A hívőként eltöltött évek alatt elméletben mindig is tudtam, hogy sorsunk, születésünk és halálunk mind Isten kezében van, de valójában nem értettem meg Istent. Amikor Isten olyan helyzetet vezényelt, amely nem felelt meg az elképzeléseimnek, amikor a fiam egy motorbalesetben hirtelen meghalt, panasz, félreértés és vitatkozás tört fel belőlem, teljesen felfedtem magam. Csak ekkor tudatosult bennem a tényleges érettségem. Emellett némileg megértettem a hit általi áldásszerzéssel kapcsolatos téves nézeteimet.

2017 júliusa volt, a férjem és én viszonylag ismert hívők voltunk a környéken, olyannyira, hogy a rendőrség többször is eljött a házunkhoz, hogy nyomozzon utánunk. Kénytelenek voltunk hátrahagyni a fiunkat, és az otthonunktól távol végezni a kötelességeinket. A rendőrség azután is folytatta a nyomozást utánunk, így a férjem és én akkor már hét éve egyáltalán nem mehettünk haza. Néha, amikor meghallottam, hogy más gyerekek az anyjukat hívják, hirtelen szomorúság fogott el. Csak reméltem, hogy egy nap hazamehetek, és láthatom a fiamat, de a helyzetünk miatt nem mertünk hazamenni, és csak a falubeli testvérektől kaptunk híreket a fiunkról. Minden alkalommal, amikor azt hallottam, hogy a fiam egészséges és biztonságban van, hálát adtam Istennek az Ő gondoskodásáért és oltalmáért, és nyugodt lélekkel tudtam végezni a kötelességemet.

2023 augusztusának egyik délutánján üzenetet kaptam a felügyelőmtől, amiben értesítettek, hogy Vang Kaj fia meghalt egy motorbalesetben... Vang Kaj a férjem. Azt írták meg, hogy a fiam meghalt. Lehetetlennek tűnt, és azt gondoltam, hogy talán a felügyelő tévedett. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy a fiam meghalt. Megdörzsöltem a szemem, és figyelmesen újraolvastam az üzenetet, de ennél egyértrelműbben nem is lehetett volna leírni. Összeestem a földön, és megállíthatatlanul jajgattam. Hogy történhetett ilyesmi a családommal? Azt kívántam, bárcsak szárnyakat növeszthetnék, hogy hazarepülhessek, és még egyszer utoljára láthassam a fiamat, de a férjemet és engem is a célkeresztjébe vett a rendőrség, és nem volt biztonságos hazamenni. Amikor arra gondoltam, hogy nem mehetünk haza megnézni az elhunyt fiunkat, úgy fájt, mintha mellbe szúrtak volna. Félreértettem Istent, és hibáztattam Őt: „Ó, Istenem! Miért nem óvtad meg a fiamat? Amióta beléptünk a hitbe, a férjemmel mindig kötelességeket végeztünk. Mivel a nagy vörös sárkány célba vett és üldözött minket, lemondtunk a saját fiunkról, hogy a mai napig a kötelességünket teljesítsük. Bármilyen kötelességet bízott is ránk a gyülekezet, soha nem utasítottuk el. A fiunk mindössze 30 éves volt; csak egy fiatalember. El kellett temetnem a saját fiamat! A fiam volt az egyetlen reményem anyaként, és most nincs semmim, és még csak nem is láthattam őt, mielőtt meghalt. Jobb lenne, ha együtt halnánk meg, és vele lehetnék a túlvilágon!” Rájöttem, hogy rossz útra tévedt a gondolkodásom, hogy hibáztatom és félreértem Istent, ezért sietve, csendben imádkozni kezdtem Istenhez: „Ó, Istenem! Amikor meghallottam, hogy a fiam motorbalesetben meghalt, nem tudtam azonnal elfogadni, de nem kellett volna hibáztatnom és félreértenem Téged. Ó, Istenem! Kérlek, óvd meg a szívemet, és engedd, hogy elcsendesedjek előtted!” Újra és újra Istenhez imádkoztam segítségért, és lassan kezdtem megnyugodni. Amikor azonban arra gondoltam, hogy a fiam meghalt, és soha többé nem fogom látni, még mindig eléggé gyötrődtem, és gyengének éreztem magam. Feküdtem az ágyamban, nem voltam hajlandó enni és inni, és egész éjjel nem aludtam. Elképzeltem a fiam arcát, és magamban a nevét kiáltottam, miközben a könnyek elhomályosították a látásomat.

A következő napokban a fiamra való fájdalmas visszaemlékezésben éltem, és semmihez sem volt kedvem. Nem volt elég motivációm, hogy ellenőrizzem az evangéliumi munkát, és a munka késedelmet szenvedett. Tudtam, hogy nem vergődhetek ebben az állapotban, mert én vagyok a felelős az evangéliumi munkáért. A fiam meghalt, de nekem tovább kellett élnem, és jól kellett végeznem a kötelességemet! Felszárítottam a könnyeimet, és letérdeltem Isten elé, hogy imádkozzak: „Ó, Istenem! Nem akarok ebben a depressziós állapotban maradni. Kérlek, vezess, hogy tanuljak ebből a helyzetből, és kitörjek ebből a szomorúságból!” Imádság után végigolvastam Isten szavainak egy szakaszát, amelyet a vezetőm küldött nekem: „Néhány tudatlan szülő nem képes felfogni az életet és a sorsot, Isten szuverenitását sem ismeri fel, és hajlamos ostoba dolgokat tenni a gyerekeivel kapcsolatban. Előfordulhat például, hogy a gyermekei a függetlenné válásukat követően bizonyos különleges helyzetekkel, nehézségekkel vagy fontos eseményekkel szembesülnek; egyesek betegséggel néznek szembe, mások peres ügyekbe bonyolódnak, néhányan elválnak, van, akit megtévesztenek és csalás áldozatává válik, némelyeket pedig elrabolnak, bántanak, súlyosan megvernek, vagy a halállal néznek szembe. Még olyanok is akadnak, akik kábítószerfogyasztók lesznek, és így tovább. Mit tegyenek a szülők ezekben a különleges és fontos helyzetekben? Mi a legtöbb szülő tipikus reakciója? Azt teszik, amit szülői identitással rendelkező teremtett lényként tenniük kell? Nagyon ritka, hogy egy szülő ilyen hír hallatán úgy reagál, mintha egy idegennel esett volna meg az a dolog. A szülők többsége egész éjjel fent marad, amíg megőszül, éjszakákon át nem alszik, napközben nincs étvágya, töri a fejét gondolkodva, néhányan még keservesen sírnak is, amíg a szemük ki nem vörösödik és el nem fogynak a könnyeik. Buzgón imádkoznak Istenhez, hogy Isten vegye számításba a saját hitüket és védje meg a gyerekeiket, kegyelmezzen nekik és áldja meg őket, mutasson irgalmat és kímélje meg az életüket. Szülőként egy ilyen helyzetben az emberi gyengeségeik, sebezhetőségeik és a gyermekeik iránti érzéseik mind lelepleződnek. Mi más tárul fel? Az Isten elleni lázadó mivoltuk. Könyörögnek Istenhez és imádkoznak Hozzá, esedezve Neki, hogy őrizze meg gyermekeiket a csapástól. Még ha katasztrófa történik is, azért imádkoznak, hogy gyermekeik ne haljanak meg, hogy elkerülhessék a veszélyt, a gonosz emberek ne bántsák őket, a betegségeik ne súlyosbodjanak, hanem javuljanak, és így tovább. Miért imádkoznak valójában? (Istenem, ezekkel az imákkal követelőznek Istentől, panaszos felhanggal.) Egyrészt rendkívül elégedetlenek a gyermekeik helyzetével, panaszkodva, hogy Istennek nem lett volna szabad megengednie, hogy ilyen dolgok történjenek a gyermekeikkel. Elégedetlenségük panasszal vegyül, és kérik Istent, hogy gondolja meg Magát, ne cselekedjen így, szabadítsa meg gyermekeiket a veszélytől, vigyázzon rájuk, gyógyítsa meg a betegségeiket, segítsen nekik elkerülni a pereket, hárítsa el a szerencsétlenséget, amikor felüti a fejét, és így tovább – röviden, intézze el, hogy minden simán menjen. Azáltal, hogy így imádkoznak, egyrészt panaszkodnak Istennek, másrészt követeléseket támasztanak Vele szemben. Vajon ez nem a lázadó mivolt megnyilvánulása? (De az.) Burkoltan azt mondják, hogy amit Isten tesz, az nem helyes vagy jó, hogy nem szabadna így cselekednie. Mivel ezek az ő gyermekeik, ők pedig hívők, úgy vélik, hogy Istennek nem lenne szabad megengednie, hogy ilyen dolgok történjenek a gyerekeikkel. Az ő gyermekeik különböznek másoktól; nekik kivételes áldásokban kell részesülniük Istentől. Az ő Istenbe vetett hitük miatt Neki meg kell áldania a gyermekeiket, ha pedig nem teszi, akkor elkeserednek, sírnak, hisztiznek, és nem akarják Istent követni többé. Ha a gyermekük meghal, úgy érzik, hogy ők sem élhetnek tovább. Ilyen gondolatok járnak a fejükben? (Igen.) Ez nem az Isten elleni tiltakozás egy formája? (De igen.) Ez Isten elleni tiltakozás” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavai teljesen leleplezték az akkori állapotomat. Amikor megtudtam, hogy a fiam motorbalesetben meghalt, nem ettem és nem ittam, sőt észszerűtlenül vitatkoztam Istennel, ellenálltam Neki, hibáztattam és félreértettem Őt. Azért tettem ezt, mert volt egy téves nézetem a hitemben. A férjem és én lemondtunk a családunkról és a munkánkról, hogy végezzük a kötelességünket, anélkül, hogy kicsit is panaszkodtunk volna a nehézségek miatt, és még akkor is tovább végeztük a kötelességünket, amikor a rokonaink és a szomszédaink gúnyolódtak rajtunk, és a rendőrség hajszolt és üldözött minket. Azt gondoltam, hogy amíg én lemondok dolgokról, feláldozom magam, többet szenvedek és még nagyobb árat fizetek a kötelességemben, addig Isten biztosan megóvja a fiamat a betegségtől, a balesettől, és megengedi neki, hogy jó egészségben éljen. Amikor megtudtam, hogy a fiam motorbalesetben meghalt, elkezdtem vitatkozni Istennel, és ellenállni Neki, a Vele való vitámban tőkeként felhasználva azt, hogy lemondtam dolgokról, és feláldoztam magam, és hibáztattam Istent, amiért nem óvta meg a fiamat. Azt is gondoltam, hogy mivel a fiam meghalt, nincs értelme tovább élnem, és jobb lenne, ha a fiammal lennék a túlvilágon! Visszagondolva a viselkedésemre megláttam, hogy ellenállok a helyzetnek, amit Isten vezényelt, és elégedetlen vagyok vele. Lázadtam és kiabáltam Isten ellen; ez Istennel való szembenállás volt! A fiam halála felfedte az igazi érettségemet. Világosan láttam, hogy a hosszú ideje gyakorolt hitem, a családról és a karrierről való lemondás, a szenvedés, és az áldozathozatal mind csak egy üzlet volt, amit Istennel akartam kötni a kegyelemért és áldásokért cserébe. Arra a hihetetlen megpróbáltatásra gondoltam, amelyen Jób keresztülment: elvesztette minden vagyonát és a gyermekeit, és kelések nőttek rajta, de ő feltétel nélkül alávetette magát Istennek, sőt dicsérte az Ő nevét, és szilárdan megállt Isten mellett tett bizonyságtételében. Miután összehasonlítottam a saját viselkedésemet Jóbéval, elszégyelltem magam. Abba kellett hagynom Isten hibáztatását. Támaszkodnom kellett Rá, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben, és megalázzam a Sátánt!

Ezután folytattam Isten szavainak olvasását, és kezdtem megérteni a hitről vallott téves nézeteimet. Mindenható Isten azt mondja: „Nem múlt már el régen el az a kor, amikor »egy ember hite az Úrban áldásokat hoz az egész családnak«? (De elmúlt.) Akkor miért böjtölnek és imádkoznak még mindig így az emberek, szégyentelenül könyörögve Istennek, hogy védje és áldja meg a gyermekeiket? Miért mernek még mindig tiltakozni Isten ellen és vitázni Vele, ezt mondva: »Ha nem így csinálod, akkor tovább imádkozom; böjtölni fogok!« Mit jelent a böjtölés? Azt jelenti, hogy éhségsztrájkba kezdenek, ami egy másik értelemben szégyentelen viselkedés és hisztizés. Amikor az emberek szégyentelenül viselkednek más emberekkel szemben, talán dobbantanak a lábukkal és így szólnak: »Ó, a gyermekem elment; nem akarok tovább élni, nem tudom folytatni!« Amikor Isten előtt vannak nem teszik ezt; olyankor igencsak elegánsan beszélnek, ezt mondva: »Isten, könyörgök Neked, védelmezd meg a gyermekemet és gyógyítsd meg a betegségét. Isten, Te vagy a nagy orvos, aki megmenti az embereket – Te mindent megtehetsz. Kérlek, hogy vigyázz rá és védd meg őt. A Te Lelked ott van mindenhol, Te igaz vagy, olyan Isten vagy, aki irgalmat tanúsít az emberek iránt. Te törődsz vele és dédelgeted őt.« Mit értenek ez alatt? Nincs semmi rossz abban, amit mondanak, egyszerűen csak nem most van az ideje annak, hogy ilyeneket mondjanak. Ez azt sugallja, hogy ha Isten nem menti és védi meg a gyermekedet, ha nem teljesíti a kívánságaidat, akkor Ő nem egy szerető Isten, nincs Benne szeretet, nem irgalmas Isten, és nem Isten. Nem ez a helyzet? Nem szégyentelen viselkedés ez? (De igen.) A szégyentelenül viselkedő emberek tisztelik Isten nagyságát? Istent félő szívük van? (Nem.) A szégyentelenül viselkedő emberek pont olyanok, mint a gazemberek – nincs Istent félő szívük” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). „Az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva az alkalmazott és a munkáltató kapcsolatához hasonlít. Az alkalmazott mindössze azért dolgozik, hogy megkapja a munkáltató által neki szánt jutalmat. Az ilyen jellegű kapcsolatban nincs szeretet, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak jótékonyság van és könyörület. Nincs megértés, csak elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). Isten azt mondja, hogy az „Egy ember hite az Úrban áldásokat hoz az egész családnak” korszaka már régen elmúlt. Mégis fenntartottam ezt a nézetet a hitemben. Visszagondolva a hitben eltöltött sok évemre, látszólag talán úgy tűnhetett, hogy lemondtam a családomról és a karrieremről, hogy a kötelességemet végezzem, de valójában csak kegyelmet akartam kapni Istentől. Amikor hallottam, hogy a fiam jól van, egészséges, és biztonságban él, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet osztottak rám, kötelességtudóan végeztem azt. Amikor meghallottam a szörnyű hírt a fiam haláláról, elkezdtem vitatkozni Istennel, és ellenállni Neki, és nem volt motivációm arra, hogy végezzem a kötelességemet. Még azt is fontolgattam, hogy megölöm magam, hogy a fiammal lehessek, és tele voltam félreértésekkel Istenről, és panaszokkal Rá. Összehasonlítva Isten szavait önmagammal, láttam, hogy én egy szégyentelen ember vagyok, aki hisztizni kezdett. Évek óta hittem Istenben, sok szavát ettem és ittam, de a legcsekélyebb Neki való engedelmesség vagy Tőle való félelem sem volt a szívemben. Csupán azért töltöttem azokat az éveket szenvedéssel és önmagam feláldozásával, hogy áldásokat szerezzek, csupán üzleteltem Istennel, és egyáltalán nem azért végeztem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. Amint nem kaptam meg Isten kegyelmét és áldásait, elkezdtem kiabálni és vitatkozni Vele. Egy cseppnyi emberi mivolt és józan ész sem volt bennem.

Később elolvastam egy másik szakaszt, amely segített jobban megérteni, hogy miért téves nézet az, hogy „Egy ember hite az Úrban áldásokat hoz az egész családnak”. Isten azt mondja: „Mindenkinek megvan a megfelelő rendeltetési helye. Ezeket a rendeltetési helyeket az egyes emberek lényege határozza meg, és egyáltalán semmi közük sincs más emberekhez. Egy gyermek gonosz viselkedését nem lehet átruházni a szüleire, sem egy gyermek igazságosságában nem osztozhatnak a szülei. Egy szülő gonosz viselkedése nem vihető át a gyermekeire, és a szülő igazságossága sem osztható meg a gyermekeivel. Mindenki viseli a saját bűneit, és mindenki élvezi a maga áldásait. Senki sem helyettesítheti a másik embert; ez az igazságosság” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt megy be a nyugalomba). Isten szavai által megértettem, hogy Isten a lényegük és általános viselkedésük alapján határozza meg az emberek sorsát. Hívőként a kötelességem végzése az én feladatom volt, és semmi köze nem volt a fiam sorsához és rendeltetési helyéhez. A fiam sorsa nem változott meg csak azért, mert hittem Istenben. Isten irányítja mindenki sorsát, hívőkét és nem hívőkét egyaránt. Isten intézkedései mindig igazságosak, ezért alá kell vetnem magam azoknak, ez lenne az észszerű cselekedet. Mégis azt a téves nézetet vallottam, hogy „Egy ember hite az Úrban áldásokat hoz az egész családnak”, és azt gondoltam, hogy mivel én lemondtam dolgokról, feláldoztam magam, és végeztem a kötelességemet, Istennek meg kell óvnia a fiamat. Ez a nézet a saját elképzeléseimből és képzelődéseimből fakadt, és egyáltalán nem felelt meg az igazságnak.

Isten szavainak evése és ivása által megértettem az áldások hit általi elérésével kapcsolatos téves nézeteimet. Azt hittem, hogy végre túlléptem a fiam halálán, de amikor Isten egy másik helyzetet vezényelt számomra, és megtudtam a fiam halálának okát, megint panaszkodni kezdtem. Augusztus 14-én találkoztam a sógornőmmel, aki szintén hívő, és elmondta, hogy a baleset idején úgy tűnt, hogy a fiam nem sérült meg súlyosan. Kórházba szállították képalkotó vizsgálatra, majd később hazaengedték, hogy otthon pihenhessen. Miután hazaért, légszomja lett, ezért újra bejelentkezett a kórházba, de nemhogy nem javult, hanem még rosszabbul lett, ezért kérte, hogy helyezzék át egy másik kórházba, de a kezelőorvos ezt elutasította. Utána az orvos csak akkor egyezett bele abba, hogy átszállítsák, amikor a fiam légszomja egyre rosszabbodott, de a kórházba vezető úton teljesen leállt a légzése. A boncolás során kiderült, hogy egy törött borda a tüdejébe fúródott, és fertőzést okozott. Ha időben megoperálták volna, talán nem halt volna meg. A kórház téves diagnózisa vezetett a halálához. Amikor meghallottam ezeket a részleteket, teljesen megdöbbentem, és majdnem elájultam. Az érzelmi fájdalom olyan volt, mintha mellkason szúrtak volna. Megöleltem a sógornőmet, és könnyekben törtem ki. Ezt gondoltam magamban: „Ha a férjemmel ott lettünk volna, hogy kiálljunk azért, hogy időben átszállítsák, akkor nem halt volna meg.” A sógornőm megpróbált vigasztalni, és ezt mondta: „Isten szándéka van ebben a tapasztalatban; próbáld meg elfogadni ezt Istentől!” A sógornőm megjegyzései segítségével hirtelen rájöttem, hogy megint csak panaszkodom. Szívemben imádkoztam Istenhez, és kértem Őt, hogy óvja meg a szívemet, és segítsen, hogy alávessem magam az Ő szuverenitásának és intézkedéseinek. Aztán eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza, amit néhány nappal azelőtt olvastam: „Isten szuverenitását Ő rendelte el és tervezte meg. Rendben van az, ha te meg akarod ezt változtatni? (Nem, nincs rendben.) Nincs rendben. Ezért az embereknek nem szabad ostoba és észszerűtlen dolgokat tenniük” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavait átgondolva beláttam, hogy az ember életét és halálát Isten rendeli el. Még ha otthon is lettünk volna, és bátorítottuk volna az orvost, hogy gyorsabban operálja meg, ha eljött az ideje, akkor is meghalt volna, és semmit sem tehettünk volna ellene. Annyira észszerűtlen volt, hogy panaszkodtam Istennek. Ezt felismerve sokkal nyugodtabb lettem. Hajlandó voltam alávetni magam Isten szuverenitásának, és békében végezni a kötelességemet.

Később egy videóban Isten szavainak egy olyan passzusára bukkantam, amely némi betekintést engedett abba a téves nézetbe, amely szerint az ember a hitben az áldásokra törekszik. Mindenható Isten azt mondja: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldott vagy átkozott-e. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és nem függhet ellentételezéstől, feltételektől vagy okoktól. Csak akkor teljesíti kötelességét. Áldottnak lenni az, amikor valaki tökéletessé válik, és az ítélet megtapasztalása után élvezi Isten áldásait. Átkozottnak lenni az, amikor valakinek nem változik a beállítottsága, miután megtapasztalta a fenyítést és az ítéletet, ez az, amikor nem azt tapasztalja, hogy tökéletessé vált, hanem hogy büntetést kapott. De függetlenül attól, hogy áldottak vagy átkozottak, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istent kereső személynek tennie kellene. Nem szabad csak azért teljesítened a kötelességedet, hogy áldott legyél, és nem szabad megtagadnod a cselekvést attól való félelmedben, hogy átkozott leszel. Hadd mondjam el nektek ezt az egy dolgot: az ember kötelességének végzése az, amit tennie kell, és ha képtelen végezni a kötelességét, akkor ez a lázadó mivolta” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Isten szavain töprengve rájöttem, hogy a kötelesség végzése, és hogy áldást vagy átkot kap valaki, ezek teljesen függetlenek egymástól. A kötelesség Isten megbízatása az emberek számára, és a mi megkerülhetetlen feladatunk, amelyet mindannyiunknak természetesen és indokoltan végeznünk kell. Én teremtett lény vagyok, és Isten adta nekem az életemet, ezért jól kell végeznem a kötelességemet, és nem szabad a lemondásaimat és az önfeláldozásaimat tőkeként használnom, hogy Istennel a kegyelemért és az áldásokért üzleteljek. Legyen szó hívőkről vagy nem hívőkről, minden ember sorsát Isten rendezi és irányítja. A születés, az öregedés, a betegség és a halál mind természetes jelenségek, és alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és intézkedéseinek.

Ezután elolvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból: „Szereted és védelmezed a gyermekeidet, ragaszkodsz a gyermekeidhez, nem tudod elengedni őket, ezért nem engeded meg Istennek, hogy bármit tegyen. Van ennek értelme? Összhangban van ez az igazsággal, az erkölcsiséggel, vagy az emberi mivolttal? Nincs összhangban semmivel, még az erkölcsiséggel sem, nem így van? Nem dédelgeted a gyermekeidet, hanem pajzsként véded őket – a ragaszkodásod befolyása alatt állsz. Még azt is mondod, hogy ha a gyermeked meghal, akkor nem fogsz tovább élni. Mivel olyan felelőtlen vagy a saját életedet tekintve, és nem becsülöd meg az Istentől kapott életet, ha a gyermekeidért akarsz élni, akkor menj csak és halj meg velük együtt. Bármilyen betegség is veszi le őket a lábukról, gyorsan meg kellene fertőződnöd ugyanazzal a betegséggel és velük együtt meg kell halnod; vagy csak keress egy kötelet és akaszd fel magad, hát nem lesz egyszerű? Miután meghalsz, te és a gyermekeid ugyanolyan fajták lesztek? Akkor is ugyanolyan fizikai kapcsolat lesz köztetek? Akkor is fogtok ragaszkodni egymáshoz? [...] Hová mennek, miután meghalnak? Amikor meghalnak, a testük kiadja az utolsó leheletet, a lelkük eltávozik, ők pedig teljesen búcsút intenek neked. Többé már nem ismernek fel téged, egy másodpercig sem maradnak, egyszerűen csak visszatérnek a másik világba. Amikor visszatérnek abba a másik világba, te sírsz, hiányoznak neked és szörnyen érzed magad, gyötrődsz és ezt mondod: »Ó, eltávozott a gyermekem, és soha több nem látom majd!« Egy halott személynek van bármilyen tudatossága? Nincs tudomása rólad, a legkevésbé sem hiányol téged. Amint elhagyja a testét, azonnal egy harmadik féllé változik, és többé nincs kapcsolata veled. Hogyan szemlél téged? Ezt mondja: »Az az idős hölgy, az az idős ember – ki miatt sír? Ó, egy test miatt sír. Úgy érzem, hogy épp most szakadtam el attól a testtől. Most nem vagyok olyan nehéz, és már nem érzem a betegség fájdalmát – szabad vagyok.« Ez az, amit érez. Miután meghal és elhagyja a testét, tovább létezik a másik világban, egy másik alakban jelenik meg, és többé nincs veled semmilyen kapcsolata. Te itt sírsz és vágyódsz utána, szenvedsz érte, ő azonban semmit sem érez, semmit sem tud. Sok év múltán, a sorsnak vagy a véletlennek köszönhetően talán a munkatársad lesz belőle, vagy egy falubélid, vagy talán távol él tőled. Noha ugyanazon a világon éltek, két különböző személy lesztek, akik között nincs kapcsolat. Még ha egyesek különleges körülményeknek vagy valamilyen különleges dolognak köszönhetően, ami elhangzott, fel is ismerik, hogy előző életükben x és y voltak, akkor sem éreznek semmit, amikor találkoznak veled, és te nem érzel semmit, ha találkozol velük. Még ha a gyermeked is volt az illető az előző életében, most semmit nem érzel iránta – te csak az elhalálozott gyermekedre gondolsz. Ő sem érez semmit irántad: megvannak a saját szülei, a saját családja, és egy másik vezetékneve – semmilyen kapcsolat nem köti őt hozzád. De te még mindig hiányolod őt – mi az, ami hiányzik neked? Csupán a fizikai test hiányzik és az a név, ami egykor vér szerinti kapcsolatban állt veled; ez csak egy kép, egy árnyék, amely a gondolataidban vagy az elmédben ott marad – nincs valódi értéke. Ő újjászületett, emberré vagy bármi más élőlénnyé változott át – nincs kapcsolata veled. Ezért amikor egyes szülők ezt mondják: »Ha meghal a gyermekem, akkor én sem fogok tovább élni!« – ez egész egyszerűen tudatlanság! Az ő élettartama a végéhez ért, de te miért ne élnél tovább? Miért beszélsz ilyen felelőtlenül? Az ő élettartama elérte a végét, Isten elvágta a fonalát, és más feladata van – mi közöd neked ehhez? Ha neked másik feladatod van, Isten a te fonaladat is elvágja majd; de egyelőre nem így van, ezért tovább kell élned. Ha Isten élve akar téged, akkor nem halhatsz meg. Legyen szó akár valakinek a szüleiről, gyermekeiről, vagy más rokonokról, vagy vele vérrokoni kapcsolatban lévő emberekről az életében, amikor ragaszkodásról van szó, ilyen nézőpontja és megértése kell legyen: az emberek között létező ragaszkodás tekintetében, ha vérrokoni kapcsolatban állnak, akkor elég annyi, ha az ember eleget tesz a felelősségének. Azon kívül, hogy eleget tesznek a felelősségeiknek, az emberek nem kötelesek és nem is képesek bármin változtatni. Ezért hát felelőtlenség, ha a szülők ezt mondják: »Ha a gyermekeink elmennek, ha szülőként el kell temetnünk a saját gyerekeinket, akkor nem fogunk tovább élni.« Ha a gyermekeket tényleg a szüleik temetik el, akkor csak annyit lehet mondani, hogy az idejük ezen a földön csak ennyi ideig tartott, és menniük kellett. A szüleik viszont még mindig itt vannak, ezért nekik továbbra is jól kell élniük. Az emberi mivoltuk szerint természetesen normális dolog, ha a gyermekeikre gondolnak, de nem szabadna a hátrévő idejüket arra pazarolni, hogy az elhalálozott gyermekeiket hiányolják. Ez ostobaság. Ezért amikor ezzel a kérdéssel foglalkoznak az emberek, egyrészt felelősséget kell vállalniuk a saját életükért, másrészt pedig teljesen meg kell érteniük a családi kapcsolatokat. Az a kapcsolat, ami valóban létezik az emberek között, nem hús és vér kötelékén alapul, hanem két, Isten által teremtett élőlény közötti kapcsolat. Az ilyen kapcsolattal nem jár hús-vér kötelékkekkel; csak két független élőlény között áll fenn. Ha ebből a szemszögből gondolsz rá, akkor szülőként, amikor a gyermekeidet olyan balszerencse éri, hogy megbetegszenek vagy az életük veszélyben van, neked helyesen kell szembenézned ezekkel a dolgokkal. Nem szabad feladnod a hátralévő idődet, az utat, amelyen járnod kell, sem a teljesítendő felelősségeidet és kötelezettségeidet a gyermekeid balszerencséi vagy halála miatt – helyesen kell szembenézned ezekkel a dolgokkal. Ha helyesek a gondolataid és nézőpontjaid, valamint képes vagy átlátni ezeket a dolgokat, akkor képes leszel gyorsan felülkerekedni a csüggedésen, a gyászon és a vágyódáson. De mi van akkor, ha nem látod át őket? Akkor előfordulhat, hogy ez egész hátralévő életedben kísérteni fog téged, egészen a halálod napjáig” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Sokkal világosabb lett számomra, miután elolvastam Isten szavait. Amíg a fiam élt, anya és fia voltunk, és vérségi kapcsolatban álltunk. Megszültem őt, és felnőttkoráig neveltem, ezzel már teljesítettem a feladatomat. Ami a sorsát illeti, hogy mikor és hogyan hal meg, és mi a sorsa és a rendeltetési helye, mindezt Isten irányította és rendezte el. Lejárt az ideje, és Isten elvette az éltető leheletét. Amint meghalt, a lelke elhagyta a hús-vér testét, és aztán a legcsekélyebb kapcsolatban sem voltam vele, és többé nem ismertük egymást. Sok éven át hittem Istenben, sokat olvastam az Ő szavait, és sok kötelességet végeztem, és Isten volt az, aki a helyes útra vezetett az életben, és lehetőséget adott nekem, hogy elérjem az igazságot, és megmeneküljek. Mégis, amikor a fiam halálával szembesültem, csak meg akartam halni vele együtt, és le akartam mondani a kötelességemről, és az esélyemről az üdvösségre. Láttam, hogy hiányzik belőlem a lelkiismeret és az értelem legcsekélyebb jele is. Tudtam, hogy fel kell állnom a fiam halála miatti gyászból, össze kell szednem magam, és hátralévő napjaimat arra kell fordítanom, hogy végezzem a kötelességemet, terjesszem Isten királyságának evangéliumát, és még több igaz hívőt vigyek Isten elé.

Később, amikor még néha a fiamra gondoltam, imádkoztam Istenhez, és elénekeltem Isten szavainak ezt a himnuszát: „Amikor szenvedéssel szembesülsz, képesnek kell lenned arra, hogy félretedd a testtel kapcsolatos aggályaidat, és hogy ne panaszkodj Istenre. Amikor Isten elrejtőzik előled, kell lennie hitednek ahhoz, hogy kövesd Őt, hogy megőrizd korábbi szeretetedet, és ne hagyd, hogy az meginogjon vagy elapadjon. Nem számít, hogy Isten mit tesz, neked alá kell vetned magad az Ő tervének, és késznek kell lenned arra, hogy inkább elátkozd a saját testedet, mint hogy Őrá panaszkodj. Amikor megpróbáltatásokkal kell szembenézned, eleget kell tenned Istennek, akkor is, ha keservesen sírsz, vagy ha vonakodsz megválni valamelyik szeretett tárgytól. Csak ez az igazi szeretet és hit” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Isten szavainak himnusza mélyen meghatott. Isten szándéka az volt, hogy a megpróbáltatásokon keresztül megerősítse az elhatározásomat, hogy alávessem magam az Ő szuverenitásának és intézkedéseinek, és kitartsak a kötelességem mellett. Ebből áll az Isten iránti igaz szeretet. Miután felismertem Isten szándékát, a bűntudat könnyei törtek fel belőlem, és nem akartam tovább vergődni a fiam halálának gyászában. Talán elveszítettem a fiamat, de még mindig ott volt Isten, a legnagyobb támaszom.

E felejthetetlen tapasztalat során valamennyire szenvedtem, de jobban megértettem Isten szuverenitását, és felismertem a hittel kapcsolatos téves nézetet. Ha ezen tapasztalat által nem tárnak fel, akkor soha nem ismertem volna fel a valódi érettségemet, a romlottságomat és a tisztátalanságaimat. Mindezt Isten szavainak útmutatása által értem el. Szívem mélyéből hálát adok Istennek!