Amikor először Istenre találtam, nagyon lelkes voltam, és két hónap múlva elkezdtem az általános kötelességek végzését. Később vendéglátói kötelességeket vállaltam, és bár mindenféle feladattal el voltam foglalva, soha nem panaszkodtam a nehézségek vagy a kimerültség miatt. Hittem, hogy az üdvösséghez több jótettet kell előkészítenem, és hogy a kötelességeimben több szenvedést kell elviselnem, és árat kell fizetnem. Két évvel később, 2007-ben gyülekezetvezetővé választottak. Ezután még több erőfeszítést tettem, és még több áldozatot hoztam. Nem tudtam biciklizni, ezért gyalog mentem az olyan helyen tartott összejövetelekre, ahol nehézkes volt a közlekedés. Akkoriban nem éreztem fáradtságot, mintha végtelen energiám lett volna, és úgy éreztem, hogy Isten látja az erőfeszítéseimet, és hogy a jövőben Isten jó rendeltetési hellyel fog jutalmazni az áldozataimért. Később, bármilyen kötelességet is rendelt el a gyülekezet, én aktívan együttműködtem, és bár idős korom miatt adódtak valós nehézségeim, soha nem hagytam, hogy ezek korlátozzanak.

2017-ben, 76 éves koromban a vezetők azt a feladatot adták, hogy a gyülekezet megtisztításán dolgozzak. Nagyon boldog voltam, úgy éreztem, hogy még az én koromban is van lehetőségem a kötelességeimet végezni, ami valóban kegyelem és felmagasztalás volt Istentől! Megfogadtam, hogy megbecsülöm a kötelességeim végzésére kapott lehetőséget. A kötelességek akkoriban eléggé lefoglaltak, és általában későn feküdtem le, de nem éreztem fáradtságot. 2019-ben egy nap hirtelen megszédültem, és séta közben nehezen kaptam levegőt. A kórházi vizsgálat után magas vérnyomással és szívbetegséggel diagnosztizáltak, az orvos pedig azt tanácsolta, hogy feküdjek be kezelésre. Nyugtalanság fogott el, és arra gondoltam: „A kórházi tartózkodás nem csak egy-két napot jelent; ha befekszem a kórházba, a vezetőknek mindenképpen találniuk kell valakit, aki átveszi a kötelességemet. Akkor vajon nem vesztem el a lehetőséget, hogy ezt a kötelességet végezzem? Az én koromban, az egészségügyi problémáimmal más kötelességeket sem fogok tudni végezni. Ha kiengednek, és csak kiscsoportos összejöveteleknek tudok vendéglátást biztosítani, egy ilyen jelentéktelen kötelességben ugyan milyen jótetteket tudnék felmutatni? Jótettek nélkül hogy fogok megmenekülni? Nem, semmi esetre sem mondhatok le a kötelességemről, hogy kórházi kezelésre menjek. Ráadásul ha Isten látja, hogy a betegségem ellenére is kitartóan végzem a kötelességem, biztosan megóv engem.” Gyorsan azt mondtam: „Nem maradok a kórházban; hazamegyek, és gyógyszerekkel kezelem magam.” Ezek után mindennap a megszokott módon végeztem a kötelességeimet.

Két évvel később egy éjjel hirtelen éles, szúró fájdalmat éreztem a derekamtól a csípőmig. Másnap a lányom elvitt a kórházba vizsgálatra, és csontritkulás okozta gerinctörést diagnosztizáltak nálam. Zúgni kezdett a fejem, és úgy éreztem, mintha rám szakadna az ég. Éreztem, hogy hevesebben ver a szívem, és minden erő elhagyta a testem. A széken ülve leírhatatlan fájdalmat éreztem a szívemben, és nem tudtam, hogyan nézzek szembe ezzel a valósággal. Azt gondoltam magamban: „Olyan sok éve hiszek Istenben, és bár nagy nehézségeket nem szenvedtem el a kötelességeimben, számos kisebb nehézséggel meg kellett küzdenem. Ráadásul mivel éppen a kötelességemet végzem, hogyan sújthatott le rám hirtelen ez a betegség? Vajon Isten ezt arra használja, hogy megállítson a kötelességem végzésében?” Kimondhatatlanul elkeseredtem. Aztán arra gondoltam: „Még ha a jövőben fel is épülök ebből a betegségből, az én koromban már nem leszek képes semmilyen jelentős kötelességet végezni. Legfeljebb csak vendéglátást tudok biztosítani az összejövetelekre. Nem tudok majd szenvedni, sem áldozatot hozni, így hát milyen jótettek származnának egy ilyen kötelességvégzésből? Igazán irigylem azokat a fiatalabb testvéreket, akik mindenféle kötelességet képesek végezni. Milyen csodálatos lenne, ha néhány évtizeddel visszaforgathatnám az idő kerekét! Miért nem hagyta Isten, hogy néhány évtizeddel később szülessek?” Amikor hazaértem, csak feküdni tudtam, és csoszogva menni. Semmilyen kötelesség végzésére nem voltam képes. Amikor a nővérek átjöttek, még az ajtónyitás is nehezemre esett. Akkoriban nagyon negatív voltam, és arra gondoltam: „Haszontalanná váltam? Olyan sok éve hiszek Istenben, mindig végeztem a kötelességeimet, annyit szenvedtem, és olyan sok áldozatot hoztam! Egykor azt hittem, hogy megmenekülhetek, de álmomban sem gondoltam volna, hogy haszontalanná válok, és képtelen leszek bármilyen kötelességet elvégezni.” Ettől a gondolattól összeszorult a szívem. Negatív állapotban éltem, és a szívem nem tudott megnyugodni Isten előtt. A lelkem teljesen elsötétült. Így imádkoztam Istenhez: „Istenem, amióta megbetegedtem és nem tudom végezni a kötelességeimet, meglehetősen csüggedt vagyok. Folyton azon aggódom, hogy nem menekülhetek meg, és nem tudom, hogy az igazság melyik aspektusát kellene keresnem, hogy megoldjam ezt. Kérlek, világosíts meg és adj útmutatást, hogy felismerjem a hibáimat!”

Később olvastam Isten néhány szavát: „A testvérek között vannak idős emberek is, akik 60 fölöttiek vagy akár 80-90 év körüliek, és akik előrehaladott koruk miatt szintén nehézségeket tapasztalnak. Az ő gondolkodásuk az életkoruk ellenére nem feltétlenül annyira helyes vagy racionális, az elképzeléseik és nézeteik pedig nem feltétlenül egyeznek az igazsággal. Ezeknek az idős embereknek ugyanúgy vannak problémáik, és állandóan így aggódnak: »Az egészségem már nem olyan jó, és a lehetőségeim a kötelességek végzése területén korlátozottak. Vajon emlékezni fog rám Isten, ha csak ezt az aprócska kötelességet teljesítem? Néha megbetegszem, és szükségem van arra, hogy valaki gondoskodjon rólam. Amikor nincs, aki gondoskodjon rólam, nem vagyok képes ellátni a kötelességemet, mit tehetnék hát? Idős vagyok, nem emlékszem Isten szavaira, amikor olvasom azokat, és nehéz megértenem az igazságot. Amikor a közösségben az igazságot szólom, zavarosan és logikátlanul beszélek, és nincsenek olyan tapasztalataim, amelyeket érdemes lenne megosztanom. Öreg vagyok, és nincs elég energiám, a látásom nem valami jó, és már nem vagyok erős. Számomra minden nehéz. Nemcsak, hogy nem tudom teljesíteni a kötelességemet, de könnyen elfelejtek és elrontok dolgokat. Néha összezavarodom, és problémákat okozok a gyülekezetnek és a testvéreimnek. Szeretnék üdvösségre jutni és az igazságra törekedni, de ez nagyon nehéz. Mit tehetek?« Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, nyugtalankodni kezdenek, és azt gondolják: »Hogy lehet, hogy csak ennyi idősen kezdtem el hinni Istenben? Hogyhogy nem vagyok olyan, mint azok, akik a 20-as és 30-as éveikben járnak, vagy mint azok, akik a 40-es és 50-es éveikben? Hogyhogy csak most találkoztam Isten munkájával, amikor ilyen idős vagyok? Nem arról van szó, hogy rossz a sorsom; legalább most találkoztam Isten munkájával. A sorsom jó, és Isten jó volt hozzám! Csak egy dolognak nem örülök, éspedig, hogy túl öreg vagyok. Nem túl jó a memóriám, és az egészségem sem, de a szívem erős. Csak a testem nem akar engedelmeskedni, és elálmosodom, miután egy ideig hallgatok az összejöveteleken. Néha behunyom a szemem, hogy imádkozzak, és elalszom, az elmém pedig elkalandozik, amikor Isten szavait olvasom. Egy kevés olvasás után álmos leszek, elbóbiskolok, és a szavak nem mélyülnek el bennem. Mit tehetnék? Képes vagyok-e még ilyen gyakorlati nehézségek mellett is törekedni az igazságra és megérteni azt? Ha nem, és ha nem vagyok képes az igazságalapelvek szerint gyakorolni, akkor nem lesz-e hiábavaló az egész hitem? Nem maradok-e le az üdvösségről? Mit is tehetnék? Annyira aggódom! [...]« [...] Nem arról van szó, hogy az idős embereknek nincs semmi dolguk, és nem képesek végezni a kötelességüket, még kevésbé arról, hogy képtelenek az igazságra törekedni – sok minden van, amit tehetnek. A különböző eretnekségek és tévtanok, amelyeket életed során felhalmoztál, valamint a különböző hagyományos eszmék és elképzelések, a tudatlanság és makacsság, a konzervatív, irracionális, illetve eltorzult dolgok, amelyeket felhalmoztál, mind felgyülemlettek a szívedben, és ezek kiásására, boncolgatására és felismerésére még több időt kell fordítanod, mint a fiataloknak. Nem arról van szó, hogy nincs semmi dolgod, vagy hogy gyötrődnöd, szoronganod és aggódnod kellene, hogy nincs mit csinálnod – ez sem nem a te feladatod, sem nem a te felelősséged. Mindenekelőtt, az idős embereknek megfelelő gondolkodásmóddal kell rendelkezniük. Bár lehet, hogy múlnak az éveid, és viszonylag idős vagy fizikailag, mégis fiatalos gondolkodásmódod kell, hogy legyen. Bár öregszel, a gondolkodásod lelassult és a memóriád gyenge, de ha még mindig tisztában vagy önmagaddal, megérted a szavaimat, és megérted az igazságot, akkor ez azt bizonyítja, hogy nem vagy öreg, és hogy nem hiányosak a képességeid. Ha valaki a 70-es éveiben jár, de képtelen megérteni az igazságot, akkor ez azt mutatja, hogy az érettsége nagyon csekély, és nem nőtt fel a feladathoz. Ezért amikor az igazságról van szó, nem számít az életkor” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Miután Isten szavait olvastam, és elgondolkodtam az állapotomon, rájöttem, hogy az pont olyan, ahogy azt Isten leleplezte, és elszégyelltem magam. Sok éven át hittem Istenben, de ahelyett, hogy az igazsággal foglalkoztam volna, inkább a külsőségekre összpontosítottam, és nem láttam tisztán azokat az igazságokat, hogy Isten hogyan munkálkodik az emberek megmentésén. Amint megbetegedtem, a romlott beállítottságom és a téves, elfogult gondolataim és nézeteim mind lelepleződtek. Amikor még egészséges voltam, és nem sújtott betegség vagy csapás, mindennap úgy végeztem a kötelességeimet, mint bármelyik fiatal, és nagyon boldognak éreztem magam. Ahogy idősödtem, sorra jöttek a különféle betegségek, és állandóan aggódtam, hogy mikor esem ágynak, és leszek képtelen végezni a kötelességeimet. Emiatt gyakran szorongtam, frusztrált voltam, és negatív érzelmekben vergődtem. Később, amikor ágynak estem, és nem tudtam végezni a kötelességeimet, teljesen összeomlottam, és még Istent is félreértettem, azt gondolva, hogy Isten ki akar iktatni, és hogy többé nem akar megmenteni. Így nem tudtam talpra állni, és negatív állapotban éltem. Most már megértettem, hogy bár idős és beteg vagyok, és nem tudok elmenni a kötelességeimet végezni, az elmém még tiszta, még mindig fel tudom fogni Isten szavait, és még mindig kereshetem az igazságot, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat. Isten szavainak útmutatásával hitet nyertem. Csendben azt mondtam magamnak, hogy amíg még élek, meg kell ragadnom ezt a korlátozott lehetőséget, hogy az igazságra törekedjek, és azt használva feloldjam a bennem lévő elfogult és téves gondolatokat és nézeteket. Imádkoztam Istenhez: „Istenem, amikor korábban képes voltam feláldozni magam a kötelességeimben, úgy éreztem, hogy igazán törekszem az igazságra, de most, hogy megbetegedtem, félreértések támadtak bennem, és a negativitás teljesen eluralkodott rajtam. Pontosan mi okozta ezt? Kérlek, világosíts meg és adj útmutatást, hogy levonhassam a tanulságot!”

Elolvastam Isten szavainak két passzusát: „Mindenki, aki elkezd hinni Istenben, csak Isten kegyelmét, áldásait és ígéreteit kész elfogadni, és csak az Ő kedvességét és könyörületét hajlandó elfogadni. Arra azonban senki nem vár vagy készül, hogy elfogadja Isten fenyítését és ítéletét, az Ő próbatételeit és finomítását, vagy az Ő megfosztását, és egyetlen ember sem tesz előkészületeket arra, hogy elfogadja Isten ítéletét és fenyítését, az Ő megfosztását vagy az Ő átkait. Ez a kapcsolat az emberek és Isten között normális vagy abnormális? (Abnormális.) Miért mondjátok, hogy abnormális? Miért nem kielégítő? Azért nem kielégítő, mert az emberek nem rendelkeznek az igazsággal. Ez azért van, mert az embereknek túl sok elképzelésük és képzelődésük van, folyton félreértik Istent, és mindezt nem hozzák helyre azáltal, hogy az igazságot keresik – ez az oka annak, hogy nagy valószínűséggel fordulnak elő problémák. Konkrétan az emberek csak azért hisznek Istenben, hogy áldásban részesüljenek. Csak alkut akarnak kötni Istennel, és követelni akarnak Tőle dolgokat, de nem törekednek az igazságra. Ez nagyon veszélyes. Mihelyt olyasmivel szembesülnek, ami ellentmond az elképzeléseiknek, azonnal elképzelések, sérelmek és félreértések alakulnak ki bennük Istennel kapcsolatban, sőt, még odáig is elmehetnek, hogy elárulják Őt. Súlyosak ennek a következményei? Milyen úton jár Istenbe vetett hitében a legtöbb ember? Bár valószínűleg már sok prédikációt meghallgattatok, és úgy érzitek, megértettetek jó néhány igazságot, valójában még mindig csak azért járjátok az Istenbe vetett hit útját, hogy jóllakjatok cipókkal” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (11.)). „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? Tény, hogy ott van. Bár az emberek nem gyakran beszélnek róla, és még az áldások megszerzésére irányuló indítékukat és vágyukat is eltitkolják, ez a vágy és indíték a szívük mélyén mindig is rendíthetetlen volt. Nem számít, hogy az emberek mennyi spirituális elméletet értenek meg, milyen tapasztalati tudással rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak végrehajtani, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el a szívük mélyén rejlő motivációt, hogy áldottak legyenek, és csendben mindig annak érdekében fáradoznak. Vajon nem ez az, ami a legmélyebben van elrejtve az emberek szívében? Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással hajtanátok végre a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeikben. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Amit Isten leleplezett, az a valós állapotom volt. Sokéves istenhitem alatt minden áldozatomat és szenvedésemet az áldások elnyerésének vágya vezérelte. Az áldozataimat és fáradozásaimat alku tárgyának tekintettem, hogy bejussak a királyságba. Azt hittem, hogy minél több szenvedést viselek el, minél nagyobb árat fizetek, és minél több jótettet készítek elő, annál méltóbb vagyok a megmentésre. Ezért a kötelességeimben a szenvedésre és az áldozathozatalra összpontosítottam, de amikor megbetegedtem, és többé nem tudtam végezni a kötelességeimet, hirtelen összeomlottam. Ez valóban felfedte, milyen is voltam valójában. Amikor hasznot remélhettem, képes voltam mindent félretenni, elviselni a nehézségeket, árat fizetni és feláldozni magam, de amint láttam, hogy elveszett az áldások elnyerésének reménye, lemondtam magamról, és egy pillanat alatt minden félreértésem és panaszom felszínre került. Láttam, hogy csak azért végzem a kötelességeimet, hogy áldásokat nyerjek, és mindezt az erőfeszítést, szenvedést és áldozatot csupán egy Istennel folytatott üzletnek tekintettem. Igazán hitvány voltam! Amit tettem, azzal nemcsak Isten gyűlöletét és megvetését vívtam ki, de még én magam is undorodtam magamtól. Egy magamfajta ember nem érdemli meg Isten üdvösségét! Isten szavainak leleplezése által láttam meg, hogy rossz úton járok a hitemben, és azt, hogy ha nem tartok bűnbánatot, kudarcra vagyok ítélve.

Egy nap Isten további szavait olvastam: „Az Istenben való hit nem a kegyelem vagy Isten toleranciájának és sajnálatának elnyeréséről szól. Akkor miről? Arról, hogy megmeneküljünk. Mi tehát az üdvösség jele? Melyek az Isten által megkövetelt normák? Mi kell ahhoz, hogy megmeneküljünk? Az ember romlott beállítottságának feloldása. Ez a dolog lényege. Tehát végsősoron, mindent egybevetve, nem számít, mennyit szenvedtél vagy mekkora árat fizettél, illetve, hogy mennyire igaz hívőnek kiáltod ki magad – ha végül a romlott beállítottságod egyáltalán nem oszlott el, az azt jelenti, hogy nem olyan ember vagy, aki az igazságra törekszik. Vagy azt is mondhatjuk, hogy mivel nem törekszel az igazságra, a romlott beállítottságod nem oszlott el. Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem léptél az üdvösség útjára; azt jelenti, hogy minden, amit Isten mond, és mindaz a munka, amit az ember megmentéséért tesz, semmit sem ért el benned, nem vezetett tanúságtételre a részedről, és nem termett gyümölcsöt benned” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (2.)). Isten szavaiból megértettem, hogy a megmentés nem azon múlik, mennyi utat tett meg az ember, vagy milyen nagy árat fizetett. Bármennyi utat is járt be az ember, vagy bármennyit is szenvedett, ha a beállítottsága nem változik meg, akkor nem menekülhet meg, és végül Isten kiiktatja. Az ember csakis az igazságra való törekvéssel és a beállítottságának megváltoztatásával vívhatja ki Isten elismerését. A múltban azt hittem, hogy minél több kötelességet végzek, és minél többet szenvedek, annál nagyobb az esélyem a megmentésre. Ezért kizárólag a kívülről látható munkavégzésre, a fáradozásra és a szenvedésre összpontosítottam, azt gondolva, hogy ha ezeket megteszem, lesz esélyem a megmentésre, sőt, még azt is gondoltam, hogy a törekvésem indokolt. Rájöttem, hogy a nézeteim valóban eltorzultak. Amikor megbetegedtem, nem kerestem az igazságot, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat, hanem ehelyett félreértettem Istent, panaszkodtam Rá, és negatív állapotban éltem. Mivel nem törekedtem az igazságra, bármennyi utat is jártam be, vagy bármennyit is szenvedtem, ha az életfelfogásom nem változik meg, akkor sem nyerhetem el Isten elismerését. A lehetőség, amelyet Isten az embereknek ad a kötelességeik végzésére, arra szolgál, hogy a kötelességeik során az életbe való belépésre összpontosítsanak, képessé váljanak az igazságalapelvek szerint cselekedni, valamint hogy folyamatosan elgondolkodjanak önmagukon, és az igazságot keressék romlott beállítottságuk feloldására. Csak így nyerhetik el az emberek Isten üdvösségét. Hallottam Isten szavainak egy himnuszát, melynek címe: „Isten azt kívánja, hogy az emberiség az igazságra törekedjen és tovább éljen”:

[...]

3  Mindannyiótoknak, függetlenül a képességeitektől, a korotoktól vagy attól, hány éve hisztek Istenben, az erőfeszítéseiteket az igazságra való törekvés útjára kell fordítanotok. Nem szabad hangsúlyt fektetned semmilyen objektív kifogásra, feltétel nélkül kell törekedned az igazságra. Ne evickélj. Tegyük fel, hogy az igazságra való törekvést életed nagy ügyének tekinted, igyekszel és minden erődet beleadod, és talán az igazságok, amelyeket elnyersz és a törekvéseddel el tudsz érni, nem azok, amiket szerettél volna; Isten azonban azt mondja, hogy az igazságra való törekvésedben tanúsított hozzáállásod és az őszinteséged alapján fog megfelelő rendeltetési helyet adni neked – milyen csodálatos lesz az!

4  Egyelőre ne arra összpontosíts, hogy mi lesz a rendeltetési helyed vagy a sorsod, vagy hogy mi fog történni és mit tartogat a jövő, vagy hogy képes leszel-e elkerülni a katasztrófát és nem meghalni – ne gondolj ezekre, és ne legyenek kéréseid ezekkel kapcsolatban! Csak Isten szavaira és követelményeire koncentrálj, és juss el odáig, hogy az igazságra törekedj, végezd jól a kötelességedet, tégy eleget Isten szándékainak, és ne okozz csalódást Isten hatezer éves várakozásának és az Ő hatezer éves reményének. Nyújts némi vigaszt Istennek, hadd lásson reményt benned, és hadd teljesüljenek benned az Ő kívánságai. Mondd csak, vajon Isten igazságtalanul fog-e bánni veled, ha ezt teszed? Még ha a végeredmény nem is olyan, mint amilyennek szeretted volna, teremtett lényként mindenben alá kell vetned magad Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, minden személyes terv nélkül. Az a helyes, ha ilyen gondolkodásmóddal rendelkezel.

(Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Miért kell az embernek az igazságra törekednie)

Ezután olvastam egy passzust Isten szavaiból: „Az igazságra való törekvés az emberi élet nagy témája. Semmi sem olyan fontos, mint az igazságra való törekvés, és értékében semmi sem haladja meg az igazság elnyerését. Könnyű volt-e követni Istent mindmáig? Siess, és tedd fontos ügyeddé az igazságra való törekvést! Az utolsó napokban végzett munkának ez a szakasza a legfontosabb fázisa annak a munkának, amelyet Isten az Ő hatezer éves irányítási tervében végez az embereken. Az igazságra való törekvés a legmagasabb elvárás, amit Isten az Ő választott népével szemben támaszt. Azt reméli, hogy az emberek a helyes úton járnak, ami az igazságra való törekvés” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Miért kell az embernek az igazságra törekednie). Isten szavaiból megéreztem az Ő gondos szándékát, és a szívem igazán meghatódott. Nem tehettem mást, mint hogy a megbánás és a bűntudat könnyeit hullattam. Visszatekintve az istenhitem éveire láttam, hogy nem az Isten szavaiban lévő igazság keresésére összpontosítottam, hanem csak a látható munkára, és az életfelfogásom alig változott. Isten megkegyelmezett nekem azzal, hogy lehetőséget adott a kötelességeim végzésére azzal a szándékkal, hogy a kötelességeim során az igazságra és az életbe való belépésre törekedjek, de én tévútra tértem, és a kötelességeimet csupán egy Istennel folytatott üzletnek tekintettem. Volt bennem akár egy csepp lelkiismeret vagy józan ész? Nem koncentrálhattam továbbra is a sorsomra és a rendeltetési helyemre. Függetlenül attól, hogy Isten hogyan bánik majd velem, vagy hogy jó lesz-e a kimenetelem, komolyan kellett törekednem az igazságra, és a tőlem telhető legjobban kellett végeznem a kötelességemet, hogy megvigasztaljam Isten szívét. Később, amikor az egészségem kissé javult, elkezdtem vendéglátói kötelességeket végezni.

Ezután a KKP súlyos üldözése és letartóztatásai miatt már nem tudtam vendéglátói kötelességeket végezni. Kissé elveszettnek éreztem magam. De aztán arra gondoltam, hogy bár a kötelességemet nem tudom végezni, otthon még mindig önállóan ehetem és ihatom Isten szavait, és jobban igyekezhetek elmélyedni bennük, és írhatok cikkeket a tapasztalati tanúságtételeimről, hogy keressem az igazságot, és elgondolkodjak magamon. Ezenkívül otthon is voltak leckék, amelyeket megtanulhattam. Korábban mindig azt akartam, hogy az enyém legyen az utolsó szó, szerettem a tekintélyemet fitogtatni, és ha valami történt, hajlamos voltam vitatkozni, és ebben az arrogáns beállítottságom nyilvánult meg, amin változtatnom kellett. Így hát olvastam Isten szavait, és elgondolkodtam magamon, és amikor történtek velem dolgok, tudatosan alávetettem magam, és tanultam a leckékből, megtanultam félretenni magam, és elfogadni mások útmutatását. Most idős vagyok, és nem tudok semmilyen fontos kötelességet végezni. De Isten azt mondja: „Könnyű volt-e követni Istent mindmáig? Siess, és tedd fontos ügyeddé az igazságra való törekvést! Az utolsó napokban végzett munkának ez a szakasza a legfontosabb fázisa annak a munkának, amelyet Isten az Ő hatezer éves irányítási tervében végez az embereken. Az igazságra való törekvés a legmagasabb elvárás, amit Isten az Ő választott népével szemben támaszt. Azt reméli, hogy az emberek a helyes úton járnak, ami az igazságra való törekvés” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Miért kell az embernek az igazságra törekednie). Isten szavai lelkesítenek, és én kész vagyok minden erőmmel az igazságra törekedni. Amíg csak élek, az igazságra törekszem, és szorgalmasan követem Istent!