Kiskorom óta mindig jó jegyeket kaptam, irodalmi és művészeti versenyeken indultam. Mondhatjuk, hogy simán haladtam előre a tanulmányaim során. Az egész családom abban reménykedett, hogy elismert leszek, és dicsőséget szerzek nekik. Gyakran mondogatták: „Akinek tudása van, azt tisztelik, nagyra becsülik, és csak így lehet a társadalomban pozíciót szerezni. A tudatlanokat és iskolázatlanokat lenézik, és soha nem lesznek képesek emelt fővel járni.” Teljesen egyetértettem a szüleim véleményével, és így ez lett a követendő célom: „A legjobbnak lenni, és dicsőséget szerezni a felmenőimnek.” Azért, hogy ezt a célt elérjem, éjt nappallá téve tanultam, és kitartottam, bármennyire fáradt is voltam. Szabadidőmben felmentem a netre, és még többet tanultam. Soha nem hiányoztam vagy késtem el óráról, és figyelmesen hallgattam minden tanárom előadását. Az órák után mások kimentek játszani, de én bent maradtam házi feladatot csinálni. Mindig az utolsók között adtam le a dolgozataimat, mert gondosan átnéztem a válaszaimat. A tanulás miatt nem ettem rendesen, és nem sportoltam, és gyakran kialvatlan voltam. A fáradhatatlan erőfeszítések eredményeként végül bejutottam álmaim iskolájába, a Csiangmaji Egyetemre. Amikor a szülők, barátok és tanárok meghallották a hírt, mind csodálattal és irigységgel néztek rám. Hihetetlenül boldog voltam. Azt hittem, hogy egy csodálatos, figyelemre méltó élet kezdetén vagyok, hogy sok cég fog majd sorban állni, hogy diplomaszerzés után alkalmazzon, és hogy biztosan hírnevet szerzek magamnak, és jobb leszek a többieknél. Az anyámat késői stádiumú rákkal diagnosztizálták. Az orvosok szerint kevés ideje volt hátra. Olyan volt, mint derült égből a villámcsapás, és teljesen letaglózott. Úgy tűnt, mintha minden tervem darabokra esett volna. Annyira keményen tanultam, hogy később kimagasló eredményeket érjek el, és elég pénzem legyen, hogy támogassam anyámat és büszkévé tegyem. De anyám rákos lett még mielőtt lediplomáztam volna. Nagyon elcsüggedtem. Haza akartam menni, és anyámat ápolni, de eszembe jutott, milyen sok munkámba került, hogy felvettek az egyetemre, és hogy fel kellene mutatnom valamit a több évnyi erőfeszítés után. Ha abbahagyom a tanulmányaimat, hogy ápoljam anyámat, nem veszne-e kárba az összes kemény munkám? Össze voltam zavarodva, és nem tudtam, hogyan tovább. Egyszer anyám felhívott, és azt mondta: „Nem hiszem, hogy megérem, amíg lediplomázol, de a saját jövőd érdekében be kell fejezned a tanulmányaidat, és folytatnod kell az utad a jó élet felé, és akkor minden megbánás nélkül tudok elmenni.” Mivel anyám meggyőzött, nem tértem haza, hogy ápoljam, és folytattam a tanulmányaimat. Nem sokkal ezután anyám meghalt. Az anyámra való visszaemlékezés felemésztett, és csak arra a feladatra tudtam gondolni, amit rám bízott. Elhatároztam, hogy keményen tanulok, és hírnevet szerzek magamnak, hogy beváltsam anyám reményeit.

Eleinte rendben volt, de aztán megtapasztaltam, hogy az egyetemi élet meglehetősen üres és unalmas, egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Pont ellenkezőleg, az iskolai élet tele volt versengéssel. A diákok a családi hátterük alapján klikkesedtek, és sokszor piszkálták és gúnyolták egymást. Még néhány tanár is csatlakozott a jól tanuló vagy jó hátterű diákokhoz a rossz jegyeket kapók vagy szegény családból származók gúnyolásában. Akik már amúgy is alacsonyabb rendűnek érezték magukat, ezáltal még jobban azzá is váltak, és néhány diák még át is ment máshova, vagy abbahagyta a tanulást. Teljesen megvetettem az ottani légkört, de azért, hogy kitűnjek, hogy jó jegyeket szerezzek, makacsul kitartottam a tanulmányaim mellett. A kemény munka eredményeként jó jegyeket és eredményeket értem el az iskolában és a szakmai pályafutásom során egyaránt. Az alsóbb évfolyamokból mindenki felnézett rám, és példaképüknek tekintettek, akit tanulmányaik során követhetnek. Elnyertem a vágyott hírnevet és vagyont, de rájöttem, hogy bármilyen elfoglaltnak és méltóságteljesnek tűnök kívülről, ez nem tudja kitölteni a szívem ürességét. Így egyre jobban unatkoztam, és elegem lett ebből az életmódból. Nem értettem, hogy az emberek miért akarnak így élni. Előtte azt hittem, hogy a tudás megszerzésével kitűnhetek, és elérhetem a boldogságot, és azt az életet, amit szeretnék magamnak. De akkor miért éreztem magam annál üresebbnek és kétségbeesettebbnek, minél inkább elértem ezt az életet? Néha így gondolkodtam: Csak az lenne az élet célja, hogy dolgozzunk, megtapasztaljuk a sikert, és aztán végül meghaljunk? És tekintettel arra, hogy semmit nem viszünk magunkkal a sírba, és erőfeszítéseinkért semmit sem tudunk felmutatni, mi értelme van ennek az egésznek? Nincs ennél értelmesebb módja az életnek?

Egy nap láttam egy Facebook-bejegyzést az élet valódi értelméről. Miután lájkoltam és kommenteltem, bejelölt valaki, akivel elkezdtünk üzeneteket váltani a vallásos hitről, és ekkor jöttem rá, hogy ő biztosan keresztény. Ő hirdette nekem az evangéliumot Mindenható Isten utolsó napokbeli munkájának üdvösségéről. Sokat olvastam Mindenható Isten szavaiból, és sok olyan igazságot ismertem meg, amelyeket soha nem hallottam előtte, beleértve az emberi élet forrását, az emberi szenvedés gyökerét, a módszereket, amelyekkel a Sátán megrontja az emberiséget, és így tovább. Isten szavai csillapították az életigazságok utáni szomjúságomat. Ezekről az igazságokról soha nem hallottam az iskolában. Ezután erre a passzusra bukkantam a Facebookon. „Amióta az emberiség feltalálta a társadalomtudományokat, a tudomány és a tudás foglalja le az ember elméjét. A tudomány és a tudás aztán az emberiség feletti uralkodás eszköze lett, és már nincs elegendő hely arra, hogy Istennek hódoljon az ember, már nincsenek kedvező feltételek Isten hódolatához. Az ember szívében egyre alacsonyabbra süllyedt Isten helye. Isten nélkül a szívében az ember belső világa sötét, reménytelen és üres. Ebből következően sok társadalomtudós, történész és politikus állt elő társadalomtudományi elméletek kifejezésre juttatásával, az emberi evolúció elméletével és egyéb olyan elméletekkel, amelyek ellentmondanak annak az igazságnak, miszerint Isten teremtette az embert, hogy betöltse az emberiség szívét és elméjét. Ily módon egyre kevesebben lettek az abban hívők, hogy mindent Isten teremtett, és egyre csak nőtt azok száma, akik az evolúció elméletében hisznek. Egyre többen kezelik mítoszként és legendaként az Isten munkájáról szóló feljegyzéseket és Ószövetség korabeli szavait. Az emberek közönyössé váltak a szívükben Isten méltóságára és nagyságára, annak tanára, hogy Isten létezik és mindenek felett uralmat gyakorol. Már nem fontos számukra az emberiség túlélése és az országok, valamint a nemzetek sorsa, és az ember egy olyan sekélyes világban él, amely csupán az evéssel, az ivással és az élvezethajszolással van elfoglalva...” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. 2. függelék: Isten elnököl az egész emberiség sorsa felett). Miután Isten szavainak ezen passzusát elolvastam, megértettem, hogy mivel az emberek szíve tele van tudománnyal és tudással, nem hagyva helyet Istennek, így egyre üresebbé válnak. Ezért megpróbálják kideríteni, hogy mi az élet célja, mi az életben rejlő érték, és mi az élet értelme, de minél inkább a tudományt és tudást próbálják felhasználni ezen kérdések kivizsgálására, annál kevésbé kapnak igaz válaszokat. Ez a tudás csak átmeneti vigaszt nyújt az embereknek, mert a tudomány és a tudás nem az igazság, és nem tudja valóban biztosítani azt, ami az élethez kell. Korábban mindig azt hittem, hogy minél tájékozottabb valaki, annál nagyobb rálátása van az életre, és annál több felismerése van a dolgokról, és mivel azok, akik tudásra törekednek, jól gondolkodnak, ezért értékes életet élnek, és nagyobb boldogságot érhetnek el. De miután olyan sokat tanultam, még mindig nem tudtam, mi az élet értelme, honnan jött az ember, mi a rendeltetési helye, és nem értem el a boldogságot, amit kerestem. Még amikor taroltam a vizsgáimon, osztályelső voltam, és mindenki csodált, akkor is üresnek és kétségbeesettnek éreztem magam, és a problémáim sem oldódtak meg. Láttam, hogyan próbálják más egyetemi diákok kitölteni az ürességet vásárolgatással, karaoke énekléssel, bárokban töltött estékkel és híres énekesek koncertjeinek látogatásával. Eleinte én is jól szórakoztam, miközben ezeket divatos tevékenységeket folytattam velük, de utána még nagyobb ürességet éreztem. Csak Isten szavainak olvasása után jöttem rá, hogy az ember szellemi ürességének oka a tudományra és tudásra való törekvése. A tudomány és tudás annak tagadására késztet, hogy Isten teremtette az embert. Nemcsak nem tudják, vagy nem ismerik el, hogy Istentől származnak, de arra a következtetésre is jutnak, hogy Isten szavai és munkája csak legenda vagy mítosz. Így veszíti el Isten a helyét az emberek szívében, és így kerülnek egyre távolabb Tőle. Hogyne éreznék magukat üresnek, ha nem ismerik Istent, és nem hordozzák Őt és az Ő szavait a szívükben? Az életem Istentől származik. Minden, ami az életemben történt, Isten elrendezésének eredménye. Teremtett lényként Istent kell követnem és imádnom, hogy jobb sorsom legyen. Ezután elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, és olyan érzés volt, mintha végre hazaérkeztem volna.

Később, miután egy ideje részt vettem összejöveteleken, egyre jobban kiteljesedtem szellemileg, jobban éreztem magam, és békét, boldogságot tapasztaltam meg. Egyszer egy összejövetel után még többet akartam olvasni Mindenható Isten szavaiból, úgyhogy felmentem a Mindenható Isten Egyháza weboldalra, hogy Isten szavait tartalmazó könyveket keressek. A weboldalon találtam egy részt, amely leírja, hogyan rontja meg a Sátán az emberiséget. „Amint valaki a hírnév és nyereség mocsarába süllyedt, többé nem keresi azt, ami fényes, ami igazságos, sem azokat a dolgokat, amelyek szépek és jók. Ez azért van, mert a hírnév és nyereség túlságosan nagy vonzerővel bírnak az emberek számára; olyan dolgokká válnak, amelyeket az emberek egész életükben, sőt még az egész örökkévalóságon át is vég nélkül keresnek. Nem így van ez? Néhányan azt mondják, hogy ismeretekre szert tenni nem más, mint könyveket olvasni vagy megtanulni pár dolgot, amit még nem tudnak, hogy ne maradjanak le a kortól, vagy ne hagyja őket maga mögött a világ. Csak azért szereznek ismereteket, hogy ételt tehessenek az asztalra, a saját jövőjük miatt, vagy hogy gondoskodjanak az alapvető szükségleteikről. Van bárki, aki egy évtizeden keresztül keményen tanulna csupán az alapvető szükségletek miatt, csak azért, hogy megoldja az élelmezést? Nem, nincs ilyen ember. Akkor hát miért szenvedi el valaki ezeket a nehézséget oly sok éven át? A hírnévért és nyereségért. A hírnév és a nyereség vár rájuk a távolban, hívogatja őket, ők pedig úgy hiszik, hogy csak saját szorgalmuk, nehézségeik és küzdelmeik révén követhetik az utat, amely a hírnév és nyereség eléréséhez vezeti majd őket. Az ilyen embernek el kell szenvednie e nehézségeket a saját jövőbeni útja miatt, jövőbeni élvezeteiért és azért, hogy egy jobb életet nyerjen” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). „A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az ember gondolatait, amíg az ember másra sem tud gondolni, mint a hírnévre és nyereségre. A hírnévért és nyereségért küszködnek, a hírnévért és nyereségért szenvednek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrnek el megaláztatást, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hoznak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókkal kötözi meg az embereket, akiknek sem erejük, sem bátorságuk nincs ledobni azokat magukról. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, és minduntalan nagy nehézségek árán vánszorognak előre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség kerüli Istent és elárulja Őt, és egyre gonoszabbá válik. Ezért aztán egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette. Ha most a Sátán cselekedeteire tekintünk, baljós szándékai nem végképp megvetendőek-e? Lehet, hogy ma még mindig nem láttok át a Sátán sötét indítékain, mert úgy vélitek, hogy nem lehet hírnév és nyereség nélkül élni. Azt hiszitek, hogy ha az emberek maguk mögött hagyják a hírnevet és a nyereséget, akkor többé nem látják majd az előttük lévő utat, többé nem látják majd a céljaikat, hogy a jövőjük elsötétül, homályos és borús lesz” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten e szavainak olvasása által megértettem, hogy az emberek a hírnév és haszonszerzés keresésének rabságában élnek. Azt hiszik, hogy a hírnévre és vagyonra való törekvés az ember ösztönző ereje és életcélja. Nem tudják, hogy ez egy téves út, és nincs bátorságuk vagy képességük, hogy kiszabaduljanak belőle. Eszembe jutott az én korábbi életcélom, hogy kitűnjek, és dicsőséget szerezzek az őseimnek, hogy azt hittem, hogy akik elérik ezeket a célokat, azok az élet nyertesei. Ezeket az eszméket még iskolás koromban oltották belém. Hogy elérjem a céljaimat, évekig a tanulmányaimba temetkeztem, tanultam, és egyetemi diplomát akartam szerezni, azért, hogy végül jó állást kaphassak, jó életem legyen, és jobb életszínvonalat élvezhessek. Különösen nagy hatással volt rám anyám sokszor hallott mondata: „Nagyon meg kell szenvedni azért, hogy a csúcsra juss.” Hittem abban, hogy a kiemelkedésért és csúcsra kerülésért küzdenem kell, és el kell viselnem a nehézségeket, és hogy minden megpróbáltatás megéri. Miközben a hírnevet és vagyont kergettem, nem figyeltem a külvilágra, teljesen a tanulmányaimra koncentráltam, és amikor az anyám halálos beteg lett, akkor sem hagytam ott az iskolát, hogy ápoljam, mert azért aggódtam, hogy ez befolyásolná az előrehaladásomat, és kárba veszne az összes kemény munkám. Több mint tíz évet töltöttem a hírnév és vagyon kergetésével, és egyszer sem álltam meg elgondolkodni arról, hogy tényleg megéri-e így tenni. Annak ellenére, hogy kivívtam társaim tiszteletét és csodálatát, nem voltam igazán boldog. Épp ellenkezőleg, egyre önzőbb, arrogánsabb lettem, és egyre inkább lebecsültem másokat. Különösen az átlagos embereket néztem le, akik csak a megélhetésükkel foglalkoztak. Külsőleg nem mutattam ugyan ki ezt, de belül megvetettem őket. Rájöttem, hogy rossz úton jártam, és sok időt elpazaroltam. Végül nem sikerült elérnem azt a boldogságot és értéket hordozó életet, amit elképzeltem. Isten kinyilatkoztatása által megértettem ezt: A Sátán a hírnevet és vagyont használja az emberek megkísértésére és megrontására. A hírnév és vagyon hajszolása egy szenvedéssel teli élethez vezetett, és semmit nem nyújtott számomra. Vajon nem voltam-e áldozata a Sátán alattomos cselszövésének? Megértettem, hogy rossz úton jártam, és nem szabad a hírnevet, vagyont és státuszt hajszolni, hanem inkább Istent kellene követni, és az igazság keresésének útját járni. De azon is gondolkodtam, hogy milyen keményen dolgoztam éveken át, és hogy csak egy lépés választ el a diplomától, az egyetemi végzettség megszerzésétől, ami tiszteletet vívna ki a társadalomban. Később, amikor dolgozni kezdek, azt mondhatnám, hogy ilyen és ilyen egyetemen diplomáztam, és méltóságteljesen viselkedhetnék. Nem volt elég önbizalmam ahhoz, hogy abbahagyjam a tanulmányaimat, és mesterdiplomát, PhD-t akartam szerezni.

Egyszer a kötelességem teljesítése közben egy nővér megkérdezte, mik a terveim a jövőt illetően. Ezt válaszoltam: „Mesterdiplomát és PhD-t akarok szerezni, de kétségeim vannak. Ha folytatom az emelt szintű tanulmányokat, még több időt kell a tudományokra fordítanom, és kevesebb időm lesz a kötelességemre. Megpróbálok rájönni, hogy a tanulmányaim folytatása a helyes dolog-e.” A nővér két részletet olvasott fel nekem Isten szavaiból. „Péter egy átlagos zsidó földműves háztartásba született. Szülei az egész családot a földművelésből tartották el, és ő volt a legidősebb gyermek, négy testvér mellett. Történetünknek természetesen nem ez a lényege; Péter a központi szereplőnk. Ötéves korában Péter szülei elkezdték őt olvasni tanítani. Abban az időben a zsidó nép meglehetősen művelt volt, az olyan területeken pedig, mint a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem, kimondottan fejlett volt. Társadalmi környezetükből adódóan Péter mindkét szülője felsőfokú végzettségben részesült. Annak ellenére, hogy vidékről származtak, jól képzettek voltak, és a mai átlagos egyetemi hallgatókhoz hasonlítottak. Péter nyilvánvalóan áldott helyzetben volt, hogy ilyen kedvező társadalmi körülmények közé született. Okos és gyors felfogású volt, könnyen elsajátította az új ötleteket. Tanulmányai megkezdése után nagyon könnyen rájött a dolgokra a leckék során. Szülei büszkék voltak arra, hogy ilyen okos fiuk van, és mindent megtettek azért, hogy iskolába járhasson, remélve, hogy képes lesz érvényesülni és valamilyen hivatalos állást szerezni a társadalomban. Anélkül, hogy észrevette volna, Péter érdeklődni kezdett Isten iránt, ami azt jelentette, hogy tizennégy évesen, amikor középiskolába járt, idegenkedni kezdett az általa tanult ókori görög kultúra tananyagából, különösen, ami az ókori görög történelem képzeletbeli személyeit és kitalált eseményeit illeti. Ettől kezdve Péter – aki éppen ifjúsága tavaszába lépett – megpróbált többet megtudni az emberi életről és a tágabb világról. A lelkiismerete nem kényszerítette arra, hogy visszafizesse a szülei fáradozását, mert világosan látta, hogy az emberek mind az önbecsapás állapotában élnek, mind értelmetlen életet éltek, és a gazdagságért és elismerésért folytatott harcukban tönkretették a saját életüket. Meglátásai nagyrészt a szociális környezettel függtek össze, amelyben élt. Minél több tudással rendelkeznek az emberek, annál összetettebbek az interperszonális kapcsolataik és a belső világuk, és ezért annál inkább légüres térben léteznek. Ilyen körülmények között Péter a szabadidejét széleskörű látogatásokkal töltötte, amelyek többnyire vallási személyiségeknél történtek. Szívében az a homályos érzés támadt, hogy a vallás talán képes lehet megmagyarázni mindazt, ami az emberi világban megmagyarázhatatlan, ezért gyakran elment a közeli zsinagógába, hogy részt vegyen az istentiszteleteken. A szülei nem tudtak erről, és Peter, aki mindig is jó természetű és kitűnő tanuló volt, nemsokára kezdte megutálni az iskolába járást. Szülei felügyelete alatt épphogy befejezte a középiskolát. A tudás óceánjából partra úszva vett egy mély lélegzetet; ettől kezdve senki sem oktatta vagy korlátozta többé” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az „Isten szavai az egész világegyetemhez” című rész misztériumainak értelmezései, Péter életéről). „Péter egész életében halászott a megélhetésért, de ennél is inkább azért élt, hogy prédikáljon. Későbbi éveiben írta meg Péter első és második levelét, valamint több levelet az akkori filadelfiai gyülekezethez. Nagy hatással volt az akkori emberekre. Ahelyett, hogy a saját tekintélyét felhasználva kioktatta volna az embereket, az élet megfelelő ellátásával gondoskodott róluk. Soha nem felejtette el Jézus elmenetele előtti tanításait, és egész életében ezekből merített ihletet. Miközben Jézust követte, elhatározta, hogy halálával viszonozza az Úr szeretetét, és mindenben követi az Ő példáját. Jézus beleegyezett ebbe, így amikor Péter 53 éves volt (több mint 20 évvel Jézus távozása után), Jézus megjelent neki, hogy segítsen beteljesíteni törekvését. Az ezt követő hét évben Péter azzal töltötte az életét, hogy megismerje önmagát. Egy napon, e hét év leteltével fejjel lefelé keresztre feszítették, és ezzel véget vetettek rendkívüli életének” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az „Isten szavai az egész világegyetemhez” című rész misztériumainak értelmezései, Péter életéről). Miután meghallgattam ezt a két passzust, megértettem, hogy a helyzetem olyan, mint amikor Péter belefáradt az iskolában tanult üres tudásba. Tudta, hogy a tudásban nincs élet, és hogy az iskola és a társadalom tele van konfliktusokkal. Ezért otthagyta a tanulmányait, és egy igazságra és életre törekvő életbe kezdett. Megértettem, hogy Péterben volt elég határozottság, hogy elhagyja az iskoláját és a társadalmat, egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy mások hogy ítélik meg, nem ragadt bele az érzelmeibe, hanem volt szilárd elhatározása és személyes meggyőződése, és nem befolyásolták az aktuális irányzatok. Elég bátor volt ahhoz, hogy a régi, sokak által követett életstílust lecserélje, hogy pozitív dolgokat keressen. Szinte hihetetlen, hogy Péter képes volt abban a korban meghozni egy ilyen döntést, hihetetlen nagy hit kellett hozzá. Isten szavai nagy hatással voltak rám. Kívülről nézve úgy tűnhetett, hogy Péter nem szerzett hírnevet vagy vagyont, de megszerezte Isten dicséretét. Rájöttem, hogy olyan teremtett lényként, mint Péter, az igazság követése és a kötelesség teljesítése, az Isten szavai szerinti gyakorlat, az igaz valóság megélése, Isten megismerése és Istennek való alávetettség, ezek szükségesek egy igazán értékes és tartalmas élethez. A tanulmányaimba fektetett szorgalmas erőfeszítéseimen gondolkodtam: A középiskola befejezése után egyetemre jártam, és épp azt fontolgattam, hogy mesterdiplomát szerzek. Nem csak azért tűztem ki magasabb célokat, hogy jobb legyek másoknál, és kitűnjek közülük? Vajon ez értelmes törekvés volt? Arra gondoltam, hogy anyám kiskorától keményen tanult, hogy kiemelkedjen, és elérje a csúcsot, szorgalmasan dolgozott a szakmájában, és végül, felülemelkedve a múltbeli nehézségeken, harminc évesen a csúcsra jutott, jobb anyagi körülményeket élvezett, hírnevet, vagyont és tiszteletet szerzett magának. Kívülről nézve elég tiszteletreméltónak tűnt, de végül rákja lett, és meghalt. A hírneve és vagyona nem tudták megmenteni a betegségtől. Rájöttem, hogy a hírnév és a vagyon hajszolásának nincs értéke és fontossága. Később elolvastam két másik részletet Isten szavaiból, amelyek még inkább segítettek a felismerésben, hogy melyik utat kellene választanom. Mindenható Isten mondja: „Te egy teremtett lény vagy – természetesen imádnod kell Istent, és értelmes életre kell törekedned. Ha nem imádod Istent, hanem a tisztátalan testedben élsz, vajon nem csupán egy emberi ruhába öltözött vadállat vagy? Mivel emberi lény vagy, fel kell áldoznod magad Istenért, és el kell viselned minden szenvedést! Örömmel és bizonyossággal kell fogadnod azt a kis szenvedést, amelynek ma ki vagy téve, és értelmes életet kell élned, mint Jób és Péter. [...] Ti olyan emberek vagytok, akik a helyes utat követitek, akik a fejlődésre törekesztek. Ti vagytok azok, akik felemelkedtek a nagy vörös sárkány nemzetében, azok, akiket Isten igazaknak nevez. Hát nem ez a legértelmesebb élet?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (2.)). „Ne hiányozzanak a fiatalokból az eszmék, törekvések és az önmaguk jobbítására irányuló lelkes vágy; nem szabadna elcsüggedniük a kilátásaik miatt, és nem szabadna elveszíteniük az életbe vetett reményt vagy a jövőbe vetett bizalmukat; kitartással kell rendelkezniük, hogy folytassák az igazság útját, amelyet most választottak – hogy megvalósítsák abbéli vágyukat, hogy egész életüket Értem áldozzák. Nem szabad nélkülözniük az igazságot, és képmutatást és hamisságot sem rejtegethetnek – szilárdan ki kell állniuk a megfelelő álláspont mellett. Nem kellene csak sodródniuk, hanem legyen lelkierejük, hogy merjenek áldozatot hozni, és küzdjenek az igazságosságért és az igazságért. A fiataloknak bátornak kell lenniük ahhoz, hogy ne engedjenek a sötétség erői általi elnyomásnak, és átalakítsák létezésük jelentőségét. A fiataloknak nem szabad beletörődniük a viszontagságokba, hanem nyíltnak és őszintének kell lenniük, a megbocsátás szellemével testvéreik és nővéreik iránt. Természetesen mindenkivel szemben ezek a követelményeim, és ez a tanácsom mindenkinek. De még inkább ezek az Én megnyugtató szavaim minden fiatal számára. Az Én szavaim szerint kell gyakorolnotok. Különösen a fiataloknak nem szabad nélkülözniük az elhatározást, hogy tisztánlátást gyakoroljanak a kérdésekben, és keressék az igazságosságot és az igazságot. Csupa szépre és jóra kell törekednetek, és meg kell szereznetek minden pozitív dolog valóságát. Felelősnek kell lennetek az életetekért, és nem szabad azt félvállról vennetek. Emberek jönnek a földre, és ritkán találkoznak Velem, és az is ritka, hogy lehetőségük van az igazság keresésére és elnyerésére. Miért ne értékelnétek ezt a gyönyörű időt mint a helyes követendő utat ebben az életben?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Szavak fiataloknak és időseknek). Isten szavai az élet új értelmezését nyújtották számomra. Az embernek nem szabad azért élnie, hogy hírnevet és vagyont hajszoljon, hanem Istent kell imádnia, az igazságot kell keresnie, és fel kell áldoznia magát Istenért. Ez jelenti az értékes és tartalmas életet. Teremtett lényként, még ha hírnevet, vagyont és tiszteletet is szerzünk, ha nem imádjuk Istent, és nem teljesítjük a teremtett lények kötelességeit, akkor hiába éltünk. Habár eleinte azt állítottam, hogy hajlandó vagyok Istent követni, feladni magam, és áldozatokat hozni, valójában a gyakorlatban nem így cselekedtem. Továbbra is a hús-vér test kényelmére, a szép jövőbeli kilátásokra és a tiszteletre törekedtem. Még mindig nem értettem az ember életének valódi értelmét és értékét. Arra gondoltam, hogy mekkora áldás, hogy Isten kegyelméből az utolsó napokban születtem, és ilyen fiatalon elfogadtam Isten munkáját. Isten úgy rendezte, hogy olyan kedvező körülmények közt nőjek fel, aminek köszönhetően megtanultam több nyelvet, beleértve a kínait is, és így olvashatom Isten szavait, és a képességeimet felhasználhatom a kötelességem teljesítése során. Az életkorom, a származásom és a nyelvtudásom mind lehetővé tették számomra, hogy az igazságot kutassam, és teljesítsem a kötelességeimet. Ha megszállottan csak a hírnevet, vagyont és státuszt keresem, és meg is szerzem a hírnevet és a vagyont, de elveszítem Isten követésének és az igazság keresésének lehetőségét, akkor mi értelme lenne ennek a sikernek? Ebben a világban semmi nem érhet fel az igazság eléréséhez, és össze sem lehet hasonlítani az emberek által jónak ítélt életet a Teremtő által ajánlott élettel. Csak az Isten által ajánlott élet értelmes és értékes. Ezt felismerve elhatároztam, hogy az igazságra törekszem, alávetem magam Istennek, és hogy eleget teszek Neki. Hajlandó voltam lemondani az egyetemről is, hogy feláldozzam magam Istenért. Imádkoztam Istenhez, és azt mondtam, hogy ki kell szabadulnom ebből az unalmas, jelentéktelen életmódból, hogy az igazságra kell törekednem, követnem kell Istent, és a helyes úton kell járnom.

Később felhívtam a tanácsadómat, és elmondtam neki, hogy a távozást tervezem, és megkértem, hogy írja alá a távozási kérelmemet. Nemcsak hogy nem volt hajlandó aláírni, de ezt is mondta: „Már csak egy éve van hátra a diploma megszerzéséig, nem lenne kár most abbahagyni? Nyilván tisztában van vele, hogy a diplomások fizetése jóval magasabb a nem-diplomások fizetésénél. Diploma nélkül még munkát is nehezen találhat; az emberek nem fognak ugyanúgy nézni magára. Ha gondja van, egy évvel elhalaszthatja a tanulmányait, és aztán visszatérhet, ha minden rendbe jött. Nem jobb megoldás ez?” A tanácsadóm javaslata után kicsit dilemmába kerültem. Arra gondoltam, talán halasztanom kellene, ahogy mondta, és akkor később visszajöhetek. Így le tudnék diplomázni, és később jó munkát találhatnék, és tisztelnének. De az is eszembe jutott, hogy ez talán a Sátán áruló cselszövése. A Sátán nem akarta, hogy kövessem Istent, és teljesítsem a kötelességem, ezért a hírnevet és vagyont használta fel, hogy elcsábítson. Isten azon szavaira gondoltam, amik ezt mondják: „Amikor Isten munkálkodik, gondjaiba vesz valakit, átvizsgálja őt, támogatja és jóváhagyja őt, a Sátán ott ólálkodik a nyomában, igyekszik rászedni az illetőt és ártani neki. Ha Isten meg kívánja nyerni ezt az embert, a Sátán minden tőle telhetőt megtesz, hogy akadályozza Istent, mindenféle gonosz csellel kísérti, zavarja meg és hátráltatja Isten munkáját, hogy megvalósítsa saját rejtett célját. Mi ez a cél? Ő nem akarja, hogy Isten bárkit is megnyerjen; ő akarja megkaparintani azokat, akiket Isten meg kíván nyerni, ellenőrizni akarja őket, átvenni fölöttük az irányítást, hogy azok őt imádják, csatlakozzanak hozzá a gonosz cselekedetekben, és ellenszegüljenek Istennek” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló IV.). Ha abbahagyom a tanulmányaimat, hogy Istent kövessem, több időm lenne az igazságot kutatni és a kötelességemet teljesíteni, de a tanácsadóm mondott bizonyos dolgokat, hogy megpróbáljon elcsábítani. Kívülről nézve úgy tűnt, hogy vigyázni akar rám, de a Sátán alattomos cselszövése dolgozott a háttérben. A Sátán el akart csábítani, hogy folytassam a hírnév, vagyon és státusz hajszolását, és sározzam össze magam a hírnév és vagyon iránti törekvésemmel. Nem dőlhettem be a Sátán trükkjének. Ezt felismerve így válaszoltam a tanácsadómnak: „Értem, mire gondol, de most már még inkább tisztábban látom Isten sürgető szándékát. Sokáig és komolyan gondolkodtam azon, hogy a hit ezen útját választom, és már eldöntöttem. Az életemet a hitnek fogom szentelni, követem Istent, feláldozom magam Érte, és soha nem fogom folytatni a tanulmányaimat. Eldöntöttem, hogy távozom, és remélem, hogy megért engem.” Látva, hogy elhatároztam magam, a tanácsadó nem próbált többet győzködni, és aláírta a távozási papírjaimat.

Miután abbahagytam, sokkal több időm és energiám volt a kötelességem teljesítésére, és sokkal jobban tudtam koncentrálni, és csendben maradni Isten előtt. Több időm volt arra is, hogy elmélkedjek Isten szavain, hogy közösséget vállaljak az igazságról a testvérekkel, és teljesítsem a kötelességemet. Úgy éreztem, egyre közelebb kerülök Istenhez. Ennek már majdnem másfél éve. A kötelességem teljesítése közben felfedtem a megrontott beállítottságomat, de ezáltal megtanultam, hogy hogyan kell harmonikusan együtt dolgozni másokkal, és amikor problémákkal találkoztam, nem akadtam el bennük, és az igazságot kerestem a megoldásukhoz. Nagyon sokat nyertem az elmúlt évben. Ha még egy évet vártam volna a kötelességem teljesítésével, nagyon sok lehetőséget kihagytam volna az igazság elnyerésére, ami egy nagy veszteség lett volna számomra. Azt is láttam, hogy a világkatasztrófák egyre súlyosabbak. Ukrajna és Oroszország háborúban áll, nagy konfliktusok merültek fel szerte a világban, a világjárvány felerősödött, a földrengések és árvizek egyre gyakoribbak. Az jutott eszembe, hogy amikor a csapások jönnek, még ha diplomát, hírnevet, vagyont és tiszteletet is szereztem volna, ez mind értelmetlen lenne, ha nem lenne életem. Pont ahogy az Úr Jézus mondta: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi?” (Lukács 9:25). Hinnem kell Istenben, és teljes szívvel követnem kell Őt, így elérhetem az igazságot és az életet. Ez a legértékesebb dolog a világon, és a legnagyobb áldás! A döntésem, hogy lemondok az iskoláról, és teljesítem kötelességemet teremtett lényként, életem legjobb döntése volt! Istennek legyen hála az Ő útmutatásáért!