Mióta van ez az allergiás asztmád? 28 éves koromban alakult ki, tehát körülbelül 30 éve. Amikor kiújul, nem kapok levegőt, és annyira fulladok, hogy szédülni kezd a fejem. Éjszaka le sem tudok feküdni; egyenesen kell ülnöm valaminek támaszkodva, és egész éjjel így kell maradnom. Régen gyakran befeküdtem a kórházba kezelésre, és a betegségem okozta szenvedés testileg és lelkileg is kimerített. Emlékszem, egyszer súlyosan beteg voltam, és nem kaptam levegőt, és miután több mint tíz napig kórházban voltam, az állapotom még mindig nem javult, és még infúzióval és oxigénnel is fulladtam, és csuromvizes voltam az izzadságtól. A kórház nem tudott kezelni, ezért elintézték, hogy átszállítsanak máshová. A családtagjaim hordágyon vittek, és amint a kórház bejáratához értünk, elájultam. Azt hittem, ez talán a vég számomra, de tíz nap sürgősségi kezelés után az állapotomat sikerült kontrollálni. Miután kiengedtek, otthon lábadoztam. Mindennap nagyon vigyáztam, attól tartva, hogy a legkisebb hiba is újra előhozhatja a betegségemet. Egy nap elmentem az orvoshoz. Az orvos azt mondta: „Az ön betegsége a világ négy legnagyobb orvosi kihívásának egyike. Már az is jó, hogy a tüneteket kontrollálni lehet, de gyógyulásra nincs esély. Mindig legyen önnél sürgősségi gyógyszer, mert ha túl későn kap kezelést, az életveszélyes lehet.” Eléggé elkeserítő volt. Hogy alakulhatott ki ilyen fiatalon ilyen betegségem? Valahányszor arra az időre gondoltam, amikor súlyosan beteg voltam, és közel álltam a halálhoz, megborzongtam a félelemtől. A következő tíz-egynéhány évben minden orvosi kezelést kipróbáltam, de egyik sem kezelte a kiváltó okot, és az évek során a testem rendkívül legyengült. A betegség gyötrelmei miatt elvesztettem az életkedvemet. 2009-ben édesanyám hirdette nekem Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Isten szavait olvasva megértettem, hogy ez Isten emberiséget megmentő munkájának utolsó szakasza. Nagy áldás volt, hogy még életemben elfogadhattam Isten utolsó napokbeli munkáját! Azt gondoltam: „Amíg megfelelően törekszem, a betegségem meggyógyítása nem okozhat nehézséget Istennek. Talán még a királyság szépségét is láthatom majd!” Olyan volt, mint egy oázis a sivatagban – és visszanyertem az életkedvemet. Ezután elkezdtem végezni a kötelességemet a gyülekezetben. Lassan úgy éreztem, hogy a betegségem nem olyan súlyos, mint korábban. Bár még mindig gyakran kiújult, némi gyógyszerrel kezelni tudtam. Folyamatosan hálát adtam Istennek a szívemben, és még motiváltabb lettem a kötelességemben. Egyszer találkoztam egy nővérrel, aki már régóta hitt Istenben. Azt mondta, neki is ugyanilyen betegsége volt, mielőtt megtalálta Istent. Miután megtalálta Istent, tovább végezte kötelességét a gyülekezetben, és anélkül, hogy észrevette volna, meggyógyult betegségéből. Azt gondoltam magamban: „Isten meg tudta gyógyítani őt, tehát biztosan engem is meg tud gyógyítani. Csak még nem hoztam elég áldozatot, és nem vagyok méltó. Ha jobban feláldozom magam, Isten nem fog cserbenhagyni.”

Később szövegalapú kötelességeket vállaltam. Azt gondoltam magamban: „Azzal, hogy tudok szövegalapú kötelességeket végezni, Isten kegyelmet adott nekem és felemelt, ezért teljes szívvel kell végeznem azt. Talán Isten látni fogja az áldozatkészségemet, és enyhíti a szenvedésemet. Isten mindenható, és talán teljesen meg tudja gyógyítani a betegségemet.” Ezzel a gondolkodásmóddal dolgoztam napkeltétől napnyugtáig mindennap, és a kötelességem hozott is némi eredményt. 2017-re a gyógyszer, amit régóta szedtem, már nem hatott, a jobb gyógyszer pedig túl drága volt, így csak hormontartalmú gyógyszerekre támaszkodhattam, hogy folytassam a kötelességemet. Azt gondoltam magamban: „A betegség nem korlátozott, és folytattam a kötelességem végzését. Talán Isten látni fogja az áldozatomat, és egy nap meggyógyítja a betegségemet. Akkor normális emberként végezhetem majd a kötelességemet. Milyen csodálatos lenne az!” Éppen amikor erről álmodoztam, a betegségem nemhogy nem javult, hanem rosszabbodott. Mivel már egy ideje hormonális gyógyszert szedtem, mellékhatások jelentkeztek, és a testem elkezdett felpuffadni. Az állapotomat látva a felügyelő hazaküldött, hogy kezelést kapjak. Rendkívül negatívnak és boldogtalannak éreztem magam, és arra gondoltam: „Miért lett ilyen súlyos a betegségem? Még azt sem tudom, megérem-e a holnapot, nemhogy Isten királyságának jövőbeli gyönyörű jeleneteit.” Amikor erre gondoltam, észrevétlenül könnyek kezdtek folyni az arcomon, és a szívemben panaszkodni kezdtem: „Ó, Istenem! Akár fújt, akár esett, elviseltem a nehézségeket, hogy végezzem a kötelességemet. A kötelességem hozott is eredményeket, akkor miért nem óvtál meg engem? Ha így halok meg, nem lesz minden áldozatom értelmetlen? Istenem, ezt a betegséget használod arra, hogy felfedj és kiiktass engem? Ha tudtam volna, hogy ez fog történni, a betegségem kezelésére és a testem ápolására összpontosítottam volna. Akkor nem kerültem volna ilyen helyzetbe.” Minél többet gondolkodtam ezen, annál sértettebbnek éreztem magam. Ezután sem Isten szavait nem ettem és ittam, se nem imádkoztam. Mindennap kábultan éltem, mint egy két lábon járó hulla. Nagyon távolinak éreztem Istent, mintha elhagyott volna. Eléggé féltem, ezért így imádkoztam Istenhez: „Istenem, tudom, hogy az állapotom rossz, de nem tudom, milyen leckét kellene megtanulnom. Kérlek, világosíts meg, és vezess, hogy megértsem a problémámat!”

Egy nap Isten szavait olvastam. „Amikor az emberek elkezdenek hinni Istenben, melyiküknek nincsenek saját céljai, motivációi és ambíciói? Még ha egy részük hisz is Isten létezésében, és látta Isten létezését, az Istenbe vetett hitük továbbra is tartalmazza azokat a motivációkat, az Istenbe vetett hitük végső célja pedig az, hogy megkapják az Ő áldásait és a dolgokat, amiket szeretnének. Az emberek élettapasztalataik során gyakran gondolják magukban: »Feladtam a családomat és a karrieremet Istenért, és Ő mit adott nekem? Összegeznem kell, és meg kell erősítenem: vajon részesültem mostanában áldásokban? Sokat adtam ez idő alatt, sokat futottam és futottam, sokat szenvedtem – Isten vajon adott cserébe bármilyen ígéretet? Emlékezett a jótetteimre? Mi lesz számomra a vég? Megkaphatom Isten áldását?...« Minden ember folyamatosan ilyen számításokat végez a szívében, és olyan igényeket támaszt Istennel szemben, amelyek hordozzák a motivációit, ambícióit és üzleti mentalitását. Ez azt jelenti, hogy szíve mélyén az ember állandóan próbára teszi Istent, állandóan terveket sző Istennel kapcsolatban, állandóan vitatkozik Istennel a saját egyéni sorsa ügyében, és megpróbál nyilatkozatot kicsikarni Istentől, hogy lássa, meg tudja-e adni neki, amit akar, vagy sem. Miközben az ember keresi Istent, nem kezeli Őt Istenként. Az ember mindig is megpróbált alkudozni Istennel, szüntelenül követeléseket támasztva Vele szemben, sőt minden lépésnél nyomást gyakorolva Rá, s megpróbál egy kilométert megszerezni, miután egy centimétert kapott. Miközben az ember alkudozni próbál Istennel, vitatkozik is Vele, sőt vannak olyanok, akik, amikor próbatételek érik őket, vagy bizonyos helyzetekbe kerülnek, gyakran gyengék, negatívak és hanyagok lesznek a munkájukban, és folyton panaszkodnak Istenre. Attól kezdve, hogy az ember először hinni kezdett Istenben, bőségszarunak, svájci bicskának tekintette Őt, magát pedig Isten legnagyobb hitelezőjének tartotta, mintha az Istentől jövő áldások és ígéretek megszerzésére való törekvés eredendő joga és kötelessége lenne, míg Isten felelőssége az ember megvédése, gondozása és ellátása. Ez az »Istenbe vetett hit« alapvető felfogása mindazok részéről, akik hisznek Istenben, és ez az Istenbe vetett hitük fogalmának legmélyebb megértése” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). „Az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által neki szánt jutalmat. Egy ilyen érdekeken alapuló kapcsolatban nincs szeretet, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak jótékonyság van és könyörület. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék. Most, hogy idáig jutottak a dolgok, ki fordíthatja vissza ezt az irányt? És hány ember képes igazán megérteni, milyen szörnyűvé vált ez a kapcsolat? Azt hiszem, hogy amikor az emberek elmerülnek az áldott lét örömében, egyikük sem tudja elképzelni, hogy milyen csúf és kínos egy ilyen kapcsolat Istennel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). Amit Isten leleplezett, az az én valódi állapotom volt. Szíven szúrt, gyötrődtem, szégyelltem és megalázva éreztem magam. Az istenhitem évei alatt azt a látszatot keltettem, hogy még betegségtől szenvedve is korán kelek és későn fekszem, hogy végezzem a kötelességemet, és bár úgy tűnt, hűséges vagyok Istenhez, figyelembe veszem az Ő szándékait, és igyekszem eleget tenni Neki, a valódi szándékom az volt, hogy az áldozataimat és eredményeimet érdemként használjam fel, hogy Isten meggyógyítsa a betegségemet. Ezeket eszközként tekintettem az üdvösséghez és ahhoz, hogy bejussak Isten királyságába. Mindent a saját áldásaimért és előnyeimért tettem, és üzletelni próbáltam Istennel. Tényleg nem azért végeztem jól a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. A gyógyíthatatlan betegségemre gondoltam, és arra, hogy az évekig tartó fájdalom és szenvedés miatt elvesztettem az élni akarásomat, de fájdalmamban és kétségbeesésemben Isten evangéliuma eljutott hozzám, és látva Isten tekintélyét és hatalmát, Belé vetettem a reményemet. Különösen akkor, amikor láttam egy nővért meggyógyulni, miután megtalálta Istent, gondoltam azt, hogy amíg hajlandó vagyok szenvedést elviselni a kötelességemben, Isten nem fog cserben hagyni. Hittem, hogy meggyógyítja a betegségemet, és bevisz az Ő királyságába. Ezért bármilyen kötelességet is bízott rám a gyülekezet, elfogadtam azt, alávetettem magam, gyógyszert szedtem a betegségem kezelésére, és soha nem hanyagoltam el a kötelességemet. De amikor a betegségem nemhogy nem javult, hanem rosszabbodott, és a halál fenyegetésével néztem szembe, azonnal Isten ellen fordultam, úgy érezve, hogy Isten igazságtalan velem szemben. Negatív állapotban éltem, panaszkodtam Istenre, és félreértettem Őt. Sem Isten szavait nem olvastam, se nem imádkoztam, és még a korábbi áldozataimat is megbántam. Amikor annak fényében szemléltem magam, ahogy Isten szavai lelepleztek, felismertem, hogy a kapcsolatom Istennel puszta önérdek volt, mint egy alkalmazott és egy munkaadó kapcsolata. Azért fáradoztam és hoztam áldozatokat, hogy előnyöket szerezzek Istentől, kihasználtam és becsaptam Istent, soha nem kezeltem igazán Istent Istenként. Visszagondoltam a húszas éveimben elszenvedett súlyos betegségemre, és tudtam, hogy Isten oltalma nélkül már rég meghaltam volna. Isten volt az, aki második életet adott nekem, és életben tartott. De ahelyett, hogy hálás lettem volna, az áldozataimat arra használtam, hogy áldásokat és kegyelmet követeljek Istentől. Valóban hiányzott belőlem az emberi mivolt, és méltatlan voltam arra, hogy Isten megmentsen. Pálra gondoltam. Bár fáradozott és áldozatokat hozott, nem a kötelessége kedvéért tette, hanem hogy áldásokat és koronát nyerjen. Végül lázadásában azt mondta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája [...]” (2Timóteus 4:7-8). Megsértette Isten természetét. Ha nem térek meg és nem változom meg, és továbbra is áldásokat és kegyelmet követelek Istentől, végül Isten vissza fog utasítani és ki fog iktatni, mint Pált. Ezt felismerve még nagyobb megbánást éreztem, és gyűlöltem magam, amiért nem törekszem az igazságra. Az áldásokra törekvés helytelen útjára tévedtem. Imádkoztam Istenhez: „Ó Istenem! Az istenhitem évei alatt nem mutattam szeretetet Feléd, és nem próbáltam megfizetni az adósságomat Neked. Mindig csak kihasználni próbáltalak. Nem volt semmi emberi mivoltom! Istenem, szeretnék fellázadni magam ellen, és szeretném abbahagyni a Veled való üzletelést.”

Ezután a betegségem valamelyest javult, gyógyszerekkel és inhalátoros kezelésekkel viszonylag stabilan tartották. 2022 áprilisában újra szövegalapú kötelességeket vállaltam. Nagyon becsültem ezt a lehetőséget. Ez idő alatt a kötelességemet legjobb tudásom szerint és teljes szívemből végeztem, a kötelességem eredményei elég jók voltak, és a betegségemet is sikerült ellenőrzés alatt tartani. Tudtam, hogy ez Isten kegyelme és oltalma. Egy szempillantás alatt már 2023 szeptembere volt, és az asztmám hirtelen rosszabb lett. A gyógyszerek és injekciók hatástalanok voltak, és nem volt más választásom, mint hogy a tartományi kórházba menjek kezelésre. Nagy nehezen sikerült kontrollálni az állapotomat. De a jó idők nem tartottak sokáig, és nem sokkal később az asztmám újra rosszabbodott. Csak belélegezni tudtam, de kilélegezni nem, ettől szédültem és kóvályogtam, és állandó életveszélyben voltam. A felügyelő úgy intézte, hogy hazamehessek lábadozni. A hazamenetel gondolatától rendkívül csüggedtnek és reménytelennek éreztem magam, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Azt gondoltam magamban: „Keményen dolgoztam, szenvedtem, és áldozatot hoztam, akkor miért jön vissza folyton a betegségem? Miért lesz egyre rosszabb! Miért nem veszi figyelembe Isten, hogy készségesen végzem a kötelességemet, és miért nem óv és gyógyít meg engem? Isten nem látja a szívemet?” Minél többet gondolkodtam ezen, annál sértettebbnek éreztem magam, és úgy véltem, hogy Isten igazságtalanul bánik velem. Teljesen reménytelennek éreztem a jövőt. A betegségem gyógyíthatatlan, és elhalványult a reményem, hogy megmenekülhetek és bemehetek a mennybe. Akkoriban egy nővér, megértve az állapotomat, talált nekem egy szakaszt Isten szavaiból. „Amikor Isten úgy intézi, hogy valaki megbetegedjen, akár nagyobb, akár kisebb betegségben, az Ő célja ezzel nem az, hogy megismerd a betegség csínját-bínját, a kárt, vagy a kellemetlenségeket és a nehézségeket, amelyeket a betegség okoz neked, és mindazt a számtalan érzést, amit a betegség miatt érzel – az Ő célja a betegség által nem az, hogy megismerd a betegséget. Az Ő célja inkább az, hogy tanulj a betegségből, hogy megtanuld, hogyan kell felfogni Isten szándékait, hogy megismerd a romlott beállítottságot, amelyet mutatsz, és a helytelen hozzáállást, amelyet Istennel szemben felveszel, amikor beteg vagy, és hogy megtanuld, hogyan kell alávetned magad Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, hogy valódi alávetettséget érj el Isten felé, és képes legyél szilárdan megállni a bizonyságtételedben – ez kulcsfontosságú. Isten a betegség által meg akar menteni és meg akar tisztítani téged. Mit szeretne megtisztítani benned? Szeretne megtisztítani az összes túlzó vágyadtól és követelésedtől Istennel szemben, sőt megtisztítani a különböző számításoktól, ítéletektől és tervektől is, amelyekkel a túlélés és életben maradás érdekében mindenáron előállsz. Isten nem kéri, hogy terveket készíts, nem kéri, hogy ítélkezz, és nem engedi meg neked, hogy túlzó vágyaid legyenek Vele szemben; Ő csak azt várja el tőled, hogy alávesd magad Neki, és az alávetettség gyakorlása és megtapasztalása során megismerd a saját hozzáállásodat a betegséghez és ezekhez a testi feltételekhez, amelyeket Ő ad számodra, valamint hogy megismerd a saját személyes vágyaidat. Amikor megismered ezeket a dolgokat, akkor fogod tudni érzékelni, hogy mennyire a javadra válik, hogy Isten így intézte számodra a betegség körülményeit, vagy hogy ezt a testi állapotot adta neked; és akkor fogod tudni érzékelni, hogy ezek mennyire hasznosak a beállítottságod megváltoztatását, az üdvösséged elérését és az életbe való belépésedet illetően. Éppen ezért, amikor a betegség jelentkezik, nem szabad mindig azon gondolkodnod, hogyan úszhatod meg vagy menekülhetsz el előle, illetve hogyan zárhatod ki. [...] Nem mondhatod, hogy »ha meggyógyulok ebből a betegségből, akkor elhiszem, hogy ez Isten nagy ereje, de ha nem gyógyulok meg, akkor nem leszek elégedett Istennel. Miért adta Isten nekem ezt a betegséget? Miért nem gyógyítja meg ezt a betegséget? Miért éppen én kaptam meg ezt a betegséget, és nem valaki más? Nem akarom ezt a betegséget! Miért kell ilyen korán, ilyen fiatalon meghalnom? Mások hogyan élhetnek tovább? Miért?« Ne kérdezd, hogy miért, ez Isten irányítása. Nincs semmi értelme, és nem is kellene kérdezned, hogy miért. Azt kérdezni, hogy miért, lázadó beszéd, és ez nem olyan kérdés, amit egy teremtett lénynek fel kellene tennie. Ne kérdezd, hogy miért, nincs »miért«. Isten így rendezte és tervezte a dolgokat. Ha azt kérdezed, miért, arra csak azt lehet mondani, hogy túlságosan lázadó és hajthatatlan vagy. Ha valami nem tetszik neked, vagy Isten nem azt teszi, amit szeretnél, vagy nem engedi, hogy a saját utadat járd, akkor boldogtalan leszel, elégedetlenkedsz, és mindig azt kérdezed, hogy miért. Úgyhogy Isten megkérdezi tőled: »Mint teremtett lény, miért nem végezted jól a kötelességedet? Miért nem teljesítetted hűségesen a kötelességedet?« És te hogyan válaszolsz? Azt mondod: »Nincs ’miért’, én már csak ilyen vagyok.« Elfogadható ez? (Nem.) Az elfogadható, hogy Isten így beszél veled, de az nem fogadható el, hogy te így beszélj Istennel. A rossz helyen állsz, és túlságosan ostoba vagy” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavait olvasva némileg megértettem Isten szándékát. Isten nem akarta, hogy a betegségemben éljek, és a betegségem előnyeit és hátrányai fontolgassam, sem azt, hogy szorongva keressem a betegségemből való menekülést. A betegséget lehet kezelni, de hogy meggyógyul-e, vagy hogy veszélyezteti-e az életemet, az nem az embereken múlik. Minden Isten szuverenitása és eleve elrendelése alatt áll. Nekem az volt a dolgom, hogy alávessem magam Isten szuverenitásának és rendelkezéseinek, elgondolkodjak azon, milyen romlott hajlamokat és téves nézeteket tártam fel a betegségemben, és keressem az igazságot ezeknek a dolgoknak a megoldására. Ilyen észszerűséget kellett volna mutatnom. Felismertem, hogy a betegségemben semmiféle alávetettséget nem tanúsítok Isten iránt. Amikor az állapotom rosszabbodott, és nem tudtam végezni a kötelességeimet, vagy amikor még az életem is veszélyben forgott, nem kerestem az igazságot, hanem panaszkodtam. Panaszkodtam Istenre, amiért nem vette figyelembe a szenvedésemet, és amiért nem óvott meg, és úgy véltem, hogy Isten igazságtalan. Bár korábbi tapasztalataim révén némi megértésre tettem szert arról a téves gondolkodásmódomról, hogy üzletelni próbálok Istennel, valódi átalakulás nem történt. Isten ismerte a hiányosságaimat és fogyatékosságaimat, és a betegségem kiújulásán keresztül újra leleplezte az Őbenne való hitem mögött rejlő aljas szándékaimat. Csak ekkor láttam meg, milyen mélyen gyökerezik bennem az áldásokra való vágy. A betegségem kiújulása Isten jó szándékát mutatta, hogy megtisztítson engem. De nem értettem Isten munkáját, és panaszkodtam, hogy Isten igazságtalan. Félreértettem Istent, azt gondolva, hogy betegségem által akar engem kiiktatni, és láttam, hogy mindezen évek hite után még mindig egyáltalán nem ismerem Istent. Valóban szegény, szánalmas és vak voltam! Most már megértettem, hogy bár látszólag sokat szenvedtem ettől a betegségtől, mindez mögött Isten gondos szándéka rejlett, és ezzel Isten megmentett engem. Ha ez nem történt volna meg, nem változott volna meg a téves gondolkodásmódom, és csak egyre távolabb kerültem volna Isten követelményeitől, végül pedig egy olyan útra tévedtem volna, ahonnan nincs visszafordulás. Ezt felismerve a szívem felderült, és többé nem panaszkodtam Istenre, és nem értettem félre Őt.

Később Isten szavaira gondoltam. „Az igazságosság semmi esetre sem méltányosság vagy észszerűség; nem puszta egyenlő elbírálás, és nem arról szól, hogy az elvégzett munkádnak megfelelően kiosztják neked, amit érdemelsz, vagy fizetnek neked az elvégzett munkádért, illetve megkapod a járandóságodat aszerint, amekkora erőfeszítést teszel. Ez nem igazságosság, ez csupán korrektség és észszerűség. Nagyon kevés ember képes megismerni Isten igazságos természetét. Tegyük fel, hogy Isten megsemmisítette volna Jóbot, miután Jób tanúságot tett Mellette: Ez igazságos lenne? Valójában az lenne. Miért hívják ezt igazságosságnak? Hogyan tekintenek az emberek az igazságosságra? Ha valami összhangban van az emberek elképzeléseivel, akkor nagyon könnyű azt mondaniuk, hogy Isten igazságos; azonban, ha úgy látják, az a dolog nincs összhangban az elképzeléseikkel – ha ez olyasvalami, amit képtelenek megérteni – akkor nehéz lenne azt mondaniuk, hogy Isten igazságos. Ha Isten annak idején elpusztította volna Jóbot, az emberek nem mondták volna, hogy Ő igazságos. Valójában azonban, akár romlottak az emberek, akár nem, és akár mélységesen romlottak, akár nem, kell Istennek igazolnia Magát, amikor elpusztítja őket? Meg kellene magyaráznia az embereknek, hogy milyen alapon cselekszik így? El kell-e Istennek mondania az embereknek azokat a szabályokat, melyeket Ő rendelt el? Nincs rá szükség. Isten szemében, aki romlott, és aki hajlamos Istennel szembefordulni, nem ér semmit; akárhogy is kezeli Isten őket, az helyénvaló lesz, és minden Isten elrendezése. Ha nem tetszenél Istennek, és azt mondaná, hogy nem veszi hasznodat a tanúságtételed után, és ezért elpusztítana téged, ez is az Ő igazságossága lenne? Az lenne. Talán most még nem vagy képes felismerni ezt a tényekből, de a doktrínában meg kell értened. Mit mondanátok – az, hogy Isten elpusztítja a Sátánt, az Ő igazságosságának egy kifejeződése? (Igen.) Mi lenne akkor, ha Ő megengedné a Sátánnak, hogy megmaradjon? Nem meritek ezt mondani, igaz? Isten lényege az igazságosság. Habár nem könnyű felfogni, amit Ő tesz, minden, amit Ő tesz, az igazságos; egyszerűen arról van szó, hogy az emberek nem értik. Amikor Isten átadta Pétert a Sátánnak, hogyan reagált Péter? »Az emberiség képtelen kifürkészni azt, amit Te teszel, de mindenben, amit teszel, ott van a Te jóakaratod; igazságosság van mindben. Hogyan ne mondanék dicséretet a Te bölcsességedért és cselekedeteidért?« Most már látnod kell, hogy Isten azért nem pusztítja el a Sátánt akkor, amikor üdvözíti az embert, hogy az emberek világosan láthassák, hogyan rontotta meg őket a Sátán, valamint annak mértékét, amennyire megrontotta őket, és azt, hogy Isten hogyan tisztítja és menti meg őket. Végül, amikor az emberek megértették az igazságot és tisztán látták a Sátán gyűlöletes képét, és észrevették a Sátán gyalázatos bűnét az ő megrontásukban, Isten el fogja pusztítani a Sátánt, megmutatva nekik az Ő igazságosságát. Az időzítés, amikor Isten elpusztítja a Sátánt, teli van Isten természetével és bölcsességével. Minden, amit Isten tesz, az igazságos. Habár az emberek talán nem képesek érzékelni Isten igazságosságát, nem szabadna tetszés szerint ítéletet mondaniuk. Ha valami, amit Ő tesz, észszerűtlennek tűnik az emberek számára, illetve, ha van róla bármilyen elképzelésük, és ez arra vezeti őket, hogy azt mondják, Ő nem igazságos, akkor ők igen észszerűtlenek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból láttam, hogy nem értettem Isten igazságos természetét. Isten igazságosságát úgy tekintettem, mint ahogy a romlott emberiség a tisztességes bánásmódot értelmezi. Amikor Isten megáldott, áldásokat és előnyöket nyertem, és a dolgok összhangban voltak az elképzeléseimmel, Istent igazságosnak tartottam. De amikor Isten nem áldott meg, és a dolgok nem voltak összhangban az elképzeléseimmel, úgy gondoltam, hogy Isten igazságtalan. Isten igazságos természetét teljesen azzal mértem, hogy nyerek-e áldásokat és előnyöket, ami teljesen összeegyeztethetetlen az igazsággal. Ezek a nézetek valóban eltorzultak! Valójában függetlenül attól, hogy valaki mennyi mindenről mond le, mennyire áldozza fel magát, miután megtalálta Istent, mennyit szenved, vagy mennyi áldozatot hoz, mindezt egy teremtett lénynek meg kell tennie. Ami pedig azt illeti, hogy Isten hogyan bánik velünk – ad-e kegyelmet és áldásokat, vagy meggyógyítja-e a test betegségét –, az Isten előjoga, és a romlott emberiségnek nincs joga azt követelni, hogy Isten ezt vagy azt tegye. Az embereknek elfogadást kell tanúsítaniuk és alá kell vetniük magukat, mert csak így cselekszenek észszerűen. De én önelégülten azt követeltem, hogy Isten gyógyítson meg az önfeláldozásom miatt. Nem próbáltam helytelen követeléseket támasztani Istennel szemben? Az az elképzelés, hogy én áldozatot hoztam és feláldoztam magam, és ezért Istennek biztosítania kell számomra a zökkenőmentes haladást, és meg kell gyógyítania a betegségemet, és ha nem teszi, akkor igazságtalan – nem csupán az én elképzeléseim és vágyálmaim voltak ezek? Arra gondoltam, hogy Isten átadta Pétert a Sátánnak. Péter nem panaszkodott Istenre, és nem értette félre Őt, és még azt is mondta: „Az emberiség képtelen kifürkészni azt, amit Te teszel, de mindenben, amit teszel, ott van a Te jóakaratod; igazságosság van mindben. Hogyan ne mondanék dicséretet a Te bölcsességedért és cselekedeteidért?” Én csupán egy apró teremtett lény vagyok, és bármit is tesz velem Isten, az helyénvaló. Függetlenül attól, hogy meggyógyít-e vagy sem, hogy jó sorsot vagy rendeltetési helyet ad-e nekem vagy sem, el kell fogadnom azt, és alá kell vetnem magam, mert ez mutatja meg, hogy emberi mivolttal és józan ésszel rendelkezem. Ezt felismerve, imádkoztam Istenhez: „Istenem! Korábban nem értettem a Te igazságos természetedet, és a saját elképzeléseim és képzelgéseim alapján mértem azt. Most már megértettem, hogy bármit is teszel, az igazságos. Még ha a betegségem nem is gyógyul meg, és meghalok, Te akkor is igazságos vagy, és én akkor is hálát adok Neked, és dicsőítelek Téged!”

Később Isten további szavait olvastam. „Jób nem alkudozott Istennel, és nem kért vagy követelt Istentől. Isten nevét az Ő nagy ereje és hatalma miatt dicsőítette, amellyel minden dolgot ural, és ez nem függött attól, hogy áldást nyert-e, vagy katasztrófa sújtotta. Hitte, hogy függetlenül attól, hogy Isten megáldja az embereket, vagy katasztrófát zúdít rájuk, Isten ereje és hatalma nem változik, ezért az ember körülményeitől függetlenül Isten nevét dicsőíteni kell. Az, hogy Isten megáldja az embert, Isten szuverenitása miatt van, és amikor katasztrófa éri az embert, az is Isten szuverenitása miatt van. Isten ereje és hatalma uralkodik és rendez el mindent az emberrel kapcsolatban; az ember szeszélyes szerencséje Isten erejének és hatalmának megnyilvánulása, és függetlenül attól, hogy milyen nézőpontból tekintesz rá, Isten nevét dicsőíteni kell. Jób ezt tapasztalta meg és ezt ismerte meg élete évei során. Jób minden gondolata és cselekedete eljutott Isten fülébe, Isten elé került, és Isten fontosnak tartotta őket. Isten nagyra becsülte Jóbnak ezt a tudását, és nagy becsben tartotta Jóbot azért, mert ilyen szíve volt. Ez a szív mindig és mindenütt várta Isten parancsát, és függetlenül attól, hogy milyen időben vagy helyen, üdvözölte, bármi is történt vele. Jób nem követelt Istentől semmit. Magától azt követelte meg, hogy minden Istentől érkező rendelkezést várjon, fogadjon el, nézzen velük szembe és vesse magát alá nekik; Jób úgy vélte, hogy ez a kötelessége, és Isten pontosan ezt akarta” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). Isten szavait olvasva a szívem felderült, és rátaláltam a gyakorlás útjára. Jób úgy hitt Istenben, hogy nem próbált üzletelni Vele. Akár áldások, akár csapások érték, Istent dicsőítette. Ez azért volt, mert minden dologból és saját tapasztalataiból felismerte Isten hatalmát, és tudta, hogy Isten mindenek felett szuverén. Függetlenül attól, hogy valaki végül áldásokat vagy szenvedést kap-e, alá kell vetnie magát a Teremtő szuverenitásának. Jóbnak volt emberi mivolta és józan esze; nem kért Istentől semmit. Ehelyett megkövetelte magától, hogy mindig várja, elfogadja mindazt, ami Istentől jön, és alávesse magát mindezeknek. Jób becsületes és kedves volt, igazán hitt Istenben, és végül elnyerte Isten jóváhagyását. Én is utánozni akartam Jóbot. Függetlenül attól, hogy meggyógyul-e a betegségem, vagy hogy bemehetek-e a királyságba, alávetem magam Isten rendelkezéseinek és vezényléseinek, és többé nem hozok saját döntéseket. Imádkoztam Istenhez: „Istenem, a múltban nem értettem az igazságot. Aggódtam, hogy meggyógyulok-e, vagy jó kimenetelem lesz-e, és nagy szenvedésben éltem. Ma kész vagyok a Te kezedbe helyezni magamat. Akár áldások, akár szenvedés ér, alávetem magam a Te szuverenitásodnak.” Miután a nézőpontom valamelyest megváltozott, nagy megkönnyebbülést és felszabadulást találtam. Ezután kipróbáltam néhány népi gyógymódot, és váratlanul az állapotom valóban kontrollálható lett, és képes voltam normálisan végezni a kötelességeimet. E tapasztalat révén felismertem, hogy betegség nélkül nem láttam volna meg az áldások iránti alantas vágyamat. Bár elszenvedtem némi fizikai fájdalmat, némi megértésre tettem szert a törekvésem mögött rejlő téves nézőpontjaimról, és némi változást tapasztaltam. Ez Isten szeretete és üdvössége volt számomra! Hála Istennek!