1994-ben kezdtem el hinni az Úrban. Először anyukám kezdett el hinni az Úr Jézusban. Három hónapon belül kigyógyult a szívkoszorúér-betegségéből, ami megmutatta nekem Isten mindenhatóságát és áldását. Azt hittem, amíg őszintén hiszek Istenben, addig Ő megvédi a családunkat, megóv minket a betegségtől és a szerencsétlenségtől. Ily módon követtem anyámat az Úrban való hitben. Attól kezdve aktívan részt vettem az összejöveteleken, és láttam az Úr áldásait is az üzleti ügyeimben; rendkívül hálás voltam.

2002. június 1-jén hallottam az Úr Jézus érkezésének evangéliumát, és megtudtam, hogy Isten visszatért a hús-vér testbe, hogy utoljára elvégezze az emberek megmentésének munkáját. Úgy gondoltam, hogy áldott vagyok, hogy meg kell ragadnom ezt az utolsó lehetőséget, és szorgalmasan kell végeznem a kötelességemet. A következő novemberben feladtam a faipari vállalkozásomat, és minden időmet a kötelességem végzésére fordítottam. Azt gondoltam magamban: „Mindaddig, amíg őszintén hiszek Istenben, és igyekszem feláldozni magam Érte, Ő meg fog áldani, és gondoskodni fog arról, hogy minden rendben legyen.” Ezért hajnaltól estig élvezettel és fáradhatatlanul szorgoskodtam a gyülekezetben. 2012-ben elvittem a fiamat Isten házába. Onnantól a fiam velem együtt végzett kötelességet a gyülekezetben. Azt gondoltam magamban: Az évek alatt a fiam és én mindenről lemondtunk, és minden időnket arra fordítottuk, hogy feláldozzuk magunkat Istennek; biztosan elnyerjük Isten oltalmát és áldásait. De éppen amikor buzgón feláldoztam magam, hogy nagyobb áldásokban részesüljek, egy váratlan esemény összetörte az álmomat, hogy áldásokat nyerek.

2020. október 17-én, kicsivel délután 6 óra után a fiam felhívott. Elcsukló hangon ezt mondta: „Anya, megbetegedtem, gyere gyorsan!” Akkor nem igazán hittem neki, és azt mondtam: „Amikor délben láttalak, még jól voltál; az csak pár órája volt, hogy lehetnél hirtelen beteg?” A fiam türelmetlenül válaszolt: „Anya, ez a betegség nagyon súlyos! Gyere azonnal!” Gyorsan taxiba ültem, és elmentem a fiamhoz. Ahogy beléptem a szobába, azt mondta: „Anya, nem tudok felállni. Nem érzem a testem alsó felét.” Megláttam a fiamat, ahogy képtelen volt megmozdulni, és az agyam leblokkolt. Akkor egy fiatal testvérrel támogattuk a fiamat, és le akartunk menni a földszintre, de a lába annyira erőtlen volt, mint a szivacs, egyet sem tudott lépni. Semmit nem tudtunk tenni, úgyhogy felhívtuk az 112-t, és elvitettük a kórházba. Az orvos azt mondta: „Ezek a tünetek Guillain-Barré-szindrómára utalnak, de ezt a betegséget nem könnyű gyógyítani. Nemrég a kórházunk egyik ápolónőjét diagnosztizálták ugyanezzel a betegséggel. 60-70 ezer jüant is elköltött, de mégsem gyógyult meg; meghalt.” Teljes sokként ért, és hirtelen elgyengült a lábam. Elképesztően idegesen ezt gondoltam: „Hogy lehet a fiamnak hirtelen ilyen szörnyű betegsége? A fiammal mindketten elhagytuk az otthonunkat és idejöttünk, hogy a kötelességünket végezzük; hogy történhetett ilyesmi? Miért nem védett meg minket Isten?” Nem tudtam elhinni. Az orvos azt mondta, azonnal menjünk el egy tartományi kórházba, mert ott nagyobb eséllyel gyógyulhat ki a betegségből. A remény sugara költözött a szívembe. De miután visszatértem a fiam kórházi szobájába, és megláttam, ahogy ott fekszik, a szívem összeszorult. Csak 20 ezer jüanom volt; nem volt elég a gyógyítására! Nem tudtam nem hibáztatni Istent: Olyan sok éven át az otthonomtól távol végeztem a kötelességemet. Soha nem mondtam nemet egy kötelességre sem, amit az egyház intézett nekem. Így áldoztam fel magam; hogyan engedheti Isten, hogy ez történjen a fiammal? Az ágyban feküdtem, hánykolódtam, és nem tudtam aludni. Az agyam nem tudott leállni: „Isten nem engedi, hogy meghaljon a fiam, igaz? Ez talán Isten próbatétele, amivel próbára teszi a hitünket? Vagy talán a fiam jól lesz, mire a nap feljön?” Másnap, miután gyorsan átadtam a kötelességemet, elvittem a tartományi kórházba. Miután az ügyeletes orvos megvizsgálta a fiamat, azt mondta nekem: „A felszínen látható tünetek alapján Guillain-Barré-szindrómának tűnik, de meg kell várnunk a holnapi diagnózist, hogy gyógyszeres kezeléssel küzdjünk a betegség ellen. Ma éjszaka nagyon figyelnie kell rá, könnyen meghalhat, ha a lélegzete elakad.” Ezt hallva megdöbbentem. A fiam valóban nem tud megmenekülni a haláltól? Nagyon féltem, hogy nem fogja túlélni az éjszakát. Minél többet gondolkodtam, annál jobban féltem, és sietve, csendben imádkoztam Istenhez: „Istenem! Kérlek, mentsd meg a fiamat! Mindenható vagy, és ha Te segítesz, akkor nem fog meghalni. Istenem, nem fogok semmi mást kérni Tőled; csak azt, hogy védd meg a fiamat, és engedd, hogy éljen...” Imádkozás után a szívem kissé megnyugodott. Akkor éjjel megállás nélkül imádkoztam Istenhez, és nem vettem le a szemem a fiamról. Amikor meghallottam, hogy erősen zihál, rögtön felkeltettem. Féltél, hogy nem lélegzik tovább és megfullad? Aztán később meghatározták a fiad betegségét? Akut transzverzális myelitise volt. Az orvos azt mondta: „Ha nem hal meg, akkor könnyen lehet, hogy le fog bénulni, vagy vegetatív állapotba kerül.” Az orvost hallva az összeomlás szélére kerültem. Magamban azt gondoltam: „Ha lebénul vagy vegetatív állapotban lesz, akkor nem ugyanannyit ér a hátralévő élete, mintha meghalt volna?” Aztán a kijelölt orvos azt mondta, hogy a hormonális gyógyszerek alkalmazása nagyon kockázatos, és aláíratott egy beleegyező nyilatkozatot. Akkor úgy éreztem, hogy remeg a kezem. Attól féltem, hogy ha aláírom, a gyógyszer mellékhatásai miatt tönkremehet a fiam hátralévő élete. De ha nem írom alá, az egyenértékű azzal, hogy lemondunk a gyógyulásról, és várjuk a halálát. Akkor kissé tétováztam, és azt gondoltam: „Isten mindenható, és minden dolog az Ő kezében van, beleértve a fiam betegségét is. Le kellene nyugodnom, és mindezt Istenre kellene bíznom.” És akkor aláírtam a nyomtatványt. Milyen eredménnyel járt tehát a hormonális gyógyszerek alkalmazása? A második napon egy kis érzékelés visszatért a fiam lábába, és a harmadik napon már mozgatni is tudta egy kicsit. Végtelenül meghatódtam, és szívemben többször is hálát adtam Istennek. De amire nem számítottam, hogy a negyedik nap reggelén, épp odaadtam a telefonomat a fiamnak, amikor hirtelen kiment az erő a kezéből, és a telefon az ágyra esett egy puffanással. Mikor ezt láttam, lefagytam. Mi történik? Miért lett hirtelen súlyosabb a helyzet? Sietve hívtam az orvost, és ő azt mondta: „Ez a vírus megbénítja a test bármely részét, amit megfertőz. Most megtámadta a felső végtagokat, és ha egy kicsit feljebb mozog, akkor behatol az agyba. Ha ez így folytatódik, előfordulhat, hogy vegetatív állapotba kerül. Erre fel kell készülnie.” Ezeket a szavakat hallani olyan volt, mintha egy bomba robbant volna a fejemben. Azt gondoltam magamban: „Ha vegetatív állapotba kerül, az nem olyan, mintha meghalna?” Megrémültem, és siettem csendben Istenhez imádkozni: „Istenem, a fiam még annyira fiatal. Ebben a néhány évben folyamatosan a gyülekezetben végezte kötelességét. Kérlek, védd meg őt! Átadom Neked a fiam; Te döntöd el, hogy él-e vagy meghal.”

Később a fiam életét fenyegető veszély eltűnt, és azt is megakadályozták, hogy a vírus behatoljon az agyába. Könnyes szemmel imádkoztam, és hálát adtam Istennek. Miután a dolgok így mentek két hétig, az orvos azt javasolta, hogy menjünk át egy rehabilitációs központba, hogy helyreállítsák a testi funkcióit. Amikor megérkeztünk a rehabilitációs központba, az orvos azt mondta: „A legjobb, ha a felépülés ebből a betegségből az első három hónapban történik. A fia betegségének súlyossága miatt kicsi annak a valószínűsége, hogy újra járni fog. Ha a következő három hónapban nem tud felállni, soha többé nem lesz rá képes.” Egy nap elkísértem a fiamat a rehabilitációs tréningjére, és amikor megláttam, hogy aggódó arckifejezéssel, bénultan fekszik az ágyon, belül még rosszabbul éreztem magam. Azt gondoltam magamban: „Annyi örömmel hittem Istenben, és az egyetlen reményem az volt, hogy Ő meg tudja védeni a fiamat és engem. Soha nem gondoltam volna, hogy a fiam hirtelen összeesik, és képtelen lesz megmozdulni, és most még az is bizonytalan, hogy képes lesz-e újra talpra állni. Mikor lesz ennek az egésznek vége?” Eszembe jutott valami, amire egy nővér emlékeztetett: „Nem véletlenül történt, hogy a fiad hirtelen ilyen súlyosan beteg lett. Néha Isten egy bizonyos körülményt használ fel, hogy megtisztítsa bennünk a romlott hajlamot.” Azon gondolkodtam, hogy mi lehet pontosan Isten szándéka, elővettem a telefonomat, és elolvastam egy részletet Isten szavaiból. „Nagyon sokan csak azért hisznek Bennem, hogy meggyógyíthassam őket. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy hatalmammal kiűzhessem a tisztátalan szellemeket a testükből, és oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békét és örömöt kapjanak Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy még több gazdagságot kérjenek Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békében töltsék ezt az életet, és hogy az eljövendő világban épségben és biztonságban legyenek. Nagyon sokan hisznek Bennem azért, hogy elkerüljék a pokol szenvedéseit, és megkapják a menny áldásait. Oly sokan csak az átmeneti kényelemért hisznek Bennem, de nem törekszenek arra, hogy az eljövendő világban bármit is nyerjenek. Amikor dühömet az emberre zúdítottam, és elragadtam minden örömét és békéjét, amivel egykor rendelkezett, az ember kételkedni kezdett. Amikor az embernek adtam a pokol szenvedéseit, és visszaköveteltem a menny áldásait, az ember haragra gerjedt. Amikor az ember arra kért Engem, hogy gyógyítsam meg, nem törődtem vele, és undort éreztem iránta. Az ember elszakadt Tőlem, hogy ehelyett a gonosz orvoslás és a varázslás útját keresse. Amikor megvontam mindazt, amit az ember igényelt Tőlem, mindenki nyomtalanul eltűnt. Ezért azt mondom, hogy az ember azért hisz Bennem, mert túl sok kegyelmet adok, és túlságosan sok előnyre lehet szert tenni” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). Isten minden szava visszhangzott a szívemben. Ő felfedte, hogy az emberek istenhitükben helytelen nézeteket vallanak, hogy mindannyian a saját szándékaikat és céljaikat rejtegetik. Követelésekkel és kérésekkel fordulnak Istenhez, hogy kegyelmet és előnyöket nyerjenek Tőle. Én pontosan ilyen ember voltam. Már az elején láttam, hogy miután anyám hinni kezdett az Úrban, kigyógyult a súlyos szívkoszorúér-betegségéből. Csak miután a saját szememmel láttam Isten áldását, kezdtem el hinni Istenben, akkor mondtam le mindenről, és áldoztam fel magam Neki. Azt is akartam, hogy Isten megvédjen, megóvjon, és gondoskodjon arról, hogy minden rendben legyen. Függetlenül attól, hogy betegséggel, csapással vagy bármilyen más nehézséggel találkoztam, mindig Isten segítségéért kiáltottam. Menedékként kezeltem Istent. Miután elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, még szívesebben rohantam feláldozni magam Érte, arra gondolva, hogy ha így folytatom, akkor minden bizonnyal még nagyobb áldásokat kapok Istentől. De amikor a fiamnak súlyos betegsége lett, és a bénulással, sőt halállal nézett szembe, nem tudtam elfogadni, panaszkodtam Istenre, vitatkoztam Vele, és méregettem a kapcsolatunkat. Számolgattam, hogy mennyire áldoztam fel magam a múltban, és ezt tőkeként használva követeltem Istentől, hogy gyógyítsa meg a fiamat, és természetesnek tartottam, hogy megteszi. Olyan voltam, mint azok a vallásos emberek, akik Isten kezében lévő csecsemőknek tekintették magukat; úgy tekintettem Istenre, mint aki válaszol az emberek minden könyörgésére, és csak kegyelmet és áldást osztogat nekik. Amennyiben követeltem valamit Tőle, eleget kellett volna tennie a kérésemnek. Akkor is, ha Mindenható Istent követtem, vajon nem ugyanolyan volt a hitem, mint azoknak a vallásos embereknek? Mint a Kegyelem Korában, amikor az Úr Jézus öt kenyérrel és két hallal táplált ötezer embert. Ezek az emberek csak előnyöket akartak Istentől. Nem ismerték Istent, és soha nem érdekelte őket az Általa kifejezett igazság vagy az Általa végzett munka. Isten nem figyelt ezekre az emberekre, csak a testi szükségleteiket elégítette ki, és nem végzett semmilyen megmentő munkát rajtuk. Amit Isten az utolsó napokban tesz, az nem a betegek gyógyításának és a démonok kiűzésének munkája, hanem az igazságok kifejezése az emberek megítélése és megtisztítása érdekében, hogy rávegye őket, hogy megszabaduljanak a romlottságuktól, és elnyerjék Isten üdvösségét. De én oly sok éven át csak azért hittem Istenben, hogy áldásokat és előnyöket kapjak. Ez a fajta törekvés ellentétes Isten munkájával, tehát hogyan üdvözülhetnék? Akkor megértettem, hogy a fiam betegségét Isten engedélyezte, hogy az volt a célja, hogy segítsen nekem keresni és belépni az igazságba. Azonban én nem értettem meg Isten munkáját, és nem kerestem Isten szándékát, hogy elnyerjem az igazságot, csak azt akartam Tőle, hogy védje és áldja meg a fiamat, minél előbb kigyógyítva a betegségéből. Ugyanolyan voltam, mint azok a vallásos emberek, akik éhségük csillapítására kenyeret kerestek; a lényegem egy álhívőé volt! Többé már nem követelőzhettem észszerűtlenül Istentől. Nem számít, hogy milyen mértékben alakult a fiam állapota, hajlandó voltam alávetni magam Istennek, és megtapasztalni az Ő munkáját.

A továbbiakban a fiamnak hatféle rehabilitációs edzést kellett végeznie minden nap. Valahányszor befejezett egyet, erősen izzadt. Körülbelül két hét elteltével a karját és a lábát is újra elkezdte kicsit érezni. Láttam a fényt az alagút végén, és minden nap reménykedtem, hogy csoda történik, hogy egy napon a fiam megint lábra tud állni. De a dolgok nem úgy alakultak, ahogy képzeltem.

Egy nap elkísértem a fiamat a tréningjére, és ott a nadrágjába ürített. Akkoriban rendkívül felkavaró volt ezt a helyzetet látni. Bár a fiam élete már nem forgott veszélyben, még minden nap vizelettartót és pelenkát hordott. Túl fájdalmas volt így élni! A fiam alig volt több mint 30 éves, még olyan fiatal volt; hogyan élhetne így ezután? Csüggedést éreztem a szívemben, így Istenhez fordultam, és csendben imádkoztam Hozzá: „Istenem! Ha a fiam nem tud gondoskodni magáról, hogyan fog boldogulni a jövőben? Istenem, hiszek a Te hatalmadban. Ha a fiam képes lesz újra talpra állni, mindenképpen keményebben fogok dolgozni, és szorgalmasan fogom végezni a kötelességemet.” Aztán megértetted, hogy egy ilyen imádsággal üzletelsz, ami nincs összhangban Isten szándékával? Önvizsgálatot tartottam. Előtte azt mondtam, hogy hajlandó vagyok alávetni magam Isten vezénylésének és elrendezésének, hogyhogy megint kéréssel fordultam Istenhez? Ekkor eszembe jutottak Isten szavai. „Ti arra vágytok, hogy Isten gyönyörködjön bennetek, mégis távol vagytok Istentől. Mi itt a gond? Ti csak a szavait fogadjátok el, de az Ő metszését nem, és még kevésbé vagytok képesek elfogadni minden intézkedését, hogy teljes mértékben higgyetek Benne. Mi akkor itt a gond? A végső elemzésben a ti hitetek üres tojáshéj – olyan, amelyből sosem kelhet ki csibe. Mivel a ti hitetek nem hozta el nektek az igazságot, nem adta meg nektek az életet – ehelyett a támogatás és a remény csalóka érzetét adta nektek. Ez a támogatás- és reményérzet a ti istenhitetek célja, nem pedig az igazság és az élet. Ezért mondom, hogy istenhitetek menete nem más, mint hízelgési próbálkozás Isten felé, szolgalelkűségen és szégyentelenségen keresztül, és semmiféleképpen nem tekinthető igaz hitnek. Hogyan születhetne ilyen hitből csibe? Másként mondva: mit érhet el az ilyen hit? Az Istenben való hitetek célja az, hogy Őt arra használjátok, hogy elérjétek saját céljaitokat. Ez vajon nem egy további ténye annak, hogy megsértitek Isten természetét?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Hogyan ismerjük meg a földi Istent?). Miután elolvastam Isten szavait, éreztem, hogy ég az arcom. Ezek a szavak olyan érzést keltettek bennem, mintha Isten szemtől szembe ítélne meg engem. Amikor az orvos azt mondta, hogy a fiam betegsége valószínűleg nem gyógyítható, Istenbe vetettem minden reményemet, kellemesen csengő szavakat mondtam, hogy hízelegjek Neki. Amikor Isten megvédte a fiamat, és visszahozta a halál torkából, boldogan köszöntem meg Neki. A fiam életben maradt, de aztán a bénulás vagy a vegetatív állapot veszélyével szembesült, és én újra követeltem, hogy Isten akadályozza meg, hogy magatehetetlen legyen, sőt mohón azt is kértem Tőle, hogy ha a fiam képes lesz gondoskodni magáról, akkor biztosan szorgalmasan fogom végezni a kötelességemet, és visszafizetem a szeretetét. Rájöttem, hogy csak azért hízelegtem szégyentelenül Istennek, hogy a saját céljaimat elérjem. Tényleg olyan undorító voltam! Ugyanúgy gondoltam Istenre, mint a korrupt emberiségre, azt hittem, hogy szereti a hízelgő szavakat. Azt hittem, ha mondok pár szép szót, Isten boldog lesz, előnyöket ad nekem, és a fiam kigyógyul a betegségéből. Isten szent és hűséges, és azt akarja, hogy az emberek szívükkel és őszinteségükkel imádják Őt, hogy őszinte szívvel tekintsenek Rá, én mégis hízelegtem Neki a személyes céljaim érdekében. Ez olyasmi, amit Isten utál. Ez egyszer közvetlenül tapasztaltam meg Isten figyelmességét. Ha Ő nem rendezte volna el ezeket a körülményeket, soha nem jöttem volna rá, hogy a hitem olyan sok éven át csak a biztonság és az áldások elnyeréséről szólt. Ha egész életemben így hinnék Istenben, akkor sem nyerném el soha az igazságot és az életet. Számomra ezek a körülmények hatalmas üdvösséget, és az irgalom megmutatkozását jelentették. Ezt felismerve a lekötelezettség és az önvád könnyeit hullattam. Megbántam, hogy ennyire nagyon lázadtam ellene, hogy hízelegtem, hogy kihasználtam Istent; nem kezeltem Őt Istenként. Isten azonban nem a tetteim szerint bánt velem, és az Ő szavait használta arra, hogy vezessen, hogy megértsem az Ő szándékát. Ekkor még jobban szégyelltem, hogy megkaptam Isten szeretetét és üdvösségét. Csendben így imádkoztam Istenhez: „Istenem, függetlenül attól, hogy a fiam tud-e gondoskodni magáról a jövőben, hajlandó vagyok alávetni magam, az igazságot keresni, megtapasztalni a Te szavaidat és munkádat, és tanulni ezekből a körülményekből.”

Egy nap, amikor elkísértem a fiam az edzésére, öntudatlanul elkezdtem visszatekinteni Istenbe vetett hitem minden emlékére: Amikor anyukám kigyógyult a súlyos szívkoszorúér-betegségéből, áldásokat követeltem az Úrtól. Amikor üzleteltem, akkor is azt reméltem, hogy az Úr mindent simán el fog intézni. Miután elfogadtam Isten munkájának ezt a szakaszát, elhagytam és feláldoztam egy keveset, de ez még mindig azért volt, hogy kegyelmet és áldásokat kérjek Tőle. Aztán eszembe jutott egy részlet Isten szavaiból. „Az ember beállítottsága rendkívül gonosszá vált, értelme rendkívül eltompult, lelkiismeretét pedig teljesen eltiporta a gonosz, és már régen megszűnt az ember eredendő lelkiismeretének lenni. Az ember nemcsak hálátlan a megtestesült Istennel szemben, amiért annyi életet és kegyelmet ajándékozott az emberiségnek, hanem még neheztel is Istenre, amiért neki adta az igazságot; az ember azért kezdett neheztelni Istenre, mert a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsítja az igazság iránt. Az ember nemcsak arra képtelen, hogy életét adja a megtestesült Istenért, hanem még kegyeket is megpróbál kicsikarni Tőle, továbbá olyan érdekeket követel magának, amelyek több tucatszorosan nagyobbak, mint amit az ember Istennek adott. Az ilyen lelkiismerettel és értelemmel bíró emberek úgy gondolják, hogy ez nem nagy ügy, és még mindig azt hiszik, hogy ők nagyon sokat áldoztak magukból Istenért, Isten pedig túl keveset adott nekik. Vannak emberek, akik, miután adtak Nekem egy tál vizet, kinyújtják a kezüket, és azt követelik, hogy két tál tejet fizessek ki nekik, vagy, miután adtak Nekem egy szobát egy éjszakára, azt követelik, hogy többért fizessek nekik bérleti díjat. Ilyen emberi mivolttal és ilyen lelkiismerettel hogyan akarsz még mindig életet elnyerni? Micsoda megvetendő nyomorult vagy! Ez a fajta emberi mivolt és ez a fajta emberi lelkiismeret az, ami miatt a megtestesült Isten vándorol a földön, és sehol nem talál menedéket. Akikben valóban megvan a lelkiismeret és az emberi mivolt, azoknak nem azért kell imádniuk és teljes szívvel szolgálniuk a megtestesült Istent, mert annyi munkát végzett, hanem még akkor is ezt kéne tenniük, ha egyáltalán nem akarna munkálkodni. Ezt kellene tennie azoknak, akiknek egészséges értelmük van, és ez az ember kötelessége. A legtöbb ember még feltételekről is beszél az Isten iránti szolgálat tekintetében: nem érdekli őket, hogy Ő Isten vagy ember, csak a saját feltételeikről beszélnek, és csak a saját vágyaik kielégítésére törekszenek. Amikor Nekem főztök, szolgáltatási díjat követeltek, amikor Értem futtok, futási díjat kértek, amikor Nekem dolgoztok, munkadíjat követeltek, amikor kimossátok a ruháimat, mosási díjat követeltek, amikor ellátjátok a gyülekezetet, felépülési díjat követeltek, amikor beszéltek, szónoki díjat követeltek, amikor könyveket osztogattok, terjesztési díjat követeltek, és amikor írtok, írói díjat követeltek. Akiket megmetszettem, még kártérítést is követelnek Tőlem, míg azok, akiket hazaküldtem, jóvátételt követelnek a nevükön esett kárért; akik egyedülállók, hozományt követelnek, vagy kárpótlást az elveszett fiatalságukért; akik csirkét ölnek, mészárosi díjat követelnek, akik ételt sütnek, sütési díjat követelnek, és akik levest főznek, azok is fizetséget követelnek érte... Ez a ti magasztos és hatalmas emberi mivoltotok, és ezeket a cselekedeteket diktálja a szívélyes lelkiismeretetek. Hol van az értelmetek? Hol van az emberi mivoltotok? Hadd mondjam meg nektek! Ha így folytatjátok, nem fogok többé közöttetek munkálkodni. Nem fogok egy falka emberi ruhába öltözött vadállat között munkálkodni, nem fogok így szenvedni egy olyan embercsoportért, akiknek szép arca elvadult szívet takar, nem fogok kitartani egy ilyen állatfalkáért, amelynek a legcsekélyebb esélye sincs az üdvösségre. A nap, amikor hátat fordítok nektek, lesz az a nap, amikor meghaltok, a nap, amikor sötétség borul rátok, és a nap, amikor elhagy titeket a fény. Hadd mondjam el nektek! Soha nem leszek jóindulatú egy olyan csoporttal, mint a tiétek, egy olyan csoporttal, amely még az állatoknál is alacsonyabb rendű! Szavaimnak és cselekedeteimnek vannak határai, és amilyen a ti emberi mivoltotok és lelkiismeretetek, nem fogok több munkát végezni, mivel túlságosan hiányzik belőletek a lelkiismeret, túl sok fájdalmat okoztatok Nekem, és a megvetendő viselkedésetek túlságosan undorít Engem. Azoknak az embereknek, akikből ennyire hiányzik az emberi mivolt és a lelkiismeret, soha nem lesz esélyük az üdvösségre; Én soha nem mentenék meg ilyen szívtelen és hálátlan embereket” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Változatlan beállítottsággal rendelkezni annyi, mint ellenségeskedni Istennel). Korábban, amikor Isten szavainak ezt a szakaszát olvastam, soha nem hasonlítottam magam ahhoz, sőt lenéztem ezeket az embereket. Azt gondoltam, hogy azok, akik követelőznek Istennél, és számítgatóak Vele, azoknak biztosan csekély az emberi mivoltuk! Ezeket a szavakat olvasva égett az arcom. Olyan volt, mintha megpofoztak volna; nagyon megalázó volt. Vajon nem pontosan ilyen ember voltam? Miután elkezdtem hinni Istenben, abban hittem, hogy Isten meg fogja védeni a családomat, és megóvja a katasztrófától. Mindenről lemondtam, hogy nagyobb áldásokat nyerjek; bármilyen kötelességet is végeztem, azt készségesen tettem, és azt hittem, hogy mivel feláldoztam magamat, Isten majd kegyelmet és áldásokat ad nekem. Mintha csak biztosítást vettem volna magamnak a világban. Ha a tőkémet saját magam bebiztosítására használnám, a személyes érdekeim meg lennének védve, és meg kellene kapnom a megérdemelt bónuszokat. Ugyanilyen módon, amíg feláldozom magam Istenért, Neki teljesítenie kell minden követelésemet. A teremtett lényként való kötelességvégzésemből tőkét kovácsoltam, hogy követeléseket támasszak Istennel szemben, és az áldásoknak egy tucatszor nagyobbnak is kellett lennie, mint amennyire feláldoztam magam. Amikor a fiam beteg lett, azt számolgattam, hogy mennyire áldoztam fel magam az évek alatt, és azt hittem, hogy Isten biztosan kigyógyítja a fiamat a betegségből. Mohón követeltem is, hogy Isten tegyen csodát, hogy a fiam újra talpra álljon és gondoskodjon magáról. Azt hittem, hogy amíg hiszek Istenben, addig Neki kell gondoskodnia rólam, és eleget kell tennie minden igényemnek. Máskülönben Isten igazságtalan lenne. Ily módon szégyentelenül kényszerítettem Istent, és merész bizonyossággal követeléseket támasztottam Vele szemben. Tényleg hiányzott belőlem minden emberi mivolt és észszerűség. Pálra gondoltam a Kegyelem Korából, amikor az evangélium terjesztése közben nagy szenvedéseket állt ki, de nem törekedett az igazságra és a beállítottságának megváltoztatására. A szenvedést, az áldozathozatalt és a kemény munkát a mennyek országába való belépés feltételévé és egyfajta tőkévé változtatta, az igazság koronáját követelve Istentől. Azt mondta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:7-8). Pál úgy gondolta, hogy ha Isten nem adja meg neki ezt a koronát, akkor Isten igazságtalan. Nyilvánosan lázongott Isten ellen, így megsértette Isten természetét, és büntetésben részesült. Vajon az út, amit követtem, nem pontosan ugyanaz volt, mint Pálé? Ez nem az igazságra való törekvés és a beállítottság megváltoztatásának útja volt, csak Isten kegyelmének és áldásainak elnyeréséről szólt. Láttam, hogy évekig azért adtam fel és áldoztam fel dolgokat, azért dolgoztam keményen, ahogy a fiam is, aki elhagyta a fiatalságát és lemondott a házasságról, miután elkezdett Istenben hinni, hogy ezt tőkeként használjam Isten kényszerítésére. Amikor Isten nem tett eleget a vágyaimnak, kérdőre vontam Őt, ellenséges voltam Vele, és lázongtam Ellene. Tényleg elképesztően szégyentelen voltam! Minél többet elmélkedtem, annál inkább rájöttem, hogy a viselkedésem megsértette Isten természetét, és kiváltotta az Ő dühét. Meg voltam rémülve; Ha még most sem térnék meg, akkor bizonyosan Isten büntetését vonnám magamra, mint Pál. Sietve megtértem és imádkoztam Istenhez: „Istenem, az évek alatt nem imádtalak Téged őszintén. Mindig is használati tárgynak tekintettelek Téged, és kértelek, hogy elégítsd ki az áldás utáni vágyamat. Tényleg olyan undorító vagyok! Istenem! Hajlandó vagyok megtérni. Akár él a fiam, akár meghal vagy lebénul, nem fogok többet panaszkodni Rád, kész vagyok alávetni magam minden körülménynek, amit Te vezényelsz, és úgy viselkedni, mint egy észszerű és emberi mivolttal rendelkező teremtett lény, hogy visszafizessem a Te szeretetedet és megvigasztaljam a Te szívedet!”

Ezután azt mondtam a fiamnak: „Helyesbítsük a gondolkodásunkat, és fogadjuk el a dolgokat úgy, ahogy vannak! Nem követelhetjük, hogy Isten gyógyítson ki a betegségből, úgyhogy tanuljuk meg az alávetettség leckéjét! Még ha meg is bénulsz, és soha többé nem tudsz felállni, akkor sem panaszkodhatunk.” Ezt mondta: „Igazad van. Isten kezében van, hogy az emberek mikor születnek és halnak meg. Ő már meghatározta ezt; hajlandó vagyok alávetni magam Neki!” Ezután a fiamnak és nekem már nem volt akkora a fájdalmunk, és nem követeltem többé, hogy Isten gyorsabban gyógyítsa meg a fiamat. Megtapasztaltuk a dolgokat, ahogy jöttek. Váratlanul, nem sokkal később, a fiam betegsége napról napra javulni kezdett. Egy nap a fiam a kerekesszékében gurult fel-alá a folyosón, ahogy szokta. Épp kicsit álmos voltam, ezért bementem a szobába pihenni egy kicsit. Éppen lefeküdtem, amikor hallottam, hogy valaki hangosan kiabál a folyosóról: „Ezt nézzétek! Ez az ember felállt!” Amikor hallottam a kiabálást, kinyitottam az ajtót, kinéztem, és kiderült, hogy az én fiam volt az, aki felállt. Mintha álmodtam volna; nem hittem el a szemem előtt zajló jelenetet. A szívemben ezt ismételgettem: „Istenem! Köszönöm Neked, Istenem! Magasztallak Téged! A Te erődnek köszönhető, hogy a fiam fel tud állni; ez a Te cselekedeted!” A fiam fokozatosan képes lett irányítani az ürítését, és még a mosdóba is ki tudott menni egyedül a kerekesszékével. Egy napon egy másik betegnek a családtagja irigykedve azt mondta nekem: „Az én gyerekemnek és a te fiadnak ugyanaz a betegsége van. Több mint egymillió jüant költöttünk rá, és ő még mindig nem állt fel!” Azt gondoltam magamban: „Isten tette, hogy a fiam már fel tud állni, és csak Istennek van ilyen ereje!” Azt is mondták: „A gyermeked tényleg egy a millióból, aki képes ilyen mértékben felépülni ebből a betegségből. Nagyon szerencsés vagy!” Mosolyogtam, bólogattam, és újra és újra szívből hálát adtam Istennek! Néhány nappal később kijelentkeztünk a kórházból, és hazamentünk.

Szóval most már követed Istent... Huszonegy éve. Visszagondolva látom, hogy Isten lépésről lépésre vezetett keresztül ezen a folyamaton. Csak én túl lázadó voltam, és további feltételeket kötöttem az Istenben való hitemhez. Üzleteltem Istennel, hogy kegyelmet és áldásokat nyerjek. Ha Isten nem használta volna fel a fiam betegségét, hogy leleplezzen engem, és hogy összetörje az áldások elnyeréséről szóló álmomat, akkor nem ismertem volna fel ezt a téves nézetet az Istenbe vetett hitemben. Rájöttem, hogy Istenben való hitem célja mennyire csúnya és aljas! Isten ezen munkájának megtapasztalása azt éreztette velem, hogy a fiam betegsége óriási üdvösség volt számunkra. Isten szeretete nemcsak a kegyelemben és az áldásokban rejlik; az Ő igaz szeretete inkább a betegségben és a fájdalomban, az ítéletben és a fenyítésben, valamint a megpróbáltatásokban és a finomításban rejlik, ami mind megtisztít és megváltoztat engem. A fiam betegsége azt is lehetővé tette, hogy megtapasztaljam Isten igazságos, gyönyörű és jó lényegét. Mostanra a fiam teste már egész jól felépült. Eszembe jut, hogy a fiamat hogyan ítélte halálra az orvos, és most már nem csak, hogy tud gondoskodni magáról, de képes segíteni is nekem a munkában. Ez az, amit remélni sem mertem. Látom, hogy Isten szuverenitást gyakorol minden felett, és mindent elrendez, hogy az ember élete és halála fölötti hatalom az Ő kezében van, és hogy Ő a felelős mindenért. Minden dicsőség Istené!