Hatvanéves koromban elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját. Az összejöveteleken való részvétel, valamint Isten szavainak evése és ivása által megértettem, hogy az emberiséget Isten teremtette, hogy Isten vezette, látta el és táplálta az emberiséget mind a mai napig, és hogy az utolsó napokban Isten újra eljött, hogy megmentse az emberiséget a bűntől, és egy gyönyörű rendeltetési helyre vezesse az embereket. Öröm töltött el, és úgy éreztem, hogy még idős koromban is, hogy Isten házába jöhettem, és ilyen nagy üdvösségben részesülhettem Tőle, valóban óriási áldás! Így hát szenvedélyesen törekedtem, és nemsokára csoportvezetővé, majd gyülekezetvezetővé választottak. Bármennyi akadállyal és kudarccal is szembesültem, soha nem hagytam abba a kötelességeim végzését. Azt hittem, hogy ha így teszek, elnyerem Isten elismerését.

2022-ben hetvenhat éves lettem. Ahogy öregedtem, a memóriám romlott, és a reakcióim lelassultak. Egy nap elektromos kerékpárral mentem a kötelességemet végezni. Elég gyorsan hajtottam, és lassítani akartam, de mivel ideges lettem, egy pillanatra leblokkolt az agyam, és behúztam mindkét féket, így a kerékpárral együtt lerepültem egy körülbelül három-négy méter magas kis hídról. Szerencsére nem sérültem meg. A szívem mélyén világos volt számomra, hogy ez Isten oltalma. Másnap elindultam egy vendéglátó otthonba, ahová gyakran jártam összejövetelre, de hirtelen elhomályosult az elmém, és egyszerűen nem jutott eszembe, hogyan jutnék oda. Ennek következtében lemaradtam az összejövetelről. A gyülekezetvezető, tekintettel a koromra és a biztonságomra, úgy intézte, hogy otthon lássam vendégül a testvéreket az összejövetelekre, és amikor időm engedi, öntözzem a közeli újonnan érkezetteket. Amikor eljött az ideje, hogy az újonnan érkezetteknek összejöveteleket tartsak, a vezető elintézte, hogy egy nővér elvigyen kocsival. Kicsit csalódott lettem, és arra gondoltam: „Amikor korábban egészséges voltam, egy pillanat alatt el tudtam indulni a kötelességemet végezni. Most meg már arra is szükségem van, hogy valaki elvigyen az összejövetelekre. Hát nem lettem teher a gyülekezet számára? Most már csak ezt a kis kötelességet végzem. Vajon Isten emlékezni fog-e rá, és megmenekülhetek-e még? Ahogy évről évre öregszem, az agyam még zavarosabb lesz. Képes leszek még végezni a kötelességemet? Ha nem tudom végezni a kötelességemet, hogyan menekülök meg?” Különösen akkor, amikor később az újonnan érkezettekkel gyűltem össze, és láttam, milyen fiatalok, milyen gyorsan megértik az igazságot, és milyen gyors a reakciójuk, én pedig néha, Isten szavainak olvasása után, hirtelen megakadtam, amikor közösséget akartam vállalni, és nem tudtam visszaemlékezni, miről is akartam beszélni. Összeszorult a szívem, ahogy arra gondoltam: „Tényleg megöregedtem, és annyi területen nem tudok már lépést tartani.” Nem sokkal később a két újonnan érkezett, akiket öntöztem, biztonsági problémákkal szembesült, és nem tudtak részt venni az összejöveteleken, és bizonyos okok miatt az otthonomban sem tudtam már vendégül látni a testvéreket az összejövetelekre. Amikor láttam, hogy a kötelességeim fokozatosan, egyenként kicsúsznak a kezemből, igazán elcsüggedtem: „Most már egyáltalán nem tudok semmilyen kötelességet végezni. Olyan öreg és haszontalan lettem. Nincs többé reményem az üdvösségre!” Annyira negatív lettem, hogy teljesen kimerültem. Nem sokkal ezután megbetegedtem, állandóan köhögtem, és nehezen kaptam levegőt. Bár elmentem orvoshoz, és az állapotom némileg javult, arra gondoltam, hogy egyre öregebb leszek, és az egészségem is romlik, és azon tűnődtem, hogyan tudnám még végezni a kötelességeimet. Minél többet gondolkodtam ezen, annál rosszabbul éreztem magam, teljesen erőtlennek és gyengének, mintha minden erőm elhagyott volna. Ezután az imáim rendszertelenné váltak, és már nem akartam enni és inni Isten szavait. A szabadidőmben még tévésorozatokat is elkezdtem nézni. Csak ekkor jöttem rá, hogy az állapotom helytelen, és gyorsan imádkoztam Istenhez: „Istenem! Most, hogy öreg vagyok, és rossz az egészségem, úgy érzem, nem tudok semmilyen kötelességet végezni, és nincs reményem az üdvösségre. Annyira negatív vagyok, hogy még az életkedvemet is elvesztettem. Istenem! Kérlek, vezess ki ebből a helytelen állapotból!”

Egy nap Isten szavainak egy olyan passzusát olvastam, amely nagyon illett az állapotomra. Isten azt mondja: „A testvérek között vannak idős emberek is, akik 60 fölöttiek vagy akár 80-90 év körüliek, és akik előrehaladott koruk miatt szintén nehézségeket tapasztalnak. Az ő gondolkodásuk az életkoruk ellenére nem feltétlenül annyira helyes vagy racionális, az elképzeléseik és nézeteik pedig nem feltétlenül egyeznek az igazsággal. Ezeknek az idős embereknek ugyanúgy vannak problémáik, és állandóan így aggódnak: »Az egészségem már nem olyan jó, és a lehetőségeim a kötelességek végzése területén korlátozottak. Vajon emlékezni fog rám Isten, ha csak ezt az aprócska kötelességet teljesítem? Néha megbetegszem, és szükségem van arra, hogy valaki gondoskodjon rólam. Amikor nincs, aki gondoskodjon rólam, nem vagyok képes ellátni a kötelességemet, mit tehetnék hát? Idős vagyok, nem emlékszem Isten szavaira, amikor olvasom azokat, és nehéz megértenem az igazságot. Amikor a közösségben az igazságot szólom, zavarosan és logikátlanul beszélek, és nincsenek olyan tapasztalataim, amelyeket érdemes lenne megosztanom. Öreg vagyok, és nincs elég energiám, a látásom nem valami jó, és már nem vagyok erős. Számomra minden nehéz. Nemcsak, hogy nem tudom teljesíteni a kötelességemet, de könnyen elfelejtek és elrontok dolgokat. Néha összezavarodom, és problémákat okozok a gyülekezetnek és a testvéreimnek. Szeretnék üdvösségre jutni és az igazságra törekedni, de ez nagyon nehéz. Mit tehetek?« Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, nyugtalankodni kezdenek, és azt gondolják: »Hogy lehet, hogy csak ennyi idősen kezdtem el hinni Istenben? Hogyhogy nem vagyok olyan, mint azok, akik a 20-as és 30-as éveikben járnak, vagy mint azok, akik a 40-es és 50-es éveikben? Hogyhogy csak most találkoztam Isten munkájával, amikor ilyen idős vagyok? Nem arról van szó, hogy rossz a sorsom; legalább most találkoztam Isten munkájával. A sorsom jó, és Isten jó volt hozzám! Csak egy dolognak nem örülök, éspedig, hogy túl öreg vagyok. Nem túl jó a memóriám, és az egészségem sem, de a szívem erős. Csak a testem nem akar engedelmeskedni, és elálmosodom, miután egy ideig hallgatok az összejöveteleken. Néha behunyom a szemem, hogy imádkozzak, és elalszom, az elmém pedig elkalandozik, amikor Isten szavait olvasom. Egy kevés olvasás után álmos leszek, elbóbiskolok, és a szavak nem mélyülnek el bennem. Mit tehetnék? Képes vagyok-e még ilyen gyakorlati nehézségek mellett is törekedni az igazságra és megérteni azt? Ha nem, és ha nem vagyok képes az igazságalapelvek szerint gyakorolni, akkor nem lesz-e hiábavaló az egész hitem? Nem maradok-e le az üdvösségről? Mit is tehetnék? Annyira aggódom! Ebben a korban már semmi sem fontos. Most, hogy már hiszek Istenben, nincs többé semmi gondom, vagy bármi, ami miatt aggódjak, a gyermekeim felnőttek, és nincs szükségük többé arra, hogy gondozzam vagy neveljem őket, a legnagyobb vágyam az életben, hogy az igazságra törekedjek, teljesítsem a teremtett lény kötelességét, és a hátralevő éveimben végül elérjem az üdvösséget. Most azonban a jelenlegi helyzetemet tekintve, homályosan látok a korom miatt, zavaros az elmém, rossz az egészségem, nem tudom jól teljesíteni a kötelességemet, és néha problémákat okozok, amikor próbálok minél többet tenni, úgy tűnik, hogy nem lesz könnyű számomra az üdvösség elérése.« Újra meg újra átgondolják ezeket a dolgokat, nyugtalanná válnak, majd azt gondolják: »Úgy tűnik, hogy a jó dolgok mindig csak a fiatalokkal történnek, nem az öregekkel. Úgy látszik, hogy bármilyen jók is a dolgok, én már nem fogom tudni élvezni azokat.« Minél többet gondolkodnak ezeken, annál inkább bosszankodnak, és annál nyugtalanabbak lesznek. Nemcsak aggódnak maguk miatt, hanem sértődöttek is. Ha sírnak, úgy érzik, nem igazán érdemes sírni, ha pedig nem sírnak, akkor ez a fájdalom és sérelem mindig velük marad. Mit kellene tehát tenniük? Vannak különösen olyan idős emberek, akik teljes idejükkel Istennek akarják áldozni magukat, és teljesíteni a kötelességüket, de fizikailag nincsenek jól. Néhányuknak magas a vérnyomása, másoknak magas a vércukorszintje, másoknak gyomor-bélrendszeri problémáik vannak, és fizikai erejük nem tud lépést tartani a kötelességük követelményeivel, ezért idegeskednek. Látják a fiatalokat, akik képesek enni és inni, futni és ugrálni, ezért irigykednek. Minél inkább látják, hogy a fiatalok ezt teszik, annál inkább gyötrődnek, és azt gondolják: »Én is jól akarom végezni a kötelességemet, az igazságra akarok törekedni, megérteni és gyakorolni azt, de miért olyan nehéz ez? Olyan öreg és fölösleges vagyok! Vajon Istennek nem kellenek az öregek? Tényleg fölöslegesek az öregek? Hát nem érhetjük el az üdvösséget?« Szomorúak és képtelenek boldogok lenni, bárhogy is gondolkodnak erről. Nem akarnak lemaradni egy ilyen csodálatos időszakról és nagyszerű lehetőségről, de nem képesek teljes szívvel és lélekkel feláldozni magukat és teljesíteni a kötelességüket, mint a fiatalok. Ezek az idős emberek koruk miatt mély gyötrelembe, szorongásba és aggodalomba merülnek. Minden alkalommal, amikor valamilyen problémával, kudarccal, nehézséggel vagy akadállyal találkoznak, a korukat hibáztatják, sőt, gyűlölik és nem szeretik magukat. De minden hasztalan, nincs megoldás, és nincs kiút számukra” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten annyira jól megért minket. Az állapotom és a helyzetem pont olyan volt, ahogy Isten leleplezte: aggódtam, hogy ahogy öregszem, és ahogy az egészségem és a memóriám folyamatosan romlik, nem leszek képes elvégezni a kötelességeimet, és ezért nem menekülök meg. Még ha a tőlem telhető legjobban is végzem a kötelességeimet, attól féltem, hogy Isten nem fogja azt számon tartani, mert túl keveset tettem, ezért gyötrelmes állapotba kerültem. A vezető, tekintettel a koromra és a biztonságomra, elrendezte, hogy otthon lássam vendégül a testvéreket az összejövetelekre, miközben néhány újonnan érkezettet is öntöztem. Kicsit csalódott lettem, és aggódtam, hogy Isten nem fogja jóváhagyni ezeket a korlátozott kötelességeket, amiket végzek. Láttam, hogy nem vagyok olyan fogékony, mint a fiatalok, és aggódtam, hogy ahogy öregszem, minden téren egyre jobban lemaradok majd, és hogy egyre kevesebb kötelességet tudok majd elvégezni. Különösen később, ahogy egyenként elvesztettem a kötelességeimet, és megbetegedtem, még jobban elcsüggedtem, és levert lettem, azt gondolva, hogy kötelességvégzés nélkül az üdvösség reménye még távolabbi. Így a szorongás és a gyötrelem állapotába kerültem, elvesztettem a motivációmat az imádkozáshoz és Isten szavainak olvasásához, és helyette tévésorozatokat néztem. Hát nem a csüggedés állapotában éltem, és nem szálltam szembe Istennel? Gyorsan Isten elé járultam, és imádkoztam: „Istenem! Ki akarok jönni ebből a csüggedt állapotból. Kérlek, világosíts meg és vezess!”

Később olvastam egy passzust Isten szavaiból, és némi megértést nyertem a hitemben lévő tisztátalanságokról. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? Tény, hogy ott van. Bár az emberek nem gyakran beszélnek róla, és még az áldások megszerzésére irányuló indítékukat és vágyukat is eltitkolják, ez a vágy és indíték a szívük mélyén mindig is rendíthetetlen volt. Nem számít, hogy az emberek mennyi spirituális elméletet értenek meg, milyen tapasztalati tudással rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak végrehajtani, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el a szívük mélyén rejlő motivációt, hogy áldottak legyenek, és csendben mindig annak érdekében fáradoznak. Vajon nem ez az, ami a legmélyebben van elrejtve az emberek szívében? Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással hajtanátok végre a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeikben. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten a leleplezésében teljesen világossá tette, hogy az embereknek milyen szándékaik és tisztátalanságaik vannak a hitükben. Az emberek az áldások reményében áldozzák fel magukat, fáradoznak, szenvednek és fizetnek árat Istenért. Ha nem látják Isten áldásait vagy ígéreteit, úgy leeresztenek, mint egy kilyukasztott lufi, és még a kötelességeik végzéséhez is elvesztik a motivációjukat. Én pont ebben az állapotban voltam. Visszatekintve arra, amikor először fogadtam el Isten munkáját, láttam, hogy a hitben végzett kötelességek üdvösséghez és túléléshez vezethetnek, ezért szenvedélyesen törekedtem, és akár esett, akár fújt, nem törődve a KKP általi üldöztetés veszélyeivel sem, én nem hátráltam meg, és nem halogattam a kötelességeimet. Azt hittem, hogy amíg a tőlem telhető legjobbat teszem, Isten emlékezni fog rá, és elnyerem a jóváhagyását. Ahogy öregedtem, a memóriám és a fizikai erőm megfogyatkozott, és egyre kevesebb kötelességet tudtam elvégezni. Amikor már abban a néhány megmaradt kötelességemben, az újoncok öntözésében és a testvérek vendégül látásában is képtelen voltam együttműködni, elkezdtem azt hinni, hogy nem leszek képes megmenekülni vagy bejutni a királyságba, és elkezdtem feladni. Rájöttem, hogy a korábbi intenzív motivációmat a kötelességeimben egy rejtett vágy vezérelte az áldásokra, és amikor nem kaphattam áldásokat, nem voltam hajlandó imádkozni vagy Isten szavait olvasni. Azzal, hogy így végeztem a kötelességeimet, hogyan is lett volna bennem bármiféle őszinteség Isten iránt? Pusztán hasznot kerestem Istentől, és megpróbáltam a kötelességeim teljesítését jövőbeli áldásokra cserélni. Hát nem csak alkudozni próbáltam Istennel? Ezzel megpróbáltam becsapni Istent. Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább úgy éreztem, hogy hiányzik belőlem a lelkiismeret és a józan ész, és hogy igazán adósa vagyok Istennek! Valójában, visszatekintve láttam, hogy ezekben a hitben töltött években annyi öntözést és ellátást élveztem Isten szavaiból, és hogy Isten számtalanszor részesített a kegyelmében. Amikor a házastársam elhunyt, összetört a szívem, és nem tudtam feldolgozni a gyászt, Isten szavai nyitották fel a szívemet, és segítettek, hogy helyesen nézzek szembe ezzel. Továbbá, amikor leestem arról a magas hídról az elektromos kerékpárommal, mind én, mind a kerékpár sértetlenek maradtunk. Mindez Isten oltalma volt. Az utamon Isten számtalanszor részesített a kegyelmében, de amikor azt gondoltam, hogy az áldások elérhetetlenek, tele voltam félreértésekkel és panaszokkal, és eltávolodtam Istentől. Hogy hiányozhatott belőlem ennyire az emberi mivolt? Amikor a gyülekezet áthelyezett, az azért volt, mert a koromra való tekintettel nem volt biztonságos kimennem a kötelességeimet végezni, és ez késleltette volna a gyülekezet munkáját. Ez az áthelyezés mind nekem, mind a gyülekezet munkájának hasznára vált, és el kellett volna fogadnom Istentől. Ha nem változtatták volna meg a kötelességemet, nem ismertem volna fel az Istenbe vetett hitem mögött rejlő aljas szándékokat. Eszembe jutott Pál a Kegyelem Korában. Bejárta Európa nagy részét, hogy hirdesse az evangéliumot, nagy árat fizetett, és sokat szenvedett, de a szándéka az volt, hogy koronát és áldásokat szerezzen Istentől, nem pedig az, hogy teremtett lényként jól végezze a kötelességét, és végül Isten megbüntette. Én is azért végeztem a kötelességemet, hogy áldásokat nyerjek, és ha nem törekszem a beállítottságom megváltoztatására, végül Isten engem is megbüntet, mint Pált. Nem akartam Pál kudarcba fulladt útján továbbhaladni. Bűnbánatot kellett tartanom, és vallomást kellett tennem Istennek, és megfogadtam, hogy a hátralévő időmben az igazságot fogom követni, és többé nem keresek áldásokat.

Az áhítatom során Isten ezen szavait olvastam: „Isten kívánsága az, hogy minden ember tökéletessé váljon, hogy végül megnyerje őket, hogy teljesen megtisztuljanak általa, és olyan emberré váljanak, akiket Ő szeret. Mindegy, hogy azt mondom-e nektek, hogy elmaradottak vagy gyenge képességűek vagytok, ez mind tény. Az, hogy ezt mondom, nem bizonyítja, hogy szándékomban áll elhagyni titeket, hogy elvesztettem a belétek vetett reményt, még kevésbé azt, hogy nem vagyok hajlandó megmenteni titeket. Ma azért jöttem, hogy elvégezzem az üdvösségetek munkáját, ami azt jelenti, hogy az általam végzett munka az üdvösség munkájának folytatása. Minden embernek megvan az esélye arra, hogy tökéletessé legyen téve: ha hajlandó vagy rá, ha törekszel rá, akkor végül képes leszel elérni ezt az eredményt, és egyikőtök sem lesz elhagyatva. Ha gyenge képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a gyenge képességeddel lesznek összhangban; ha jó képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a jó képességeddel lesznek összhangban; ha balga és írástudatlan vagy, a veled szemben támasztott követelményeim az írástudatlanságoddal lesznek összhangban; ha írástudó vagy, a veled szemben támasztott követelményeim az írástudásoddal lesznek összhangban; ha idős vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a koroddal lesznek összhangban; ha képes vagy vendégszeretetre, a veled szemben támasztott követelményeim ezzel a képességeddel lesznek összhangban; ha azt mondod, hogy nem tudsz vendégszerető lenni, és csak egy bizonyos feladatot tudsz ellátni, legyen az az evangélium terjesztése, vagy a gyülekezet gondozása, vagy más általános ügyek intézése, az Általam rajtad végzett tökéletesítés azzal a funkcióval lesz összhangban, amit végzel. Hűségesnek lenni, a végsőkig alávetni magad, és az Isten iránti legfőbb szeretetre törekedni – ezt kell megvalósítanod, és nincs jobb gyakorlat, mint ez a három dolog” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). „Nem az életkor, a rangidősség vagy a szenvedés mértéke alapján döntöm el, hogy kinek milyen rendeltetési helye van, és legkevésbé sem az alapján, hogy mennyire vált ki szánalmat, hanem aszerint, hogy birtokában van-e az igazságnak. Nincs más választás, csak ez. Meg kell értenetek, hogy mindazok, akik nem követik Isten akaratát, bűnhődni fognak. Ez egy olyan dolog, amit senki nem tud megváltoztatni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten azt reméli, hogy mindazok, akik Őt követik, tökéletesíthetők és elnyerhetők általa. Isten nem az ember képességeit, korát vagy azt nézi, hogy milyen vagy mennyi kötelességet tud elvégezni, amikor eldönti, hogy megmenekülhet-e. Ha az ember őszintén törekszik, alá tudja vetni magát Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és hűségesen végzi a kötelességeit, akkor az ilyen embert Isten meg fogja menteni. Én a saját elképzeléseimben éltem, azt gondolva, hogy mivel öregszem, egészségügyi problémáim vannak, és nem tudok sok kötelességet végezni, nem nyerhetem el Isten elismerését, és nem lesz reményem az üdvösségre. Annyira negatív lettem, hogy minden motivációmat elvesztettem. Nem kerestem az igazságot, és úgy tekintettem Istenre, mint egy világi főnökre, aki megtartja az alkalmazottakat, amíg hozzájárulnak a munkához, de kirúgja az időseket, amikor már nem hasznosak. A Sátán szemszögéből mértem Istent, és ezzel félreértettem és káromoltam Őt! Most már megértettem, hogy Istennek azok kellenek, akik az igazságra törekszenek, a beállítottságuk megváltozását keresik, és akiket Ő nyer meg. Láttam, hogy amíg az igazságra törekszem, hallgatok Isten szavaira, és szorgalmasan végzem a kötelességemet, Isten nem fog elhagyni. Mint most, bár nem lehettem csoportvezető vagy gyülekezetvezető, és nem végezhettem a kötelességeimet más régiókban, még képes voltam a tőlem telhető legjobban hirdetni az evangéliumot és támogatni a negatív és gyenge testvéreket. Nem számít, milyen kötelességet végeztem, amíg szívvel-lélekkel együttműködtem, a kötelességeimben az igazság keresésére és az alapelvek szerinti cselekvésre összpontosítottam, és alávetettem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, akkor az megfelelt Isten szándékának.

Később olvastam egy másik passzust Isten szavaiból, és a szívem még világosabb lett. Mindenható Isten azt mondja: „Nem arról van szó, hogy az idős embereknek nincs semmi dolguk, és nem képesek végezni a kötelességüket, még kevésbé arról, hogy képtelenek az igazságra törekedni – sok minden van, amit tehetnek. A különböző eretnekségek és tévtanok, amelyeket életed során felhalmoztál, valamint a különböző hagyományos eszmék és elképzelések, a tudatlanság és makacsság, a konzervatív, irracionális, illetve eltorzult dolgok, amelyeket felhalmoztál, mind felgyülemlettek a szívedben, és ezek kiásására, boncolgatására és felismerésére még több időt kell fordítanod, mint a fiataloknak. Nem arról van szó, hogy nincs semmi dolgod, vagy hogy gyötrődnöd, szoronganod és aggódnod kellene, hogy nincs mit csinálnod – ez sem nem a te feladatod, sem nem a te felelősséged. Mindenekelőtt, az idős embereknek megfelelő gondolkodásmóddal kell rendelkezniük. Bár lehet, hogy múlnak az éveid, és viszonylag idős vagy fizikailag, mégis fiatalos gondolkodásmódod kell, hogy legyen. Bár öregszel, a gondolkodásod lelassult és a memóriád gyenge, de ha még mindig tisztában vagy önmagaddal, megérted a szavaimat, és megérted az igazságot, akkor ez azt bizonyítja, hogy nem vagy öreg, és hogy nem hiányosak a képességeid. Ha valaki a 70-es éveiben jár, de képtelen megérteni az igazságot, akkor ez azt mutatja, hogy az érettsége nagyon csekély, és nem nőtt fel a feladathoz. Ezért amikor az igazságról van szó, nem számít az életkor, sőt, a kor akkor sem számít, amikor a romlott beállítottságról van szó” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavai megértették velem, hogy bár ahogy az emberek öregszenek, a fizikai funkcióik hanyatlanak, és kevesebb kötelességet tudnak végezni, ez nem jelenti azt, hogy többé nem tudnak az igazságra törekedni. Az idős embereknek, akárcsak a fiataloknak, szintén sok romlott beállítottságuk van, és felhalmoztak különféle sátáni mérgeket. Több időt kell fordítaniuk ezen problémák alapos vizsgálatára és boncolgatására. Évtizedekig éltem úgy, hogy egyszerre voltam arrogáns és csalárd. Felhalmozódtak bennem a különféle hagyományos elképzelések és a világi ügyekre vonatkozó sátáni filozófiák. Mindezeket az igazság keresésével kell megoldani. Mint például a gyülekezetben, ahol volt egy nővér, aki gyakran csevegett, és tért el a tárgytól az összejövetelek alatt, megzavarva a gyülekezeti életet. Rá akartam mutatni erre, de féltem, hogy megbántom. „A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit” sátáni filozófia szerint éltem, és így soha nem mutattam rá. Az összejövetelek alatt, amikor láttam néhány testvért, akik nem tudták, hogyan vállaljanak közösséget az állapotukhoz kapcsolódóan, úgy éreztem, hogy én jobban tudok közösséget vállalni náluk, és arrogáns beállítottságot fedtem fel, lenézve őket. Továbbá, ezúttal, látva, hogy öregszem, féltem, hogy nem leszek képes elvégezni a kötelességeimet és megmenekülni, és annyira negatív lettem, hogy még talpra sem tudtam állni. Rájöttem, hogy az áldások iránti vágyam túl erős. Ezeket a problémákat mind az igazság keresésével kellett megoldani. Ezt felismerve találtam egy utat a gyakorláshoz. Bár öregszem, ez nem jelenti azt, hogy nincsenek kötelességeim vagy tennivalóim. Arra kell összpontosítanom, hogy a naponta felmerülő ügyekben megismerjem és kezeljem a romlott beállítottságomat. Mindez egy kötelesség, amit el kell végeznem. Cikkeket is írhatok, tanulhatok himnuszokat, tanulhatok táncolni, és hirdethetem az evangéliumot. Sok kötelesség van, amit el tudok végezni! Ezután arra összpontosítottam, hogy a naponta felmerülő ügyekben megismerjem a romlottságomat. Este leírtam, és Isten szavait kerestem a megoldáshoz, majd leírtam a tapasztalati megértésemet. Nem sokkal később, amikor az egészségem javult, újra elláttam a vendéglátói kötelességemet. Azon gondolkodtam, hogyan tartsam fenn jól ennek a vendéglátó otthonnak a biztonságát, hogy a testvérek gondtalanul gyűlhessenek össze. Amíg élek, megtartom a kötelességemet. Még ha a jövőben már nem is tudom végezni a kötelességeimet, továbbra is enni és inni fogom Isten szavait, hogy feloldjam a romlottságomat, és alávessem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek.