet, Ő tisztíthat meg és menthet meg engem. A szüleim, mivel nem engedték, hogy kötelességet végezzek, közel legyek Istenhez, vagy elnyerjem Isten üdvösségét, ártottak nekem, és tönkrették az életemet. Nem engedhettem, hogy korlátozzanak. Ezt felismerve Istenhez imádkoztam: „Istenem! Köszönöm, hogy egy kis tisztánlátást adtál nekem a családomat illetően. Kérlek, őrködj a szívem felett, hogy szilárdan megállhassak!” Másnap délután otthagytam az egyetemet, hogy elfogadjak egy kötelességet.

Később így gondolkodtam magamban: „Tudom, hogy a helyes utat választottam, akkor miért van az, hogy amikor a családom akadályoz, és megpróbál rávenni, hogy hagyjam abba a kötelességemet, mindig úgy érzem, hogy a ragaszkodás korlátozóan hat rám, mintha sokkal tartoznék nekik? Vajon pontosan miért van ez így?” Egy áhítat alatt Isten szavát olvastam. „A múltban az emberek mindig a lelkiismeretük szerint cselekedtek, és azt használták mindenki felmérésre. Az embereknek folyamatosan ki kellett állniuk a lelkiismeret próbáját, mindig úgy érezték, hogy a pletyka egy rémisztő dolog, és attól féltek, hogy kinevetik őket, vagy rossz hírbe kerülnek, illetve »lelkiismeret nélküli, rossz embernek« nevezik őket. Ezért vonakodva mondaniuk és tenniük kellett néhány dolgot azért, hogy megbirkózzanak a környezettel. Most hogyan kellene ezeket a dolgokat felmérni? (Az igazságalapelvek alapján.) Hogy voltak akkoriban a dolgok, amikor az emberek életét a nem hívők elképzelései és megtévesztései korlátozták? Példaként, kiskorod óta a szüleid folyton ilyen szavakat sulykoltak beléd: »Ha felnősz, büszkévé kell tenned minket; becsületet kell szerezned a családunknak!« Hogyan hatottak rád ezek a szavak? Bátorításként, vagy korlátozásként? Pozitív befolyásként, vagy egyfajta negatív kontrollként? A tény az, hogy ezek egyfajta kontrollt jelentenek. A szüleid kitűztek eléd egy célt néhány olyan állításra vagy elméletre alapozva, amit az emberek helyesnek és jónak tartanak, arra késztetve ezáltal, hogy az életed annak a célnak a szolgálatában éld, és végül elveszítsd a szabadságodat. Miért veszíted el végül a szabadságodat, és kerülsz ennek az irányítása alá? Azért, mert az emberek azt gondolják, hogy becsületet szerezni a családjuknak jó dolog, amit meg kell tenni. Ha nem osztozol ezen a gondolaton, vagy nem törekszel olyan dolgokra, amelyek becsületet szereznek a családodnak, akkor ostoba, teljesen haszontalan embernek, semmirekellő lúzernek tekintenek, az emberek pedig le fognak nézni téged. Ahhoz, hogy sikeres legyél, keményen kell tanulnod, egyre több készségre kell szert tenned, és becsületet kell szerezned a családod nevének. Így a jövőben nem fognak terrorizálni az emberek. Vajon mindazok a dolgok, amelyeket e cél érdekében teszel, gyakorlatilag nem béklyók, amelyek megkötöznek téged? (De azok.) Mivel a szüleid megkövetelik a siker hajszolását, valamint azt, hogy becsületet szerezz a családnak, és mivel ezt a te érdekedben teszik, azért, hogy jó életet élj és büszke legyen rád a családod, az csak természetes, hogy ilyen életmódra törekszel. Valójában azonban ezek a dolgok egyfajta gondok és béklyók. Ha az emberek nem értik az igazságot, akkor azt gondolják, hogy ezek a dolgok pozitívak, az igazság, a helyes út, ezért magától értetődőnek veszik és betartják azokat, illetve engedelmeskednek nekik, és teljes mértékben teljesítik ezeket a szavakat és követelményeket, amelyek a szüleiktől származnak. Ha e szavak szerint élsz, keményen dolgozol, a fiatalságodat és egész életedet azoknak szenteled, végül pedig a csúcsra jutsz, jó életet élsz és büszkévé teszed a családodat, akkor mások szemében talán zseniális vagy, de belül egyre csak üresebb. Nem tudod, mi az élet értelme, vagy milyen rendeltetési helyet tartogat a jövő, vagy milyen utat kellene az embereknek az életben választaniuk. Egyáltalán semmit sem értettél meg vagy nyertél el az élet azon misztériumaiból, amelyek után válaszra sóvárogsz, és amiket tudni akarsz, és meg akarsz érteni. Vajon nem tettek tönkre eredményesen a szüleid jó szándékai? Vajon nem ment tönkre a fiatalságod és az egész életed a szüleid követelései miatt, amelyek, az ő szavaikkal élve, a »te érdekeidet« szolgálják? (De igen.) Ezért igazuk van, vagy nincs igazuk a szüleidnek, amikor olyan követeléseket támasztanak, amelyek »a te érdekeidet« szolgálják? Lehetséges, hogy a szüleid őszintén gondolják, hogy a te érdekedben cselekednek, de vajon olyan emberek ők, akik értik az igazságot? Rendelkeznek az igazsággal? (Nem rendelkeznek.) Sok ember az egész életét azzal tölti, hogy a szülei szavain csüng: »Büszkévé kell tenned minket, becsületet kell szerezned a családnak« – olyan szavak ezek, amelyek ösztönzik, és az egész életükön át befolyásolják őket. Amikor a szülők azt mondják: »Ez a te érdekedben van,« akkor ez válik az illető életének hajtóerejévé, amely irányt és célt biztosít a munkához. Ennek eredményeképpen nem számít, mennyire pompás az illető élete, nem számít, mennyire méltóságteljes és sikeres, az élete valójában romokban van. Nem így van? (De igen.) Vajon ez azt jelenti, hogy ha valaki nem a szülei követelései szerint él, akkor nem is megy tönkre? Nem; neki is megvan a saját célja. Mi ez a cél? Még mindig ugyanaz, nevezetesen: »jó életet élni, és büszkévé tenni a szüleit,« de nem azért, mert a szülei mondták neki, hanem azért, mert máshonnan magáévá tette ezt a célt. Még mindig e szavak szerint akar élni, büszkévé akarja tenni a családját, és a csúcsra érni, valamint tiszteletreméltó, méltóságteljes emberré válni. A célja nem változott; még mindig odaszenteli az egész életét, és úgy éli az egész életét, hogy ezeket a dolgokat próbálja megvalósítani. Amikor tehát az emberek nem értik az igazságot, és elfogadnak sok úgynevezett helyes doktrínát, helyes kijelentést és helyes nézetet, amelyek a társadalomban dominálnak, akkor ezeket a helyes dolgokat a saját életük törekvéseinek irányává, alapjává és motivációjává teszik. Végül az emberek kompromisszumok és fenntartások nélkül e célokért élnek, végigküszködik az életet, míg meg nem halnak, egyesek pedig még akkor sem hajlandóak meglátni az igazságot. Milyen szánalmas életet élnek az emberek! Ám ha egyszer megérted az igazságot, akkor vajon nem hagyod fokozatosan magad mögött ezeket az úgynevezett helyes dolgokat, helyes tanításokat, helyes kijelentéseket, valamint a szüleid veled szembeni elvárásait? Ha egyszer fokozatosan magad mögött hagyod ezeket az úgynevezett helyes dolgokat, és az a mérce, amellyel a dolgokat méred, többé már nem a hagyományos kultúra állításain alapul, akkor megszabadulsz ezeknek az állításoknak a korlátaitól. Ha pedig nem korlátoznak ezek a dolgok, akkor szabadon élsz? Lehet, hogy nem leszel teljesen szabad akkor, de legalább a béklyók lazulni fognak” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazság valósága?). Isten szavának olvasása igazán meghatott. Anyám gyerekkorom óta folyton azt mondogatta, hogy tanuljak keményen, jussak előbbre, tegyem őt büszkévé, és vívjak ki tiszteletet a családnak. Hogy tiszteletet szerezzek a családomnak, és elnyerjem mások dicséretét, ezt a mantrát választottam: „ne foglalkozz semmivel, és temetkezz a könyvekbe”, és a tanulás lett szinte az egyetlen célom. Nagyon sok évig olyan voltam, mint egy éjjel-nappal tanuló gépezet. Nem volt jogom választani, és nem éreztem ellenállást magamban. Habár a szüleim és a körülöttem lévők dicsértek, mindig az üresség érzése töltött el. Sokszor ezt kérdeztem magamtól: Miért is élek így? Ilyen egy értelmes élet? De nem találtam a választ, és gyakran lehangolt, fájdalommal teli voltam. Isten szavának olvasása révén rájöttem, hogy mindez a Sátán ártó hatása volt. A Sátán ilyen mérgeket használ: „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl”, vagy „emelkedj a többiek fölé, és öregbítsd őseid hírnevét”, hogy megkötözze és irányítsa az emberiséget. Ezek olyanok voltak, mint egy iga, amit a Sátán akasztott a nyakam köré. Ha nem ezekre a dolgokra törekednék, akkor a családom és a társadalom elítélne, ambíció nélkülinek és haszontalannak bélyegezne. Egy ilyen környezet által befolyásolva, passzívan a gazdagság és elismerés hajszolásának útján jártam. A jó jegyek és diplomák megszerzésére törekedve, és az egyetemi nyomás miatt sok diák depresszióba esik. Sőt, néhányan öngyilkosok lesznek, és az életük tönkremegy. De minden alkalommal, amikor ott akartam hagyni az egyetemet, hogy kötelességet végezzek, úgy éreztem, hogy ezek a mérgek megkötöznek és irányítanak engem. Azt éreztem, hogy a szüleim nagyon sokat költöttek rám, és ha otthagyom az egyetemet, akkor cserben hagyom őket, és nem szerzek nekik tiszteletet. Végül beláttam, hogy ezek a mérgek a Sátán módszerei, hogy félrevezessen és megrontson minket. Ezek eltorzítják életünk irányát és céljait, rávesznek minket, hogy feladjuk a hitünket, hogy ne végezzük a kötelességünket teremtett lényként, és hogy lassan eltávolodjunk Istentől, és eláruljuk Őt. Ha nem lenne Isten szavának kinyilatkoztatása, soha nem vettem volna észre ezen sátáni mérgek ártalmát. Tovább haladtam volna ezen a visszaút nélküli ösvényen, végül elveszítve Isten üdvösségét, és a Sátánnal együtt pusztulást szenvedve. Ezt felismerve Isten iránti hála töltött el. Így óvott meg és mentett meg engem Isten.

Később többet olvastam Isten szavából. „Mivel gyermekinek lenni a szülőkhöz nem az igazság, hanem csak emberi felelősség és kötelezettség, mit kellene tenned akkor, ha a kötelezettséged ütközik a kötelességeddel? (Előtérbe helyezem a kötelességemet; a kötelességet teszem az első helyre.) Egy kötelezettség nem szükségszerűen az ember kötelessége. A kötelesség végzését választani az igazság gyakorlása, míg a kötelezettség teljesítése nem az. Ha ilyen helyzetben vagy, akkor eleget tehetsz ennek a felelősségnek vagy kötelezettségnek, de ha a jelen környezet nem teszi lehetővé, akkor mit kellene tenned? Azt kellene mondanod: »Tennem kell a kötelességemet – ez az igazság gyakorlása. Ha gyermeki vagyok a szüleimhez, az a lelkiismeretem szerint való élet, ez pedig elmarad az igazság gyakorlásától.« Tehát előtérbe kell helyezned a kötelességedet, és fenn kell tartanod azt. Ha most nincs kötelességed, és nem dolgozol távol otthontól, valamint közel laksz a szüleidhez, akkor találd meg a módját, hogy gondjukat viseld. Tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy segíts nekik egy kicsit jobban élni, és csökkentsd a szenvedésüket. De ez attól is függ, hogy milyen emberek a szüleid. Mit kellene tenned, ha a szüleid emberi mivolta szegényes, ha folyton akadályoznak az Istenbe vetett hitben, és folyamatosan elrángatnak téged az Istenbe vetett hittől és a kötelességed végzésétől? Melyik az az igazság, amelyet gyakorolnod kellene? (Az elutasítás.) Ekkor el kell utasítanod őket. Teljesítetted a kötelezettségedet. A szüleid nem hisznek Istenben, így nem kötelezettséged gyermeki tiszteletet tanúsítani irántuk. Ha hisznek Istenben, akkor ők a családod, a szüleid. Ha nem, akkor különböző utakon jártok: ők a Sátánban hisznek, és az ördögkirályt imádják, és a Sátán útját járják; olyan emberek ők, akik más utakon járnak, mint azok, akik hisznek Istenben. Többé már nem vagytok egy család. Ellenfeleiknek és ellenségeiknek tekintik az Istenben hívőket, ezért nincs több kötelezettséged arra, hogy gondjukat viseld, és teljesen le kell válnod róluk. Melyik az igazság: gyermekinek lenni a szülőkhöz, vagy a kötelesség végzése? Természetesen az ember kötelességének végzése az igazság. Isten házában a kötelesség végzése nem egyszerűen arról szól, hogy az ember teljesíti a kötelezettségét és azt teszi, amit tennie kell. A teremtett lény kötelességének végzéséről szól. Ebben rejlik Isten megbízatása; ez a te kötelezettséged, a te felelősséged. Ez egy valódi felelősség, ami az, hogy tegyél eleget a felelősségednek és kötelezettségednek a Teremtő előtt. Ez a Teremtő követelménye az emberekkel szemben, és ez az élet nagy ügye. A gyermeki tisztelet tanúsítása a szülők felé azonban csupán a lány vagy a fiú felelőssége és kötelezettsége. Ez biztosan nem Isten megbízatása, és még kevésbé van összhangban Isten követelményével. Ezért a gyermeki tisztelet tanúsítása a szülők felé, valamint az ember kötelességének végzése közül kétség kívül a kötelesség végzése az, és egyedül az, ami az igazság gyakorlása. Az ember kötelességének végzése teremtett lényként az igazság, és ez egy szent kötelesség. A gyermeki tisztelet tanúsítása a szülők felé arról szól, hogy gyermekinek kell lenni az emberekkel. Nem jelenti azt, hogy valaki végzi a kötelességét, és azt sem jelenti, hogy az igazságot gyakorolja” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazság valósága?). Isten szava alapelveket nyújt a szülőkkel való bánásmódhoz: Ha a szüleid támogatnak téged a hitedben és a kötelességedben, tiszteletben tarthatod őket, amennyire csak lehetséges a kötelességed halogatása nélkül. De ha a szüleid ellenkeznek Istennel, és akadályoznak téged a hitedben és a kötelességedben, ez esetben nem szabad, hogy korlátozzanak; a kötelességedet kell első helyre tenned, és azt, hogy eleget tegyél Istennek. A szüleim a pénzt és a hírnevet hajszolták a Sátánt követve. A lényegükben ördögök voltak, és a Sátánhoz tartoztak. Hitemben én az igazságra akarok törekedni, és a kötelességemet akarom végezni. Az útjaink teljesen ellentétes irányúak. Ha a szüleimre hallgatnék, és nem tenném a kötelességemet, akkor a Sátánt követném, és ellenállnék Istennek. Ezt felismerve megkönnyebbülést éreztem, és tudtam, hogyan bánjak a családommal az alapelvek szerint.

Ezután folytattam a kötelességemet a gyülekezetben, és meglepetésemre a családom elment az egyetemre, hogy elintézze a nevemben a kilépésemet. Látom, hogy egyre többen fogadják el Isten jelenlegi munkáját. Olyan szerencsés vagyok, hogy csatlakozhatok azok soraihoz, akik az Ő evangéliumát terjesztik, és hogy képes vagyok az erőmmel hozzájárulni, hogy Isten királyságának evangéliuma terjedjen. Nagyon boldog vagyok ettől. Jelenleg a kötelességemet végzem a testvéreimmel, beszélgetünk az igazságról, és gyakoroljuk azt. Habár az igazságnak csak nagyon kis részét értem, érzem, hogy a romlott beállítottságom lassan megváltozik, egy kis emberi hasonlatosságot élek meg, tudok beszélni az igazságról és tanúskodni Isten munkájáról. Ezeket a dolgokat soha nem tanultam volna meg, akárhány évet töltök is az oktatásban. Őszintén úgy érzem, hogy a leghelyesebb döntés, amit valaha hoztam, hogy a kötelességemet végzem, és feláldozom magam Istenért.