Az elmúlt néhány évben, amikor a koronavírus világjárvány terjedt az egész világon, egyre több és több ember fertőződött meg a vírussal, sokan közülük belehaltak. Azt gondoltam magamban, „Isten munkájának végét nagy csapás fogja követni, és mindazok, akik gonoszságot cselekednek és ellenállnak Istennek, katasztrófába süllyednek és elpusztulnak. Csak azok nyerhetik el Isten védelmét, akik – elfogadva Isten szavainak ítéletét és fenyítését – megtisztulnak, így beléphetnek Isten országába. Még nagyobb erőfeszítést kell tennem az evangélium hirdetésében és a kötelességem teljesítésében, illetve több jó cselekedetet kell végrehajtanom. Csak így érhetem el a jó sorsom és rendeltetésem.” Arra is gondoltam: „Miután elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, feladtam a munkámat, hogy az evangéliumot terjesszem. Többször letartóztattak, de soha nem árultam el a testvéreket vagy a gyülekezetet. Ezután ugyanúgy terjesztettem az evangéliumot, mint korábban, és elég sok embert nyertem meg ezekben az években. Annak ellenére, hogy már 70 éves vagyok, még mindig több gyülekezetben végzek evangelizációs munkát, és nem is rossz eredménnyel. Bízom benne, hogy amíg kitartóan és helyesen végzem a kötelességemet, Isten biztosan meg fog menteni a jövőben!” Erre gondolva örültem a szívemben, és nagyon aktívan tettem a kötelességemet.

Egy napon, 2022 decemberében, amikor reggel felkeltem, kicsit lázasnak éreztem magam, kapart a torkom és köhögtem. Nem sokkal azelőtt érintkeztem valakivel, aki elkapta a Covidot, így gyanítottam, hogy én is megfertőződtem. A tüneteim azonban akkoriban nem voltak igazán súlyosak, el tudtam viselni őket, így nem vettem túl komolyan a dolgot. Miután néhány napig otthon pihentem, kicsit már jobban éreztem magam. Akkoriban elég boldog voltam, azt gondoltam, hogy mivel az évek során mindig hittem Istenben és mindig teljesítettem a kötelességemet a gyülekezetben, Isten megengedte, hogy gyorsan felépüljek, ezért még inkább terjesztenem kellene az evangéliumot, és több jó cselekedetet kellene végeznem. Később azonban a betegségem váratlanul súlyosbodott. Egy nap, amikor az evangélium terjesztése után hazatértem, hirtelen az egész testemet gyengének éreztem, magas lázam lett és szédültem. Másnap még mindig kitartott a magas láz, amely nem akart alábbhagyni. Ekkor kissé pánikba estem, és arra gondoltam: „Amikor megbetegedtem, nem panaszkodtam, és a szokott módon tettem a dolgomat. Meg kellett volna kapnom Isten védelmét, akkor miért érzem magam hirtelen rosszabbul? A koronavírus-járvány kitörése óta sok ember halt meg szerte a világon, köztük sok idős ember. Ha tovább rosszabbodik az állapotom, én is meg fogok halni?” Abban a néhány napban gyógyszert szedtem, hogy levigyem a lázamat, de az továbbra is magas maradt. Fáradtnak éreztem magam, és állandóan köhögtem. Különösen akkor, amikor hallottam, hogy idősebb ismerőseim elhunytak a Covidban, egy kicsit megijedtem, nyugtalankodni kezdtem, és így gondolkodtam: „Isten munkája hamarosan befejeződik. Ha most meghalok, akkor is megmenekülhetek? Vajon az évek során ráfordított minden erőfeszítésem kárba vész? A gyülekezetben egyesek semmilyen kötelességet nem végeznek, ők hogyan nem fertőződtek még meg? Én eközben feladtam a családomat és a karrieremet, mindig teljesítettem a kötelességemet, sokat szenvedtem és elég nagy árat fizettem. Miért nem védett meg Isten?” Erre gondolva nem tudtam nem elkeseredni. Bár nem szóltam semmit, és továbbra is teljesítettem a kötelességem, a szívem erőtlenné vált, és nem akartam szenvedni a kötelességemért, sem pedig megfizetni érte. Amikor a vezető közölte, hogy néhány másik gyülekezet evangelizációs munkájának vezetésével bíz meg, nem igazán örültem a feladatnak. Fontosabbnak éreztem azt, hogy megőrizzem az egészségem. Ha túl sok dolog miatt kellett volna aggódnom, a testem nem bírta volna elviselni ezt. Ráadásul még mindig nem épültem fel teljesen a legutóbbi Covid-betegségemből. Ha újra megfertőződnék, lehet, hogy tényleg nem élném túl. Ezután, amikor teljesítettem a kötelességemet, valahányszor kirázott a hideg és köhögtem, rettegtem attól, hogy a dolgok rosszabbra fordulnak, gyakran aggódtam és féltem. Rájöttem, hogy az állapotom helytelen, és Istenhez imádkoztam: „Istenem, Te engedted meg nekem ezt a betegséget, de én követelőzöm, és soha nem vagyok képes engedelmeskedni Neked. Kérlek, vezess engem, hogy kövessem a Te vezényléseid és intézkedéseid, keressem az igazságot, és tanuljak belőle!”

Az imádság után elolvastam Isten néhány szavát. „Amikor az emberek nem képesek átlátni, megérteni és elfogadni az Isten által elrendezett körülményeket vagy alávetni magukat az Ő szuverenitásának, és amikor az emberek különböző nehézségekkel szembesülnek a mindennapi életükben, vagy amikor ezek a nehézségek meghaladják azt, amit normális ember el tud viselni, akkor tudat alatt mindenféle aggodalmat és szorongást, sőt gyötrelmet éreznek. Nem tudják, hogy mit hoz a holnap, vagy a holnapután, vagy hogy mi lesz néhány év múlva, vagy hogy milyen lesz a jövőjük, ezért gyötrődnek, szoronganak és aggódnak mindenféle dolog miatt. Milyen kontextusban gyötrődnek, szoronganak és aggódnak az emberek mindenféle dolog miatt? Amikor nem hisznek Isten szuverenitásában – azaz képtelenek hinni Isten szuverenitásában és átlátni azt. Még ha a saját szemükkel látnák is, akkor sem értenék meg, vagy nem hinnék el azt. Nem hiszik el, hogy Isten szuverén úr a sorsuk felett, nem hiszik el, hogy az életük Isten kezében van, ezért bizalmatlanság támad a szívükben Isten szuverenitásával és intézkedéseivel szemben, azután pedig hibáztatni fogják Őt, és képtelenek lesznek az alávetettségre” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). „A betegségben szenvedő emberek gyakran gondolják, hogy »Ó, én eltökélt vagyok, jól teljesítem a kötelességemet, de van ez a betegségem. Kérem Istent, hogy őrizzen meg a bajtól, és Isten oltalmával nem kell félnem. De vajon, ha kimerülök a feladataim teljesítése közben, nem fog-e súlyosbodni az állapotom? Mit fogok tenni, ha a betegségem tényleg kiújul? Ha kórházba kell mennem, hogy megműtsenek, nincs pénzem, hogy kifizessem, és ha nem veszek fel kölcsönt, hogy kifizessem a kezelésemet, vajon még rosszabb lesz az állapotom? És ha igen súlyossá válik, meg fogok halni? Normális halálnak tekinthető-e egy ilyen halál? Ha tényleg meghalok, Isten emlékezni fog-e az elvégzett kötelességeimre? Vajon úgy tekint majd rám, mint aki jót cselekedett? Üdvösségre jutok-e majd?« [...] Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, mélységes szorongás támad a szívükben. Annak ellenére, hogy soha nem hagyják abba a kötelességük teljesítését, és mindig megteszik, amit kell, állandóan a betegségükre, az egészségükre, a jövőjükre, az életükre és a halálukra gondolnak. Végül arra a következtetésre jutnak, hogy vágyakozva gondolkodnak: »Isten meggyógyít engem, Isten megőriz engem. Isten nem fog elhagyni, és Isten nem fogja tétlenül nézni, ha látja, hogy megbetegszem.« Az ilyen gondolatoknak semmi alapjuk sincs, sőt mondhatni, ezek egyfajta elképzelések. Ilyen elképzelésekkel és képzelgésekkel az emberek sosem lesznek képesek megoldani a gyakorlati nehézségeiket, és legbelül bizonytalanul gyötrődnek, szoronganak és aggódnak az egészségük és a betegségeik miatt; fogalmuk sincs, hogy ki fog felelősséget vállalni ezekért a dolgokért, vagy hogy egyáltalán vállalja-e valaki a felelősséget” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten leleplezte, hogy az emberek valójában nem értik meg az Ő mindenhatóságát és szuverenitását, és mindig rettegnek a haláltól. Emiatt a félelem és az aggodalom negatív érzéseiben élnek. Az én állapotom is pontosan olyan volt, mint amit Isten leleplezett. Miután megkaptam a Covidot, eleinte gyorsan javult az állapotom, ezért boldog voltam, hálát adtam Istennek a gondoskodásáért és védelméért. Később, amikor az állapotom súlyosbodott, magas lázam lett, megijedtem, aggódtam, hogy idős korom miatt meg is halhatok a vírus miatt, ha a betegségem súlyosbodik. Depresszióban éltem, nem maradt energiám a kötelességem teljesítésére. Különösen akkor, amikor a vezető több más gyülekezet evangelizációs munkájának a vezetésével akart megbízni, attól féltem, hogy ha túlságosan megerőltető lesz a köteleségem, az állapotom rosszabbodni fog, és a végén még belehalok a Covidba, ezért nem mertem elfogadni a kötelességet. Gyakran éltem szorongásban és félelemben e betegség közepette, még ahhoz sem voltam megfelelő lelkiállapotban, hogy elvégezzem a kötelességem. Isten a Teremtő, aki mindenek felett szuverén és mindent irányít. Az, hogy mikor betegszem meg, mikor gyógyulok meg, mikor ér véget az életem... mind Isten kezében van, és alá kell vetnem magam az Ő vezénylésének és intézkedésének. Én azonban nem hittem Isten szuverenitásában, és nem hittem, hogy Ő az, aki mindent irányít, mindig aggodalomban és félelemben éltem. Mennyire ostoba voltam! Isten megengedte, hogy elszenvedjem ezt a betegséget, nekem pedig keresnem kellene az igazságot, és tanulnom kellene belőle. Ha mindig ebben a negatív érzelemben éltem volna, egy nap, amikor valóban szembenézek a halállal, akkor is panaszkodnék, tudatlanul és Istent hibáztatva... miközben még olyan szavakat is kimondanék, amelyek ellenállnak Neki, amit Ő megvetne és elítélne. Megijesztett ez a gondolat, és sürgetést éreztem, hogy megkeressem az igazságot és megoldást találjak erre az állapotra.

Keresés közben elolvastam egy passzust Isten szavaiból. „Milyen alapon követelsz te – egy teremtett lény – Istentől? Az emberek nem jogosultak arra, hogy követeljenek Istentől. Nincs semmi észszerűtlenebb, mint követeléseket támasztani Istennel szemben. Azt fogja tenni, amit tennie kell, és az Ő természete igazságos. Az igazságosság semmi esetre sem méltányosság vagy észszerűség; nem puszta egyenlő elbírálás, és nem arról szól, hogy az elvégzett munkádnak megfelelően kiosztják neked, amit érdemelsz, vagy fizetnek neked az elvégzett munkádért, illetve megkapod a járandóságodat aszerint, amekkora erőfeszítést teszel. Ez nem igazságosság, ez csupán korrektség és észszerűség. Nagyon kevés ember képes megismerni Isten igazságos természetét. Tegyük fel, hogy Isten megsemmisítette volna Jóbot, miután Jób tanúságot tett Mellette: Ez igazságos lenne? Valójában az lenne. Miért hívják ezt igazságosságnak? Hogyan tekintenek az emberek az igazságosságra? Ha valami összhangban van az emberek elképzeléseivel, akkor nagyon könnyű azt mondaniuk, hogy Isten igazságos; azonban, ha úgy látják, az a dolog nincs összhangban az elképzeléseikkel – ha ez olyasvalami, amit képtelenek megérteni – akkor nehéz lenne azt mondaniuk, hogy Isten igazságos. Ha Isten annak idején elpusztította volna Jóbot, az emberek nem mondták volna, hogy Ő igazságos. Valójában azonban, akár romlottak az emberek, akár nem, és akár mélységesen romlottak, akár nem, kell Istennek igazolnia Magát, amikor elpusztítja őket? Meg kellene magyaráznia az embereknek, hogy milyen alapon cselekszik így? El kell-e Istennek mondania az embereknek azokat a szabályokat, melyeket Ő rendelt el? Nincs rá szükség. Isten szemében, aki romlott, és aki hajlamos Istennel szembefordulni, nem ér semmit; akárhogy is kezeli Isten őket, az helyénvaló lesz, és minden Isten elrendezése. Ha nem tetszenél Istennek, és azt mondaná, hogy nem veszi hasznodat a tanúságtételed után, és ezért elpusztítana téged, ez is az Ő igazságossága lenne? Az lenne. [...] Minden, amit Isten tesz, az igazságos. Habár az emberek talán nem képesek érzékelni Isten igazságosságát, nem szabadna tetszés szerint ítéletet mondaniuk. Ha valami, amit Ő tesz, észszerűtlennek tűnik az emberek számára, illetve, ha van róla bármilyen elképzelésük, és ez arra vezeti őket, hogy azt mondják, Ő nem igazságos, akkor ők igen észszerűtlenek” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavain elmélkedve rájöttem, hogy a múltban nem igazán értettem meg Isten igazságos természetét. Mindig azt gondoltam, hogy mivel Istennek áldoztam magam, amikor a kötelességemet teljesítettem, ezért meg kell kapnom az Ő gondoskodását és védelmét, és nem kell szembenéznem a betegséggel vagy akár a halállal. Azt gondoltam, hogy ez Isten igazságossága. E téves nézet hatása alatt mindig azt gondoltam, hogy mivel sok éven át hittem Istenben, sokat szenvedtem és elég nagy árat fizettem, és még akkor is kitartottam a kötelességem mellett, amikor elkaptam a Covidot, Istennek ezért meg kell őriznie engem, vagy segítenie kell, hogy minél hamarabb felépüljek a betegségből. Amikor azonban a dolgok nem úgy alakultak, ahogy vártam, félreértettem a helyzetet és panaszkodtam Istenre, nem maradt energiám a kötelességem teljesítésére. Különösen, amikor láttam, hogy néhány testvér, aki nem teljesített semmilyen kötelességet, nem kapta el a Covidot, miközben én mindig lelkesen fáradoztam és végeztem a kötelességemet, mégis megfertőződtem, amit igazságtalannak éreztem, és úgy gondoltam, hogy Isten igazságtalan, így nem szenteltem magam többé a kötelességemnek, és még arra sem voltam hajlandó, hogy néhány további gyülekezet munkáját felügyeljem. Eredetileg úgy gondoltam, hogy miután évekig hittem Istenben, és mindig kitartóan végeztem a kötelességemet, így alávetettem magam Isten akaratának, de egyszer csak a halál szemébe néztem, lázadásom és ellenállásom lelepleződött, és egyáltalán nem volt bennem engedelmesség. Nagyon sok öntözést és ellátást kaptam Isten szavaitól; így kötelességem teljesítése és az általam hozott áldozatok olyan dolgok voltak, melyeket meg kellett tennem. Én azonban odáig mentem, hogy ezt tőkeként felhasználva alkudozni kezdtem Istennel, üzletelni akartam Vele, panaszkodtam Rá, amikor a vágyaimat nem elégítette ki. Tényleg annyira eszetlen voltam! Isten a Teremtő; bármit tesz, és bárhogyan bánik is az emberekkel, az mind igazságos, és mindenben benne rejlik az Ő szándéka. Nem szabad az én elképzeléseim és képzelődéseim alapján megítélnem azokat a dolgokat, amelyeket Isten tesz. Isten szavainak egy passzusa jutott eszembe. „Nem ostobaság-e, ha gyötrődsz, szorongsz és aggódsz olyan dolgok miatt, amiket nem tudsz te magad eldönteni? (De igen.) Az embereknek hozzá kell látniuk, hogy eloszlassák azokat a dolgokat, amelyeket maguk el tudnak oszlatni, azokban a dolgokban pedig, amelyeket nem tudnak megtenni, várniuk kell Istenre; az embereknek csendben alá kell vetniük magukat, és kérniük kell Istent, hogy oltalmazza őket – ilyen gondolkodásmódjuk kell, hogy legyen. Amikor a betegség valóban lesújt, és a halál tényleg közel van, akkor az embernek alá kell vetnie magát, és nem szabad panaszkodnia vagy lázadnia Isten ellen, vagy nem szabad olyan dolgokat mondania, amelyek Istent káromolják, vagy amelyek támadják Őt. Az embernek ehelyett teremtett lényként kell helyt állnia, meg kell tapasztalnia és értékelnie kell mindazt, ami Istentől származik – nem szabad próbálkoznia azzal, hogy maga válassza ki a dolgokat” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Isten szavain elmélkedve még inkább erősödött az önvád bennem, és megalázottnak éreztem magam. Nagyon messze voltam attól, hogy megfeleljek Isten elvárásainak. Az egészségemet, a halálomat és minden mást dolgomat Isten vezényelte. Ha a Covid elvenné az életemet, akkor Isten engedte meg ezt, és akár élek, akár meghalok, alá kell vetnem magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek. Ez volt az a minimális értelem, amivel egy teremtett lénynek rendelkeznie kell. Letérdeltem tehát, és imádkoztam Istenhez: „Istenem, annyit lázadok! Akár meggyógyulok a betegségemből, akár nem, hajlandó vagyok alávetni magam a Te elrendezéseidnek. Nem fogok többé panaszkodni Rád, és nem fordulok indokolatlan követelésekkel Hozzád.”

Később magamba néztem és elgondolkodtam: „Amikor nem nézek szembe betegséggel vagy katasztrófával, aktívan tudom végezni a kötelességemet, és gyakran közösséget tudok vállalni a testvérekkel arról, hogy bármi történjék is velünk, mindig alá kell vetnünk magunkat Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Akkor miért értettem félre Istent, és miért panaszkodtam Őrá betegségem rosszabbodásakor, úgy, hogy még a kötelességem elvégzéséhez is elveszítettem az energiám? Miért tanúsítottam ilyen lázadást és ellenállást?” A választ keresve Isten szavait olvastam. „Mielőtt a kötelességük végzése mellett döntenének, a szívük mélyén az antikrisztusokban buzognak az elvárások a kilátásaik, az áldások elnyerése, a jó rendeltetési hely, sőt, még egy korona tekintetében is, és maximális önbizalmuk van azt illetően, hogy elérik ezeket a dolgokat. Ilyen szándékokkal és törekvésekkel jönnek Isten házába, hogy végezzék a kötelességüket. Akkor vajon a kötelességük végzésében benne van az Isten által megkövetelt őszinteség, hamisítatlan hit és hűség? Ezen a ponton még nem látható a hamisítatlan hűségük, hitük, avagy őszinteségük, mivel a kötelessége végzése előtt mindenki teljességgel ügyletekben gondolkodik, mindenki érdekektől hajtva dönt a kötelessége végzéséről, valamint túláradó ambícióihoz társuló előfeltételei és vágyai alapján. Mi az antikrisztusok szándéka a kötelességük végzésével? Az, hogy alkut kössenek, hogy csereberéljenek. Elmondható, hogy ezekhez a feltételekhez kötik a kötelesség végzését: »Ha végzem a kötelességemet, akkor áldásokat kell nyernem, és jó rendeltetési helyet kell kapnom. El kell nyernem mindazon áldásokat és előnyöket, amelyekről isten azt mondta, hogy elő lettek készítve az emberiség számára. Ha nem tudom elnyerni ezeket, akkor nem fogom végezni ezt a kötelességet.« Ilyen szándékokkal, ambíciókkal és vágyakkal jönnek Isten házába, hogy végezzék a kötelességüket. Némileg őszintének tűnnek, és persze ami az új hívőket illeti, akik épp csak elkezdik végezni a kötelességüket, náluk ez lelkesedésnek is nevezhető. Azonban ebben nincs hamisítatlan hit vagy hűség, csupán bizonyos fokú lelkesedés. Ez nem nevezhető őszinteségnek. Ebből a hozzáállásból ítélve, amelyet az antikrisztusok tanúsítanak a kötelességük végzését illetően, ez teljességgel ügylet alapú, és tele van olyan előnyökre irányuló vágyakkal, amilyen az áldások elnyerése, a mennyek országába való belépés, a korona elnyerése, valamint a jutalmakban részesülés. Kívülről tehát úgy tűnik, hogy mielőtt kiközösítik, sok antikrisztus végzi a kötelességét, és egy átlagembernél még több mindenről le is mondott és többet is szenvedett. Az, amit áldoznak, és az ár, amelyet fizetnek, egy szinten van Pállal, és nem is sürgölődnek kevesebbet Pálnál. Olyasmi ez, amit mindenki lát. A viselkedésüket, valamint a szenvedésre és az ár megfizetésére való hajlandóságukat tekintve nem szabadna, hogy ne kapjanak semmit. Isten azonban nem a külsődleges viselkedése alapján tekint egy emberre, hanem a lényege, a beállítottsága, az általa feltártak, valamint minden egyes általa tett dolog természete és lényege alapján. Amikor emberek ítélnek meg másokat és bánnak velük, kizárólag a külsődleges viselkedésük, valamint az alapján határozzák meg, hogy ki az illető, hogy mennyit szenved és milyen árat fizet – ez pedig súlyos hiba” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Azon keresztül, amit Isten leleplezett előttem, végre megértettem, hogy amikor a kötelességemet teljesítettem, és lelkesen áldozatot hoztam ezekben az években, nem igazán vettem figyelembe Isten szándékait, és nem tettem a teremtett lényként rám rótt kötelességemet, és tetteim nem is az Isten iránti őszinteségemből vagy hűségemből fakadtak. Inkább eszközként és alkudozási alapként használtam kötelességem teljesítését, hogy kielégítsem az áldások megszerzésére irányuló vágyam, hogy túléljek a jövőben, és élvezhessem az örök áldásokat. Látva az egymás után bekövetkező katasztrófákat, és hogy Isten munkája hamarosan véget ér, gratuláltam magamnak, azt gondolva, hogy mivel elhagytam és feláldoztam magam Istenért, és végeztem a kötelességemet, Ő biztosan megtart, és végül életben maradok. Amikor azonban elkaptam a Covidot, és az állapotom romlott, aggódtam, hogy a korom miatt belehalhatok ebbe a vírusba, ezért elcsüggedtem, csalódott lettem és elvesztettem a hitemet. Még az úgynevezett tőkémet is arra kezdtem használni, hogy Istent meggyőzzem, gondolván, hogy mivel olyan sokat szenvedtem a kötelességemben, és eredményeket értem el az evangélium terjesztésében, Istennek oltalmaznia kellene engem. Amikor túlzó vágyaim nem teljesültek, azt gondoltam, hogy Isten nem óv meg, és igazságtalanul bánik velem, és nem maradt energiám a kötelességem végzéséhez. Amikor kiderültek a tények, végre beláttam, hogy mióta elkezdtem Istenben hinni, csak az vezérelt, hogy áldást nyerjek. Újra és újra elmondtam, hogy hiszek Istenben, hogy a kötelességem végzése tökéletesen természetes és indokolt, de a valóságban kihasználtam és becsaptam Istent. Tényleg nagyon önző és csalárd voltam! Pálra gondoltam, aki bejárta egész Európát a Kegyelem Korában az evangéliumot terjesztve, sok szenvedést elviselve és sok embert megtérítve. Azonban az ő áldozathozatala és szenvedései mind azért voltak, hogy beléphessen a mennyek országába, és jutalmat nyerhessen. Ez számítás és csalás volt, és Isten nemcsak helytelenítette, de meg is vetette ezt az áldozathozatalt. Végül Pál ahelyett, hogy megkapta volna Isten áldását, megbűnhődött. Isten természete szerint igazságos és szent, és amikor meghatározza a sorsunkat és a rendeltetési helyünket, nem az alapján ítélkezik, hogy mennyit szenvedünk és dolgozunk a felszínen, vagy hogy hányszor tanúsítunk jó magatartást. Ítélete inkább azon alapul, hogy elnyertük-e az igazságot, és hogy megváltozott-e a beállítottságunk. Ha mindig jó sorsot és jó rendeltetési helyet akarnék elérni az erőfeszítéseimért és az áldozataimért cserébe, nem törekednék az igazságra, és nem tisztulnék meg a romlottságomtól, akkor az én sorsom ugyanaz lenne, mint Pálé; Isten kizárna és megbüntetne. Pál kudarca emlékeztetőül és figyelmeztetésül szolgál számomra! Aztán arra gondoltam, hogy Isten teljes szívével az emberiség megmentésén dolgozik, minden erejét latba veti és minden árat megfizet, mindezt úgy, hogy közben soha semmit nem kér vagy követel tőlünk. Isten annyira önzetlen! Eközben én élveztem mindent, amit Isten nekem ajándékozott, anélkül, hogy valaha is figyelembe vettem volna a szándékait. Még alkudoztam is Vele a kötelességem végzésekor, azzal a céllal, hogy jó rendeltetési helyre kerüljek. Tényleg nagyon önző és aljas voltam! Úgy tekintettem Istenre, mint akit kihasználhatok és becsaphatok. Hogyne vetné meg és utálná Isten ezt a fajta áldozathozatalt? Ahogy ezt megértettem, elöntött az önvád, adósnak éreztem magam Isten felé, és a szívemben Istenhez imádkoztam, mondván, hogy nem akarok többé alkukat kötni Vele az áldások elnyeréséért, ehelyett megfelelően akarok törekedni az igazságra, végezni a teremtett lényként rám rótt kötelességemet és eleget tenni Őneki.

Később elolvastam Isten szavainak egy másik passzusát, ami nagyon megindított. Mindenható Isten azt mondja: „Függetlenül attól, hogy valaki milyen kötelességet végez, ez a legmegfelelőbb dolog, amit tehet, a legszebb és legigazabb dolog az emberiség körében. Teremtett lényként az embereknek teljesíteniük kell a kötelességüket, és csak ekkor kaphatják meg a Teremtő jóváhagyását. A teremtett lények a Teremtő uralma alatt élnek, és elfogadnak mindent, amit Isten biztosít számukra, és mindent, ami Istentől származik, ezért teljesíteniük kell a feladataikat és a kötelezettségeiket. Ez teljesen természetes és jogos, és Isten rendelte el. Ebből látható, hogy az emberek számára a teremtett lény kötelességének teljesítése igazabb, szebb és nemesebb, mint bármi más, amit a földi élet során tesznek; az emberiség körében semmi sem értelmesebb és méltóbb, és semmi sem ad nagyobb értelmet és értéket a teremtett ember életének, mint a teremtett lény kötelességének végzése. A földön csak az emberek azon csoportja veti alá magát a Teremtőnek, akik igazán és becsületesen teljesítik a teremtett lény kötelességét. Ez a csoport nem követi a világi irányzatokat; Isten vezetésének és útmutatásának vetik alá magukat, csak a Teremtő szavaira hallgatnak, elfogadják a Teremtő által kifejezésre juttatott igazságokat, és a Teremtő szavai szerint élnek. Ez a legigazabb, leghangosabb bizonyságtétel, és ez a legjobb bizonyságtétel az Istenbe vetett hitről. Az, hogy egy teremtett lény képes teljesíteni a teremtett lény kötelességét, képes megfelelni a Teremtőnek, a legcsodálatosabb dolog az emberiség körében, és olyasvalami, amit mindenki által dicsőítendő történetként kellene terjeszteni. Bármit, amit a Teremtő a teremtett lényekre bíz, feltétel nélkül el kell fogadniuk; az emberiség számára ez egyszerre boldogság és kiváltság, és mindazok számára, akik teljesítik a teremtett lény kötelességét, nincs csodálatosabb és megemlékezésre méltóbb dolog – ez egy pozitívum. [...] Teremtett lényként, amikor valaki a Teremtő elé járul, teljesítenie kellene a kötelességét. Ez nagyon helyénvaló dolog, és teljesítenie kell ezt a felelősséget. Az alapján, hogy a teremtett lények teljesítik a kötelességüket, a Teremtő még nagyobb munkát végzett az emberiség körében, és a munka egy újabb szakaszát végezte el az embereken. És milyen munka ez? Ellátja az emberiséget az igazsággal, megengedve nekik, hogy a kötelességük teljesítése során elnyerjék Tőle az igazságot, és ezáltal levethessék romlott beállítottságaikat, és megtisztuljanak. Így eleget tesznek Isten szándékainak, és az életben a helyes útra lépnek, végül képesek lesznek félni Istent és kerülni a rosszat, elnyerik a teljes üdvösséget, és többé nem lesznek kitéve a Sátán csapásainak. Ez egy olyan hatás, amelyet Isten az emberiséggel a végén elérne a kötelességeik végrehajtása révén” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy az, ahogy a teremtett lények a Teremtő előtt teljesítik kötelességeiket, a létező legjelentősebb és legszebb dolog. Ez ugyanaz, mint amikor a gyermekek gyermeki hűséggel viseltetnek szüleik iránt; olyan felelősség és kötelezettség, amelyet az embereknek teljesíteniük kell, mindenféle alku vagy követelés nélkül. Ami még ennél is fontosabb, kötelességeink teljesítése során Isten különböző körülményeket állít elénk, amelyek feltárják romlottságunkat és hiányosságainkat, lehetővé téve számunkra, hogy keressük az igazságot, megértsük önmagunkat, megszabaduljunk bűnös hajlamainktól, az Ő szavai alapján ítéljük meg az embereket és a dolgokat, ne szenvedjünk többé a Sátán romlottságától és ártalmától, és végül elérjük az üdvösséget; ez Isten szándéka. Az évek során többször letartóztatott a rendőrség, és a fájdalmam közepette Isten szavai voltak azok, amelyek megvilágosítottak és vezettek, hitet és erőt adtak nekem, illetve lehetővé tették, hogy legyőzzem ezen démonok kegyetlenségét. Amikor felmagasztaltam magam és hencegtem a kötelességemmel, feltárva arrogáns természetemet, Isten akkor is megteremtette a körülményeket, hogy megfenyítsen és megfegyelmezzen. Azáltal, amit az Ő szavai lelepleztek, megértettem önmagam, és képes voltam azonnal megtérni Hozzá. Mindez Isten üdvössége volt! Isten annyi erőfeszítést tett értem, és én mégsem törekedtem az igazságra, vagy nem viszonoztam a szeretetét, csak az áldásokon járt az eszem, amikor a kötelességemet teljesítettem. Valóban nem volt semmiféle lelkiismeretem. Amikor ezúttal megbetegedtem, az igazság keresése és az önvizsgálat után végre tisztán láttam aljas indítékomat, hogy ennyi éven át csak azért tettem a kötelességemet, hogy áldásokat szerezzek, és valamelyest megismertem romlott természetemet is. Mindezzel Isten engem mentett meg. Ezúttal Isten lélegzethez juttatott, és életben hagyott, az Ő kegyelme és irgalma által. El kellett engednem azt a szándékomat, hogy áldásokat szerezzek, és jól kellett tennem a kötelességemet.

Később még többet olvastam Isten szavaiból. „Bárki számára, aki erre a világra születik, a születés szükségszerű, a halál pedig elkerülhetetlen; senki sem emelkedhet a dolgok ezen menete fölé. Ha valaki fájdalommentesen szeretne távozni ebből a világból, ha azt akarja, hogy vonakodás és aggodalom nélkül nézhessen szembe az élet utolsó fordulópontjával, annak egyetlen módja, ha nem marad benne megbánás. És az egyetlen módja annak, hogy megbánás nélkül távozzon, az a Teremtő szuverenitásának és hatalmának ismerete, és az, hogy alávesse magát ezeknek. Csak így lehet távol maradni az emberi viszálytól, a gonosztól, a Sátán rabságától, és csak így lehet olyan életet élni, mint Jób: a Teremtő által vezérelt és megáldott életet, szabad és felszabadult, értékkel és értelemmel bíró, őszinte és nyílt szívű életet. Az ember csak így vetheti alá magát Jóbhoz hasonlóan a Teremtő által kiszabott megpróbáltatásoknak és nélkülözésnek, illetve a Teremtő vezényléseinek és intézkedéseinek. Az ember csak így imádhatja egész életében a Teremtőt, és nyerheti el az Ő dicséretét, ahogy Jób, és hallhatja a hangját, láthatja Őt megjelenni. Csak így lehet boldogan élni és meghalni, mint Jób, fájdalom, aggodalom és megbánás nélkül. Csak így lehet fényben élni, mint Jób, és az élet minden egyes fordulópontján fényben áthaladni, zökkenőmentesen fejezni be az utat a fényben, sikeresen teljesíteni a küldetést – megtapasztalni, megtanulni és megismerni teremtett lényként a Teremtő szuverenitását –, majd eltávozni a fényben, és örökkön-örökké a Teremtő oldalán állni teremtett emberi lényként, Általa megbecsülve” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Miután elolvastam Isten szavait, a szívem nagyon felderült. Korábban mindig azt gondoltam, hogy mivel öreg vagyok, és a betegségem egyre súlyosabbá válik, bármikor életveszélybe kerülhetek, és hogyha a Covidban halok meg, nem lesz jó sorsom vagy rendeltetési helyem. Isten szavaiból megértettem, hogy valójában minden ember meg fog halni, de az egyes halálok természete különbözik. Néhány ember halála azt mutatja, hogy Isten felfedte és kirekesztette őket, míg mások teste a felszínen halott lehet, de a lelkük megmenekült. Vegyük például Jóbot, akinek igaz hite volt Istenben, és még a megpróbáltatások közepette is képes volt dicsőíteni Isten nevét, és igaz bizonyságot tenni előtte, beteljesítve a teremtett lényként kapott küldetését. Amikor Jób meghalt, nem aggódott és nem félt, hanem elégedetten és hálásan hagyta el a világot. A teste meghalt, de a lelke megmenekült. Ott volt Péter is, aki egész életében arra törekedett, hogy szeresse és elégedetté tegye Istent, és a megpróbáltatások és gyötrelmek ellenére is képes volt haláláig alárendelni magát Isten akaratának. Végül fejjel lefelé feszítették keresztre Istenért, jó bizonyságot tett, és elnyerte Isten jóváhagyását. Most megértettem, hogy a test halála nem jelenti azt, hogy valakinek rossz sorsa és rendeltetési helye lesz. Az a fontos, hogy életük során képesek-e az igazságot keresni és teljesíteni a teremtett lényként rájuk rótt kötelességüket. Ez az igazi kulcs, amely meghatározza, hogy valakinek végül jó sorsa és rendeltetési helye lesz-e. Annyit kellett volna tennem, hogy szilárdan megmaradjak teremtett lényként a helyemen, és alávessem magam Isten szuverenitásának és rendelkezéseinek. Amíg éltem, Istenre kellett támaszkodnom, és jól kellett tennem a kötelességemet, az igazságra törekedve és az elvek szerint cselekedve, ezáltal megfelelően teljesítve a kötelességemet és megvigasztalva Isten szívét. Ahogy ezt megértettem, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, és betegségem nem korlátozott többé. Amire nem számítottam, az az volt, hogy néhány nappal később az állapotom javult.

Ez a Covid-élmény, amit átéltem, segített belátni, hogy téves nézeteket tápláltam a hitemben, hogy mindent azért tettem, hogy áldást nyerjek és alkut kössek Istennel. Azzal, hogy képes voltam elengedni az áldások megszerzésére irányuló vágyam egy részét, és egyenesbe hozni a kötelességem teljesítésének indítékait, Isten megtalálta a módját, hogy megmentsen engem.