Írta: Lin Zsan, Kína

A szüleim kiskorom óta azt mondogatták, hogy mivel nincs fiuk, csak két lányuk, én és a nővérem, nem büszkélkedhetnek a családban, ezért mindenképpen keményen kell tanulnom, hogy büszkék legyenek rám, és hogy megmutassam a családnak, hogy a lányok is vannak olyan jók, mint a fiúk. Amikor a szüleim ezt mondták, az tényleg mély benyomást tett rám, és elhatároztam, hogy keményen tanulok, büszkévé teszem a szüleimet, és dicsőséget szerzek nekik. Mindig keményen tanultam, és jó jegyeket kaptam. Amikor az idősebbek kedvesen megkérdezték, hogy hogy megy a tanulás, és láttam, hogy anyukám milyen boldogan válaszol, az igazán nagy örömet okozott nekem, úgy éreztem, hogy tiszteletet vívtam ki neki, és büszkévé tettem.

Mikor mesterképzésre mentem, a szüleim azt mondták: „Jól kell teljesítened, és aztán szerezz doktori fokozatot! Utána kaphatsz egy kényelmes állást egyetemi tanárként, rengeteg pénzt kereshetsz, és akkor büszkék leszünk rád.” Amikor ezt hallottam a szüleimtől, nagyon stresszes lettem. Annyi évnyi tanulás után már rég elegem volt a vizsgákból. Azokra az emberekre gondoltam, akik a halálba vetették magukat a doktori képzés feszültsége miatt, és féltem, hogy én is úgy végezném, ezért nem akartam többet tanulni. De amikor a szüleim elvárással teli szemébe néztem, egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Akkorra már elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, de mivel nagyon elfoglalt voltam, nem tudtam részt venni az összejöveteleken. A mesterképzésen, amikor egy tanítástámogatói programban vettem részt vidéken, csak akkor tudtam részt venni a helyi gyülekezet összejövetelein. Egy összejövetelen Csang Lu nővér mondta nekem, hogy egyre több ember fogadja el Isten utolsó napokbeli munkáját, és hogy sürgősen szükség van öntözőkre. Megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e öntözni az újonnan érkezőket. Tudtam, hogy teremtett lényként sokszor élveztem Isten kegyelmét és az igazság táplálékát, és Isten szeretetét kötelesség végzésével kellene viszonoznom, úgyhogy örömmel beleegyeztem. Miközben öntöztük az újonnan érkezőket, a nővértársam és én imádkoztunk, és Istenre támaszkodtunk, hogy Isten szaváról beszéljünk, és megoldjuk a nehézségeiket. Mikor láttuk, hogy a problémáik megoldódnak, és fokozatosan gyökeret eresztenek az igaz úton, az nagyon boldoggá tett minket, és úgy éreztük, hogy a kötelességeink végzésének valóban van értelme.

Később, amikor egyre több újonnan érkezőt kellett öntözni, abba akartam hagyni a tanulmányaimat, és minden időmet a kötelességemre akartam szánni, de arra gondoltam, hogy a szüleim minden reményüket belém vetették. Ha kimaradnék az egyetemről, a falubeliek továbbra is lenéznék a szüleimet. Olyan sokat költöttek rám, hogy hagyhattam volna őket cserben? Tétováztam, nem tudtam, mit tegyek. Egy nap olvastam egy részletet Isten szavából: „Te egy teremtett lény vagy – természetesen imádnod kell Istent, és értelmes életre kell törekedned. Ha nem imádod Istent, hanem a tisztátalan hús-vér testedben élsz, vajon nem csupán egy emberi ruhába öltözött vadállat vagy? Mivel emberi lény vagy, fel kell áldoznod magad Istenért, és el kell viselned minden szenvedést! Örömmel és bizonyossággal kell fogadnod azt a kis szenvedést, amelynek ma ki vagy téve, és értelmes életet kell élned, mint Jób és Péter. Ebben a világban az ember az ördög ruházatát viseli, az ördög ételét eszi, és az ördög keze alatt dolgozik és szolgál, és olyannyira eltapossák, hogy teljesen belepi a szenny. Nem fogta fel az élet értelmét és nem nyerte el az igaz utat – akkor mi értelme van így élni? Ti olyan emberek vagytok, akik a helyes útra törekedtek és igyekeztek fejlődni. Felemelkedtek a nagy vörös sárkány országában, és azok vagytok, akiket Isten igazságosnak nevez. Hát nem ez a legértelmesebb élet?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (2.)). Isten szavából megértettem, hogy egy teremtett lény vagyok, hogy az életemet Isten adta, és hogy Istenért kell élnem. A kötelességemben az igazságra törekedni, levetni a romlott beállítottságomat, és elérni Isten üdvösségét – ez az értékes és értelmes élet. Olyan sok évig, azért, hogy a szüleimet boldoggá tegyem, az életem abból állt, hogy csak tanultam és tanítottam. Mindig nagyon elfoglalt voltam, de belül olyan üresnek éreztem magam. Azt sem tudtam, mire való ez az egész. Még a szabadidőmben sem tudtam, milyen értelmes dolgot csinálhatnék. Nem tudtam, hogyan szabaduljak meg az üresség érzésétől. Sok dolgot kipróbáltam, például tanultam hangszeren játszani, festettem, olvastam, zenét hallgattam, és futottam, de ezek közül egyik sem változtatott az érzéseimen. Még mindig annyira üres voltam belül. Továbbra is irány nélkülinek és céltalannak éreztem az életemet. Az éveken át tartó kemény egyetemi munkám is eszembe jutott. Habár bejutottam a mesterképzésre, és a körülöttem lévők dicsérete, megerősítése kielégítette a hiúságomat, ezek a dolgok nem hoztak nekem lelki beteljesedést vagy vigaszt. A nagy katasztrófákkal szemben még a legmagasztosabb tudás sem tudja megmenteni az embert. Csak az igazságra való törekvés, a kötelesség jól végzése, és a romlott beállítottságod levetése révén menthet meg Isten, és maradhatsz életben. Ezt megértve imádkoztam Istenhez, és úgy döntöttem, hogy beadom a felmondásomat a tanárképző iskolában, és kérelmezem a posztgraduális képzésből való kilépést.

Egy nap, miután hazaértem az újonnan érkezők öntözéséből, megláttam, hogy a családom több üzenetet is küldött, hogy megpróbáljanak elérni. A szívem elkezdett kalapálni. Mit tegyek, ha határozottan ellenzik, hogy a kötelességemet végezzem? Felhívtam az anyámat, és ő a telefonban kiabált velem: „Hogy merészelsz felmondani és otthagyni az egyetemet anélkül, hogy szólnál nekünk!” Aztán a szülővárosomból a családom csak azért odarohant, hogy rávegyenek, hogy menjek vissza tanítani, és fejezzem be az egyetemet, vagy különben egyenesen visszavisznek a szülővárosomba. Féltem, hogy tényleg megteszik, és hogy akkor többé nem járhatok összejövetelekre és nem végezhetem a kötelességemet. Így hát visszatértem a tanári munkámhoz. De nagyon kényelmetlenül éreztem magam, és bűntudatom volt. Isten utolsó napokbeli evangéliumának gyors terjedésére gondoltam, a sok újonnan érkezőre, akiket öntözni kell, és arra, hogy hogyan kellene végeznem a kötelességemet. De amikor eszembe jutott, hogy a szüleim mit remélnek tőlem, ellentmondásos érzések fogtak el. Úgy éreztem, hogy tartozom nekik, és féltem, hogy megbántom őket. Egy összejövetelen a többiek megismerték az állapotomat, és Isten szavából olvastak fel nekem. Mindenható Isten azt mondja: „Sokan vannak köztetek, akik ingadoztak már a helyes és a helytelen között, nem így van? Minden küzdelemben pozitív és negatív, fekete és fehér között – család és Isten, gyermekek és Isten, harmónia és széthullás, gazdagság és szegénység, státusz és hétköznapiság, támogatottság és elutasítás, és egyebek között – bizonyára nem arról van szó, hogy ne lennétek tisztában a döntésekkel, amelyeket meghoztatok! A harmonikus és a széthullott család közül az előbbit választottátok, és ezt minden habozás nélkül tettétek; a vagyon és a kötelesség közül ismét az előbbit választottátok, még csak nem is akartatok visszatérni a rossz útról; a luxus és a szegénység közül az előbbit választottátok; amikor gyermekeitek, feleségeitek és férjeitek, illetve Én közöttem választottatok, az előbbieket választottátok; az elképzelések és az igazság közül pedig mégis az előbbit választottátok. Szembesülve mindenféle gonosz tetteitekkel, egyszerűen elvesztettem a belétek vetett hitemet, egyszerűen megdöbbentem. Váratlan, hogy a szívetek ennyire képtelen ellágyulni. A szívem vére, amit sok éven át áldoztam, meglepő módon nem adott Nekem mást, mint azt, hogy elhagytatok Engem és lemondtatok Rólam, de reményeim irántatok minden egyes nappal nőnek, mert az Én napom mindenki előtt teljesen feltárult. Ti azonban még mindig sötét és gonosz dolgokra törekedtek, és nem vagytok hajlandóak lazítani szorításotokon. Mi lesz tehát számotokra a végkimenetel? Elgondolkodtatok valaha is ezen alaposan? Ha újra választanotok kellene, akkor mi lenne az álláspontotok? Továbbra is az előbbi? Még mindig csalódással és fájdalmas szomorúsággal viszonoznátok Nekem?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Pontosan kihez vagy hű?). Nagyon meghatódtam, amikor ezeket a szavakat olvastam. Isten testté lett, hogy dolgozzon, és megmentsen minket, és Ő belénk öntötte a szívének vérét, hogy végül megmenekülhessünk és megmaradhassunk. Minden józan ésszel és lelkiismerettel rendelkező embernek jól kell végeznie a kötelességét, hogy eleget tegyen Istennek. De minden alkalommal, amikor úgy döntöttem, hogy kötelességet végzek, úgy éreztem, hogy cserbenhagyom a szüleimet, hogy olyan sokat fektettek belém, és én nem háláltam ezt meg nekik, hagytam, hogy minden szeretetük és odaadásuk kárba vesszen. Attól is féltem, hogy ha abbahagyom az egyetemet, nem fogok tiszteletet szerezni a szüleimnek, és a családban megint lenézik majd őket. Csak arra tudtam gondolni, hogyan tudnék megfelelni a szüleimnek, és még a kötelességemet is feladtam, hogy megkíméljem őket a szívfájdalomtól. Teremtett lényként élveztem Isten szavának táplálékát, de nem végeztem egy teremtett lény kötelességét, hogy megháláljam Isten szeretetét. Annyira lelkiismeretlen voltam! Cserben hagytam Istent! Habár nagyon lázadó voltam, Isten mégsem hagyott el engem. Továbbra is vezetett engem, és a testvéreken keresztül támogatott. De cserébe csak fájdalmat és csalódást okoztam Istennek. Nem tudtam megfelelni Isten szíve vérének, amit értem áldozott. Erős lelkiismeret-furdalást és bűntudatot éreztem, ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem! Nem tettem eleget Neked. Olyan sokkal tartoztam Neked. Kérlek, adj nekem hitet, erőt, és vezess engem, hogy helyes döntést hozzak!” Az ima után írtam egy levelet a családomnak, amelyben elmondtam nekik, hogy úgy döntöttem, hogy abbahagyom az egyetemet, és kötelességet végzek.

Később a szüleim ezt mondták: „Ha abba mered hagyni az egyetemet, akkor túladagoljuk magunkat, és másnapra meghalunk.” Gyötrelmes volt hallani, ahogy anyám és apám ezt mondta, és továbbra is imádkoztam Istenhez: „Istenem! Nem számít, mit mondanak, nem foglak elárulni Téged! Csak arra kérlek, hogy add a számba a megfelelő szavakat. Nagyon kicsi érettségem van, és rettegek attól, hogy önkéntelenül, a tudatlanságom és butaságom miatt valami olyat mondok, amit a Sátán ellenem fog felhasználni. Kérlek, vezess engem, hogy a bizonyságtételemben szilárdan megálljak!” Imádkozás után kicsit nyugodtabb lettem, és azt mondtam a szüleimnek: „Tudjátok, hogy a helyes utat választottam, akkor miért kényszerítetek így? Én csak hinni akarok Istenben, az igazságra törekedni, és a kötelességemet jól végezni. Nem hagynátok, hogy én válasszam meg a saját utamat?” Anyám dühösen válaszolt: „Tudom, hogy az Istenben való hit a helyes út, de a kötelesség végzése miatt még a tanulmányaidat is feladtad. Szerinted könnyű volt nekünk annyi éven át fizetni az iskoláztatásodat? Nem lehetsz ennyire önző!” Amikor ezt hallottam anyámtól, arra gondoltam: „Az embert Isten teremtette. Mindent, amit élvezünk, Tőle kaptunk. Kötelességet végezni és feláldozni magunkat Istenért, ez a felelősségünk és kötelességünk. Ha a szüleimnek való megfelelés miatt nem végezném a kötelességemet, az lenne az önzőség.” Ezért így válaszoltam nekik: „Elhatároztam magam. Akármennyire is akadályoztok, továbbra is a kötelességemet fogom végezni.” Anyám feldúltan azt mondta: „Olyan sokat költöttünk rád, azért, hogy előrébb juss az életben, és büszkék legyünk rád a család többi tagja előtt, és hogy könnyebb életünk lehessen. Miért nem gondolsz egy kicsit sem ránk? Annyira kegyetlen vagy!” A testvérem is felhívott, hogy leszidjon: „Tisztában vagy vele, hogy ha abbahagyod az egyetemet, a faluban mindenki le fog nézni minket, és hogy a szüleink szégyenben fognak élni? Ha ott mered hagyni az egyetemet és a munkát, fel fogom hívni a rendőrséget, hogy tartóztassanak le titeket, hívőket!” Annyira elkeserítő volt hallani a családomtól ezeket a dolgokat. Kiderült, hogy minden, amit értem tettek, csak egy befektetés volt. Amikor a mesterképzésen voltam, büszkévé tettem őket a barátaik és a családjuk előtt, akkor gyengéden beszéltek velem, és azt mondták, hogy én vagyok a legkedvesebb lányuk, viszont amikor az igazságra törekedtem, és kötelességet végeztem, ahelyett, hogy megbecsülést szereztem volna nekik, akkor gyaláztak engem. Az erőfeszítés, amit értem tettek, nem szeretetből fakadt, hanem mert használtak engem. Felidéztem Isten szavát, ami így szól: „Amit »szeretetnek« neveznek, olyan ragaszkodásra utal, amely tiszta és szeplőtlen, amikor a szívedet arra használod, hogy szeress, hogy érezz, és hogy figyelmes légy. A szeretetben nincsenek feltételek, nincsenek akadályok és nincs távolság. A szeretetben nincs gyanú, nincs csalárdság, és nincs ravaszkodás. A szeretetben nincs üzletelés, és nincs benne semmiféle szennyezettség” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak). Ez Isten magyarázata a szeretetről. Csak Isten emberiség iránti szeretete tiszta és makulátlan. Hogy megmentse az emberiséget a Sátán romlottságától és ártalmaitól, Isten kétszer öltött testet, és az igazság milliónyi szavát mondta ki, csendben áldozatot hozva értünk. Isten soha nem kért semmit tőlünk. Csupán azt reméli, hogy képesek vagyunk az igazságra törekedni, és el tudjuk érni az üdvösséget. Csak Isten irántunk való szeretete önzetlen. A családom irántam mutatott „szeretete” az volt, hogy felhasználtak, hogy megszerezzék mások tiszteletét. Ez nem szeretet volt, hanem üzletelés, egy nyilvánvalóan haszonszerzésre törekvő kapcsolat. Felidéztem, hogy Isten ezt mondta: „A test szerint élő emberek élvezik a hús-vér test különféle kapcsolatait és családi ragaszkodását. Azt hiszik, hogy nem élhetnek a szeretteik nélkül. Miért van az, hogy nem gondolsz arra, hogyan jöttél az emberiség világába? Egyedül jöttél ebbe a világba. A kezdetekkor nem volt semmilyen kapcsolatod a szeretteiddel. Isten egyenként hozza a világba az embereket. Amikor idejöttél, valójában egyedül voltál” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). A családtagok kapcsolata lehet szoros testi értelemben, de lelki kapcsolat nincs közöttük. Minden egyes ember világra jöttét Isten rendelte el előre. Mindenkinek megvan a maga szerepe és küldetése, amit teljesítenie kell. Habár vér szerint ők az anyám, apám és testvérem, nincs közöttünk lelki kapcsolat. Csupán felneveltek, eleget tettek a felelősségüknek, és jobbá tették a fizikai létezésemet, de nem dönthetnek a jövőmről vagy a sorsomról, még kevésbé menthetnek meg a Sátán romlottságától és ártalmától. Csak Isten adhatja nekem az igazságot és az életet, Ő tisztíthat meg és menthet meg engem. A szüleim nem engedték, hogy kötelességet végezzek, próbáltak távol tartani Istentől, rávenni, hogy elveszítsem az Ő üdvösségét, amivel ártottak nekem, és tönkrették az életemet. Nem engedhettem, hogy korlátozzanak. Ezt felismerve Istenhez imádkoztam: „Istenem! Köszönöm, hogy egy kis tisztánlátást adtál nekem a családomat illetően. Kérlek, őrködj a szívem felett, hogy szilárdan megállhassak!” Másnap délután kiköltöztem az egyetemről, hogy végezzem a kötelességemet.

Később így gondolkodtam magamban: „Tudom, hogy az igaz utat választottam, így amikor a családom akadályoz, és megpróbál rávenni, hogy hagyjam abba a kötelességemet, miért érzem mindig úgy, hogy a ragaszkodás korlátozóan hat rám, mintha sokkal tartoznék nekik? Vajon pontosan miért van ez így?” Egy lelki áhítat alatt Isten szavát olvastam, amely így szól: „A múltban az emberek mindig a lelkiismeretük szerint cselekedtek, és azt használták mindenki felmérésére. Az embereknek folyamatosan ki kellett állniuk a lelkiismeret próbáját, mindig úgy érezték, hogy a pletyka egy rémisztő dolog, és attól féltek, hogy kigúnyolják őket és elveszítik a jó hírüket, illetve a »lelkiismeret nélküli, semmi jó nincs benne« vádakkal illetik őket. Ezért vonakodva mondaniuk és tenniük kellett néhány dolgot azért, hogy megbirkózzanak az őket körülvevő környezettel. Most hogyan kellene ezeket a dolgokat felmérni? (Az igazságalapelvek alapján.) Régen, amikor az embereket a nem hívők elképzelései és téveszméi korlátozták, milyen állapotban éltek? Példaként, kiskorod óta a szüleid folyton ilyen szavakat sulykoltak beléd: »Ha felnősz, büszkévé kell tenned minket; becsületet kell szerezned a családunknak!« Hogyan hatottak rád ezek a szavak? Buzdításként vagy korlátozásként? Pozitív befolyásként, vagy egyfajta negatív kontrollként? A tény az, hogy ezek egyfajta kontrollt jelentenek. A szüleid kitűztek eléd egy célt néhány olyan állításra vagy elméletre alapozva, amit az emberek helyesnek és jónak tartanak, arra késztetve ezáltal, hogy az életed e cél felé irányítva éld, és végül elveszítsd a szabadságodat. Miért veszíted el végül a szabadságodat, és kerülsz ennek az irányítása alá? Mert az emberek azt gondolják, hogy dicsőséget hozni az őseikre jó dolog, amit meg kell tenni. Ha nem osztod ezt az eltökéltséget, és nem sikerül öregbítened őseid hírnevét, akkor bolondnak, haszontalan tehernek, vesztesnek és értéktelen nyomorultnak tartanak, és az emberek le fognak nézni téged. Ahhoz, hogy a többiek fölé emelkedj, keményen kell tanulnod, egyre több készséget kell elsajátítanod, és öregbítened kell őseid hírnevét. Így az emberek a jövőben nagyra fognak tartani téged, és nem fognak ugráltatni. Vajon mindazok a dolgok, amiket e cél érdekében teszel, valójában nem béklyók, amelyek megkötöznek téged? (De igen.) Mivel a többiek fölé emelkedésre és az ősökre hozott dicsőségre törekvés az, amit a szüleid megkövetelnek, és mivel ők a te legjobb érdekeidet tartják szem előtt, és azért teszik ezt, hogy a jövőben jó életed lehessen és dicsőséget szerezz a családodnak, te magától értetődően erre az életmódra törekszel. De valójában ezek a dolgok valahogy gondok és béklyók. Amikor nem érted az igazságot, azt gondolod, hogy ezek a dolgok pozitívak, és hogy ezek jelentik az igazságot és a helyes utat. Ezért magától értetődően betartod azokat, vagy engedelmeskedsz nekik, és teljes mértékben aláveted magad ezeknek a szavaknak és követelményeknek, amelyek a szüleidtől származnak. Ha e szavak szerint élsz, keményen dolgozol, a fiatalságodat és egész életedet azoknak szenteled, végül pedig a csúcsra jutsz, jó életet élsz és dicsőséget szerzel az őseidnek, akkor mások szemében talán lenyűgöző vagy, de belül egyre csak üresebb. Nem tudod, mi az élet értelme, vagy mi lesz az emberek rendeltetési helye, vagy milyen utat kellene az embereknek az életben választaniuk. Egyáltalán semmit sem értettél meg vagy nyertél el az élet azon misztériumaiból, amelyek után válaszra sóvárogsz, és amiket tudni akarsz, és meg akarsz érteni. Vajon igazából nem tettek tönkre a szüleid jó szándékai? Vajon nem tette tönkre a fiatalságodat és az egész életedet az, hogy a szüleid »a te legjobb érdekeidet« tartották szem előtt? (De igen.) Tehát helyes vagy helytelen az, amit a szüleid a te legjobb érdekeidnek gondolnak? Lehet, hogy a szüleid indítéka valóban az, hogy a te legjobb érdekeid szerint cselekedjenek, de vajon ők olyan emberek, akik értik az igazságot? Birtokukban van az igazság? (Nincs.) Sokan egész életükben a szüleik szavain csüngenek: »Büszkévé kell tenned minket, öregbítened kell az ősök hírnevét.« Ezek a szavak szolgálnak inspirációként számukra. Egész életükben a szüleik szavai fogják befolyásolni őket, amelyek impulzusként hatnak az életük mögött, irányt és célt adva, amiért dolgozhatnak. Ennek eredményeként, bármilyen elbűvölő is egy ilyen ember élete, bármilyen méltóságteljes és sikeres is, az élete valójában tönkrement. Nem így van ez? (De igen.) Ez azt jelenti, hogy ha valaki nem a szülei szavai szerint él, akkor nem megy tönkre? Nem; neki is van egy saját célja. Milyen cél ez? Még mindig ugyanaz, nevezetesen, hogy »jó életet éljen és dicsőséget szerezzen a szüleinek«. Ezt nem a szülei mondták neki, hanem egy másik forrásból szedte fel. Még mindig e szavak szerint él, és öregbíteni akarja ősei hírnevét, a csúcsra akar jutni, és tiszteletreméltó, méltóságteljes emberré akar válni. A célja ugyanaz; még mindig az egész életét annak szenteli, és az egész életét úgy éli, hogy megpróbálja elérni ezeket a dolgokat. Amikor tehát az emberek nem értik az igazságot, és elfogadnak sok úgynevezett helyes doktrínát, helyes kijelentést és helyes nézetet, amelyek a társadalomban dominálnak, akkor ezeket a dolgokat – amelyeket az emberek helyesnek tartanak – az irányukká teszik, amelyre az életben kitartóan törekednek, valamint saját túlélésük alapjává és hajtóerejévé. Végül az emberek kompromisszumok és fenntartások nélkül e célokért élnek, végigküszködik az életet, míg meg nem halnak, egyesek pedig még akkor sem hajlandóak elengedni. Milyen szánalmas életet élnek az emberek! Ám ha egyszer megérted az igazságot, akkor vajon nem hagyod fokozatosan magad mögött ezeket az úgynevezett helyes dolgokat, helyes tanításokat, helyes kijelentéseket, valamint a szüleid veled szembeni elvárásait? Ha egyszer fokozatosan magad mögött hagyod ezeket az úgynevezett helyes dolgokat, és az a mérce, amellyel a dolgokat méred, többé már nem a hagyományos kultúra állításain alapul, akkor nem szabadulsz meg ezeknek az állításoknak a korlátaitól? Ha pedig nem korlátoznak ezek a dolgok, akkor nem élsz szabadon? Lehet, hogy nem leszel teljesen szabad akkor, de legalább a béklyók lazulni fognak” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). Isten szavának olvasása igazán meghatott. Anyám gyerekkorom óta folyton azt mondogatta, hogy tanuljak keményen, jussak előbbre, tegyem őt büszkévé, és vívjak ki tiszteletet a családnak. Hogy tiszteletet szerezzek a családomnak, büszkévé tegyem a szüleimet és elnyerjem mások dicséretét, teljesen a tanulásnak szenteltem az életemet, nem foglalkoztam külső dolgokkal, és a tanulás lett szinte az egyetlen célom. Nagyon sok évig olyan voltam, mint egy éjjel-nappal tanuló gépezet. Nem volt jogom választani, és nem éreztem ellenállást magamban. Habár a szüleim és a körülöttem lévők dicsértek, mindig az üresség érzése töltött el. Sokszor ezt kérdeztem magamtól: „Miért is élek így? Ilyen egy értelmes élet?” De nem találtam a választ, és gyakran csüggedt, fájdalommal teli voltam. Isten szavának olvasása révén rájöttem, hogy mindez a Sátán ártó hatása volt. A Sátán ilyen mérgeket használ: „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl” és „emelkedj a többiek fölé, és öregbítsd őseid hírnevét”, hogy megkötözze és irányítsa az emberiséget. Ezek olyanok voltak, mint egy iga, amit a Sátán akasztott a nyakam köré. Ha nem ezekre a dolgokra törekednék, akkor a családom és a társadalom elítélne, ambíció nélkülinek és haszontalannak bélyegezne. Egy ilyen környezet által befolyásolva, passzívan a hírnévre és nyereségre törekvés útján jártam. A jó jegyek és diplomák megszerzésére törekedve sok diák depresszióba esett az egyetemi nyomástól. Sőt, néhányan öngyilkosok lettek, és elvesztették az életüket. De minden alkalommal, amikor ott akartam hagyni az egyetemet, hogy kötelességet végezzek, úgy éreztem, hogy ezek a sátáni mérgek megkötöznek és irányítanak engem. Azt éreztem, hogy a szüleim nagyon sokat költöttek rám, és hogy ha otthagyom az egyetemet, akkor cserben hagyom őket, és nem szerzek nekik tiszteletet. Végül beláttam, hogy ezek a mérgek a Sátán módszerei, hogy félrevezessen és megrontson minket. Ezek eltorzítják magatartásunk irányát és céljait, rávesznek minket, hogy feladjuk a hitünket, hogy ne végezzük a kötelességünket teremtett lényként, és hogy lassan eltávolodjunk Istentől, és eláruljuk Őt. Ha nem lenne Isten szavának kinyilatkoztatása, soha nem vettem volna észre ezen sátáni mérgek ártalmát. Tovább haladtam volna ezen a visszaút nélküli ösvényen, elveszítve Isten üdvösségét, és végül a Sátánnal együtt pusztulást szenvedve. Ezt felismerve Isten iránti hála töltött el. Így óvott meg és mentett meg engem Isten.

Később többet olvastam Isten szavából: „Mivel gyermeki kötelességtudatot tanúsítani a szülők iránt nem az igazság, hanem csak emberi felelősség és kötelezettség, mit kellene tenned akkor, ha a kötelezettséged ütközik a kötelességeddel? (Előtérbe helyezzük a kötelességünket; a kötelességet tesszük az első helyre.) Egy kötelezettség nem szükségszerűen az ember kötelessége. A kötelesség végzését választani az igazság gyakorlása, míg a kötelezettség teljesítése nem az. Ha megvan ez a feltétel, akkor eleget tehetsz ennek a felelősségnek vagy kötelezettségnek, de ha a jelen környezet nem teszi lehetővé, akkor mit kellene tenned? Azt kellene mondanod: »Tennem kell a kötelességemet – ez az igazság gyakorlása. Ha gyermeki kötelességtudatot tanúsítok a szüleim iránt, az a lelkiismeretem szerint való élet, ez pedig elmarad az igazság gyakorlásától.« Tehát előtérbe kell helyezned a kötelességedet, és fenn kell tartanod azt. Ha most nincs kötelességed, és nem dolgozol távol az otthonodtól, valamint közel laksz a szüleidhez, akkor találd meg a módját, hogy gondjukat viseld. Tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy segíts kicsit jobbá tenni az életüket, és kíméld meg őket némi szenvedéstől. De ez még attól is függ, hogy milyen emberek a szüleid. Ha a szüleid emberi mivolta szegényes, ha folyton akadályoznak az Istenbe vetett hitben és a kötelességed végzésében, és ha még gyűlölnek és átkoznak is téged azért, mert hiszel Istenben, mit kellene tenned? Melyik az az igazság, amelyet gyakorolnod kellene? (Az elutasítás.) Ekkor el kell utasítanod őket. Többé egyáltalán nem vagy köteles gyermeki tiszteletet tanúsítani irántuk. Ha hisznek Istenben, akkor ők a családod, a szüleid. Ha nem hisznek Istenben, sőt ellenállnak Istennek, akkor különböző utakon jártok. Ők a Sátánban hisznek, és az ördögkirályt imádják, és a Sátán útját járják; más úton járnak, mint te. Többé már nem vagytok egy család. Ellenfeleiknek és ellenségeiknek tekintik az Istenben hívőket, ezért nincs több kötelezettséged arra, hogy gondjukat viseld, és teljesen le kell válnod róluk. Melyik az igazság: kötelességtudónak lenni a szülők iránt, vagy a kötelesség végzése? Természetesen az ember kötelességének végzése az igazság. Isten házában a kötelesség végzése nem olyan egyszerű, hogy az ember csupán egy kicsit teljesíti a kötelezettségeit és egy kicsit azt teszi, amit tennie kell. A teremtett lény kötelességének végzéséről szól. Ebben rejlik Isten megbízatása; ez a te kötelezettséged, a te felelősséged. Ez egy valódi felelősség, ami az, hogy tegyél eleget a felelősségednek és kötelezettségednek a Teremtő előtt. Ez a Teremtő követelménye az emberekkel szemben, és ez az élet nagy ügye. A gyermeki tisztelet tanúsítása a szülők felé azonban a lány vagy a fiú felelőssége és kötelezettsége csupán. Ez biztosan nem Isten megbízatása, és még kevésbé van összhangban Isten követelményével. Ezért a gyermeki tisztelet tanúsítása a szülők felé, valamint az ember kötelességének végzése közül kétségkívül a kötelesség végzése az, és egyedül az, ami az igazság gyakorlása. Az ember kötelességének végzése teremtett lényként az igazság, és ez egy szent kötelesség. A gyermeki tisztelet tanúsítása a szülők felé arról szól, hogy felelősségteljesnek kell lenni az emberekkel. Nem jelenti azt, hogy valaki végzi a kötelességét, és azt sem jelenti, hogy az igazságot gyakorolja” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). Isten szava megmutatja az alapelveket a szülőkkel való bánásmódhoz: Ha a szüleid támogatnak téged a hitedben és a kötelességedben, tisztelettel lehetsz irántuk, amennyire csak lehetséges a kötelességed halogatása nélkül. De ha a szüleid ellenkeznek Istennel, és akadályoznak téged a hitedben és a kötelességedben, ez esetben nem szabad, hogy korlátozzanak; a kötelességedet kell első helyre tenned, és azt, hogy eleget tegyél Istennek. A szüleim a pénzre, a hírnévre és a nyereségre törekedtek a Sátánt követve. A lényegük olyan, mint az ördögöké, és a Sátánhoz tartoznak. Hitemben én az igazságra akarok törekedni, és a kötelességemet akarom végezni. Az útjaink teljesen ellentétes irányúak. Ha a szüleimre hallgatnék, és nem tenném a kötelességemet, akkor a Sátánt követném, és ellenállnék Istennek. Ezt felismerve megkönnyebbülést éreztem, és tudtam, hogyan bánjak a családommal az alapelvek szerint.

Ezután folytattam a kötelességemet a gyülekezetben, és meglepetésemre a családom elment az egyetemre, hogy elintézze a nevemben a kilépésemet. Látom, hogy egyre többen fogadják el Isten királyságának evangéliumát. Olyan szerencsés vagyok, hogy csatlakozhatok azok soraihoz, akik az Ő evangéliumát hirdetik, és hogy képes vagyok az erőmmel hozzájárulni, hogy Isten királyságának evangéliuma terjedjen. Nagyon boldog vagyok ettől. Jelenleg a kötelességemet végzem a testvéreimmel, beszélgetünk az igazságról, és gyakoroljuk azt. Habár az igazságnak csak nagyon kis részét értem, érzem, hogy a romlott beállítottságom lassan megváltozik, egy kis emberi hasonlatosságot élek meg, tudom hirdetni az evangéliumot, és tudok tanúskodni Isten munkájáról. Ezeket a dolgokat soha nem tanultam volna meg, akárhány évet töltöttem volna az oktatásban. Őszintén úgy érzem, hogy a leghelyesebb döntés, amit valaha hoztam, hogy a kötelességemet végzem, és feláldozom magam Istenért.